A fiatalasszony két vödörrel igyekezett az artézi kútra. A másik irányból a vízhordó fiú ugyancsak oda tartott, de már biztos volt benne, hogy az asszony hamarabb fog odaérni. Nincs mit tenni, várnia kell a sorára. Gondot jelentett számára, hogy majd ott kell állni, amíg megtelik a két vödör. Viszont semmilyen indokkal nem állhatott meg, hiszen nyilvánvaló, hogy kezében lengetve az üres ceglédi kannát, csakis vízért mehet. Tapasztalatból tudja, hogy zavarba hozza a nő közelsége. Főleg, hogy az még beszél is hozzá. Mit beszél! Kérdezgeti. Nincs mit tenni, most így járt. Legfeljebb köszön neki. Na, de mit mondjon? Csókolom? Dehogyis. Elvégre nem kisgyerek már.
- Jó napot – böki ki kurtán, amikor odaér.
- Megszomjaztak az emberek? – kérdezte az asszony, köszönés helyett. Aztán nem is szólt többet, csak fogta lehajolva a vödör fülét. Haját teljesen eltakarta a tarkóján megkötött piros babos kendő. Nagy kivágású ujjatlan kartonruhája elállt a nyakánál, de a vakító napsütéstől csak az árnyékot lehetett látni. Kebleit csak a ruha domborulatai sejttették. A fiú csak lopva merte nézni. Ne vegye észre a nő, hogy bámulja!
- Nincs rajta melltartó – nyugtázta magában. Igaz, attól, hogy nem villan ki a ruha kivágásán, még lehet, de Kálmán, a fiatal traktoros mondta, hogy nem hord. Minek is hordana ebben a melegben.
- Lassan jön ez a víz – nyugtalankodott az asszony, miközben a ház felé pillantott, hogy ugyan mit csinálnak a gyerekei. A nagyobbik, az árnyékban, a székre tett mosóteknőben matatott. Láthatóan magas neki a teknő, mert erősen nyújtózkodott, lábujjra állva, hogy elérje a vizet.
- Lajcsika! – kiáltott az asszony olyan hangosan, hogy a vízhordó fiú megriadt tőle – le ne borítsd, mert agyon ütlek.
Lajcsika kikapta a kezét a teknőből, és hátrahúzódott a fal mellé, de láthatóan a következő alkalomra várt, hogy az anyja ne figyeljen oda. A gyalogúton egy fekete szőrcsomó közeledett, csak a lihegő nyelve árulta el, hogy csakis egy kutya lehet. Utána totyogott egy járni alig tudó pici gyerek, rettenetesen mocskos arcáról nem lehetett megállapítani, hogy fiú, vagy lány. A pici széttárt karjaival egyensúlyozott, néha meg-meg szaladt, ahogy a nagy feje vitte előre. Az egyenetlen talajon olykor megbotlott, de sikerült talpon maradni. A Kálmán talán még fogadást is kötne rá, hogy hányszor esik el, amíg odaér az anyjához.
- Te meg minek jössz ide? – kiáltott az asszony.
- Nem lehet őket egy percre se magukra hagyni. - nézett a fiúra, hogy megindokolja a kiabálását.
Na, de erre mit lehet mondani? A felnőttek biztosan mondanának valamit, hogy az ő gyerekük, amikor ilyen idős volt…vagy valami hasonlót, ami persze senkit nem érdekel. Csak úgy, a beszélgetés kedvéért mondják.
A fiú nem szólt semmit. Talán zavartan mosolygott, de inkább még azt se. Közben megtelt az egyik vödör. Az asszony nagy lendülettel félretette, hogy ne a sárba kerüljön. A fiút megcsapta a nő izzadtságszaga. Egyértelműen izzad, de nagyon különös szaga van. Nem olyan, mint az embereké, amikor lejönnek a szalmakazal tetejéről. Azok nagyon büdösek tudnak lenni, főleg aki nem szandálban dolgozik, hanem gumicsizmában, hogy a szalma ne szúrja a lábát. Ebédnél leveszi a lábáról, az elázott kapcát kiteríti a tetejére száradni. Na, az már annyira büdös, hogy a többiek is rászólnak, hogy vigye messzebbre.
A nőnek nem is szaga van, inkább illata. Ez egy kicsit talán túlzás, de a nővérét juttatja eszébe. Amikor ellentmondást nem tűrve az ölébe fekteti, hogy az arcán kinyomkodja a mitesszereket. Fájdalmas művelet, de a női illat miatt inkább hagyja magát gyötörni.
Megtelik a másik vödör is, amit az előbbi mellé lendít. Beáll a két vödör közé, arccal a ház felé, s lehajol értük. Gömbölyded fenekén megfeszül a ruha. A fiú vágyakozva végigsimítja tekintetével a derekától lassan lefelé. Még a száját is végignyalja a gondolattól. A nő megérzi a tekintetét, s két lépés után visszaszól.
- Nem kell a víz?
- De. – válaszol riadtan, majd gyorsan a vízsugár alá tolja a nagy lapos kövön a kannát. Olyan érzése támad, mintha rajtakapták volna valami tiltott dolgon.
Közben odaér a kutya, de azonnal fordul is vissza a gazdája után. Aki közben odaér a pici gyerekhez, de ügyet se vet rá. Majd visszamegy magától. A Lajcsikát figyeli, aki már megint a teknőben matat.
A vízhordó fiú ezt már nem látja, erősen koncentrál a vízre, hogy mikor telik meg a kanna. A tetejét rácsapja, majd nagy iramban indul a kazlazók felé. Siet, hogy ne sokáig húzza karját a teher.
A hideg alumínium nekidörzsölődik a lába szárának, ahogy erősen a másik oldalra dől, hogy egyensúlyban maradjon. Akármennyire siet, meg kell állnia, mert nem bírja elég erősen markolni a kanna fülét. Csúszik kifelé a kezéből, le kell tenni a földre, mielőtt elejtené. Egy darabig bal kézzel cipeli, de hamarosan újra váltania kell, mert így még inkább nekiverődik a lábának. Ahogy közeledik a nagy akácfához, feltűnik, hogy Kálmán figyeli.
- Kár, hogy nem én mentem helyetted – mondta, mikor odaért a fiú. - Szép asszony ez a juhászné. Szívesen megdöngetném.
- Majd megdöngetne tégedet a juhász a kampós botjával – jött oda nevetve Laci bácsi, a villanyszerelő
- Na, öntsél fiú egy féllel abból a friss vízből! – Nyújtotta felfelé fordított hatalmas tenyerét, mintha már tartaná vele a kannatetőt.
A fiú kimérte a féltetőnyi vizet. Ha annyit kér, annyit kap. A többit úgyis kiöntené. Így tesznek majd a többiek is, aztán mehet megint vissza.
- Tán sajnálod? – elégedetlenkedett a Laci bácsi, amikor látta, hogy tényleg csak félig van.
- Ez meleg, mint a pisi – vágott grimaszt, miután megitta a vizet.
- Pedig ez állandóan folyik – védekezett a fiú. Ilyen jön a csövön. A hajtós kútban hidegebb van, de azt mondták az emberek, abból ne hozzak, nehogy hasmenésük legyen tőle. Én megkóstoltam. Hideg, de nem oltja a szomjat, mert édes.
- Na, még ezt feladják – mondta Kálmán, az elevátor mellett álló pótkocsin lévő szalmára mutatva – aztán leállítom a szalagot, mindjárt dél van.
Ő nem kért vizet, hanem töltött magának. A maradékot kilöttyintette a földre, majd csörömpölve a helyére tette a kannatetőt.
- Ez tényleg meleg. Meginnék inkább egy hideg sört. Neked szokott lenni a táskádban Lacibá.
- Moziba ne vigyelek? Ha lenne is, mitől lenne hideg? Arról nem is beszélve, hogy inkább én innám meg.
A két férfi leült a fa tövébe. Amíg a többiek végeznek a szalmával, legalább tíz perc.
- Gyere ide fiú! – paskolta meg tenyérrel Laci bácsi a füvet maga mellett. - Ne állj a napon!
Nem ment oda, csak finoman megrázta a fejét, s elballagott, hogy inkább a Kálmán traktorját nézegesse. Nem szereti ennek a hórihorgas, félszemű embernek a közelségét. Azt beszélik, hogy ’56-ban, a forradalomkor kilőtték neki, azért nem lát az egyik szemére. Nehezen hihető, de ezt beszélik. Néha akkorákat vág rá állítólag barátságból, hogy fáj. Egyszer még az állánál fogva fel is emelte. Aztán meg olyanokat kérdez, hogy „hogy állsz a lányokkal?” Ugyan, hogy állna 14 évesen? Na jó, már majdnem 15, de akkor is. Sehogy. Az emberek beszélgetéseiből hall dolgokat, de ez kevés ahhoz, hogy valahogy álljon a lányokkal. A vele egyidősek ugyanolyan ügyetlenek szerelmi téren, mint ő. Jó lenne – a felnőtt férfiak is ezt javasolják – ha egy idősebb nő beavatná. Mondjuk, ez a szép juhászné. Ez nem is öreg, tőle talán öt-hat évvel lehet idősebb, de bizonyára tapasztalt, hiszen már két gyereke is van. Mindez persze csak álom. Ugyan miért tenné egy idegen gyerekkel? Ráadásul nem is tudhatja, hogy neki ilyen gondjai vannak. Pedig vannak. Igaz, nem csak ezért elégedetlen magával. Irigykedve nézi a fedetlen felsőtestű, vagy atlétatrikóban dolgozó embereket, hogy milyen izmosak. Némelyiküknek olyan vastag a karja, hogy ő két kézzel sem tudná átfogni. Az övé pedig nyeszlett, vézna. Nem is veszi le egész nap a hosszú ujjú ingét, nehogy kicsúfolják a vékony karja miatt.
Most inkább elhessegeti ezeket a bántó gondolatokat, s a traktort szemléli, igaz, már nem első alkalommal. Jó lenne egyszer vezetni, de nem meri mondani. A Kálmán biztosan megengedné neki. Elméletben már tudja, mert sokszor utazott már a pótülésen, látta mivel kell beindítani, tudja melyik a kuplung – bár azt elég nehéz benyomni, álló helyzetben már próbálgatta – a sebességváltón is eligazodik. A kormányt, meg a gázt kezelni pedig egyszerű. Szereti a gépeket nézegetni. Sokat ismer is. Ez például egy U28-as Dutra. Aztán van még a Szuper Zetor, meg a Hoffer traktor, de ez utóbbiból már keveset látni. A személyautókat is szívesen nézegeti. Otthon a faluban is van legalább négy, vagy öt. A többi gyerekkel szoktak belesni az ablakán, hogy mennyivel megy. Ez abból derül ki, hogy mennyi van írva a sebességmérőjére. Egyszer egy autótulajdonos nagyon sértően szólt rá. Azt mondta, hogy „Mi van gyerek? Tetszik? Mondjad apádnak, hogy vegyen!” Na hiszen! Mondani lehet, csak venni nem. Az ő apja – aki itt dolgozik a kazal tetején – csak motort tudott venni, azt is valami nagyon ócskát. Az egy dolog, hogy büszke rá, fel is vág vele, hogy biztosabban beindul, mint egy új, de azért mégis egy ócskaság, egy lemezvillás Jawa, 1938-ból. Inkább már múzeumba való. Emlékszik arra a pillanatra, amikor először meglátta. Éppen a köves út mellett, a mezsgyekút közelében eszegettek az egyik eperfán.
Akkor még végig volt az út két oldala eperfákkal, sok levelet kellett róluk szedni a selyemhernyók számára, amikor éppen a hernyótartás volt divatban. Most csak csavarogtak a szomszéd gyerekkel.
A fa tetejéről hallották a motorzúgást, látták a nagy port, hát az apja jött hazafelé az „új” motorral. Persze a földúton, mert akkor még nem volt jogosítványa. Csak később vizsgázott le. A tanulásba bevonta az egész családot, de így legalább a gyerekek is ismerik a Kreszt. Ez nem árthat, talán egyszer még hasznukra válik.

- Állítsd le a szalagot fiú! – kiáltott oda az egyik ember az üres pótkocsiról, amikor látta, hogy az utolsó nyaláb szalma is felért a kazalra.
Örömmel tett eleget a kérésnek, amiért a Laci bácsi rá is szólt, hogy nem szabad lett volna hozzányúlni, nem az ő dolga.
- Dél van sógor, oszt dél van. - kiáltotta el magát valaki a kazal tetején. Utalva ezzel egy megbízhatatlan eredetű esetre, amikor a létrát kellett volna a kazalhoz támasztani, de a sógor nem volt hajlandó ebédidőben ennyit se dolgozni.
Most erre nem volt szükség, hiszen nem is érne fel a létra, olyan magasan járnak. Néhány óra múlva készen is lesznek. Sokkal kényelmesebb megoldás volt az elevátor gumiszalagján lemászni, ami bármilyen meredeken áll, biztonságosan járható. Hiszen a gumifogak megtartják a lábukat. Sokkal jobb volt már ez a szalag, mint a hagyományos láncos, tüskés. Hosszabb is, meg csendesebb is, hiszen áram hajtja, nem traktor. Ezért van itt a villanyszerelő ügyeletbe. A kapcsolót nyomkodni persze nem kell szakmunkás bizonyítvány, de biztosan nem tudnak most neki más munkát adni. Estére persze szét kell bontani az ideiglenesen ide épített felső vezetéket is, hiszen a továbbiakban nem lesz rá szükség.
A villanymotor ugyan nem hangos, de ahogy megállt a szalag, hirtelen nagy csend támadt. Tavaly nyáron, amikor a központi telep szérűskertjében nézelődött a fiú, még Hoffer traktor hajtotta lapos szíjjal a láncos elevátort. Azt, néha nem is állították le ebédidőben. Akkor ő még nem vízhordó volt, csak az apjánál töltött egy hetet a nyári szünetből, a tehenészetben. Unaloműzésképp segített a teheneknek az abrakot kimérni, néha kitakarította az önitatókat, vagy a frissen a szalmára pottyantott tehénlepényt vasvillával félrerakni, mielőtt a tehén széttaposta, netán belefeküdt volna. Néhány napig ezek a dolgok is elfoglalták, de sokkal érdekesebb volt a kazlazókat figyelni. Reggel a traktoros szivart gyúrt a gépnek. Valami olajos gyurmaféleséget rakott a traktor orrán erre a célra kialakított kosárkába, amit meggyújtott. Nem égett lánggal, csak izzott. Ez volt ennek a kezdetleges dízelmotornak az izzító gyertyája. Szó se volt még itt elektromos izzításról, vagy indítómotorról. A gép törzsének két oldalán hatalmas lendítőkerekek biztosították az egyhengeres motor egyenletes járását. Ezek oldalából kis csapokat lehetett kihúzni, amit ha elengedtek rúgó rántott vissza. Ezeknél fogva a gépész meglengette jobbra, balra néhányszor a lendkereket, majd amikor érezte, hogy elegendő lendületet vett, hajtani kezdte. Többnyire egy-két fordulat elég volt, s nagy füstfelhőt pöfékelve berobbant a motor. Ha nem, akkor újrakezdte. A hajtószíjat már a forgó lendkerékre kellett rádobni. Nem volt veszélytelen feladat. Ha laza volt a szíj, akkor a traktorral kellett picit hátrálni, hogy megfeszüljön. Ezeknek a kezdetleges gépeknek távol állt az égése a tökéletestől. Olykor szikraesőt szórt a kályhacső vastagságú kipufogóján. Azoknál a változatoknál, ahol nem a hátsó kerék mögé vezették a füstöt, nem is kipufogónak, hanem kéménynek nevezték. Ezen a tűzveszélyes helyen persze ez nem volt megengedhető, ezért szikrafogót, sűrű szitahálót kötöttek rá. Előírás volt, hogy a közvetlen közelben legyen egy betonkád, tele vízzel. Ezt nevezték kapitányvíznek. A kád mellett egy pirosra festett állványon lógott a hosszú, keskeny tűzoltó vödör, mellékötve egy csáklya és egy szikracsapó. Mivel jó esetben ezt a vizet soha nem használták, iszonyatosan büdös volt, amikor már bealgásodott.
A kazalról lemászó emberek mind szomjasak voltak. Néhányan közülük is megjegyezték, hogy nem elég hideg a víz. Szinte ki is ürült a kanna, mire mindenki ivott. Ebéd után majd megint inni akarnak, a fiúnak ismét mennie kellett a kútra. Na de ezért kapja a fizetését. Legalábbis megígérték, hogy majd fizetnek.

Menjél fiam – mondta Gyula bácsi – hozz egy kannával, úgyse jött még az ebéd. Majd félre teszem a részedet. – tette még hozzá, amikor a távolban megpillantott egy porfelhőt közeledni.
A fiú kissé morcosan engedelmeskedett az apjának, de nem mondhatott ellen, hiszen belátta, nem foghatnak hozzá ebédelni víz nélkül. Ennek ellenére persze jólesett egy kicsit duzzogni magában. Orrát lógatva rugdosta az út vastag porát, ami ettől bement a szandáljába, s az apró szemcsék szúrták a talpát. Levetni nem akarózott, inkább elviselte a kellemetlenséget. Ettől még inkább szenvedésnek érezhette a feladatot. Már félúton járt, amikor felnézett. Dél felől, amerről most a nap sütött – habár a fene se tudja, merről süt, hiszen fenn van az ég tetején – jött a juhnyáj. A három mudi, csaholva rohangált körülöttük, a juhász füttyentgetve vezényelt nekik. Egyenesen a kerekes kút felé tartottak. Ott volt a hosszú vályú, amiből ihatnak az állatok. Ezután a juhász majd betereli őket az akolba, s csak késő délután hajt ki megint. Legalábbis így szokta. Közben hazamegy ebédelni a szép fiatal feleségéhez.
Igazis! Az meg hová lett? A fateknő még ott állt a széken, a ruhák kiteregetve a kötélen, de az asszony nem volt sehol. A gyerekek se.
- Hamar összecsapta a mosást. Jöhetne megint vízért! – gondolta a fiú, és elképzelte, amint a nő kér tőle egy kannatető vizet, aztán mohón issza, issza. A szája sarkán folyik lefelé, végig a szép hosszú nyakán, becsurog a mellei közé, amitől még csak meg se borzong, hiszen jólesik a hűsítő artézi víz ott is.
Azon kapja magát, hogy mosolyog. Nagyot nyel, körülnéz, nem látta-e valaki, mert még hülyének néznék, hogy magában vigyorog. Megérkezett. A vízsugár alá tolja a kannát, s amíg várakozik, visszanéz a nagy akácfa felé, ahová megérkezett a főnök ponyvás autója, az ebéddel. Fehér köpenyes kövér asszony kászálódik ki a kocsiból, meg utána egy gyereklány. Na, ez meg ki a csuda? A Péter bácsi – így nevezik az emberek is a főnököt – hátra megy, lenyitja a hátsó ajtót, de a kövér asszony nem fér oda, mert két ember is ott áll, hogy segítsen kivenni az edényeket.
- Siess fiú! – kiált neki a juhász, aki közben megérkezett a juhokkal – mert neked nem hagynak.
- Dehogynem. – válaszolt olyan halkan, hogy még ő se igazán hallotta. A víz már kifelé folyt a kannából. Felkapta a kőről, rávágta a tetőt, s amilyen gyorsan csak tudott, igyekezett visszafelé.

A legközelebb ülő ember mellé letette a vizet, és gyorsan leült az apjához, aki ekkorra már odakészítette a katonáktól kapott mély alumínium tálat a levessel a fűbe. Azt a tálat, aminek az aljába a nővére monogramja volt írva. HM. Úgy is lehet mondani, hogy Honvédelmi Minisztérium. Jaj, de nagyon régi már ez az edény. Van legalább tíz éves. Ő még egészen pici volt, amikor híradós katonák táboroztak a tanyában, ahol akkor laktak. Sokat lábatlankodott körülöttük, míg az egyikük megelégelte, hogy bemászkált a műhelykocsiba, s egy hegesztőpajzzsal – akkor még nem tudta mi az – megijesztette. Szegény katonán ezután rajta maradt a Mumó Berci gúnynév. Ez az emlék most csak úgy bevillant az edény láttán.

A lebbencsleves elég forró volt, pedig van ide legalább tíz kilométer a konyha, ha nem több. A lebbencs kicsit szétázott benne, de éhes ember nem válogat. Fújni kellett, hogy meg ne égesse a száját. Ahogy felnézett, észrevette, hogy a kocsi árnyékából a lány őt figyeli. Gondolta, hogy szemez vele, de a lány elkapta a tekintetét. Tőle fiatalabb lehetett talán egy-két évvel. Persze nem lehet tudni. Ebben a korban akkora különbség van már az egykorú lányok között, hogy na. Némelyik olyan, mint egy piszkafa, míg a másik meghízik, megint másik akkora, mint egy pózna, de akad olyan, aki kigömbölyödik, és kezd hasonlítani az alakja az Erzsi tanár nénire, aki olyan kis bögyös, hogy öröm ránézni. A szája pedig mindig ragyog, mintha folyton nyalogatná. Szája sarkában gyakran bujkál egy pici mosoly, ha észreveszi a fiúk sóvár tekintetét. Abból pedig nincs hiány. Ujjatlan ruhában, külön izgalmat jelent amint kilátszik a hónaljszőre. Na, ez a lány nem hasonlít a tanár nénire. Kicsi is, vékony is, hatalmasak a térdkalácsai, virágos ruhácskája olyan az elején, mintha tüske lenne alatta. Nagy jóindulattal lehet ráfogni, hogy nőnek a mellei. Két ágba kötött – erős túlzással szőkének mondható seszínű haja – még inkább gyereknek láttatja.
- Na Zoli, ez jó lenne neked. – bökte oldalba Kálmán.
Bizonyára ezt mondta, érteni nehezen lehetett, mert tele volt a szája kenyérrel. Kenyeret evett a leveshez. Micsoda szokás!
- Zsolti. – morogta bosszankodva, amiért nem képes megtanulni a nevét.
- Ugyan má’ – hárította kisvártatva az ajánlást, s közben érezte, hogy elvörösödik. – Gyerekkel nem kezdünk.

- Na emberek! – szólt a társasághoz emelt hangon a főnök. Ma itt végzés van. Igaz?
Várt egy kicsit, hogy legyen idejük bólogatni a kérdésre.
- Jó lenne, - tudom, nagyon meleg van - de jó lenne, ha nem tartanának nagyon hosszú ebédidőt. Amikor végeznek, Laci – fordult a villanyszerelő felé – maga leszedi a kábelt. Majd Kálmán segít. Igaz? Be is hozzák a központba. Reggel legyen ott mindenki az eligazításon, aztán úgy néz ki, hogy jönnek mindnyájan ide, elkezdik a hodályból kiszedni a trágyát. Addigra majd én intézek kazalvágót, mert másképpen nem boldogulnak vele.
Miután elmondta a rendelkezését, elment, körbejárni a kazlat. A lány ment vele. Ezek szerint nem az asszony hozta magával, hanem a főnöknek valakije.
- Hát fiam, - szólt Zsoltihoz az apja - ide már lehet, hogy neked nem is kellene jönni. Ott van rögtön a hodály mellett a víz, magunk is kimehetünk. De ha Péter bácsinak ez nem jut eszébe, akkor hozunk reggel magunkkal.

Összeszorult a szíve e szavak hallatán. Csak eszébe ne jusson a főnöknek, hogy ő nem kell ide! Nem nagyon vágyott ugyan rá, hogy egész nap a trágyát szagolja, viszont nagyon sajnálta volna, ha nem láthatja többé a szép juhásznét. Ha már szólnak is egymáshoz, akkor teljesen másként viszonyul hozzá, mint amíg csak titkon bámulja. Ma pedig már beszélgettek is. Bizony! Mit is mondott? Megszomjaztak az emberek?
Na ez aztán a beszélgetés. Én meg nem is mertem hozzá szólni. Na, majd holnap. Ha a kútnál nem találkozunk, majd oda megyek valamiért a házhoz. Biztos elkószál a csepp kölyök, majd hazaviszem. Na, ez jó lesz.

Magasan járt még a nap, amikor felült a brigád a Kálmán traktorjának a pótkocsijára. Raktak maguk alá egy kis szalmát, hogy valamicskét javítson a komfortérzetükön, mert iszonyatosan nagyot bírt ütni, amikor bele zakkantak egy-egy kátyúba. Abból pedig van bőven. Nem személyszállításra tervezték, nagyon kemény a rugózása. Hat-nyolc ember meg se kottyant neki. Kálmán pedig nem is vezetett olyan óvatosan, mint az idősebb traktorosok. Hiába kiáltottak oda neki néha, hogy „Nem szart viszel öcsém!”
Hosszú volt az út a központig. Meg volt talán egy óra is, amíg odaértek. Az egész napos forróság, s a fárasztó munka kitikkasztja az embert. Hiába volt annyira kényelmetlen az utazás, egy kis időre többen is elaludtak a pótkocsin. Furcsa módon éppen arra ébredtek fel, amikor az aszfaltos útra értek. Egészen rövid szakasz volt ez, de Kálmán még rövidített is rajta. Nem ment el az országúton a gazdaság főkapujáig, hanem befordult a repülőtér melletti földútra.

Az emberek ügyet se vetettek az út mellett parkoló két műtrágyaszóróra, látták már sokszor. Meg aztán mit lessenek rajta? Amikor repülnek vele, az érdekes, de most csak ott állnak, nincs is senki a közelükben. A fiúnak persze így is lekötik a figyelmét. Sóvárogva nézi a két sárga, kissé bumfordi gépmadarat. Jó lenne egyszer beleülni!
- Azt hallottátok – kérdezte Gyula bácsi a többiektől – amikor a fiatal Takácstól érdeklődtek a repülők felől?
Mindenki ismerte a Takácsékat. Az öreget is, meg a fiát is. Az öreg kondás volt, a fia pedig a repülőknek a feltöltésén dolgozott, amikor permetezett, vagy a műtrágyát szórta. Érdeklődve figyelték, hogy ugyan mit mondhatott a gépekről az egyébként nem éppen éles eszéről ismert fiatalember.
- Kérdezték, hogy mennyit fogyaszt? Azt mondta, hogy egy ilyen kupicával – mutatta a hüvelyk és a mutató ujjával a kupica méretét – beleöntenek hétfőn, és egész héten elmegy vele.
Az emberek jót nevettek rajta. Egyértelmű, hogy ez nem igaz. Viszont a Takácsnak meg se fordul a fejében, hogy nem hisznek neki. Szinte látják maguk előtt, hogy teljes komolysággal állít ekkora sületlenséget.

Megérkeznek a tanyára. Elhaladnak a soha le nem zárt sorompó mellett, s befordulnak a legelső keresztútra. Három épület áll itt egymás után sorban. A középső előtt áll meg a traktor. Két ember fogja a kerékpárját, s azzal megy tovább a közeli faluba, a többiek itt laknak a munkásszálláson. Van mindig néhány üres vaságy, így Zsoltinak jutott hely akkor is, amikor csak nyaralni járt ide. Most pedig ő is munkás, teljes joggal lakik a munkásszálláson.
Szinte sötét van a folyosón, amikor a vakító késődélutáni napról belépnek az épületbe. Olyan érzésük támad, mintha hűvös lenne benn, pedig közel áll a 30 fokhoz a szobában is a hőmérséklet. A melegtől még inkább csavarja az orrát a büdös annak, aki nincs hozzászokva az istállószaghoz. Noha elég messze van ide az istálló, de a tehenészek ruhája átveszi a szagot, és megtölti a hálószobát is.
Kezdődik a szabadfoglalkozás. Némelyikük, úgy ahogy van, végigdől az ágyon. Más, újságot vesz elő, vagy mosakodni indul. Valakinek hozzá kell fogni a vacsorafőzéshez is, mert egy főzőlapon kell osztozniuk, s ne kelljen egymásra sokat várni. Megjön Fügedi bácsi is, akinek első dolga, hogy bekapcsolja a rádiót.
Meg kell hallgatni a híreket! Néhányukat viszont nem érdekli mi újság a világban, ezért az öreget „hírek királynak” csúfolják a háta mögött.
A fiú felmászik a felső vaságyra, ledől egy kicsit. Hallgatja a rádiót. Bombáznak Vietnamban. Minden nap ez van a hírekben, de nagyon messze van szerencsére az a Vietnam. Amerikában tüntetnek a háború ellen, de az is épp olyan messze van. A hazai hírekben pártunk és kormányunk….a fene se tudja, mi van vele…hazafias népfront…na, ez már eszébe juttatja, hogy ennek a jelöltje volt kiplakátolva. Ő meg elszakította csupán azért, mert már el volt szakadva egy kicsit. Éppen rosszkor, mert meglátták. Szegény osztályfőnökének kellett kinyomozni az indítékát. De hát nem is volt indíték, csak az, hogy el volt szakadva.
Ahogy visszaemlékezett erre a partizánakcióra, már nem is hallotta, mi van a rádióban. Elaludt. Álmában érezte, ahogy a tehénszagot elnyomja a sült hagyma illata, majd arra riadt, hogy az apja nagyon óvatosan megrázza.
- Menjél fiam, mosakodjál meg! Addigra elkészítem a vacsorát. Szedtem friss borsót, megcsinálom pörköltnek nokedlivel.

*

A reggeli eligazításon a főnöknek túl sok dolga volt ahhoz, hogy eszébe jusson, kell-e vízhordó a trágyázáshoz, vagy sem. Így, a tegnap még kazalrakó brigád felült a pótkocsira vízhordóstul, és nekivágtak az egyórás zötykölődésnek. Kicsit borongós volt a reggel, vittek magukkal viharkabátot, de aztán mégse volt rá szükség. Napközben akár eshetett is, hiszen Kálmán odatolatott a hodály ajtajához, az emberek tető alatt dolgoztak. Aki még nem látott birkahodályt, ugyancsak elcsodálkozik a takarításán. Az ajtón szinte kúszva lehet bejutni. Legalább egy méter a trágya magassága. Kőkeményre taposva. A vasvilla nem képes megbontani. Na, ezért kellett a kazalvágó. Érdekes szerszám. Egy kétágú penge, a belső élei, akár a borotva. „L” alakba hajlított a nyele, hogy jól meg lehessen markolni. Van rajta tapodó is, mint az ásón. Ezzel vágnak előbb egy keskeny sávot. Nem lehet vele gyorsan haladni, megtart ez a munka legalább egy hétig, lehet, hogy tovább.

- Erőt kell gyűjteni a kezdéshez! Reggelizzünk meg előbb! – javasolja a legidősebb, aki tegnap még kazalmester volt, s nem várva senkire, le is ül a fal tövében a fűre.
Terpeszben kinyújtott lábai, közé lefekteti a csatos bőrtáskáját, és elkezdi kipakolni az elemózsiát. Étvágygerjesztőnek egy fél decis üvegből nyel egy kicsi pálinkát, a maradékot átnyújtja Gyula bácsinak. Ezután még egy üveg bort is elővarázsol a táskából, és talpára állítja maga mellé.
- Te fiú! Reggeli után ugye elviszed ezt a juhásznak? Megígértem neki, hogy hozok.
- Elvihetem. – válaszol rá olyan egykedvűen, mint akinek minden mindegy.

Csak aztán eszmél rá, hogy mi is a feladat. Naná, hogy elviszi. És ha nincs is otthon a juhász? Biztosan kihajtott már, hiszen nincs már olyan korán reggel. A tanyasi ember korán kél.
Ezt persze nem mondja, mert még visszavonná az öreg a megbízatást. Jó lesz az üveget az asszonynak is odaadni. Ettől a gondolattól olyan izgalom lett úrrá rajta, hogy elment az evéstől a kedve. Hirtelen akkora gombócot érzett a torkában, hogy éppen elég lesz azt lenyelni, nem még a szalonnát.
- Te nem eszel? – kérdezte az apja.
- Nem vagyok még éhes, majd eszek később.
- Hát akkor – mondta az öreg, teli szájal – akár el is viheted. Az egyértelműség kedvéért, a bicskát tartó kezével mutatta is a bort.
- Várjál! – emelte fel a földről a teljesen kiürített táskát, miután a kenyérkendőre kipakolt ennivalót le vette róla. – Ebbe tedd bele, nem kell mindenkinek látni.
A fiúnak erőt kellett venni magán, hogy palástolja az örömét, amikor elindult a ház felé.
- Elvihettem volna én is. – kiáltott utána Kálmán.
- Nem kell.
- Hogyisne! - gondolta magában. - Erre volna eszed.

Lajcsika állt az ajtóban. Egyik kezével kapaszkodott az ajtófélfába, és kíváncsian nézte a jövevényt.
- Apukád itthon van? – kérdezte a fiú, bár szíve szerint azt kérdezte volna, hogy ugye nincs itthon?
Persze teljesen mindegy mit kérdez, mert Lajcsika csak némán bámul rá továbbra is, mintha nem is szólt volna hozzá senki. Na, akkor most megkérdezze még egyszer? Inkább bekiált, mert ez a gyerek megkukult.
- Jó reggelt! – kiált jó hangosan.
- Gyere be fiú! Mi járatban vagy? – hallotta a nő hangját a szobából.

Oldalazva volt kénytelen belépni az ajtón, hogy a gyerektől elférjen.
- A gazda itthon van? – kérdezte, megállva az előszobában.
- Gyere be a konyhába, éppen etetem a kicsit.
- Az uram nincs itthon, már korán kihajtott. Miért keresed?
A fiú megállt a konyhaajtóban. Az asszony, kicsi kenyérdarabot próbált beleerőltetni a kisgyerekbe, de folyton kitúrta a szájából. Az asztalon nem volt abrosz. A zöldre festett deszkára volt letéve a kenyér és egy fél gomolya. A középen álló köcsögben tej lehetett, bár csak az látszott, hogy végigcsurgott az oldalán. Na, meg az, hogy többször is töltöttek belőle, mert tej karikák voltak több helyen is. Az üres poharat bizonyára Lajcsika hagyhatta ott. Az asszony erősen koncentrált, még azt is mutatta a kicsinek, hogyan tátsa ki a száját.
- Hm? – nézett fel a fiúra, miután nem hallotta, mit válaszolt a kérdésre.
Persze, hogy nem hallotta, hiszen nem szólt az egy árva szót se. Megakadt a tekintete a nő lazán befont hosszú, sötétbarna haján. Néhány szál szabadon lógott az arcába. Így még sokkal szebb volt, mint bekötött fejjel. Nagy, világos szürke szemeit tágra meresztette, amint a válaszra várt.
- Ja! – ocsúdott fel a bámulásból a fiú – A Józsi bácsi küldi a bort, mert azt mondta, hogy megígérte.
A táskából előkotorta az üveget, az asztalra tette, majd egyet hátra lépett.
- Mondta, mennyibe kerül? – kérdezte a nő, majd odébb tette az asztalon az üveget, mert a kicsi már nyúlt is utána.
- Nem mondta. Majd elrendezik. – babrált közben az üres táska becsatolásával.
- Szereted a tejet?
- Ühm.
- Birkatej – hívta fel a figyelmét, miközben már emelte a köcsögöt.
- Ja, azt nem.
- Hát a gomolyát? Azt ettél már? Ugye nem reggeliztél még?

Na, most ez így sok kérdés volt egyszerre. Nem is tudta, mire válaszoljon hirtelen.
- Ülj le, vágok egy darabot. Nagyon finom. – vette kézbe az asszony a kést, s mielőtt a fiú bármit kinyögött volna, már nyújtotta is felé a gomolyát.
- Na, üljél hát le, ne kéresd magad, mint egy menyasszony!
Engedelmesen leült a hokedlire, kézbe vette, megszagolgatta, nemet intett a kérdésre, hogy kenyér kell-e hozzá, majd beleharapott. Fogai alatt nyifogott, mint a gumi, kicsit kesernyés volt az íze, de leküzdötte az idegen íztől való viszolygását. Csak nem csinál olyan csúfságot, hogy nem eszi meg, mikor olyan szívesen adta a háziasszony.
- Nem ízlik? – nevetett a nő, amikor látta, milyen nehezen nyeli le.
- De.
- Elég száraz így magába, mégis igyál egy kis tejet! – mondta, majd a kicsire kiáltott rá, amikor az, lecsusszant a székről – Hova mész már? Még nem végeztél az evéssel.
A fiú hevesen tiltakozott a tejivás ellen, majd kihasználva a pillanatnyi figyelemelterelést, kezében a maradék gomolyával felállt, és kifelé indult, a futva távozó kisgyerek után.

Pár pillanat múltán mind kívül voltak a házon.
- Hát akkor csókolom. Köszönöm a sajtot. A bort meg majd elrendezik az emberek.
- Még hogy csókolom? Olyan öregnek nézek én ki? Szervusz!
- Dehogyis – pirult el a fiú, és zavarában ugyancsak sietősre vette, mintha nagyon várnának már rá a munkások.
- Holnap kenyeret sütünk! – kiáltott utána az asszony – majd gyere, adok egy kis friss cipót.
- Jó! – válaszolt, de nem is állt meg, csak menet közben bólogatott hátrafelé.

- Jaj, de hülye vagyok, jaj, de hülye vagyok – mondogatta magában – Még maradhattam volna. Ezt most nagyon elcsesztem. Inkább ittam volna a tejből! Nem haltam volna bele.

- Mi van Zoli? – vágta hátba Kálmán vigyorogva, mert odáig hallatszott a holnapra szóló meghívás. – Udvarolsz a juhásznénak?
Most kivételesen fel se tűnt, hogy már megint rosszul mondta a nevét. Nem szólt, csak szélesen vigyorgott, így legalább megláthatta Kálmán a fogai közt a gomolya maradványait.
- Nocsak! Már enni is adott?

Unalmas volt a délelőtt. Abból állt a munka korábban is, hogy 3-4 kanna vizet odacipelt napjában a munkásoknak, de ma elég lesz eggyel is talán. Egy darabig nézte, hogy vágják, villázzák a trágyát, hiszen ilyet se látott még korábban.
Persze ezzel a látvánnyal hamar eltelik az ember, így – más dolga nem lévén – körbejárta a tanyát. Ilyet tett már máskor is, semmi új dologra nem számíthatott. Úgy mondják, nem messze van itt egy falu, de hiába teljesen sík a táj, a magasra nőtt kukoricától nem látni el messzire. Beszélték, hogy árvíz idején egészen idáig kijött a Tisza, pedig van amúgy legalább 10 kilométerre. Szívesen elmenne a folyóig, hiszen még nem látta, de ugyancsak nagy séta lenne.

Na, de még amott, azoknál a domboknál nem járt. Egy romos, használaton kívüli istálló volt arrafelé, de abban már járt korábban. Van benne kétoldalt hosszú betonvályú, oldalában karikák, ahová a teheneket kötötték. Nem mostanában lehetett, hiszen magas gaz nőtt az ajtók előtt, egy részen már a tető is beszakadt.

A dombra felmászva, egy nagy betonkád előtt találta magát. Mit nagy? Hatalmas. Akkora, mint egy ház, csak éppen a földbe van süllyesztve. Csupán a pereme emelkedett a felszín fölé néhány centivel. Teljesen üres volt. Esős időben víz lehetett az alján, mert a föld cserepesre száradt. Nocsak! A túloldalán van egy ajtónyílás. A teljes magasságnak kb. a felénél. Lement a dombról, majd megkerülte. Egy keskeny részen hiányzott a rézsű, itt volt az ajtónyílás. Erősen megmarkolta a betonfalat, amint lenézett a mélységbe. Nem volna jó beleesni, aligha tudna egyedül kimászni. Megnézte a másik betonkádat is, ami semmiben nem különbözött az előbbitől. Bár, ebben talált egy rozoga falétrát, de nem mert lemenni. Inkább felmászott erre a dombra is. Na! Innét legalább ellát a kukoricás fölött. Sokra nem ment ugyan vele, mert csak a vibráló levegőt látta a messzeségben.

Kíváncsi volt, mik lehetnek ezek a betongödrök, s mivel magától nem jött rá, meg kellett kérdeznie. Silógödör. Aha! Hasonló, mint odahaza a csalamádé, csak ez sokkal nagyobb adag. Apróra vágott zöldtakarmányt, például kései vetésű kukoricát - aminek már nem lenne ideje beérni – beletömörítik, majd légmentesen lezárják. Mivel ezen a tanyán már nincs ami megenné, nem is használják a gödröket.

Délben megjött a főnök. Egyedül érkezett. Nem jött vele a lány, nem jött a fehér köpenyes kövér asszony, ebédet se hozott. Vége a kazalrakásnak, a trágyázáshoz nem jár a meleg ebéd. Oldja meg mindenki a saját élelmezését! Hoznak hazulról főtt ételt, vagy esznek hideget, vagy süthetnek szalonnát. Csupán leleményesség kérdése a változatos étkezés.

- A gyerek minek van itt? – kérdezte, amikor meglátta Zsoltot. – Nehogy má’ ne tudjanak maguknak vizet hozni száz méterről!
- Nem tetszett mondani, hogy nem kell. – próbálta Gyula bácsi kidumálni a helyzetet.
- Na jól van, de holnap már ne hozzák! Majd tizedikén megkapja a fizetését.

A fiú sérelmezte, hogy nem hozzá beszélt, holott ő is jelen volt. Úgy beszélt róla, mintha egy tárgy lenne, vagy egy kutya, vagy mit tudom én micsoda. Noha ez volt a kisebb baj. Az már sokkal súlyosabban érintette, hogy a holnap reggeli friss cipóra keresztet vethet. Nem is a cipó miatt aggódott, hiszen arra lesz még alkalom odahaza is. Úgy érezte, hogy a juhásznéval lassan kezd összebarátkozni. Igaz, reggel is gyorsan elmenekült, de legközelebb már biztosan másképp lenne. Nagyon lesújtották a főnök szavai, pedig erre számítania kellett. Keserűségében a sírás kerülgette. Aztán eszébe jutott, hogy ha már így alakult, ki kell használni az utolsó lehetőséget. Mint jó ismerőstől…ugyan má’, hisz még a nevét se tudja az asszonynak….szóval oda mehetne elköszönni, meg azt is megmondani, hogy mennyire sajnálja, amiért nem jöhet többé. Ez jó. Ráadásul még igaz is. Ettől a gondolattól kissé helyrebillent a lelki békéje. Még javított a helyzeten, hogy nem jött itatni a juhász. Biztosan messzire hajtotta a nyájat, talált ettől közelebbi kutat. Ha így tette, jól tette. Nem lenne jó, ha a délután itthon enné a fene.

Ebéd után kiöntötte a maradék vizet, hogy hozhasson frisset. Nem érzett magában elég bátorságot, hogy csak úgy, minden indok nélkül odamenjen a juhász házához, de a kút is arrafelé van, akár még össze is találkozhatnak „véletlenül” az asszonnyal. Sokáig nem időzhet, mert mindig olyankor innának az emberek, amikor éppen nincs ott mellettük a kanna. Később ismét a kút felé ballagott, csupán unaloműzés képen. Két markát a vízsugár alá tartotta, hogy inni tudjon, majd az arcát, a nyakát is megmosta. Ott, a tűző napon leült a fűbe. Nézte az artézi kútból szakadatlan ömlő vizet, a kis tócsát, a patakocskát, ami a magasra nőtt gaz közt néhány méter után eltűnt. Szélein méhek zsongtak, a kövérre nőt a papsajt levelein katicabogár mászkált.

Aztán csoda történt.
- Hé fiú! – hallotta a ház felől az asszony hangját – Ráérsz?
Mi az hogy? Még szép, hogy ráér. Hát hogyne? Még ha leszidnák az elcsavargásért, még akkor is ráérne. Attól se kell tartani, hogy kirúgják, hiszen úgyse kell már holnap jönnie. Nem is válaszolt a kérdésre, csak felugrott, és sietve elindult. A nő csak ezután intett, hogy menjen oda. Na, de ugyan mi másért kérdezte volna?
- Segítesz nekem? – kérdezte, amikor a fiú odaért.
- Persze. Mit kell csinálni?
- Néhány kéve kukoricaszárat hoznánk onnét – mutatott a ház végébe – a kemencéhez, hogy hajnalban fel tudjam fűteni a kenyérsütéshez. Bírnám egyedül is, csak láttam, hogy unatkozol.
Egy kötény volt az asszony kezében, amit a nyakába akasztott, majd a derekánál hátrahúzta a megkötőjét. A kötény megfeszült a domborodó hasán. A sovány testalkatához valahogy nem illett ez a kicsi pocak.
- A hasamat nézed? Karácsonyra jön a baba. – fogta meg a fiú kezét, majd a gömbölyödő hasához tette.
A női test érintésétől a fiúnak egy pillanat alatt lángvörös lett a feje, amire az asszony csak egy mosollyal reagált. Nem mondta, hogy „de elpirultál”. Inkább - ha lehet - fokozta a helyzetet.
- Megkötöd nekem? - fordított hátat a fiúnak, de a köténymadzagot nem húzta hátra, hogy segítsen. Hagyta, hogy lógjon a két oldalán. Így Zsoltnak kellett érte nyúlni, s ezzel a mozdulattal, már majdnem átölelte az asszony derekát. Legalábbis nagyon közel járt hozzá. Kár lenne tagadni, hogy enyhén remegett a keze. Alig tudta megkötni a csomót.
- Ez így túl laza. Kösd meg újra! Na, így már jó lesz, mehetünk. – indult el a sátorszerűen összetámasztott kukoricaszár-kévék felé.
- Még a nevedet se tudom.
- Zsoltnak hívnak. – nyögte ki a nevét, de az iménti izgalom hatására ez se volt egyszerű.
- Én Zsuzsa vagyok.
- A gyerekek hol vannak? – kérdezte Zsolt, de magában még hozzátette, hogy tulajdonképpen nem érdekel.
- A kicsit lefektettem, Lajcsika pedig itt kóricál valahol. Majd előkerül, ha megéhezik.

Fogtak egy-egy kévét, és vitték az udvar közepén álló kemencéhez. Nem is jó kifejezés az udvar, hiszen itt nem úgy van mint egy falusi portán. Nem kell takarékoskodni a hellyel, itt minden messze van egymástól. Az udvarnak nincs is vége, egybefolyik a legelővel. Másik irányból pedig a kukoricaföldig tart. Kerítés sehol nincs, a tyúkok is szabadon kapirgálhatnak, csupán a disznónak van egy kis karám. Azt csak akkor engedik ki onnét, ha közben vigyáznak is rá.

Már a negyedik kévét cipelték oda, amikor Zsuzsa úgy döntött, hogy elég lesz ennyi.
- Nem vagy szomjas?
- Nem. – válaszolt a fiú, pedig ez nem volt igaz.
- Hát, akkor köszönöm a segítséget. – markolta meg egy pillanatra a fiú karját, amikor a ház sarkánál előtűnt egy fejkendős asszony. A hátára kötött batyuról látszott, hogy éppen most érkezett.
- A francba! Máris megjött? – motyogta magában Zsuzsa.
- Az anyósom az – mondta a fiúnak - megbeszéltük, hogy jön, de későbbre vártam. Segít a kenyeret dagasztani. Itt is alszik az éjszaka, reggel majd együtt sütünk. Nekem nem nagy gyakorlatom van még benne.
- Hát ez a legény meg mit keres itt? – mondta a jövevény, köszönés helyett.
Zsolt meglepődött a megnevezésen, hiszen eddig még mindenki gyereknek, vagy fiúnak mondta, aki nem tudta a nevét, most pedig egyszerre legény lett belőle. Volt egy olyan érzése, hogy mennie kell innét.
- Akkor én megyek is.
- Köszönöm a segítséget – szólt utána Zsuzsa – Majd reggel gyere, adok a cipóból!
- Holnap én már nem jövök – dünnyögte keserűen, de az asszonyok ezt talán már nem is hallották.

*

Jó reggelt hétalvó! - köszönt rá Zsoltra a nagybátyja, amikor benyitott a nyikorgó szobaajtón.
- Apu? – kérdezte köszönés helyett, miközben nagyot nyújtózkodva a szemeit dörzsölgette.
- Apád elment dolgozni. Szólt nekem, hogy nézzek rád. Nem volt szíve felébreszteni, így inkább itt hagyott. Mondta, hogy neked nem kell már menned. Én meg már azóta végeztem a tehenek körül. Gyere, hoztam friss tejet. Még meleg.
- Nem szeretem melegen - húzta el a száját.
- Ha nem, hát nem. – nyugodott bele Jóska bácsi, majd leült az asztalhoz, kenyeret, szalonnát reggelizni.

Zsolt elmosolyodott a látványon, mert amint szaporán mozgott az öregnek a kefebajsza, olyan volt, mint egy nyúl. Az evése is olyan kapkodó volt, mint a beszéde. Sokszor nem is lehetett érteni, mit hadar. Nem nagyon zárta szívébe, mert olyan magának való ember volt. A rokoni kapcsolat se jelentett semmit. Tavaly ment férjhez a lánya, de annak ellenére, hogy a Zsolt apjával, vagyis a tulajdon testvérével egy helyen dolgoztak, egy szállón, sőt egy szobában laktak, csak annyi volt a meghívás, hogy "Gyöttök tán?" Hát, nem mentek. Ezt a kérdést nem tartották meghívásnak. Nem volt miatta harag, hamar túlléptek a dolgon.

Fügedi bácsi lépett be a szobába. Sapkáját ledobta az ágyra, majd azonnal bekapcsolta a rádiót.
- Na! Mi újság van a nagyvilágban? – kérdezte csak úgy saját magától, majd a reggelizőhöz fordult.
- Jóska te! A gyerek nem reggelizik? Hagyod éhezni az öcsikédet?
- Azt mondta, nem szereti a meleg tejet. – válaszolt, miközben két pofára tömte magába a szalonnát.
- Azt is mondta, hogy nem éhes? Mit ennél fiam?
- Sült szalonna jó lenne.
- Akkor süssé’ magadnak – vágta oda a bácsikája.
- Majd sütök én mindjárt mind a kettőnknek – mondta Fügedi bácsi – csak megmosom a kezem.
Odalépett az ajtó mögött álló mosdóállványhoz, a mellette lévő zománcos ceglédi kannából vizet öntött a lavórba, majd szappanozni kezdte a kezét. A szőrös kézfején csak úgy habzott a szúrós szagú mosószappan.
- Na, öntsd ki a piszkos vizet, majd addig én felvágom a szalonnát.

Zsolt még csak ekkor mászott le az ágyról. Fogta a lavórt, végigvonult vele a folyosón, majd a bejárati ajtóval szemben, az árokba zúdította a vizet. Közben azon gondolkozott, miért süt neki szalonnát ez az ember, hiszen semmi közük egymáshoz. Talán a bátyját akarja ezzel megszégyeníteni? Az ugyan aligha veszi a lapot.
Éppen ekkor jött az öreg Takács, a kondás, aki egyenesen vonult befelé az ő szobájukba. Kissé le kellett lassítani Zsoltnak a lépteit, nehogy a sarkára lépjen az öregnek. Aztán várakoznia kellett a folyosón, mert a vendég elállta az ajtót.
- Jó reggelt emberek. Mennyi az idő?
- Ott van az óra a falon – bökött Fügedi bácsi a kezében lévő késsel az óra irányába – Nézze meg, higgyen a saját szemének!
- Ühm – dünnyögött magában, s egy szó nélkül elment.
Talán még hallotta a folyosóról az emberek röhögését, akik jót mulattak azon, hogy az öreg Takács nem ismeri az órát, de nem meri beismerni.
- Liszt uram, liszt. – mondta röhögve, fennhangon Jóska bácsi.
Ezen sokáig nevettek az emberek, csak Zsolt nem értette, mi olyan vicces.
- Nem hallottad még? – kérdezte Fügedi bácsi, amikor látta rajta az értetlen csodálkozást.
- Mit?
- Amikor katona volt az öreg, egy eltávozásról elfelejtett visszamenni a kaszárnyába. Jöttek keresni a csendőrök. Tudod, ez még a háború előtt volt. Felforgatták a lakást, de ő elbújt a lisztes ládába.
- Hát ebben a ládában mi van mama? – kopogtatta meg a láda tetejét az egyik csendőr. Na erre kiáltott ki az anyját megelőzve, nehogy megtalálják.
- Liszt uram, liszt – kurjantotta el magát megint a Jóska bácsi.
Zsolt mosolygott a történeten, de továbbra se tartotta annyira jónak, hogy ennyit lehessen rajta röhögni. Közben elkészült a reggeli. Asztalhoz ültek. Mindketten a lábosból tunkolták a szalonnazsírt, bicskára szúrva vették ki majd a kenyérhez harapták a szalonnaszeleteket. Volt mellé erős paprika, de Zsolt abból nem kért, nehogy rájöjjön tőle a csuklás.

- Te miért maradtál bent ma? – kérdezte Fügedi bácsi.
- Elaludtam. Meg azt mondta a Péter bácsi, hogy nem kell mennem.
- Mit csinálsz itt egész nap?
- Majd elcsavargok valamerre. Este biztosan hazavisz apu motorral. Úgyis szombat van.

- Na, jó volt a reggeli?
- Jó. – válaszolt kurtán, miközben szaporán bólogatott.

Már kinn járt a ház előtt, amikor eszébe jutott, hogy még azt is mondani kellett volna, hogy köszönöm. Átballagott az út túloldalán lévő parkba, keresett egy árnyékban lévő padot, mert már most is nagyon melegen sütött a nap.

Bosszantotta, hogy itt maradt a központban, nem mehetett a többiekkel. Ha úgyse jár a mai napra fizetés, akkor teljesen mindegy, hol unatkozik. Vagyis nem egészen. Ráéhezett a friss cipóra, amit a Zsuzsa ígért neki. Legalább egy kézsimítást remélt mellé. Többre nem számíthatott, hiszen ott eszi a fene a vénasszonyt. Ez ugyan nem biztos, hiszen lehet annak dolga odahaza. Na, de ez már nem fog kiderülni. Nagyon bíztatóan alakultak a dolgok, hiszen az már jelent valamit, hogy a hasát is megfoghatta a menyecskének. Igaz, ezen a tanyán is vannak fiatal nők. Itt laknak a szomszédos épületben legalább tízen, de azok csak az agronómus gyakornok Jancsival incselkednek, meg egymáson vihorásznak. Jobb, ha őt nem is veszik észre, hiszen csak kicsúfolnák a bátortalan viselkedéséért.

Megint unalmas napnak néz elébe. Ezt a tanyát már jól ismeri, nincs mit felfedezni. Korábban találkozott már gyerekekkel is, hiszen van itt négy, vagy öt családi ház. Most senkit nem lát sehol. Esténként szoktak a szállón lakók tekézni a park túlsó sarkában, de most se bábu, se golyó nincs a pályán. Emberek meg főleg nincsenek, hiszen ilyenkor mindenki dolgozik. Azaz mégsem.

Az utolsó házból jön valaki egy kicsi gyerekkel egyenesen errefelé. Van itt hinta, meg homokozó, biztosan hozza a gyereket homokozni az a valaki. Amint közelebb érnek, megismeri. Az a lány jön, akit tegnapelőtt látott a kazalnál a Péter bácsival. A haja most nincs összekötve. Nem ruha van rajta, hanem rövidnadrág. Nocsak! Egész formás a feneke. Nem is annyira gyerek már ez, mint gondolta.

- Szia! – köszönt rá a lányra.
- Szia. Ismerlek téged? – méregette a fiút, s közben erősen keresgélt az emlékeiben.
- Azt hiszem. Én voltam a vízhordó a kazlazásnál a…
- Tudom. Emlékszem. Már nem vagy ott?
- Látod. Tiéd a gyerek?
- Hülye vagy? Az öcsém. – vágott vissza felháborodva.
- Na, ezt megkaptam. Te itt laksz?
- Aha.
- Régóta? Én már évek óta járok ide nyaranként, de még nem láttalak.
- Ott lakom, abban a házban – mutatta, ahonnét most is jött.
- A Gabiéknál?
- Gabi a testvérem. Ismered?
- Már nagyon régen. Egyidősek vagyunk, de a legelső találkozásunkkor azt hittem, két évvel idősebb. Megkérdezte, hogy hányadikos vagyok. Azt mondtam, hogy elsős, hiszen még csak ősszel mentem másodikba. Ő viszont már harmadikosnak mondta magát. Csak néhány hónap van köztünk.

Sokáig beszélgettek hasonló, lényegtelen dolgokról. Nem is figyeltek rá, hogy miről, csak beszélgettek, mintha már régóta barátok lennének. Zsolt egyre szebbnek találta ezt a tegnapelőtt még csúnyácskának látott lányt. Eltelt közben talán egy óra is, de nem észlelték az idő múlását. A kiskölyök kezdett már nyűgös lenni, így vége szakadt a társalgásnak, mert haza kellett vinni.
- Nem is tudom a nevedet! – kiáltott utána Zsolt a távozó lánynak.
- Julcsi!
- Később kijössz?
- Nem tudom. Talán.
- Vagyis igen. – vigyorgott magában elégedetten a fiú.

Jóska bácsi jött a bolt felől egy kenyérrel. Amikor meglátta Zsoltot a parkban, odakiáltott neki.
- Gyere csak gyerek! Merre csavarogsz? El akartalak küldeni a boltba.
- Minek? – kiáltott vissza, kissé sértődötten a megszólítás miatt – Maga már épp onnét jön.
- No, gyere csak! Ismered a Lacit?
- Melyiket?
- Aki velem van egy istállóban. Máma ő hajtotta le a teheneket legelni, de nem vitt magának enni. Nem volt még nyitva a bolt. Azt mondta, vigyek neki két karaj zsíros kenyeret. Vidd má’ el!
- Merre ment?
- Lent van a pataknál. Arra, a kútház felé menjél!

- Na, ezzel is eltelik az idő. – gondolta magában, miközben a bátyja után ment a szállóra. - Arrafelé úgyse járt még.

A Jóska bácsi benn a szobában kézbe vette a szokatlanul kicsi kenyeret. Nem gyakran látott még egy kilósat, hiszen ennek duplája volt a szokásos. A Laci két szeletet mondott, de ez annyira kicsi, hogy biztosan kevés lesz. Nagyon jó étvágyú egyébként is ez a fiatalember. Aztán nagy ötlete támadt. Nincs az sehol előírva, hogy a kenyeret nem lehet hosszában kettévágni. Ez a megoldás. Így már akkora, mint egy házi kenyér.

Az ám! A házi kenyér. Milyen jóízűt ehetett volna a friss, ropogós cipóból ma reggel. Még birkatejet is ihatott volna hozzá. Na, de ez már így alakult, nincs mit tenni. Figyelte az öreget, amint keni rá a zsírt a kenyérre, s közben nevethetnékje támadt, mert eszébe jutott, amit az apja mesélt.

Látott a boltban egy félliteres üveget, valami sárga, krémszerű tartalommal. A többi konzervhez képest olcsó volt, így meg is vette. Az volt ráírva, hogy mustár. Nem találta nagyon finomnak, nagyon szívesen megosztotta a testvérével. A Jóska bácsi imádja a potyát, így kapott a lehetőségen, s jó vastagon megkente a kenyeret.
- Kicsit savanyú – mondta, miközben fancsali képpel tömte magába a mustáros kenyeret – de jó ízű.
- Mit nevetsz? – kérdezte, ahogy meglátta, hogy Zsolt minden ok nélkül mosolyog.
- Semmit. – válaszolt, komolyságot erőltetve az arcára.
- Na, odaadom a táskámat, de aztán vigyázz rá! – nyújtotta át a Lacinak szánt csomagot. – Siess vele, biztosan éhes már. Tedd fel a kalapomat! Nagyon süt a nap.

Dehogy teszi a fejére azt a büdös, zsíros kalapot. Majd úgy néz ki benne, mint a saját nagyapja. Nem számít a napsütés. Ha süt, hát hadd süssön. Elindult keresztül a tanyán, a víztorony irányába. Aztán hirtelen meggondolta magát, és a lakóházak felé fordult. A Julcsi kinn volt az udvaron, ruhákat teregetett a kötélre.
- Hé! – kiáltott oda, hogy a lány észrevegye.
- Mi van?
- Eljössz velem a patakhoz?
- Minek?
- Hát, csak. Vagy vigyázni kell az öcsédre?
- Mamám itthon van, akár el is mehetek, ha kiraktam a ruhát.

Julcsi nem is szólt senkinek, csak ment Zsolttal a patakhoz. Mintha régi pajtások lennének. Laci szóvá is tette, hogy „ Mi van gyerek, Nőt is hoztál?”
- Na, elég lesz? – kérdezte Lacitól, amikor az, elővette a kenyeret a táskából. A nőre vonatkozó megjegyzést figyelmen kívül hagyta.
- Hát, küldhetett volna vöröshagymát mellé. Na, majd iszok hozzá bort. Az van nálam. Megkóstolod?
Zsolt határozott fejrázással jelezte, hogy nem kér a borból.

Julcsi otthagyta őket, lement a vízhez. A leszakadt part el is takarta előlük. A Laci kihasználta, hogy hallótávolságon kívül volt a lány, s érdeklődni kezdett felőle.
- Régóta ismered? – intett arrafelé, amerre eltűnt a szemük elől.
- Egyszer láttam korábban, de még csak ma beszéltem vele először.
- Akkor még nem is…
Félbe hagyta a kérdést. Biztosan rájött, hogy nagyon nagy butaságot akar mondani. A fiú viszont kíváncsian várta, hogy mit akar megtudni, így valamit mégis kérdeznie kellett.
- Megcsókoltad már?
- Mondom, hogy ma beszéltünk először.
- Na és? Azért csak eljött veled. Biztosan tetszel neki. Menj le hozzá a patakhoz, hogy magatokban legyetek, aztán támadd le! Ha nem tiltakozik, akkor benyúlhatsz a szoknyája alá – vigyorgott a jónak hitt ötleten.
- Nem is szoknyában van.
- Az mindegy. Csak nyúlj oda neki.

Zsolt elgondolkozott a hallottakon. Szívesen megtette volna, amit javasolt ez a tehénpásztor, de fogalma sem volt, hogy kerülne alkalmas helyzetbe ehhez. Azt nem mondhatja, hogy nincs szándékában hozzányúlni a lányhoz, hiszen mégis férfi volna, vagy mi. Úgy érezte, ezt bizonyítania kell ez előtt a korábban nem is látott ember előtt. Még szerencse, hogy a patakmeder mélyen van, nem lehet odalátni. Aztán majd azt mond, amit akar.
- Merre vagy? – kiáltott, amikor megállt a magas partfal tetején.
- Gyere csak le, nézd mit találtam!

A lány egy bokor árnyékában guggolt a víz mellett, s erősen figyelt.
- Érdekes. Mik ezek?
- Kis békák. Ebihalak.
- Rengeteg van belőlük. Ott meg halak! De aprók! Meg átlátszóak. Csak a szemük feketlik.

Nagy fekete darázs döngött a fejük fölött, a vízfelszíntől arasznyira szitakötők lebegtek. A lány leveleket tépett a bokorról, aztán figyelték, hogyan sodorja a víz.

Kicsi volt ez a patak, akár át is lehetett ugrani a túlsó partjára. Zsolt elgondolkodott azon, hogy lehetett ebbe a patakba belefulladni. Márpedig megtörtént tavaly nyáron a tragédia, hogy egy tanyasi gyerek – akivel sokat lógtak együtt – fürdés közben elmerült, és holtan húzták ki. Akkor biztosan nagyobb víz volt benne, nem harminc centi, mint most. Vagy nem is ezen a részen fürdött. Talán van mélyebb része is valahol a közelben. Nem járt még korábban errefelé. Az eset után az apja fel is hívta a figyelmét rá többször is, hogy ne jöjjön le a patakhoz. Egyedül semmiképp. Most mégis lejött. Igaz, nincs egyedül.

- Nézd milyen érdekes! – mutatott a lány az ég felé.
- Micsoda? – emelte magasra Zsolt a tekintetét.
- Az ott olyan, mint egy kutya. – mutatott az egyik apró, fehér felhőpamacsra.
- Melyik? Ja, az? Inkább ló. Az meg egy emberfej. – mutatott egy másikra.
- Nekem így ám kitörik a nyakam – feküdt hanyatt a lány a fűben. Majd hirtelen újból felült, levetette a szandálját, lábát belelógatta a vízbe, s újból lefeküdt.
Zsolt is ezt tette. Nevettek. Nézték a tiszta kék égen a bárányfelhőket, vitatkoztak azon, melyik mire hasonlít.
Na, de hogyan lesz ebből csókolózás? Odafordul, lebirkózza. Aztán majd kap egy hatalmas pofont. Na, és akkor mi van? Legalább meg kellene próbálni! És ha nem kap pofont? Akkor hogyan tovább?

Óvatosan megfogta a lány kezét, de az elkapta. Na, akkor ez ennyi volt. A lelke legalább megnyugodott, hogy próbálkozott. Majd legfeljebb elköszönéskor ad neki váratlanul egy puszit. Semmitől az is több.

A lány talán megérezte Zsolt gondolatait, mert hirtelen eszébe jutott, hogy menni kellene, mert agyonüti a nagyanyja, amiért szó nélkül elcsavargott. Agyonütésre nem került sor, de hangos veszekedéssel fogadta, amikor a kapuhoz közeledtek. Így a puszi is elmaradt.


*


Közel három év telt el a vízhordás óta. Zsolt városi legény lett. Ipari tanuló. Hamarosan segéd úr. Ritkán engedték haza, csak havonta volt erre lehetőség. Nem szerette meg a várost. A sírás környékezte vasárnap esténként, amint a majdnem üres buszon zötykölődött a vasútállomásról a kollégium felé.

Ezen a vasárnapon úgy döntött, nem utazik vissza. Búcsú volt a szomszéd faluban. Nem vonzotta túlságosan sem a faszárú nyalóka, sem a játék puska, de este bált tartanak az iskolaudvaron. Délután gyalogoltak át Üsztögre legalább hatan, heten. Az utolsó busz fél nyolckor indult. Nem onnét, hanem hazulról. Nyilvánvaló, hogy azzal nem utazhat el, ha a bálban ott szeretne lenni. Majd a hajnali busszal inkább. Hétfőn iskola, nyolcra ott is lehet. A nevelőtanár talán meg se tudja, hogy nem ment vissza este.

A presszóban keserű cseresznyepálinkát ittak, sörrel kísérték. Üveges sörrel, ami nem volt mindennapos, hiszen vagy csapoltat lehetett kapni, vagy az is előfordult, hogy semilyet. Bár ünnepi alkalmakon azért többnyire megoldották az italellátást. Igen szemrevaló lányok korzóztak a sátrak között, jártak be fagyizni a presszóba. Remélhetőleg sokan közülük ott lesznek este a bálban. Zsolt ki is nézte magának a legcsinosabbat. Aligha találkoztak korábban, mégis mintha ismerősnek érezné. A lány is észrevette, hogy ő a kiválasztott, de kacér pillantásokon túl nem teremtettek kontaktust.
Na, majd a bálban!

 

 

A falu szélén két legény várakozott. A telihold fényénél aránylag messzire elláttak, de valahogy nem akart előbukkanni a falu felől a cimborájuk.

- Szerintem induljunk! Már nem látok a fáradtságtól. A hajnali buszt így is lekésem, de a hetesig jó lenne még egy kicsit aludni. – állt fel Zsolt az árokpartról.

- Várjunk még egy kicsit! – mondott ellent Jóska – Azt mondta, hogy hazakíséri a csajt, aztán már jön is.

-          Értem én, de meddig várjunk?

 

Jóska nem válaszolt, inkább rágyújtott immár kitudja hányadik cigijére. Aztán alig szívott bele néhányat, amikor futó léptek zajára figyeltek fel. Nagy lihegve, széles vigyorral megérkezett Miki is.

- Na, ez is megvolt.

- Mi volt meg?

- Hát a kis fekete.

- Megdöntötted?

- Meg én. Igaz, nehezen állt kötélnek, de aztán csak megadta magát.

- Melyik csaj volt? – kérdezte Zsolt – Többel is láttalak táncolni, nem tudom melyikre sikerült rátapadnod.

- Az a kicsi fekete a piros nadrágban. Éppen a nadrággal volt a gond, különben a kapuban állva a hónom alá kapom az egyik lábát, de így le kellett húznom róla. Muszáj volt lefektetni.

- A Julcsit mondod? – kérdezte megdöbbenve Jóska. – Azt én is kivittem a parkba a szobor mögé. Talán egy órája lehetett. Azt mondta, még senkinek nem adta oda magát eddig, de nem hittem el neki. Elég rutinosnak tűnt.

- Nekem is azt mondta, hogy szűz, azért fél annyira. Aztán tényleg nem tűnt félősnek. Azt mondod, hogy egy órája te is megdugtad? Öcsém! Hogy ez a nő mekkora…

 

A döbbenettől nem is fejezte be a mondatot, csak csalódottan ingatta a fejét. Aztán Zsolt felé fordult.

- Neked?

- Mit nekem?

- Milyen volt az estéd? Összejött valami?

 

Zsolt egy pillanatra elbizonytalanodott. Nem tudta, mit válaszoljon. A hallottaktól összeszorult a szíve, görcs állt a gyomrába, végtelen keserűség uralkodott el rajta. Talán még szédült is kissé. Ez utóbbi talán az elfogyasztott italtól van, hiszen akkor erősödött a szédülés, ha a nagyon fáradt szemét behunyta. Nem is szívesen eresztette le a szemhéját, mert erősen szúrt ilyenkor a szeme, de már nyitva tartani is nehéz volt.

 

Átsuhant az agyán az egész éjszaka egy szempillantás alatt. A másik két fiú várt a válaszra, majd miután nem szólt, elindultak hazafelé. Beszélgettek, de Zsolt csak hallotta őket, nem fogta fel miről van szó. Erősen botladozva baktatott utánuk a mély keréknyomokkal szabdalt földúton.

 

***

 

Nyolckor már szólt a zene. Az iskola udvarán egy traktor pótkocsija volt a színpad. Nem volt egy profi zenekar, de táncolni lehetett a zenéjükre, és ez a lényeg. Na meg az, hogy teljesen besötétedjen, át lehessen mászni a kőkerítés tetején úgy, hogy ne vegyék észre a rendezők. Egyszerűbb lenne a kapun bemenni, de ott fizetni kell. Hasonló helyzet adódott már egy másik faluban korábban, de ott ismerték őket, s az ottaniak nem emlékeztek rá, hogy megvették volna a belépőjegyet.

Így a kerítésmászás után mégis kénytelenek voltak a pénztárhoz járulni. Most szerencséjük volt. Leporolták magukat, majd elvegyültek a tömegben. Zsolt azt a lányt kereste, akit már délután kinézett magának. Meg is látta a táncolók között.

 

- Na, nem táncolsz? – kérdezte Miki, de nem várt a válaszra, hanem indult is éppen a kiszemelt kis fekete felé.

- Várok egy lassú számra. – válaszolt, de már csak magának mondta, hiszen egyik társa se volt a közelében.

 

Irigykedve nézte azt a néhány párt, akik szemlátomást rutinosan táncoltak. A többség viszont valójában egyedül rázta magát a zene ritmusára. Az számított partnernek, aki szemben volt vele. Testi kontaktus inkább csak lassú számoknál volt. Ekkor lehetett beszélgetni is. Ha nem értették egymás szavát, az megindokolta, hogy egész közel simuljanak egymáshoz.

 

„Rén-en-tirsz hm,hm, hm…” Na, ez jó lesz. Most lekérem.

 

- Szia. Nem találkoztunk már?

- Ócska duma. – válaszolt a lány

- Na, de komolyan. Már a délután is úgy éreztem, hogy ismerjük egymást. Idevalósi vagy?

- Ezek szerint te nem. Valójában én sem, de sokat járok a nővéremhez, ő pedig ide jött férjhez.

- Hogy hívnak? Ja, bocs. Én Zsolt vagyok.

- Én pedig Julcsi.

- Julcsa?

- Nem, nem Julcsa. Julcsi.

- Ismertem egy ilyen nevű lányt néhány éve…

- Szabad? – tolta finoman odébb egy idegen fiú.

- …itt nem messze a tanyán. – fejezte be a mondatot, de ezt már csak ő maga hallotta.

 

***

 

Félrevonult. Lekérhetett volna egy másik lányt, de ő inkább csak erre - illetve most már tudja a nevét – a Julcsira hajt. Nem akart balhét, így kivárta mindig, hogy cserélődjön a Julcsi táncpartnere. A haverok segítettek volna, de nem akarta. Más fiúk is szemet vetettek ám erre a lányra, így nem nagyon volt lehetőség beszélgetni tánc közben. Nem tudta, hogy oldja meg ezt a gondot, végül a lány segített.

 

- Menjünk ki – javasolta, amikor éppen egy szám végén sikerült együtt maradniuk.

- Jó ötlet, menjünk!

- Van cigid? – kérdezte Julcsi már kinn az utcán.

- Nem dohányzom.

- Kár. Na, szóval te voltál a tanyán az a fiú? Emlékszem rád.

- Voltunk is együtt lenn a pataknál.

- Igen – nevetett a lány – Aztán meg se csókoltál.

- Én próbálkoztam, de elhúzódtál.

- De nagy marha voltál. Minek hagytad annyiban?

- Nem kellett volna?

- Nem hát.

- Akkor most ezt bepótoljuk – jelentette ki az izgalomtól szinte remegő hangon Zsolt, majd a lány két vállát megfogva, megcsókolta. A lány visszacsókolt. Mi az hogy? Valósággal rátapadt a fiú ajkára. A kezét lefejtette a vállairól, és lefelé irányította. Zsolt egy darabig nem tudott mit kezdeni a kezeivel, majd végül a lány derekára tette. Julcsi újból megfogta a fiú kezeit, és szelíd erőszakkal még lejjebb tolta, de nem engedte el, amíg biztos fogást nem érzett.

-          Na, ez eddig jól halad. – gondolta Zsolt magában, miközben heves izgalom közepette hosszasan „nyelveztek.” Eddig már falubeli lányokkal is eljutott. Volt, hogy hárommal is gyors egymásutánban, a patakparton heverészve. Úgy ahogy Julcsival kellett volna három éve.

 

Erős parfüm illat, büdös dohányfüst, és a nemrég kiköpött rágó íze áradt a lányból, de mindezt ellensúlyozta a kicsi, törékeny test ölelése, ajkainak lágysága, forrósága. A fiún soha nem érzett izgalom uralkodott el. Férfiassága megmerevedett, mint ’14-ben a nyugati front. Ez önmagában nem számít rendkívüli helyzetnek, sokszor a buszon zötykölődve is előfordul, s aztán az okoz gondot, hogy leszállva mivel leplezze, nehogy kicsúfolják miatta. Most nem zavarta, hiszen éppen Julcsi váltotta ki ezt a helyzetet. Nem akarta leplezni, inkább magához szorította a lányt, hagy érezze ő is.

 

- Találkozhatnánk gyakrabban is ezután. – mondta Zsolt két csókolózás közben.

- Eddig – ha jól számolom – háromévente találkoztunk. Azt hiszem, megoldható. Jövő hétvégén?

- Hol?

- Akár itt is…mennyi az idő? Azt ígértem a nővéremnek, hogy éjfélre hazamegyek.

- Addig még akár vissza is mehetünk ha akarod, de én inkább hazakísérnélek.

- Maradok még egy fél órát. – döntötte el a lány.

 

A kapuban egy enyhén ittas srác, szinte rátámadt Zsoltra, miközben a befelé igyekvő lányt egyik karjával magához ölelte.

 

- Téged ismerlek öreg. Jól vagy hugi? – nyomott egy puszit Julcsi arcára.

- Te részeg vagy. – húzódott el tőle a lány.

- Lehet, hogy tán ittam, lehet, hogy tán torgok…- kezdte idézni maga se tudta, hogy mit.

- Honnét is ismerlek? – fordult feltartott mutatóujjal Zsolt felé, jelezvén, hogy erősen gondolkodik.

- Oda jártam nyaranként a tanyára, ahol laktok. – válaszolt Zsolt, miután emlékeiben erősen kutatva rájött, hogy ez a fiú a Julcsi testvére, a Gabi.

- Úgy van, – helyeselt – de már nem ott lakunk. Én meg pláne nem. Együtt jártok a hugival?

- Ez így túlzás – kezdte volna Zsolt, de Julcsi megfogta a kezét, miután kiszabadult a bátyja öleléséből, és húzta maga után befelé az udvarra.

- Vigyázz a tesókámra sógor! – kiáltott utánuk Gabi.

 

***

 

Ahogy visszaemlékezett Zsolt a történtekre, még el is mosolyodott, ezen a „sógor” megszólításon. Nagyon vagány kis csaj ez a Julcsi, reményteljesen kezdődött a kapcsolat, de még az együtt járás sem igaz, hát még a sógorság. Nem lenne ellenére, de ilyeneken nem igazán gondolkodik még. Egyelőre barátnőt keres magának. Persze olyat, aki kizárólag az ő barátnője.

Most meg kiderül, hogy egy este két fiúval is lefeküdt, miközben azt remélte, hogy majd ő fogja megkapni ezt a lányt. Nagyot csalódott Julcsiban. Az pedig határozottan dühítette, hogy ez a másik kettő mekkorákat nyerít, miközben nagy hangon dicsekednek egymásnak. Valójában nem is értette, hogy miket mondanak, de nem is volt rá kíváncsi. Azok felfigyeltek rá, hogy mennyire magába roskadt.

 

- Nagyon el vagy kettyenve Zsoltikám. Bánt valami?

Nem volt vicces a kérdés, mégis kuncogtak rajta.

 

- Semmi bajom – válaszolt – csak álmos vagyok, meg el vagyok fáradva. Az ötös buszt már biztosan nem érem el. Aludni mindenképpen muszáj egy kicsit.

- Biztos, hogy csak ez a baj? – állt meg Miki, hogy Zsolt utolérje, majd átölelte a vállát.

- Rá se ránts cimbora! Majd legközelebb partiban döntjük le a kiscsajt, és akkor te is sorra kerülsz.

 

Ezen megint hatalmasat röhögtek. Zsolti nem nevetett. Gusztustalannak tartotta még az említését is. Nem is reagált rá semmit, így továbbra is némán kullogott a vihorászó társai után. Gondolatban megpróbálta összerakni, mi is történhetett, miután a lánnyal elváltak.

 

***

 

Elmúlt már éjfél, amikor látta, hogy Gabit támogatja hazafelé. A hazakísérésből persze nem lett semmi. Nem is beszélték meg biztosra a következő találkozást. Ha esetleg még visszajött Julcsi a bálba, azt észre kellett volna vennie. Persze nem biztos. Az idő lehetett akkor egy óra, most pedig van fél három. Mikivel lefeküdt egy fél órája, a Jóskával pedig amikor visszaért, azonnal. Na, de korábban nem is láttam őket együtt.

 

- Egy nagy lószart! Ti átvágtok engem. – kiáltott utánuk. Felvidult a felismeréstől. Teljesen mindegy, hogy beismerik, vagy sem. Hazudnak és kész.

 

***

 

Nagyon rövid volt az éjszaka, de a hetes buszon ott kellett lennie, hogy a nyolcas vonatot legalább elérje. A vasútállomáson megváltotta a jegyet, majd leült egy üres padra a váróteremben, hiszen volt még húsz perc a vonat indulásáig.

 

Rajta kívül alig volt néhány várakozó, hiszen aki munkába utazik, már elment korábban. Fejét a falnak támasztotta, s nézte, hogyan ugrál az órának a mutatója rovátkánként odébb, odébb. Nagyon fáradt volt a szeme, minduntalan becsukódott. Nem aludt el, hallotta, amint neszeznek a várakozók, hallotta, hogy halkan beszélgetnek, amiből egy szót sem értett. Aztán egy ismerős női hangra figyelt fel.

 

- Lajcsika! Az anyád úristenit! Jössz ide rögtön? Mindjárt ráverek a fenekedre, ha nem fogadsz szót.

Lajcsika? Nem ismer senkit, aki így hívná a gyerekét. Bár valaki mégis. A fejét nem mozdította, csak a szemét nyitotta résnyire. Egy hat-hét év körüli fiú vigyorgott egészen közelről az arcába. Nem szólt, de a tekintete azt sugallta, mintha ismernék egymást.

- Ne molesztáld azt a legényt! – lépett oda egy feltűnően ápolatlan kócos fiatal nő, és elkapta a fiú karját. Csak egy pillanatra nézett Zsoltra, aztán húzta is magával Lajcsikát a másik padhoz, ahol egy kicsi leánygyerek térdepelt az ülőlapon, s a háttámlára támaszkodva figyelte az akciót. Amikor odaértek, a nő picit megrázta a fejét, mint akinek rendet kell tenni az agyában, s visszanézett. Mintha emlékeztetné Zsolt valakire, vagy talán ismeri? Aztán úgy döntött, hogy mégse.

- A szép juhászné! - villant át Zsolt agyán a felismerés. – Vagy mégse? Nem így emlékszem rá.

 

Alvást mímelve, csak a szeme sarkából figyelte, s egyre biztosabb volt, hogy jól ismeri. Ez a nő a Zsuzsa, csak rettentően elhanyagolja magát. Egyáltalán nem kívánatos.

- Na, de mit akarok én egy ilyen asszonytól, mikor ott van nekem a Julcsi. Hét végén találkozunk. Aztán majd megtudja az a két hazudós alak, hogy ki fogja ledönteni – mosolyodott el magában.

- Mi van öcsi, valami szépet álmodtál? – szólt rá egy idős úr

-          De szépet ám bátyám. Nagyon szépet.

***