3.rész

Jimmy szomszédjával

 

Két korábbi jegyzetem a témában azzal kezdődött, hogy dolgoztam a temetőben. Azóta fordult a világ. Először még vállalkozóként dolgoztam, később napszámosként, most viszont már sehogy.

 

Városi ember lettem. Nem részletezem a körülményeket, lényeg, hogy azzal töltöm napjaimat, hogy nagyokat sétálok unalmamban Csepelen. 4-5km-t mindenképpen, de volt már 17 is. Most a Tesco-tól délre kezdtem a felfedező utat. Nem az a városrész, amit nagyon reklámoznának. Bántónak is találom, (vagy inkább ironikusnak) az utcatáblákra írt Rózsadombot. Főleg, hogy még a dombot se láttam. Amire asszociálok e név kapcsán, azt meg főleg nem. A Madách út a semmibe nyílik. Vagyis azt feltételeztem, ha végigsétálok, ott vagyok a Dunánál. Na, ez nem egészen így van, de legalább az ártér mélységéből érzékelem a dombot. Lenn zártkertes övezetet látok, amin nincs mit nézni. A hó takarta kanyargós földút nem csábít, főleg, hogy kissé már olvad a hó. Túl messze van a folyó, nem ér annyit hogy átvágjak az ártéren. Bántóan hangos a forgalom zaja. Nem látni mi okozza ezt az állandó zajt, hisz messze van az út, de nagyon idehallatszik. Visszafordulok a Rákóczi útra. Az is zajos, de legalább látom, hogy mitől.

 

A nosztalgia vitt a temetőig. Szemközt az egyik sírköves zárva, a hóban csak a kutyák nyomát látni. A másiknál se dolgoznak, de a rozoga bodegából – amire az van írva, hogy iroda – valaki kukucskált kifelé. Sose lehet tudni, hátha beesik egy megrendelés. Ennek a szakmának ez az átka, hogy hidegben nem lehet dolgozni. A baj csak ott kezdődik, ha nyáron nem sikerül összegyűjteni a téli rezsire valót. A virágosoknál mintha nagyüzem lenne. A forgalom persze nem igazán nagy, de azért fel vannak rá készülve. A sírköves előtti parkoló szinte tele van. A temetőkapun is jön-megy néhány autó. A temetői dolgozó nyitja a sorompót, tartja a markát. A látogató pedig boldog, amiért kivételeznek vele. A buszmegálló mögött, a kerítésen túl egy tucatnyi fehér oszlop jelzi a „király” nyughelyét. A felírat nem az út felé van, de a koronát formázó koszorúszerűség egyértelművé teszi. Egy öregember a szomszédos síremléket sepregeti. Arrafelé kezdem a sétát, megállok. Dupla széles sírhely, bézs alapszínű lépcsősorral, amely egy színpadra vezet (gondolom, erre akart utalni a tervező) három oldalról fehér márványlapokkal burkolt oszlopsor. Hátul egy nagyméretű, szabálytalan fekete kőtömb. Előlapjára az elhunyt képmása gravírozva. A feliratra nem is emlékszem. A látvány összegzése: Jó nagy. Biztosan drága lehetett.

  • Nézzük? - szólt rám a szomszéd.

  • Szakmai szemmel nem egy nagy durranás – nyilvánítottam ki a véleményemet bátran, hiszen biztos voltam benne, hogy neki inkább bosszúságot jelent a szomszédság, mint büszkeséget.

  • Pedig kétszer csinálták.

  • Kétszer?

  • Aha. Leváltak a lapok az oszlopról. Sietve építették. Már meg volt halva amikor hozzáfogtak. A miénk is akkor készült. Mondta is a sírköves, hogy kész van ugyan, de addig ne rakjuk össze.

Megdicsértem, hogy milyen szép kő az övé, azt is elmeséltem, hogy én műköves voltam, de ma már nincs a munkámra kereslet. Elmondta, hogy az övékének a járdája műkő volt, de nagyon összerepedezett, így inkább azt is beburkoltatta gránittal. Egymillió forintba került, pedig munkadíjat nem is számoltak. Ez csak a járda. (Még szerencse, hogy lehet kapni.) Tartottam neki egy kis tájékoztatót a kövekről, miután olyan butaság hangzott el a szájából, hogy „nem tudom mivel színezik”. Mivel, mivel? Semmivel. Ez a természetes színe. Ami persze nyersen nem ilyen, de a csiszolás, a fényezés így kiadja. Alaposan rá kell tenni a munkát. Nem véletlenül ilyen drága.

Nem vagyok benne biztos, hogy megértette, mert továbbra is a színezést emlegette.

  • A miénk most 10 éves, de nem volt ilyen sötét.

  • Az nem létezik. Rosszul emlékszik akkor az árnyalatra. Vannak olyan kövek amik a napon kifakulnak, de olyat még nem hallottam, hogy sötétedik....hacsak, – gyújtott elmémben világosságot a felismerés szikrája – hacsak nem a szennyeződés.

  • Képzelje el, - kezdtem el szemléltetni a helyzetet - hogy a városban is azok a régi nagy paloták, milyen szépek lehettek újkorukban! Volt egyszer, hogy egy cigány gyerek kért, mutassam meg neki a parlamentet. Budán lett volna munkánk, és hazafelé megálltunk. Lehettünk annyira kábé – mutattam a túloldalon a volt kenyérgyár felé – mint ott az a torony, amikor azt mondja nekem, hogy „Ez ennyire csúnya?” Hát öcsém mondom neki, ennyire. A Duna felőli oldal már le van takarítva, de ott nem tudjuk elég messziről nézni.

  • Nemrég jártam arra, most már készen van, most gyönyörű, tiszta. Na. Ennek is csak annyi baja lehet, hogy itt van közvetlen ez a nagy forgalmú út, alig 10 méterre. Le kell néha mosni, és olyan lesz, mint az új. Ez a kő örökös.

  • Húsz év garancia van rá.

  • Ez nagyon jó anyag, ez nem fog soha tönkremenni.

  • Kérdeztem a Józsit – az is egy sírköves – hogy mennyi lehet ez most? Azt mondta, hogy nyolcmillió. Már így az egész – rajzol a levegőbe karjával egy kört, mielőtt túlzónak találnám a felértékelést.

  • Ezt meg – mutatja a vaskerítést – azért kellett, mert a rajongók jöttek, és rajta mászkáltak a mi sírkövünkön. Így bekerítettük.

  • Azért lecsengett már - mondom – Nem jönnek már nagyon.

  • Nem. Már nem.

 

Lassan elunom a diskurzust, így elköszönök az öregúrtól.

  • Hát akkor isten áldja, vigyázzon magára, nézegesse még sokáig.

  • Próbálok kitartani minél tovább – válaszol, majd még megemlíti, hogy várja már a kocsit, amivel jönnek érte.

 

Ennyi elég is volt a temetőből, de nem fordulhattam vissza. Hagy gondolja az öreg, hogy még másra is kíváncsi vagyok, nem csak ide jöttem.

 

A temetőgondnokság telepe felé ballagok tovább, egészen a betonpalánkig. Ott egészen pici síremlékek sorakoznak. Olyan ez a többi síremlékhez viszonyítva, mint panelház a kertvárosban. Olyan mint a többi, csak egészen pici, viszont rengeteg van belőle. Sok jó kő kis helyen is elfér. Ide nem koporsót, csak urnát temetnek. Egy éppen elő is van készítve. Jön egy dolgozó a ravatalozó felől egy elektromos Puli-val, fogja a csákányt, s még néhányat belevág a fagyos földkupacba. Odasétálok, teszek néhány banális megjegyzést, de nehezen értjük egymást. Nagyon nagy itt a zaj.

Nyugszik a csöndes temetőben”- jut eszembe a dal a János vitézből. Az biztosan egy másik temetőről szól, mert ezt inkább nevezhetnénk bármi másnak, mint csendesnek. Nemcsak a közvetlen előttünk araszoló autók zaja zavaró, hanem a távoli állandó morajlás is, amit már a Duna közelében is hallottam. Aztán még az is eszembe jut, hogy a kutyámnak tisztességesebb gödröt ástam. Közben az iménti beszélgetés cseng a fülemben. Nyolc millió. Atyavilág! Akkor mennyi lehetett a szomszéd? Még ha olcsóbb is volt az anyag egy része, a négyzetméter nagyon sok. Aztán még az a nagy gravírozott kép...lehet az egész legalább vagy húszmillió. Családi háznak se utolsó. Panellakás legalább kettő.

 

Amint itt téblábolok, azt veszem észre, hogy jön a temetési menet. Gyorsan odébb húzódok, hogy miután elhaladnak mellettem, elsiethessek a helyszínről. Odakünn a virágosnál néhányan vásárolnak. Amint elindulok a járdán a város felé, jönnek szembe ünneplő ruhás emberek virággal a kezükben. Na, ők már vagy elkéstek, vagy a következő temetésre jönnek. Gondolom, itt gyakrabban van temetés, mint az én kis fatornyos falumban. Több emberből többen is halnak.

 

Nekem ugyan más a lelki viszonyom a temetőhöz, mint az átlagembernek, de inkább az élők házai felé veszem az irányt. A mai sétámnak hátra van még a fele, talán haza se érek ebédre. A dél legalábbis már kérdéses.