6.

A kész szenet jó minőségűnek találták, átvették első osztályúban. Még az égetés alatt lévőt is átveszik majd, de tavaszig nem kell több. Égetik az újhutaiak is, a kisgyőriek is. Így tehát nem tart ki a munka Karácsonyig. Egy hét, és a mostanival végeznek. Utána mehetnek haza a lábukat lógatni.

  • A téli szénégetés úgyse jó – vigasztalta bátyját Vajkó Béla.- Majd elmegyünk ölfát vágni.

  • Elmegyünk, elmegyünk! Ha beférünk még valamelyik bandába.

  • Ha nem, akkor nem. Ebből a két boksából már kitartunk tavaszig. Akkor jöhetünk ki megint. Ha mégse kell, elmegyünk az alföldre summásnak. Beszéltem a faluban a kőművesekkel. Tőlük minden évben sokan járnak. Velük elmehetünk. Petőfi is mondta, hogy neki jó embere a summás gazda. Hát majd beajánl bennünket. Na, körbedöngölöm, nehogy belobbanjon – indult a füstölgő boksa felé.- Itt lehetne már ez a két fuvaros, aztán vihetnék a szenet.

    Nemsokára meg is jöttek Petőfiék még egy-egy szán fával. Szabadkoztak, hogy a nagy hideg miatt többször is megálltak, nehogy nagyon kimelegedjenek a lovak. Ezért nem értek ide hamarabb. Na, de egyet még tudnak fordulni a szénnel, kettő meg egyébként se férne bele a napba.

    Mire a két szán útra kész volt, el is szállt az emberek összes bosszúsága. Akkorra már a két gyerek se lógott ki a bandából, ők is éppen olyan kormosak lettek mint az igazi szénégetők. Ezzel ki is telt a munka erre a napra. Béla őrizte, döngölgette a boksát. A tetejére létrán mászott fel, nehogy beomoljon alatta. Ott is alaposan meg kellett verni a földet, hogy ne kapjon levegőt a tűz, csak azon a néhány lukon, amit az oldalába luggattak. Jani maga mellé vette a két fiút, és elindult megnézni a csapdákat. Nem esett már hó néhány napja, jól lehetett követni a vadcsapást. A lábnyomokról ki lehetett találni, milyen állatok jártak arra. Nyulat, vagy fácánt reméltek a csapdák valamelyikében. A nagyobb állat elviszi a hurkot, de nem is lenne jó, ha megfogna egy szarvast, mert azt nehéz lenne eltitkolni. Baj lenne, ha fülébe jutna az erdésznek. Meg is kellene először harcolni az állattal, hiszen abba nem pusztul bele, ha nem tud elmenni. El kell vágni a nyakát, ami ellen teljes erőből tiltakozik. Akár még baja is lehet az embernek, ha jól meg találja rúgni egy szarvas. Még talán egy őzzel elbánna egyedül, hiszen az csak akkora mint egy kecske, de legbiztosabb a fácán, vagy a nyúl.

    Ezeket Jani végigmesélte a gyerekeknek, miközben sorba járták a hurkokat. Egyikben se volt semmi. Szórtak egy kis kukoricát, és remélték, hogy holnapra lesz valami. Másnap se volt. Sanyi már megette a hazulról hozott szalonnáját. Abban bízott, hogy a többiek nem hagyják, hogy éhezzen. Jóskával csatangoltak egy kicsit az erdőben, hoztak vizet a forrástól, gallyfát szedtek a kályhába, de egyéb dolguk nem lévén, már kezdték magukat unni. Harmadnap reggel Béla két nyulat is hozott amiket a hurkok fogtak. Az egyiket fellógatta az eresz alá, a másikat pedig azon nyomban kiugratta a bőréből.

  • Na, legények hozzátok csak elő a bográcsot! Ma nyúllevest eszünk. Aztán tányérotok van-e?

    Az bizony nem volt, de ami a nagyobb baj, még kanaluk sem. Mert tányér híján ehetnek akár a bográcsból is, ha nem győzik kivárni, hogy a felnőttek kölcsön adják a lábasaikat. Na, de volt fa, fűrész, balta, bicska. Mi kell még a fakanál készítéshez? Talán a csiszoláshoz egy darab üveg. Az is akadt a kunyhóban, így kaptak Bélától ajándékba fakanalat. A tányért is megoldotta, mert tudta, hol talál jó nagy taplógombát, aminek kifaragta a közepét. Nem volt olyan jó mint egy igazi evőedény, de a fiúk nagyon örültek az ötletes találmánynak.

    Következő reggel volt egy fácán, de azt is az eresz alá tették a másik nyúl mellé. Nem lehet minden nap húst ennyi. Volt még készleten egy kis száraz tészta, krumpli, meg kukorica dara, de ez utóbbiból elég sok. Szalonnának se voltak éppen szűkében. Sanyit már a látvány is boldogsággal öntötte el. Nem is kívánkozott innét haza, hiszen itt mindenki türelmes, és barátságos vele. Valójában dolga meg nincs semmi. Nem is kívánhatott ettől többet.

    Talán három, vagy négy napja volt már, hogy az előző boksát elhordták a gyárba, amikor ez a másik is berogyott. Ezek szerint készen van ez is, lehet szólni, hogy jöhetnek érte. Egy napot még várni kell vele, csak aztán jön a kitakarás. Ennek örömére bevitték éjszakára az eresz alól a nyulat, hogy reggelre kiolvadjon, és lehessen főzni az ünnepi lakomát. Éjszaka eleredt a hó. Még reggel sem állt el, pedig már fél méter volt a kunyhó tetején.

  • Na, ebben a hóesésben nem kelhetünk útnak – mondta Vajkó Béla – Várni kell!

  • Így igaz. - helyeselt Jani is. - A bográcsot se tehetjük ki a hóesésbe, idebenn kell a nyulat elkészíteni. Most nem leves lesz, hanem nyúlpaprikás. Feltesszük a nagy lábast a kályhára.

    Elég szűkösen voltak így négyen bezárva, de legalább nem fáztak. Az ajtót is csak résnyire nyitották, hogy egy kis világosság jöjjön be. Mondta is Béla, hogy jövő télre szerez egy darab üveget, és vág ablakot az ajtóba. A nyúlpaprikás volt tehát a napi program. A nagy hó miatt már tűzifáért se tudtak elmenni, azt a készletet kellett használni, amit korábban az ajtó mellé készítettek.

    Evés után jót aludtak, aztán a két felnőtt járatot taposott a következő boksához készített farakásig, mert nem lehet tudni meddig esik a hó. Szükség esetén majd abból a készletből fűtik a kunyhót.

    Nem volt alaptalan a félelmük, mert a hóesés csak nem akart alább hagyni. Délután a szél is feltámadt. Estére nagyon felerősödött. Olyan üvöltéssel kavarta a havat, tépkedte a fákat, hogy képtelenség volt tőle aludni. Még a beszélgetéshez se nagyon volt kedvük, mert csak kiabálva értették egymás szavát. A kicsi kunyhóban összezsúfolódva még a tűzzel se nagyon kellett törődni, hiszen nem volt benn hideg. Volt ruhájuk bőven, be tudtak takarózni. Lehetőleg tartózkodtak attól, hogy kimenjenek, mert félő volt, hogy az ajtót kitépi a vihar. Nem tudták azt sem, hogy mikor van reggel, hiszen nem akart kivilágosodni. Órájuk nem volt, hogy megnézhessék. Amikor nagy erőfeszítések árán kierőszakolták az ajtót, már jó benne voltak a délelőttbe, de a vihar még mindig tombolt. Valamikor a következő éjjel csendesedett el. Azt nem lehetett tudni, hogy a hóesés mikor maradt abban, hiszen ember meg nem állapította, hogy az égből jön amit a szél visz, vagy a földről kapta fel.

  • Na Jani, kár lett volna a földet lekaparni. Ez a vihar széthordta volna a forró szenet.

  • Attól tartok, ez már itt marad tavaszig. Addigra úgy megszívja magát vízzel, hogy örülhetünk, ha átveszik. Na fiúk, lapátra! Legalább a farakásig ássuk ki magunkat. A kabátot vegyétek le, mert nagyon bemelegedtek, aztán meg megfáztok.

    Kiszabadították a kunyhó elejét, lapátoltak egy járatot a farakásig, meg a leföldelt faszénig. Ekkorra a kupoláról leolvadt a hó. Igaz, a tetején nem is volt, mert onnét elfújta a szél, de még amikor lapátolni kezdtek, nem látták hol kell keresni azt a dombot. Béla felmászott a boksához támasztott létrára, hogy messzebb ellásson. Kereste az utat, de csak emlékezetből tudta, hogy merre van.

  • Két választásunk van – mondta, mikor a kunyhó előtt voltak mindannyian. - Vagy bebújunk az odúnkba, és négyen várjuk, hogy elfogyjon az élelmünk, esetleg várunk arra, hogy majd valaki erre vetődik lovas szánnal ha egyáltalán járható a völgy. Ebben a nagy hóban csapdázni se sok esélyünk van. A másik lehetőség, hogy hárman hazaindultok, én meg kihúzom olvadásig egyedül. Vigyázok a szénre. Ha esik a hó, letakarítom róla. Most is jó lett volna, mielőtt leolvad, de elég meleg még, hogy elpárolog ami beleolvadt.

  • Az utóbbi látszik jobb választásnak, – mondta Jani. - viszont várni kell, hogy hidegebbre forduljon az idő. Derékig besüllyedve a hóba, nem jutunk haza. Egy-két nap, és biztosan megjön a kemény fagy. Addig készítünk hótalpakat.

  • Az meg micsoda? - csodálkozott Sanyi.

  • Majd meglátod. Majd holnap meg is csináljuk. Kell hozzá madzag, meg vessző. Madzag van itt benn, a vesszőhöz nem lesz könnyű hozzájutni, de tudom hol keressem, nincs messze. Ott van a forrásnál. Legalább hozok még ivóvizet, ha már elmegyek odáig. Olvaszthatunk havat is, de csak jobb a forrásvíz.

    Meg volt tehát a következő napi program. Négy hótalpat kötöztek maguknak. Béla ugyan maradt, de ha már hozzáfogtak, legyen neki is. Legalább el tud menni csapdázni. Estére kitisztult az idő, hidegen ragyogtak a csillagok. Nagyon hidegen. Reggelre fagyott egy kis kéreg a hó tetejére, de még nem volt elég erős. Meg kellett várni még egy éjszakát. Virradatkor Jani úgy döntött, nekivágnak az útnak. Egy kis szerencsével estére haza is érnek.

    Felkötözték a talpakat, nyakukba akasztották a tarisznyát, amibe csak vizet vittek magukkal. Estig kibírják evés nélkül, Bélának pedig sokáig kell itt még kitartani. A fiúkat már jól elbírta a hó, de Jani alatt bizony még megroppant. Mivel az utat úgyse látták, azokat a részeket keresték, ahonnét a szél elsöpörte a havat. Így viszont hosszabb lett az utuk, ráadásul sehogy nem lehetett elkerülni, hogy hóhegyeken kelljen átküzdeni magukat. Talán két órája voltak úton, amikor Jani rájött, hogy nagy butaság volt étel nélkül elindulni. Szép tiszta, szélcsendes idő volt, csak a hófúvások hátráltatták őket, de nagyon. Legelőbb a Sanyi hótalpa szorult javításra, majd előbb-utóbb mindannyiuké. Lassan haladtak. A nap ugyan nem mutatta magát, de mivel ismerős volt a vidék, Jani be tudta tájolni magát, meg tudta határozni, hogy mennyi lehet az idő. Kora délután megint fújni kezdett a szél. A fagyott havat szerencsére nem kavarta fel, de a hideg szinte hasította az arcukat. A fiúk egy szót se szóltak, csak küzdöttek a széllel. Jani már nagyon elfáradt, de a gyerekek előtt nem mutathatta. Kezdett olyan megoldáson gondolkodni, hogy valahol tábort vernek éjszakára. Nyári viszonyok között már otthon lennének, de most talán csak fél úton jártak. A rakodó látszott jó megoldásnak. A farakásból rakhatnak maguknak egy odút. Ha összebújnak, nem fagynak meg. A magas hó elfogja a szelet. Hozni kellett volna gyufát, de az kell Bélának. Aztán elérték a rakodót.

  • Bírjátok még gyerekek? - kérdezte miközben ivott a jéghideg vízből néhány kortyot.

    Remélte, hogy majd panaszkodnak, hogy nem bírják tovább, de nem mondták. Biztosan nagyon el voltak ők is fáradva, de nem panaszkodtak, mielőbb a saját ágyukban akartak aludni.

  • Nem érünk haza estig. Még nagyon hosszú a Sötét völgy is, ráadásul végig meredeken kell mászni. Építünk magunknak menedéket itt a farakás tövében. Kicsit beássuk magunkat a hóba, rönkökből rakunk magunk fölé tetőt. Összebújunk, melegítjük egymást.

    Nem volt róla meggyőződve, hogy jó ötlet, de már alig állt a lábán.

  • Jani bácsi! - szólt Sanyi, amikor ismerős dombra figyelt fel. - Az ott nem az Üveghuta temetődombja?

  • De bizony az. Mire gondoltál?

  • Oda már közel van a Tebe-puszta. Az erdészéknél bemehetünk az istállóba éjszakára.

  • Igazad van gyerek. Menjünk!

    A temetőnél Jani már alig vonszolta magát. A két gyerek türelmetlenül várta, hogy utol érje őket. Végül azt találták ki, hogy Sanyi előre megy, és szól az erdésznek, hogy segítsen. A szél egyre erősödött, s éppen szembe fújt velük.

    Az erdész az ablakon kukucskált kifelé, amikor a kutyaugatás felverte délutáni szendergéséből. Amikor a gyereket meglátta a kapunál a hótalpaival botladozni, magára kanyarította a bundáját és kisietett elé.

  • Megbomlott neked az elméd te gyerek? Hol a csudában császkálsz ebben az ítéletidőben?

  • Tessék segíteni erdész úr! A Jani bácsi már nem bír jönni.

  • Milyen Jani? - kérdezte, majd arra fordult, amerre Sanyi mutatott.

    Látta a két alakot a széllel küzdeni, s máris sietett eléjük, mielőtt megtudta volna, hogy kik azok. Besegítette őket a jó meleg, tehénszagú istállóba, ahol végigterülhettek a szalmán.

    Az esti fejést kicsit előrébb hozták aznap.