Keresztül Bulgárián

Nem időztünk sokat a Vaskapu 1. fölött. Az árnyékban nem volt igazán kellemes az idő. A hegyeket menet közben is láthattam, a hatalmas betonépítményen pedig nem nagyon volt mit nézni. Azt találtam érdekesnek ebből az állásból nézve, hogy nem lehetett érzékeli a vízszint különbséget, pedig 20 métert már észre kellene venni.

Elindultunk. A gátra vezető útra csak egy pillantást tudtam vetni. Álltak ott kocsik, s nyilván határsorompónak is lennie kellett, de ezt inkább csak tudtam, mintsem láttam. Erős késztetést éreztem, hogy lerövidítsem erre az utat, de miután túlhaladtunk, végképp eldőlt a dolog, hiszen vissza már úgyse fordulunk. Szörényváron, eltávolodtunk a folyótól. Bekeveredtünk a városba. Erősen kellett figyelni a térképet, nehogy elmenjünk Craiova felé, amerre a főút vezetett. Úgy terveztük, hogy amennyire lehet, lerövidítjük az utat. Mielőtt kiértünk volna a városból, megláttam egy benzinkutat. Noha nem kellett még tankolni, de alig néhány kocsi várakozott, nem akartam kihagyni ekkora szerencsét. Visszafordultam, beálltam a csupán két kocsiból álló sorba. Csabáék nem tudták mire vélni a manővert, ők is visszafordultak, de csak félre álltak. Szerettem volna biztosra menni, ezért megkérdeztem a benzinkutast, hogy ad-e benzint lejért, de mivel nem értett magyarul, meglobogtattam előtte az Ibolykáéktól kölcsön kapott nagy köteg román bankót.
- No, no! ….tikett…Timisoara – a többit nem értettem, de mondandóját mutogatással egészítette ki, talán még az irányt is mutatta Temesvár felé.
Elővett egy kicsinyke cetlit, ami engem mozijegyre emlékeztetett. Mutatta, hogy olyat hozzak neki Temesvárról, akkor ad benzint.
- Anyád! Normális? Menjek vissza 200km-t, azért, hogy megint idejöhessek tankolni? Mennyi benzin kell ahhoz, hogy benzint kapjak? Még szerencse, hogy kitartunk Bulgáriáig. Márkával nem is próbálkoztam, noha nem kizárt, hogy azzal meglágyítottam volna a szívét.

Nekivágtunk az aprófalvas vidéknek. Előbb közel a Dunához, majd mi mentünk tovább szinte egyenesen, de a folyó egy nagy kanyart vett délre, sőt még inkább nyugatra is elkanyarodott, követve a túlparti hegyeket. A román oldal lankás dombjain jó messzire el lehetett látni. Ami feltűnt mindenekelőtt, azt közvetlen az út mellett láttam. Olyan szőlőültetvény, ahol a növény szabadon szétterül a földön. Hallottam, hogy azért hagyják így, hogy ne tudjon kiszáradni a talaj. Szerintem meg egyszerűen csak itt hagyták, elvadulni. Nem művelik. Karó talán azért nincs, mert a télen szükség volt rá. Errefelé nem nagyon van erdő, de még fa sem. Úgy látom, kertészkednek ezen a vidéken. Így logikus, hiszen nagyon jó öntéstalaj van itt, ideális a zöldségeknek. A néhány kilométerre kanyargó folyóból az öntözés is könnyen megoldható, hiszen ott aztán van víz bőven. Talán éppen ezért döbbentett meg, amit láttam. Ló vontatású lajtos kocsi állt az út szélén, és vödörrel hortják a vizet a barázdákba. Meg áll az ember esze! Nem egyedi eset, falvanként többet is láttam. Sokan kinn dolgoztak a földeken, a falvakban is nagy volt a forgalom, de főleg gyalogosan, vagy szamaras fogattal közlekedtek. Láthatóan szegény vidék ez.
- Te gyorsabban mész lakott területen, mint azon kívül. – fogalmazta meg Csaba a vezetésem kritikáját, egy rövidke megállás alkalmával.
- Lehet. Már nagyon unom az utat, jó volna mielőbb a határra érni. Ott várhatunk, ki tudja meddig.
Talán túloz azzal, hogy gyorsabban, de tény, hogy sehol nem lassítok, ha nem muszáj. Tényleg nagyon unom már. Régen volt este 9 óra. A hajnali alvás valamit segített, de nem pihentem ki magam rendesen. Na, és az éjszakai vezetés se normális dolog. Éjszaka aludni kell! Nem nagy vigasz, hogy kisebb a forgalom. Talán az lehet rá mentség, hogy a hőségben vezetés se jobb.

Fél 10-kor értük el Calafatot. Ugyanolyan poros, unalmas település, mint a többi falu a környéken, csak éppen itt van a határállomás. Noha, valamicskével azért mégis nagyobb, hiszen a kikötő is ad munkát jó néhány embernek. A legelső leágazásnál elhagytuk a főutat, mert követtük a TIR táblát. Igaz, hogy az nem nekünk szól, de biztos, hogy a kikötőhöz vezet. Elbizonytalanodtunk, megálltunk. Helybeli gyerekek vettek körül bennünket, kaptak is azonnal egy csomag kukoricapehely-t ajándékba. Mutatták az utat, hogy merre menjünk. Vissza a főutcára! Utolértünk egy kocsisort. Csak néhány autót láttunk, mert erősen lejtett az út, a többi takarásban volt. Egy katona jött felénk, mutogatott, hogy tolassunk visszább.
- Ez már a határ? – kérdi Ibolya.
- Azt hiszem. Legalábbis a határhoz várakozó kocsisor vége.
- Miért küld ez visszább bennünket?
- Hm? Talán amiért útkereszteződében állunk.
Valóban ez lehetett az ok, mert ahogy megindultak előttünk, intett, hogy zárkózzunk fel. Nyújtogattam a nyakamat, de nem láttam előre. Kiszállni nem mertem, mert azt reméltem, mindjárt indul a sor. Eltelt egy félóra is, amikor annyira haladtunk, hogy megláthattam, nincs az utca végén semmi, hanem elkanyarodik jobbra, egy másik utcába a sor. Mire mi is elkanyarodtunk, már a delet harangozták. Iszonyatos volt a hőség. A helybéli allergiás (taknyos) cigánygyerekek jöttek-mentek a kocsik között, kunyeráltak, vagy – mint egyszer az én esetemben is – benyúltak az ablakon, ha éppen aludt a sofőr. Zsófi ébresztett fel, hogy ne engedjem benyúlni a kocsiba a gyereket. Kénytelen voltam felhúzott ablaknál aludni. Nem volt könnyű, de pihentető semmiképp. Inkább sétálgattam az utcán. A kikötő bejáratáig negyven személykocsi állt előttünk. Nem is ebben az utcában volt még, hanem a lejtő alján elfordult a sor balra, s csak aztán be a kapun, ahol ellenkező irányban még mindig hosszú sor állt a vámig. Közben a kapun, a másik irányból sorakozó kamionokból is engedtek be. Egy már kialakult arányban. Ahogy a komp feltöltéséhez ez ideális volt. Előttünk a sorban német rendszámú drága autók álltak. BMW-k, Audik, Mercedesek. Feltűnően nem német utasokkal. Mindegyiknek fel volt húzva az ablaka, néhánynak a motorja is járt. Nem értettem, hogy miért. A légkondicionáló készülékről még csak nem is hallottam (1992-ben?) Vagy igen? Lényeg, hogy nem értettem, miért járatják a motort, mikor biztos, hogy még egy óra múlva is itt fogunk állni a sorban.
Legfeljebb közelebb a lejtő aljához, de ahhoz se kell motor, hogy előrébb guruljon. Közben már azon gondolkodtam, hol kellene tölteni az éjszakát, ha nem jutunk át ma. Innét már ráláttunk a Dunára. Láttuk, amikor jött a komp. Nem volt túl nagy, és csak egy járt délelőtt, délután már kettő. Behajóztak egy fordulóra 5-6 kamiont, meg kb. 10 személykocsit. Egy behajózás, egy óra. Lehetett latolgatni az esélyeket. Ha szerencsénk van, az ötödikre feljutunk. Nem tudom, honnét az infó, de állítólag fél 7 után már leáll az átkelés.
Unalmamban lesétáltam a partra előbb egyedül, majd legközelebb Tamás is jött velem. Kicsit lejjebb álltak uszályok egy nagy daru alatt, de éppen nem dolgoztak. Arra a területre nem lehetett bemenni, el volt kerítve. A révhez viszont el lehetett sétálni, egészen a kibetonozott rézsűre, ahová a komp kiköt. Máshol nem tudtuk a vizet megközelíteni, mert magas volt a part. Senki nem szólt ránk. A területen sétálgatott egy negyven év körüli egyenruhás (nem tudom mi lehetett) gépkarabéllyal a hátán. Ő lehetett a biztonsági szolgálat. Külföldiekhez nem is szólt, de igaza is van, úgyse értettük volna, mit mond. Egy tőlem kicsivel idősebb magyar turista szintén a fiával mászkált a parton. Vele beszélgettünk a körülményekről, mérlegeltük mik az esélyeink, ki hol áll a sorban. Mutattam a túlsó parton a kempinget, ahol két éve megszálltunk, és ahová most is be fogunk menni, ha sikerül még ma átjutni. Nem tudom látta-e, hol mutatom, mert nagyon távolinak tűnt. Megdöbbentően széles már itt a folyó. A Dunát olyannak szoktam meg, amilyen Budapestnél, hiszen ott láttam már több alkalommal. Ott se kicsi, de itt, legalább a duplája. Figyeltük a bolgár parton, ahogy elindul a komp, de az is elég hosszú idő, amíg ideér, pedig nincs messze. Persze nem úgy kell elképzelni az átkelést, mint ha hídon mennénk. Nem is szemben van a két rév. Gondolom, a víz sodrása határozza meg, hogy melyik irányba fordul, hol jön, és hol megy. Ha már két komp közlekedik, akkor egymásra is figyelni kell. A kis komp egy kétoldali felhajtóval épített hajótest, s a motoros az oldalához van rögzítve. Ezzel egyszerű a be és kihajózás, mert az egyik végén felmennek az autók, a másik végén lejönnek. A másik átkelőhajónak, amelyik délután állt szolgálatba, csak egy feljárója van, ezen meg kell fordulni az autóknak. Ez a hajó sokkal nagyobb, de a behajózása sokkal lassabban megy.


Öt óra volt már, amikor a vámhoz értünk. Lepecsételték az útlevelet, hogy elhagytuk Romániát. Ekkor ért ide az eső. Még minket tető alatt ért, és talán a lemez zörgése is erősítette az érzést, miszerint leszakadt az ég. Elképesztő intenzitással zuhogott. Pillanatok alatt patakban hömpölygött a víz lefelé a domboldalon.
- Na, most mi lesz? Esőben nincs átkelés. Elhagytuk Romániát, itt vagyunk a senki partján.
- Csak eláll tán!
- Nem úgy néz ki. Ha megcsendesedik is…
- Reménykedjünk!
Fél óra múlva elállt az eső. Ekkor már kikötött a nagy komp, amire elsők között jutottunk fel. Másfél óra elteltével még nem végeztek, de már ez egyáltalán nem izgatott. Éjszakára nem maradhatunk a fedélzeten, tehát már mindenképpen átjutunk. A kapitány minden talpalatnyi területet kihasznált. Utolsónak egy magyar kamion jött fel, ő állt a felhajtó közepén. Látta, hogy honfitársak vagyunk, nekünk panaszolta, mit várnak tőle.
- Nem normális ez az ipse. Azt mondja, hogy a túlparton majd tolassak le. Na, abból nem eszik. Ha megakad a pót a rámpán, engem letol fülkével együtt. Majd megoldja a kihajózást, ahogy akarja, de én nem tolatok le. Majd, ha mindenki lement, megfordulok, és úgy megyek le.
Így is történt. Hosszas veszekedés után elkezdték egy oldalt álló busszal, aminek alá kellett építeni az egyik oldalon, hogy le ne boruljon. Utána következtek a legelőbb feljött személykocsik, vagyis mi. Este nyolc órakor léptünk bolgár földre.



A vámosok nem siettek, de nekünk már mindegy, csak legalább sötétedés előtt elérjük a kempinget. Mielőtt elhagyhattuk a határállomást, ki kellett fizetni az úthasználati díjat. Civil fiatalok szedték, nem is voltam benne biztos, hogy jogosan. Egy magyar nő jött oda hozzánk, mondta, hogy alkudjunk. 5 $-t fognak kérni, de a busz is annyit fizet. Azt hiszem, kialkudtuk az egy dolláros belépőt.
A kempingben persze már nem voltunk ilyen szerencsések. Szép emlékünk volt erről a helyről, mert tavalyelőtt, amikor itt jártunk, bolgár viszonyokhoz képest nagyon tiszta kemping volt. Egy idős pár volt a gondnok, szépen rendben tartották a területet, a vizesblokkban tiszta aszfalt volt a padló, égtek a villanyok, melegvíz jött a melegvizes csapon, a WC se hagyott kívánnivalót maga után. Nem volt ugyan ülőkéje, de itt az nem is szokás.
Barátságos volt a szállásdíj, lehetett sört venni. Na, ez utóbbi lehetőség mostanra is megmaradt. Két fiatal működtette a helyet most. Már bealkonyodott, de azért nem lehetett nem észrevenni, hogy milyen gondozatlan a terület. Az ár határozottan drága volt, alkudni nem lehetett. A három személyes faházba nem mehettünk négyen, tehát nyolcunknak 3 házat kellett volna kifizetni. Annyit sikerült kialkudni, hogy a két asszony aludhatott a kocsiban. Ennyi óvatosságot egyébként is ajánlatosnak tartottunk. Nem lehettünk benne biztosak, hogy nem törik fel a csomagtartót, amíg mi a faházban szunyókálunk. A vizesblokkban nem volt világítás, így nem is mertünk bemenni a WC-be. A csapok is hiányoztak, a mosdókagylók is. A hang után mentem oda, ahol a még meglévő, de elzárhatatlan csapon folyt a jéghideg víz. Kicsit megmosakodtam, de nem mondhatnám alaposnak. Azt hiszem szappan se volt nálam. Egyedül az éjszakai alvásom, ami kifogástalan volt. Reggel én ébredtem utolsóként, de legalább jól kipihentem magam. Világosban már be is mertem menni megmosakodni, így teljes volt a felfrissülés.

Újult erővel vágtunk neki a következő szakasznak. Vidinben - most is épp úgy mint előző utunk során – érzésre navigáltam.
Nem ismertem az utat, de végül pontosan oda jutottunk, ahhoz a benzinkúthoz, amelyikhez akartunk. Ahhoz, ahol a Wartburgomba nem akartak adni olajat. Azt mondta a kutas magyarul, hogy „nin - csen”. Aztán mégis volt. Most is kellett egy kicsit variálni, mert nem volt egyetlen sztotinkánk se. Jobban jártunk volna ha van, mert abban az esetben kedvezőbb az ár, de csupán egy tankolás miatt nem váltottunk pénzt. Az átkelést is márkában fizettük, a szállást úgyszintén. Meg kellett tehát érdeklődni, hogy dollárért ad-e benzint. Láttam rajta, hogy érti a kérdést, de sokáig nem szólt semmit, kiszolgálta a vevőt, kiszolgálta a következőt, én pedig türelmesen vártam, amíg hozzám fordult az ajánlatával.
- Ejn liter, ejn dojcsmark
- Oké.
Odajött Csaba is. Megkérdezte, hogy „dízel?” Azt is ad. „Ejn liter, ejn dojcsmark.” Gonosz kis lelkemnek némi elégtételt adott az egyenlő ár, hiszen nem igazság, hogy neki olcsóbb az üzemanyag, mint nekem. Márpedig akkoriban mindenhol olcsóbb volt a dízelolaj. Ezért lett egyre népszerűbb a dízel motoros személykocsi.
Jelen esetben – gondolom – az egyszerűbb számolás miatt volt egálban a kétféle üzemanyag. Harmincegy liter fért a 42 literes tankomba. Nagyon jó a fogyasztás, még a 6 litert sem éri el 100km-en. Tehát volt még benne majdnem 200km. Ahhoz persze kevés, hogy kiérjünk Bulgáriából. Így viszont már nyugodtan mehetünk tovább. A benzinkutas korrektül járt el a fizetésnél, mert a visszajárót is márkában adta ide. Mondhatnám ezt természetesnek, de Szerbiában nem ez a szokás, mint ahogy már korábban tapasztaltuk. Ott helyi valutát adnak vissza, akármivel fizetek.
Elhagytuk Vidint. Egy útelágazásnál elbizonytalanodtam, de ennek ellenére nagy sebességgel közelítettem meg. A balra kanyarodó út volt ismerős. Nem véletlen, hiszen két éve arról jöttünk. Igaz, akkor is azért, mert korábban valahol letértünk a főútról. Erősen kellett fékeznem, hogy el tudjak kanyarodni. Csaba majdnem belém rohant.
- Miért kanyarodtál le? – kérdezte Ibolya. – Szerintem a másik a főút.
Kétszáz méter után leálltam. Jött Csaba, ő is átkiabált, hogy nem kellett volna elkanyarodni. Na, ezt tényleg elrontottam. Hát akkor menjünk vissza a főútra! Ráálltam egy biztonságos tempóra, de a falvakban se nagyon lassítottam, éppen úgy, mint tegnap.
Főleg azért, mert elég laza errefelé a településszerkezet. Nem úgy kezdődik, hogy egyszer csak tömör házsor, aztán egészen így van a falu végéig. Van egy-két ház, aztán semmi. Megint néhány ház, aztán megint semmi. Vannak ugyan helységjelző táblák, de mivel legjobb esetben is legfeljebb elolvasom, de megjegyezni úgyse tudom, nem is figyelek rájuk. Ibolya fogja a térképet, s néha összehasonlítja a neveket, bizonyságul, hogy nem tévedtünk el. Egy se nem faluban, se nem külterületen – gondolom táblán belül – állt egy ponyvás UAZ személykocsi, s mellette integet a rendőr, hogy álljunk meg.
- Na, ez meg ugyan mit akar?
- Majd megmondja. Mennyivel jöttünk?
Erre a kérdésre hamarosan megkapjuk a választ, mert egy pisztolyhoz hasonló szerkezetet mutat a policáj, aminek a digitális kijelzőjén az áll, hogy 78. Valamit beszélt, meg mutogatott. Természetesen egy szavát se értettem, de a kijelző azt mutatta, hogy hetvennyolccal jöttem. Ha ez lakott terület, akkor gyorshajtottam. Márpedig biztosan az, különben nem állított volna meg.
- Cén dojcsmark, oder stempli paszport – mondja németül, vagy mit tudom én hogyan, de ezt értettem belőle.
Olvastam, hallottam hasonló esetekről. Ezek szerint választhatok. Vagy most kifizetem neki a 10 DM-et, vagy bepecsétel az útlevelembe, miszerint meg vagyok büntetve. Utóbbi esetben az országból való kilépéskor a határállomáson kell kiegyenlíteni a tartozásomat. Utóbbi választás lett volna a jobb, mert esélyem lehet arra, hogy a határon nem veszik észre a pecsétet. Ezt persze csak utólag okoskodtam ki, akkor inkább odaadtam a tízest. Szerintem nem is adott nyugtát. Nem is kértem, örültem, hogy tovább mehetek. A mögöttem jövő Nissan nem állt meg, hiszen csak nekem intett a rendőr. Kicsit távolabb vártak be bennünket. Nagyon rosszul esett ez az eset. Ilyen költségek nincsenek bekalkulálva. Ezután jobban figyeltem a lakott területekre. A szelíd dombokat ekkor már hegyek váltották. Nem túl nagyok, de mégis hegyvidékre értünk, többnyire erdőben haladt az út. Elkezdett szemerkélni az eső.
- Valami van az ablaktörlőn – figyelmeztetett Ibolya.
Tényleg úgy tűnt. Nem törölt rendesen, a lapát nem érte az üveget. Abban a pillanatban le kellett volna kapcsolnom, de néhányszor még fordult, mielőtt felismertem volna, hogy mi a gond. Ekkorra persze az ablaktörlő szára maradandó karcolást mart a szélvédőbe. Mikor erre rájöttem, már késő volt.
Az eső miatt mégis meg kellett állnom, hogy megszüntessem a hibát. Az történt, hogy Vidinnél, a kéretlen ablakmosó a 80 pfennigemért, nem elég figyelmesen hajtotta vissza a kart. Nem figyelt rá, hogy a lapát kifordult. Ilyen eshetőségre nem készültem, hiszen nem gondoltam rá, hogy ez egyáltalán megtörténhet. A hangulatom tehát tovább romlott.

Egy erdei pihenőnél megálltunk. Túl voltunk már legalább 100 kilométeren, ideje lenne megreggelizni. Az eső már rég elállt, csak azért esett az a kicsi is, hogy velem kitoljon. Sütött a nap, de nagyon. A pihenőnél árnyékos helyet kerestünk. Na, meg vizet, de az nem volt itt. Jó húzás, mert így a szomjas utazó kénytelen bemenni a büfébe üdítőért. Mi is ezt tettük. Aztán leültünk az asztalhoz.
Jóleső figyelmesség volt a büféstől, hogy – noha nem tőle vettük a kaját – hozott ki nekünk abroszt az asztalra. Konzervbontás közben morogtunk egy kicsit a büntetés miatt, kielemeztük a kempingi tapasztalatokat. Tanulmányoztuk a térképet, mérlegeltük, hogy meddig jutunk el estére.
- Ebben az országban nem akarok még egyszer aludni. – jelentette ki Csaba határozottan
- Szerintem nem is kell – mondtam – Nyugodtan átérhetünk a határon. Már csak 200 km.
- Na, de lesz-e szállásunk, ha megérkezünk? Csak holnapra várnak bennünket. – aggodalmaskodott Mari, s be kell látni, jogos volt az aggodalom.
- Azért a rádióban emlegetett négy nap várakozáshoz képest, jól sikerült átjönnünk a Dunán.
- Ezt nem tudhattuk előre. Lehetett volna rosszabb is. - szólt közbe Ibolya.
A száraz kajához kevés volt az üdítő, jó lett volna egy nagy pohár víz. Főleg, mert egyébként is szomjas voltam. Vagy legalább kezet lehetett volna mosni! Az is sokat javítana a közérzetemen. Ettünk, és indultunk is, nem volt miért maradnunk tovább. Néhány száz méter után útelágazáshoz értünk. Megint rosszul választottam. Letértem a főútról, de most nem fordultam vissza. A térkép szerint erre még rövidebb is. Nyerünk majdnem 30 kilométert. Mihajlovgrádnál (Montana) elhaladtunk egy ismerős pihenő mellett. Itt álltunk meg két éve enni, a Fekete tengertől hazafelé jövet. Most nem álltunk meg csak Mezdra szélén, mert láttunk ott egy vízcsapot.

Végre megmoshattam a kezem. Mosakodni nem mertem, nehogy a helybeliek zokon vegyék a dolgot. Feltöltöttük az ivóvíz készletünket. Nem tudom, miért voltak türelmetlenek Csabáék, de tény, hogy hamarabb elindultak, mint mi. Erdős, hegyes vidék állt előttünk, nem láttuk őket egy ideig. Volt közben még útelágazás is, csak reméltük, hogy ugyanabba az irányba megyünk, mint ők. Beszereztünk ugyan erre az útra egy CB-rádiópárt, éppen az ilyen esetekre, de annyira rossz volt a kapcsolat, hogy csupán olyan távolságból tudtunk beszélni, amikor egyébként is láttuk egymást.
Erős emelkedőn kanyarogtunk fölfelé. Cseh kamionokat értünk utol. Egy pillanatra megláttuk köztük a Nissant. Na, megvannak, ez a lényeg. Előbb-utóbb majd beérjük őket. Előzésről szó nem lehetett, hiszen beláthatatlan volt az út. Negyvenes sebességkorlátozás volt kirakva, de sokkal többet nem is bírtunk volna menni. Bár a kamionok miatt ezt nem lehetett letesztelni. Az egyik kanyar után megint feltűnt a Nissan. Az út szélén állt, rendőrökkel beszélgettek. Mivel volt elég hely leálltam én is, de eléjük. Így visszavettük a vezetést.
Csak később beszéltük meg, hogy mi történt. Mi történt? Na ugyan mi? Gyorshajtottak. Igaz, csak hatvannal, de a negyvenes korlátozásnál ez egyértelműen gyorshajtás. Na, legalább nem röhögnek rajtunk, amiért megbüntettek. Így az igazságos.
- Mondtam, hogy pecsételjen az útlevélbe, de nem volt hajlandó. Csak a pénz kellett. 10 márka.
- Akkor ezután már óvatosan siessünk, mert büntetésre nincs több pénzünk. Mész előre?
Nem ment, maradt mindvégig mögöttem ezután. Áthaladtunk egy rettenetesen széles útszakaszon, amin már jártunk egyszer, s akkor sem értettük, miért építették ennyire szélesre. Feltételezhetően szükség-repülőtér. Csupán az szólt az elképzelésem ellen, hogy nagyfeszültségű villanyvezeték keresztezte. Itt tudtunk volna olyan gyorsan menni, amennyit bír az autó. Akár 200-al is. Negyvenes tábla volt ide is kitéve. Na, ezt azért nem tartottuk be, hiszen ilyen nyílt terepen messziről meglátjuk a rendőrt. Botevgrádnál elértük az autópályát. Most legalább megmutathatom a családnak azokat a hosszú alagutakat, amelyeken egyszer már áthaladtunk régebben, de akkor ők aludtak. Érdekesnek találtam akkor, hogy három egymást követő alagút egyaránt 800m hosszú. Most rájöttem, hogy nem jól értelmeztem a táblát.
Azt jelezte, hogy a táblától ekkora távolságban kezdődik az alagút. Na, itt legalább lehetett gyorsan haladni. Nem tudom, mikor kapaszkodtunk fel ilyen magasra, de nagyon lefelé lejtett a pálya. Elértük a körgyűrűt, Szófiánál. Autópályáról csak jobbra van kihajtó, de nekünk balra kellett menni. Igaz a város szemközti oldalán kell elhagynunk a térséget, nem nagy a különbség, de ha lehet, inkább a rövidebb úton menjünk.

Térképen egyszerű. Csak menni kell addig, amíg el nem érjük a Görögország felé vezető kijáratot. A valóságban viszont nagyon változatos ez a szakasz. Helyenként autópálya, máshol pedig sokad-rendű vidéki mellékút benyomását kelti. Néhol találkoztunk útépítéssel is, ami ugyancsak zavarta a tájékozódást. Közben persze rengeteg az eltévedési lehetőség. Nagy segítség volt, hogy utolérütnk egy görög kamiont. Mehet ugyan bárhová, de feltételeztük, hogy hazafelé megy. A sejtésünk jó volt. Amikor egy lámpás csomópontnál besorolt balra, már láttam a Grece táblát. Ez a jó irány.
Amikor letértünk, egy erősen emelkedő, macskaköves úton kapaszkodtunk felfelé a hegyre. Az út szélén egy kocsi mellől hevesen integettek, egyértelműen nekünk.
- Grece? – kérdezte a fiatalember.
Bólintottam. Nem értettem amit mondott, de pénzt vett elő. Valutát akar nekünk eladni. Én hülye! Ugyan mit gondoltam, mit akarhat?
Bosszúsan csaptam be magam után a kocsiajtót. Ezek miatt elveszítjük a felvezetőnket. Siettem, hogy utolérjem a görög kamiont. Az erős emelkedőn nem nagyon lehetett sietni, erő is kell az előzéshez. A Vitosán jártunk. Akkor nem tudtam, de tengerszint fölötti 800 méterre visz fel a Pernik felé vezető út. Ez a város adta Szófiától az irányt, de nem kell elmenni odáig, hanem majd elkanyarodunk délre, a Struma folyó völgyére, amelyet egészen végig követünk szinte a forrástól a tengerig. Az útelágazáshoz közeli parkolónál értük utol a görögöt. Kiállt pihenni.

Itt már nem kellett a segítsége, biztosan jó úton jártunk. Bolgár számozás szerint ez az egyes főút. Innét még mindig emelkedett az út, egészen a 900méteres magasságig. Még legalább 150km a határ. A táj viszont nagyon szép. Szófián túl jártunk már legalább 60km-el, amikor elhagyva a Vitosát, egy széles völgy fölött megláttuk a Rila hegység közel 3000m magas hófödte csúcsait.
Egy pihenőnél meg is álltunk, megcsodálni. Ilyet még nem láttam, hogy június végén hó van a hegyen. Igaz, ilyen magas hegyet se láttam még. Mi azért jóval alacsonyabban jártunk, de határozottan hidegnek éreztük az időt. Különösen a délelőtti eszméletlen forrósághoz képest. Kénytelenek voltunk melegítőt venni magunkra. Akkor azt gondoltam, hogy itt jártunk a legmagasabban, de ez tévedés, hiszen már régóta a folyóvölgyön haladtunk, a víz folyásával egy irányban, tehát lefelé. A korábbi 900 méternek már csak a fele volt itt a magasságunk, de ezeket az adatokat csak 17 évvel később néztem meg a domborzati térképen. Akkoriban nem is hallottam még olyan navigációs készülékről, ami segített volna tájékozódni. Népszerű turistalátványosságok ebben a térségben a rilai kolostorok. Oda-vissza kb 40km többlet, de nem érdekel bennünket, nem is érünk rá. Egyébként Görögországban is kereshetünk kolostort, ha akarunk, de nem akarunk.

Az út további része egy nagyon hosszú szurdok. Sziklát kevés helyen látunk, erdő borítja a meredek hegyoldalakat, melyek száz méterekre emelkednek fölénk. A sziklás folyómeder mellett néhol alig fér el az út, a vasút sokszor vezet alagúton át. Szeretem az ilyen tájakat, de autózni elég belőle 10-20km. Ez pedig legalább a duplája. Meg is állok azonnal, amikor egy pihenőhöz érünk, ahol vendéglő is van az út túloldalán. Ideje lenne már ebédelni, de nagyon sokan vannak, nincs szabad asztal. Kinn a parkoló is zsúfolt, mi nem is tudunk beállni, csak ott maradunk az út szélén. Indulnánk is gyorsan tovább, csak egy bolgár(?) fiatalember tart fel. Különös kérése van. Adna nekem valutát, amit át kellene vinnem a határon, ott pedig visszaadnám neki. Természetesen tisztességes díjazás ellenében. Azt nem tudom, hogyan értettem meg amit kér, de kizárt, hogy tévednék. Természetesen nem álltam rá az üzletre. Nagyon elegem volt már a valutázókból. Ki is felejtettem, hogy már ezen a völgyön jövet egyszer megállítottak. Olyan kétségbeesetten integettek, hogy azt hittem segítséget kérnek. Olyan indulatosan hagytam ott őket, hogy magam is megijedtem magamtól.
Kiértünk az erdőből, a hegyek dombokká szelídültek. A legelső út menti vendéglőnél megálltunk. Volt hely. Az ebédidőn bizonyára túl voltak már. Hozták nekünk az étlapot, elkezdtük tanulmányozni. Jólesett volna egy nagy adag gulyásleves, vagy bármilyen leves, de nem találtunk hasonlót sem.
Talán tudott volna segíteni a pincér, ha legalább annyit tudunk külföldiül, hogy „zupe”, de nem tudtunk. Így maradt a hasábburgonya, hússal, salátával. Kéretlenül hoztak mellé friss, meleg, ropogós cipót. Ez utóbbi nagyon finom volt, de inkább egyelőre elcsomagoltuk, hiszen a száraz kajához nem kellett. Ilyen helyeken az a legnagyobb gond, hogy a frissen készült ételekre sokat kell várni. Ezt magam is nehezen viselem, nem beszélve a gyerekekről, akik unalmukban ki is szaladgáltak az épületből. Ez meglehetős feszültséget okozott bennünk, hiszen nagyon közel volt a forgalmas országút. Meghozták a szárazra égetett húst, nekiláttunk az ebédnek. A káposztasaláta ugyan az utolsó szálig elfogyott, mégis száraz volt a kaja. A kóla se segített sokat rajta. Éhen persze nem maradtunk. Kiadós volt az adag, de a leves nagyon hiányzott.
- Ezt a napot már kibírjuk, holnap pedig főzhetünk az apartmanban annyi levest, amennyit akarunk. – vigasztalt bennünket Ibolya.
- Bár csak ott tartanánk már! – gondoltam, de nem szóltam, ne gondolják, hogy unom a vezetést.

Amikor végeztünk az ebéddel, éppen láttuk elsuhanni a Szófia környékéről ismerős görög kamiont. Gyorsan a nyomába eredtünk. Jó sokáig követtük, de a határ közelében lemaradtunk. Nem mertünk gyorsan menni, attól féltünk, hogy még egyszer megbüntetnek gyorshajtásért. Szigorúan tartottuk magunkat a sebességkorlátozáshoz. Ez a táblatisztelet megmaradt bennem a határ túloldalán is, amit a helybéli közlekedő partnerek értetlenül fogadtak. Na, de előttünk van még egy határátlépés.

A bolgár határőr meg se állított, csak intett, hogy menjünk tovább. A fehér-zöld-piros útszegő kő egyszer csak kékre váltott. Őrbódéban műtestőr, műpuskával. Megérkeztünk Görögországba.