Hósöprés helyett

Valamit álmodtam, de nem emlékszem rá. Sokáig nem tudtam eldönteni, hogy valójában ébren vagyok-e. Akkor bizonyosodtam meg róla, amikor az jutott eszembe, hogy el kell söpörnöm a havat. Ezt már biztosan nem álmodom, hiszen tudom, hogy késő este is szükségét éreztem, amikor kinéztem az ajtón. Nem tudom mit álmodtam korábban, de biztos, hogy nem volt benne hó. Tehát ébren vagyok. Ami ugye azt jelenti, hogy itt a reggel. Nem kelek fel, nincs miért, inkább várom, hogy a feleségem ágyba hozza a kávét. A szememet nem nyitottam ki, úgyis tudom, hogy sötét van még. Február elején nem virrad korán. Azért, hogy megbizonyosodjak, mégis erőt veszek magamon. Meg kell fordulnom, hogy az órát láthassam! Ez újabb bizonyíték, hiszen honnét tudnám álmomban, hogy melyik oldalamon fekszem? Éjjel két óra. A francba! Ez még nagyon korán van. Felkelhetnék TV-t nézni. Hülyeség. Egész nap azzal töltöm az időmet, még tönkreteszem a szemeimet. Különben is! A politikával tele van már a hócipőm, a kalandfilmek iránt is megcsappant már az érdeklődésem. A trillert, a katasztrófafilmeket nem szeretem, az állegendákat még kevésbé. Éjszaka egyébként se nézném másfélórán át. Marad még a pornó. Nappal ezek nem nézhetők, csak ilyenkor. Ez a téma se tud már annyira felizgatni, mint néhány éve, de ha mégis, hát annak sincs semmi értelme. Egyébként se kívánok felkelni, a TV pedig a másik szobában van. Vissza kéne aludnom. Nem feküdtem le túl korán, nem tudom miért ébredtem fel. Szándékosan késleltettem az esti lefekvést.

Eszembe jutott, amit a fiam mesélt.
Egyik reggel korábban kelt fel, mint szükséges lett volna. Napközben dolgozott, este a szokásosnál korábban álmosodott el, tehát – mivel megtehette - lefeküdt aludni. Ennek okán, következő reggel még korábban ébredt. Az anyja épp fordítva szokott elállítódni, persze csak ha nem jár dolgozni. Este sokáig olvas, esetleg megnéz még egy éjfél után kezdődő filmet.
Reggel felébred, ágyba hozza nekem a kávét, tesz-vesz a háztartásban, bevásárol, megfőzi az ebédet, majd sok esetben már nem is ebédel, hanem lefekszik aludni. Késő délután ébred, természetesen nem álmosodik el este. Újból hajnal-közeli időpontban kerül ágyba. Természetesen nem bír egész nap ébren maradni.
Most viszont én bírok, bár nem akarok. Az elalvás persze nem olyan egyszerű. Az embernek mindenfélén jár az esze és ez nem segít. Próbálom a gondolataimat elhessegetni, de csak annyit sikerül elérnem, hogy összekuszálom őket. Azért marad egy domináns vonulat, miszerint nekiülök majd reggel a harminc éve elkezdett könyvem újbóli leírásának. Mivel csak egy kicsi – a legutolsó - része van benne a computerben, nem tudok belejavítani, ahol annak szükségét látom. A többi gondolat csak kavarog, mint odakünn a hó.


Aztán azt hiszem mégis elaludtam, mert mikor legközelebb az órára néztem, már csak három perc hiányzott a hétórától. Fészkelődni kezdtem, hátha az ágy nyekergésével elérem, hogy mielőbb megkapjam a kávét. A terv bevált. A párnámat felhúztam a falhoz, felültem. Felhúztam a lábam, amiről eszembe jutott, hogy a báránygyapjú lepedőm közepe már csupaszra kopott. Venni kellene egy újat. Pontosabban kettőt, mert a páromé is ilyen. Ezt ugyan érezni még nem lehet, de már más alkalmakkor láttam. A takarót két oldalt a lábam alá tömködtem, hogy tartsa. A rádiót is bekapcsolhatnám, de azért kissé nyújtózkodni kell, hogy elérjem. Inkább maradtam csendben mélázva. Mondhatnám, hogy terveztem az előttem álló napot, de ez nem lenne igaz.

Megkaptam a kávémat. Jobb kézzel vettem át, mint mindig, ballal pedig megpöncörgettem a felém nyújtott kéz középső ujját, hálám jeléül. Vagy csak azért, mert így szoktam meg. Ez már egy beidegződés. Hallottam valahol, hogy egy új szokáshoz elég három hét. Annyi, amennyi ideig a tyúk kotlik a tojásokon. Szerintem ez egy rossz hasonlat, hiszen a tyúk nem megszokja, hanem éppen hogy megunja, mert akkor már fel kel a fészekről. Na, mindegy. Szóval három hét. Ez a kézsimogatás, vagy ujj-pöncörgetés, több mint húsz éve tart. Akkor is ezt teszem, ha nem figyelek rá.

Negyednyolc lehetett, amikor kimásztam az ágyból. A havat biztosan eltakarította már minden szomszéd, mi előttünk pedig az a néhány járókelő jól letaposta azóta.
Valóban így történt, bár a letaposás nem volt jelentős. Azt a poént persze nem hagytam ki, hogy az utcában én voltam a legelső, aki negyednyolc után letakarította a járdát. Aztán, mint mostanában minden reggel, bekapcsoltam a TV-t, meghallgatni, hogy mit mondanak a politikusok. Közben, mint egy valóságos családfő, tálcán kaptam a reggelit a dohányzóasztalra. Néha teszek is mű-rosszalló megjegyzést erre a kényeztetésre, miszerint azért kell ott ennem, hogy az alacsony üléspozíció miatt összeszoruljon a gyomrom, s így kevesebb kaja fér belém.
Tegnap este még lecsót rendeltem reggelire, de elég lett a sültkolbász lecsó nélkül. Tíz kiló van már rajtam, a versenysúlyomon felül. Néha kényelmetlenül feszül a hasam. A kényszerszabadságom pedig előreláthatóan tart még közel két hónapig. Ha kitavaszodik és dolgozni kezdek, ez a gondom huss…elszáll.

Most napjaimat szinte teljes egészében házon belül töltöm. Nassolok egész nap, nincs mit csodálkozni a súlygyarapodásomon. Néha sétálok egyet a faluban. Van úgy, hogy megkérdezik: Hol a kocsi?
- Ugyan hol lenne? Egészségügyi sétához nem kell. Egész megmacskásodnak az izmaim. Na, meg kocsival hamar odaérnék. Hova is? Na, épp ez az. Nem megyek sehová, csak múlatom az időt. Vasárnap ugyan majdnem elmentem fuvarba, bár nem tudtam eldönteni, hogy akarok-e, de a szomszédom megkért.
Aztán mégis hiába kért meg. Szombaton - amikor a felkérést kaptam – tettem egy próbaindítást a két hónapos pihenő után, és sikerült.
Vasárnap viszont megmakacsolta magát az önindító, így füstbement a fuvar. Pontosabban meghiúsult. Éppen hogy nem ment füstbe, hiszen füstről szó se volt. Na, majd még ezt is meg kell javíttatni szezonkezdésre. Már korábban is gond volt vele, de azt mondta a szerelő, hogy akkor vigyem, amikor rossz. Jópofa. Ha nem indul, akkor hogy vigyem oda? Neki minden indítás úgy ment, ahogy az elő van írva. Általában nekem is. Olyan ez, mint a fogfájás. Néha meggyógyul. Na, ez meg a másik.

A fogaimat is rendbe kell tetetnem tavaszig. Ezt se muszáj persze ezen a héten. Kicsit még halogatom.
Azt is ott tanultam, ahol a kotlósos megszokás dolgot, hogy azok az emberek szoktak mindenhol elkésni, akik egyébként ráérnek. Van benne valami. Akár minden nap odaülhetnék a fogorvoshoz, akkor se mulasztanám el egyetlen más teendőmet, de én mégis halogatom. Ha lenne tennivalóm, akkor is be tudnám osztani az időmet.

Most unalom ellen támad egy nagyszerű ötletem. A szüleim hozzám hasonlóan ráérnek, nem kelnek korán. Talán még nem késtem le a hó elsöprését. Nem sok esély van persze erre, hiszen nyolc óra, de hátha. Ha nem, hát nem. Egy séta persze nem árt. Ibolya is hozzám hasonló gonddal küzd. Nem a hasára gondolok, bár gondolhatnék arra is, hanem a szabadidőre. Tegnap is szabadnapos volt, ma is. Az ebédhez fagyasztott kalácsot tervezett. Na nem úgy tálalja, előbb megsüti. A legtávolabbik élelmiszerboltban tartanak ilyet, legalább sétál egy kiadósat. Ha úgyis útba esik, nekem hozhat egy teherautós hirdetési újságot a postáról. Nem tervezek kocsit cserélni – nem mintha nem szeretnék, de gondolkodjunk reálisan – csak élvezkedek egy kicsit a képnézegetéssel.

Indulás! Le is út fel is út. Te mész jobbra…. Én meg megyek balra.
Az utca vége felől a közmunkások csapata közeledik, vesszőseprőkkel felszerszámozva. Ha névről nem is, de látásból mindegyiket ismerem. Ezt persze csak gondolom, hiszen még túl messze járnak. Majd mondják nekem, hogy jó napot, én meg fogadom, hogy szevasztok, esetleg mondok valami jópofának szánt butaságot. Ah! Nincs hozzá hangulatom. Van egy másik útvonal, inkább arra fordulok. Az este lehullott hó ropog a lépteim alatt, kissé csúszkálok, hiszen alatta jeges az út. Tizennégy hónapja itt törte lábát a feleségem, hasonló körülmények között. Ma a szomszédasszonynak tört darabosra a karja, de ezt ekkor még nem tudtam, csak néhány órával később fogok találkozni a férjével. Most egy másik szomszéd biceg szembe velem. Nem, nem egy friss baleset. Fiatalkori sportsérülés. Sokat dolgoztak rajta az orvosok, aztán végül fixre állították a térdét.
Gondolom, neki fokozottan kockázatos ezen a csúszós úton járni, na, de neki ez adatott. Feltételeztem, hogy a presszóból jön, így nem hagyhattam ki a jópofizást. El is felejtettem, hogy ezt akartam elkerülni a közmunkások elkerülésével.
- Úgy látom, te nem osztod a Jóska szomszéd nézetét, hogy jobb a másik útvonal hazafelé, mert kevesebb a kanyar. Igaza is lehet, mert a kanyarban le kell lassítani, így valóban gyorsabb a másik út.
Kitalálhatta, hogy azt feltételezem róla, hogy a presszóból jön, mert kétszer is elmondta, hogy csak Ferinél volt. Ami ugye ésszerűtlen lenne a másik irányból.
Tovább óvatoskodom a kocsik által összejárt, de le nem tapadt havon. A Feriék utcájában a járda szépen letakarítva, néhányan még a faltól falig lebetonozott udvarról hordják a havat nagy, házi jellegű hólapátokkal. Itt elég egy szevasztok, meg egy majd elolvad megjegyzés, beleszólva menet közben a beszélgetésükbe.
Az autószerelő műhely udvarán ugyancsak túrják a havat. Ennek legalább van értelme, hiszen itt dolgoznak, kell a hely. Egy sárga furgon meg-megkaparva, de meglehetősen nagy lendülettel száguld el mellettem. Jobbnak látom egy pillanatra félreállni. A kereszteződésnél egy aligha regisztrált, tartósan munkanélküli autózik el előttem. Az előbbitől kissé lassabban, de semmiképp nem óvatosan. Ösztönösen kibukik belőlem a méltatlankodás. Egy ilyen autónak a piaci értéke általában kétmillió forint. Lehet, hogy ez éppen kevesebb, de másfélmilliónál mindenképpen több. Én, mint 23 éve a piacon lévő vállalkozó, nem engedhetném meg magamnak. Nem vagyok elég okos?

A következő utcából a helyi kábel TV műsorszolgáltatója közeledett. Autója egyik oldalán fekete fóliával leragasztott lámpatest keltette fel érdeklődésemet. Tényleg csúszós az út. Szerencse, hogy most gyalog járok. Legalább az autót nem töröm. Volt már arra is példa. Azóta lehetőleg kerülöm a téli autózást. Igaz, anyagi szempont is vezérel. Erről a tartósan munkanélküli cigányok jutnak eszembe, akik két liter benzint tankolnak egy-egy alkalommal, de a gyereket kocsival viszik az óvodába.
A mini ÁBC előtti furgonról már sokadik alkalommal nem tudom eldönteni, hogy sérülés van az oldalán, vagy dísz, ugyanis annyira egyforma a két oldala.
A buszmegállónál várakozó fiatalembernek nem tudom a nevét, de látásból ismerem. Köszönés helyett most is ökörködöm, mondván, hogy nem jár a busz, mert esett a hó. Nem hiszi, már látta, hogy közlekedik.

Esett a hó. Most ez a főműsor. A főutcán átkelve két ott lakó nővel találom szembe magam, akik ugyancsak a havat takarítják. Egyikük lapáttal hordja kifelé az udvarról, sok évtizedes beidegződéstől hajtva. Mint hallotta az előrejelzésben, lesz még több, azért hordja ki. Talán meg se fordult a fejében, hogy van-e értelme ezen tevékenységének. Születése óta mozgáskorlátozott lányának ugyan van egy Trabantja, de ebben az időben azt hiszem be se indítja. Maradhatna a hó az udvaron. Ha melegszik az idő, könnyebben elolvad ott, ahol nem nyúlunk hozzá.
- Régen láttalak – szólt rám Mari, a fiatalabbik. Az anyjához képest fiatal csak, hiszen velem egyidős, vagyis elmúlt 50. Együtt kezdtük az első osztályt, csak aztán a sok hiányzás miatt osztályt kellett ismételnie.
- Mer’ nem jársz a kocsmába – válaszoltam a bejáratott séma szerint.
- Mert te olyan sokat jársz!
- Hát, nem járok én se, pedig ott találkozhatnánk.
Az anyja tett megjegyzést a cigányok autózására, majd feltette a költői kérdést, hogy van-e ugyan ennek mindnek jogosítványa?
Feltűnt neki, hogy kanyarodáskor kiteszik az indexet, tehát valahonnét csak tanulhatták. Abban megegyeztünk, hogy tanuló kocsiban nem láttunk még cigányt.
- Kérdeztem tavaly az egyiket – kezdtem mesélni – hogy a testvére dolgozik-e valahol?
- Nem is dolgozott még sosem? - kérdeztem, miután mondta, hogy nem.
- Akkor miből vette azt a nagy autót, amivel szoktam látni?
- Hát azt lízingeli! – válaszolta magyarázólag.
- Jójó! Én is lízingelek, de azt is fizetni kell! Meg aztán nem adják a két szép szememért. Kell valami fedezet is a banknak.
- Hát szokott néha dolgozni, ha elhívják, meg üzletel.
- Az a nagy jámbor jószág?
- Az.

- Egy másik esetben meg az került szóba, hogy vennem kellene egy új TV-t. Három közül kettőnek rögtön volt eladó TV-je.
- Odaadom én magának olcsóbban, mint amibe nekem van.

A régen nem találkozást bepótolandó, hosszasan szóval tartottam őket. Ezzel persze nem tartottam fel őket a munkában. Mari szorgalmasan sepregette egy libaszárnnyal a vaskapu díszein megült havat, még a dísz és a hátsó lemezborítás közül is. Az anyja legalább pihent egy kicsit, majd otthagyott, miután a TV-bizniszt elmagyaráztam.
- Úgy csinálják, hogy megveszik a 0%-os akcióban, amit három hónapig nem kell fizetni. Aztán eladják, akár fél áron is. Adóssága lesz ugyan, a pénze meg közben elfogy, de kit érdekel? Arra kell odafigyelni, hogy a következő vásárláskor másik bankot válasszon. Megcsinálja újra, meg újra. Van bank bőven. Az adóssága összegyűlik, de hajtsa be rajta, aki tudja!
- Meg aztán azt hallom, hogy használt lakásra is adnak már hárommilliót. Ezek megveszik öt-hatszázezerért, a beavatott ügyvéd leigazolja, hogy hárommilliót ér, aztán osztoznak. Van itt okosság!
Elmeséltem még, hogy az állam milyen lassan reagál a feltárt okosságokra, például felhozva az 1987-88-as valutakivitelt. Másfél évig cikkeztek, mondták TV-ben, rádióban, hogy a lakosság Bécsben költi el az államtól kapott valutáját.
Mégse szégyelltük el magunkat. Másfél év telt el, mire léptek valamit, hogy ezt az okosságot elvegyék a néptől.

Miután eleget járattam a számat, tovább indultam, bár már nem bíztam hozzá, hogy anyu helyett havat seperhetek. Mint kiderült, már hét órakor is el lettem volna késve, mivel ő már hatkor felkelt.
- Erre vagyunk! – hallottam a konyha felől, amikor beléptem az ajtón. Aztán azt, hogy Gyuszi az, majd mikor benyitottam, pedig azt, hogy „éreztem.” Holott, valójában azt mondta, hogy Laci az, majd azt, hogy tévedtem. Hát már a hallásom se az igazi.
Éppen akkor kezdték el a reggelizést. Kérdezte anyu, hogy reggeliztem-e? Igen, reggeliztem, pedig eléggé kívánatos volt a hagymás, szalonnás rántotta. Apu előtt ezen kívül még egy pohár tej volt, de ehhez nem nyúlt, amíg ott voltam. Van egy sejtésem, hogy miért. Ugyanaz lehetett az oka, amiért rossz kedvű és indulatos, sőt időnként goromba. Anyu persze nem érti mi baja, legalábbis azt állítja.


Bár nagyon szomorú, de egyszerű oka van mindezeknek. A tehetetlen düh motiválja.
Amikorra vissza tudok emlékezni rá, mindig túlsúlyos volt. Emellett persze jó étvágyú, nagy erejű. Sokszor elmesélte ifjúkori virtuskodásait, erőfitogtatásait. Már felnőtt koromban együtt dolgoztunk a házunk építésén, termeltünk ki kicsit korábban fákat a patakparton, aztán láttam, amikor fuvarosként dolgozott. Az erőnlétével, az egészségével soha nem volt gond. Most pedig már van. Néhány éve egyre nehezebben mozog. Izmai megmerevedtek, egyrészt talán a kevés mozgás miatt, a lábai nehezen bírják a test súlyát. Kellő akarattal talán lehetett volna lassítani ezt a folyamatot, de lehet, hogy ez csak okoskodás. Végül is 80 éves. Nagy nehézség árán tud felkelni az ágyból, a felöltözéshez segítség kell. A kecskéket egyedül nem tudja ellátni, sőt valójában csak kissé besegít anyunak, aki viszont nem szívesen bajlódik a jószággal. Ezt nem is titkolja. Mindezek betetőzéseként kezdődő parkinzon-kór jelei mutatkoznak rajta. A kezei remegését nem tudja megállítani. Anyu nyugtatót akar neki íratni. Tudomásom szerint ez a kór nem gyógyítható.
Valamilyen kezelést biztosan alkalmaznak hasonló esetben, de ahhoz orvost kell hívni mindenek előtt. Apu ugyan nem mozgásképtelen, de nem szállítható. Nem tud beülni egy autóba. Személykocsiba semmiképp. Az én kis teherkocsimba nagyon könnyedén be lehet csusszanni, hiszen az ülőmagasság a lehető legjobb. Ennek ellenére nem hiszem, hogy menne neki. Tehát nincs mit csodálkozni az ingerültségén. Az elmúlt néhány évben sokszor hangoztatta, hogy ha itt az idő, ne vigyük sehova, hagyjuk meghalni! Remélem, hogy itt még nem tartunk, de félő, hogy hamarosan ápolásra szorul.
Emlékszem, pontosabban elmesélték nekem, hogy amikor vége lett a húgom lagzijának, azt mondta, hogy „Most már csak az az egy kívánságom van, hogy én haljak meg előbb!” Állítólag ezen össze is vesztek, mert, hogy „Mindig csak magadra gondolsz.”

Amikor odaértem, apu már a konyhai padon ült, amikor eljöttem, még meg se próbált onnét felkelni. A kenyeret teli szájjal harapta, nem is próbált kézzel törni kis darabokat, hiszen úgy nehezebb. A rántottát késsel-villával ette, de láthatóan nagy erőfeszítésébe került. Korábban, amíg még volt humora, sokszor tett úgy, mintha nem értené, hogy mit mond neki anyu. Most is így tett, de egyáltalán nem tűnt viccesnek. Csak később gondoltam utána, hogy a bal fülére korábban is nagyon rosszul hallott, ezért tett olyan természetellenes mozdulatot, amivel a jobb fülét akarta a hang irányába fordítani.
Halláskárosodásának okát már sokszor elmesélte. Kisiskolás korában – bár ő csakis kisiskolás volt – a tanító úr akkora pofont adott neki, hogy megsüketült tőle. A pofonra az adott okot, hogy nem tudta a választ a kérdésre. Nem volt pedig ez rendkívüli eset, hiszen ő volt az iskolában az egyik legbutább gyerek. Természetesen ennek okát is meg tudta indokolni. Nem tudott figyelni, mert mindig éhes volt.
Gyerekkorunkban sokszor mesélt nekünk. A nővérem néha meg is könnyezte a sanyarú sorsa miatt. Tény, hogy az 1930-as években egy világtól elzárt szlovák faluban, ahol általános volt családonként a 8-10 gyerek, nem nagyon dúskáltak a javakban. Különösen úgy, ha a szülők nem is tettek meg érte mindent. Talán ez is közrejátszott abban, hogy az evés mindig nagyon fontos volt a számára. Éhesen még a felkínált sört se fogadta el. Azt mondta, hogy egy szál kolbász után jöhet akár egy ládával is.

Na! Szóval a hósöprés elmaradt.

Apám és a politika


A mi családunkban a politika soha nem volt beszédtéma. 1989 előtt legalábbis nem. Hetedik osztályos koromban volt ugyan egy politikainak látszó akcióm, de valójában nem volt az.
Az országgyűlési választás alkalmából kiragasztott, a Hazafias Népfront listáját tartalmazó plakátot téptem el. Nem le, hanem a már eltépett papírt tovább szakítottam. A tartalma teljesen közömbös volt számomra, csak egy tépett papírt láttam benne. Nem volt e cselekedetben semmilyen, főleg nem politikai szándék. Nem néztem körül, nem mértem fel tettem súlyát. Ezért is buktam le. Éppen akkor közeledett – akár hallhattam is – egy autó. Utasai közt volt az akkori helyettes tanácstitkár. Elkaptak. Beültettek a Pobedába. Nem fekete volt, hanem almazöld, az is lehet, hogy nem Pobeda, hanem Warszawa. Végül is már a konszolidáció éveit éltük. Ekkorra már a forradalmárok akasztását is befejezte a Kádár-rendszer. Mindezt persze sokkal később hallottam, akkor teljesen tájékozatlan voltam ebben a témában.
Elkérték az ellenőrzőmet. Mondhatnám azt is, hogy igazoltattak, majd hazavittek. Anyám éppen a nyári konyhában, fateknőben öblítette a kimosott ruhákat. Vizes kezét a kötényébe törölte meg, amikor kijött a látogatók elé. Amikor megmondták mit tettem, azonnal sírva fakadt, pedig nem olyan pityergő fajtának ismertem. A bőrkabátos az ellenőrzőmet nézegette. Többek között a beírásokat kereste, amiből egy-kettő lehetett, de nem kizárt, hogy nem is volt más, legfeljebb üzenet, értesítés. Nézegette az osztályzataimat, majd megakadt a szeme az anyja neve rovatnál.
- Rokona a tanácselnöknek?
- A testvérem.
Ez a rokoni szál most jól jött. „Népellenes” tettem következménye csak annyi lett, hogy beárultak az iskolában. Az osztályfőnököm hosszasan faggatott. Szerette volna megtudni, hogy ki volt a felbujtóm, milyen vallású vagyok, járok-e templomba?
Úristen! Csak most, negyven év elteltével döbbenek rá, hogy mekkora veszélybe sodorhattam volna a szüleimet.
Még szerencse, hogy anyám se járt templomba, nem gyakorolta a vallását. Azt azért elmagyarázhatták volna, hogy miért volt ez veszélyes dolog, de nem tették. Apu néha szidta a kommunistákat, de csak ha részeg volt. Ezt be is tudtuk ennyivel. Volt egy nyár, amikor az Állami Gazdaságban átszervezés miatt kitették a növénytermesztésbe. Engem magával vitt vízhordónak. Ott hallottam először embereket politizálni. Megdöbbentett az a vélemény, hogy a reakcióban jobb volt. Apu nem figyelt fel arra, hogy bennem a hallottak zavart okozhatnak. Nem beszéltünk róla. Csak magamban vívódtam. Ez talán így túlzás, de nem értettem, hogy lehet valakinek ilyen véleménye. Az iskolában azt tanultuk, hogy a népi demokrácia sokkal jobb, hiszen a nép kezében van a hatalom, nem az arisztokraták, meg a tőkések élősködnek rajtunk.
Hallottam ugyan emberről, aki másként vélekedett, de az vicc volt. Vicc volt a szegénységről, meg a kényelemről.
– Te Lajos! Neked a reakcióban volt jobb, vagy a demokráciában? - Hát régen jobb volt.
- Ugyan ne mond má’! Oszt miért volt az neked jobb?
- Azért, mert ha az asszony nadrágot mosott, azt mondta: Lajos! Feküdj le! Most meg azt, hogy Lajos hozz vizet.
Erről eszembe jut még egy nadrágos vicc.
- Magának hány nadrágja volt a régi rendszerben?
- Három.
- És most?
- Most egy.
- Na jó, de miből volt az a három? Gondolom csak posztóból.
- Hát abból.
- És a mostani miből van?
- Hát abból a háromból.
Ezt csak viccnek fogtuk fel, pedig benne van a szegénység keserűsége. A propaganda persze meggyőzött bennünket arról, hogy a szocializmus, s majd a kommunizmus lesz a jövő társadalma. Az egész világ ebben a rendszerben fog élni, csak idő kérdése. A kapitalizmusnak meg vannak számlálva az órái. A szocialista tervgazdálkodás minden másnál hatékonyabb.

Voltak azért nehezen érthető dolgok, de otthon nem mondtak semmit.
Már felnőttként hallottam, hogy az ötvenes évek elején, amikor apunak már állandó munkahelye volt, mint élmunkást, megpróbálták beléptetni a pártba. Nagy ereje, jó munkája, furfangos észjárása okán a munkatársak tisztelték. Felfigyeltek erre az elvtársak. Kitalálták, hogy gyűlésen álljon ki a kollektíva elé, és szóljon hozzájuk. Majd leírják neki, hogy mit kell mondani. Ebbe a változatba nem ment bele, ahhoz meg nem járultak hozzá, hogy azt mondjon az embereknek, amit akar.
1956-ban a bükkábrányi kocsmában azt mondta az egyik forradalmár, hogy menjünk ki a tanyára Horváthért, mert az is kommunista! A többiek jól kiröhögték.
Megpróbálták ugyan többször is becsábítani a pártba, de ellenállt. Önfejű, makacs természete nehezen viselte, hogy parancsoljanak neki. Szeretettel emlékszik vissza klementinai főnökére, aki ezt felismerte és amennyire lehetett, tiszteletben is tartotta. Tudta, hogy sok más dolgozóval ellentétben mindig számíthat rá, ezért szemet hunyt az ügyeskedései fölött.
A politikától talán a szükségesnél is jobban távol tartotta magát. Sokat bosszankodott a hozzá nem értő vezetés és a felelőtlen, hanyag dolgozók miatt. Felismerte, hogy érdekeltté kellene tenni őket a munkájuk hatékonyabbá tételében, de azt soha nem mondta, hogy maga a rendszer rossz. Szerintem nem is gondolta rossznak. Neki jó volt. Nem elsősorban a rendszer bűne, de számára a gyermekkori éhezés egyet jelentett a korábbi szóhasználat szerinti reakcióval. A szocialista államberendezkedés lehetőséget adott neki, hogy kiszabaduljon a nyomorból. Tőle nem vett el az államosítás se semmit, hiszen nem volt mit. Így, nehezen várható el tőle, hogy elítélje azt a rendszert, noha az egyenlősdivel soha nem értett egyet.

A mostani választásnál, ami arról szól, hogy Orbán, vagy Gyurcsány, egyértelműen ez utóbbival rokonszenvez. Talán a rosszul értelmezett betyárbecsület tereli a szimpátiáját a törvények kijátszásával, ügyeskedéssel meggazdagodott egykori szegény gyerek felé. A bátyám egyetért vele, de én nem.

SR-26

Oly korban nevelkedtem, amikor nem nagyon volt értelme álmodni, álmodozni. Nem kellett tervezni sem, azt állami szinten készítették számunkra. Legbiztosabb volt átlagosnak lenni. Aki ki akart törni a középszerűségből, annak nagy eséllyel a fejére koppintottak.
- Ne álmodozz! Ne hasonlítsd magad a gazdagokhoz! – hűtöttek le sokszor éppen azok, akik a legközelebb álltak hozzánk.
Tették mindezt szeretetből, jó szándékból. Próbáltak megóvni a csalódásoktól. Biztosnak látszott az a nézet, hogy ha nem teszünk semmit, abból nem lehet baj. Az álmokat persze nem lehet megtiltani, azok csak úgy vannak. Aztán vagy teszünk érte valamit, vagy nem. Közreműködésünk nélkül persze a legritkább esetben teljesülnek. Az eredmény értékét is nagyban befolyásolja, hogy megdolgoztunk-e érte, vagy csak az ölünkbe hullott. Ez nem csak duma, tapasztaltam, hogy valóban így van.

Negyven éve történt, hogy valóra vált egy nagy álmom. Kívülálló számára teljesen hétköznapi dologról volt szó. Vettem egy kerékpárt. Nem lenne emlékezetes, ha csak úgy egyszerűen megveszem, netán megkapom a szüleimtől. Nem így történt. Sokáig csak ábrándoztam, álmodoztam róla. Miskolcon voltam ipari tanuló. Egy bodrogközi társammal kerékpártúrát terveztünk a Bükkbe. Ennem elengedhetetlen feltétele egy kerékpár. Akkoriban lehetett kapni 8-900 Ft-ért szovjetet, jó minőségű Csepel kerékpárt 1200Ft-ért. Egyetlen pénzforrásom az ösztöndíjam volt. Ebből kellett összegyűjtenem. Havonta tettem félre egy-egy kicsit. Aztán történt, hogy a testvérem dobfelszerelésébe kellett belepótolni. Ez elvitte a megtakarításomat. A cimborám megvette a bringát, azzal járt a kollégiumból a munkahelyre. A szívem majd’ megszakadt, amint láttam reggelente, hogy elteker a villamos mellett. Újból spórolni kezdtem, de eltelt egy év, s még mindig nem jött össze az ára.
Anyám megígérte, hogy az első fizetésemből megvehetem. Ekkor már ki is néztem, mi legyen pontosan a vágyam tárgya. Nem egy akármilyen bringa, hanem a lehető legjobb, egy SR-26. Befejeztem az iskolát, elkezdtem dolgozni. Még egy hónap. Életem leghosszabb hónapja volt ez. Számolgattam a napokat. Lelki szemeimmel láttam magamat, amint meggörnyedve tekerem a pedált, húzogatom a váltót. Izgalmam csak fokozódott, amikor láttam egy hasonló gépet. Nem volt gyakori látvány, hiszen kevesen adtak ki 1610 Ft-ot egy kerékpárért. Ennyi pénzért akár már kettőt is kaphattak.

Boldog bizsergés járta át a testem a gondolattól, hogy hamarosan nekem is lesz egy ilyen tünemény. Gyönyörű piros váz, enyhén hajlított, már szinte egyenes kormány, alumínium sárvédő, fehér gumik. Négysebességes Favorit-váltó. Maga a tökély. Aztán beteljesült az álom. Akkoriban már a motorkerékpár volt a menő, de aligha volt nálam boldogabb akármelyik motoros legény.
Négy év alatt leamortizálódott. Akkor vettem egy görbeszarvú félversenyt, de érzelmileg már meg se közelítette az elsőt.


Nem sír könnyen

Feleségem nem sír könnyen, de akkor egymás nyakába borultunk. Mintha meghalt volna valaki, pedig csak utolérte a családot a gazdasági csőd. A kocsonyahús árát számolgattuk és elgurult egy tízes. Ama bizonyos Hét krajcár jutott eszembe. Azt ugyan nem tudtam pontosan mennyi kell a húsért, de attól biztosan több, mint amennyi volt a kasszában. Előfordul néha, hogy adós marad az ember a boltban, mert éppen nem vitt magával eleget, de most itthon se volt semennyi. Ráadásul begurult az udvarunkra egy legutóbbi típusú, talán egy-két hónapos Mercedes. Azt hittem, azt reméltem, hogy pénzt hoz. Dolgoztam a Merci gazdájának. Nem nagy munka, csupán egynapi szakmunkásbér járt volna érte, de most mentőöv lett volna, ez a néhány ezres. Arra persze nem számítottam, hogy a munka végeztével a kertet is össze kellett volna takarítani. Ezért plusz pénzt ígért, az ügyfél, de a lényeg az, hogy most nem fizetett, pedig nagyon számítottam erre a pénzre. Az ünnepi asztalunk múlott rajta.

Ez volt az utolsó csepp a pohárba. Feleségemmel mindketten összeroskadtunk a reménytelenségtől. Néhány nap múlva elkészül a következő munka, de abból még sokára lesz pénzt. Lehet, hogy be se tudom fejezni, hiszen benzint is venni kell, hogy eljuthassak a munkaterületre. Jól megy a maszeknak – mondják az irigyek. Nagy tévedés. Nincs egy árva fillérem, már visszamondható biztosításom se, pedig az már kihúzott néhányszor a bajból. Nem valami jó üzlet, de a szükség nagy úr. Ez a forrás is kiapadt. A gyerekeim zsebpénzét is elkunyeráltam már. Két héten belül nem számíthatok bevételre. Az se valami nagy összeg, ráadásul mind be kellene fektetni a következő munkába. Nem akkor, már most. Nagy kérdés, hogy mit fog enni jövő héten a család. Kérjek kölcsön? Kitől? Egy hetet kellene átvészelni legalább. Csak a kocsi el ne romoljon még addig! Tanultam a pozitív lelki beállítottságot, de az itt már kevés.

Húsvét másnapján – mondja a locsolóvers – az jutott eszembe… hogy hogyan tehettem ezt a gyerekeimmel? Mindketten kamaszkorúak. A fiam hasonlít egykori önmagamra, ő nem csinál nagy ügyet az egészből. Igaz, az itthoni helyzettől függetlenül elmehetne meglocsolni az ismerős lányokat. A lányom egészen más eset. Bizonyára, szívesen látná vendégül a barátait, hiszen ő egy központi személy a mindenkori társaságában. Mindennek ellenére nagyszerűen viselkedett. Belátó volt velem szemben. Nem is lehetek ezért elég hálás. Általában akaratos, makacs és könnyen megharagszik, ha nem a kedvére tesznek. Ekkor naggyá nőtt szememben a kicsi lányunk. Nem akarok még egy ilyen húsvétot, de nem is kívánom senki másnak azt az érzést, amikor a gyereke odanyújtja neki a semmire sem elég aprópénzét.

*

- Emlékszel? 1995-ben ilyenkor sírtunk. – mondtam tegnap reggel a feleségemnek.
- Most is lehetne.


Fekszem a hideg aszfalton

Nem szerettem a fiam barátját. Valójában nem is vele volt bajom, inkább a fiam gondolatvilágát uraló szerepjátékokkal. Ehhez volt partner Laci. Bosszantott, amikor munka közben is - néha segítettek nekem – játszottak. Nem értettem mit beszélnek. Idegesített, hogy számomra teljesen értelmetlen kifejezéseket használtak. Néha láttam, hogy kártyáznak, de annak se láttam az értelmét.

Laci nem egy átlagos családban élt. Apa nélkül nőtt fel, egy idegen faluban, ahol alig néhány emberrel tartottak kapcsolatot. Anyagiakban ugyancsak szűkölködtek. Azt hiszem, nem volt neki jövőképe. Sokat ivott, hangulata rendkívül ingadozó volt. Részegen, senkire nem hallgatott, kezelhetetlen volt. Ez okozta a vesztét. Előfordult máskor is, hogy lefeküdt az útra, de a társai felszedték onnét, mielőtt jött volna egy autó. A végzetes éjjelen, egyedül indult el. Senki nem akadályozta meg abban, hogy lefeküdjön az aszfaltra. Az autó nagyot zakkant, amikor a kerék átment a fekvő testen. Akik nem sokkal ezután arra jártak, mesélték, hogy próbált felkelni, de túl súlyosak voltak a sérülései. Jött a mentő, elvitte a kórházba, de a reggelt már nem élte meg. 23 éves volt.

Amikor meghallottam, hogy meghalt, azonnal autóba ültem, hogy felajánljam a segítségemet az anyjának. A fiam, ekkor már kerékpárral jött visszafelé. Senkit nem találtunk otthon, a szomszédokkal sikerült csupán beszélni.

A sírásáshoz legalább húsz fiú jött ki a temetőbe. Az ismerősök előléptek barátokká. A temetés költségét, az idegennek vélt falu gyűjtötte össze. Az én munkám profiljába beleillett a temetés lebonyolítása, de egyébként is ott volt a helyem, hiszen a fiam vesztette el a barátját. Megkérdeztem, mit szeretne. Nem kívánt a ravatalozónál, az ünneplőruhás tömegben álldogálni, inkább a sírnál várakozott, amíg Lacit elbúcsúztatták. Ő fogta az egyik kötél végét, amikor leengedtük a koporsót, adta kezembe a sírt lezáró betonlapokat, s a végén a földdel töltött zsákokat. Amikor elkészült a sírhant, a rengeteg fiatal - anélkül, hogy ezt bárki mondta volna - kezükben egy szál virággal, sorban elköszöntek Lacitól. Az én fiam félrehúzódva, magába roskadva állt egyedül. Saját kezűleg temette el a barátját. Nem tudtam, mit kezdjek vele. A Laci keresztanyja figyelt fel rá, ő ment oda vigasztalni. Amint megtehettem, gyorsan elmentem a helyszínről, beültem a teherautómba, és ott szakadt fel belőlem a zokogás. Közben még káromkodtam is a tehetetlen dühtől indíttatva, pedig nem szokásom. Nem szerettem ezt a fiút, de ekkor ezt szégyelltem.

Egy környékbeli punk-rock bandát hallgattam tegnap. „Életem majd úgy ér véget…hajnalon, fekszem a hideg aszfalton…” Ennyit értettem elsőre a szövegből. Talán nekik is éppen ez a tragédia jutott eszükbe.


Én is örültem a találkozásnak

- Gyuszi! – kiáltotta Anikó a nevemet a meglepetés örömével. Széttárt karokkal és széles mosollyal hangsúlyozva az örömét.
Imádom, ha örülnek nekem. Márpedig Anikó őszintén örült a találkozásnak.
- De régen láttalak. – mondta, mint ilyenkor ezt mondani szokás, majd baráti puszival adott nyomatékot az örömének.

Valóban régen találkoztunk. Van annak már 20 éve is, ha nem számoljuk azokat az eseteket, amikor autóból integetünk egymásnak. Huszonegy éve éppen, amikor fél napig együtt üdültünk. Munkatársak voltak a feleségemmel, s rábeszélték egymást, hogy éljenek a szakszervezet kínálta lehetőséggel, s vigyék le a Balatonhoz a családot. Tíz nap volt a turnus, de mivel nem egyszerre mentünk, csak három nap volt az átfedés. Mire mi megérkeztünk, ők már nagyon unták a fürdést, napozást, horgászást, így rövidítettek. Csupán addig voltunk együtt, amíg bemutatták nekünk az üdülőt. Három hónappal később vettem az eddig egyetlen új autómat, egy Dacia pickupot. Ma is emlékszem arra a döbbent felkiáltására, amit akkor tett, amikor a háromnapos autóval bementem hozzájuk a munkahelyre.
- Gyuszi te! Mi lett ezzel a kocsival?
Hirtelen nem tudtam, mit fedezett fel rajta. Nem tudtam, mi romlott el. Megkönnyebbültem, amikor kiderült, hogy csak annyi a baj, hogy belül csupa por, a poros munkámhoz vett munkásautó.

Mindez már nagyon régen volt. Annyi idő eltelt azóta, hogy az akkor még kicsi gyerekek felnőttek, meg se ismertük már őket.

Most egy baráti találkozó ürügyén kerültünk kapcsolatba. Anikónak van egy tanyája. Kinn a falu szélén vette meg az egykori szemétlerakót. Ebből alakított ki egy lovas tanyát. Kétségtelen, hogy rengeteg munkát ölt bele, de már látszik némi eredménye a szorgalmának. Természetesen akad néhány irigye. Mint elmesélte, egyik szomszéd – ezt úgy kell érteni, hogy látótávolságban lakik – feljelentette, amiért az erkélyről látja a trágyadombot. Jó szeme van, hiszen tőle lehet másfél kilométerre. Én nem láttam, csak az irányát mutatta Anikó. Kocsival szokták oda kihordani. Valójában maga a tanya bejárata is messze van a szomszédtól. Na, de nem ez a lényeg, nem ezért jöttünk, hanem lovagolni.
Délután háromra volt megbeszélve, de a rekkenő meleg miatt szándékosan késleltettük a programot, hiszen ha nekünk melegünk van, akkor ugyanez a lovakra is érvényes. A vendégeink gyerekeit bekísértem a kecskegidák ketrecébe, amíg a többi felnőtt a csörgedező patak mellett az árnyas pihenőben megbeszélte a továbbiakat, fotózgattak, iszogattak.

A hegyek felől egy siklóernyős közeledett. Tudom, hol a felszállóhely, jó messzire elvitorlázott. Figyeltük, amint a tanya végénél lévő réten landol. Volt köztünk, akinek már korlátozott a távolbalátása, így magyarázni kellett, mit látunk. „ Azon a zsákon, van egy ember, az a kék, amit most húz maga felé, pedig maga az ernyő.”
Ahogy figyelem, felfigyelek a háttérben arra a kopasz hegycsúcsra, amire már legalább 20 éve készülök felmenni. Éppen az benne a csábító, hogy nincs erdő a tetején. Nagyon szép lehet onnét a kilátás. Nem kis túra lenne oda felmászni, ráadásul az időjárást is nagyon el kell találni. Akkor nincs sok értelme az erőfeszítésnek, ha nem igazán tiszta az ég. Kékestető egész biztos látszik, talán még a tokaji hegy is. A Tiszának az észleléséhez jó adag szerencse is kell. Csak akkor van rá esély, ha éppen belevág a nap, s a csillogást meglátjuk. Életem során egyszer láttam ilyet. Nyilván nem erről a hegyről, hanem ettől kissé alacsonyabban, az egri útról, autóból.

Megjelent a tanyán Anikónak a férje is. Sürgős dolga lehetett, mert nagyon sietett a kaputól befelé is, majd néhány perc múlva kifelé. Nagy siettében engem nem is vett észre, pedig ha nem is nagyon, azért köszönés szintjén ismerjük egymást. Egy szép szál fiatalember úgy kiáltott utána, hogy apu. Na, akkor már őt is tudom kicsoda. A csinos fiatal lányt viszont akármennyire bámulom, nem tudom ki lehet. Biztosan valakinek a barátnője. Szép látvány. Nekem már ezzel kell betelnem. Strandpapucsban rója a köröket, vezeti a kistermetű lovat, melynek hátán erősen kapaszkodik a fizetővendég. Pontosabban annak a gyereke. A lovas, a második körnél már integetni is mer. Még két fiatal – egy fiú, meg egy másik lány – vezet egy-egy lovat, hogy hamarabb kielégítsék a vendégek lovaglási vágyát. Én maradok a nézelődésnél. Nem érzek indíttatást, hogy három sétakörért felüljek. Akik velem ellentétben megtették, elégedetten huppantak le a nyeregből.
Anikó további programot szervezett számunkra. Kecskesajt kóstolás, borkóstolás pincetúrával, majd vacsora a borpajtában. Ezek már nem az ő üzletei, de dicséretes módon összedolgoznak a vendéglátók. Amikor belelendültünk volna a velünk együtt vacsorázó szlovák vendégekkel a közös nótázásba, megérkezett az odarendelt szafari busz, hogy hazaszállítson. Jöhetett volna később, de ekkorra szólt a megállapodás. Na, de majd legközelebb, egy másik társasággal okosabban intézzük. Anikó partner lesz hozzá.
Erre valók a régi barátok.

Elszabadult a fantáziám, de nagyon

2008 május 13-án a NATO kizárta Magyarországot a szövetségből, mivel nem mutatott a kormány még hajlandóságot sem arra, hogy a vállalt katonai kötelezettségeket teljesítse. A miniszterelnök ezt határozottan ki is jelentette. Az indoklásban az szerepelt, hogy nem hajlandó elvenni a pénzt sem a nyugdíjasoktól, sem pedig a gazdaság fellendítéséhez nélkülözhetetlen autópálya-építéstől. A kormányzati negyed építése gőzerővel folyt ezalatt. Megkezdődött a budapesti 4-es metró építése.

Egy évvel később Ausztriával együtt kilépett Magyarország az Európai Unióból. 2010 januárjában még nem volt az államnak költségvetése. Január 20-án a kormány kezdeményezte a világbanknál az államadóság átütemezését. Az ország fizetésképtelenné vált. A közalkalmazottak, a vasutasok, a gazdák, szinte folyamatosan tüntettek. A rendőri állomány tömegesen lépett ki a testületből. A honvédség néhány éves Grippenjei csak ritkán voltak képesek felszállni, mivel a karbantartók létszámhiánnyal küszködtek. A hajózó személyzet átlagéletkora elérte a negyven évet.

Áprilisban a választási kampányban azzal szerzett népszerűséget a hivatalban lévő miniszterelnök, hogy az életszínvonal gyors emelkedését ígérte. Azzal tette hihetővé, hogy az állam adósságát egyszerűen el fogják törölni. Az ellenzék a honvédelem teljes hiánya miatti veszélyre hívta fel a figyelmet. Azzal riogatta a lakosságot, hogy a szomszédos országok területi követelésekkel fognak fellépni. Május második vasárnapján, a választópolgárok 52%-a járult az urnákhoz. A baloldalinak mondott koalíció harmadszor is győzni tudott. Az érvényes szavazatok 41%-át az MSZP, 12%-át az SZDSZ szerezte meg. Az MDF az 1%-ával nem jutott be a parlamentbe, viszont a Miép megszerezte a 6%-ot. A Magyarországért Polgári Mozgalom (MPM)19, a Fidesz 18 %-ot szerzett, míg a többi induló együttesen kapott 3%-ot.

Az eredmény kihirdetését követően szinte azonnal zavargások kezdődtek Budapesten. A választási csalások tömegét jelentették be, melyek sorra elutasításra kerültek. Budapest rendőrfőkapitánya már hétfő este lemondott, mivel rendőrei nem voltak képesek megfékezni a randalírozó tömeget. Kedden a tüntetők megismételték a 2006-os MTV-székház ostromot, szétverték a Népszava szerkesztőségét. Szerdán a közlekedési dolgozók és a postások is sztrájkba léptek, leállt a vasút. A honvédelmi miniszter ötezer katonát rendelt a fővárosba, ami gyakorlatilag teljes mozgósítást jelentett. A kormány Nyíregyházára tette át a székhelyét, ahol külső segítség kéréséről döntöttek. Csütörtökön a miniszterelnök személyesen utazott Bukarestbe, Pozsonyba pedig a külügyminisztert küldte. Péntek délelőtt Belgrádban találkozott a szerb, a román és a szlovák államfő, és közös beavatkozásról döntöttek. Egy héten belül idegen csapatok tartották ellenőrzésük alatt az egész országot. Bécsben összeült az ENSZ rendkívüli értekezlete. Egy egész héten át vitáztak az ország sorsa felett. Békefenntartók küldése nem jöhetett szóba, hiszen nem volt harc. Végül megszületett a döntés. Felosztották az ország területét. A Kárpát medencében 1100 év után, Magyarország megszűnt létezni. Mint a szlovák elnök kijelentette, az elmagyarosított szlávokat nem tekinthetik önálló nemzetnek. A magyar nyelvet is beszélő székelyek valójában a hunok leszármazottjai, tehát ők se magyarok. Az ország felosztását orosz kéksapkások felügyelték.

A Dunántúl délnyugati csücske Lenti, Keszthely, Szigetvár vonalában Horvátországhoz, tőle keletre a Balaton és az M-7-es vonalában Budapest központjáig, innét az M-5 vonalán Szegedig Szerbiához kerül. Az Észak-Dunántúl, Budapest északi része és a 3-as főúttól északra eső terület Szlovákiáé, a fennmaradó rész pedig Romániához kerül. Az ukránok ugyan igényt nyújtottak be Nyíregyházára, de a többség leszavazta. A döntés ellen számos ország tiltakozott, de a szavazásnál csekély többséggel ugyan, de győztek az előterjesztés támogatói. Fél év leforgása alatt megszervezték az új állami közigazgatásokat vidéken, de Budapest felosztásában nem tudott megegyezni a három állam. Ideiglenesen ezért autonóm magyar terület maradt, az orosz ENSZ-csapatok felügyelete alatt. A terület határát az M-0-s külső vonalán húzták meg. A vidéki lakosok betelepülését korlátozni kellett, mert három hónap alatt több mint négyszázezren fővel nőtt meg a város lakossága és már nem lehetett üres lakást találni, még romosat sem. Csepelen, az egykori Weis Manfred művek csarnokait kellett lakásokká átalakítani. A város egyes részei, a szolgáltatások elégtelensége miatt nyomortelepekké váltak. Az idegenforgalom szinte megszűnt. A magyar ügy állandóan napirenden volt valamilyen nemzetközi fórumon.

Amerikai kezdeményezésre, napirendre vették egy önálló magyar állam létrehozásának lehetősségét a Kárpát- medencén kívül. Az egykori őshaza területét javasolták, Baskíriában, ahol létre kell hozni egy önálló baskír és egy magyar államot. Az oroszok határozottan tiltakoztak a terület kijelölése ellen, noha a tervet megfontolandónak tartották. Javasolták Kalmükföld déli részét, valamint Dagesztán északi egynegyedét, Csecsenföld határáig. Szerintük azért is kedvező a magyarok számára ez a terület, mert végre lehet tengerpartjuk.

A medence területén a magyar nyelv minden országban megszűnt hivatalos nyelvként működni. Nemzetközi nyomásra megengedték közterületen a használatát, de ez csak papíron volt így, a valóságban ajánlott volt inkább csendben maradni. Budapest ideiglenes státusa a szomszédos államok állandó vitája miatt beláthatatlan ideig fennmaradni látszott. A város élhetőségének megóvása miatt a betelepülést határozottan megtiltották. Látogatók is csak szigorú ellenőrzés után léphettek be a területre, akiknek távozáskor is jelentkezniük kellett. Az új országrészek hivatalaiban nagyon kelendőek lettek a tolmácsok, mivel a magyarnyelvű lakosságnak csak nagyon kis része beszélt idegen nyelven. A fiatalok is inkább angolul és németül tanultak. A szerb, szlovák, román nyelveket csak nagyon kevesen beszélték. A nemzet eltörlésére tett lépések olyan sokkot okoztak a vidéki lakosságban, hogy az idősek elhalálozása feltűnő mértékben felgyorsult, a korábban is gyakori öngyilkosság elterjedését már Az ENSZ is tárgyalni volt kénytelen. A területről a nyelveket beszélő fiatalok szétszóródtak a világban. Aki maradt, annak a másodosztályú állampolgárok keserű sorsa jutott osztályrészül.

Két évvel később született meg a határozat a Kaszpi tenger melletti Magyarország létrehozásáról. Az Európai Unió török megfigyelőket küldött, az oroszok végezték a kitelepítést, a terület békéjét lengyel és olasz ENSZ-katonák vigyázták. Az ENSZ tehát elfogadta ezt a javaslatot, s kijelölt a magyar állam számára egy negyvenezer négyzetkilométeres területet, melynek nagy részét, a Kaszpi mélyföld teszi ki. Délről magába foglalja a Csecsen szigettől északra eső dagesztáni, lakhatatlan ingoványt, keletről a Kaszpi tenger határolja, hajókikötésre alkalmatlan parttal. Északról és nyugatról Oroszország határolja az újhazát. A terület nyugati részén, észak-déli irányban van egy alacsony hegyvonulat, a Jergenyi. Itt található Kalmükföld, s ezentúl már Magyarország fővárosa, Eliszta. Az új ország területének túlnyomó része szántóföldi művelésre alkalmas, így legelőször az alföldi gazdák kerekedtek fel. Első évben huszonhatezer parasztcsalád élt a lehetőséggel. Elisztában megalakult a magyar államigazgatás, a város magyar részének évvégére tizenötezer lakosa lett. Az állam megalakításához elengedhetetlen volt Moszkva támogatása. A több évtizedes törekvés, hogy az orosz függőségtől megszabaduljunk, immár végleg reménytelenné vált. Az ipar fejlesztésének segítésére Oroszország hetven évre bérbe adta Asztrahánynak a Volgától nyugatra eső részét, a város déli hídjáig, beleértve a déli szigetet is. Ezen a szigeten kezdtek először építkezni a magyarok. Négy éven belül az új Magyarország lakossága félmilliósra duzzadt, és így már közel duplája lett, mint a Kalmük köztársaságé korábban volt. Sokan jöttek a Kárpát medencén kívülről is, hogy segítsenek a nemzet fennmaradásában.

A kalmükök persze nem vették jó néven, hogy szülőföldjüket idegen, számukra érthetetlen nyelven beszélő nép foglalja el. Az ENSZ csapatok mellett jelentős volt a transzport lebonyolításában résztvevő orosz katona is, így csírájában elfojtották Elisztában a kalmük lázadást. Viszont délen, Krajnovkában nem volt katonai jelenlét. Magyarok is kevesen jöttek ide, de néhány vállalkozó nekilátott itt egy üdülőcentrum felépítésének. A dagesztáni halászok éjjelente belopóztak az építkezésre, és igyekeztek minél nagyobb kárt okozni. A magyarokat betolakodónak tartották, próbálták őket elüldözni.
Az ország megerősödését végül a térség olajának köszönheti. Előnyös szerződéseket kötöttünk a szomszédos államokkal, mindenekelőtt Iránnal. Időközben az ENSZ kivonta csapatait, az oroszok jelenlétét kormányunk nem kívánta, így kénytelenek lettünk erős hadsereget fenntartani. Átvettük a térségben mindig is meglévő gyakorlatot, hogy minden férfiember fegyvert tartott. Bevezettük a kötelező sorkatonai szolgálatot férfiaknál, nőknél egyaránt. Minden egészséges felnőtt katonának számít. Így lehetet megvédeni magunkat a szomszédoktól.

A nemzetközi közvélemény támogatja hazánkat nemzetépítő harcában. Európának több országában, így Szlovákiában is rasszista megnyilvánulásnak minősítik a magyarozást.
A földművelésből és állattartásból élő buddhistavallású kalmük nép elfogadta az új államot, a hetvenezres orosz lakosság is be tudott illeszkedni, hiszen számukra külön hivatalokat tartottak fenn. Csupán az ország déli részén voltak fegyveres villongások, ahol a darginok követelték vissza a területüket.

Nem, ezek még nem jönnek az Unióba.

Nyílt, őszinte, melegszívű, barátságos egyszerű emberek. Anyagiakban nagyon szűkösen élnek, viszont kapcsolataik, érzelemviláguk rendkívül gazdag. Aki elnyeri bizalmukat, barátságukat, mindent megkaphat tőlük, amit csak adni tudnak. Nem panaszkodnak, szegénységüket humorral kezelik. Számunkra – akik mindent pénzben mérünk - felfoghatatlan, hogy miből élnek.

Barátságunk a nagybégányiakkal nagyon hamar kialakult. Jellemző, hogy a Polgármester úr - vagy ahogy ott mondják, a bíró - már a második este restelkedett, amiért idegen helyen szállásoltak el bennünket.

Az első sokk – legalábbis engem – akkor ért, amikor megmutatta a szovjet módra túlméretezett hatalmas, barátságtalan, enyhén romos hivatali épületet, irodájában a tv-nek tűnő üzemképtelen ládát, a legalább 40 éves, a kolhoztól megörökölt telefonközpontot, a jegyző írógépét, amelyhez nincs papírjuk. Azt csak később tudtam meg, hogy a szégyentelenül kevés fizetés felvétele is gondot okoz, mivel üres a kassza. Nincs pénzük közvilágításra. Természetesen protokoll-keretük sincs. Az ellátásunkat felkérésre, a település vállalkozói közösen oldották meg. Az iskolában kissé zavarba jöttek, amikor a WC-t kerestük. Azt mondták van, csak nem működik. Az osztálytermek meszelését a szülők végzik el, feltéve persze, ha visznek magukkal meszet. Az egyik osztályteremnek nincs padlója. Nem rossz, hanem nincs. Egyik tanár megmutatta a saját 3-4 m2-es irodáját, amiben a fali térképeket is tárolja. A községben, illetve községekben (hozzájuk tartozik Kisbégány is) nincs szemétszállítás. Igaz, szemét se. Még a cigánytelepen is alig.

Már idehaza kaptam egy olyan rosszindulatú megjegyzést, hogy: Hívjátok ide őket, majd itt maradnak, ha látják, itt mennyivel könnyebb az élet.
Nem maradnának. Tisztában vannak a magyarországi helyzettel. Hallgatják a rádiót, aki teheti, nézi a TV-t. A megélhetés miatt sokan átjárnak dolgozni, vagy üzletelni, de az ott a szülőföldjük, amihez ragaszkodnak. Nem volt könnyű elérniük, de már akár magyarként is élhetnek Ukrajnában. Láttam egymás mellett a két zászlót.

Virágzó idegenforgalmi kapcsolatra – szerintem - nem sok remény van Nagybégánnyal. Egyelőre annak van realitása, hogy segítsük őket, amiben tudjuk. Az önkormányzat nevében természetesen semmit nem ígértünk, de magánemberként - azt hiszem, nemcsak én érzem így – a barátság kötelez.

Persze tőlünk függetlenül sincsenek magukra hagyva. Nem sokkal előttünk egy dunántúli delegáció járt náluk, velünk együtt pedig két győri vállalkozó. A cigányok Hollandiából kaptak segítséget. Közösségi házat építettek számukra, amiben iskola működik, és rendszeresen tartanak Istentiszteleteket. Nem hallottam, hogy a magyarok irigykedtek volna miatta.
Az igazi segítség persze az lenne, ha az állam tudna segíteni, de akinek nincs munkája, az – kivéve az öregségi nyugdíjat – semmilyen juttatást nem kap.

Miért mondtam el most mindezt?
Azért, mert elhangzott egy olyan aggodalommal teli kérdés, hogy: Ezek is jönnek az Unióba? Aztán olyan vélemények is a fülembe jutottak, hogy mit akarunk mi ezektől a szegény szomszédoktól, mi hasznunk az egész kapcsolatból?

A válasz a következő: Nem, ezek még nem jönnek az Unióba. Még nagyon sokáig nem jönnek. Az én korosztályom már aligha éri meg azt az időt, de lehet, hogy a fiaink se. Ezért tehát nem kell aggódni, miattuk nem fog romlani az életszínvonalunk. A haszon kérdésére azt mondhatom, amivel kezdtem.
Nyílt, őszinte, melegszívű, barátságos egyszerű emberek. Kapcsolataik, érzelemviláguk rendkívül gazdag. Aki elnyeri bizalmukat, barátságukat, mindent megkaphat tőlük, amit csak adni tudnak. Időutazásként is felfoghatjuk, hiszen nagyon hasonlóak ott a körülmények, mint nálunk volt 50 éve. Egy idős asszony mesélte a gyerekkoráról, hogy szegények voltunk, de boldogok. Felfoghatjuk haszonként, hogy ezt megtanulhatjuk, vagy legalább megláthatjuk. Rádöbbenhetünk arra, hogy nem minden a pénz, nem az jelenti a boldogságot.

Magyar-magyar találkozás

Megszólalt a telefonom. A kijelzőn KöCsa
- Szia Köteles Csaba. Te még élsz?
- Cső. Ki van a sárga házban? (Ez volt akkor a feleségem munkahelye, akár tudhatnám is, ki dolgozik éppen, de utólag jöttem rá, hogy nem erre kíváncsi, hanem, hogy egy bizonyos vendég ittlétéről tudok-e.)
- Nem tudom.
- Várj! Adok Valakit.
- Szia Gyula. – köszönt rám egy másik hang. Egészen pici akcentus érződött, amit élőszóban nem is vennék észre. Telefonon keresztül külföldinek tűnt. Vagy inkább bereginek. Arról, hogy Köteles hívott fel, egyébként is volt egy tippem. Tudtam, hogy kit kell felismernem.
- Szia Dezső.
- Megismert. – mondta a körülötte lévőknek.
- Most is beugrottatok? – kérdeztem, utalva a legutóbbi találkozásunk körülményére - Meddig vagytok?
- Holnap is itt leszünk.
- Akkor majd megnézlek benneteket.
- Gyere most!
Mentem.

Dezsőt, kevesebb mint egy éve ismertem meg. Ő a bíró (polgármester) az ukrajnai Nagybégányban. Húsvét után két héttel jártam náluk, mint a községünk delegációjának egyik tagja. A májusi főzőverseny alkalmával viszonozták a látogatást, majd augusztus elején újabb meghívást kaptak. Ekkor nálunk már javában dúlt az időközi választási kampány. A választást elvesztettük, én kimaradtam a testületből, a polgármester éppen csak becsusszant, mint képviselő. A testvér települési szerződés – ami a cél volt - nem jött létre. Határon túli barátaink persze nem hagyatkoztak egyedül a mi bizonytalan kezdeményezésünkre, egy dunántúli községgel megszületett a hivatalos kapcsolat. Október 10-én onnét tartott hazafelé a hatfős delegáció, amikor váratlanul meglátogattak bennünket. A személyes kapcsolat nem szakadt meg attól, hogy a hivatalos „kútba esett”. Köteles bemutatta a bírót és a mi új polgármesterünket egymásnak. A polgármester közbenjárására vasárnap este, zárás után bemehettek a fürdőbe, amit másnap, telefonon keresztül Dezső megköszönt.
Ezt onnét tudom, hogy decemberben odatelefonáltam. A hivatalban Bajó János iskolaigazgató, mint a választási bizottság elnöke – akkor volt az ukrajnai elnökválasztás második fordulója – vette fel a készüléket és tőle hallottam.
Hanka Dezsővel és Bajó Jánossal a fentebb említett alkalmak mindegyikén találkoztam. A delegációk többi tagja változott. Most, 2005 január 5-én négyen jöttek, de szigorúan magánúton. A társaság másik két tagja Vince és a sofőr, János már októberben is járt itt, most elugrottak fürödni. Az utat - mint vállalkozó - Vince finanszírozta.
Úgy tartották illendőnek, hogy beköszönnek a polgármesternek, aki ezek után saját vendégeinek nyilvánította őket, bár itt tartózkodásuk három napja alatt nem tudott néhány percet rájuk áldozni az idejéből. Kérdem én, hogy akkor mire volt jó ez a gesztus?
- Hoztatok nekem narancssárga sálat ajándékba? – volt Bajóhoz az első kérdésem. (Kijevben a Juscsenkó-párti tüntetők viselték.)
- Nem hoztunk, mert nem is használtunk olyat.

Hoppá! Rémlik, mintha kintjártunkkor említette volna a KMKSZ elnökét. Nem emlékszem, hogy mit mondott róla, csak abban vagyok biztos, hogy valami negatívat. A népszavazás kapcsán láttam a Tv-ben Kovács Miklóst, de én határozottan szimpatikusnak találtam. Később tőle eredeztették azt a kijelentést, hogy a magyar állam támogatásából az oroszbarát Janukovics – vagy ahogy barátaink viccesre vették a figurát, Jani Kovács - kampányát támogatta az ellenlábas kárpátaljai magyar szervezet. Azt is fájlalta, – bár lehet, hogy valaki más mondta – hogy a magyarországi diplomácia nem foglalt állást az ukrajnai választással kapcsolatban, mint ahogy más szomszédok, élükön a lengyelek, ezt megtették.
A lényeg az, hogy nem tudtam, kit támogattak, kire szavaztak a barátaim. Hamar kitárgyaltuk a politikát. Mondta Bajó, hogy az állampolgárságra vonatkozó népszavazás azért lett eredménytelen nálunk, mert én se mentem el. Erre nem reagáltam, hiszen tudtam, hogy csak cukkol. Ő is tudja, hogy ez az állítása valótlan, hiszen ismeri az ide vonatkozó álláspontomat.
Kérdeztem, hogy az ukránok hogyan reagáltak az eredményre. Azt mondta, hogy sehogy. Magasról tesznek rá. Ukrajnában ez senkit nem érdekel a magyarokon kívül. Bizonyítékként említette a beregszászi magyar utcaneveket, emléktáblákat. Senki nem törődik vele.

Bizonyos magyarországi körök azt terjesztik, hogy az ukrán nacionalisták megakadályozták, hogy a Vereckei-hágón emlékművet építsünk. Ezt saját tapasztalatomra támaszkodva határozottan tagadom. Nem igaz. A hágón áll egy régi, már az idő által megkoptatott műkő emlékmű. Ugyancsak van egy néhány éve elkezdett torzó. Vagyis nincs befejezve. (azóta már elkészült) Úgy hallottam, elfogyott a pénz. Illetve pletykaszintű információ szerint elsíbolták.
A többségi társadalom érdektelensége teljesen hihető. Ukrajna mind területre, mind a lakosság létszámát tekintve nagyjából hatszorosa Magyarországnak. A 150-160 000 fős magyar kisebbség nem jelentős. Kérdem én. Nálunk érdekel valakit, hogy a görög, vagy örmény kisebbség milyen jogokkal rendelkezik? (A cigányokkal kapcsolatban persze már sokkal érzékenyebbek vagyunk.)

Köteles felhívta Horváth Józsit, (ő is tagja volt az ukrajnai delegációnknak) majd elment érte. Közben a vendégek – bár ez esetben vendéglátók – hazulról hozott kolbászából, vastaghéjú, házi jellegű kenyeréből megvacsoráztam, megkóstoltam a Dezső borát. Elpletyóztam, hogy akkor találkoztam Kötelessel legutóbb, amikor velük. Nagyon helytelennek ítélték. Az elmarasztalásból valami ellenzék kifejezést is kihallottam. Ezután, hosszasan kellett őket győzködnöm, hogy teljesen kiszálltam a politikából. „Jó buli volt, de értelmetlen.”
Mesélték, hogy a dunántúli testvér településükön teljesen kettészakadt a lakosság. A szembenállók nem is mennek be egymás kocsmájába. Ott jártukkor ők próbálták összebékíteni a két felet „barátság-vodkával”. Szomorúan állapították meg, hogy ez a szembenállás az egész országra jellemző. Náluk nincs ilyen. Ezt kapásból cáfoltam. Lehet, hogy a faluban nincs, de Kárpátalján él százötvenezer magyar, ami nem túl sok, mégis két pártra szakadt. Ez a bizonyíték arra, hogy magyarok?

Aztán Jánossal, a sofőrrel volt érdekes beszélgetés. Pontosabban ő mesélt én meg hallgattam. Némi anyagi áldozat árán, magyar létére a Vörös Hadsereg katonájaként Magyarországon szolgált két évig. Elmondása szerint addig nem is tudott oroszul, itt volt kénytelen megtanulni a nyelvet. Ez volt a feltétele, hogy tolmács lehessen egy tábornok mellett. Kivételesen jó státus egy szovjet katonának. Most abból él, hogy taxizik. Nem úgy, ahogy elsőre gondolnám, hanem munkásokat szállít Ukrajnából Magyarországra. Sok szál fűzi az anyaországhoz, de nem kívánkozik el hazulról. Csupán a nehézkes és nagyon drága vízum-ügyintézést fájlalja. Na, meg azt, ahogy a magyar rendőrök viselkednek vele csupán azért, mert ukrán rendszámú kocsit vezet. Szó nincs az ártatlanság vélelméről, bűnözőként kezelik.

Ez volt Dezsőék harmadik látogatása. Azt hiszem, nem jönnek többet, hiszen nem akarnak tolakodni. Mi pedig - noha megígértük - nem mentünk hozzájuk.

Budapest, te csodás

Hátrányos helyzetű ismerősöm – nevezzük Sándornak – még soha nem járt Budapesten. Elvittem magammal egy külvárosi munkám alkalmával. Megtapasztalhatta a távolságot, de a városból nem sokat látott. Ugyanolyan vidéki település volt ez is, mint amiből van néhány a közelben. A különbséget szinte csak a helységjelző tábla jelentette. Tudtam ezt előre, de azt reméltem, hogy legalább azt az élményt tudom neki nyújtani, hogy repülőgépeket láthat szokatlan közelségből. Ez se sikerült, mert aznap egyetlen gép se használta a fölöttünk lévő légteret. Utunk során érintettük Pécelt, de valamiért Sándor emlékezetében Pécs ragadt meg. Azt a kívánságát, hogy a parlamentet láthassa, nem teljesítettem, hiszen messze voltunk a belvárostól, de a következő napon sort kerítettünk erre is.

Nem kérdeztem, de gyanítom, hogy az autópályán se járt még. A sebességünket itt nem korlátozza a forgalom, amíg a várost el nem érjük. Itt azonban megtapasztalhattuk az araszolgatás gyötrelmeit. Igaz, volt már máskor ettől rosszabb is. Sándornak nem lopta magát szívébe a város. Csak a parlamentre volt kíváncsi. Javasoltam neki azt a lehetősséget, hogy az országgyűlési képviselőnk által szervezett ingyenes látogatások egyikén vegyen részt, de őt nem érdekli a ház belseje sem, csak kívül szeretné látni. Na, ezt meg tudom adni neki.

Úti célunk Buda. Irány tehát bele a közepébe! A Városligetben érdeklődést mutatott az állatkert iránt olyan megfontolásból, hogy szeretné elhozni majd a családját. Az Andrássy úton menet közben mutattam az Operát. A Bajcsy-Zsilinszkyt elérve a piros lámpánál a Bazilikát, szemközt a nemzeti gödröt, a József Attila utcából az előttünk magasodó várhegyen a Sándor palotát, a Roosevelt-téren az Akadémiát, majd a város legmutatósabb hídjára hajtottunk fel. Innét látni a parlamentet, de a korlát, illetve a tartóláncok, a pillérek erősen rontják a kilátást. Az ő oldaláról szinte semmit nem lehetett látni. Ezért kihagytuk az alagút élményét, s az egyik vár alatti utcában leparkolva felmásztunk a Halászbástyára. Szakmai szemmel, nekem sokadik alkalommal is tetszetős volt a közvetlen környezet, de Sándort nem kötötte le a látvány. A kissé párás dunai panoráma se nyűgözte le, pedig szerintem nagyon szép még így is. Néhány – vagy talán egyetlen – percig nézte az ország házát, majd azt mondta, hogy mehetünk. Lent, az utcában lévő kicsiny élelmiszerboltból csalódottan fordult ki.
- Ilyen boltok vannak Pesten? Nincs benne semmi, még kenyér se, ráadásul sorba kell állni, vannak bent vagy tízen.
- Pesten mindenféle bolt van. Van ilyen is, meg másmilyen is. Majd megállunk egy nagyobbnál.

A kis kitérő miatt kicsiny utcákon kellett megközelítenem a számomra áttekinthetetlen Moszkva teret. Talán természetes is, hogy mivel soha nem jártam még itt, nem találtam el elsőre a megfelelő kivezető utat. Kissé kacifántosan, de közben nem eltévedve soroltam be a megfelelő irányba. A zsúfoltság nekünk falusiaknak egyáltalán nem szimpatikus jelenség, de itt, ezt kell átélni minden nap.
A budai hegyvidék gyönyörű, de itt is rettenetes a zsúfoltság. A célállomásunkhoz az autónk egyes fokozatban küzdötte fel magát. Itt ugyan már alig volt autó, de út se nagyon. A tömör kapu melletti, magas kőfalra szerelt kaputelefonnál tanácstalanul álldogáltam. „Hogy lehet ide bejutni?”
A fal tetején kikukucskált a cseléd. Bekiáltottam, hogy miért jöttünk, majd ezután lassan, résnyire nyílt a kapu. Igaz, egyszer már találkoztunk, de azért bemutatkoztam. Becsületére legyen mondva, hogy elfogadta a kéznyújtásomat. Ezután tanácstalanul álldogáltunk az utcán.
- Beállhatok én ide? – mutattam az udvar felé.
- Ha nem csöpög az olaj.
Beálltam. Volt bent egy autó, ami mellé szorosan odahúzódtam, hogy ne álljam el a bejáratot. A manőver gyanút keltett a cselédben. Úgy látta, ott akarom hagyni a kocsit.
- Azt hittem, csak le akarnak pakolni. Itt nincs parkolás. Álljanak ki az utca végére, a többiek is oda szoktak.

A fogadtatás egyáltalán nem volt szívélyes. A bizalmatlanságot egyébként is nehezen viselem. Huszonöt éve vagyok önálló vállalkozó, és többnyire örül a megrendelő, ha felvonulok a munkaterületre. Most persze a megrendelővel nem éppen szokásos a kapcsolat. Egy ismerősöm beajánlott egy kft-hez még tavaly. Közben kiderült, hogy ugyanez az ismerős korábban már egy másik cégnél is beajánlott, ugyanennél a vezető munkatársnál. Tehát már korábbi az ismeretség.
Ez az ismerős beajánlott a jelenlegi főnökénél. Vele közvetlen viszonyba kerültünk, már első alkalommal. Ez az új ismerősöm beszélt telefonon a jelenlegi megrendelő személyi titkárával, hogy beszéljen a ház gondnokával, hogy engedjen be a területre, hogy elvégezhessem a munkát. Kegyeskedett beengedni. A gyomrom nehezen veszi be, ha hasonló helyzetben éreztetik velem, hogy örülnöm kellene, hogy eltűrik a jelenlétem. Ki hívott kit? Kinek van szüksége kire?

Fogtam a telefont és próbáltam hívni a közvetítőt. Majd újra próbáltam. Megkérdeztem a cselédet, hová ülhetnénk le reggelizni. Azt mondta, hogy bárhova. Ezt úgy kell érteni, hogy kinn a kertben akárhol. Később találtam egy alkalmas helyet – nevezzük filagóriának – de most leültem a szerszámos ládára a toi-toi mellé közvetlenül. A fiúknak kiadtam a feladatot, (a fiam is velünk volt) hogy mérjék fel az elvégzendő munka mennyiségét. Ehhez papír-ceruza kellett, amiért ki kellett nyittatnom a kaput, elmenni kétszáz méterre, az erdőben parkoló kocsihoz. A szerszámokat ugyan lepakoltuk, de mivel az éjszakai szállásra hozott, és a következő napokra szükséges váltóruha most nem kellett, beraktuk a táskákat az utastérbe. Nem gondoltam, hogy ebből még baj lehet. Hozzáláttunk - erős gyomorideggel - dolgozni. Nem volt ez olyan egyszerű, mert keresni kellett olyan embert, aki megmutatta a vízvételi lehetőséget, majd később az elektromos csatlakozót. Ezután már csak a zöld területet kellett óvnunk, az egyik szomszéd felé pedig nem szabad volt porolni. Miután a fiúkat beindítottam, hozzáfogtam a javítási munka előkészítéséhez. Kértem tájékoztatást a közeli építőanyag telepekről, de nem kaptam érdemi segítséget.
- Van egy rossz hírem – jött az újsággal a cseléd – Betörték az ablakodat.
- Nebazmá! – reagáltam rá ösztönösen.
Biztosított arról, hogy nem tréfál, majd együtt elindultunk az erdőbe a kocsihoz. A jobb oldali ajtó üvege be, illetve többnyire ki volt törve. Első pillantásra nem hiányzott semmi, ezért, s amiért a törmelék túlnyomó része kívül volt, azzal nyugtattuk magunkat, hogy az üveg magától robbant ki. Nem gondoltam bele, hogy mekkora képtelenség, hiszen ez nem egy ragasztott ablak, hanem egy mozgatható, tehát eleve kizárt, hogy feszültség keletkezzen benne. Hacsak nem éri erős külső hatás, mondjuk egy darab eldobott kő által. Aztán bebizonyosodott a külső hatás, mert megjött a fiam és kereste a táskáját. Az viszont már nem tűnhetett el magától, de tény, hogy eltűnt. Szerencsére az igazolványa nem maradt benne. A többi holmi könnyen pótolható. (csupán pénzkérdés)

A fiúkat magukra hagytam. Munkájuk hatékonyságát meghatározta, hogy soha nem végzett ilyen munkát egyikük se, csupán látták, amikor én dolgoztam. Nekem viszont mindennél előrébbvaló dolgom akadt. Ablakot kellett szereznem. Éjszakára nem hagyhattam ott sehol az ablak nélküli kocsit, de haza se mehettem 170 km-t ablak nélkül. A cseléd nem tudott ötletet adni, hová mehetnék. Egy másik jelenlévő arra figyelmeztetett, hogy ne menjek márkaszervizbe, mert rámegy a gatyám. Szerinte a nyóckerben van egy autóüveg centrum. A továbbiakat egyedül kellett megoldanom. Felhívtam egy ismerőst, aki a halásztelki márkakereskedést tudta ajánlani. Nekivágtam délben Budapestnek. Nem tudom hány kilométert tettem meg feleslegesen, de három órámba került kétszer végigaraszolni a városon. Halásztelken próbáltak segíteni, de ez gyakorlatilag abból állt, hogy adtak egy zuglói címet. Sokadik telefonálás után derült csak ki, hogy tudnak üveget adni 36 ezerért, de ők csupán kereskedés. Ekkor már elég messze voltam Zuglótól, nem fordultam vissza.

Ezután következett be a nap egyetlen szerencsés dolga. Nem mentem egyből a munkahelyre, hanem kifelé vettem az irányt a városból, hogy építőanyag kereskedést találjak. Alig mentem túl a leágazáson háromszáz métert, egy nagy fehér táblán azt olvastam, hogy autóüveg.
- Akkor jöjjön be! – mondta a telefonba a mester, miután tájékoztattam, honnét vettem a számát.
Mire beálltam az udvarba, meg is volt rendelve az üveg. Néhány perc múlva kocsiba szállt és elindult érte. Közben a segéd előkészítette az ablakbeszerelést.
Ekkor megebédeltem, majd felhívtam a fiamat, elmondtam a jó hírt. Néhány perc elteltével visszahívott, elújságolni, hogy négy órakor el kell hagyniuk a területet, mert elengedik a kutyákat. Ekkor már csak azt sajnáltam, hogy megvéstem a sérült lépcsőket, amit már nem hagyhatok úgy. Egyébként azonnal hazaindultam volna. Bár ez utóbbi nem annyira biztos, mert túl fáradt voltam már ahhoz, hogy százhetven kilométert levezessek. Irány tehát Óbuda, ahol korábban lefoglaltam a szállást. Nem volt ugyan valami remek hely, de olcsó és a célnak megfelelt.

Másnap reggel fél kilenckor mehettünk be a „kastélykertbe”. Pontosabban kilenckor, de még akkor is külső segítséggel. Egy, az erdei parkolóban várakozó, már tegnap is látott nem tudom ki felajánlotta, hogy telefonál a cselédnek, hogy zárja be a kutyákat. Kegyeskedett beengedni, mint ahogy a száraz fenyők kivágására felvonuló munkásokat is.
Hozzáláttam a javításhoz, de a fiúkat kint hagytam, hogy őrizzék a kocsit. A cseléd hamarosan rájött, hogy el akarunk menni. Egy utolsó kellemetlenkedést azért még megejtett. A szerszámaink kipakolása közben – nem előtte, nem utána – bezárta a kaput. A takarítónő segített abban, hogy ki tudjunk menni. Kissé zaklatottan, elmenekültünk a helyszínről.

Most viszont alkalom nyílt arra, hogy Sándornak közelről is megmutathassam a parlamentet. A Margit hídról a Jászai Mari térre kanyarodtunk le. A fiam villamosra szállt, hogy megpróbálja valahol pótolni az ellopott spanyol nyelvkönyvét. Abban egyeztünk meg, hogy délben találkozunk a Blahán. Leparkoltuk a teherautót, váltottunk parkolójegyet, élesítettük a riasztót. Elindultunk a parlament felé gyalog. Mehettünk volna autóval közelebb, de szerettem volna, ha Sándor felfedezi a dunai panoráma szépségét. Nem mondta ugyan, hogy hű de szép, de érdeklődve nézelődött. A várban felismerte a Sándor palotát, amelyet még tegnap mutattam a József Attila útról. A Zsigmond palotára rákérdezett, hogy az micsoda, a Halász bástyát felismerte, hogy ott voltunk tegnap. Mindezt kinyújtott karral mutogatta, mintha meg akarná érinteni mutatóujjával az épületeket. Nem volt szívem ezért rászólni, pedig ellenemre voltak ezek a mozdulatok. Örömmel tapasztaltam a látvány okozta izgatottságát.
- Ez ilyen csúnya? – kérdezte csalódottan, amikor meglátta a parlament északi szárnyának feketére szennyeződött köveit.
- Hát – mondtam – elég mocskos. A Duna felőli homlokzat viszont már nagyon szép.
Meg is mutattam volna, de azon az oldalon nincs bámészkodásra alkalmas hely, hacsak egészen a folyóhoz le nem megyünk. Már a Károlyi szobornál kerülnünk kellett, mert az ország házának északi oldala sorompóval van lezárva. Nem lehet közel menni hozzá. Ez igaz a keleti oldalra is, bár itt nem annyira bántó a kerítés, hiszen úgy tűnik, mintha csak a tövébe lerakott dézsás növényeket védenék vele. Az aszfaltos rész kisebb, mint amire számítottam. Érthető, ha egy jelentős tüntetés során letapossák a füvet. Maga az épület úgy egészében nagyon szép. A mobil WC-k rontják ugyan a tér összhatását, de a tüntetők miatt szükséges. A megnyugtató megoldás persze az lenne, ha nem lenne okunk tüntetni. A rendőri jelenlét nem jelentős. A civil jelenlét se. Csupán néhány helyen csoportosulnak a turisták.

Sándor nem érdeklődik különösebben az aktuál - (sőt semmilyen) politika iránt, de azért eljutnak hozzá a hírek. Szóba hozom az őszi eseményeket, amiből következik, hogy a TV-székházra is kíváncsi lesz. Akkor nézzük meg azt is! Nincs messze. Átszaladunk a villamossíneken, elhaladunk a Nagy Imre bronz hídon álló szobra mellett, melyen turisták fényképezik egymást. Nagy esély van arra, hogy nem tudják, kit ábrázol a bronz alak, de tetszik nekik, hogy felmászhatnak a hídra. Senki nem tiltja, talán a jóérzés akadályozhatná meg, ha lenne.

A Szabadság téren legelőször a várakozó rohamrendőrök tűnnek a szemünk elé. A TV-székházat nem lehet megközelíteni, mert kordonnal van elkerítve. A kordonon belül rendőrautók parkolnak az épület teljes hosszában. A szovjet emlékmű előtt rendőrök építik a második kordont. Ja! Április negyedike van. Egy nő eltéved a kerítések között, és egy rendőrtől kér segítséget. Az útmutatás alapján mi is kijutunk a labirintusból. Elsétálunk a tér közepéig. Mutatom Sándornak az amerikai követséget, a Nemzeti Bankot, de neki egy csupa gránit és üveg borítású modern épület vonja magára a tekintetét. Nem tudom megmondani, hogy mi az. Ismét az emlékmű felé fordulunk. Az épülő kerítés előtt, egy mozgóárus kocsiján többek között Árpád-sávos zászlót lenget a tavaszi szél. Az esti híradóban ez nem lesz benne, pedig már most is van itt egy kamera.

Mint később megtudom, ez a nagy készülődés azért van, mert száz ember tart megemlékezést a felszabadulás ünnepén. Most még csak egy legalább két méter magas, ünneplő ruhás ember várakozik fel-alá járkálva. Egy nő a padon ülve, telefonon egyeztet az előtte lévő (gondolom) ünnepi beszédről. Persze nem szeretném a létszám miatt elbagatellizálni ezt az eseményt, hiszen az október 23-i zavargások is onnét indultak, hogy hajnalban ötven ember nem volt hajlandó engedelmeskedni a kétezer rendőrnek, amikor a Kossuth teret kellett elhagyniuk az előzetes megállapodás szerint. Most persze nincs esély egy ekkora megmozdulásra. Nincs tömegbázisa se a felszabadulás-ünneplőknek, se a velük szembenállóknak.
- Eleget láttunk, mehetünk hazafelé!

Két évvel később Sándor megkért, hogy vigyem őt el Pestre, arra a piacra, ahol mindent lehet venni. Nem értem rá, így elindult a feleségével kettesben, helyismeret és térkép nélkül. Igaz, nem is igazodik el a térképen. Ennek ellenére sikerrel járt. Megtalálta a Józsefvárosi piacot, de még a parlamentet is megmutatta az asszonynak. Nem egy elveszett gyerek.

3 perc tombolás


Elbújt a nap. Az egyre erősödő szél haragos felhőket kergetett. Menthetetlenül közeledett az eső, de még reméltem, hogy amíg ideér, befejezem az udvaron a munkámat. Erre egyre kevesebb volt az esélyem, mert már kezdett szemerkélni. Még egy szerszám hiányzott, indultam a ház alatti pince előterébe lévő szerszámosba.
Éppen időben érkeztem a tető alá, mert hirtelen leszakadt az ég. Borsónyi jegekkel telt meg pillanatok alatt az udvar. A lezúduló jég és az orkán erejű szél üvöltését, még valami éles hang túlharsogta. Tucatnyi tetőcserép csúszott lefelé a gerincről, majd tőlem alig két méterre, az udvar betonján tört apró darabokra. Az udvar közepén az öreg diófa vezérága nagy reccsenéssel szakadt rá a fészertetőre. Mindez olyan hirtelen történt, hogy földbe gyökerezett a lábam a döbbenettől. Első gondolatom az volt, hogy megnézem, mekkora kár keletkezett a háztetőben. A jég már nem hullott, de valami eszméletlen intenzitással ömlött az eső. Csupán két-három lépés választott el attól, hogy azonnal bőrig ázzak. A józanész azt diktálta, hogy kicsit várjak, hiszen egy ekkora felhőszakadás nem tarthat sokáig. Jól gondoltam. Hamarosan alább hagyott. Kimentem az udvarra, s megnyugodva láttam, hogy nem nagy a kár. Igaz, nincs tetőcserepem, de majd valahonnét szerzek.

Amikor elállt az eső, el is indultam a negyedik szomszéd felé, ahol tudtam, hogy vannak cserepek, mert bővíteni készülnek a házak. Néhány szomszéd kinn beszélgetett az utcán. Tőlük hallottam, hogy az utca végén mekkora rombolást végzett ez a néhány percig tartó vihar. Elmentem tehát katasztrófa turistának. Megtapasztaltam, hogy szerencsém volt, mert a mi házunkat csak a széle érte. Néhány szomszédom még megúszta, de odébb már nem volt ép tető. Jobb esetben csak a cserepeket forgatta le a szél, de sok helyen megrokkant a kémény, ledőlt a tűzfal, de az utca utolsó házáról az egész tetőt lefordította. A szomszéd utcából egy faházat hozott át. Csak az alap maradt a helyén, és a WC csésze. A főutcán tucatnyi villanyoszlop tört ki. Természetesen megszűnt az áramellátás. Az eső viszont újra eleredt, s el sem állt egész délután. Egyik ismerősömnek a három méter széles terasz alatti pinceajtón fújta be a szél az esőt, de akkora mennyiségben, hogy bokáig ért odabenn. A falu legnagyobb jegenyefájának egyik felét is letörte a vihar. Meglepő - noha akár szerencsének is felfoghatjuk - hogy a falunak csak egy kis részét érte. Egyik sarkát lerombolta, fákat kitépve elvonult a tsz-tanyáig, ahol irányt változtatott, s a falu másik sarkán is leforgatta a háztetőket. A szomszédos völgyön két falu között döntötte romba az erdőt. Még egy évvel később se végeztek a kidöntött fák eltakarításával. Mindez néhány percnyi vihar volt.

Egészséges bizalmatlanság.

A „Budapest, te csodás”-ban említettem, hogy a bizalmatlanságot nehezen viselem. Ez velem született érzékenység, de talán az is rájátszik, hogy sokáig dolgoztam olyan környezetben, ahol az ügyfelek átestek a ló másik oldalára. Évtizedekig voltam sírköves. Megrendelőim szinte mindegyike idős hölgy volt. Na, ez így cinikusnak tűnik, inkább helyesbítek. Öregasszonyok voltak a megrendelőim. A velük való kapcsolat sokat csiszolt a világlátásomon is. Megértettem a vallás, a hit fontosságát, az életünkben betöltött szerepét. Többek között. Az új munkák többnyire úgy jöttek, hogy „Kedves mester úr! Maga csinálta a nászasszonyomét is. Az árral már előre tisztában voltak, vagy legalább hozzávetőleg tudták, mennyit fogok kérni. A határidő kevés kivétellel nagyon laza volt. „Amikor magának jó, de azért Mindenszentekre legyen kész!” Néha elég volt, ha szóban megígértem (persze a rendelést mindig írásban rögzítettük.) Számomra érthetetlen módon, rendkívüli fontossága volt az előlegnek. Akkor érezték biztosnak a dolgot, ha pénzt vettem el tőlük. Néha megengedtem magamnak olyan ellenvetést, hogy „Attól még becsaphatom, hogy pénzt veszek el. A szerződés attól biztos, hogy megígértem.” Sokszor előfordult olyan ajánlat, hogy előre kifizetik a teljes összeget. Nekem, egy idegen embernek. Akiről tudják, hogy sok elégedett ügyfele van már a faluban, de mégis egy idegen. Ilyen körülmények között már sértésnek éreztem azt az egy esetet, amikor tartózkodva, bizalmatlanul fordultak hozzám a megrendeléssel. Minden részletet kikötöttek, pontosan le kellett írni, hogy mit hogyan kérnek. Úgy rémlik (nem emlékszem biztosan) előleget nem is ajánlottak fel. Kicsit duzzogtam is magamban, amiért nem bíznak meg feltétlenül bennem. A munka átadásakor viszont már barátsággal váltunk el. Sőt! Később hoztak nekem újabb munkát, ahol már teljes volt velem szemben a bizalom, hiszen megtapasztalták, hogy „rendes ember vagyok”.

Ugyanez lejátszódott céges (építőipari) viszonylatban is. Az első szerződésnél még visszatartottak egy évig 5%-ot, majd később a számlával egyszerre írtuk a szerződést, de olyan is volt, hogy: „Baz+! Írjál még hozzá!”
Orgazdaság bűntettének alapos gyanúja

Elcsábultam. Már néhány éve kisiparosként dolgoztam. Akkor még hittem abban, hogy becsületesen is meg lehet gazdagodni. Ma már kisebb esélyt adok ennek. A munkám egyik lényeges alapanyaga a cement. Volt a faluban építőanyag telep, ahonnét ha nem is bármikor, de nagy eséllyel be tudtam szerezni. Tudtam, hogy aznap érkezett friss cement, de éppen nem volt rá szükségem. Viszont csábító ajánlatot kaptam. Egyszer csak jött hozzám egy utcabeli tizenéves fiú, egy feltűnő rasszjegyeket viselő idegen emberrel. Cementet kínáltak. Nem volt rá szükségem akkor, de olcsón adták. Kerítettek hozzá mesét is. Mondták melyik háztól van. Azt mondta a gazda, hogy adják el, mert most egy darabig nincs rá szükség, nem menjen tönkre. Őszintén mondom, hogy volt egy jó adag segítőszándék is benne, hogy ráálltam az üzletre. Tíz perc múlva kézikocsin meg is érkezett a cement. Kifizettem, ezzel részemről rendben is volt a dolog. Este, beállított hozzám a körzeti megbízott. Nem rég szolgált a faluban, de ismertük egymást. Neki is 850-es Fiatja volt, meg nekem is. Azt mondja az őrmester - Hol van a cement?
Beugrató kérdés volt, mert nem tudja rám bizonyítani, hiszen a tüzépről is vehettem. Az nem jelent semmit, hogy nincs meg a számla. Viszont ha ezt egy rendőr kérdezi, már felmerül bennem a gyanú, hogy valami nem gömbölyű.
- Bazmeg! - csúszott ki a számon a reakció.
Hát orgazda az ilyen? Végül megúsztam a dolgot, nem jelentettek fel. Jött a gazda, elvitte a cementet, amit immár mindketten kifizettünk. Tanulság, hogy a lopáshoz is tehetség kell, ami nekem nincs. Viszont nem is bánom. Nyugodtan tudok aludni.