Utolsó cseppig

A kisbusz, ami Zoliékat hozta, heti rendszerességgel járt. Természetesen teljes utaslétszámmal. Viszont most lett egy kis kavarás, mert egy ránézésre se szimpatikus hölgy az előző turnusból hosszabbított, tehát most, a haza útra egy fővel több lett az utas, mint a kisbusznak a kapacitása. Senkire nem volt tekintettel. Ő eldöntötte, hogy ezzel a kocsival fog hazamenni akkor is, ha miatta egy négyfős családnak kell itt ragadni. A Zoliék csomagjának túlnyomó részét beraktuk a mi két kocsinkba. Őket pedig elvitték Thessalonikiba, hogy ott felrakják az ország déli részéről jövő nagy buszra. Legalábbis ez volt a terv. A helyi kapcsolattartó jó viszonyt ápolt a kellemetlen hölgyeménnyel, így fel se merült az a megoldás, hogy őt vigyék a csatlakozási pontra. A tervbe viszont hiba csúszott, de mi ezt csak napokkal később tudtuk meg. Thessalonokiban nem találkoztak a busszal, így visszajöttek Néa Vrasnára, s három nappal meghosszabbodott a nyaralásuk. Elmesélték, hogy ekkor már nagyon meleg volt az idő, nem olyan kellemes, mint amikor mi is ott voltunk. Már benn a házban is elviselhetetlen volt a hőség, a vízparton a homok égette a talpukat. Nagyon takarékosan kellett élniük, hiszen nem terveztek ráadást. Kár volt megvenni Staurosban az aranyláncot, de ezen már túl voltak. Az már csak hab volt a tortán, hogy a ruháikat mi elvittük. Ezért a három napért az utazási iroda ígéretet tett, hogy visszatérítik a befizetett szállásdíjat. Ezt persze nem tartották be, de Nagyné nem tágított, míg pénzt nem látott. Így kapott tízezer forint előleget, a többit hiába várták. Így se volt rossz üzlet.
Mi már reggel nyolckor útra készen álltunk kint az úton. A szállásunkról kiraktak bennünket, de meg akartuk várni a buszt, hogy megtudjuk, mi a helyzet Jugoszláviában. Nem akartunk ismét végigzötykölődni Románián. Jöttek közben utasok, hozzánk hasonlóan saját kocsival, s ők biztattak, hogy nyugodtan mehetünk Jugó felé, nincs semmi gond. A tranzitforgalmat biztosítják, ezen a részen nincsenek harcok. Kellett volna dínár a pályadíjra, de nem tudtak adni. Kénytelenek voltunk a buszt megvárni, hogy a sofőrnél válthassunk. Reméltük, hogy van neki. Nagyon hosszú délelőtt volt.
Lemehettem volna még a tengerbe fürödni, de minden be volt már pakolva, nem akartam felforgatni az egész bagázst. Tizenegy órakor jött meg a csoport. A sofőr tudott pénzt váltani.
Ő is mondta, hogy nyugodtan mehetünk Jugón át, nincs semmi gond. A korlátozásokat tartsuk be szigorúan, s nem fog hozzánk szólni senki. Eldöntöttük tehát, hogy ezt, a rövidebb utat választjuk.
Még egyszer bementünk Asprovaltára. Igaz, az ellenkező irány, de egy-két kilométer nem számít. Itt már van helyismeretünk, nem indulunk el, csakis tele tankkal. Beálltam a kútra. Csurig töltöttem a tankot szuper benzinnel, teletöltöttem a 9 literes kannámat, de még így se volt elég ahhoz, hogy Jugoszlávián átérjünk tankolás nélkül. Hacsak még a határnál rá nem töltünk. Még úgy is határeset. Elméletileg elégnek kell lenni, hogy ha 6 liter a Samara fogyasztása.

(A kannám eredetileg 10 literes volt, de egyszer megfeledkeztem róla, és a Daciámmal elgázoltam, s behorpadt.)

Ebéd nélkül nem akartunk elindulni, ha már ennyire közel járunk a délhez, így tehát leparkoltam, elsétáltunk Artúrhoz, vagy Oszkárhoz. (nem is tudom milyen nevet használtam rá korábban) Nagyon finom nála a grillcsirke, nem kérdés tehát, hogy mit kérünk. A teraszt, ahol most is leültünk - mint korábban sörözéskor- csak egy jelképes kis korlát választotta el a szomszédos szőrmekereskedő üzletétől. Helyesebben ez már nem az üzlete volt, hanem a kirakata. A bundák közvetlen a hátunk mögött sorakoztak.
- Egy ilyet azért elfogadnék. – mondta egyikre Ibolya – Kár, hogy már nincs rá pénzünk.
- Boríts egyet magadra, majd ha megyünk, azt hiszik, hogy ebbe jöttél.
- Harminc fokban? – nevetett az ötletemen, s közben mutatta a homlokához tartott mutatóujjával, hogy nem tart egészen normálisnak.
Egy óra lehetett az idő, amikor elindultunk. Elhaladtunk a staurosi elágazásnál, s innét már teljesen idegen tájon jártunk. Sok helyen árultak az út mentén dinnyét. Egyszer meg is álltunk, s még begyömöszöltük a csomagtartóba a jókora gyümölcsöket.


Már rég elhagytuk a tengert. Délről síkságot láttunk, csak nagyon távol sejlettek dombok. Észak felől viszont ismét hatalmas vízfelületek mellett haladtunk el. Két tó van itt egymás után, de akkorák, hogy szinte teljesen elválasztja a Chalkidiki félszigetet a szárazföldtől. Ez persze csak a térképen tűnik így, a valóságban jelentős a szintkülönbség, amiből nyilvánvaló, hogy a tavaknak és a tengernek valójában semmi közük egymáshoz. A tavaktól északra, hegyvonulat koszorúzza a látóhatárt.
A főút iránya nekünk nem egészen jó. Le kell térnünk róla előbb nyugatra, majd északra, hogy elhagyjuk Makedóniát, s átléphessünk Macedóniába. Valaha egy ország volt, de ma már az északi részen szlávok élnek, s az a rész nemrég még Jugoszláviához tartozott. Míg odáig eljutunk, bőven akad még eltévedésre alkalmas útelágazás. Thessalonikit elkerüljük, de az elővárosi részt azért érintjük. Ezen a részen egy ideig az Athén felé vezető autópálya a támpont. Mégis elvétjük az irányt, mert Ibolyával vitába keveredünk, hogy az Athina a főváros neve, vagy valami egyéb településé. Ez alatt persze haladunk, de vélhetően rossz irányba.
- Szerintem, vissza kell fordulnunk, mert így bemegyünk a városba.
- Akkor állj meg, ott van egy nő, kérdezzük meg!

Ibolya nem csinál gondot abból, hogy itt senki nem ért magyarul. Neki már rutinja van hasonló helyzetek kezelésében. Előző utunkon a szerb érchegység közepén egy útépítés miatti terelésnél is megkérdezte az őrt, hogy merre menjünk. Az információ birtokában visszajött, és mondta: Itt jobbra menjünk le a városba – megjegyzem olyan meredek út volt, hogy majd’ kitapostam a fékpedált, mégsem akart lassulni a Wartburg – a villanyrendőrnél forduljunk jobbra, és arra van Belgrád. Ugyan ezen az úton volt egy viccesebb is, amikor a határ menti Horgoson bement a kocsmába, s megkérdezte, hogy beszél-e valaki magyarul, Mindenki – volt rá a válasz. Na, így azért sokkal könnyebb.

- Gyere má’! – hívott, miután a kocsiból kiszállva megszólította a járdán álldogáló dekoratív, túlsminkelt hölgyet – Ez angolul beszél.
- Do you speak English? – szegezte nekem a kérdést, amikor odaléptem. Nem tudom pontosan milyen mozdulatokat tettem, de azt szándékoztam jelezni, hogy szinte nem. Azért mondta.
- Go to back! You have to go to left under bridge!
- Thanks, good bye.
Magam is így gondoltam. Forduljunk vissza, s a híd alatt menjünk balra. Vagyis az imént látott Athina tábla útmutatása szerint. Azért, hogy teljesen biztosak legyünk a dolgunkban, még a híd előtt leálltunk az út szélén, mert láttunk ott egy dinnyeárust. Gondoltuk, kérünk még megerősítést. Na, ez nem sikerült, mert ez a nő külföldi volt. Igaz, az előbbi is, de ez orosznak mondta magát, ami arra enged következtetni, hogy nincs helyismerete. Dinnyét azért vettünk tőle, ha már megálltunk, hiszen az alacsony ár is csábító volt. A csomagtartóba már semmi nem fért be, így a gyerekek lábánál görgött a görögdinnye egészen hazáig. Az út további része széles, autópályaszerű volt, szinte végig lakott terület, az athéni autópályáig. Oda elérve csak az volt a trükk, hogy éppen az ellenkező irányba kell elfordulni. A határállomás neve volt kiírva, amire már nem emlékszem, bár azt hiszem Jugoslavia tábla is volt kitéve a gyengébbek kedvéért. (vagyis nekünk)
A kora délelőtti napsütés ontotta a hőséget, de a lehúzott ablakon beáramló menetszél elviselhetővé tette. Tempósan haladtunk észak felé a makedón síkságon. Nem sok ehhez hasonló lapos terület lehet egész Görögországban. Dimbes-dombos, inkább legelő, mint szántó. Hegyeket még a messzeségben sem látunk. A határ közelében már magasabbak a dombok, előttünk feltűnnek újra a hegyek. Az eszméletlen hőségben árnyékot keresünk, de sehol egy fa, pedig egy pár percre meg kellene állni. Kénytelenek vagyunk a tűző napon tartani egy kicsi pisi-szünetet. A határ közvetlen közelében hatalmas benzinkút van, itt pótolhatjuk a veszteséget. Eddig 160km-t jöttünk, nem sok hiányzik a tankból, de Jugoszlávia 700km. Minden cseppre szükség van, ha át akarunk érni tankolás nélkül. Márpedig benne van a pakliban, hogy ebben az országban nem kapunk benzint.

Jó nagy forgalma van a kútnak, hiszen minden utazó hasonlóan gondolkodik, mindenki tele tankkal indul tovább. Alig van olyan, aki itt nem áll meg. Viszont problémám akad. Ilyen kutat még nem láttam. Beállok az egyik sorba, de nem értem, hogyan működik a rendszer, hiszen egyetlen kútkezelőt sem látok. Figyelek erősen.
Tankolnak az autósok, aztán mennek befelé a shopba. Kivétel nélkül mindenki. Bemegyek én is szétnézni.
Aha! Itt fizetnek.
Rám kerül a sor. Alig tudom beletuszkolni a tíz litert. A fizetéssel nincs semmi gond, jó a német márka. Azt persze nem értem, honnét tudják, hogy én melyik kútoszloptól jövök. Nem kérdezték, de nem is tudtam volna megmondani. A kútoszlop számát tudtam volna mutatni, sőt a számokat ismerem angolul, de azt se tudtam, hogy a kutak számozva vannak. Valaki biztosan figyelt.
Besorakoztunk a határátlépéshez. Most senki nem osztogatta az űrlapokat mint belépésnél, csak ki volt készítve, el kellett vennünk. Immár rutinosan kitöltöttük, leadtuk, lepecsételték, nyitották a sorompót. Megérkeztünk a Macedónia, volt Jugoszláv köztársaságba. A görögök ragaszkodnak ehhez a hosszú megnevezéshez, hogy ne legyen összetéveszthető a görög Makedóniával. Itt már egy vörös zászló leng a rúdon, Philippos király arany napjával a közepén. A görögök ezért is tiltakoznak, de Macedóniának akkor is ez a zászlója. Nem mondom, hogy nincs egy pici gyomoridegem, hiszen háborús területre léptünk. Úgy mondják, bolond világ van errefelé. Szigorúan tartom a sebességkorlátozást. Néhol, üres ellenőrzési ponton haladunk át. Ezt arról lehet felismerni, hogy fokozatosan korlátozzák a sebességet, egészen 10km/h-ig. Néhány ilyen helyen rendőröket is látunk, de minket sehol nem állítanak meg. A környezet lélegzetelállító. Vadregényes hegyvidék. Az útnak néhol alig van hely. Egyik szurdokból a másikba alagúton jutunk keresztül. Hatalmas sziklaszirtek fogják el előlünk a napot. Itt már nincs gondunk a meleggel. Alig van forgalom, szinte csak azok járnak erre, akik Görögországba mennek, vagy onnét jönnek. Többségük magyar Helyi forgalom nincs is. Igaz, jó hosszú szakaszon településeket se látunk, legfeljebb útjelző táblákat. Néhány nyíltabb részen látni személykocsit állni az útszélen. Rajtuk vastag por, ami mutatja, nem ma állt le. Nincs benzin. Még jó, hogy felkészültünk erre.
Egy idő után már elegem van a hegyekből. Szeretem az ilyen vidéket, de egy-két száz kilométer elég belőle egy szuszra. Néhol látok kemping táblát, de gondolom nem csak mi vagyunk vele úgy, hogy nem merünk megállni.

Aztán kijutunk egy szélesebb völgybe, kezdődik az 50km autópálya. Az ára 10DM, de helyi valutában, macedón dínárban kell fizetni, ami természetesen nem ugyanaz, mint a jugoszláv dínár. Ezt az összeget nem egyszerre kell kifizetni, hanem elaprózva, három kapunál. Közben utolértünk egy egri buszt, amivel többször is leelőzzük egymást. Skopje-t nem érintjük, csak közel haladunk el mellette. Ezt csak a térképről tudjuk, a hegyek miatt nagyon keveset láttunk ebből a picike országból. Elérjük a rögtönzött határátkelőt. Konténerek vannak lerakva, mintha útépítés lenne. A kamionsor mellett vesszük a bátorságot elhaladni. Azt hiszem, ezt így szokták, hiszen senki nem szól ránk. Az a gondunk, hogy a megmaradt macedón dínárunktól meg kellene szabadulni. Az egyik konténerre ki van írva, hogy „banka”. Átváltják a pénzt. Az egyenruhások közül nem tudom megállapítani, hogy mifélék, de azt sem, hogy ki, melyik országhoz tartozik. Aki kéri az útlevelet, annak megmutatjuk. Itt már van autó bőven. Lassan átjutunk a határon, ami valójában csak annyi, mint egy felesleges útakadály. Elhaladunk a piros-kék-fehér zászló mellett, megérkeztünk Szerbiába. Ekkor ugyan még nem ez a neve, hanem Jugoszlávia. Esetenként kis-Jugoszláviának becézik. Az egykori hat köztársaságból már csak kettő alkotja. Később majd megváltoztatják Szerbia-Montenegróra a nevét, de majd ez is kettéválik. Sőt! Szerbiából kiválik az ősi szerb föld Koszovó, amit az ország bölcsőjének tartanak. Az albán lakosság aránya 90%, hiába tiltakoznak a szerbek. Na, de ez majd később fog bekövetkezni, most még Jugoszláviába léptünk be. Most már tényleg elegem van a hegyi utakból, alig várom, hogy elérjük a Morava folyó széles völgyét. Ott is legalább Nis térségét, ahol kezdődik a Belgrádig tartó 240km-es autópálya, amelyen legalább 120-al lehet döngetni. Mire odaérünk, a nap már lebukik a hegyek mögé. Ideje lenne enni is valamit, hiszen ugyancsak megéheztünk. Valójában valami levest ennék szívesen, de nyilván erről szó nem lehet, csakis konzervünk van. A kapunál rengeteg autó torlódott fel. Lassan araszolunk előre, megkapjuk a jegyet. Dehogy állok én itt félre ennyi ember között. Haladjunk, amíg még be nem sötétedik. Legalább félórát száguldunk, mire elérjük a következő pihenőt. Hatalmas parkolóba kanyarodunk le. Megállunk rögtön az elején, pedig a másik végén üzemelő benzinkút van. Az ablakmosásból élő helyi fiatalok persze azonnal meglátnak bennünket, s jönnek is a két márkájukért. Nem merjük visszautasítani a szolgálatukat.

Csak miután elmennek, akkor merjük előszedni a kaját.
A kannából áttöltöttem a tartalék benzint. Már bőven belefért. Ráérnék még később is, de nem akarok sötétben kínlódni vele. A sötétre pedig már nem nagyon kell várni. A közeli települést nem láttuk ugyan, de lennie kellett, mert a pálya fölött átívelő gyalogos hídon nagy volt a forgalom. Ez persze nem zavart bennünket, csak Ibolyának okozott gondot, mivel nem talált WC-nek való eldugott helyet. A hídról a bokor mögé is belátnak. Na, de nem mindegy?
- Guggolj le nyugodtan! Itt nem ismer senki, mi van, ha látnak is?
Éppen ekkor futott be Nis felől két kocsi, s megálltak mögöttünk.
- Na – mondtam jó hangosan – ezek meg éppen magyarok.
Szóltunk hozzájuk pár szót, majd hamarosan indultunk, mivel közben már végeztünk az evéssel. Elköszöntünk, további jó utat kívántunk egymásnak. Még hallottam, amint az egyik idős hölgy mondta a másiknak, hogy ez – mármint én – mondta, hogy magyarok. Nem tudhatta, miért tettem azt a megállapításomat olyan hangosan.
Na, fel a lámpát, aztán nyomás! Terveztem, hogy valahol Belgrád előtt megállunk aludni, és csak reggel indulunk tovább. Százhúszas tempónál, sötétben, teljesen idegen környéken nem könnyű alkalmas pihenőhelyet találni. Nem is találtam. Hacsak úgy nem, hogy „Na, itt jó lett volna”. Hosszú és unalmas szakasz volt ez. Egyszer egy magyar rendszámú VW Passat előzött le bennünket, s amikor beállt elém, jelzett a vészvillogóval. Bizonyára a luxus apartmanban lakó szomszédaink lehettek. Egész héten láthatták együtt a piros Samarát és a Nissan Bluebird-öt, nem volt nehéz felismerni bennünket. Két óra autópályázás után végre elértük a fizetőkaput. Hatalmas autóáradat, rengeteg sávban, de szinte állandó mozgásban volt. Amíg a kéretlen ablaklemosók végeztek, háromszor kellett utánunk szaladniuk.
Belgrádban nem volt nagy forgalom. A kapunál feltorlódott autóáradat ekkorra már szétoszlott. Mint ahogy az esti tüntetés is, amiről persze nem is tudtunk, csak másnap hallottuk már itthon, a rádióból. Persze egyáltalán nem baj, hogy nem keveredtünk bele, hiszen nem lehet tudni, hogy viszonyulnak a tüntetők a külföldi turistákhoz. Különösen ha magyarok, akik velük szemben inkább a horvátokkal szimpatizálnak. Olyannyira, hogy még fegyvert is szállítanak nekik.
Mindez persze csak elméleti okoskodás, hiszen ha korábban érünk ide, akkor se tudunk semmit, hiszen nem érintettük a belvárost. Mi csak az átmenő forgalom része voltunk.
Itt már kezdett villogni az üzemanyagszint jelzőm figyelmeztető fénye. A Zágráb felé vezető útról letérve már alig volt forgalom, viszont mire a Vajdaságon átvezető autóútra értünk, már megint sokan voltunk. Felháborított, amiért útdíjat szedtek egy egysávos úton. Amikor két éve az ellenkező irányban tettük meg ezt az utat, fel se tűnt, hogy észak felé nincs is dupla sáv. Már csak hab volt a tortán, hogy márkában kellett fizetni, pedig lett volna dínárunk. A második kapunál legalább már magyarul szóltak hozzánk. Enyhítő körülmény.

Amikor a Dunán átkeltünk, már folyamatosan világított a „szegénységjelzőm”. A határig még 100 km volt hátra ekkor. Kizárt, hogy kitartson a benzin. Az autóút túloldalán voltak pihenők – talán benzinkút is – de a mi sávunk mellett csupán buszöböl méretű leállókat alakítottak ki. Erősen foglalkoztatott már az alvás gondolata is, de egy ilyen öbölbe felesleges félreállni. Egy méterre a száguldó autóktól képtelenség aludni még nekem is, akinek köztudottan jó alvókészségem van. El kellene menni kicsit távolabb az úttól, de hová? Világosban talán látnánk alkalmas helyet, de a sötét éjszakában ez reménytelen. Egyetlen választásom, hogy addig megyek, amíg tart a benzinem. Ha szerencsém van, ez a pont már nem lesz messze a határtól. Akkor majd Csaba átmegy, meg visszajön a kannámmal. Egy leállóban meg is álltunk néhány percre, s ezt az elképzelésemet megvitattuk.
- Szabadkán is megállhatnánk – mondta Csaba – Reggel elmennénk a piacra.
- Már megint?
- Erre a beszólásomra valószínűleg elmosolyogta magát, de látni, nem láttam a sötétben.
Ez a kérdésem arra utalt, hogy két éve a Fekete tengertől úgy szerveztük meg az utat, hogy hétfő reggel érjünk Szabadkára, ahol majd elmegyünk a piacra. Szombat reggel indultunk, de 200 km megtétele után – talán hamar – megálltunk, mert ott egy ismerős kempingben szállhattunk meg. Úgy gondoltam, a gyerekeknek is jót tesz végre ismerős helyen aludni, a sok idegenben eltöltött nap után. Vasárnap eljutottunk Vidinig, ami a lehető legnagyobb távolság volt még Bulgárián belül.
Hétfőn nagyon korán indultunk, de határátkelőnél eltöltött hat óra várakozással indult a nap. A négy kocsiból álló konvojt én vezettem, s nem is érintettük Szabadkát. Nem értem egyébként, mit akart piacozni. Hacsak nem a jövő hét valamennyi napján tartandó névnapjára akar olcsó italt szerezni. Nagy divatja volt évekig a jugoszláv szeszesitalnak. Az olcsósága volt csábító, de a minősége legalábbis megbízhatatlan. Állítólag benzines edényben szállították. Ezt persze nem lehet biztosra tudni. Egyszer Csaba leruccant ide, hozta Ibolyát is, aki hozott haza Cherry Brandyt. Még meggy szemek is voltak az üveg alján. Kibontva viszont büdös, vegyespálinka szag csapta meg az orromat. Én már akkor se nagyon szívesen ittam röviditalt. Egyedül a whisky-ről hitték, hogy szeretem. Azt ittam meg a legkisebb ellenállással, sokáig minden névnapomra kaptam egy üveggel, amit aztán beosztottam egy fél évig. Minden alkalommal több-több szódavízzel hígítva.

Amikor elfogyott alólunk az autóút, már annyira tompák voltak a reflexeim, hogy 70-el haladó járművet nem mertem megelőzni. Főleg azért, mert iszonyatosan nagy volt a szembejövő forgalom. Németországból hazafelé tartó török vendégmunkások töltötték meg az utat, de hihetetlen számban. Ezt az információt a rádióból vettem, magam csak annyit tudtam megállapítani, hogy a kocsik német rendszámúak. (gondolom, lakott területen is jártunk közben, egyébként nem láttam volna a rendszámokat) Szabadka szélén feltűnt, hosszú idő óta az első benzinkút. Messziről egyértelmű volt, hogy nincs nyitva, de azért megálltunk.
- Hol van a piac? – kérdeztem, amikor Csaba odajött.
- Majd reggel megkeressük.
- Tehát te se tudod. Akkor keressünk egy sötét mellékutcát, ahol aludni lehet!
Így is tettünk. Kerestünk egy sötét mellékutcát, de az alvás már nem ment olyan könnyen. Elővettük a térképet, és egy óriási felfedezést tettem. Röszke még 30km, de Tompa csak 11. Arra menjünk!
Tíz perc telt el, vagy talán negyedóra, amikor jött Csaba.
- Hagyjuk a fenébe a piacot, menjünk hazafelé! Én úgyse tudok aludni. Legfeljebb a határnál majd megállunk néhány órára.
- Azt találtam ki – mondtam neki az ötletemet – hogy Tompa felé menjünk. Lehet, hogy kitart addig a benzinem. Ha mégsem, akkor se sok hiányzik hozzá. Legfeljebb majd átmész a kannával.
Csaba javasolta, hogy én menjek előre, hogy észrevegye, ha leállunk. Nem tudom, minek mondta ezt, hiszen eddig is mi jöttünk elől. Megint elindultunk. Fel voltam rá készülve, hogy bármely pillanatban leáll a motor. Aztán mégis szerencsém volt.
- Görögországból? – kérdezte a határőr, vagy inkább megállapította.
- Látni rajtunk?
Nem tudom, erre mondott-e még valamit, vagy csak az útleveleket számolta meg, hogy annyi van-e, amennyi utas a kocsiban.
A sorompó után azonnal félre is álltunk, mert rögtön ott volt a benzinkút. Mellette egy hatalmas, de zsúfolásig megtelt parkoló. Ebben a jövésmenésben nem fogunk aludni, azt már el is döntöttem. Senkinek nem volt ellenvetése.
A 42 literes üzemanyag tartályba 42 litert töltöttem. Ezek szerint kihajtottam belőle az utolsó cseppig.

Tompa utolsó mellékutcájába fordultam be, s a főúttól legalább 200 méterre távolodtam el. Hálózsák az árokba és alvás. A szemem szúrt, ahogy becsuktam, de gyorsan elaludtam. Majd hamar fel is zavartak a kamionok, amiket egyenként engedtek át a falun a rendőrök. Aludtam is, meg nem is. Ebből az éber alvásból éppen egy óra elteltével ordított fel Ervin, pedig nem is állt a Nissan olyan közel. Nem tudtam mi a baja, csak később mondta el Csaba, hogy Csabi, a nagyobb fiú, megelégelte, hogy neki csak a padlón – pontosabban a kardánalagút domborulatán hasalva – jut fekvőhely. Fel akart menni az ülésre, amit Ervin határozottan ellenzett, s ennek teljes tüdőből hangot is adott.
- Alszol? - szólt Csaba, amint látta, hogy forgolódom az árokban. – Jobb lenne inkább menni.
- Nagyon idehallatszanak a kamionok is. – másztam ki a hálózsákból. – azért jót aludtam.
- Nekem nem sikerült most se, de ezektől úgyse lehetne, mindig veszekednek.
- Tényleg jobb lesz, ha indulunk. Hány óra? Nyolcra talán otthon is leszünk.
Kiértünk a faluból. A szemközti sávban hosszú tömött sorban várakoztak a kamionok. A faluba nem engedték be a sort, csak egyenként mehettek a határhoz. Talán egy kilométert se haladtunk, amikor mi is utolértük a várakozó sort.
Ez persze mind személykocsi volt. Lehetett vagy tíz, tizenkettő előttünk. Egy piros lámpa fényét láttam elől. Előbb azt hittem, vasúti átjáró.
- Miért kell várni? – kérdeztem a rendőrt, aki a lámpa mellett ült egy széken, rádióval a kezében.

- A kamionok miatt. – felelt röviden, de ettől még nem lettem okosabb, hiszen mi éppen az ellenkező irányba akarunk menni. Nem firtattam a dolgot, biztosan sokan megkérdezték már tőle, azért nincs kedve részletezni.
Visszaültem a helyemre, és vártam. Talán tíz percig. A Baja-Szeged közti főutat Tompától nyolc kilométerre kereszteztük. Itt még nem volt vége a sornak. Talán két kilométer is lehetett még a kereszteződés után. A pesti útról, Kiskunhalasnál letértünk, Kiskunmajsa, majd Kecskemét következett. Minduntalan lassítanom kellett, hogy Csaba követni tudjon. Nagyon el lehet már fáradva, hiszen ő nem olyan szerencsés mint én, hogy gyorsan el tudok aludni. Bár az ilyen pihenésnek a hatása csak két órán át hatásos, de az is sokat jelent. Lassan már kelt felfelé a nap, ez is ad némi erőt. Bugac közelében elnéztem az elsőbbségadást, de szerencsére nem jött senki a védett úton. Kecskeméten volt egy kis városi forgalom, ez kissé megtornáztatta az eltompult agyamat. Innét már járt úton haladtunk hazafelé. Cegléden azért kellett megállni, mert Zsófi rosszul érezte magát. Nem bírja az utazást? Most jut eszébe 2500km után? Kicsit kiszellőztettük megmozgattuk magunkat a reggeli napfényben. Megláttunk egy telefonfülkét.
- Hazatelefonáljunk? – kérdezte Ibolya. A kérdés máris eldőlt. Hazatelefonáltunk a szomszédba, hogy tegyék fel a kávét, hamarosan otthon leszünk. Nem is néztük meg mennyi az idő. Szépen sütött a nap, már elég régen megvirradt. Csak utólag néztük meg az órát. Reggel 6. Hoppá!
A sógorasszonyt nem ugrasztottuk ki az ágyból, de csak néhány percen múlott. Nem hallottam a hangján, hogy nagyon örült volna a hívásnak.

Csabáéktól Füzesabonynál elköszöntünk. Nyolc órakor már a szomszédban kávéztunk. A lábam ugyan erősen rogyadozott, ahogy a kocsiból kiszálltam, de egy jó nagy alvás után semmi bajom nem lesz. A két évvel ezelőtti úthoz képest szinte frissen érkeztem. Akkor szó szerint beleájultam az ágyba. Persze el kell ismernem, hogy nem veszélytelen ekkora utat megtenni pihenés nélkül. Sőt, ha figyelembe vesszük, hogy az egész család ott ül a kocsiban, akár még felelőtlenségnek is nevezhetjük. Megfogadtuk, hogy többet nem vállalunk be ekkora szakaszt egyszerre.

Következő évben Horvátországba mentünk, ami csupán 800km, és azt is két szakaszra….igaz, hazafelé nem álltunk meg. Jóvanna!