Nem tudom melyik évben történt, csak az biztos, hogy Szamarám volt akkor. Egyedi módja alakult ki nálam az idő meghatározásának. Minden régi eseményt úgy tudok elhelyezni időben, hogy az akkori autómhoz viszonyítom. Autóból aztán volt nálam bőven. Igaz, hogy réginél régebbiek, noha volt egy új is. Abban az évben voltam először nyaralni a családdal, amikor az új kocsit vettem. Amikor egymás nyakába borulva sírtunk húsvétkor a pénztelenség miatt, akkor vettem a Barkast, meg kicsit később az Opelt. Amikor apósom meghalt, akkor cseréltem le a Barkast Volkswagenre…és így tovább.

Az évet ugyan nem tudom biztosra, de az tuti, hogy május 5-e volt, és gyönyörű idő. A mi környékünk minden évszakban gyönyörű (idegenek is ezt mondják), de ilyenkor a Bodrogköz üde zöldje is lenyűgözött, noha lévén sík vidék, nem sok ott a látnivaló.

Öten ültünk be a Szamarába. Mi ketten a bátyámmal, mögöttünk a feleségeink, köztük az anyánk. Mi már jártunk korábban Patakon, Újhelyben, Tokajban, de most a mamának is bemutathattuk a vidéket.
Keresztúr után, a legelső pihenőnél megálltunk. Azt hiszem tankoltunk is, de a lényeg, hogy bementünk a presszóba fagyizni. Előtte persze lecsipkedtük egymás ünneplő ruhájáról a szöszmöszt.  Megállapítottuk, hogy le kellett volna vetnem a zakót, mert kissé összegyűrődött a hátamon az üléstől, de ez már most ilyen.
A mama fizetett. Nagyon vigyáz a cukorjára, el is túlozza többnyire az állapota feletti aggódást, de imádja a fagyit. Örültünk neki, hogy milyen élvezettel nyalja.
- Akkor most hol is vagyunk? – kérdezte, mert neki mindent tudni kell.
Sokszor restelkedünk is miatta, mert ha számára idegen emberrel találkozunk, s csak éppen üdvözöljük egymást, a mama azonnal – lehetőleg még úgy, hogy az illető is hallja, - megkérdezi, hogy „Ez ki volt?”
Beazonosítottuk a helyszínt. Arra, a hegyek között laktak régebben Sáriék, (Sári a keresztlánya, akivel semmilyen kapcsolatot nem ápolnak) most pedig itt laknak, ebben a faluban itt, szemben. Voltam náluk dolgozni az új háznál. Éppen áradt akkor a Bodrog és annyira magasan volt a kút vízszintje, hogy ha nincs a kútkáva, azt hihettük volna, hogy tócsa van az udvaron. Egészen a talajszintig ért. Nem is értem, miért jöttek ide a hegyközből. Megkérdeztem Sárinak a legényfiát, de ő se értette a szüleinek a döntését. Talán azért építkeztek ide, mert itt volt ingyen a telek.

Kicsit elméláztam azon az emléken, amikor ott jártam. Sári mutatta, mi a munkája. Bedolgozóként wolframszálakat fűzött bele a villanykörte spirálba csavart izzószálának a csövébe. Nem gondoltam volna, hogy ez így működik. Maga a cső annyira vékony, hogy el se hittem arról a vékonyka huzalról, hogy üreges, míg meg nem mutatta, hogyan fűzi bele.  Meséltek a gyerekekről. Elmondták azt a hátborzongató balesetet, amikor a fiú fát vágott az udvar közepén álló tőkén, a lány pedig ott szaladgált körülötte. Egy óvatlan pillanatban megcsúszott, és kezével éppen a tőkére támaszkodott, nehogy elessen. A balta ebben a pillanatban sújtott le. Akár még szerencsésnek is mondható az eredmény, hogy csupán egyetlen ujja veszett oda.
A Sári két testvére nekem kolléga, velük és még egy cimborámmal dolgoztunk a házon egy hétvégén. A sógor öntötte a tokajit a vacsorához, aztán leültünk a TV elé, néztük a Mefistót. Elaludtam közben a széken, de ahhoz túl sokan voltunk, hogy a heverőn jusson hely. Nagy megkönnyebbülés volt, mikor végre lefekhettem.

- Amott meg – mutatta a sógorasszony – a Gizike szülőfaluja.
Gizike az ő barátnője. Mindannyian tudjuk kiről van szó, hiszen mást nem neveznek így a faluban. A többi Gizella mind csak Gizi. Gizi mama, Gizi szomszéd, vagy esetleg a vezetéknevét mondjuk hozzá, de Gizike csak ez az egy van. Nem egy hétköznapi figura, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy itt lakott gyerekkorában, s ezt most a mamának is megmutathattuk.

- Hazafelé majd lemegyünk Tokajba – közöltem az elképzelésemet.
Nem esett útba ez a város, de ha már erre járunk, nem hagyhatjuk ki. Ha mást nem, legalább a Tiszát megnézzük. Beülünk ebédelni abba a vendéglőbe, ahol egyszer már jártam a családdal, és az egyik szomszédommal, amikor még kicsik voltak a gyerekek. Most nincs itt a fiam, nem kell attól tartani, hogy a maradék túrós csuszába beleönti a kólát, mint ahogy akkor tette. Az ablakon át lehet nézni a folyót. Talán hajót is látunk majd, de evezősöket egész biztosan.
- Tokajban már jártunk apáddal motorral, amikor katona voltál. Hol is?
- Az nem olyan. Akkor csak keresztül motoroztak rajta, de most meg is állunk.
- Jól van, - nyugodott bele – én oda megyek, ahova visztek.

Beültünk a kocsiba, és mentünk tovább oda, ahova vittem őket. Eredetileg úgy volt tervezve, hogy jön velünk egy másik kocsi is, de végül változott a dolog, mert ők korán indultak.
Lekanyarodtunk az újhelyi útról, átvágtunk Patakon. Mutattam a kultúrházat, a várat, átkeltünk a Bodrogon, amiben a már említett kirándulás alkalmával fürödtünk is, de a fiam csak a nyakamban ülve volt hajlandó bejönni, mert hideg volt a víz. Innét már nekem is idegen volt a táj. Annyira persze nem, mert olyan, mint bárhol az alföldön. A táblák és a térkép nélkül el lennék tévedve. Nincs semmi egyéb támpont. Keskeny kanyargós úton haladunk. Fák, bokrok, néhol egy-egy tanya, távolabb tehéncsorda, és minden csupa zöld, világos, tavaszi, üde zöld. A nap gyönyörűen süt, a madárcsicsergést is hozzáképzeljük, de ezt elnyomja a motorhang és a menetszél. Az ablakot mindkét oldalon lehúzzuk, hiszen olyan meleg van. Nem lehet gyorsan haladni, de nem is sietünk. Időre megyünk ugyan, de nem fogunk elkésni.

Már egész közel járunk a Tiszához, amikor elbizonytalanodunk, nem kellett volna-e elkanyarodnunk az éppen elhagyott kereszteződésnél. Az út szélén dolgozó emberektől kérdeztük meg. Tényleg túlszaladtunk. Na, ez a néhány száz méter bőven belefér. A faluban kérdezni se kellett, látták rajtunk, hogy kit keresünk. Néhány utcán feleslegesen mentünk végig, de aztán megláttuk a Daciát, amivel a terv szerint együtt jöttünk volna. Tétován csoportosultunk a kapu előtt. Sokan voltak az udvarban. Hozzánk hasonlóan mindenki ünneplőben, többnyire feketében. A rokonok zokogva jöttek elénk. Összeölelkeztünk, mindenki mondott zavarában néhány vigasztalónak szánt szót.
- Ment az apja után – mondta a házigazda, akinek a férje után most a lánya lógatta fel magát.
A megözvegyült férjnek azt próbáltam mondani, hogy ha bármiben segíteni tudok…de nagyon elkapott a sírás, nem is értette, mit mondok.

Nem sokat találkoztam az elhunyttal. Többnyire lakodalmak alkalmával. Akkoriban még összeházasodtak a fiatalok. Nem mondhatom, hogy közel álltunk egymáshoz, hiszen alig tudtam róla valamit, de nagyon rokonszenves, szeretnivaló teremtés volt. Már csak volt, hiszen önkezűleg véget vetett fiatal életének. Ma se tudom, miért tette. Maradt utána két kicsi lány.

Ez volt a legfájdalmasabb az egészben. A temetésen is ez járt az eszemben. A halottnak már mindegy, de mi lesz a gyerekekkel? Hogyan fogják feldolgozni magukban, hogy anya nincs többé? Szívszorító érzés. Nem is lehet kibírni sírás nélkül. Hiába akartam másra gondolni - mégse bőghetem végig a szertartást - nem sikerült. Azt hittem, engem már nem tud felzaklatni egy temetés, hiszen – sírköves lévén – rengetegen részt vettem már. Nem jelent gondot kézbe venni a koporsót, hiszen annak ellenére, hogy tudom mi van benne, akkor nekem az csak egy faláda, amit aztán kötélen le kell engedni egy gödörbe, majd lebetonozni, rárakni a fedlapot. Rutinmunka. Attól persze lehetőleg tartózkodom, hogy előtte megnézzem a halottat. Most se néztem meg. Valójában nem is fértem hozzá közel, hiszen óriási volt a tömeg. A környezetét sokkolta a haláleset. Rengetegen voltak a barátok, ismerősök, kollégák a városból, de – gondolom – a faluból is kijött, aki csak tehette.

A ravataltól a búcsúztatás végeztével a nagynéni hazavitte a gyerekeket, a sírhoz már nem mentek oda. Bölcs döntés. Én is csak messziről hallottam, ahogy zuhogott a koporsóra a föld. Nem értettem, miért nem bír megnyugodni a lelkem.
A bátyám bökött meg, s intett a fejével, hogy menjünk. Elindultunk. Ő a temető kapujánál rágyújtott, amíg az asszonyok utol nem értek bennünket, én megfordultam közben a kocsival, majd oda álltam mellé. Amikor mindenki elhelyezkedett a kocsiban, én csak ültem, fogtam a kormányt, de nem mozdultam. Ültem mozdulatlan, nem volt erőm a kulcs után nyúlni.
- Mehetünk! – szólt a bátyám.
- Várjál egy kicsit! – válaszolt neki a sógorasszony, látván, hogy leblokkoltam.

Aztán erőt vettem magamon.
- Na, ide se igen jövünk többet, szólt ismét a sógorasszony, amikor kiértünk a faluból.
Senki nem szólt rá semmit. Az első kanyarnál hátranéztem a falu felé, magamban elköszöntem „Nyugodj békében Demeter Kati!”* Hangosan nem lett volna erőm kimondani, de így is kicsordult a könnyem.
- Vezessek? – kérdezte a feleségem, amint a tükörben látta az arcomat.
- Nem kell! Mindjárt összeszedem magam.