Staurostól Kavaláig

- Meséld csak el Zoliéknak – biztatott Csaba - hogy volt, amikor gatyában mentél oda a rendőrökhöz!
- Gatyában? – csodálkozott Zoli. – Miért voltál gatyában?
- Na, ugyan miért? Éjszaka volt, aludtam. Nem szoktam nadrágban aludni. Na, csak egész röviden elmesélem. Ott kezdődött, hogy amikor egy rettenetesen meleg nap és 800km után, a szerb-bolgár határon átérve, Csaba nem volt hajlandó a legelső kempingbe betérni, ahol még sötétedésig felállíthattuk volna a sátrat.
- Na, de nekem ott volt a cím, amit a bátyám adott, hogy oda menjünk Szófia előtt. – szólt közbe Csaba.
- Nem kell megmagyarázni! Meg kellett volna állni, mert azt a címet nem találtuk meg sötétben. Akartuk de nem találtuk. Szófia közelében megláttunk egy hatalmas neon feliratot, az volt rajta, hogy MOTEL. Két levát – két liter benzin árát - kértek azért, hogy a parkolóba bemehessünk. Leparkoltunk, s azt hittük, megtaláltuk az éjszakai szállásunkat.
- El kellett volna fogadni a magyaroknak a segítségét! – szólt közbe Ibolya.
- Várjál, még nem tartok ott! Na, szóval azt hittük, ott alszunk. Jól el voltunk fáradva mindnyájan. Felbontottuk a Cegléd óta melegített 2 decis brandit, négyen be is nyeltük, ittunk rá egy pohár jó meleg bort. Néhány perc alatt úgy berúgtunk, hogy a nyelvünk se forgott rendesen.
- Aztán mégse volt hely, tovább kellett menni, pedig …
- Várjál, ne szólj bele mindig!
- Csabi öntsél már! Nekem nincs söröm. – szakította meg Zoli a mesélésemet.

A gyerekek közben szaladgáltak le, s fel a lépcsőn, meg kinn az udvaron. A mellettünk lévő hatalmas, fémtokos tolóablakból kiabáltak egymásnak. Lenn az udvaron egy sátor volt felállítva, amiben szólt a TV, de mivel nem értették mit beszél…na meg egyébként se kötötte volna le őket. A péntek esti szállásul szolgáló lakosztályba közbe hazajött a fiatal – természetesen magyar – pár, átöltöztek, és megint elmentek. Egész héten ennyi volt a kapcsolatunk. Köszönésen kívül talán nem is szóltunk egymáshoz.

- Anyúú!- jött Zsófi - A házibácsi halat süt lent az udvaron. Valamit beszél, meg mutogat. Biztosan azt akarja, hogy együnk, de nekem nem kell.

Kinéztünk az ablakon az öreg a sátor végénél felállított rácson halat sütött, integetett, hogy menjünk le, de nem fogadtuk el az invitálását. Következő este mi hívtuk meg, amit el is fogadott, de nem tudtunk egymással beszélni, inni meg nem akart. Éppen csak belenyalt illendőségből az italba.

- Mi volt a szállással? – kérdezett közbe Nagyné.
- Nem volt. Éjjel 11-kor, nem volt hol aludni. Jövünk kifelé a recepcióról, s a parkolóban látom, hogy egy utánfutón igazgatnak egy hajót. Azt mondják közben, hogy “hóóó rukk!”
- Na mondom, ezek magyarok. S tényleg azok voltak.
- Mondták – vette át a szót Ibolya – hogy a gyerekekkel menjünk az ő szobájukba, nekik úgyis örizniük kell a hajót, majd benne alszanak. Az emberek meg elférnek a kocsiban. Egy éjszakát ki lehet bírni, ha úgyis megyünk tovább.
- Nem fogadtátok el? – kérdezett közbe ismét Nagyné.
- Nem. Aztán még azt is javasolták, hogy üssük fel a sátort a parkolóban, a lengyelek is szokták.
- Azt meg Csaba nem akarta – vettem vissza a szót.
- Nem hát. – mondta a megnevezett. – Olyan zajban úgyse tudtunk volna aludni. Mindig járkáltak a kocsik, meg kiabáltak a részegek.
- Aztán hol aludtatok? –kérdezte Zoli.
- Több helyen is. – mondtam. – Nagy részegen beültünk a kocsiba…
- Ott majdnem karamboloztál, amikor kimentél a főútra.
- Jól van Csaba, most én mesélem. Mit csodálkozol? Mondom, hogy részeg voltam. Aztán elvétettem a körgyűrűt, bementem Szófiába. Nagyjából éjfél lehetett már, a forgalommal nem volt gondunk, de eltévedtem. Tudatában voltam a részegségemnek is, amikor láttam egy nagy, ligetes parkolót, bekanyarodtam. Egyetlen Wartburg parkolt ott, az úttól is jó messzire el lehetett menni.
- Gyuszi kicsapta a hálózsákot a fűbe, le a nadrágot és alvás. – szólt közbe megint Csaba.
- Ja. A többiek a kocsiban, de én ott nem férek el. Nem volt elég puha a fű sem, de az aszfalt sem. A kettő mezsgyéjén forgolódtam hol ide, hol oda. Sokszor felébredtem. Hallottam kocsizúgást, ajtócsapkodást. Kinyitom a szemem, látom a lámpafénynél, hogy az úton áll egy sárga Lada. Gondoltam, taxi. Sikerült elaludni, de nagyon kemény volt a derékalj, meg aztán megint jött a sárga Lada, megint csapkodták az ajtót. Amikor már harmadszor ébredtem fel, nagyon közelről hallottam a kocsizúgást. Nézek fel, látom, hogy két sárga Lada, közvetlen mellettünk, a rendőrök meg özönlenek belőle kifelé. Az egyik elkezd kopogni a Samara ablakán. Na, ezt nem tűrhettem, kiugrottam a hálózsákból, hogy állítsa már le magát, még felébreszti a családot. Persze ettől függetlenül felébresztette. Nekem meg mutogat az egyik, meg azt mondja, hogy “pantalló”. Gondoltam, hogy a nadrágommal van baja, hát felöltöztem. Közben mindenkit felébresztettek. Körbefogtak bennünket a rendőrök és különböző nyelven próbálkoztak, de magyarul egyikük se tudott. Annyit értettünk, hogy nem alhatunk ott, menjünk hotelba. Ekkor már éjjel kettő körül járt az idő.
- Mondták, hogy minket kettőnket – szólt közbe Csaba – visznek a kaptárba. El is vittek volna, de Ibolya mutatta a papirjainkat, hogy szállásfoglalásunk van az Aranyhomokon.
- Ibolya úgy kiabált a rendőrökkel, mint egy cigányasszony – nevettem el magam, ahogy visszaemlékeztem a jelenetre.
- Jól van na!
- Ennyi volt a történet. - zártam le a mesélést. – Persze annyi becsület nem volt a rendőrökben, hogy kivezessenek a városból, csak odáig terjedt a figyelmességük, hogy nem aludhatunk a parkban.
- Nem tetszett nekik a gatyád? – nevetett Nagyné, majd nagyot kortyolt a söréből.

Tizenegy óra körül takarodót fújtunk, s csak reggel hétkor keltünk. Az asszonyok elmentek kenyeret keresni, mi pedig reggeli előtt leszaladtunk a tengerhez. Az út túloldalán egy darabig óvatosan kellett közlekedni, mert apró szúrós növények keltek ki a homokból. Ezen a sávon átjutva kicsit erősebben lejtett a part. Itt lehetett hosszan látni azt a vonalat, ameddig viharkor a hullámverés kihozta a szemetet. Többnyire növényi maradványok, amelyek sok helyen kupacokba voltak gereblyézve, de egész héten nem vittek el belőle semennyit, pedig logikus, hogy azért kaparták össze. Igaz, nincs még itt a főidény, van még addig néhány nap. A szemét sávjában erősen kavicsos volt a talaj, rengeteg kagylóhéllyal keverve. Ahogy haladtunk a víz felé, egyre fínomodott a föveny, s egyre nedvesebb volt természetesen.
Már ekkor feltűnt, hogy néhány méterrel visszább húzódott a tenger, mint ameddig két napja kiért. A hullámok is kisebbek voltak, mint korábban. Gyönyörűen sütött a nap, de annak ellenére, hogy sok száz kilométert utaztunk délre, nem volt melegebb az idő, mint odahaza. (ez majd később változik, de addigra mi hazautazunk)
A délelőtt folyamán Csaba időt szakított arra, hogy körbenézze az autóját, ellenőrizze a feltöltési szinteket. Olajszint, hűtőfolyadék, ablakmosó tartály, sőt még az akkumulátorba is belenézett. Egyértelműen alacsony volt a savszint. Mit lehet ilyenkor tenni? A három ember beült a Samarába, s irány Asprovalta! Mondom a kútkezelőnek, hogy “desztiláted vasszer” Azt hiszem, nem értette, mert visszakérdezett, hogy “he?” Helyesbítettem:”desztiláted vótör” Na, ezt már értette. Nagyon elmés csomagolásban kaptuk meg a fél liter vizet. Még betöltő csőre is volt a flakonnak.
A visszaúton megálltunk egy presszó teraszánál.
- Kóstoljuk meg a Metaxát! – javasolta Zoli. – Reggel én már ittam lent a ház előtt. Nagyon jó.
Megkóstoltuk. Meglepett az ital kimérése. A hölgy kirakott a pultra három whisky-s poharat, s az üvegből saccra löttyintett bele valamennyit. Egy deci körülinek gondolom. Elüldögéltünk egy ideig. Nem siettünk, nem gondoltuk, hogy már várnak ránk az ebéddel.
Beosztottuk a feladatot. Én voltam a sofőr, Zoli kitalálta, hogy metaxázzunk, Csaba fizetett.
- Mennyibe kerülhet? – kérdezte, miközben a pénzt szedte elő a tálcájából.
- Szerintem ezressel fizess! – javasoltam
A nő mutatta az ujjaival, hogy hét. Vagyis hétszáz. Csaba az ujjával rajzolt egy kört, kérdezve ezzel, hogy a három ital árát mondta-e? A csajszi ingatta a fejét, hogy nem, majd feltartott mutatóujjával jelezte, hogy 700/db, vagyis 2100 drachma.
Azt hiszem, mindhármunknak elvörösödött a feje a meglepetéstől. Hazaérve aztán hűztuk is a nyakunkat egyrészt a pénzpazarlásért, másrészt, amiért az asszonyokat kihagytuk a metaxázásból.


*

A szabadságban az a lényeg, hogy nem kell dolgozni. Akkor kel, akkor fekszik az ember, amikor kedve tartja. Lustálkodhat akár mennyit. Aktív ember viszont néhány nap után beleun a semmittevésbe. Nem lehet naphosszat heverészni, pancsikálni, sörözgetni. Egy hétig semmiképp. Ha tudtam volna akkor már rendesen úszni, több időt töltöttem volna a tengerben, de akkor is kellett volna még valami program. A partról nem csak a végtelen vizet láthattuk, hanem jobbról, balról hegyeket is. Balra, vagyis kelet, északkelet irányban emelkedett tőlünk kb. 20km-re a már említett Pangeon hegy. Úgy emlékszem, hogy közel 2000m magas. A legutóbb tanulmányozott térképen „csak 1800”. Ez közel a duplája Magyarország legmagasabb hegyének, mégse tűnt nagyon magasnak, pedig közvetlen a tengerszinthez lehetett nézni a magasságát. Na, persze egy hegyen nincs mit nézni, vagy ha mégis, akkor innét éppen jó. A másik oldalon, vagyis dél-nyugati irányban egy hegysor képezte a látóhatárt. A déli vége lehetett volna érdekes, mert az egy önálló szerzetesi állam. Ott aztán nézhettünk volna kolostorokat, ha már Bulgáriában nem voltunk hajlandóak kerülni miatta. A közelebb eső hegy oldalában, de inkább a lábánál van egy kicsi város, Stauros. Esténként lehetett látni az autókat is, ahogy kapaszkodtak felfelé a hegyre. Ez a városka az öböl kanyarulatánál épült, tőlünk jól oda lehetett látni. Volt egy kis halászkikötője. Megítélésem szerint lehetett kb. 4 km-re. Délutáni sétának éppen jó. Talán kicsit sok is, de ráérünk, ha elfáradunk, majd pihenünk.
Ebéd után neki is vágtunk a sétának. Bandukoltunk közvetlen a víz mentén, szedegettük az érdekesnek talált kavicsokat. Úgy terveztük, hogy egészen végigsétálunk ezen a vonalon. Közben átkeltünk egy picike patakon, de aki ügyes volt, annak még a lába se lett vizes. Sokára értünk az üdülősor végére. Utána bozótos, fás rész következett, ahol betonpalánkot láttunk, azon belül raktárépületeket, vagy valami hasonlót. Nem üdülő, az biztos. A palánk nem ért le a tengerig, gondoltuk, előtte elsétálunk. Ez a tervünk meghiúsult, mert jött egy katona, aki javasolta, hogy forduljunk vissza. Visszafordulásról persze szó nem lehet, inkább csak megkerüljük a bázist. A bozótosban vezetett földút, de a kerülő miatt már túl hosszúnak ítéltük a sétát, így az össz-családi kupaktanács úgy döntött, hogy mi ketten Csabával menjünk vissza az autókért.
Így is tettünk. Visszafelé természetesen sietősre vettük a tempót, nem is mentünk le a laza kavicsos homokra, hanem az úton haladtunk. Meglepően hosszú volt az út. A többiek nem tudom, mivel ütötték el az időt a bozótosban, amíg mi visszaértünk. Azt hiszem, sétáltak tovább a földúton.

Megérkeztünk Staurosba. Egy körforgalomnál úgy véltük, megtaláltuk a főteret. A közeli parkolóban leraktuk az autókat. Első utunk a kikötőbe vezetett. Csónakok voltak kikötve, s egyetlen rozsdás halászhajó árválkodott a mólónál. A parkoló autók között nagyon sok volt a pickup. Úgy vélem, népszerűbbek, mint a személykocsik. Mint már korábban említettem, főleg japán típusok, közülük is legtöbb a régi Isuzu. Itt viszont láttam platós Fiatot, sőt Zastavát is. Azért ami legjobban tetszett, itt állt a mólónál. Egy gyönyörű piros Dacia 1304. Többet nem is láttam belőle egész utunk során. Azért örültem neki nagyon, mert odahaza nekem is pont ilyen volt akkor. Igaz, nem is otthon várta, hogy hazamenjek, hanem az autószerelőnél. Az történt vele, hogy a temetői földszállításnál méter magas gazon jártunk keresztül. A kardántengely felcsavarta a gazt, és behúzta a differenciálmű gumitömítése alá, ami ezután eleresztette az olajat. A mester kapott két hetet a javításra, de nem tudta megszerezni a szükséges gumigyűrűt. Szerencsémre egy temetői ismerős le tudta nekem gyártatni…

Most azt kellene kitalálni, hol üljünk le valamit enni. Lehetett miből válogatni, hiszen a főutcán egymást érték az üzletek, vendéglők. Kiválasztottunk egy nem túl elegáns teraszt, olvasgatni kezdtük az étlapot. Zolinak ajánlották otthon, hogy Görögországban feltétlen kóstolja meg a kalamárit (tintahal) Három adagot kértünk, de én megbántam. Sőt mindannyian csalódtunk benne. Valami finomra számítottunk. Prézlibe hempergetett rágós karikák. Rágcsának a sör mellé megjárná, de nem főételnek. Jóllakni nem lehet vele. Igaz, én meg se ettem, mert eluntam a rágcsálást. A gyerekek makarónit ettek, Nagyné krumplit, de ragaszkodott hozzá, hogy ő rendelhesse.
- Hogy kell mondani a sült krumplit?
- Pomfri
- Kompri?
- Nem kompri, pomfri
Aztán a rendelésnél mégis kompri lett belőle, de a pincér így is megértette.
Egyedül Ibolya evett valami finomat. Már az útikönyvben olvasva is megkedveltük a muszakát. Természetesen megkóstolhattam. Bántam is nagyon, hogy nem azt rendeltem. Mondják persze, hogy a görög konyha nem egy nagy szám. A francia az igazi, na meg a magyar. Az összes többi csak messze ezután jön. Ezt persze magyar ember mondta. Szerintem pedig minden náció tud néhány remek ételt készíteni, csak jó étvágyú ember kell hozzá. A kalamári se rossz, (nem is jó) csak a megfelelő helyre kell rakni. Majd a történelem során Zsófi is fog csapnivaló spagettit enni Itáliában, s én is megkínlódom majd az angol sztékkel. Magyar asszony is tud olyat főzni, ami nem bűvöli el a külföldieket. Na, ezt akkor most nem is ragozom tovább. Rossz szokásunknak megfelelően az árakat számolgatjuk át forintra. Nem találjuk elég olcsónak, s hiába nyugtatgatjuk magunkat azzal, hogy most nem számít, hiszen nyaralunk, azért csak számít. Nem lehet kibújni a bőrünkből. Aki otthon sóher, az itt is az. Ez nem elhatározás kérdése.
Nézelődünk a teraszról. Előttünk egy körforgalmú tér. Fiatal srácok autóznak, láthatóan csupán szórakozásból. A legfeltűnőbb autó egy metálfényű fekete, 2+2 üléses, 4x4-es hajtású Toyota pickup, amelynek a platójára talán még soha semmit nem raktak, hacsak nem a részeg haverokat. Nem nevezném haszonjárműnek, ez inkább szabadidő-kategóriás autó. Divat ilyenekkel csavarogni. Biztosan amerikai filmeken látták. (majd nálunk is divatba jön, de legalább 10 év késéssel)
Evés után sorba nézzük a kirakatokat. Ezért (is) jöttünk el az üdülőtelepről. Nagynét elsősorban az ékszerüzletek izgatják, de rajta kívül senki nincs oda az ékszerekért. Drágák és haszontalanok. Valami kevésbé költséges ajándéktárgyat vennénk. Aztán meg is ejtjük a „nagy” bevásárlást. Ibolyának és nekem szalmakalapot (egyet-egyet fejenként) vettünk, Tamásnak tengerészsapkát. Zsófi beérte a jégkrémmel, ami egyébként is járt a gyerekeknek, éppen úgy, mint nekünk a sör.



Esteledett. Hazafelé már lámpát kellett gyújtani. Még egy alkalommal eljöttünk ide, de akkor már végig gyalog. Kiadós séta volt. Visszafelé végig morogtuk az utat az utolsó korsó sör miatt, amit minden addigitól drágábban számoltak. Igaz, nem a város utcáján söröztünk, hanem közvetlen a kikötő mellett, és a sör mellé kéretlenül hoztak sózott földimogyorót is. Ez utóbbit nagyon díjaztuk. A gyerekek még szerettek volna, de nem mertünk kérni. Gondolom, adtak volna. Miért is ne? Legfeljebb még drágábban sörözünk. Ezen a délutánon megkóstoltuk a giroszt. Akkor ugyan nem tudtam a nevét, de nem is számít, hiszen ott semmi mást nem lehetett kapni, elég volt azt mutatni, hogy mennyi adagot kérünk. Sok helyen lehetett volna ily - hamburger kategóriás - ételt venni. Egymás tetejére rakott vékony hússzeletek forogtak egy álló nyárson, amiről nagy késsel faragták le a külső széleket, amik már meg voltak sülve. Ezeket a húsdarabkákat egy lepénybe csomagolják, s különböző ízesítést raknak bele. Hagyma, majonéz, meg a fene se tudja miféléket. A lényeg, hogy nagyon ízletes, és nem is drága. Igaz, nem lehet nagyon jóllakni egyel.
Tehát a gyalogosan elérhető látnivalókon túl voltunk. Megbeszéltük, hogy még valahová el kellene menni autóval, hogy láthassunk várost is. Olyanra gondolok, amit nálunk is városnak neveznek. Kettő jöhetett szóba. Mindkettő 80km, egyik jobbra, másik balra.

Thessaloniki az ország második városa. Az északi részen a legnagyobb. Az szólt csupán ellene, hogy hazafelé, arra terveztük az utat, tehát akkor is megnézhetjük. Persze nem néztük meg, mert ha mi egyszer elindulunk hazafelé, akkor semmi nem tarthat fel. Legfeljebb egy határátlépés. A másik, szóba jöhető város, Kavala. Ebben az volt a csábító, hogy kompjárat indul Thassos szigetére.
A szigetet természetesen kihagytuk, hiszen rengeteg időbe kerül, hiába látszik közelinek. Nem lehet egy félnapos, aprógyerekes kirándulásba beiktatni. Erre persze majd csak ott jövünk rá.

Bepréselődtünk tehát két kocsiba tizenketten, s irány kelet felé a part menti úton! Most megtapasztalhattuk, milyen lett volna így utazni majdnem háromezer kilométert. Asprovaltát elhagyva, eltűnt a föveny. Előbb csak kavicsos volt a part, majd a Strumonas torkolatán túl, már sziklákat nyaldosott a hullámverés. Nem is láttam strandnak megfelelő részt, csak közvetlen Kavalánál. Az út, láthatóan nem régen épült, ezért bátorkodtam túllépni a megengedett sebességet. Nem volt ez olyan rendkívüli dolog, mert a görögöknek még így is útban voltam. Egy szakaszon kissé fel kellett kapaszkodni a hegyoldalba. Az egyik kanyarban erősen koncentráltam, hogy a saját sávomban tudjak maradni, s meglepve észleltem, hogy egyszerre mindkét oldalon előznek. (a jobb oldali egy motorkerékpár volt) Az út teljes hosszában, egyetlen települést sem érintettünk. Csupán távolról láttunk apró falvakat. Kopár hegyek között kanyarogtunk, de a parti hegyek és a Pangeon között (mégsem közvetlen a parton emelkedik, mint a mi szállásunktól gondoltam) termékeny völgy húzódik. A Pangeon oldalában szintén csak apró cserjék nőttek.

Elértük Kavalát. Stranddal kezdődött, majd útépítéssel, forgalmi akadállyal folytatódott. Elértünk a kikötőig, ahonnét megláttuk a képről ismerős várhegyet. Na, itt kell valahol leparkolni! Találtunk is a közelben egy hatalmas, de még építés alatt álló parkolót. Kaviccsal volt megterítve a terület. A távolabbi végén útépítő gépek álltak, de nem dolgozott itt éppen senki. Néhány autó parkolt a közelben, mi is beálltunk közéjük. Biztosan szabad, gondolom. A „P” betűs tábla erre mutatott, bár lehet, hogy az a parkolóházra utalt. Kihajtogattuk a bezsúfolt családot a hátsó ülésről, s elindultunk városnézésre. Legelőbb egy hatalmas falra figyeltünk fel, ami keresztezte a várost. Hamar rájöttem, hogy valójában nem is fal, hiszen teljes hosszában boltívek alkotják az alját. Ez egy vízvezeték. Sokszor láttam már képen római kori vízvezetéket, de nem tudtam, hogyan vezetik ezek a hídnak látszó építmények a vizet. Egészen addig voltam ebben a tudatlanságban, míg Óbudán, a Szentendrei út két pályája között meg nem láttam egy ilyen vízvezeték maradványait.
A lényeg, hogy a boltívek tetején egy vályút képeztek ki, amit úgy szinteztek, hogy a forrástól a gravitáció szállította a vizet a felhasználóig. Valójában egy mesterséges patakot építettek. Helyenként 30km hosszan. Szintező műszer nélkül. Nem semmi teljesítmény.
- Legelőször menjünk fel a várba, onnét majd meglátjuk, hova érdemes még elmenni! – javasoltam.
Nem volt ellenvetés. Apró, kanyargó utcácskákban másztunk felfelé, követve a Burg/Castle- táblákat. Amint haladtunk egyre magasabbra, az utcák egyre szűkebbek voltak. Valahol kellett lenni autóval járható útnak is, de nem láttunk ilyet. Ebből az irányból csak gyalogosan lehetett feljutni a várba. Nem volt kötelező belépő, de a kapunál volt lehetőség hozzájárulni a felújításhoz. Sajnos nem tudtuk elolvasni a felhívást, így nem járultunk hozzá. A vár legmagasabb pontja egy kör alakú bástya, aminek a tetején, hosszú rúdon lengett a kék-fehér sávos görög zászló. A bástyára ugyan nem, de a falakra fel lehetett mászni, hogy megcsodáljuk a tengerre, és a városra nyíló kilátást. A várban nem sok nézni való volt, bár ez nincs mindig így, hiszen az alsó udvarban egy színpad van felállítva. (helyes a jelen idő, mert most, 17 évvel később megnéztem műholdképen) Most, csupán Zsófi produkálta magát, miközben mi, a nézőtér padjairól tapsolhattunk az ugrabugrálásához. Nem időztünk sokat, csupán készítettünk néhány fotót, bár Ervinnel – a legkisebb gyerekkel - meg kellett küzdeni, hogy hajlandó legyen modellt állni. A fal tetejéről elláttunk Thassosig, láthattuk a kompot, de már itt eldöntöttük, hogy kihagyjuk a reggel tervezett átkelést. Később a kikötőben megnézzük majd a menetrendet, ami aztán végképp lebeszél bennünket a hajókázásról. Erre rá kell szánni az időt. Éjszakára mégse maradhatunk távol a szállásunktól, ennyi gyerekkel. Elindultunk lefelé a szűk sikátorokon át a tengerhez. A hegy alatt gondoltuk, de erre nem volt lehetőség. A kívánt irányba nem vezetett út. Illetve nem ment le elég mélyre. Jó magasról fotózhattuk a víz alatt is látszó sziklát, egy mellvédfal védelméből.



A meredek hegyoldalon, az egyik oldalán emeletes házaknak a teteje, szinte a sziklát éri. Udvar egyáltalán nincs, az ajtó közvetlenül a keskeny, autóval nem járható utcára nyílik. A szomszédok szinte egymás szájába látnak. Nem tudom, hogy oldják meg télen a fűtést, mert a tüzelőt fel kell juttatni valahogy.
Még lent a hegy alatt láttam kézműveseket dolgozni. Mivel nincs máshol hely, kint kopogtatták a réztányérokat, foltozták a bicikligumit, javították a cipőket, az utcán.
Ahogy haladtunk lefelé, kicsit szélesebbek lettek az utcák, néhol már autók is parkoltak szorosan a fal mellett. Amikor elértük a legalsó utat, azon már akár két autó is elfért volna, csak azt nem tudtuk kitalálni, hol lehet idejutni. A mellvédfalról letekintve még legalább 30 méternek becsültem a mélységet. A kristálytiszta vízen szikrázott a napfény, a mélyben zöldes árnyalatú lapos sziklák, s némelyiken napozó lányok vonzották bámészkodó tekintetemet. Kinn a tengeren egy teherhajó horgonyzott, Thassos felől egy vízibusz hasította a vizet. A kikötőbe éppen ekkor állt be a komp. A várhegynek ezen a részén alig járt ember rajtunk kívül. Dél körül járt az idő. Egy szépen kikövezett térre értünk. A szélén volt egy játszótér, amit a gyerekek le is teszteltek, mialatt én a mögöttük álló templomot fotóztam. Sajnálom viszont, hogy nem készítettem képet a téren álló lovas szoborról, amit különlegesnek találtam. Mohamed Ali, éppen a kardját tette vissza a hüvelyébe. Nem értelmezhettem rosszul, nem kirántani készült, hiszen ahhoz nem kell odanézni. Ez az alak viszont a hüvelyre tekintett, amibe éppen beleért a kard hegye. A templomtól tovább haladtunk lefelé a hegy kikötő felé eső oldalán, de itt már a házak zavarták a kilátást. Némi autóforgalom is volt. Bámészkodásunk közben arra eszméltünk, hogy egy kedves idős hölgy invitál bennünket befelé a vendéglőjébe. Nem tiltakoztunk, hiszen ideje volt már ebédelni. Bement a konyhába, s az üvegpultban sorakozó félkész ételekre mutatva érdeklődött, hogy mit szeretnénk enni. Nem étlapot osztott ki, hanem mutatta a húsokat. Biztosan van már rutinja abban, hogyan lehet külföldiekkel kommunikálni. A többség sült marhahúst rendelt, ami rettentően rágós volt. Ez persze csak később derült ki. Volt egy kis félreértés, mert rendeltünk sült krumplit is, nem tudván, hogy az alapból jár a hús mellé. Úgy emlékszem, nagy része azért elfogyott a ráadás krumplinak is. A hús viszont nem, azt elcsomagoltuk. Azért tudom, hogy rágós volt, mert azt kaptam vacsorára. Ebédre viszont valami görög kaját kívántam. A néni ajánlatát fogadtam el, így polipot rendeltem. Úgy gondoltam, jónak kell lennie, hiszen a látvány a pacalra emlékeztetett, és azt szeretem. Nem is csalódtam. A domináns ízesítés a zeller volt. A tapadókorongok látványa ugyan szokatlan volt, de az íz elnyomta a látvány okozta viszolygást.
Kicsit várnunk kellett, míg elkészült az ételünk. Nem a házban ültünk le, hanem kiültünk az utcára. Mondhatnám terasznak, de inkább a járda helyén voltak kirakva az asztalok. Amíg vártunk, feltűnt, hogy az ajtó közelében szárad néhány polip. Kis fapálcákkal voltak szétterpesztve, hogy jobban átjárja a levegő. Nem mondhatnám étvágygerjesztőnek, de igyekeztem megbarátkozni a gondolattal, hogy ilyenből készül az ebédem. Aztán persze, amikor már a tányéromon gőzölgött, a többiek is megkóstolták. A néni azt következtette ki, hogy nekem nem ízlik. A mutogatásából arra következtettem, hogy szívesen kicseréli nekem valami más ételre. Erre nem tartottam igényt, jóízűen kitöröltem a tányért. Szívesen ennék máskor is. Nem volt ugyan olcsó ebéd, de ne azt számolgassuk már mindig! Lényeg, hogy hála a sok krumplinak, degeszre ettük magunkat.
Kicsit még nézelődtünk a kikötőben, fotózgattunk. Megkerestük a kocsikat, bezsúfolódtunk megint, és befurakodtunk a kora délutáni csúcsforgalomba. Kikanyarodva a főutcára, bevártam Csabát. A nagy tumultusban nem sikerült elé kiállnom, így ő került előre, s el is tévesztette a helyes útirányt. Na nem baj, legalább nem csak a parti úton járunk, hanem felmegyünk a hegyre is. Errefelé legalább áthaladtunk néhány településen, ahol még a tengerparti árakhoz képest is olcsó volt a dinnye. Igaz, nem spóroltunk semmit, mert minden más gyümölcs nagyon drága volt, én pedig banánt kívántam. Dupla áron adták, mint idehaza Magyarországon. Na, de számít? Nyaralunk.
Mielőtt ideértünk, egy elágazásnál Csaba elbizonytalanodott, s így helyreállt a sorrend, megint én vezettem a konvojt. A dinnyevásárlás után ő indult korábban, s ezután már nem cseréltünk. Közben Zoliék beüzemelték az eddig haszontalan CB rádiót. Mint már említettem, csak egészen közelről volt vétel. Mutogatással jelezte, hogy kapcsolják be a készüléket.
- Nisszantok, Nisszantok! Itt Szamarak.
Ezen a híváson még sokáig jókat nevettünk, de ettől több haszna nem volt annak, hogy nálunk voltak a rádiók. Sok beszélnivaló nem akadt, hiszen ismerős helyre tartottunk. A Strumonas hídján átkelve már nem lehetett eltévedni. Itt, a hídnál láttunk egy „göndör hajú” kőoroszlán szobrot, ami talán ókori lehetett, legalábbis mintha az útikönyv is említené. Ennyi ókorit láttunk egész Görögországban.
Ja, még a kavalai várat, de az Bizánci eredetű, nem Hellén. Na, de nem is az ócska kövek, hanem a tenger miatt jöttünk.

Asprovalta szélén rendőrök „meszeltek”. Kapkodtunk a biztonsági öv után, bár az utaslétszám ettől még nem lett kevesebb. Szerencsére, amikor meglátták a rendőrök a külföldi rendszámot (csak feltételezem, hogy ez késztette őket szándékuk megváltoztatására) intettek, hogy haladjunk tovább.
Az utaslétszámról jut eszembe. A gyerekek ekkorra már nagyon nyugtalanok voltak a zsúfoltság miatt. Képtelenség volt megnyugtatni őket. Annyiból örültem is ennek, hogy legalább Zoliékban tudatosult, hogy milyen rossz ötlet lett volna így elindulni otthonról. A csomagokról még nem is beszélve, hiszen az is több lett volna. Ugyanis volt egy olyan érzésünk, hogy neheztelnek, amiért nem akarjuk őket elhozni. Természetesen nem mertük mondani nekik, hogy na ugye! Remélem, meggyőző volt ez az út.

Asprovaltán még kétszer jártam ezen felül. Egy délutáni csendes pihenő helyett autóba ültem, hogy megnézzem a temetőt. Mivel a közelben bányásznak márványt, azt gondoltam, hogy majd tele lesz a sírkert szebbnél szebb kőfaragással. Csalódnom kellett. A márvány, mint anyag általános volt ugyan, de még csak tömb követ se láttam, inkább csak burkolólapokból építették a síremlékeket. Csúnya szürke, széles erezetű márványból. Legtöbb esetben még vésett betűt sem alkalmaztak, inkább kicsi vitrineket építettek, amiben az üveglap mögött volt az elhunyt neve, fényképe, és néhány apró tárgy. A temetőből elsétáltam a szomszédos építőanyag telepre, ahol hegyekben álltak a baluszter babák. (műkő korlát elemek) Itt nagyon elterjedtek voltak a fehérre festett beton korlátok, minálunk akkor még nem nagyon volt ennek divatja, de erősen fontolgattam, hogy gyártani kellene ilyeneket. Nem festettet persze, hanem szépen kicsiszoltat. Görögországnak ezen a részén csak a nyers betont festették, pedig az anyag lehetővé tette volna a megmunkálást, mivel nem folyami kavicsot, hanem mészkő őrleményt használtak a betonhoz. Na, de ez már szakmai nézőpont, semmi köze a nyaraláshoz.
Pénteken már nem mentünk sehova. Kitakarítottuk a szállásunkat, levittük a part felőli út túloldalán lévő szemetes konténerbe a használt WC papírt. Itt ugyanis nem dobják bele a WC-be, hanem egy erre a célra rendszeresített edénybe rakják. Erre külön felhívták a figyelmünket.
Nem értem miért így kell, hiszen a papír elázik a csatornában, tehát nem okoz dugulást, de ha megkértek, akkor alkalmazkodunk a helyi szokásokhoz. Heverésztünk a szobában, leskelődtünk kifelé a hátsó utcára nyíló ablakon. Az út túloldalán álló egyik félkész házhoz éppen meghozták a fém ablakokat. Itt az volt a szokásos, hogy az ablakokat utólag építették be, nem egy időben a falazással. A nyílásokat körbeburkolták márványlapokkal, amihez aztán rögzítették az ablaktokot.

(Megint eszembe jutott, hogy a görögök nem a precizitásukról híresek, de ez esetben pontosan kell dolgozni. A magyar kőműves vagy lefarag a téglából, vagy melléfalaz az ablaknak, ha nem jó a méret. Legfeljebb a tokból vág le. Persze tudna méretpontosan is dolgozni, de arra rá kell kényszeríteni.)

Az udvar felőli ablakból a házigazdánk ténykedését figyeltük. A szomszédos üres telken tartotta a nyulait. Nem ólakban, mint minálunk szokás, hanem – lévén a házinyúl eredetileg üregi nyúl – üregekben. A nyulak maguknak is ástak fészket a laza talajban, de a gazda segített nekik. Ásóval gödröket készített, amit deszkával fedett, majd rádobálta a földet. Feltételezhetően az új lakhelyek építésével kerülte el a takarítást. Nagyon tetszett, hogy a nyulakat füttyszóval hívogatta, amelyek rohantak a kerítéshez dinnyehéjat enni. Minket pedig kiabálással, a tenger felé mutogatással hívott, amikor delfinek jelentek meg a közelben. Elég nehezen értettük meg mit akar, így mire leszaladtam a fényképezővel, már messze jártak. Látni azért még sikerült. Az volt benne a nagy dolog, hogy nem állatkerti, hanem vadon élő delfineket volt alkalmunk megfigyelni, a természetes környezetükben.
Este, a házigazda invitálására lementünk az udvaron álló sátorba TV-t nézni. Nem egyszerre, hanem egyenként szállingóztunk le. Az öreg, minden egyes vendég jöttére felugrott, és odahozott egy széket. A híradót néztük. Egy szót sem értettünk, pedig a házibácsi még kommentálta is a híreket. Természetesen ő is görögül, ami ugye nekünk kínaiul van. Az időjárás jelentés volt csupán amit értelmezni tudtunk, mert képileg úgy állították össze, hogy nem volt szükség a beszéd megértésére. Ez azért érdekelt bennünket, mert szombaton letelt a nyaralás, indultunk haza. A filmet már egyikünk se nézte.
Felmentünk a társalgónkba, meginni még a maradék italkészletünket, s összegeztük az elmúlt hét élményeit, megállapítottuk, hogy nagyon rövid volt. Már csak azon kellett izgulni, hogy Zoliék hogyan fognak hazajutni, mert ez nem volt egyszerű dolog.