A hatéves Sanyi kelletlenül vonszolta magát az erdei ösvényen. A máskor oly kellemesen hűvös fű is égette már a talpát. Általában mezítláb jár, de ilyen sokat nem szokott egyhuzamban. Van ugyan cipője, de az be van csomagolva abba a batyuba, amit az a nagy darab fiatalasszony cipel a hátán, aki erősen fogja Sanyi pici kezét, s időnként bosszúsan ránt is rajta, amiért nem igyekszik. Rövid élete során nem sokat találkozott még ezzel a nővel, nem is szívesen szólítja édesanyámnak, pedig azt mondta a keresztanyja is, a mamócskája is, hogy így kell mondani. Tudta, hogy sor kerül erre a hosszú erdei útra, hiszen szeptemberben kezdődik az iskola, s ettől fogva a szüleinél fog élni. Határozott tiltakozását a felnőttek nem vették figyelembe, hiszen ő csak egy gyerek. Eddig még az erdőt is csak messziről látta, most pedig már a déli harangszót is a hegy tetejéről hallotta, s azóta már nagyon sok idő eltelt. Megéhezett, megszomjazott, el is fáradt, de még mindig csak egyik fa jön a másik után. Néha egy kis nyiladékhoz közeledve azt hiszi, már a faluhoz értek, de aztán megint beveszik magukat a sűrűbe, kapaszkodnak a meredek hegyoldalon, vagy az erős lejtőn görgetik mezítelen lábukkal az apró köveket.

  • Édesanyám! – szólítja az asszonyt, s kicsi karjával ránt egyet az asszony kezén.

  • Édesanyám!- mondja megint, majd kicsit kuncog magában, hiszen olyan furcsa, olyan szokatlan ez a szó. Eddig még nem nagyon volt alkalma mondani.

  • Édesanyám – mondja harmadszor is, de már csak halkan, csak saját magának. Nem is ügyel arra, hogy az asszony hallja-e. Úgy elfoglalja magát e szó ízlelgetésével, hogy meg is feledkezik róla, mit akart. Meg is lepődik, amikor az anyja visszaszól neki.

  • Mi van? Mi bajod van? - áll meg egy pillanatra, s lehajol, hogy a gyerek arcába nézzen.

  • Szomjas vagyok – mondja a gyerek egész halkan, s közben kiszabadítja karját, hogy kezét a szájához emelhesse, mutatva, mintha inna.

  • Jól van kisfiam – simítja végig tenyerével a gyerek izzadt homlokát – nemsokára elérjük a forrást, majd iszunk.

Sanyi megértően bólint, majd nyújtja a karját, jelezve, hogy mehetnek. Az anyja megfogja a felé nyújtott kezet, de nem olyan durván markolja mint induláskor. Akkor még felesleges nyűgnek érezte, de most megsajnálta ezt az apró emberkét, a kantáros nadrágjában, az izzadt ingecskéjében, amint a csupasz lábát kapkodja a kavicsokon. Ugyan nem ő nevelte, de mégis az elsőszülöttje ez az ártatlan kis jószág. Van ugyan odahaza elég éhes száj nélküle is, noha a három nagyobb gyereket az urának az előző felesége szülte. Sanyit azért hagyta az anyjára és a testvérére, nehogy az ember azt gondolja, hogy a mostoha gyerekeket nem szereti. Inkább a sajátjától vált meg. Most is csak az iskola miatt hozza haza. Meg már jövő tavasszal az Annust úgyis odaadják cselédnek, hiszen betölti a tízet. Most azért csak jó még, hogy otthon van, mert rá tudta hagyni Klárit, a legkisebb gyereket. Így lesz már Ádámmal két közös gyerekük is, noha nagyon úgy néz ki, hogy a következő is útban van már. Csak a Jóisten a megmondhatója, honnét teremt majd annyi kenyeret. Mert milyen jó is annak, akinek állandó munkája van. Milyen jól élnek, akik egész évben a szenet égetik, vagy a fát hordják az alföldre, télen ölfát vágnak. Az asszony odahaza ellátja a jószágot, meg a háztartást vezeti, neveli a gyerekeket. Az ő ura nem olyan erős hámos. Kis hitvány embernek mondják. Nem az a nagy erejű, igazi favágó fajta. Inkább jármot farag az ökrös fogatokhoz, aztán kettőt a hátára köt és viszi eladni a városba. Na, olyankor őrájuk is jó világ köszönt. Olyankor kenyeret sütnek, s mindannyian jóllaknak. Csak az ilyen nap nagyon ritka. Régebben még volt egy rossz kis szamaruk, az cipelte a jármokat, de egyszer valami érthetetlen okból elcserélte az ember kecskére. Igaz, az legalább adott egy kis tejet. Bár tényleg csak egy kicsit, mert jó lett volna néha neki egy kis abrak, nem csak az a kis zöld, amit talált magának. A testvéreknek majd' mindnek tehene van, de Ádám egyébként se volt az a törtető természet. A gyerekek kijártak az erdőre, nyáron degeszre tömhették a bendőjüket málnával, meg a gombát is ismerték, melyik az ehető. A rokonok is adtak nekik hol ezt, hol azt. Na, most egy éhes szájjal megint több, de ahol hatan esznek, jut a hetediknek is.

Kiértek egy kocsiútra. Akkora széles völgy volt itt, hogy még legalább három-négy út is elfért volna rajta. Egy jó nagy területen nem is nőtt fű, lehetett látni, hogy ott is szekerek szoktak járni. Sanyi örült, hogy végre megint látja az eget. Nem csak a fák közt egy kicsit, hanem az egészet. Sütött a nap erősen, hunyorgott is tőle, de nem bánta. Néhány madár körözött magasan. Nem tudta mifélék, de tetszett neki amint néha szinte megállnak az égen. Csak lebegtetik a szárnyukat, épp úgy, mint odahaza szokták ők a karjukat mamócskánál, miközben azon a gerendán lépdelnek, ami a fészernél fekszik a földön. Sanyi mutatta hogyan kell. Az a legény, aki ott lakik, s úgy kell neki mondani, hogy bátyám. Szabad karjával némán mutatott a madarak felé.

  • Öjvek – mondta az anyja magyarázólag. - Az egereket figyelik. Sok van belőlük itt a rakodón. A farakások alatt szoktak kitelelni.

  • Mi az a rakodó?

  • Hát ez. Ide szokták télen lehordani a kivágott fákat a hegyekről.

  • Nincsen is itt semmi.

  • Már nincs, mert tovább vitték. Majd a télen vágnak megint.

  • Messze van még a forrás? Szomjas vagyok.

  • Itt lesz mindjárt az út mentén.

Ott is volt valóban. Az ellenkező irányból jött egymagában egy asszony. Neki is fehér kendő volt a hátára kötve. Nehéz lehetett, mert igen erősen görnyedt, s két kezével kapaszkodott a mellénél lévő csomóba. Ahogy odaért a forráshoz, le is vetette magáról a terhet.

Egyszerre értek oda. Sanyi azonnal leguggolt a kicsi öblöcske elé, s két markát összezárva tartotta a földből csordogáló víz alá. Mohón itta, miközben a víz nagy része kifolyt a markából. Újból a forrás alá tartotta, majd újból és újból. Közben a két asszony beszélni kezdett, de előbb fel se tűnt a gyereknek, hogy nem érti őket. Talán annyit, amikor az anyja azt mondta, hogy „Domá Repáská”

Tudta, hogy ezután Répáson fog lakni, nyilván az idegen asszony azt kérdezte, hogy hová mennek, az anyja meg mondta, hogy haza. Ezután az asszonyok is ittak, de közben állandóan beszéltek. Sanyi csak néhány szót értett belőle.

  • Édesanyám! - szólt, miután ismét útra keltek, az idegen asszony pedig ment a másik irányba tovább – Miért nem rendesen beszéltek?

  • Mi az, hogy nem rendesen?

  • Nem értettem, hogy mit mondanak, pedig a mamócska azt mondta, hogy okos gyerek vagyok. Én mégsem értettem. Mégse vagyok okos?

  • Dehogynem. Biztosan okos vagy. Meg tudod mondani a nevedet, azt is tudod, kinek a gyereke vagy. Ha elvesznél, meg tudnád mondani hol laksz.

  • Meg azt is tudom, hogy hány óra van.

  • Akkor mond meg! - nevetett az anyja.

  • Hát így nem, de ha lenne itt egy óra, akkor meg tudnám mondani, mert ha a mutató...

  • Jól van. Elhiszem, hogy értesz az órához. Tényleg okos gyerek vagy. Még a felnőttek se mind ismerik az órát. Majd meglátod, te leszel a legokosabb az iskolában.

  • Akkor miért nem értettem amit beszéltek azzal az asszonnyal? - mutatott karjával visszafelé, amerre az az asszony elment.

  • Mert tótul beszéltünk. Répáson úgy szoktak, Győrben meg magyarul.

  • Répáson nekem is úgy kell? Tótul?

  • Nem kell. Értenek ott is magyarul, de egymás közt nem úgy szoktak. Nem ártott volna persze, ha a mamócska megtanít. Talán azt hitte, hogy örökre győri gyerek leszel?

Újra keskeny ösvényre kanyarodtak a kocsiútról, kapaszkodtak fölfelé a meredeken, de már nem sokáig. Amikor felértek a tetőre, csak egy rövid lejtőn kellett lemenni, s máris elérték a falut. Meredek hegyoldalon sorakoztak a kicsi házak. Nem olyan egyenes utcák mentén mint Győrben, nem is volt olyan sok ház. Templomot nem is látott, pedig annak minden faluban lennie kell. Számolta, hogy hány ház előtt mennek el. Ugyanis ő már számolni is tudott. A nyolc után ugyan nem tudta biztosan mi következik, de nem is baj, hiszen csak ötig kellett számolni. A kerítés nem olyan szép egyenes fákból volt mint eddigi otthonánál, hanem vesszőből volt fonva. A kapu is ilyen, de azt nem is kellett nyitni, mert félig nyitva volt. A ház fala nem fehér, hanem látni a köveket, mint a győri vár falában. Persze nem olyan nagy ám! A felnőtteknek a feje felér az ereszig. A tetőcserép meg olyan, mintha fából lenne.

Amikor a kapuhoz értek, Annus szaladt eléjük. Aztán mégse ment elég közel, hanem megállt és alaposan végigmérte az új jövevényt. Végül úgy döntött, hogy nem is szól hozzá.

  • Édesanyám! - fordult az anyja felé – a Klári meg...

  • Látom. A kecske nyalogatja. Minek engeded oda? Még kárt tesz benne.

  • Hiába veszekedek rá, mindig elmászkál.

  • Tudod, - fordult mégis magyarázólag Sanyihoz – most tanul még járni, de folyton elesik.

  • Én Sanyi vagyok – nyújtotta a lány felé kézfogásra a karját. Anti, a keresztapja mondta, hogy ha idegennel találkozik, akkor így kell bemutatkozni.

  • Ő meg az Annus – válaszolt a lány helyett az anyja, majd enyhe erőszakkal tolta Sanyit a ház felé – gyere, mosd meg az arcodat, nagyon kimelegedtél.

  • Annus! - förmedt rá a lányra – Üres a vödör! Miért nem hoztál vizet? - emelte ütésre a kezét, mire Annus ösztönösen az arca elé kapta a karját, pedig túl messze volt tőle az anyja ahhoz, hogy megüthesse.

  • Nem hagyhattam magára a Klárit.

  • Jóska hol van?

  • Mit tudom én? Biztosan az erdőben csatangol. Már megyek is a vízért. - sietett oda az üres vödörért, s közben behúzott nyakkal figyelte, merről kapja a pofont, de nem kapott.

  • Mehetek veled? - kérdezte Sanyi

  • Sicko jedno

  • Mit mondasz?

  • Mit bánom én. Jöhetsz, ha akarsz.

Nagyon elfáradt ugyan a hosszú úton, de fáradtságánál erősebb volt a kíváncsisága. Meredek lejtőn botladoztak lefelé fáradt kicsi lábai. Annus, aki a karjára akasztotta a vödröt, hogy ne verődjön az alja a kövekhez, nem volt rá tekintettel, szinte futni kellett utána. Amikor elértek a kerekes kúthoz, már nem is látta, melyik az ő házuk. Vagy akár láthatta is, de nem ismerte fel.

A kút körül téblábolt egy csoport gyerek, volt köztük mindenféle. Lehettek öten-hatan. A legnagyobb olyan Annus -féle idős lehetett.

  • Hát ez meg kicsoda?- kérdezte Annustól

  • Ő az új testvérem. Éppen most jött édesanyámmal Győrből.

  • Aha! Hát bicskád van-e? - kérdezte Sanyitól

Sanyi nem szólt, csak nemet intett a fejével. Nem értette, miért kérdi ez a nagy fiú, de kéretlenül megkapta a választ.

  • Azt mondják, hogy a győriek mind bicskások.

Ezen a többi gyerek nagyot nevetett, majd röhögve kezdtek beszélni ezek is úgy, hogy Sanyi nem értette őket, de biztosan őt csúfolták, mert rá néztek, meg mutogattak.

Annus félig töltötte a vödröt, majd láthatóan nehezen, cipelni kezdte felfelé a meredek úton.

  • Segítsek? - kérdezte Sanyi.

  • Hiszen olyan kis tökmag vagy. Mit tudnál te segíteni? Még jobban kilötyögtetnénk, ha ketten vinnénk.

Amint a lány átkínlódta a fél vödör vizet a küszöbön, az anyja kivette a kezéből, s merített magának egy nagy bögrével. Még ivott amikor Sanyi rángatni kezdte a ruháját.

  • Éhes vagyok.

  • Majd kapsz, csak várjál a sorodra! Előbb a kicsi kap. Addig pihenj le oda a sutba!

Néhány perc múlva már aludt is. Álmában nem volt éhes. Ezt a taktikát majd a jövőben sokszor lesz kénytelen alkalmazni.


2.

Fejszecsattogásra ébredt. Az udvar végében egy kalapos ember, az egyik végén a fűrészelő bakhoz támasztott fáról nyúzta lefelé a kérget. Szájában lógott munka közben is rövid szárú pipája. Erről Sanyi azonnal kitalálta, - még mielőtt az arcát felé fordította volna – hogy ez az ember csakis az édesapja lehet. Vele se sokat találkozott még, csak olyankor, ha a városból jövet Győrben benézett a mamócskához. Egyszer vitt is neki jó ropogós perecet.

  • Te aztán jól elaludtál. - mondta az édesanyja. - Már mi azóta ettünk is.

Ettől Sanyi kicsit megrémült, mert azt hitte, ő már nem is kap enni. Megörült, amikor az anyja elővette azt a nagy kerek kenyeret, amit Győrből hoztak. Igaz, már majdnem a fele hiányzott, de azért még neki is jutott egy vastag szelet. Noha csak az egyik vége lett vastag, de így legalább könnyebb beleharapni.

  • Kéne még valami? Olyan várakozón nézel. Volt ugyan szalonna is, de apád megette. Nem vagyunk ám mi olyan jómódúak, mint keresztanyádék. Neki könnyű, hiszen Anti a vas hutában dolgozik. Jól keres, gyerekük meg nincsen.

  • Nem kell nekem semmi – válaszolt a gyerek lemondóan, bár abban reménykedett, hogy valamit még kap a kenyérhez. Na, de ez is nagyon jólesett, mert bizony régen volt már a reggeli.

Ahogy kenyérrel a kezében odasomfordált az apjához, meglátott a kapu felől közeledni egy idegen fiút. Lenyelte ami a szájában volt, majd megbökte az apja karját.

  • Édesapám! Jön egy gyerek.

  • No, hát észre se vettelek. Ja, az a Jóska, a testvéred. Menjél, barátkozzatok össze!

  • Megmutassam a békákat? - kérdezte Jóska, mindenféle üdvözlés helyett.

Nem is várt a válaszra, hanem elindult a fészer mögé. Sanyinak intett, hogy kövesse. Amikor már az apjuk nem látott oda, szó nélkül megragadta a kenyeret, s próbálta elvenni, de Sanyi nem adta. Így csak a felét sikerült kitépni a kezéből. Jóska a szabad kezével akkorát lökött rajta, hogy elesett.

  • Minek jöttél ide? Maradtál volna ahol eddig voltál. Vagyunk már mi itt elegen. Mit gondolsz, hol fogsz majd aludni? Én be se engedlek a házba. Majd alhatsz kint a kecskeólban.

  • Jó lesz nekem ott is. - mondta, majd gyorsan betömte a szájába a maradék kenyeret, mielőtt még azt is elvenné Jóska.

Nagyon meglepődött a fogadtatáson. Őt még eddig senki nem bántotta. Legszívesebben nekirontott volna a bátyjának, de látta, hogy semmi esélye, hiszen sokkal nagyobb nála. Lehet legalább nyolc éves. Annyit legalább már tud, hogy óvakodni kell tőle.

  • Sanyi te! Merre vagy?- kiáltott az anyja. - Na! Itt vagy? Hát te meg hol csavarogtál? - kérdezte Jóskától amikor meglátta, hogy ő is hazajött, de nem várt választ. - Látom, összeismerkedtetek. Elmegyünk az Annussal a kertbe. Hozunk egy kis kompért, mert holnap vasárnap, főzök egy kis levest. Vigyázzatok a Klárira, mert apátoknak dolga van. Nem hagyhatom rá. Sietünk haza, mert nagyon lefelé jár már a nap.

  • Éhes vagy még? - tette barátságosan a Sanyi vállára a kezét Jóska.- Menjél oda a szomszéd háza elé, ott van a szilvafa. Ehetsz amennyi beléd fér. Tudsz fára mászni? A Klárira majd vigyázok én. Te csak menjél.

Valóban ott állt egy szilvafa, de az alsó ágain már nem volt gyümölcs. Alacsony volt a törzse, így nem okozott megoldhatatlan feladatot felmászni rá. Még nem volt igazán megérve, válogatni kellett közülük. Nagyon jól esett, hiszen mégis kevés lett az a nagy darab kenyér. Alig evett meg néhány szemet, amikor hangos kiabálásra figyelt fel. A szemközti ház udvaráról jött egy asszony, vesszőseprővel a kezében, s egyértelműen őrá veszekedett. A szavait ugyan alig értette, de nincs tévedés, őt akarja a fáról elzavarni. Hát akkor futás! Az asszony még utána sújtott a seprővel, de nem érte el.

  • Gondolhattam, hogy az Ádám gyereke vagy. Mennyi van ennek?

Jóska nem tudta leplezni a kárörömét, amiért ilyen jól megviccelte Sanyit.

  • Látja édesapám? Még most jött ide, máris szilvát lopott. A szomszéd majd biztos azt hiszi, hogy én mondtam neki.

  • De hát te mondtad. -

  • Ne hazudj! Látja? Nem elég, hogy lop, még hazudik is. A babát meg itt hagyja énrám, pedig neki kellene rá vigyázni. Segítsek a háncsot összeszedni édesapám?

  • Nem kell. Hagy süsse a nap! Úgyis lesz még több. Majd holnap behordhatod a fészer alá. Most pihenek. Elég volt a mai nap. Talán még egy pohár borra lemegyek a kocsmába. Majd felíratom.

Erősen esteledett már, amikor az anyja hazaért Annussal, és a krumplival. Megfejte a kecskét, a kicsike tejet elosztotta a gyerekek között, majd a szobában elrendezte mindenkinek a helyét. Az ágyon ő feküdt Klárival, meg majd az apjuknak szorít helyet, ha hazaér a kocsmából. A dikón Jóska, meg Sanyi feküdt, Annus pedig a konyhában, a tűzhely mellett egy kicsi szalmazsákon, ami napközben kinn van a fészerben. Jóska persze addig fészkelődött, míg Sanyit lelökte a padlóra. Nem esett nagyot, hiszen a dikó lába csak egy arasz. Nem is furakodott vissza, inkább maga alá húzta a takaróját, s maradt a földön.

  • Édesanyám! - szólt halkan.

Jóska oldalba ütötte, mert azt hitte, árulkodni akar, pedig nem ez volt a szándéka.

  • Édesanyám! Itthon van mindenki?

  • Miért kérded?

  • Csak azért, mert van ugye maga, meg édesapám, meg a Klári, meg az Annus, ez eddig négy. Aztán van a Jóska, meg én, ez hat. Azt mondta a mamócska, hogy hatan vannak itt Répáson a családban, de ha én idejöttem, akkor az már hét. Ki hiányzik?

  • Tényleg okos fiú vagy te Sanyi. Még nem is vagy iskolás, mégis miket ki tudsz számolni. Jól mondod. Egy még hiányzik. Lajos. Ő a legnagyobb, őt már a tavaszon odaadtuk cselédnek. Jövőre már az Annus is elszegődik, de most még neki ki kell járni az ötödik osztályt. A jómódúak gyereke hét évig is jár, de mi szegények vagyunk. Na aludjál! Majd holnap megmosakodunk, aztán elmegyünk a templomba.

  • Templomba? Van itt is templom?

  • Hogyne lenne. Igaz, nem olyan nagy mint Győrben van, de itt nem is vagyunk olyan sokan. Van tán száz család az egész faluban. Most már tényleg aludjál!

  • Még nem is imádkoztunk.

  • Mondjad magadban!

Mondta. Én Istenem, jóistenem... Győrben a mamócskával mindig együtt mondták. Ha néha a keresztanyjánál aludt, akkor meg vele. Ott nagyon szeretett lenni. Lehetett játszani az utcán a szomszéd gyerekekkel, de a házban csak ő volt gyerek. Mondta is az Anti, hogy majd a nevükre veszik, mert nekik nem lehet saját gyerekük. Répáson meg vannak úgyis elegen. Ha eddig elvoltak nélküle, ezután se fog hiányozni. Most úgy látszik, mégis hiányzott. Bár a Jóskának biztosan nem. Az Annus rendes, de Jóskától nem fogja megvédeni, ha úgyis elmegy cselédnek. Még a Lajosra kíváncsi lett volna, bár ő már biztosan nagy fiú, ha cselédnek adták. Talán csak a télen jön haza. Lehet, hogy akkor meg már elviszik magukkal az emberek az erdőre.

Az erdő tetszett neki is, de azért sajnálta nagyon, hogy nem maradhatott Győrben. Iskola ott is van. Tán még nagyobb is mint itt. Jó lett volna az Anti gyerekének lenni. Szerette ezt az embert. Egyszer még a várba is felmentek vele. Elég romos az a vár, de az egyik tornyába fel lehet menni. Onnét mutatta Anti a gyárkéményeket, meg azokat a tornyokat köztük, ahol ő dolgozik. Volt arra néhány nagyon nagy ház is. Biztosan nagy lehetett, ha ilyen messziről lehetett látni. Ráláttak a mamócska házára is, de az hiába volt közel, mégis nagyon picinek látszott. Az emberek is olyan kicsik voltak a várból nézve, mint egy-egy játékbaba. A templomon túl volt a főutca, ahol járt a villamos. Na, ez aztán olyan csoda volt, hogy na. A városba ezzel szoktak utazni ha sietnek, mert gyalog messze van. Ha nem sürgős, akkor inkább gyalogolnak, mert a villamosért pénzt kell fizetni, az pedig mindenkinek kevés van. Látta egyszer a piacon, amikor a mamócska magával vitte, hogy pénzt adtak, de ott is inkább úgy szokták, hogy cserélnek. Aztán a várból még a kisvonatot is lehetett látni, ahogy vitték vele a fát. Na ezt még jó lett volna közelről megnézni, de még nem volt alkalma. Talán ha felnő, és oda megyen akár egyedül is, ahová akar. Ezzel a reményteljes gondolatokkal szenderedett el.

Már mind aludtak, amikor az apjuk hazaért. Nem is ment be, csak az ajtóból szólongatta a feleségét.

  • Matild! Hallod? Gyere kifelé! Süket vagy? Gyere ha mondom!

Nem gyújtottak gyertyát, csak a sötétben botorkáltak az alvó gyerekek közt. Nem mentek messzire, behallatszott, hogy halkan beszélgetnek, s a szomszéd kutya is jelezte, hogy ott vannak a közelben.