2. Kővágó

3. Kő kövön

  • Józsikám! Tudsz nekem valami munkát adni a cégnél?

  • Műkő munka nincs. Tudsz sprengelni?

  • Még nem próbáltam.

  • Gyere el holnap, megbeszéljük. Nem olyan nagy deákírás az, könnyen beletanulsz.

 

Másnap reggel ott voltam hét órakor.

 

  • Nekem most gyorsan el kell mennem, – mondta Jóska már a kocsiból – de jövök nem soká. Majd Bandika betanít.

 

A kollégák egy részével ismertük egymást korábban. Tudták hogy maszek voltam évtizedek óta, de azt nem, hogy már munkanélküli státusban vagyok. Mondtam, de nem hitték el. Nem kezdtek pontos időben, már untam a tétlenséget. Rudi – akivel csak látásból ismertük egymást – meg Bandika elindultak a régi telepre, ahol nekik volt a bázisuk. Rudi vágta a sziklákból a nagy köveket a nagy gépen, az új telepen már csak azokat fűrészelték, ami itt maradt. Bandika volt a cégnél a kőfaragó, neki is itt volt a munkapadja. Én mentem utánuk, de nem tudtam mit kezdeni magammal.

  • Jóskát várod? Vinni akarsz valamit?

  • Mondom, hogy dolgozni jöttem. Mutasd meg, hogy kell sprengelni!

  • Nem mondod komolyan. Egyébként odalent vannak a sprengelni való kövek az új műhelyben. Majd Gyuri segít odakészíteni.

  • Na, de én nem tudom hogy kell.

  • Most csak hülyítesz ugye?

  • Honnét tudnám, amikor még soha nem próbáltam?

 

Még most se hittek nekem. Meg kellett várni amíg Jóska visszaért.

  • Bandika, mutasd meg Gyulának a sprengelést! Itt fog dolgozni.

  • Jól van.

 

Csakhogy eljutottunk idáig! Bandika összeszedte a munkához szükséges kézi szerszámokat, és Rudival együtt leballagott az új műhelybe. Az egész brigád azon tüsténkedett, hogy építsenek nekem egy asztalt, és odakészítsék a raklapokon száradó tégla méretű dácit-tufa tömböket.

Bandika felrakott egy „téglát” a vastag vaslapra, odaillesztette a spreng-vésőt, és ütött. A kőből egy vékony lemez felpattant. Odébb helyezte a vésőt, ütött, és így körbe tovább. Ugyanezt megcsinálta a kő másik lapján is. Egy pici darab még maradt középen, azt hegyes vésővel ütötte le, és máris olyan lett a kő, mintha nem is látott volna fűrészt. Mintha így szakadt volna ki a sziklából.

Ráfektette az asztalra a következő darabot, azt is körbeütögette, majd ledobta a vésőt és a bunkót az asztalra.

  • Na, így!

  • Látom. Akkor én most legelőbb felmegyek az irodába, megírjuk a kiskönyvet.

 

Nem mertem próbálkozni, amíg volt nézőközönség.

 

Az emeleti irodában egy szép fiatal szőke nő ült az asztal mögött. Tudtam, hogy kicsoda, de még nem találkoztunk. A szüleit ismertem. A nevetése hasonlított az apjáéra. Nem volt benne biztos, hogy mit kezdjen a könyvemmel. Átkiabált a munkavezetőnek a másik helységbe, de aztán abban maradtunk, hogy várjuk meg a főnököt. Visszamentem a műhelybe.

Feltettem az első követ. Odaillesztettem a vésőt, és ütöttem. A kő megindult az ütéstől, s az asztal túlsó szélén állt meg. Visszahúztam, megint ütöttem, megint elcsúszott. Hoppá! Nem is olyan egyszerű ez. Más taktikát kell választanom! Élére állítottam a követ, és fentről ütöttem lefelé. Most már csak azt kellett kitapasztalnom, hogy mennyit üthetek le a kőből, mekkorát üssek, hogyan tartsam a kissé ferde széles pofára köszörült vésőt, és persze a kő éle ne legyen cakkos. Aki még nem próbálta, el se hinné, hogy mennyi dologra kell figyelni. Az autóvezetéshez hasonlítanám, ami egy bonyolult művelet, de akinek rutinja van, annak már nem is kell rá figyelnie. A különbség, hogy autót már tudtam vezetni, de a kőfaragásban semmi rutinom nem volt még ekkor.

  • Na, hogy megy? - jött oda a főnök.

  • Sehogy.

  • Majd belejössz. Arra ügyelj, hogy egyenes legyen a széle!

 

Nehezen jöttem bele. Az asztal kicsit magas volt, különösen amikor a követ a kis végére állítottam. A jobb vállam hamar elfáradt. A műhelyben dolgozó kollégák jöttek rágyújtáskor nézelődni. Annyi vigasz jutott, hogy ezt a munkát ők se tudták. Tanácsot adni persze tudtak. Közben kitapasztaltam, hogy a különböző árnyalatú kövek különböző módon szakadnak. A sötét vörös nagy erőt kíván, a világos szürke pedig nem szakad. Ha valaki fölém állt, akkor világos barnát tettem fel, mert azzal lehetett legszebben dolgozni. Közben persze kaptam az információkat. Elhangzott, hogy a kőfaragó kolléga hány négyzetmétert tud egy nap alatt ledolgozni. Ráérésemben számolgattam, hol tartok éppen. Nem voltam vele megelégedve. A Jani, a kőfejtő elvette tőlem a szerszámot, hogy mutassa, hogyan kell. Mint kiderült, ő sem ért hozzá, de azért megmutatni meg tudta. Közben már rázogattam a karomat, mert nagyon elfáradt. Tudom, nem kell olyan görcsösen fogni a szerszámot, de a nagy koncentrálásban nem lehet még laza is az ember. Az agyam persze mindenfélén járt. A gondolkodást ebből a munkából szinte ki is lehet iktatni. Számolgattam, hogy mennyit tudok majd itt megkeresni, ha hosszú távon alkalmaznak. Elkeserítő eredményre jutottam. A család kötelező kifizetésének a harmadát. Két éve én alkalmaztam kőművest a vállalkozásomban napi kilenc ezerért, most ennek a felét tudom megkeresni. Közben a kiadásaim nem csökkentek. Nem jöttem volna ide, ha lett volna más lehetőségem, de nem volt.

 

Fél ötkor Bandikáék bezárták a régi műhelyt, és Rudival behozták a targoncát. Ők már végeztek, ráértek oda állni fölém, nézni, hogy dolgozom.

  • Gyuszi bácsi! - szólított meg Bandika, miután már a harmadik kő sprengelését nézte végig. - Fordítva fogod a vésőt. Eddig így tartottad?

  • Mit tudom én. Nem figyeltem rá.

  • Nézd! - vette el tőlem – Nem véletlenül van ferdére köszörülve. Ha így tartod, akkor szakít, de ha fordítva, akkor a kő belseje felé hat az ütés ereje. Leszakad a karod, olyan erővel kell megütnöd.

  • Ez igaz, érzem is.

Műszak végére megjött a főnök megint. Öntötte belém a lelket, garantálta, hogy holnap már jobban fog menni.

 

Másnap újult erővel, de nem nagy lelkesedéssel álltam neki ismét. Már tíz órakor nagyon elegem volt a kőtörésből. Elfáradtam. Egyébként sem az a lélekemelő munka. Nem volt valami remek a hangulatom. Megfogalmazódott bennem, hogy feladom. Mondom is Jóskának, ha jön.

  • Hát, Józsikám. Megpróbáltam, de nem megy ez nekem.

Aztán nem volt alkalmam mondani, mert Jóska egész nap nem jött. Délután kettőre elfogyott a kő. Elindultam volna haza, csupán az tartott vissza, hogy volt a cégnél egy falubéli kolléga, akit előző nap is én vittem haza. Nem akartam otthagyni. A hátralévő 3 órát végig tébláboltam.

  • Jóska, akkor én már holnap nem jövök – jelentettem be fél ötkor, amikor odaért a főnök.

  • Miért?

  • Elfogyott a sprengelni való.

  • Attól még jöhetsz. Majd ráállsz a fűrészre.

 

Így tehát mentem következő nap is, de akkor már gépen dolgoztam. Megtapasztaltam, hogy az egész kőfeldolgozás legnehezebb munkafázisával kezdtem. Attól már minden könnyebb. Nagyon jót nevetett Jóska, amikor mondtam neki, hogy a sprengelésben úgy elfáradtam, azt hittem belepusztulok.

  • Nem vagy hozzászokva.

Később volt még egy kétnapos széria, de már lazábban vettem. A Bandika ugyan még most is a dupláját teljesítette, de ő már nem az idén kezdte a szakmát.

 

2.

 

Az augusztustól elvárja az ember, hogy észveszejtő legyen a hőség. 2009 augusztusa éppen megfelelt az elvárásoknak. Reggel hétkor még elviselhető volt ugyan, de a 4km kerékpározás kimelegítette a gyakorlatlan öregembert. Vagyis engem. A lemeztetős csarnoktól csak árnyékot remélhettem, kellemes klímát semmiképp. A szélesre tárt ajtón is csak a forróság dőlt befelé.

Bemutatták a munkaeszközömet, egy vízhűtéses asztali kővágót. S itt, a vízhűtésen van a hangsúly. Gyuri elmondta a feladatot, megmutatta, hogyan kezeljem a gépet. Beállította a vezetősínt a megfelelő méretre, javasolta a fülvédőt és a gumikesztyűt, kötényt gumicsizmát. Jól jött minden apró segítség, hiszen már megint teljesen ismeretlen feladatot kaptam. A vágóasztal alatti tepsiből szivattyú nyomta a vizet a vágókorongra, ami folyamatosan mosta le a kőről a vágás során keletkezett iszapot. A védőfelszerelés nem véletlenül kellett, hiszen a forgó fűrészkorongról állandóan szállt a vízpermet. Ezzel sikerült kellemes klímát teremteni a csarnokban. Ez csak akkor tűnt fel, amikor átállás, takarítás, vagy rágyújtás miatt leállítottuk a gépeket. A tepsiben naponta többször annyira besűrűsödött az iszap, hogy ki kellett mosni. Gyuri ebben is segített. Imádott pancsolni. Felmosta a műhely padlóját, kitakarította az iszap elvezetésére kialakított csatornát. S amikor alkalom nyílt rá, mesélt. Néhány napig nem volt ezzel semmi gond, de aztán már túl soknak találtam a kalandokat, amik megtörténtek vele. Talán nem is voltak igazak.

Csabi, a másik kolléga nem volt ennyire segítőkész. Mint később kiismertem, alapjában véve egy jólelkű gyerek, de rettentően primitív. Mondhatnám butának. Talán tudatában is van szellemi korlátozottságának, azért viselkedik néha agresszíven, sok esetben viszont értelmetlenül virtuskodik, fitogtatja fizikai erejét, minden jószándékú figyelmeztetés ellenére. Főleg olyankor emel fel két ember számára is nehéz követ egyedül, amikor a főnök is jelen van. Szeme sarkából figyeli, hogy a főnök látja-e, de hiába vár elismerést.

 

A feladat, a tegnap elfogyott „téglák” pótlása. Jani - a kőfejtő - az udvaron hasogatja a sziklákat kezelhető méretűre, majd behozza talicskával Csabinak. Csabi talpalja, vagyis miután kiékelgeti az asztalon, vág rajta egy egyenes részt. Ezután kerül hozzám az anyag. Én 15cm-es szeleteket vágok, amiket raklapra készítek. Ezután mennek a kövek Gyurihoz, aki körbeszélezi, majd kiviszi az udvarra száradni. Igazi szalagmunka folyik. Majd néhány nap múlva ismét behozzuk, ekkor fogom sprengelni a két lapját. A kő ezután ismét Gyurihoz kerül, hogy középen kettévághassa. Ekkor lesz készen, mehet a raktárba, vagy egyenesen az autóra, hogy vihesse a vevő. Nekem, aki szinte egész életemben egyedül dolgoztam, tetszik ez a munkamegosztás. Mint ahogy az is tetszik, hogy a sörpadhoz leülünk reggelizni, ebédelni a majdani bemutatóteremben.

 

Új még az épület, nincs teljesen kész, de a termelésnek attól menni kell, különben nincs pénz. Arra viszont folyamatosan szükség van. Ha mást nem is számolok, de a dolgozók aránylag alacsony fizetésére is kell minden hónapban legalább 3 millió forint. Nem is beszélve a fizetendő járulékokról és a termelési költségekről. Valamikor álmodtam egy ilyen cégről, de nem is bánom, hogy nem fogtam bele. Egész pontosan nem is ilyen cégről álmodtam, hanem erről. Ezt a bányát gondoltam megnyitni, csak én a bánya területére terveztem a feldolgozó üzemet. Gondolkodtam kőzúzó gépben is. Én megálmodtam, Jóska pedig tőlem függetlenül megvalósította. Éppen most van folyamatban a kőzúzó beszerzése. Már csak a bányában kell az energiaellátást megoldani.

 

Tetszik, hogy brigádban dolgozhatok. Az is tetszik, hogy ebédkor az emeleti irodából lejön közénk Dóra, hogy társaságban lehessen. Jót tesz a hangulatunknak egy fiatal nő jelenléte. Reggel később kezd mint mi, többnyire akkor érkezik, amikor reggelizünk. Elmaradhatatlan szertartás, hogy Jani – pontosabban Jani bácsi, hiszen tőlem is idősebb – kap egy simogatást az arcára, miközben Dóra elhalad az asztal mellett. A köszönés „sziasztok”, de nekem „csókolom”. Gyuri jókat mosolyog ezen, pedig teljesen rendjén van így szerintem, hiszen nem régen ismerjük egymást, s én a szüleinél is idősebb vagyok. Nem öröm ez, de aki idő előtt meg nem hal, az megöregszik.

 

A Jani bácsival közel állunk egymáshoz. Ez esetben úgy is helytálló, hogy közel ülünk. Neki is probléma van a fogazatával, rendszeresen kéri el a svájci bicskámat. A fiatalok sokszor kicsúfolják, ha alkalom adódik rá megtréfálják, elsózzák az ételét. Érti a tréfát, még az ilyen durvákat is. Ő maga is partner minden ugratásban. Eléggé egyéni a humora. Mesélte, hogy odakünn a bányában hogyan múlatja az időt. Neki a fő feladata a cégnél, hogy a gép számára előkészítse a kitermelendő követ. Ezért sokszor hetekig nem találkozik senkivel napközben, úgy él ott, mint egy remete. Sokat segít a magány elviselésében, hogy szereti a természetet, érdekesnek találja a madarak, sőt még a bogarak megfigyelését is. Egyébként aktív horgász. Még olyat is tett, hogy a bányában kialakult kicsi tóba halakat telepített, csak azt sajnálta nagyon, amikor a bányakapitányság bejelentett látogatása miatt ki kellett szivattyúzni a vizet. Egy alkalommal egy siklóernyős lány landolt a közelben, s tőle kért információt. Nem tudta ugyanis, hogy hol van. Jani adta a hülyét. Ő fejezte így ki magát amikor mesélte, amire természetesen az a megfelelő válasz, hogy „nem volt nehéz.” A lányt már a sírás kerülgette, amikor Jani megszánta, és megadta a szükséges felvilágosítást. Ekkor persze már kétkedve fogadta.

Janival falubeli gyerekek voltunk, osztálytársa volt a testvéremnek. Mondhatnám, egy időben legénykedtünk. Emlékszem mekkora sikere volt a betéve megtanult Romhányi-rímhányásokkal. Ezeket mind a mai napig tudja. Csajozni ugyan nem együtt jártunk, ami talán nem is baj, mert elég zűrös volt a szerelmi élete. Néhány ifjúkori közös élményünk azért akadt, amit most boldogan felemlegettünk.

 

Talán egy hét kellett ahhoz, hogy lelkileg hozzáidomuljak a nem túl izgalmas, viszont rendszeres munkához. Órához igazítottuk a munkaidőt. Nekem még ez is szokatlan volt. Eleinte még zavart, hogy nem tudok belefolyni a kollégák beszélgetéseibe, mivel nem egy társaságba tartoztunk. Idővel ez is megoldódott. A cégre rátukmáltam az elfekvő raklapjaimat, kölcsön adtam (örökre) a búvárszivattyúmat, de ezekért nem vártam ellenszolgáltatást. Hálás voltam Jóskának, hogy bevett a csapatba. A fizetésem ugyan nagyon messze állt az elégségestől, de beláttam, hogy nem tud többet adni. A rám bízott feladat se kívánt különleges képességet, szinte bárki alkalmas rá, ha fizikailag elég hozzá az ereje. Tudok ugyan olyat, amit a többiek nem, de erre a tudásra itt nem volt szükség.

 

Állt kinn az udvaron egy 3 méter magas kőtömb, amiből „borkutat” kellett kifaragni, de ezt egy szobrászművész alakítgatta. Nem is bántam, hiszen szegény ott szenvedett a tűző napon, miközben én a vízpermetben hűsöltem. Huszadika előtt néhány nappal megjött a szoborért a teherautó. A teljes brigád ott tüsténkedett a felrakásnál, de a daru csak nem bírta felemelni. Kellett hívni egy nagyobbat, de azt az emelést már nem vártam meg. Nekem letelt a munkaidőm.

 

Ebből a hamarosan unalmassá váló munkakörből úgy sikerült kiszakadnom, hogy Bandika, a cég kőfaragója szabadságra ment, s őt kellett helyettesítenem. Megmutatta, hogy mi lesz a munkám. Felballagtunk a dombra, a régi műhelyhez, aminek ekkor már csak néhol volt teteje, mert néhány napja elvitte a vihar. Ez majd az őszi esők idején fog gondot okozni, most legalább könnyebben eloszlik a por. Itt ugyanis már szárazon csiszoltam a Rudi által kiszabott kőlapokat. Bandika mutatta, hogy ellenőrizzem a méretet, s az egy milliméteres eltéréshez is felrakta a csiszolóra a durvázó tárcsát. Meglepett, hogy ennyire precízen kell itt dolgozni. Később majd azért rájövök, hogy ez csak önfényezés volt a részéről, mert egyáltalán nem dolgozik alaposabban nálam.

 

Ebben a munkában az volt a legszebb, hogy összebarátkoztunk Rudival, akinek a legszebb feladata volt a cégnél. Neki kellett a sziklából kigazdálkodni a lehető legnagyobb szabályos köveket. Én pedig a befejező fázist végeztem, szállításra előkészítettem. Nem volt ez rossz munka, de azért annak nagyon örültem, amikor Jóska megkérdezte, hogy tudnék-e holnap a teherautómmal jönni.

 

3.

 

Tudtam. Persze, hogy tudtam a teherautómmal menni. Legalább nem kellett a bringát tekernem. Alkalmanként beüzemeltem ugyan a Suzukit is, de a teherautó használatért még költségtérítésre is számíthatok. Arról nem is beszélve, hogy boldogság-közeli érzést okoz számomra, ha a H1-es Hyundai-t vezethetem. Imádom ezt az autót. Két és fél év után még mindig tudok gyönyörködni a szépségében. Egyetlen bánatom, hogy kihasználatlan. Sőt, nem túlzás azt mondani, hogy felesleges. Mivel a munkáim elfogytak, nem tudom mire használni. Eladni viszont lehetetlen. Nincs rá kereslet. Mivel még nincs kifizetve, nem is az enyém, hanem a bank tulajdona. Tehát annak ellenére, hogy nem hoz semmit a konyhára, havonta egy minimálbért muszáj ráköltenem, ha be sem indítom.

 

Most viszont beindítottam. Több hetes állás után pöccre. Bandikával felraktuk a köveket, és irány a szomszéd falu. Könnyen odataláltunk a helyszínre. Olyan támpontokat kaptunk, hogy főutca, kultúrház, buszmegálló. Talán ezek nélkül is felismerjük a házat. Mindkét szomszédja a hetvenes években épült, amikor az volt a szempont, hogy a szomszédétól legalább egy sor téglával magasabb legyen. A két nagy ház között ez szinte eltörpült, de a rengeteg kőburkolat felhívta magára a figyelmet. Különösen, hogy a kerítésről hiányoztak a takaró kövek. A burkolat tőlünk került ide, de egy kőműves brigád rakta fel bérmunkában. Ők már levonultak, de volt itt két fiatal srác. Kertet építettek. Fűmagot vetettel, locsoltak, mederelemeket ástak be a hegyoldalba. Később kiderült, hogy egyikük a tulajdonos keresztfia. Ők itt is laktak az új házban. Belül már kész volt.

 

Az árnyékos teraszon megreggeliztünk, majd a kerti támfal takaróit kezdtük felrakni. Bandika volt a mester, én alkalmazkodtam hozzá. Hiába vagyok én negyven éve műköves, ebben a munkában ő a rutinos, én pedig a tanuló. Az én autóm kint állt az utcán a kapu előtt, onnét hordtam kézben a kőlapokat. Reménykedtem, hogy ez még a hasznomra is válhat, hiszen rengeteget dolgoztam már ebben a faluban, sokan ismerik az autómat. Hátha hoz a jelenlétem egy kis maszek munkát.

 

  • Jól ismerem-e? - ballagott át az úton egy öregasszony.

  • Jól ismer mama, jól ismer. Én vagyok a sírköves, csak már régen voltam itt.

  • Jaj, mert majd nekünk is kellene csinálni. Mennyibe kerül most egy síremlék?

  • Ezt így nem tudom megmondani, mert sok mindentől függ. Kriptát kell-e betonozni, ha igen akkor hány személyest? Vagy kész alapra kell a felépítményt állítani? Ha alapot is betonozok, nem mindegy milyen a terepszint lejtése, nem mindegy hogy lehet megközelíteni. Műkőből legyen, vagy gránitból?

  • Májusban temettük el az uramat. Kell még neki ülepedni is. Nem most kell még, mert nagyon sokba volt a temetés.

  • Arra nem kell várni, hogy ülepedjen, mert az ásott részre 10 év múlva se lehet rátenni az alapot. Csupán annyiban van jelentősége, hogy nekem kevesebb földet kell elhordanom.

  • Nincs is meg rá még a pénz, talán majd tavaszra.

  • Ez már nagyobb baj.

Nem biztos, hogy ezt hangosan mondtam. A mama ezután elmesélte a férjének az utolsó hónapjait, amire én is tromfoltam, hiszen nekem se régen halt meg az apám. Friss volt még az élmény, tudtam mit kell kiállni egy szellemileg erősen leépült, gyógyíthatatlan beteg mellett. A temetés költsége viszont megdöbbentett. Háromszázezer forint. Elmeséltem, hogy az apósom temetése százezerbe került, igaz már régen volt. Ha jól számolom, 10-12 éve. Magam is elcsodálkoztam ennek kapcsán, mennyire gyorsan múlnak az évek.

 

A társalgásnak az vetett véget, hogy megjött a főnököm, megnézni hogy haladunk. Nem szólt, de tudom én, hogy munkaidőben vagyok.

Dél körül megérkezett a tulajdonos asszony, délután a férj. Messziről jöttek, hiszen Debrecen több mint 100km ide. Meg is lepett, hogy külön kocsival érkeztek. A férj azonnal tegezőre fogta a beszélgetést, ami nyilván visszafelé is érvényes. Legalábbis nekem, aki hasonló korú vagyok.

Erről jut eszembe, hogy fiatal koromban mennyire rendellenes dolognak tartottam, ha valaki új családi házat épített 50 évesen. Mit csinált ez eddig? A mi köreinkben 30 éves korban már illett saját házban lakni. Arra most nem térnék ki, hogy ezeknek a házaknak a többsége soha nem készült el teljesen. Az persze akkor meg se fordult a fejemben, hogy annak a bizonyos építtetőnek nem ez az első háza. Valójában engem - közeledve a hatvanhoz - csak egy dolog tart vissza az építkezéstől.

 

A tulajdonos az öntözőberendezéssel volt elfoglalva, meg a kertépítéssel. A mi munkánkhoz nem sokat tudott hozzászólni. Látta, hogy dolgozunk, örült, hogy haladunk. Annyi kérése volt, hogy alkalomadtán hozhatnánk megfelelő szerszámot, hogy a saját gyártású tűzrakóhelyének asztalát lecsiszolnánk. Sajnáltam, hogy megépítette, hiszen nekem lenne otthon eladó. Ebből így már nem lesz üzlet. Aztán a veszekedésükön mosolyogtunk, mert az asszony azon méltatlankodott, hogy túl sok beton van beépítve a kertbe. Ha jönnek az unokái, megsérülhetnek. Ebben igaza lehet, de a gyerekeket úgyse tudjuk ezektől megóvni. Az én fiam ma is viseli homlokán a sebhelyet, amit úgy szerzett, hogy három felnőtt felügyelt rá. Nem tudom, mibe ütötte be.

 

Nemrég láttam egy városi játszóteret. Nagyon ötletesen építették meg a csúszdát. Egy műkő elefánt farán volt a létra, az ormány pedig vályúnak lett kialakítva, ezen csúsztak le a gyerekek, amíg nem lettünk EU-tagok. Ma már be van betonozva mind a feljáró, mind pedig a vályú. Egy táblát csavaroztak az elefánt lapockájára, miszerint „a szoborra felmászni tilos”. Már nem is játék, hanem szobor. Ehhez képest már teljesen rendbe van a „gumi betonlap” a játszótéren. Rendben van hogy óvjuk a gyerekeket, de ettől lesznek életképes felnőttek?

 

Ezen a házon a későbbiekben dolgoztam Rudival is, Gyurival is. Ami viszont leginkább növelte az önbecsülésemet az volt, amikor egyedül kellett helyrehoznom a méretpontatlanságból adódó hibát. Mint kiderült, értek én a terméskőhöz is. Valamit segít a sok évtizedes tapasztalat.

 

A cégnél töltött három hónap legkellemesebb emléke az a munkanap volt amikor hárman, két autóval mentünk a 100km-re lévő munkahelyre. Onnét én kaptam külön fuvart olyan településről, ahol még soha nem jártam. Természetesen GPS, sőt térkép nélkül. Imádom az ilyen feladatokat. A szállítandó termo-panelek jó nagy terjedelműek voltak, viszont súlyuk alig volt. Így az autóm terhelten is megőrizte a személykocsis menettulajdonságokat.

 

Három hónap után megjött a rossz idő, nem volt rám szükség tovább.

&

Majdnem 2 év telt el, amikor ismét ide kerültem. Sok minden változott. Nem én könyörögtem be magam a céghez, hanem a főnök hívott. Néhány óra gonolkodási időt kaptam. Határoztott idejű szerződésem volt akkor Budapesten, de én abban a pillanatban felmondtam, és rohantam haza. A munkatársak többnyire a régiek voltak, de nem voltak már a régiek. Megváltozott a légkör, és nem előnyére. Rosszindulatúak lettek, és irigyek egymásra. Leginkább a Jani bácsira voltak irigyek, aki közben nyugdíjas lett, s ennek ellenére mégis ő kapta a legmagasabb fizetést. Csak annyit csinált a bányában, hogy mutatta a gépkezelőnek, hová nyúljon a gép. Ez a "csak" egy évtizedek alatt összegyűjtött tudás, tapasztalat. Bármilyen egyszerűnek látszik, nem sokan tudják. Pedig nagyon sok múlik azon, hogy hová mutat.

A legnagyobb gondom mégsem a munkatársak megváltozása volt, hanem a fizetés elmaradása. A havi fizetés több mint 2 hete késett, amikor alkalmi munkára hívott egy kolléga 3 napra. Ő azonnal fizet, mentem. Na, ezzel a lépésemmel ki is rúgattam magam. A többiekkel szemben annyi előnyt szereztem, hogy kirúgásom alkalmával kaptam egy részfizetést. "A többit majd tizedikén" Tizenegyedikén telefonon érdeklődtem, tizenkettedikén egyik kolléga hozta a fennmaradó összeget.

 

 

Mindez már a múlt. Most várom a tavaszt, reménykedek a jó munkahelyben. Vállalkozó már aligha leszek, mert odafenn nagyon elqrták. Mire lesz fizetőképes kereslet, akkorra már én nem leszek. Vagy talán mégis?