Át a Déli-Kárpátokon

Korán ébredtem. Nem aludtam sokat. Talán egy, legfeljebb másfél órát. Nem túl kényelmes a Samara vezetőülése, bármilyen jól hátradönthető az üléstámla. A fejemet bebillentem a támla és az ajtóoszlop közötti keskeny résbe, hogy alacsonyabban legyen, de a lábamnak sehogy nem akar elég hely lenni a műszerfal alatt. Ibolya mellettem valahogy jobban elfér. Nagyon jól kihasználja, hogy a műszerfal jobb oldali folytatása valójában egy mélyre lehúzott polc. Kínálkozik a lehetőség, hogy oda rakja a lábát. Nem tudom persze, neki mennyire kényelmes. Tény, hogy sose panaszkodik. A két gyerek – a 12 éves Tamás és a 10 éves Zsófi - nem tudom, hogy helyezkedett el a hátsó ülésen. Talán ledöntöttük az ülést, de nem vagyok benne biztos. A csomagtartót nem hasznosíthattuk hálóhelynek, hiszen tele volt pakolva.
Kicsit fészkelődöm, felhúzom a lábam az ülőlapra, de úgy se jobb. Két lábam összefonva, benyújtva középre… na így legalább elférek. Végig gondolom a mögöttünk álló éjszakát. Na, ez nem jó ötlet, hiszen most majd ettől nem tudok elaludni. Mindenesetre jó messzire eljutottunk, túl vagyunk vagy 600 kilométeren. Megyünk megint a tengerhez. Két éve jártunk a Fekete tengernél, most megyünk Görögországba. Jövőre, majd meglátjuk. Jó lett volna most az Adriára menni, mert közelebb van. Nagyon sok volt az előző úton az 1400km. Különösen hazafelé, hiába osztottuk be három szakaszra. Viszont Jugoszláviában háború van. Ezért jöttünk most is inkább Románia felé. Szerbián át sokkal gyorsabb lenne, de nem mertem bevállalni azt az utat. Inkább keresztülmegyünk Bulgárián is. Annyi ezzel a gond, hogy vagy elmegyünk egészen Giurgiu-ig, hogy hídon kelhessünk át a Dunán, ami nagyon nagy kerülő, vagy beállunk a Calafat és Vidin közti komphoz, és kivárjuk a sorunkat. A rádió azt mondja, hogy akár 4 nap is lehet a várakozás. Ezért korábban is indultunk egy nappal a tervezettnél. A sógorék kora este eljöttek hozzánk Bogácsra Egerszalókról, hogy az éjfélre tervezett indulásig még egy kicsit aludjunk.

Nem tudom, hogy képzeltük ezt. Már mindenki olyan izgalomban volt, hogy senki nem tudott elaludni. Kilenckor úgy döntöttünk, hogy elindulunk. Mint az előző utunkon is szinte mindig, én mentem elől, a sógorék követtek. A faluból kiérve 110-el, aztán visszavettem a tempót, és nyolcvan körül állt be az utazósebesség. A Mezőkövesd, és Poroszló közti úton nappal se volt ajánlatos ettől gyorsabban menni. Tiszafürednél megcseréltük a sorrendet, hiszen Csaba rendszeresen jár Karcagra, jobban ismeri az utat. Aztán mint kiderült, ebből semmi előny nem származott, mert a várost elérve megállt, és engem engedett előre. Én pedig annak rendje módja szerint el is tévedtem. Évekkel később meséltem ezt egy született karcaginak, aki megnyugtatott, hogy nem kell miatta szégyenkeznem, mert náluk mindenki eltéved. Várostérképünk persze nem volt. Egy Skoda mellett beszélgető társaságtól kértem útbaigazítást. A lehető legjobb megoldás adódott, hiszen indultak Püspökladányba, ami nekünk éppen a kívánt irány. A Karcagról való kijutást még útelterelés is nehezítette, tehát nagyon jól jött a helyismerettel rendelkező felvezetés, pontosabban kivezetés. Indulás előtt még felhívták a figyelmünket, hogy majd amikor ők kiállnak előlünk, nagyon figyeljünk, ne menjünk a felüljáróra, mert akkor elmegyünk Debrecen felé. Ezután már semmi navigációs gondunk nem volt a határig. Néha adódott olyan bosszúság, hogy lassan haladtak előttem, de a szembejövő jármű fénye miatt nem mertem előzni. A rettenetesen hosszú, egyenes szakaszokon nehéz volt a távolságot megbecsülni. Biharkeresztesen nem álltunk meg tankolni, mert azt gondoltam, megtehetjük közvetlen a határnál, de tévedtem. Így, már az átlépésre várakozó sorból kellett visszafordulnunk, s ezzel még 15km-t hozzátettünk az úthoz. Aztán átléptünk Romániába. Alig kellett várni, nem voltunk sokan. Talán a kamionok, de azokkal nekünk személyautósoknak nem kell foglalkozni. Közvetlen a román vám után félreálltunk kávézni.

Ekkor volt éjfél. Éhes voltam, de nem csak én egyedül. Így tehát megvacsoráztunk, vagy megreggeliztünk, kinek hogy tetszik. Noha 12-kor ebédelni szoktunk. Nem voltam még túl fáradt, bár, ha jól belegondolok, 3 órája voltunk úton. Azért ez se nevezhető mindennaposnak. Romániában kb. 500km-t kell leküzdenünk. Reggelre talán meg is lesz, bár nem biztos. Amikor elindultunk, akkor láttam csak, hogy a túloldalon mekkora a tömeg.
Nagyon óvatosan kellett elhaladni a várakozók között, hiszen jöttek-mentek gyalogosan, közvilágítás pedig itt már nem volt. A román utak rossz minőségéről sokat hallottam, kíváncsi voltam, mit fogok tapasztalni. Miután a hosszú sor mellett végigértünk, az aszfalt feltűnően kiszélesedett, viszont rettenetesen egyenetlenre sikerült eldolgozni. A szántástól csak annyival volt jobb, hogy nem lettünk sárosak. Közben szemerkélni kezdett az eső. Nagyon izgultam, hogyan jutunk majd át Nagyváradon, hogy találjuk meg az Arad felé vezető utat. Mások az én helyemben Nagylaknál léptek volna határt, de én a térképen néztem az utak vonalvezetését. Tőlünk nincs főút a megfelelő irányban. Vagy Kecskemét felé kerülünk, vagy faluról-falura izguljuk végig, hogy hol fogunk eltévedni. A határ túloldalán pedig szinte egyenesen haladhatunk dél felé. Hegyek, ott sincsenek, és a főút, mégiscsak főút. A térképen a kátyúk nincsenek jelölve. Indulás előtt néhány nappal elmentem otthon egy Erdélyből áttelepült ismerőshöz, aki megnyugtatott, hogy a városokban ugyan borzalmasak az utak, de az országutak elég jók. Jónak nem mondanám, de óvatosan el lehet rajtuk közlekedni.
Beértünk Nagyváradra.

Akkor ezt nem tudtam, csak 17 évvel később, műholdképen találtam meg a kerülőutat, amiről azt hittem, messze elkerüli a várost. Térképeken sokszor kerestem, de nem találtam. A vasúti hídnál, ahol megálltunk, az út mindkét oldalán magasházas lakótelep van, de nem láttuk, hiszen nem volt egyáltalán közvilágítás. Akkoriban nagyon spóroltak az árammal.

Az út, itt már 2x2 sávos, autópályaszerű volt, középen sövénnyel.
- Ott volt egy Arad tábla! – kiáltott Ibolya.
Megálltunk amilyen gyorsan tudtunk, talán még a vasúti híd előtt. Le tudtunk húzódni a leállósávra, de egyébként se lettünk volna útban. Alig volt forgalom. Visszamentünk gyalog.
- Tényleg itt a tábla. – állapítottam meg. – Tehettek volna ide legalább egy lámpát. Na, de hogy fordulunk vissza?
- Megfordulni nem tudunk, de nincs ez messze, tolassunk vissza óvatosan! – javasolta Csaba, és ezt is tettük.
Ő jobban visszatolatott, hogy én mehessek továbbra is elől. Na, itt aztán iszonyatos volt az útburkolat. Néhány ipari vágány is keresztezte az utunkat, amin nem lehetett elég óvatosan átmenni. Már meg is bántam, hogy Románia felé jöttünk. Aztán, hogy a városközpont felől jövő főútra kikanyarodtunk, valamelyest jobb lett. Előbb még óvatosan vezettem, de aztán amikor simábbnak éreztem az aszfaltot, belegyorsítottam. Durr bele a kátyúba! Talán az a megfelelő kifejezés az út minőségére, hogy változatos. Apró falvakon haladtunk keresztül, Volt, ahol az egész faluban egy lámpa égett, volt, ahol kettő, néhol még egy kirakat világítást is láttunk. Szalontáról azt gondoltam, jobban kivilágítják, hiszen a térségben mégiscsak egy nagyobb település. Tévedtem. Nem egy, nem kettő, hanem egyetlen lámpa se világított. A teljes város tökéletes sötétségbe borult. Ekkor már nagyon számolgattam, hogy hány kilométer van még hátra a Dunáig. Nagyon sok. Esett az eső. A sötét éjszakában csak az autónk lámpái világították meg az út mentén végig, fehérre meszelt nyárfák törzseit. Néha-néha hatalmasakat villámlott. Olyankor a fél égbolt megvilágosodott. Nagyon messze lehetett a vihar, hiszen égzengést nem hallottunk.

Megérkeztünk Aradra. Következő támpont Timisoara. A belvárosban szűk utcákon kanyarogtunk. Néhol még az útjelző táblának se volt hely, felrakták a falra.
Nem mi jöttünk a főút felől, meg kellett állnunk. Eddig alig láttunk autót Nagyvárad óta, most pedig özönlenek előttünk. Volt egy olyan érzésem, hogy sietni kell, mert ezek mind a komphoz mennek. Biztosan sokan voltak köztük, de innét még bármerre mehetnek. Igaz, ebben az időpontban nincs helyi forgalom. Na, mindegy, vagy oda mennek, vagy nem. Nem tehetünk ellene. Egyszer majd csak átjutunk. Aradról kiérve valami üzem előtt leálltunk az út szélére. Az eső most alig szemerkélt, ki is szállhattunk kicsit mozogni. Én már megint éhes voltam, de a sötétben nem volt hangulatom enni. Egy kávét azért megittam. Megbeszéltük, hogy majd valahol álljunk meg még virradat előtt. Elég volt már az éjszakai autózásból. Egy-két óra még belefér, aztán pihenjünk egy kicsit. Jó lenne korán Calafathoz érni, de ha napokat kell várni, akkor mindegy.
Itt már nem lehetett panasz az útra. Nemzetközi főút, ezt már nem hanyagolhatják el. Egy idő után kiszélesedett, 2x2 sávosra. Gyorsítottam. Egyszer csak világítást látok az út mentén. Közvilágítás! Kétoldalt lámpasor, ráadásul külterületen. Aztán helységjelző tábla: TIMISOARA

Hirtelen olyan érzés fogott el, mintha belekerültem volna a történelembe. Itt vagyunk Temesváron, a forradalom városában. Nemrég itt még lőttek. Két és fél éve. Jó lenne kicsit szétnézni, de nem érünk rá. Talán, ha nem éjszaka lenne, megállnánk egy kicsit, bár az se biztos. Jó nagy város. Széles utak mindenfelé, forgalom alig van. Igaz ilyenkor még Pesten se nagyon járkálnak, pedig az ettől sokkal nagyobb város. Követjük a táblát: Calafat E70. Temesvárt elhagyva már látni az úton a vihar nyomait. Aztán ideértünk. Egy forgó fogaskereket imitáló fényreklám hívta fel a figyelmünket, hogy itt van egy parkoló. Kicsit távol a forgalomtól, ami ha nem is túl nagy, azért csak zavarja az alvásomat.

Kinyitom a szemem, de alig látok valamit. Még éjszakai a sötétség. Előttünk az E70-es főúton néha elsuhan egy-egy autó, de ez éjjel is így volt. Talán mintha kicsit gyakrabban jönnének, sőt most már nem csak Temesvár felől, hanem az ellenkező irányból is. A járdán, és a parkolón át gyalogosok sietnek valahová egyenként, vagy kis csoportokban, esernyővel a kezükben. Ebből gondolom, hogy reggel van. Hiába nézem a világítós karórámat, nem látom mennyit mutat. Nem esik már nagyon, inkább csak szemerkél. Éjjel nagy eső volt, viharral. Temesvártól idáig sok leszakadt faágat kellett kerülgetni az úton.
Kiszállok a kocsiból, hogy kicsit megtornáztassam elgémberedett tagjaimat. A parkoló macskaköve csillog a mögöttünk lévő üzem fényreklámjának fényében. Majdnem üres a terület. Mi vagyunk két kocsival Magyarországról, közel hozzánk áll egy ritkaság, egy Dacia kupé román rendszámmal, kicsit távolabb egy lakókocsis svéd autó. Ők is akkoriban érkeztek, amikor mi. Pár perccel utánunk. Csaba sógor szintén kiszáll a mellettünk parkoló Nissanból, amint meghallja, hogy becsukom az ajtót. Ő nehezen tud elaludni ilyen körülmények között. Irigykedik is rám, hogy én milyen gyorsan elalszom. Két évvel korábbi közös nyaralásunk során Bulgáriában úgy oldottam meg, hogy hálózsákban kifeküdtem az árokba, vagy más alkalommal a park füvére. Szófiában izgalmas közjáték történt velünk egy ilyen éjszakai alvás során, majd alkalomadtán elmesélem. Most nem volt más lehetőség az eső miatt, csak az utastér.
- Fél hat van. – mondja Csaba anélkül, hogy kérdeztem volna. – Nem akar virradni?
- El van borulva, egyébként már rég világos lenne. Rendesen már négykor virrad. Pláne, hogy egy kicsit keletebbre is vagyunk, mint otthon. Tényleg nem normális, hogy hatkor még teljes a sötétség.
- Bazmeg, nem tudok ülve aludni. Azért jól megnéztük Romániát. Nem láttunk semmit.
- Nem sok látnivaló lehetett eddig, végig sík vidéken jöttünk.
- Mikor érünk már Erdélybe?
- Mostanában nemigen, mert nem arra megyünk. Mondhatnám úgy is, hogy nagy ívben elkerüljük. Majd a déli Kárpátokon átkelünk, de Erdély teljesen más irányban van.
- Most hol vagyunk? Ez még Magyarország volt?
- Azt hiszem, igen. A következő város Caransebes, vagyis Karansebes. Ismerős név. Ez itt Lugoj. Lugoj… ez nem… bár, ha Lugosnak mondjuk… akkor már magyarabb.
- Lassan el is indulhatunk, a többiek hagy aludjanak. Haladjunk, ha úgyse alszunk már!

Így tettünk. Ibolya már út közben ébredt fel. A lugosiak is felébredtek, bent a városban már nagy volt a jövés-menés. Itt már jobban kellett figyelni a forgalomra, jó lett volna azt se szem elől téveszteni, hogy merre kell mennünk. Egy lámpás kereszteződésnél mégis túlfutottunk. Azonnal észre is vettük, csak már nem lehetett korrigálni. Nem ártott azt se tudni, hogy milyen település következik, hiszen mindenhová nem írták ki Calafatot. Na, semmi gond, megfordulunk, megyünk Caransebes felé. Mire elhagytuk Lugost, ki is virradt. Jobbra inkább csak dombok, de balra - kicsit ugyan távolabb – magas hegyek. Kisütött a nap, de a hegyek fölött sötét felhőkből esett az eső. Arrafelé eshet, mi ellenkező irányba megyünk. Caransebes területén megint volt egy kis elbizonytalanodás, de nem tévedtünk el. A várost elhagyva, egyre szűkebb lett a völgy, s az út is kezdett emelkedni. Elértük a hegyeket. Sokáig erdőben kanyargott az utunk, a Temes folyásával szemközt, a vasút hol egyik, hol másik oldalon haladt mellettünk. Szokatlan vasúti hidak vannak errefelé. Nem felfelé, hanem a pályatest alatt, lefelé ível a tartószerkezete. Így is jónak kell lennie, csak még nem láttam ilyet. Egyre kapaszkodtunk felfelé, kiértünk az erdőből.

A hegyi legelők üde zöld füve csodálkozásra késztetett. Talán idefenn nem is nő meg magasra, de nem kizárt, hogy még nem volt ideje, hiszen csak június végén járunk. Az aszfalt utat beton váltotta fel. Megfordult a fejemben, hogy letértünk a főútról, de nem. Helyenként szerpentinen kapaszkodtunk a betontáblák dilatációi, rázták erősen a futóművet. Óvatos vezetéssel ezt nem lehetett kiküszöbölni, gyorsítani pedig a kanyarok, sőt az erős emelkedő miatt se lehetett. Közeledtünk a vízválasztóhoz. Hosszú idő óta nem láttunk települést, csak néhány teherautót értünk utol. Egy darabig feltartottak, de aztán szerencsére jó messzire el lehetett látni, s a beláthatatlan kanyarok ellenére bele mertünk fogni az előzésbe. Erdős területen nem mertem volna megkockáztatni.


Arról vettük észre, hogy átjutottunk a hágón, hogy a patak velünk egy irányba folyt. Ezt a patakot immár végig kísérjük egészen a Dunáig. Micsoda kitolás azzal a szegény vízzel, amelyik a hegy északi oldalán fakad. Végig folyik a Temesen, bele a Tiszába, onnét a Dunába, végül ide jut Orsovához, ahová egy néhány száz méterrel délebbről indulva sokkal rövidebb úton jutott volna.
A táj egyszerűen gyönyörű. A falvakról viszont ez egyáltalán nem mondható el. Sehol nem látni építkezést, vagy frissen renovált házat. Csak rozsdás bádogtetők, málladozó vakolat mindenfelé. Néha látni rozoga autóbuszt, de az emberek többnyire gyalog, vagy autóstoppal közlekednek. Talán lehet mondani, hogy az isten háta mögötti hegyi falvak máshol is ilyenek, de később majd megtapasztalom, hogy ugyan ez van a hegyekből kiérve, ahol láthatóan kertészkedésből élnek a Duna mentén is.
Lakott területtől függetlenül bárhol találkozhatunk gyalogosokkal. Meg kellene már állnunk, hogy megreggelizzünk, hiszen rég felébredtek a gyerekek is, éhesek vagyunk mindannyian. Faluban nem akarunk megállni, de az erdőben is bárhol ingerelhetjük az arra járókat azzal, hogy eszünk. Nem nézzük elég figyelmesen a térképet, így nem tűnik fel, hogy az elágazásnál az út, ami jobbra elhagyja a völgyet, Herkulesfürdőhöz vezet. Talán két kilométer, nem több. Nem gondolom, hogy sok látnivaló lett volna ott, de a tudat, hogy egy híres helyen jártunk. Legalábbis a neve közismert, a Herkulesfürdői emlék című film, s annak a zenéje tette híressé ezt a szanatóriumot. Öt, hatszáz méterrel lejjebb van egy pihenőhely. Ott állunk meg.

A padokra nem ültünk le, hiszen az éjszakai esőtől minden csupa víz volt. Erősen sütött a nap, de nem járt még elég magasan, hogy ezt a szűk völgyet felszárítsa. A pihenő nagyon el volt hanyagolva. A friss fű is hosszú volt már, nem úgy, mint fenn a hágón. Már tavaly se tették rendbe a környéket, ez nyilvánvaló volt a méteres száraz kórók láttán. Csak a kocsik körül álldogáltunk, a csomagtartóból ettünk. Most még a kempingasztalt se hoztuk magunkkal, mint tettük azt a bulgáriai nyaralásunk során. Most kisebb a csomagterünk, nem jutott neki hely. Amíg eszegettünk, a leelőzött teherautók elhaladtak mellettünk. Elsuhant jó néhány német rendszámú kocsi is. Többnyire új, prémium osztályos autók voltak, talán ezért volt olyan feltűnő köztük egy láthatóan nagyon öreg Toyota kombi, aminek ismeretlen rendszáma volt, vélhetően papírból. Később a kompnál éppen előttünk áll majd a sorban, ezért emlékszem rá. Valóban papírból volt a rendszám, amelyet majd le is fog cserélni a gazdája, amíg áthajózunk Bulgáriába.
- Ezek mind elénk fognak kerülni. - mondta Mari sógorasszony, miközben a kenyeret kente a gyerekeknek.
- Ez igaz, de azért már csak ne halljunk éhen! – szóltam teletömött szájjal, miközben közelebb mentem hozzájuk.
Csaba a rádióval matatott.
- Nálatok szól a Kossuth? Ezen egész jól bejön.
- Majd megnézem. Nem is próbáltam megkeresni itt, a hegyek között.
- Középhullámon keresd, Urh-n nem jön.
- Na, hogy aludtatok? – kérdeztem Maritól. Tényleg! Ma még nem is beszéltünk. Arad óta nem is találkoztunk.
- Én jól. – válaszolt röviden.
- Zoliék hol aludtak volna?
- Hát, még most se fér a fejembe, hogy gondolták egy ilyen hosszú úton, két kocsiban tizenketten.


Zoliék a szomszédok Egerszalókon. Ők is jönnek Asprovaltára, de nincs kocsijuk. Felvetődött egy olyan ötlet, hogy bezsúfoljuk a három családot. Először senki nem merte mondani, hogy őrültség, meg kellett várni, amíg Zoli erre magától is rájön. Úgy oldódott meg az utazásuk, hogy az utazási iroda saját kisbusza hozza őket. Így nem együtt utazunk velük.

Visszamentem a Samarához, kerestem a rádión én is a Kossuth adót. Meg is találtam, de élvezhetetlen volt a vétel, éppen csak fel lehetett ismerni, hogy magyarul beszélnek benne. Talán az előző készülékkel jobb lett volna, de azt elbénáztam, amikor nem jegyeztem meg a kódját. Kár volt érte, mert nagyon drágán számolta az eladó. Az autót 290eFt-ért vettem, de a rádióra még húszezret ráfizettem. Mindenféle papírt kaptam hozzá, kivéve a számláját, így amikor háromszor egymás után rossz kódot ütöttem be, el is dobhattuk, hiszen nem lehetett többé bekapcsolni. Csaba persze nagyon büszke rá, hogy neki jobb rádiója van. Mint ahogy a kocsija is jobb, hiszen az egy – akkori szóhasználattal – nyugati, míg az enyém csak egy szovjet produktum.
- Figyelted a benzinkutakat? – kérdi Csaba
- Aha. Mekkora sorok álltak mind a két helyen, pedig nem is volt nyitva.
- Mondták Ibolykaék is, hogy nem nagyon lehet benzint kapni. – szólt közbe Mari.

(Ibolykáék az ő barátaik, akik Romániából költöztek Egerszalókra, de a szülőkhöz szoktak hazajárni.)

- Még jó, hogy kitart a benzinünk, amíg átérünk. Majd Vidinben tankolunk. Orsovánál majd álljunk meg! Szeretném megnézni.
Ebben meg is egyeztünk, de nem gondoltuk, hogy ennyire közel vagyunk már. Talán öt perce lehettünk úton, amikor kiértünk a völgyből. A kicsi folyócska tóvá szélesedett, majd ráláttunk a hatalmasra duzzasztott Dunára. Lenyűgöző látvány volt a hegyek között egy „tengeri” kikötő. A város előtt, és távolabb is hatalmas teherhajók horgonyoztak. Útelágazáshoz értünk. Balra egy híd átvezetett a folyó torkolatán, jobbra lehetett a városba menni.
- Merre menjünk? – kérdeztem – Bemenjünk Orsovára?
- Dehogy megyünk – mondott ellen Ibolya – Most indultunk el. Nem állhatunk meg folyton!
- Ki gondolta, hogy ilyen közel van?
Noha én vezettem, akkor állok meg, amikor akarok, de nem voltam elég határozott, így átmentem a hídon, s haladtunk a Vaskapu felé. A felduzzasztott víz, a hegyeknek a derekáig ért, így a parti út is víz alá került, vágni kellett egy teraszt a hegyek oldalába. Meglehetősen tagolt volt a part. Hol a hegybe vágták az utat, hol híd vezetett a következő hegyig, ahol ismét támfalakra építették az útpályát. Aztán megint híd, megint terasz, megint híd, megint alagút. Minden hídnak neve volt, de nehezen olvasok románul, csak a második szót jegyeztem meg, az pedig mindegyiknél viadukta.
- Megálljunk? – kérdeztem bátortalanul, amikor kicsi parkolót láttam az út mellett.
- Dehogy állunk. Majd visszafelé.
- De innét még rálátni a városra.
Közben persze haladtunk. A következő lehetőségnél ugyanez elhangzott, de tovább mentünk. Már láttuk a gátat, amikor egy kicsi alagút előtt ismét láttam egy parkolót. Nem kérdeztem, megálltam. Ennek persze már nem sok értelme volt, mert Orsovát innét már nem lehetett látni. Bár, ha akkor már tudtam volna, hogy egy aránylag új építésű településről van szó, nem is vágyom annyira, a megnézésére. Csak jóval később hallottam, hogy az óváros a víz alatt van. A mai Orsovát akkor építették, amikor a régit elárasztották.



A Nissan is leparkolt mögöttünk, de ki se szálltak. Csaba csak letekerte az ablakot.
- Itt megyünk át? – kérdezte, a gát felé intve.
- Lehet, hogy hamarabb lenne, de a túloldalon 80km-t kell még autóznunk szerb területen. Inkább menjünk a komphoz, ahogy megbeszéltük. Csak nézelődni álltam meg, de nem látni innét semmit.
- Még ez is Magyarország volt?
- Hát ez már határeset. A következő településnek már nincs is magyar neve. Valahol itt lehetett a határ.

Ezt a név dolgot rosszul tudtam. A térképen Drobeta Turnu Severin áll. Ez eléggé idegenül hangzik, de érdemes elemezni. A Drobeta, a római korban itt épült átkelő neve. Nem román, római.
Az itt élő népet akkor még dáknak nevezték, csak sokkal később változtatták meg a nevüket. A Turnu, tornyot jelent, amit magyar nevekben inkább várnak mondunk. Tehát van a városnak magyar neve: Szörényvár. A Szörényi bánság központja. Valóban nem tartozott már a történelmi Magyarországhoz, de régebben nem azon múlott a határ, hogy hova rajzolták a piros vonalat, hanem kinek volt alárendelve a terület ura, kinek szolgált, kinek adózott. Sokszor hallottam már azt a képtelenséget, hogy Magyarország határait 3 tenger mosta. Nem találom ezt a hármat sehol. Noha a magyar korona alá tartozott, de valójában Horvátország mindig is autonóm területnek számított, s itt volt az egyetlen tengeri kijáratunk. Lehetett a másik tenger a Fekete tenger, de ez csak úgy számítható hozzánk, ha a moldvai bán a magyar király hűbérese volt. Vagy a Havasalföld, aminek a fura neve onnét ered, hogy eredetileg a havasokon túli földnek nevezték. (Mint ahogy a Transzilvánia annyit jelent, hogy az erdőn túl) A harmadik tenger úgy lehetett magyar, hogy közös királyunk volt a lengyelekkel. Noha Nagy Lajos korában Lengyelországnak nem is volt tengerpartja. Na, szóval elég zavaros dolog ez, mindenki azt magyaráz bele, amit akar.