3.



Amikor Sanyi felkelt, már mindenki ébren volt. Legelőször a láncos faliórát kereste, de nem látta sehol. Valójában ekkor ébredt tudatára, hogy nem otthon van. Vagyis nem ott otthon, ahol eddig. Gyorsan felugrott, átsietett a konyhán, s nagyot nyújtózva kiállt az ajtóba. Az udvaruk még árnyékban volt, de a falun túl, a szemközti hegyoldalon ragyogott a nap. Attól volt különleges a látvány, hogy nem volt erdő azon a hegyen, csak egész fenn a tetején. Hasonlított arra a laposra, ami a mamócska házuk és a vár között van. Ahová hol kukoricát, hol krumplit ültetnek. Olykor mindkettőt, de szoktak babot, meg borsót. A kukorica közé pedig tököt is. Messze volt ugyan, de lehetett látni ott néhány embert. Győrben kertnek mondták, itt is biztosan az, csak azt nem értette, miért nem a laposon van a kert. Akkor még nem tudta, hogy itt nincs is olyan, hogy lapos. Itt csak hegyek, meg völgyek vannak, s erdő, meg erdő mindenfelé. Már az udvaruk végében is erdő van. Győrben is volt erdő, de előtte volt még a rét, ahol a bátyja kaszált a tehénnek, melyet máskor meg oda kötötték ki legelni. Mondta a bátyja, hogy régebben ez a papa dolga volt, de a papa már nem volt.

  • Na, fel méltóztatott kelni a nagyságos úrnak? - kérdezte mosolyogva az anyja, aki éppen akkor oldalazott be a félig nyitott kapun két vödör vízzel.

  • Hozd elő a dézsát Ádám, hagy mosakodjon meg, mielőtt a templomba indulnánk!

  • Tudod, hol a helye. Van nekem más dolgom is.

Sanyi erősen figyelte, hogy ugyan mi lehet az a más dolog, de csak azt látta, hogy ül az apja a fűrészelő bakon, s a pipájából ütögeti kifelé a dohányt, amit aztán a markából a szájába vesz. Kezdte rágni, s hol a szája egyik, hol másik oldalára vette, miközben jó nagyokat sercintett. Egy vékony valamivel a pipa görbe szárát piszkálgatta. Nem látszott valami nagy munkának, de jól eltöltötte vele az időt.

  • Te nem is akarsz jönni a templomba?

  • A múlt vasárnap már voltam. Majd mehetek még.

  • Úgyse csinálsz ma semmit.

  • Nem hát. Vasárnap van.

  • A kecskét legalább kivihetnéd legelni.

  • Azt a Jóska is meg tudja csinálni. Az az ő dolga.

Így csak hárman mentek le a faluba. Jóska a kecskét vezette el a köves út melletti tisztás szélébe, az apjuk otthon maradt, hogy néha ránézzen a Klárira. Sanyi tiszta inget kapott mosakodás után, a lábára pedig felhúzhatta a magas szárú cipőt, amit befűzni ugyan már betudott, de a csomó megkötéséhez még segítségre volt szüksége. Csak úgy mezítlábra húzta, hiszen nincs még tél, hogy kapcát tekerjen. Jobb is, mert azzal se nagyon boldogulna. Annussal, meg az anyjukkal kézen fogva sétáltak lefelé az utcában. Más családok is így mentek lefelé a völgybe.

A templom tényleg nem olyan volt mint a győri. Egy egész kicsi téren állt a patak túloldalán, de nem is volt tornya, csak egy kereszt volt felszögelve a tetőre. A misére itt is harangoztak, de ehhez a templom mögötti kicsi domb tetején álló haranglábhoz kellett felmenni a harangozónak. Na, így legalább már láthatta, hogyan működik a harang. Sok ember gyűlt össze a téren. Néhány asszony érdeklődött a kiléte felől, persze nem tőle kérdezték, pedig meg tudta volna mondani. Erre biztosan nem is gondoltak. Kíváncsian forgolódott a tömegben, de mindenki idegen volt a számára. Annus mutogatta, melyik ház a kocsma, melyikben lakik az apjuk egyik testvére. Hol van az iskola, meg a tanító úr háza, meg merre van a temető. Azt ugyan nem lehetett látni, csak az oda vezető utcát.

  • Na, megjött a győri legény? - nyomott egy barackot Sanyi fejére egy pödrött bajszú ember, de az nem derült ki, hogy ő kicsoda, s honnét ismeri Sanyit.

  • Hazahoztam sógor, az iskola miatt. Meg hát csak a mi gyerekünk, nem az anyámé.

  • Ádám nem jött?

Ezek szerint valami rokon, ez az ember, és hallott róla, hogy új gyerek lesz a családban. Ezt így helyre tette magában, s közben vakarta a feje búbját, mert ez a rokon a csontos kezével jól megcsavarta a haját. A templom belsejét nem is tudta megnézni, mert ők csak az ajtóig mentek. Hiába nyújtogatta a nyakát, nem látott át a felnőttek között. Hamar elunta magát, főleg, hogy a papnak egy szavát se értette. Olyan különlegesen beszélt, hogy Sanyinak szent meggyőződése volt, hogy ezt még a tótok se értik. Folyton hátrafelé tekingetett. Jobban szeretett volna inkább a pataknál játszani. Volt is ott néhány hozzá hasonló korú fiú. Egyikük se volt ismerős tegnapról. Mivel az anyja erősen figyelt befelé a templomba, észrevétlenül ott tudta hagyni. Annus se vele törődött, hanem a nagyobb lányokkal vihorásztak. Az asszonyok némelyike olykor rájuk is szólt, hogy legyenek csendben.

A fiúk benne mászkáltak a vízben. Nagyon kicsi volt a patakátok, nem is kellett volna rá hidat építeni, hiszen a lovas kocsik át is tudnának rajta gázolni. Sanyi hátul összekulcsolt kézzel, szótlanul megállt a parton. A fiúk felfigyeltek rá, de csak egymás közt beszéltek tovább tótul.

  • Hát te meg honnét jöttél ide? - szólította meg egy vörös hajú szeplős fiú.

  • Tegnap hozott édesanyám Győrből. Ezután itt fogok lakni.

  • Itt? Hol?

  • Hát ott. - mutatott a dombtető felé.

  • A singlár-tetőn?

  • Azt nem tudom minek hívják.

  • Azt se tudja hol lakik! - újságolta egy pufók képű a többieknek, kiabálva.

    Na, ezen nagyot röhögtek. Majd érthetetlen jókedvükben rugdosni kezdték egymásra a vizet, s a náluk lévő bottal csapkodták. Közben nagyokat nevetve beszéltek valamit. Biztosan ezek is őt csúfolják. Mérges lett a gondolattól, de nem tehetett ellene.

  • Nem jössz be a vízbe? - kérdezte a vörös. - Ja, cipő van rajtad? Ilyen nagy úr vagy?

  • Csak a templomba húztam fel.

  • Én ám tudom hogy ki vagy. Nagyon gonosz testvéred van ám. Nem vert még el?

  • A Jóskát mondod? Jól bolonddá tett. Azt mondta, hogy menjek szilvát enni. A gazdája meg jól elkergetett. Lehet, hogy most meg haragszik, amiért őrá bízták a kecskét, én meg itt vagyok.

    Azt már nem merte elújságolni, hogy a kenyeret is elvette Jóska tőle, nehogy azt higgye ez a gyerek, hogy ő olyan gyámoltalan, hogy még a kenyeret is kiveszik a kezéből. Pedig ez történt, na de még egyszer biztosan nem fog előfordulni, mert most már tudja, hogy vigyázni kell ezzel a gonosz testvérével.

  • Sanyi te! Jössz ide rögtön! Össze ne mocskold magad, mert agyon csaplak!

    Na, akkor ennyi volt a barátkozás, vissza kellett mennie a templomhoz. Csak azt nem tudta, hogy minek kell ott állni, ha úgyse mennek be. Egy idő után akár már be is mehettek volna, mert néhány ember kifurakodott az ajtóban álló asszonyok között, s ment egyenesen a szomszédba. Ott mutatta Annus a kocsmát.

    Tudta Sanyi, hogy mi az a kocsma, noha benne még nem járt. Mamócska is veszekedett bátyóra, amikor dülöngélve jött haza. Mondta, hogy már megint a kocsmában voltál. Erre bátyó visszaszólt, hogy de jó szeme van édesanyám, hogy kitalálta. Meg mondott még buta dolgokat, amit máskor nem szokott, a mamócska meg puszta kézzel jól eltángálta azt a nagy legény fiát. Közben mondta, hogy példát vehetne Antiról, mert az nem iszik. Ez igaz is, mert Antinak soha nem volt olyan rossz savanyú szaga. Neki inkább olyan troszka szaga volt amikor megjött a gyárból, mintha akkor szedte volna ki a salakot a tűzhelyből. Ezt a szagot tőlük ismerte, mert a mamócska csak fával tüzelt, de Antiék Lyukóból hozattak szenet, mert a gyáristáknak olcsóbban adták. Ezeket persze nem neki mondták el, csak úgy hallotta. Majd ha nagy lesz, ő is gyárista lesz és neki is olcsón adják majd a szenet. Nem kell majd a hátán hordani a fát az erdőről, mint a mamócskának. Na, de ez még soká lesz, előbb még az iskolát kell kijárni. Anti is mondta, hogy ha nem járom ki akkor nem vesznek be a gyárba még udvarosnak se. Kohásznak meg főleg nem.

    - Na, mehetünk hazafelé – fordult meg az anyja, amikor az emberek kitódultak a templomból. - Annus te! Szaladj előre, gyújtsál tüzet!

  • Ki az a fiú édesanyám? Mutatott kinyújtott karral a pataknál játszó fiúk felé.

  • Melyiket mondod?

  • Azt ni. - mutatta még egyszer, de még így se volt egyértelmű melyikre mutat.

  • Azt a szeplőset? A Vajkó Jani gyereke, de én nem tudom minek hívják.

    Aztán mégis kiderült, mert utánuk szaladt. Ő is arrafelé lakott, meg aztán a kíváncsiság is hajtotta, hogy egy magyar gyerektől érdeklődhet, hogy milyen falu az a Győr, amit sokszor emlegettek már előtte, de ő maga nem látta, hiszen még ki se volt az erdőből.

    Jóskának hívták ezt a gyereket is, de nem ám olyan rosszindulatú mint a Sanyi testvére. Boldog volt, hogy végre akad egy a tót gyerekek közül is, aki nem csúfolódik, hanem barátságosan közelít felé. Az főleg örömöt okozott neki, hogy mesélhetett a mamócskáról, a bátyóról, a keresztanyjáról, a kertekről, a várról, és még a villamosról is, amelyhez a síneket az ő keresztapja csinálta a gyárban, és hogy majd ő is gyárista lesz, ha kijárja az iskolát. Vajkó Jóska áhítattal hallgatta, bár nem igazán értette, hogy mit mos a villa a síneken, de nem akart butának látszani, így inkább csak bólogatott, meg vigyorgott mint a töklámpa a sok csoda hallatán. Azt is nehezen értette, mi az a lapos, ahol a kertek vannak, hiszen Répáson a hegyoldalban vannak a kertek.

  • Jól van, ne locsogj már annyit! - szólt rá az anyja, aki nem örült annak, hogy a gyereke ilyen lelkesen beszél az eddigi otthonáról. - Te meg hová jössz? Már régen elhagytuk a házatokat.



Annus nem szaladt olyan gyorsan előttük. Még nem sikerült meggyújtani a tüzet, amiért kapott is egy nyaklevest, meg még szidást is hozzá az ügyetlensége miatt. Így még várni kellett egy jó ideig a krumplilevesre. Sanyi meg is éhezett rendesen mire asztalhoz ültek. Vagy az asztal volt kicsi, vagy ők voltak sokan, de a lényeg, hogy Jóska mellett nem volt elég hely a lócán. A könyökétől nem lehetett elférni, így Sanyi inkább állva kanalazta befelé a levest, és harapta hozzá a kenyérvéget, ami még maradt tegnapról. Megbeszélte magában, hogy jobb is így neki, mert nem kell hajolni, közelebb van a tányér a szájához. Eszébe jutott, hogy mamócskánál hús is volt a vasárnapi ebédhez, de inkább nem szólt semmit, hiszen tele volt a hasa a levessel. Hús meg biztosan lesz legközelebb.

Ezt ugyan jól gondolta, csak azt nem hitte volna, hogy heteket kell rá várni. Egészen addig, míg az apjuk hajlandó volt hurkot kitenni a vadcsapásra, ahol belefutott egy nyúl. Ebből akkora lakomát csaptak, hogy egy hétig ennek az emléke élt benne. Sokszor kellett szóvá tenni, hogy éhes, de egy idő után leszokott róla, mert az anyja egyre ingerültebben reagált. Néha még ki is kapott miatta. Jóska is sokszor elverte minden ok nélkül. A tót gyerekek is sokat bántották. Elég volt annyi indok, hogy ő „győri bicskás” és nem érti mit beszélnek. A tanító úr ugyan megdicsérte, hogy milyen okos, de néhány gyerek ezért is belerúgott. Jobbnak látta, ha hozzábutul a többiekhez. A veréseket persze nem lehetett sokáig tűrni, így előbb utóbb meg kellett próbálni, hogy megvédje magát. Egy idő után már ritkábban kötöttek bele a gyerekek, mert elterjedt köztük, hogy a Sanyi verekedős. Talán Vajkó Jóska volt az egyetlen aki nem bántotta, persze megvédeni se merte, hiszen talán ő volt az iskolában a legkisebb. Sanyinak az töltötte ki a napjait, hogy élelmet szerezzen. Folyton éhes volt. Karácsonyra megszületett az újabb kistestvére, a Piroska. Ezután az anyja ővele még kevesebbet törődött. Annyi szerencséje volt, hogy Annus elvitte a faluban minden rokonhoz, akiket ezután olykor-olykor meglátogatott, hogy játszanak az unokatestvérekkel. A nagynénik, nagybácsik tisztában voltak vele, hogy éhes, de náluk is volt épp elég éhes száj. Az iskolában már nem kellett visszafogni magát, hiszen lassan ő lett a legbutább. Nem tudott figyelni, hiszen azzal volt elfoglalva, hogy éhes. A tanító úr persze erre nem volt tekintettel. Éppen úgy járt neki is a verés a nemtudásért, mint a többieknek amiért nem magyarul beszéltek. A tél volt nagyon keserves. Amikor már lehetett az erdőn gombát találni, azzal lakott jól. Néha csak úgy nyersen, de ha égett odahaza a tűz, akkor a platnin egy kicsit megsütötte magának. Nyár elején már Klárit is magával vitte málnát szedni. Hazavitték amikor már annyi gyűlt, hogy nem tudták hová tenni, de mire a második fordulóval hazaértek, az első eltűnt. Az apjuk is szerette a málnát. Amikor szóvá tette, kikapott érte.

Ez volt az utolsó csepp a pohárba. Nyaka közé kapta a lábát, és meg sem állt Győrig. Egy hétéves gyereknek elég sok húsz kilométert végiggyalogolni hegyen völgyön át, de hajtotta az elkeseredés.


a falu 70 évvel később

Apám emlékére