2004-es úti élményeim az önkormányzati munkához kötődtek. Nevezetesen a külföldi kapcsolatokhoz. Nem beszélek egyetlen idegen nyelvet sem, így külön kihívás számomra kommunikálni a külföldiekkel. Augusztus végén negyedmagammal jártam Ogrodzieniecben. Ez a város a testvértelepülésünk. A meghívás maximum öt főre szólt, mivel egy olyan nemzetközi találkozót szerveztek a lengyelek, amelyre két német, (ezek végül nem mentek el) egy olasz, egy szlovák és egy magyar (ezek mi vagyunk) testvértelepülés delegációja kapott meghívást. Érthető, hiszen több száz fő hivatalos vendég kezelhetetlen. Így is volt elegük, hiszen az ilyenkor szokásos nagyrendezvényükkel lett összevonva a három - terv szerint öt - delegáció vendégül látása. A kommunikáció nehézségeiről nem is szólva, hiszen például az olaszokkal úgy tudtunk beszélni, hogy Mirek fordította a magyart lengyelre, Jurek, vagy Jerry – a lengyel származású olasz tolmács – lengyelről olaszra. Ugyanez működött fordítva is. A szlovákoknak már könnyebb volt, mert ők a házigazdákkal meg tudták magukat értetni.
A küldöttségünk összeállítása nem volt nehéz. Csabával, a polgármesterrel nem kívánt egy úton menni a testület fele. Józsinak nem volt útlevele, Géza talán csak a közpénzen kirándulásból akart kimaradni, Attilának a borozóját kellett működtetni. Maradtunk négyen. Csaba, mint polgármester, Nóri, mint alpolgármester, valamint Mari és én. Sokan jártak már korábban Ogrodzieniecben a falunkból, de négyünk közül senki. Az előző polgármester már előre kárörvendve dörzsölte a tenyerét, hogy majd milyen jól el fogunk tévedni. (Ezt azért gondolta, mert az ő delegációi mindig megszenvedték a krakkói átkelést. A 12 órás út hosszabb volt a kelleténél nagyjából 100 kilométerrel.) Tett is egy olyan megjegyzést, hogy: Vak vezet világtalant. Nem tudtuk, miért mondja, hogy majd meglátjátok, milyen ellátásban lesz részetek. Aztán megtudtuk. Kitettek magukért a vendéglátóink. Erősen eltúlozták a traktát, de állítólag ezt mindig így teszik. Meglepett bennünket, hogy a polgármesterrel együtt mulatnak az elődei. Nálunk ez elképzelhetetlen lett volna, bár az ő eljárásuk a rokonszenvesebb.
Augusztus 28-án hajnali ötkor összeszedtük a csapatot. Az új Opel Vivaróban négyünknek sok is volt a hely. Szinte végig Csaba vezetett, de valami őrült lendülettel. (Mondtam is neki, hogy ha ilyen lendülettel vezetné a falut, nem lenne semmi gondunk.) Térképről már ismertem az útvonalat. Hegyi szakaszból bőven kijut. Szóvá is tettem, hogy miért Eger felé indulunk. Aztán Bánrévétől visszafordultunk Miskolc felé, hogy Putnokon megtankoljunk. Innét még hazatelefonáltam, majd átléptünk Szlovákiába. Ezt a mobil telefonom is jelezte. Üdvözölt a területileg illetékes mobil szolgáltató. Áthaladtunk Tornalján, amely városról nem tudok semmit azon kívül, hogy a Sláger Rádióból szokták felhívni a polgármesterét, „Ahoj Dubcsek” üdvözléssel. Van neki valódi magyar neve is, de elfelejtettem. A városon csak keresztülszáguldottunk. Visszafelé volt egy kis megtorpanás, mivel a főút nem Magyarország felé vezet. Odafelé ez nem tűnt fel. Enyhe emelkedésű, aránylag egyenes, jól autózható völgyön haladtunk, melyet mindkét oldalon magas hegyek határoltak. Nagyon tetszett a gömöri táj. Rozsnyónál egy leheletnyit túlszaladtunk, mert nem akartak nekem hinni, hogy balra kell menni Poprád felé.
- Erre majd legközelebb jön, aki akar, erre van Hárskút. – mondtam.
- No, hát én biztosan nem jövök – jelentette ki Csaba.
- Dehogynem – ellenkeztem. – Te vagy a polgármester. Ki fogja vezetni a küldöttséget? Megígértük Marikának, hogy jövünk. Nem?
- No, én se jövök az biztos. – mondta Nóri. – Összevesztem vele.
- Ne mond má’!
- Isten bizony. Tudjátok mit olvasott a strandon? A vesztes polgármester jelölt magánújságát.
- Ráadásul meg van győződve arról, hogy igaz, ami benne van. Na ne má’! Összevesztem vele. A fürdőbelépő miatt is meg van sértődve. Valaki megsúgta, hogy neheztelünk érte.
- Milyen belépő?
- Nem tudod? – lepődött meg Csaba a kérdésemen. – Ő csinálta. Fél Szlovákia olyan ingyen belépővel ment be a fürdőbe, hogy rá volt írva, hogy Hárskút. Nem tudtad? Pedig a feleséged ott dolgozik.
- Nem nála mentek be, legfeljebb a kapun, de a dolgozókat valaki utasította, hogy el kell fogadni. Maguktól honnét tudták volna, hogy az érvényes belépő? Szerezni kell belőle, aztán a nyilvános ülésen szóvá tenni, hogy ki ezért a felelős! (azóta se láttam ilyen belépőt)

Úgy emlékszem, abban maradtunk, hogy egyikünk se megy Hárskútra a delegációval. A két lány végül mégis meggondolta magát. Nóri vezette a delegációt. Akkor felháborított, de tulajdonképpen helyesen döntött, hiszen ő volt az alpolgármester. Csaba éppen akkor ment el Kalocsára, ezzel indokolta távolmaradását. Valakinek helyettesíteni kellett. Ez egy községszintű kapcsolat, nem kezelhetjük magánügyként.

Elértük Dobsinát, elkezdtünk kapaszkodni felfelé a hegyekbe. Na, az egy csodaszép vidék. Eltévedésről szó nem lehetett, hiszen valaki mindig nézte a térképet. (Az 1918-as térképen itt még nincs is út.) Az Alacsony-Tátra szerpentinjein már a rosszullét környékezett. Talán az éhség is hozzájárult, hogy nehezen viseltem az erős kapaszkodásra késztető kanyarokat. Erősen figyeltem, mikor látom majd meg a távolban az Alacsony-Tátra legmagasabb pontját. Fel akartam vele vágni, hogy én azt is tudom, hiszen egyszer már jártam erre.
Poprádon megálltunk reggelizni, de nem esett jól. Kifelé kívánkozott belőlem, úgy hogy nem is erőltettem inkább.
A városból nem a megfelelő úton mentünk ki észak felé. Egy mezőőrtől megkérdeztük, merre menjünk Ótátrafüred felé. Megmutatta. Ahol megálltunk, onnét látni lehetett a főutat. A térkép azért kellett, hogy ne forduljunk vissza, hanem inkább egy félreeső falun keresztül jutottunk vissza az ajánlott útvonalra. Ezután még erősebben figyeltük a térképet, a Mirek által készített itinert és az útszámozást. (Mirek a majdani tolmácsunk)
Csak megkerültük a fél Magas-Tátrát, máris a határnál voltunk. Előbb még nem is gondoltuk, miért áll a forgalom, csak később tudatosult bennünk, hogy mindjárt Lengyelhonba érünk.
Talán egy fél óra telhetett el, amíg sorra kerültünk. Közben, amíg Csaba a sorban csurgott lefelé a völgybe, ráértem málnázni az erdőben. (jó ólmozott málnából) Viccelődtünk is, hogy lelegelem a medvék elől. A szűk völgy túlsó oldalán már lengyel sziklákon kapaszkodtak a fenyők. Átkeltünk a folyó hídján, át a sorompón, megmutattuk az útleveleket, majd a túloldalon kapaszkodhattunk fölfelé. Az út mentén itt már sajtot és szőrmét kínáltak, míg a szlovák oldalon az áfonyás kosarakat fordították felénk, hogy a kocsiból is bele láthassunk. Nem álltunk meg vásárolni, mivel akkor még nem is tudtuk, mit mutatnak. A gerendaházak itt, Zakopane környékén ugyanolyanok, mint a Tátra déli oldalán. Ahogy haladunk észak felé, az alacsonyabb hegyekben jelennek meg a jellegzetes, dupla ereszes lengyel házak. A tetőhéjazat többnyire bádog, elvétve látni néhány romos deszka, vagy gerendaházon zsindelyt. Az új épületeken a nálunk is divatba jött cserepes lemezeket, vagy bitumenes borítást alkalmazzák. Igazi cseréptető alig akad.

A térkép állandóan kézben van. Mind a négyen a táblákat figyeljük, aztán a térképről visszaigazoljuk magunkat. Néha elhúzzuk az ablakot, megkérdezni, hogy erre van-e Krakkó. Nem értik, mit mondunk. Krakow! - Aha! Krakow. Aztán mutatnak arra, amerre egyébként is mennénk. Valahol egy út menti presszóban megállunk kávézni. Csaba a legnagyobb, neki dupla adag jár. A személyzet húzza a száját, de aztán elveszi az eurót. A parkolóban megejtem a reggelit. Ideje, hiszen nemsokára dél lesz. Döngetünk tovább. Az öveket kénytelenek vagyunk bekapcsolni, hogy ne kelljen annyira kapaszkodni. Nagyon megy az Opel.
Krakkóról van külön térképünk. Ketten a táblákat olvassuk harmadikunk a térképet.
- Csaba te csak a forgalomra figyelj! Itt még mindig egyenesen, nézd milyen érdekes templom. Mehetünk tovább, vigyázz, sárga… mehetünk… na, majd amott megyünk el balra.
Olkusz a következő támpont. Amikor elhagyjuk a várost, felhívjuk Mireket. Terv szerint négy órakor találkozunk majd vele Ogrodzieniecben, de még csak fél egy. Javasolja, hogy álljunk meg valahol ebédelni, pihenjünk egy kicsit, ne érjünk oda korán. Nóri hazatelefonál a jegyzőnek.
- Azt mondtátok, hogy 12 óra az út. Elhagytuk Krakkót, van még vagy 40 kilométer és ott is vagyunk.
- Ja, hát úgy könnyű, ha el se tévedtetek.
Ezen nagyon jót derültünk. Elkezdtük nézni a következő településeket olyan szemmel, hogy hol tudnánk ebédelni. Ez a vidék már nem tetszett annyira, mint Krakkótól délre. Füves dombok közt haladunk észak-nyugat felé, Szilézia peremén. Megművelt földet alig látni, erdő is csak imitt-amott. A falvak házai többnyire befejezetlennek tűnnek. Nem divat bevakolni a téglafalat. Nagy, két-háromszintes kockaházak, bádogtetővel. Alig van másféle. Az új építkezéseken használják a korszerű anyagokat, de ritka az igényes kivitelezés.
Kezdünk türelmetlenek lenni. Három, de inkább négy település van Olkuszig. Ott kell észak felé elkanyarodni. Átkelünk az első vasúti átjárón. Eddig nem is tűnt fel, hogy nem találkoztunk vasúttal. Rég túl vagyunk már Krakkó óta a 40 kilométeren, de még mindig van két falu. Nem láttunk eddig éttermet se, félő, hogy korán érkezünk meg. Aztán megegyezünk abban, hogy keressük meg hova kell mennünk, majd utána elmegyünk valahová kajálni.
Megérkeztünk. A város már megvan. A központban jobbra fordulunk. Na, itt a templom, menjünk erre tovább. Kiérünk a városból. Most hová? Menjünk tovább! Nini! Ott a vár. Egész jól néz ki. Már meg nem látni a házaktól. Aszongyahogy: Podzamcze. Itt leszünk valahol – mondja Csaba, majd egy központnak látszó térre bekanyarodunk. Karczma Jurajsky. Itt kajálhatnánk, de itt leszünk egész hétvégén, menjünk máshová.
Aki tud, hazatelefonál, hogy megérkeztünk. Két óra van. Az én telefonomon nincs elég fedezet a híváshoz. Visszaülünk a kocsiba, irány Pilica. Kétszer körbejárjuk a főteret, de nem látunk éttermet. Vissza Ogrodzieniecbe. Megyünk tovább. A benzinkút közelében kés-villa tábla.
Megfordulunk, de nem találjuk, amire a tábla utal. Megint megfordulunk, aztán megyünk tovább. Elágazásnál jobbra. Megyünk, míg ki nem érünk a házak közül. Gyerünk vissza! Az előbbi elágazásnál, ha egyenesen mennénk tovább, két kilométeren belül elérjük Zawierczét. Eléggé nagy város, ha ott nincs étterem, akkor sehol. Ezt persze akkor még nem tudtuk. Ugyancsak éhesek voltunk már, úgyhogy visszamentünk Podzamczébe. Közben azon nevettünk, hogy az még hagyján, hogy kaját nem tudunk rendelni, de hogy kérünk étlapot?
Aztán megoldódott a gondunk, mert épp úgy, mint magyarországi éttermekben szokás, kérés nélkül megkaptuk. Ez persze még csak részeredmény, hiszen magyarul semmi nem volt leírva. Annak örömére, hogy felismertem a pulykát, akár azt is kérhettem volna, csak éppen halvány fogalmam nem volt, miféle ételben tálalják fel a pulykahúst. Végül Csabával mindketten bifszteket kértünk. A Nóri rendelésére nem emlékszem, de Mari lenyűgözött a leleményével. Az asztal fölött tett kalapáló mozdulatokat, s megkapta a Bécsi szeletet hasábburgonyával. Ebéd után már csak egy kérdés adódott, amit a pultnál meg is kérdeztem a pincérnőtől. Sajnálatomra nemet intett az euróra. Csaba telefonált Mireknek, aki úton volt hozzánk, majd átadta a készüléket, hogy a lengyelek egymás közt megbeszéljék a gondunkat. Megvártuk Mirkót, aki kifizette a számlánkat. Később forinttal egyenlítettük ki. Meglepett, amikor megtudtuk, hogy a rendelésünk egyetlen értelmezhetetlen tétele a kávé volt. Ők úgy mondják, kava. Nem hasonlít?
Az ogrodzienieciekkel persze nem Podzamczében volt tervezve a találkozó, hanem a városi hivatal előtt. Mirkó ment előttünk a felemás kerekű öreg Mercijével, mutatta az utat. A téren már a többi vendég minket várt. Több tucat ember bemutatkozott egymásnak két perc alatt. Gondolnivaló, hány nevet jegyeztünk meg. Tudta ezt a melissanói polgármester, ezért járta újból végig a társaságot, hogy megjegyezzük: Sergio
A konferencia-teremben Andrzej Mikulsky polgármester hosszasan köszöntötte a delegációkat, elmondta a hosszú hétvége programját, amit természetesen senki nem tudott megjegyezni. Ezután visszamentünk Podzamczébe, ahol elfoglalhattuk a szállásainkat, és felkészülhettünk az éjfélig tartó vacsorára.
Spagetti a Jurajsky-ban


Podzamcze. Mirek váraljának fordította. Egy egészen kicsi település.

Falunak túl kicsi, tanyának túl nagy. Szám szerint nem tudom pontosan, de kb. úgy öt-hat ilyen tartozik a Gminához (Ogrodzieniec település közigazgatási besorolása) Mindegyiknek külön iskolája van, így hét iskolaigazgató volt jelen a pénteki találkozón, de még a gimnázium igazgatója nem is tudott jönni. A vár miatt néhány lakos már ráállt a szálláshelyek kialakítására. Úgy tudom, többnyire belföldiek jönnek. A szállások kialakítása is a lengyelek igényéhez van alakítva. Egy nagy parasztportának tűnt, ahol mi laktunk. A kapu mellett jobbra állt egy gazdasági épület. Az nem derült ki, mire használják. A végében a kempingeseknek volt kialakítva valami mosogató, vagy talán főzőhely.

Az udvar egy távoli pontján állt egy olyan jellemzően jellegtelen nagy kockaház, amilyet korábban már említettem. Ott lakott a tulajdonos. A tulajdonképpeni főépület a kapu bal oldalánál kezdődött. Három építési ciklust lehetett rajta felismerni. Az elsőnek nagy része be is volt vakolva. A mi szakaszunk fala blokktéglából készült. A színén látszott, hogy elég régen. Az egymáshoz közel beépített nagyméretű ablakok felső sarkánál fél méter hosszan vastag műanyag cső meredt ki a falból. Mint később kitaláltuk, ez a vizes blokk (blokkocska) szellőzője. Az épület végében volt még egy toldalék, ahová a közös folyosóról lépcsőn kellett lemenni. Ezt már nem emelték a régebbi rész szintjére. A falak belső borítása a szobákban laminált-, a folyosón OSB, azaz háncslap. A szegőket nem tartották szükségesnek felrakni. Az igényesség csak sokad rendű kérdés első a praktikum, illetve a vizesblokk esetében a szükség. Pontosabban a szűkség. A mi lakrészünk – Mirekkel voltunk egy szobában. A polgármester egy másik ugyanilyenben egyedül. A két lány a lépcső aljából nyíló részben kapott elhelyezést. Nekik még előszobájuk is volt. – szóval a mi lakrészünk egy ágy és egy kisasztal hosszú, és ugyanilyen széles, vagyis 3x3m. ebből a területből választották le a fürdőszobát. Nyílószárnyas ajtónak természetesen nem volt hely, így harmonikaajtóval oldották meg. Az ajtó bal sarkánál kissé ferdén beépítve volt a WC, szemben a mosdó, jobbra elfüggönyözve a zuhanykabin. Középen lehetett törölközni. Mindez 2m2. Fürödni, mosakodni (akinek szükséges még borotválkozni is) nem jelentett gondot. Másnap reggel viszont jött a gond, mert a WC-n nem lehet elférni. A térdem beleér az ajtóba, nyilván előrehajolni se lehet. A papírtartó a hátam mögött van, azt képtelenség elérni. Oldalt kell ülni, a papírt pedig előre kézbe venni. Akinek már van helyismerete, az megoldja. Bő vízzel és kefével. A továbbiakban inkább a Karczma Jurajsky mellékhelységét használtam.

A vacsoránál kb. huszonöten ültünk az asztalhoz. A gmina polgármestere hosszasan köszöntött bennünket, amire válaszoltak a vendég polgármesterek is valamit. (a miénk egész röviden) Aztán a roskadásig terített asztalra hozták még a meleg vacsorát. Természetesen vodkával kezdtünk. Egészen apró pohárkába öntötték, de mint később tapasztaltam, igen gyakran. A vacsora befejeztével következett a nassolás.
A szemközt ülő olasz vendég a harmadszor teliszedett tányérját (első lendületből) nem bírta letakarítani. Na erről beszélhetett a mi régi bürgermajszterünk. Ha asztalnál ültünk, az állandóan tele volt étellel.

Hosszú volt az asztal, sok a vendég és kevés a tolmács. A mellettem ülő szlovák, és a vele szemközt ülő olasz, angolul beszélgetett. Egy lengyel is beleszólt néha, én pedig mint igazi magyar, csak erősen figyeltem, de alig értettem belőle valamit. A szlovák persze ezt nem tudta és azt képzelte – szombat este mondta is nekem – hogy értek angolul. Valamennyit biztosan, különben nem tudnám, hogy ezt mondta.

Péntek délelőtt kirándultunk valahová. Egy ősember által is használt barlangot néztünk meg. Nem volt egy nagy élmény. Ráadásul odabenn a rosszullét környékezett. Fájt a fejem, kicsit szédültem is, a gyomrom se volt az igazi. Nem tudom, mi lehetett az oka. Arra emlékszem, hogy rettentő meleg volt, a nap hétágra sütött.(nem a barlangban) A Jura vidék rácáfolt a rossz hírére, már ami az esős időt illeti. Odahaza minálunk az a hír járja, hogy itt mindig esik. Az iskolabusz kicsi és kemény ülésein, szörnyen hosszúnak tűnt az út. A táj se volt olyan, hogy érdemes lett volna nézelődni. Most se találtam szebbnek, mint első látásra. Igaz, nem ugyanazon az úton jártunk – csak részben – mint tegnap, de erre is ugyanolyan sivár. Kísérőink jól feltankoltak ásványvízzel, de szükség is volt rá. Akinek kellett, ihatott vodkát is, ez legalább kicsit javított a hangulaton.

Csaba szinte állandóan telefonált. Odahaza nagyon feszült volt a politikai hangulat. A hatalomból kibillentett balosok keményen fúrták a „rendszerváltókat” Csaba több fenyegető hívást is kapott, hogy meg ne merje lépni, amit ők elleneznek. Végül nem merte.

Mindettől függetlenül próbáltuk jól érezni magunkat. Az olaszokkal nagyon jól elvoltunk, már restelkedtünk is, amiért a vendéglátóink helyett a vendégtársainkkal voltunk többnyire elfoglalva. A taljánok nagyon tudták magukat reklámozni. Nem is értem, honnét került elő a városukat propagáló kiadvány itt, az ősember barlangja előtt. Mondták, hogy menjünk hozzájuk, de nyáron csak abban az esetben, ha szeretjük a meleget. Ott, az olasz csizma sarkán nem ritka a negyvenöt fok.

Délután a Gmina központjában volt a protokoll-találkozó. A helybeliek vettek részt a szokottnál nagyobb létszámmal. Mi, vendégek már ismertük egymást. A karczmai találkozótól csak annyiban különbözött, hogy ünneplőbe öltöztünk. Az olaszok kiaknázták a lehetősséget és hazai áruikból termékbemutatót tartottak.
Meg is zavart bennünket kissé az ajándékosztogatásuk, hiszen mi nem úgy készültünk, hogy ezt viszonozni tudnánk. A konferencia szünetében konzultáltunk magunk között, hogy ha muszáj, miket ígérhet Csaba.
Aztán rájöttünk, hogy semmi konkrétumot nem várnak tőlünk. Ez inkább csak ismerkedési találkozó. Nem annyira direktek ezek a lengyelek. Ekkor még nem tudtuk, de a legelső kézzel fogható eredményhez öt találkozóra volt szükség.
Andrzej mentegetőzve elköszönt, hiszen neki kinn a téren meg kell nyitni a gmina ünnepét. Minket is kitereltek a térre sörözni.
A vendég polgármesterek is felmentek a színpadra, hogy bemutathassa őket Andrzej. Mirek is felment, de nem kellett tolmács. Itt találkoztunk Jarekkel, a két ciklussal ezelőtti polgármesterrel, akinek háza van nálunk. (azóta már egy díszpolgári oklevele is) A gasztronómia került szóba annak apropóján, hogy szombat délután vasfazékos főzőversenyen kell majd bíráskodni a várnál. Jarek kiadta Csabának a feladatot, hogy jövő nyáron neki kell főzni. (erre nem került sor, mert akkorra Csaba megbukott.)

Késő este felvittek bennünket a várba, ahol lakomát és persze táncos mulatságot rendeztek számunkra. A reneszánsz ruhákba öltözött lányok papírtörölközőt osztogattak. Nem értettem, mire kell, de aztán megláttam a lengyeleket táncolni. A köves udvar erősen lejtett, a lócák annyira ferdén voltak, hogy kényelmetlen volt emiatt ülni rajta. Különösen, amikor összekapaszkodva, a zene ritmusára jobbra-balra ringattuk magunkat. Mindig vissza kellett ugrani a helyünkre, mert csúsztunk lefelé. Azért nem egyenesítették ki az udvart, hogy az esővizet levezessék. Úgy látszik, felhőszakadásra tervezték. Ekkorra már időszakosan kissé szemerkélt az eső. Később aztán a táncosok is beszorultak a sátor alá. A cipőnk, a nadrágunk a felverődő esőtől így is elázott. Ez persze nem rontotta el a hangulatot. Itt tárgyaltuk ki a WC okozta nehézségeket is, ami olyan derültséget okozott, hogy úgymond, majd’ leestünk a lócáról. Sergio érdeklődött a derültségünk oka felől. Csaba a röhögéssel küszködve mondta, hogy a toalett kicsi. Az övék meg nagy – mondta az olasz, de nem értette továbbra sem, hogy mit nevetünk. Ez a tény még rátett egy lapáttal. Csaba már alig kapott levegőt a röhögéstől, mi úgyszintén. Közben az eső annyira esett, hogy a sátrakat az összerogyás fenyegette az összegyűlt víz súlya miatt. Időközönként le kellett önteni róla. A korábban itt járt delegációkhoz hasonlóan mi se úsztuk meg eső nélkül. Egy óra lehetett, amikor majdnem elállt. Kihasználva az alkalmat, elindultunk a kocsihoz. Sergio gyalog jött fel a várba, ezért hozzánk csapódott, hogy nehogy megázzon. Kétszáz méter is lehetett talán az út, közben erősödött az eső, sietősre vettük az iramot. A végén már futottunk, aztán ott áztunk a kocsi mellett, ugyanis Csaba a kulccsal lemaradt. Aztán előbukkant a sötétségből. Az a nagydarab ember, mint a golyó, száguldott lefelé a hegyoldalon, alig tudott megállni. Röptében nyitotta az ajtókat, szinte lendületből ült be a sofőrülésre.

Piciny szobánkban kiteregettük a ruháinkat, de fűtés híján nem sok reményünk volt, hogy megszáradjon. Különösen a cipő volt reménytelen. Több ruhát kellett volna hozni. Még egy megázást nem engedhetünk meg magunknak. Mirek bekapcsolta a falikarra szerelt TV-t, és fordította nekem, hogy miről van szó, pedig nagyon nem érdekelt.

Szombaton kilenckor volt a reggeli, aztán irány Szilézia. A Tarnowskie Gory-i bányamúzeumot jártuk végig. Nem lelkesedtünk az ötletért, hogy megint a föld alá hoznak. Nem kérdezték, hogy szeretnénk-e, persze úgyse mernénk őszintén válaszolni. Nekik ilyenjük is van, meg akarják mutatni. Mielőtt lementünk a bányába, fejünkbe nyomták a kobakot. Szükség is volt rá. A szűk és alacsony folyosókon elég gyakran hallottuk a koppanásokat. Ez egy ércbánya volt sok száz éven át. Egykor Európában a legnagyobb. Az idegenvezetőnk elmagyarázta, hogy az érc fészekszerűen van a kőzet között. Ahol találtak, ott nagy termeket vájtak ki, aztán pedig feltáró járatokat ástak a sziklában. Ahol nem találtak semmit, ott értelmetlen lett volna a feltétlenül szükségesnél több követ kitermelni.
Egy szakaszon még csónakba is ültettek bennünket, de azért el tudtam volna kellemesebb szórakozást képzelni. Viszont tanulságos kirándulás volt. Nem véletlenül mondják, hogy nehéz a bányászok élete. Örülök, hogy nem ezt a szakmát választottam.
A visszaúton elvesztettük a konvojt. Mirek se volt ismerős a környéken, hiába nézegette a térképet, nem tudtuk hol járunk. Attól persze mentünk előre, ráadásul gyorsan. Volt még három lengyel is a kocsiban, de ők se szóltak semmit, bár egy idő után látni véltem rajtuk, mintha észrevették volna, hogy eltévedtünk. Nóri fel is háborodott, hogy nem szólnak. Csak később tudtuk meg, hogy ők is vendégek, innét 300 km-re laknak. Egyszer aztán mégis ismerős környékre értünk. Az egyik benzinkútnál felismertük az olaszokat. Zawierczétől újra együtt volt a csapat.

Délután bemutatták a várat. Néhány fiatal tartott nekünk egy kis kosztümös bemutatót. Táncoltak, viaskodtak. Aztán kaptunk egy idegenvezetőt, aki végig vezetett a romokon. A szlovákoknak beszélt közben valamit. Mi, a taljánokkal csak mentünk utánuk, nézelődtünk, de nem értettünk semmit. A konyhától ugyanis nem volt tolmácsunk. Elmentek a polgármesterekkel főzőversenyt zsűrizni. A séta után a számunkra lefoglalt padoknál ettünk-ittunk. Kaptunk jegyet, amit több helyen beváltottak.
El is felejtettem mondani, hogy a vár külső udvarában össznépi piknik volt. A kapu mellett felállítottak egy nagy színpadot, ahol különböző műsorokat nézhetett a nagyszámú közönség. Az oszlopokként álló mészkősziklákon hegymászók lógtak. A belső vár kapujától az egyik sziklára húztak át kötelet, amin le lehetett siklani. Alattuk íjászok tartottak bemutatót. Néhány lovas nekihajtotta gyönyörű állatait a hegyoldalnak. Egyszóval szórakoztak a lengyelek. Amikor kezdett sötétedni, bennünket becsaltak a vár pinceborozójába. Pontosabban az egyetlen fedett helyre, ahol kisebb társaságoknak van lehetősség megteríteni. Az asztal természetesen most is roskadozott, a vodkás pohárnak mindig tele kellett lenni, noha gyakran ránk is szóltak, hogy igyunk. Én ugyan nagyon szeretek enni, de ami sok, az sok.
Ráadásul este 11-kor Sergio a Jurajskyban várt bennünket a spagettival. Napok óta emlegeti, de eddig nem volt rá alkalom. Tízkor megnéztük a tűzijátékot. Fergeteges volt. Azt hiszem ez a megfelelő kifejezés. Nem találtam benne semmi rendszert, olyan volt, mintha mindent el akarnának lőni.

A spagettit a polgármesterünk megúszta. A szállására vendégek jelentkeztek be, őket kellett fogadnia. A protokoll megkívánta ezt a látogatást. A vendégek vezetője vendégül látja a meghívóit.
Többek között erre is figyelmeztethettek volna az elődeink. Nem voltunk erre felkészülve. Még jó, hogy a látogatók vittek magukkal italt. Igaz, már akkor gyanítani kellett volna ezt a szokást, amikor ők voltak vendégségben nálunk, s meghívták Csabát a szállásukra, aki persze nem ment el. Nem látta értelmét, hiszen napközben is együtt voltak. Arra nem is gondolt, hogy ezzel megbánthatja őket. Valaki szólhatott volna, hiszen viselkedésével mindannyiunkat minősít.
Nem láttam, hogy a spagettis tányért bárki kitörölte volna. Volt olyan, aki csak összetúrta. Mindenki túlette már magát. Meg kellett még kóstolni Melissano iszonyatosan rossz borát, de ez se hozta meg az étvágyamat.
Éjfélkor már mindenki kókadozott, de senki nem mert felállni. Tanácstalanul kérdezgettük egymást, hogyan lehetne ezt megoldani.
- Semmi probléma – mondta Mirek –felállunk és megyünk. Háromra! Magyarok föl! – kurjantotta el magát, és megoldódott a dilemma, a többiek megkönnyebbülve szedelőzködtek.
„Hazaérve”, Mirek hallgatózott a Csaba ajtajánál. Te! - mondta kissé riadtan - Lengyel beszédet hallok. Gyorsan lefekszem, nehogy még tolmácsolni kelljen.
Mire megmostam a lábam, már horkolt.