(2. lengyelországi utam)

Korábban soha nem vágytam Lengyelországba. Ha megtehetem, hogy külföldre utazzak, csakis tengerpart jöhet szóba, azok közül is kizárólag ahol meleg van. Viszont úgy hozta sorsom, hogy másodszor is mehettem Ogrodzieniecbe. Nem hagyhattam ki. Most nem volt nagyrendezvény mint augusztusi ott jártunkkor. Nem voltak olaszok, nem voltak szlovákok, csak velünk foglalkoztak a vendéglátóink. Más volt az időjárás, más – könnyebben járható – útvonalat választottunk. Nagyon szép helyen léptük át a szlovák-lengyel határt. Igazi turistaparadicsom mindkét oldal. Krakkóból kifelé egy utat tévesztettünk, így szerencsénk volt átutazni egy csodaszép nemzeti parkon. Az Ogrodzieniec környéki táj nem lett szebb, a települések házai se lettek igényesebbek, mint alig négy hónappal korábban, most mégis más hatással volt rám. Már nem volt idegen. Ez olyan, mint a nő. Egy idegen nő vagy szép, vagy csúnya. Legfeljebb egyik se, de ez esetben nincs mit nézni rajta. Ha ismerem, akármilyen felületesen is, akkor már nem ilyen feketén-fehéren egyértelmű. A csúnya is lehet kedvesen rokonszenves, és a szép is lehet kiábrándító.
Na, de térjünk vissza Lengyelországba, a Jura-vidékre!
Nyáron még azt mondtam, hogy nincs a váron kívül semmijük, mindenért messzire kell utazni. Térképek, reklámanyagok segítségével informálódtam. Van a szomszéd teleülésen – Pilicán – is vár, van tavuk, ami jó időben strandnak használható. Érdekes a főterük. Noha egy lengyel faluról van szó, mégis egy mediterrán városra emlékeztet. Ide akár gyalogtúrán is el lehet menni Podzamczéből.
Barátaink ugyan még említést se tettek erről a településről, de hát mi se reklámozzuk a szomszéd falut.
Autóval nincs messze a Klucze melletti mini sivatag se. Olyan, mint nálunk a puszta. Lehet nézni a semmit. Nekünk viszont nincs ilyenünk, egy kirándulást megér. Aki tud, vagy mer, az lovagolhat is a dűnék közt. Nincs messze a fentebb említett nemzeti park, Skala településnél. Ezt nem szabad kihagyni. Vitorlázásért se kell messzire utazni. Egyszóval, sokkal érdekesebb vidék, mint elsőre gondoltam. Néhány helyen persze Szlovákiában is megéri megállni.

A naptárt meghazudtolta az időjárás. Hidasnémeti környékén és a Szepességben ugyan csúszott kissé az út, hazafelé Krakkó térségében esett az eső, Eperjes környékén köd volt, de ettől eltekintve a 460-460 km-t 9-9 óra alatt tettük meg, ami 60km/óra. Ez, nyáron se számít rossz eredménynek. Ezt persze nem lehetett előre tudni. Benne volt a pakliban a több száz kilométeren át tartó ónos eső, vagy akár a hóakadály is. Szerencsénk volt.
Szóba került autóbusz bérlése, de a takarékosság jegyében letettünk erről a lehetősségről. A delegáció-törzs a polgármester Mercedesében utazott, a kíséret – amit a hivatal dolgozói alkottak – a hivatali Opel Vivaróban. Az elosztás annyira egyértelmű volt, hogy azóta sem értem, miért volt induláskor e miatt feszültség. Mindkét autó összes ülőhelye foglalt volt, a tolmácsunk sajnálatára (aki most is a helyszínen csatlakozott hozzánk) hiszen így a helyi közlekedéséről önmagának kellett gondoskodnia. Ezt a gondot később a vendéglátóink megoldották. Több alkalommal, nekünk is lengyel fuvarosunk volt.

Az út első kellemetlensége akkor ért, amikor Hidasnémetinél kiderült, hogy a 3-as út határ-közeli szakaszán nincs benzinkút. Ezért el kellett menni Göncre tankolni. Ezen a szakaszon viszont már csúszós volt az út, a szerpentines emelkedőn az Opel csak nehezen küzdötte fel magát.
Csak ilyen esetekben tűnik fel, hogy mit jelent a hátsó meghajtás és az automata differenciálzár. Egy összkerekes meghajtás még előnyösebb lenne, de ne legyünk telhetetlenek.
A tankolás apropóján megtartottuk az első pihenőt. A lányok kiszálltak rágyújtani, de a benzinkút területén tilos a dohányzás. A tető alól kisétálva viszont a szemerkélő esőt kellett elviselniük. Néhányan a telefonfülkébe zsúfolódtak be, hogy ne ázzanak.

Már két órája úton voltunk, mikor átléptük a szlovák határt. Alig néhány percet időztünk. Józsinak jelzett a telefonja, üdvözölte Szlovákiában. (az enyém be se volt kapcsolva) meglepően hamar értük el Kassát, ahol rákanyarodtunk az Eperjesig tartó 30km-es autópályára. Negyedóra elteltével már e város utcáin kerestük a következő támpontot adó Stara L’ubovna táblát. Csak jóval később vált számomra világossá, hogy ez Lubló. Láttuk is a várat, de nem tudtuk, hogy ott lakott a kísértet. Kísértet Lublón. Kísértet…kísértek Lublón. Mi mentünk elől a Mercivel, a csajok a Vivaróban pedig kísértek bennünket. Polgármesterünk nemrég járt erre magánúton, de néha elbizonytalanodott. Erősen kellett figyelnünk. A következő rágyújtásra valahol az „isten háta mögött” álltunk meg, a semmi közepén. Bizonyára könnyebben tájékozódtunk volna a fő úton mint erre, de a lengyel barátaink ajánlották ezt, ők is erre járnak. Abban nem lehet vita, hogy ők jobban tudják, melyik az előnyösebb választás.

Egy egészen pici átkelőnél értük el a határt. A sorompónál ugyanaz a román rendszámú Mitsubitshi állt előttünk, amelyik egy országgal előbb, Tornyosnémetinél. Most viszont a pihenő ellenére is megelőztük. Valamiért félre állították. A bevezetőben már említettem, mennyire szépnek találtam a környéket. Ebbe még a Dunajecre épített, dupla gátas vízierőművet is beleértem. A fölé magasodó vár szépségét még jobban kiemelték ezek a mesterséges tavak.
A térképen pirossal jelölt főutat Novy Targ-nál értük el. Innét már akár ismerős is lehettem, hiszen a nyáron oda-vissza itt jártunk. Következő támpont Krakkó. Előnyösebbnek tartottam volna a hosszabb út ellenére is, ha az autópályán elkerüljük a várost, de Csaba betervezett egy rövid városnézést a királyi vár környékén, így nem is javasoltam. Az egyik „érett sárga” lámpánál a szoros kötelékben haladó konvojunk a vezérgép nem egyértelmű szándéka miatt koppanásig összetorlódott. (összekoccant) Igen nagy hatással volt ez az eset a hangulatunkra, így el is maradt a városnézés. Az út figyelése ugyan nem maradt el, mégis túlfutottunk az egyik csomópontnál, ezért nem a megfelelő irányban hagytuk el a várost.
Mivel két kocsival voltunk, nem mertük megkocc-káztatni, hogy visszamenjünk a sűrű forgalomba, inkább kerestünk a térképen egy vidéki átkelő szakaszt. Jól tettük. Így, véletlenül találtunk egy gyönyörű vidéket. Későbbi térképnézegetés során derült ki, hogy ez egy nemzeti park.
Közben Csaba kapta a telefonhívásokat. A beszédéből feltételeztük, hogy nem hazulról hívják. Nagyon vegyes nyelvű mondatokat rakott össze, még mutogatott is hozzá. Marija, az elsőszámú vendéglátónk érdeklődött, hogy hol járunk, mikor érünk oda. Öt hónapja járt nálunk először, akkor még semmit nem tudott magyarul, most pedig már telefonon is kommunikál. Le a kalappal! Ezután már gyakran telefonált. Olkusznál járunk, most hagytuk el Olkuszt, öt perc múlva ott leszünk, már Ogrodzieniecben vagyunk az aqua-parknál, (minden vessző külön hívás) aztán pontosan a megbeszélt időpontban, vagyis délután két órakor begördültünk a hivatal épülete elé. Helyi szokás szerint a fogadóbizottsággal körbecsókolgattuk egymást. Az ő polgármesterük késett öt percet. Aztán befutott ő is. Üdvözölt bennünket és irány Podzamcze, ahol megebédeltünk, majd elfoglaltuk a szállásunkat.

A szálloda száz méteren belül volt a Karczma Jurajsky-tól. Most is itt volt az alapbázisunk, éppen úgy, mint a nyáron. Csak a téren kellett keresztülvágnunk, máris a szállásunkon voltunk. A szobák elosztásában Marija segített. Ő mutatta meg, hová költözzön be „ferfi” és hova nő. Az épületbelső lengyel szokás szerint korszerű anyagok felhasználásával, de trehány, igénytelen kivitelezésben készült. A folyosó, a lépcsők, a szobák padlója mind-mind padlószőnyeg borítású. Nem éppen praktikus, nem tudom miért szeretik. A lépcsőkorlát krómozott csövekből, csuklós sarokelemekkel készült. Határozottan szép. A szőnyegborítás és a faltő lábazat szegélye erre a célra készült sínekkel van rögzítve, a rettenetesen görbe falon kellemes kék színű (mondom ezt annak ellenére, hogy nem szeretem a kéket) nemesvakolatot alkalmaztak. Harmóniáról nem beszélhetünk, a részletek ellentmondásosak. A mi szobánkhoz tartozó WC és zuhanyfülke a lépcsőházból nyílik, mérete erősen korlátozott. Praktikumról ez esetben szó sincs. Olyan szükségmegoldásnak tűnik. Nem éppen luxus hotel, de két éjszakára megteszi, főleg, ha az egyébként már meleg radiátor valamelyest felfűti a szobát. Érkezésünkkor ugyanis még határázottan hideg volt.
Miközben pakolásztunk, legtöbben azzal voltak elfoglalva, hogy megpróbáltak hazatelefonálni. Mitagadás, én is próbálkoztam, de nem is nagyon bíztam hozzá, hogy sikerrel járok. A nyáron se volt a kártyámon elég pénz, és most sem. A Józsi telefonját sikerült átállítani. Hamarosan meg is jött hazulról az első hívása. Kivonult a folyosóra, de behallatszott a szobába amit beszélt. A nem sokkal korábban feltálalt ebédre utalva mondta, hogy „a kaja szar”. Úgy látszik, nem szereti sem a paradicsomlevest, sem a töltött káposztára emlékeztető, de valójában teljesen idegen ízű főételt. A továbbiakban viszont nem hallottam tőle panaszt az ellátásra. Nem is volt rá oka, hiszen vendéglátóink most is alaposan kitettek magukért. Nemhogy méltatlankodni, de inkább szégyenkezni lett volna okunk miatta.
Vacsoráig aludtunk egy keveset. Fázósan bebújtunk a takarónk alá és reménykedtünk, hogy legalább éjszakára már barátságosabb lesz a szoba hőfoka. A vacsorához öltönyt öltöttem, miután láttam, hogy a lányok alaposan kirittyentették magukat. A vacsora nem a szomszédos karczmában volt, hanem a Gmina egyik „tanyáján” Kielkowicében, egy rendezvény-pajtában. Nem a Mercivel, hanem lengyel fuvarossal jutottunk oda.

A bejáratnál zenészek fogadtak, és Iwona, a zamek, vagyis a vár igazgatója, az esti program főszervezője. Régi ismerős, jogos a három puszi. A teremben is szívélyesen fogadtak. Persze úgy lett volna igazi a bevonulás, ha az egész delegáció egyszerre érkezik, de a mi sofőrünk átvágott a mezőn, így a többiek a busszal lemaradtak.

A Tesco-s kandallóban lobogott a tűz, ontotta a meleget. Előtte várakoztam, amíg a kíséretünk megérkezett. A táncparkett barkácsáruházi laminált padló, a mennyezet háncslap, a galéria korlátja is barkácsáruházi, de összességében jól mutat a terem. A zenészeknek épített karzattal már szinte templomszerű hatást kelt. A hosszú asztalon egymást érték a csipegetnivaló ételek, sütemények. A nyári vendéglátáshoz képest változás, hogy most bort is tettek az asztalra. Bolgár származású Cabernet Savignon. Elfoglaltuk helyünket az ablak felőli oldalt választva, így a sorra érkező ismerősökkel elmaradt az ölelkezés. Mariánnal (ez férfinév) is csak az asztalon keresztül fogtunk kezet. Megérkeztek a polgármestereink is. Ekkorra már felszolgálták a vacsorát, amihez hozzá is láttunk, még mielőtt Andrzej pohárköszöntőt mondott. Bemutatta az asztalnál ülő munkatársait. Csaba viszonozta a bemutatást és ő is emelte a poharát, amitől egy kis zavar támadt, hiszen a mieinket senki nem töltötte újra. Mire befejezte a bemutatást, kihűlt a félbehagyott vacsora, megmeredt a krumpli. Vacsora után a zenészeké lett a főszerep. Körbejárták az asztalt, egy-egy hölgynek ajánlva a számokat. A felállás tangóharmonika, hegedű, két gitár és tamburin. Na és persze sokszólamú ének. Csak néhány klasszikust említenék a műsorból: Love Story, A Duna hullámain, Brahms: V. Magyar tánc, Bach: Air, Monti: Csárdás. Később kifejezetten tánczenei blokkot is játszottak, majd cigány, mexikói, sziléziai zenék következtek. Táncolni persze kötelező volt. Marijának nem lehetett nemet mondani. Hiába tiltakoztam, hogy nem tudok táncolni, nem volt rám tekintettel, pedig értette, amit mondtam. Ha jól értettem azt mondta, hogy táncoljak, majd ő követ. Nahiszen! Később megkönyörült rajtam és Mariannal folytatta a táncot. A cserepartnerrel (saját delegáció-béli) azonnal le is ültünk. Másnak se volt könyörület, mindenkinek táncolni kellett. Különösen tetszett az össznépi görög tánc. Józsit Iwona vette pártfogásába. Figyelmeztettem képviselőtársamat, hogy ne kombinálja túl a dolgot, ez csak egyszerű baráti figyelmesség. Ezzel nem árt tisztában lenni, mielőtt beindul a fantáziánk. Határozottan jól éreztük magunkat. Ettünk, ittunk, táncoltunk folyamatosan. Nem tudom, mikor lett vége a mulatságnak, csak rémlik, mintha fél egy, vagy egy óra lett volna. Amikor ágyba kerültem, kissé alacsonynak találtam a párnát, de miután magasabbra raktam, elmúlt a szédülésem. Nem rúgtam be, de ez már határeset.

Korán ébredtem, majd órákon át lustiztam, míg a többiek is fel nem keltek. Kiránduló ruhába öltöztünk, hiszen a program szerint reggeli után megyünk Czestochowába.
Remek találmány a svédasztalos reggeli. Kell ugyan hozzá egy kis rutin, de ha tudjuk, mit hol keressünk, kedvünkre bekajálhatunk. Már mindenki végzett az evéssel, sőt a dohányosok is túl voltak a rágyújtáson, de a polgármesterünk csak nem került elő. Aztán kiderült, hogy a külső helységben kávézik, nem is akar reggelizni. Később persze meggondolta magát. Némi türelmetlen toporgás után útra keltünk. Négy egységből állt a konvoj és most nem mi haladtunk elől. Ezt azért jegyzem meg, mert Csaba telefonált a vezérgépbe, hogy menjenek gyorsabban, de nem hallgattak rá. Az eredeti utaslistán annyi változott, hogy hozzánk az egyik pedagógusunk helyett Marija ült be. Így legalább gyakorolhatta a magyar nyelvet. Sokszor elő is vette a szótárt. Olyan szavakat keresett, hogy csökönyös, makacs, szamár. Derűsen végigcsevegtük az utat.
Czestochowában a város fölé emelkedett egy szokatlanul nagy, kéttornyú tégla templom, de csak messziről láttuk, nem volt vele dolgunk. Csak én hittem, hogy oda megyünk. Valójában egy, még ennél is nagyobbat kerestünk. Hamar meg is láttuk. Egyetlen óriási tűként meredt az ég felé a Jasna Gora tetején. Előbb még a közeli házak takarták előlünk a toronyhoz tartozó templomokat, kolostor épületeket. Az erőd fala csak akkor tűnt elénk, amikor felértünk a hegyre. A főkapuval szemben egy szinte végeláthatatlanul nagy parkolóba hajtottunk be. Szikrázóan sütött a nap, viszont erősen fújt a szél. Eddig nem jelentett gondot a kabátom hiánya, de most kénytelen voltam előkeríteni és a legfelső gombig begombolni. Jó lett volna még sapka is, de a szálláson hagytam.
Hosszú téglafalak között közelítettük meg a vatikáni címerrel ékesített kaput. Magyar vonatkozása ennek az erődtemplom együttesnek, (több templom van egybeépítve) hogy a magyar Pálos-rend alapította.

Az udvarban gyengébb volt a szél, de azért jól esett a fűtött múzeumba belépni. Meglepett, hogy egy szent hely múzeumának a legelső termében fegyvereket és katonai érdemrendeket láthattunk. Később még láthattunk szokatlanabb dolgokat is. A szent ikont (fekete Madonna) is őrző belső kápolnában az egyik falat mankók százai borítják. Felbecsülhetetlen értékű színarany ékszerektől a New York-i World Trade Center romjai közül idehozott acélgerenda darabig nagyon sokféle tárgyat őriznek a tárlókban. Minden tárgynak külön története van. Csupán annyi bennük a közös, hogy mindegyik vallásos indíttatásból került ide. Vagy az ajándékozástól várták az égiek segítségét, vagy hálából hozták ide kincseiket a gyógyulás, vagy csodaként megélt megmenekülés után. Hívő ember számára felejthetetlen élmény megfordulni egy ilyen szent helyen, különösen zarándoklatok idején, amikor több millióan gyűlnek itt össze. Ilyen események alkalmával az objektumon kívül, a hegyoldalban fogadják a zarándokokat. Erre a célra az erődfal fölé építettek egy szabadtéri misézés célját szolgáló hatalmas emelvényt.
Benn a templomban kora reggeltől késő estig óránként miséznek minden nap. Mindig sokan vannak az évszázados falak között. Sokan jönnek bámészkodó turisták, de a látogatók túlnyomó többségét a hite hozza ide, hogy imádkozhasson a Madonnához.

Közel három órát időztünk a hegyen. Ogrodzieniec felé megálltunk egy „madaras Teszkónál”, hogy beszerezzük az elmaradhatatlan lengyel karamellát az otthoniak, s nem utolsó sorban a magunk számára. Közben egyéb árukat is szemrevételeztünk, de úgy tűnt, nincs értelme vásárolni, hiszen hasonlóak az árak, mint az otthoni multi-cégeknél. Egy ilyen helyen nehéz sietni, mégis törekednünk kellett rá, hiszen fél háromra vártak bennünket ebédre Zawierczében.

Ebben a városban Czestochowa felé menet is megálltunk. A lányok zloty-t váltottak, mi pedig Józsival addig az utcán nézelődtünk. Ha még nem említettem volna, Józsi cigány, kisebbségi képviselő. Korábban kérdezte tőlem, hogy merre vannak itt a cigányok.
- Itt, öcsém nincsenek.
- Nem létezik. – mondott ellent – olyan nincs, hogy nincsenek cigányok. Azok mindenhol vannak.
- Hidd, el, hogy itt nincsenek!
Nem mondtam igazat, vagy legalábbis tévedtem, mert miközben itt nézelődtünk az utcán, a járókelők között megláttunk két cigányasszonyt. Józsi nem szólt semmit, csak diadalittas vigyorgással, fejjel intett az asszonyok felé.
- Ezek nem idevalósiak – próbáltam védeni az igazamat. – Külföldiek.
- Ugyan má’!
- Miért? Te is külföldi vagy, mégis itt látnak a lengyelek. Rólad is hihetik, hogy idevalósi vagy, pedig nem.
Akár igazam is lehetett volna, de nagyobb a valószínűsége, hogy tévedtem, amikor azt mondtam, hogy errefelé nem élnek cigányok.

Az év majd’ legrövidebb napja lévén, hamar kezdett alkonyodni. Mire végeztünk az ebéddel, „öreg este” lett. Mialatt próbáltunk megbirkózni a túlméretezett adagokkal, volt idő körülnézni az étteremben. Az épület külseje alapján üzemi étkezdére tippeltem volna, de belül kellemesen csalódtam. Jókora előtér, bár, bokszok, nagyterem, hangulatvilágítás, a zenekarnak üvegpadlós dobogó. A padlóval viszont itt se voltam elragadtatva. Itt is szőnyegpadló volt mindenütt, legalább száz négyzetméter. A szállóban is azt mondtam, hogy nem praktikus. Ide, ez a véleményem fokozottan érvényes. Ahhoz persze nem volt elég világos, hogy láthassam a kiégetett, és mocskos részeket. Lehet persze, hogy nincsenek rajta ilyenek, bár nehezen tudom elképzelni. A lényeg persze nem ez, hanem az, hogy nem bírtunk a kajával. Nem ellenőriztem, de azt hiszem, senki elől nem vittek vissza teljesen üres tányért. Sütemény után kávét, vagy teát (kava,vagy herbata) kérhettünk, mint minden étkezéskor, közben vodkát, vagy a már ismert bolgár Cabernet Savignon-t. Ekkor legtöbben már azon aggódtunk, hogyan bírjuk megenni majd a vacsorát, hiszen nem lesz időnk megéhezni.

A következő program Ogrodzieniecben, a tanácsteremben várt ránk. Tizenkilenc órakor kezdődött a protokolláris fogadás vendégekkel, iskolaigazgatókkal, újságíróval. Bemutatás…szónoklat…taps. Az idő rövidsége miatt a munkamegbeszélés is mostanra lett tervezve, csak azt nem tudtuk, hogyan lehet ebből a nagyon hivatalos formából átváltani. Végül a mi polgármesterünk oldotta meg a kérdést. Azt hiszem, most van itt a helye a hasonlatnak: mint Nagy Sándor a gordiuszi csomót. (Mint az köztudott, szétvágta a kardjával.) Nem nagyon szíveli egyébként sem a formaságokat, és mint korábban utaltam rá, meglehetősen gyakorlatias. Egyszerűen bejelentette, hogy térjünk a lényegre. Az iskolaigazgatók üljenek össze és kezdjék el az érdemi munkát. Tiszta sor. Nem? Igaz, egy kis zavarodottságot okozott, de ez volt a célravezető eljárás.

Kielkovicében most is bulit rendeztek nekünk. A tegnapi sofőrünket nem is tudom ki volt, a mostani Stanislav. Októberben úgy hallottam, hogy kohász, legújabban vállalkozónak mondták. Szerszámgépeket, pontosabban osztályozó berendezéseket gyárt. Egyébként rokonszenves, víg kedélyű pasas. A szemerkélő esőben igencsak sportosan vezetett, így most is mi érkeztünk elsőként a pajtába. A bejáratnál most is Iwona üdvözölt, háta mögött a zenekarral. A teremben a tulajdonos köszöntött. A hosszú asztal most is tele volt, épp úgy, mint tegnap. Mitöbb, még kancsós borral is bővítették a választékot. Feltűnő változás volt a terem végébe beállított hangtechnikai berendezés. Elektromos dob, szintetizátor, gitár. Sejtetni engedte a látvány, hogy noha a zenekar ugyanaz mint tegnap, alighanem másféle zenére kell számítanunk. Lengyel részről a társaság túlnyomó része is lecserélődött. Több volt a nő. Nem is csoda, hiszen a nyolc iskolaigazgató között is csupán egy férfi van. Ennek a változásnak nincs jelentősége számomra, hiszen tegnap is találhattam volna táncpartnert, ha keresek, sőt talán a mi lányaink se utasítottak volna vissza. Na, de 50 évesen nehéz már új szokásokat felvenni. Józsi noszogatott, hogy a szemközt ülő tanárnőket kérjük fel, no de mindhiába. A sofőrünk és a kameramanunk is ritkán mutatkozott a teremben. Nem vagyunk valami táncos lábú gyerekek. A lengyel fiúkkal úgyse vehetnénk fel a versenyt. Ezek nagyon bírják a bulizást. Nekünk azt hiszem, két nap egymás után kicsit sok a jóból. Csaba meg is beszélte valakivel, hogy csak éjfélig leszünk. A zenekarnak persze erről senki nem szólt. Nekik háromig volt műsoruk, de mivel mi leléptünk, a magyar zenei blokk el is maradt. Számunkra ez csak vasárnap délelőtt, a karczmai (kocsmai) beszélgetéskor derült ki.
Józsi – vagy ahogy Stanislav a vodkás üveggel integetve kiabálta – Jozef, még ekkor lendült volna bele a mulatásba, éppen amikor a többiek már a kocsiban ültek. Nem is nyugodott bele, hogy vége a bulinak, így Csaba még egy órára visszament vele. A lányoknak persze azt lódítottuk, hogy reggelig voltak.
- Itt voltam egyedül egész éjjel – mondtam a számomra leginkább kívánatos fiatalasszonynak – úgy féltem, hogy bejön valamelyikőtök.
- Nem vagyunk mi olyanok.
- Kár.

Lehettek volna akár reggelig is, mert csak kilencre volt rendelve a reggelink. Csaba pihenőt tervezett evés helyett, de mivel Andrzej is jött, nem maradhatott el. A ráérős reggeli után felöltöztünk amennyire csak lehetett, mert erősen fújt a szél. Éjszaka jelentős mennyiségű eső esett, de reggelre abba maradt. A program szerint fel kellett sétálnunk a várba. Most már az én fejemre is felkerült a sapka. Ez a szó jelenthet valamit lengyelül, mert Iwonának feltűnt. Lehet, hogy ők is így hívják a fejfedőt? Odafent viszont nekünk tűnt fel a nyelvi hasonlóság, mert a bástyát ők is bástá-nak mondják, viszont a felírat közepére, odatesznek egy z-t. (BASZTA)
Lányaink le is fotózták. Az ilyen nyelvi áthallásokról Mirek is szívesen mesél.

A delegáció nagy része nem először járt itt, de engedelmesen végigjárták a várat. Annyi változás történt a nyár óta, hogy a belső udvar nyugati oldalán elbontották a díszlet-falat, amit egy filmforgatás miatt építettek oda évekkel korábban. A nyári sétánktól eltérően most magyarul is hallhattuk, hogy a vár különböző részeit mire használták. Talán én voltam a leginkább érdeklődő. Iwona, mint idegenvezető, örült minden kérdésnek. Mesélt valami horrorisztikus rendezvényről is, amit egyesek elborzadva hallgattak, pedig a hely szelleméhez közel álló téma, nincs benne semmi borzalmas. A tornyok megmászása után lementünk a pincébe, pontosabban a borozóba, forralt bort inni. Lehet, hogy miattunk nyitottak ki, mert más alig járt itt rajtunk kívül. Itt került szóba, hogy milyen télisport lehetőségek vannak a közelben, és talán a mi gyerekeink szívesebben jönnének a téli szünetben, mint nyáron. Nem gondoltam, hogy ez tegnap nem került szóba, hiszen a lengyel pedagógusokkal már augusztusban is erről beszéltünk. Kifelé menet a pultnál megálltunk még egy forralt borra. Mirekkel, Iwonával és a kétfős személyzettel kedélyesen elbeszélgettünk, főleg nyelvi témáról.
A hegyről lefelé sétálva pedig a lovag és a lovas közti különbségből kiindulva történelmi tudásomat csillogtattam, belekeverve még a gyerekeim ausztriai túráit is. Kissé csodálkoztam, hogy Mirkó nem tudja ki volt az Oroszlánszívű Richard.
Visszaemlékezve korábbi beszélgetéseinkre, tapasztalhattam, hogy még a lengyel történelemmel kapcsolatos ismeretei is hiányosak. Na, de nem ezért szeretjük, hanem amiért olyan nagy svihák, amilyen.

Józsi lent várt bennünket a Jurajsky előtt, mivel a szobakulcs nálam volt. A többiek ekkor már a szállásukon pihentek és rólunk is ezt hitték. Amikor összecsomagolás után már útra készen ebédelni jöttek, meglepve látták, hogy mi kocsmázunk. A mi ruháink természetesen a szekrényben lógtak, de öt perc alatt össze lehet rámolni. Ezért a pár percért kár lett volna elszalasztani egy órás, rumos tea melletti kedélyes csevelyt. Néhány félreértést helyreraktunk, megbeszéltük a programmal kapcsolatos fontos és kevéssé fontos dolgokat. Jókat derültünk a nyelvi nehézségekből adandó anekdotákon, vagy például a hugary és a hungry hasonlóságából adódó félreértésen.

A ráérős, bár a tervezettnél előrébb hozott ebéd után ajándékokat cseréltünk, körbecsókolgattuk egymást, majd a szürkületbe hajló délutánban útra keltünk. Most is - éppen úgy, mint a nyáron - azon aggódtunk, hogy Csaba nem pihent eleget. Igaz, hogy az autójában ülő minden utasnak van jogosítványa, de sötétben, kiszámíthatatlan, de legalábbis változékony útviszonyok között, teljesen idegen területen, szokatlanul nagyméretű, soha nem próbált automataváltós autót egyikünk se vezette volna szívesen. Főleg, hogy az egyik utas a tulajdonos, aki közben úgyse tudna pihenni.

Krakkót az én javaslatomra kerültük ki. Így hosszabb az út, de az autópályán gyorsabban lehet haladni, mint a zsúfolt városban. Az eső esni kezdett. A meglehetősen erős tempó miatt a kitaposott, vízzel teli nyomvályúk néha megbillentették még ezt az egyébként nagyon jó útfekvésű kocsit is. Nem rég sötétedett be, ilyenkor rosszabbul is lát az ember, mint amikor már megszokja a sötétséget. A kísérő kocsi utasai – saját bevallásuk szerint – féltek. Kérték, hogy kicsit fogjuk vissza magunkat. Meg is fogadtuk, csak előbb átértünk Szlovákiába, ahol erős köd volt helyenként és zúzmara. Eperjesen tartottunk rövid pihenőt, majd a magyar határnál. Fél tizenegykor értünk haza. A kapu előtt kipakoltam a cuccot. Bal karomon a már sokszor elhagyott kabátom, kezemben a nagy táskám, két reklámszatyor – egyik közülük a még meg se nézett ajándékcsomag – jobb tenyeremen egy kartondobozban öt kiló lengyel karamella, könyökömmel nyitnám az ajtót. A Tv szól odabenn, még bizonyára ébren van valaki. Megyek a másik ajtóhoz, az is zárva.
Az ablakdeszkára kissé lelógva odacsúsztatom a dobozt, megzörgetem az ablakot. Miután Ibolya ajtót nyit, újra a tenyeremre tornászom, bemegyek, az ebédlőpadra leteszem a bal kezemben tartott összes holmit, és puff! Valami nagyot csattan a padlón. Úgy jártam, mint a Mátyás király mesében. Hoztam is vodkát, meg nem is.