(Karczma Jurajsky folytatás)

Vasárnap 10-kor kezdődött a mise. Nekünk ez még túl korán volt, így inkább kihagytuk, csak a 11 órai orgonakoncertre mentünk. Szép hangú orgonájuk van. A művész ismert darabokat adott elő. Nem hibátlanul ugyan, de elég jól játszott. Gouno Ave Mariáját kétszer is hallhattuk. A második alkalom persze csak a hosszú taps után, mint ráadás hangzott el. Javasoltam Csabának, hogy gratuláljon a művésznek. Nem kerül semmibe, de egy kedves gesztus. Nem hallgatott rám. Sőt, amikor elkezdtek mozgolódni az öregasszonyok, elsőként indult kifelé a templomból. Én meg utána. Aztán hallom, hogy valaki beszél az oltárnál. Arra figyeltem fel, hogy „wegry”.
- Bazmeg! – szóltam utána, miután visszanézve megláttam a mikrofon mögött Andrzejt – Ez nekünk beszél. Gyere vissza gyorsan!
Visszaosontunk és a lehető legközelebbi helyre leültünk. Néhány sorral előttünk Mirkó tolmácsolt a lányoknak. Mi ugyan nem értettük, de biztosan nem mondott semmit, csak eldicsekedett a hallgatóságnak a sok külföldi vendégével.

Kinn a templom előtt bemutattak egy öregembert, aki korábban polgármester volt. Azt nem tudom, hogy Jarek és Andrzej között, vagy még korábban, de teljesen mindegy. Úgy tudom, náluk nincs ráadás. Csak egy ciklust tölthetnek le. Na, erről eszembe jutott, hogy tegnap délután kinn a várudvaron olyan fontos személyek lettünk, hogy több újságíró is érdeklődött felőlünk. Számomra bosszantó módon az volt nekik a legfontosabb, hogy nálunk ki a főnöke az önkormányzatnak. Szerencsére nem értettek magyarul, mert egymással is vitába szálltunk a megyei közigazgatási hivatal szerepéről. Gondolom ez lett a helyi újságokba leírva. Mármint, hogy a közig. hivatal az önkormányzat felettese, pedig nem így van. Az a jegyzőnek főnöke, nem a testületnek.

Szokott helyen ebéd, ajándékcsere, majd búcsúzkodás. A sok helyi prospektus mellé kaptunk reklámfeliratos esernyőt is. (Ideadhatták volna korábban) A polgármesterek kicsit szónokoltak. Csaba olyasmit, hogy csütörtökön a kollégáival találkozott, most pedig a barátaitól búcsúzik. Nem rossz duma, de még egy kis humorral meg lehetett volna fejelni. Súgtam neki, de nem mondta. Olyan jónak találtam a poénomat, hogy nem hagyhattam ki. Szóltam Sergiónak, hogy mondani akarok valamit. Kicsit körülményes volt a nekikészülés, mivel két tolmács kellett. Az alapgondolat abból indult, hogy majd jönnek hozzánk a melissanoiak.
- Kezdhettek aggódni, hogy mi lesz a borotokkal, mert ha megkóstoljátok a miénket, azután csak azt isszátok majd.
A mieink azonnal, a többiek két fázisban röhögtek egy jót.

A szlovákok már utazáshoz voltak öltözve, mi még visszamentünk átöltözni a szállásra, az olaszok pedig maradtak még egy napot. Azt ki is felejtettem, hogy már második nap honvágyunk volt mindannyiunknak. Jól éreztük magunkat, (Nóri azt mondta, hogy: Gyerekek! Életemben nem nevettem ennyit.) de örültünk, hogy indulhatunk haza. Mirkótól Olkuszban köszöntünk el.
Krakkót megkerültük az autópályán, ami kicsit hosszabb, de nem kell a városon átkelni. Az idő is, a kedvünk is nagyon jó volt.

Összegeztük az élményeket. Megegyeztünk abban, hogy a tagadhatatlanul feszült, tehát szellemileg megerőltető önkormányzati munka ellensúlyozására megérdemlünk ennyi szórakozást. Nagyon jót nevettünk az összeesküvés elméletünkön. Azon, amikor Mariját azzal gyanúsítottuk, hogy önkormányzati megbízásból el akarja csábítani valami tisztességtelen előnyszerzés céljából Csabát.
- A testület kiadta neki a feladatot – próbáltam védeni Marija tisztességét.
- Ezek még aláíratnak vele valamit – aggódott Nóri - Még szerencse, hogy otthon felejtettük a bélyegzőt.
- Nem mondjátok komolyan. – hitetlenkedett Mari
- Dehogyis nem. – védtem az igazunkat. – Minek menne éjszaka oda?
- Ennyire naiv lennék?
- Ennyire! – vágtuk rá Nórival egyszerre.

Most meg azon röhögtünk, hogy milyen határozottan állítottuk ezt, noha a mi fantáziánk szabadult el kissé. Mentségünkre szolgáljon, hogy azt hittük, egyedül megy oda, nem harmadmagával.
A spagetti turkálás után, amikor mi is „hazamentünk”, a két magyar asszony a fal mellett hallgatózott. Ez úgy derült ki, hogy most, azon derültek, hogy Csaba miket mondott az éjjel. Marija ugyan intenzíven kezdett magyarul tanulni, de még nagyon az elején jár. Mit lehet beszélni, amikor nem értik egymást? Teljesen mindegy.

Tény, hogy ez a lengyel asszony, noha mindenkihez nagyon barátságosan viszonyult, Csabával szemben volt a legfigyelmesebb. Na, de ez érthető, hiszen mégis csak ő a főnök köztünk. Aztán Mirkó is erősítette a gyanakvásunkat, amikor közölte velünk, hogy Csaba nem jön velünk a spagetti-vacsorára, mert Marija megy hozzá a szállására. Beindult a fantáziánk. Sergió se neheztelt, amikor közölték vele, pedig napok óta készült a tésztafőzésre. Még biztatta is a polgármesterünket. Olyasmit mondhatott neki, hogy hajrá, mindent bele! Noha egyikünk sem ért olaszul, de erre lehetett következtetni. Mirkó később magyarázkodott, hogy ő bezzeg tudta, hogy miről van szó, pedig ugyanarra gondolt, mint mi. Érthető, hiszen egy kicsit már ő is magyarul gondolkodik. Egyszer mondta is, hogy ő nem lengyel, hanem tolmács. A „magyarok föl!” vezényszóra is ő maga ugrott fel elsőnek. Igaz, sok időt tölt Magyarországon. Ismeretségünk már legalább 10 éves múltra tekint vissza. Ki is neveztem, községünk tiszteletbeli lengyel konzuljának.

- Mi ez a büdös? – kérdezte Nóri azon a harsány hangján, ami van neki.
- Ez lábszag. – állapította meg – Kinek büdös a lába?
Mivel én ültem a háta mögött a tegnapi zoknival és papuccsal a lábamon, én jöhettem számításba elsősorban. Meg, aztán már én is éreztem a zoknim bukéját.
- Biztosan az enyém. – vállaltam el, majd levetettem a zoknit, begyűrtem a táskámba, a mezítlábamat meg magam alá húztam az ülésen.

A hegyek közé érve megálltunk egy kávézóban. A sofőrnek most is dupla csésze kávé járt. Amíg vártunk, kimentem a mosdóba lábat mosni, mivel szükségét éreztem. Persze ezt el is mondtam. Ezen is jót derültek.
- Tényleg megmostad? Ne haragudj már, hogy szóvá tettem!
- Semmi haragudás. Ami büdös, az büdös.

Már Krakkónál a Zakopane táblát követtük. Egy idő után viszont már nem ez volt a helyes irány. Erősen figyeltük, hol kell letérni, de egyszer csak elértük Zakopane-t. Közben beesteledett, de még látni lehetett a város fölé magasodó csipkés hegyvonulat kontúrját. Elővettük a térképet, ami szerint vissza kell menni húsz kilométert. Van viszont egy mellékút a határ felé, csak azt kell itt a városban megtalálni. Több járókelőt megszólítottunk, de azt se értették, hogy „Vics véj to Szlovakáj” Ez olyan, mint a „kava”. Ha Szlovákiát mondok, az jobb? Vagy Szlovenszkot? Lengyelül hogy mondják? A Krakkót se értették. Volt olyan, aki futott utánunk, amikor elindultunk. Biztosan menetrend szerinti járatnak hitt. Végül útbaigazítottak. Még a menetlevél hátára le is rajzolta útbaigazítónk a kanyart, az elágazást.

Szokás szerint gyorsan mentünk még a kanyargós, keskeny és meredek erdei úton is. Egy idő után már kezdtünk elbizonytalanodni. Az átkelő völgyben van, de mi még mindig felfelé kapaszkodtunk. Elértünk egy szállodáig. Aggódtunk, hogy nincs tovább út, de végül mégse kellett visszafordulnunk. Kiértünk a főútra.

A határőr az útlevelekből felolvasta a neveket, és már mehettünk is. Csaba fáradt volt, de túl vitte a kocsit Poprádon. Éppen a legnehezebb szakaszon vette át Nóri a még soha nem vezetett, számára szokatlanul nagy kocsit. Az még csak nehezítette a helyzetet, hogy éjszaka volt. Egy idegen kocsin nem árt, ha látjuk a kezelőszerveket. Mindannyian rendelkeztünk jogosítvánnyal, de nem tolongtunk, hogy átvehessük a volánt. Csaba természetesen nem mert elaludni. Utolértünk egy pick-upot, ami elég lassan ment, de nem akadt annyi egyenes szakasz, hogy Nóri kockáztatni merte volna az előzést. Folyton a veszélyes kanyarokat jelző piros nyilakat láttuk magunk előtt.
- Most menj, most menj! – biztatta Csaba sokszor, de Nóri nem mert. Én se mertem volna.
Egy idő után Csaba visszaült a volán mögé és lejött egészen Dobsináig. Onnét már könnyebb volt az út és megint cseréltek. Mire Magyarországra értünk, már Nóri is úgy ment, mint a rakéta. Lakott területen is százzal. Ugyancsak benne voltunk az éjszakába mire hazaértünk.

Október közepén delegáció érkezett Ogrodzieniecből. December 12-re meghívtak bennünket. A képviselők közül csak ketten vállaltuk az utat. Ők októberben tizennégyen jöttek, mi, ha viszünk még két pedagógust, (az iskolások csereüdültetéséről kívántunk tárgyalni) akkor is csak öten vagyunk. A Polgármesteri Hivatal kollektívája parancsba kapta, hogy menni kell Lengyelországba, és jól kell érezni magukat.

Az átlagember fél a nagy szavaktól. Kissé félve írom le, pedig tény, hogy 2003. december 12-én történelmet írtunk. Na nem világtörténelmet, csak lokális szinten. Ezt megelőzően a mi falunkból cigány még nem járt külföldön. Ráadásul nem is politikai menekültként beállítva Strasbourg-ba vagy Kanadába, hanem Lengyelországba, egy hivatalos önkormányzati delegáció tagjaként. Én ugyan nem számítok mércének, de mégis magamhoz hasonlítom. Korban engem kielőzött, mert én 35 évesen léptem át először az országhatárt. Józsi ekkor még csak 29 éves volt. Korábbi beszélgetésünk során a házépítéssel kapcsolatban hasonlítottam össze magunkat és nem találtam jelentős különbséget. Mindketten kevés pénzzel gazdálkodtunk, amit csak lehet, saját kezűleg végeztünk el, még annak árán is, hogy ez a minőség rovására ment. Erre mondaná egyik paraszti származású vállalkozó, hogy: Biztosan te is közülük való vagy. Szó nincs róla. Nemhogy a rokonaim, de korábban még az ismerőseim közt se volt cigány, de ettől még nem érzem magam felsőbbrendűnek. Alapvetően minden ember egyforma, csupán a környezete, az ősöktől megörökölt hagyomány, a mentalitás eltérő.
Na, de ez már egy másik történet.