Arra kellett menni, amerre egyébként is mentünk volna. A hőséggel már Zentán se volt gondunk, de most már erősen beborult az ég, fújni kezdett a szél. Horgoson a kocsiból kérdeztük meg, hogy „erre kell menni a határra?” Itt már erősen fújt a szél, az eső szemerkélni kezdett. A határőr nem is tartott fel bennünket. Csak köszönt, megkérdezte honnét jövünk és már küldött is tovább. Pillanatokat töltöttünk a határátlépéssel. A benzinkútnál viszont várni kellett a sorunkra. Nem számít. A lényeg, hogy már itthon vagyunk. Mögöttünk van hat óra várakozás, meg 600 kilométer, ez a 250 már csekélység.
Bizakodóbb vagyok, mint tegnap reggel. Akkor kicsit elvette a kedvemet, hogy még Bulgáriában kell szállást keresnem éjszakára. Következő alkalommal már a saját ágyamban alhatok.

*

Tegnap reggel hétkor Veliko Tarnovoban, már a csomagtartóban volt a sátor. A szállásdíj kiegyenlítve, kulcsot nem kell leadni, mehetünk hazafelé. Még alig hagytuk el a várost, a Wartburg elkezdett rángatózni. Éppen úgy, mint az otthoni indulás után nem sokkal tette Kerecsenden. Mintha dugulás miatt nem kapna rendesen üzemanyagot. (mint majd odahaza később kiderül, gyújtás probléma volt) Hiába rugdostam a gázpedált, kinyomott kuplunggal bömböltettem a motort, nem akart rendbe jönni. Lassult, lassult, kénytelen voltam lehúzódni az út szélére. Le is állt a motor. Na, most
buktunk meg. Indítóztam, beindult. Kicsit túráztattam a motort, járt rendesen. Hátha jó lesz! Jó lett. Egészen hazáig nem volt vele több probléma. Egy kicsit azért rám ijesztett. A következő 100km elég unalmas volt. Úgy éreztem, elég is lenne ennyi a mai vezetésből. Nem mondtam senkinek, de már ekkor fáradtnak éreztem magam. A Vid folyó hídja előtt álltunk le az út szélére kávézni. Nagyon nem lehetett lehúzódni, mert mély árok volt mellettünk. Tamással elsétáltunk a hídig. Széles, de nagyon sekély vizű folyó, a nagyobb kövek kiemelkednek a víz fölé. A hídon túl, a fák közül kilátszott egy benzinkút. Visszamentünk a kocsikhoz, javasoltuk, hogy menjünk be oda pihenni. Csak akkor szembesültünk a parkoló hiányával, amikor odaértünk. Csak egy sima benzinkút. Tankolni nem kellett, így tovább mentünk, remélve, hogy lesz a közelben pihenő. Volt is. Egy útelágazáshoz értünk. Jobbra Pleven, balra Szófia. Itt volt egy pihenő. Volt büfé is, de nem volt nyitva.

Eltöltöttünk egy rövidke időt az árnyékban, de nem hangolódtunk rá a
hosszabb itt tartózkodásra. Látnivaló se volt, csak egy „fáradt vándor”
szobor. Egy bronz alak ült egy kövön. Tamás fel is ült a nyakába. Fotó
nem készült róla, pedig jó kép lett volna.
Szófia irányába haladtunk tovább, átkeltünk Tarnovó óta az egyetlen településen. Rövidke autópálya következett, majd az útépítés mellett átkeltünk azon a nehéz hegyi
szakaszon, ahol a múltkor alig bírt felmászni a Wartburg. A hegy túlsó
oldalán felismertük a helyet, ahol aludtam egy kicsit, miután Szófiából
elzavartak bennünket. Itt kezdődött megint az autópálya, ami már egészen
a fővárosig tartott, de nem hajtottunk fel rá, pedig szívesen
megmutattam volna a családnak azokat a hosszú alagutakat, amit ők nem
láttak idefelé jövet, mert aludtak. Vidin felé viszont nem arra vezetett
az út, csak az alagutak miatt nem akartam kerülni. A következő
szakaszról az maradt meg bennem, hogy rettenetesen szenvedtünk a
hőségtől. Balra a távolban - majd egyre közelebb - magas hegyek
szegélyezték a látóhatárt. A Vraca fehér mészkőszikláiról Tamás azt
hitte, hogy hó. Igaz, 2000m közeli a magassága, de azért annyira nincs
odafönn se hideg, hogy megmaradjon a hó. A városban – ami a hegyről
kapta a nevét – nem láttam alkalmas helyet arra, hogy megálljunk
ebédelni, pedig biztosan lett volna. A tranzit útról nem mertem letérni,
nehogy eltévedjünk, az út mentén pedig nem volt nekem tetsző hely. Vagy
ha mégis, mire felismertem, túlszaladtunk rajta. Annyira nem mentünk
közel a hegyekhez, hogy befolyásolják a forróságot. Nagyon kerestük már
az út menti árnyékos pihenőt. Közel jártunk már Mihajlovgrádhoz
(Montana) amikor rátaláltunk egy rokonszenves kis tanyára, ahol sikerült
nagyon jó meleg ebédet vennünk.
Ebéd után még fociztunk is egy kicsit a parkolóban. Mihajlovgrádnál az útépítés miatt azt hiszem, nem a megfelelő utat választottuk. Nem tévedtünk el, mert ez is a Dunához
vezetett, csak közben egy olyan falut is érintettünk, ahol a patakon egy
egyértelműen ideiglenes hídon keltünk át. Láthattuk a közelben az
eredetit, amit nagy valószínűséggel még a II. világháborúban
robbantottak fel. Itt értünk utol egy kamiont, de nyílván ő is eltévedt.
E falu után volt egy erdős, dombos szakasz, amin átjutva elértük a
Dunát. Volt itt egy parkoló, ahol meg is álltunk. Tamás a megállásra
ébredt fel. Kimászott a kocsiból, odajött hozzám, a vizet bámulni.
- Ez milyen tó?
Ránéztem, jelezvén, hogy vettem a kérdést, de nem szóltam. Aztán magától rájött.
- Ez a Duna?
- Igen, ez.
Nincs benne semmi különös, hogy első pillantásra tónak nézte. Nagyon széles már ott a folyó, a víz mozgása alig észrevehető, a kanyarok miatt pedig nem lehet hosszú szakaszt belátni. Az útnak a
Dunától távolabb eső oldalán lévő parkolójában volt vízvételi lehetőség.
Itt legalább már árnyékban voltunk, de az út korábbi szakaszán alaposan
kitikkadtunk, nem hagyhattuk ki a lehetőséget, hogy feltöltsük a
készletet. Mint ahogy Vidinbe érve, a legelső benzinkutat se hagyhattuk
ki. Harminc litert beletöltöttünk a tankba. Nem úgy működött, hogy
teletöltjük, és lesz amennyi lesz, mert a benzinjegy 10 literes
címletekben állt a rendelkezésemre. Vagy 30-at, vagy 40-et tankolok. Meg
kellett becsülnöm előre, hogy mennyi fér a tankba. A múlt szombaton
Sumennél vett olaj most fogyott el, vagyis a következő tankolásnál már
ezzel gondom lesz.
Az útikönyvünknek olyan hibája volt, hogy egy része duplán volt befűzve, viszont más lapok hiányoztak. Éppen az hiányzott, amin Vidin térképe lett volna. A táblák útmutatása alapján
mégis megtaláltuk a Duna-kempinget. Jó messze a várostól, már kétségeink
támadtak, hogy jó irányba megyünk, de végül sikerrel jártunk. Egy
rokonszenves idős pár fogadott bennünket a recepción. Kifizettük az egy
éjszakára szóló szállásdíjat két faházra. Három személyesek voltak, de
elfogadták, hogy kicsik a gyerekek, elalszanak ketten egy ágyon. A
terület rendezett volt, le volt vágva a fű, tiszta volt még a vizes
blokk is, amely az ország más részein tapasztaltakhoz képest kirívóan jó
volt.
Vasvázas épület, lemezborítással, aszfaltozott padlóval. A vízöblítéses WC-kben odakészítve nem csak a papírkosár, de a vesszőseprő is. A mosdók fölött lámpa és tükör, a csapokon hideg-meleg víz. A
zuhanyzókban zuhanyrózsa. Az egész objektum feltűnően tiszta. A faházak
magas cölöpökre épültek. Le szerettünk volna menni a vízhez, de a
leszakadt part, legalább 3 méter magas volt. Láttunk lenn egy csónakot,
de nem találtunk lejárót sehol. Hosszú volt még az idő estig,
megkérdeztük, merre van a strand. Ezt az egy szót elég volt megérteniük,
a szövegkörnyezetet hozzágondolhatták. Mutatták az irányt.
Felkerekedtünk, elindultunk a parton a város irányába. Széles
nyárfaerdőn át haladtunk. A szabályosan ültetett fák között több utat is
tapostak a strandra járó autók. Most is közlekedtek elég sokan, és
iszonyatosan nagy port kavartak, néha alig kaptunk levegőt. Elég hosszú
volt a séta, de egyszer csak ott találtuk magunkat. Sokan heverésztek a
parton, vagy éppen a vízben pancsoltak. A kánikula ellenére a Duna vize
határozottan hideg volt. A partja, s egy jó szakaszon a víz alatti rész
is csúszós, iszapos. Nehéz volt lépni benne, mert fogta a lábunkat. A
tiszta tengervízhez képest ez a víz gusztustalanul zavaros. Nem is
kívántam beljebb menni, csak amíg combközépig ért. Nagyon hamar
beteltünk vele. Nem voltunk tíz percnél tovább, visszamentünk a
kempingbe. Az autók most is jöttek, mentek. Mire a szállásunkra értünk,
vastagon belepett bennünket a por. Legelső dolgunk volt megfürödni.
Közben újabb magyarok érkeztek. Két kocsival két taktaszadai család. Hozzánk hasonlóan ők is sógorai egymásnak. Az autók rendszáma árulkodó, így
odajöttek, üdvözölni bennünket. Ők is most jöttek a tengertől. Albenán
voltak. Idefelé is itt jöttek át a határon, Románia felől, de nagyon
sokat kellett várni a révnél.
- Mi jugó felől jöttünk – mondtuk el nekik. Elég drága az autópálya, ezért jöttünk fel ide, de most is jugó felé megyünk. Arrafelé nem kell várakozni. (akkor még azt gondoltuk)
Aztán szóba került a legnagyobb gondunk, hogy se kóla, se sör.
- Itt a portán van az öregnél. Mi is ott vettük. Igaz, csak egy-egy üveggel adott. Viszont a városban…
Elmesélte Sanyi, hogy merre keressük a sört. Na, de egy soha nem látott idegen városban mesélheti. Igaz, ő a révhez viszonyítva tájékozódott, de mi még azt se tudjuk, merre van.
- Menjetek – adta ki Ibolya a parancsot – tankoljátok tele a kocsit, meg költsétek el a pénzt! Hozzatok sört, meg kólát!
Így tettünk. Mivel majdnem tele volt a tank, kiszívtam egy kannával, hogy legyen helye az újabb tankolásnak. Ketten indultunk két kocsival, mert mindkét tankot csurig
kellett tölteni. Térképünk, helyismeretünk nem volt, érzésre navigáltam.
Találtunk egy benzinkutat. Egy idős hölgy volt a kútkezelő. A 10
literes címlet miatt az a gondolatom támadt, hogy pénzért tankolok.
- Mennyi? – kérdezte a kezelő, amikor érdeklődtem tőle, hogy lehet-e pénzért tankolni.
- Húsz liter.
- 30 leva.
Az úgy nekem nem éri meg, inkább maradunk a jegynél. Adok 20 literes jegyet, s ha tíznél több fér a tankba, akkor már nyertem. Több fért. Igaz, hogy a tanksapkáig
töltöttem, de belement a 20 liter. Már csak egy gondom volt, kellett
volna bele olaj.
- Nyema – mondta a kezelő.
- De nekem feltétlenül kell, – mutogattam a töltőnyílásra - mert különben motor kaputt.
- Nyema – ismételte.
Én viszont nem fogadtam el a választ. Jött egy fiatal nő, aki szintén a kúthoz tatozott, ő is mondta, hogy „nyema”. Majd, hogy megcsillogtassa magyar tudását, tagoltan mondta, hogy” nin
csen.” Végül mégis lett. Két levát kértek érte, én pedig hármat adtam.
Nem értették, miért adok még egyet. Talán nem divat mindenhol a
borravaló. Amíg ezen az egy leván „vitáztunk” egy teherautó sofőr már
rám dudált, hogy menjek előle, hagy tankoljon ő is. Kénytelen voltam
elindulni csurig töltött tiszta benzinnel, de féltem, hogy baj lesz a
motorral, így az egyik mellékutcában megálltam, hogy töltsek olajat. A
szükséges mennyiség nem fért bele, annyira túl volt töltve. Bejártuk a
fél várost italért, visszamentünk a kempingbe, és csak akkor tudtam a
szükséges olajmennyiséget a tankba tölteni. Az italbeszerzés persze nem
volt eseménytelen. Egy szállodánál parkoltunk le. A földszintjén volt
egy presszó. Kértünk két üveg brandyt, és hat üveg sört. Mielőtt még
tiltakozhattunk volna, kettőt fel is bontottak.
- Ezzel a kettővel mi legyen?
- Nincs más választásunk, meg kell inni!
Na, sofőrök, akkor ivás! Nem tudom, mennyire tolerálják az alkoholos befolyásoltság alatt elkövetett gépjárművezetést itt a rendőrök, de
külföldiekkel hátha nem kötözködnek.
Már a nyelvi nehézségek miatt sem. Hacsak nem csinálunk valami egyéb kihágást, de majd vigyázunk. Megittuk a sört, de kóla még mindig nem volt. Kerestünk egy másik
presszót, ahol megint vettünk hat üveg sört, meg olyan világoszöld
löttyöt, amit a szeszmentes vendégek ittak.
- Butelka jeszty?
- Nyema.
A hölgy csóválta a fejét, de végül keresett üres üveget, amibe kimérte az üdítőt.
- Mi az a butelka? – kérdezte Csaba
- Öcsém! Már tíz napja élsz ebben az országban, naponta találkozol vele és nem tudod mi a butelka? Üveg. Vagy flaska, ha úgy jobban érted.
Amíg várakoztunk, egy vendég többször is odébb tolt bennünket, mert takartuk előle a TV-t, amin éppen meccset nézett.
Elsétáltunk még a hajóállomásig, hátha találunk kólát. Vagy bármit, amire a pénzt elkölthetnénk. Egy emeleti helységbe nyomultunk befelé. Hatalmas,
egybefüggő terem, kiégetett, koszos piros színű padlószőnyeg, és valami
iszonyatos mennyiségű szemét a padlón. Székek felrakva az asztalra. A
pultnál próbálkoztunk, de egy nő jött a terem közepéről, és kitessékelt
bennünket.
- Resztorant nye rabóta.
Jójó, de legalább kólát adhattak volna. Nem adtak. Ugyancsak érzésre navigálva visszajutottunk a kempingbe.
- Hoztál kólát? – jött elém reménykedve Tamás
- Nem – válaszoltam, de az indoklást nem is várta a gyerek, abban a pillanatban sarkon fordult, s duzzogva ment egyenesen neki a Dunának. Úgy kellett utána szaladnom.
- Nem volt kóla, de hoztunk üdítőt. - odaadtam a zöld löttyöt.
Nem vigasztaltam meg vele, de legalább láthatta, hogy nem a szándék hiányzott, hanem a kóla.
Késő estig még megittuk a sör nagyobbik felét, megbeszéltük, hogy mikor indulunk. Még egy német vendég is jelezte, hogy jön velünk. Tizenegykor
lefeküdtünk aludni, de hiába hagytuk tárva az ajtót, sokáig képtelenség
volt a melegtől elaludni.


*


Megtankoltam magyar benzinből, magyar forintért. Pontosabban keveréket
tankoltam, itt már nem kellett vacakolni az olajjal. Amíg várakoztunk,
beszélték a kútnál, hogy hatalmas vihar volt a délután. Az alföld egy
részén nincs áram, rengeteg fát kidöntött a vihar, tűzoltóknak kellett
az utakról eltakarítani. Azóta talán már járhatók az utak. Na, lehet,
hogy mázlink van? Ha nem kell reggel várakoznunk a határon, akkor kora
délután itt vagyunk, éppen elkaptuk volna az ítéletidőt.
- Majd a legelső vendéglőnél…- kiáltotta Snyi, hogy az egyre erősödő
széltől halljam.
- Tudom! - kiáltottam vissza. – Legelső vendéglő, magyaros vacsora.
A legelső vendéglő meglepően közel volt. Nem mentünk talán egy
kilométert sem a benzinkúttól. Nem volt egy olcsó hely, de most ez nem
szempont. A legelső vendéglőről volt szó, és ez a legelső. A szél
kavarta rettenetesen az esőt. Nem esett nagyon, de nem lehetett előle
elbújni. Bemenekültünk az épületbe. Elég sokan voltak, de azért jutott
hely. A teremben egy szintetizátoros zenész zajongott. Jobban örültem
volna, ha inkább csendben van. A szadaiak nem is a szomszédos asztalhoz
ültek, hanem kissé távolabb, de azért oda láttunk, hogy mekkora lakomát
csapnak. Valami eszméletlen mennyiségű ételt rendeltek. Mi babgulyást
kértünk, palacsintát, na meg kólát. Ez utóbbit már régen nélkülözték a
gyerekek. A két Bögös fiú most is – mint mindig – azon veszekedett, hogy
ki ülhet közelebb az apjukhoz. Nem értem, hogy ezen miért kell
veszekedni, hiszen az apjuknak két oldala van. Persze miért kellene pont
ebben logikát keresni? Türelmetlen volt már mindenki, és rettenetesen
fáradt. A nagy civakodásban Ervin ki is öntötte a gulyást.
Megvacsoráztunk, jól is laktunk. Ilyen helyen nem nagyon lehet sietni,
mert nem csak az ételre, de a fizetésre is sokat kell várni. Idegesítő
tud lenni számomra az ilyen szituáció. A pincér természetesen a
rendeléseket részesíti előnyben. Az integetéseket figyelmen kívül
hagyta, vagy talán nem vette észre. Oda kellett menni a pulthoz szólni,
hogy küldjék oda hozzánk. Sanyiéktól nyolc órakor köszöntünk el. Ők még
nem végeztek a rengeteg kajával. Ezzel véget is ért az egynapos
ismeretségünk.

Valójában abban sem vagyok biztos, hogy taktaszadaiak voltak, de mintha
takta valamit mondtak volna. Bemutatkozáskor – mint hasonló helyzetekben
általában - nem jegyeztük meg a neveiket. A Sanyit és a Lajost én
találtam ki, hogy valahogy azonosítani tudjam őket. Annyit nem
beszélgettünk, hogy név szerint meg kelljen szólítani bármelyiküket. A
gyerekeiknek még a számát se tudom. Nem is volt rá szükség. A mögöttünk
hagyott 600km-en csupán arra kellett figyelnem, hogy ne veszítsük el
egymást, ha azt beszéltük meg, hogy együtt jövünk. Arról ugyan nem volt
szó, hogy itt elválunk, de nem szükséges várni egymásra, itt már nem
tévedünk el. Ha mégis, akkor magyarul igazítanak útba a helyiek.

Tiszta időben még egy órával később sötétedett volna be, de most már
nyolckor sötét volt. A szél alább hagyott, de az eső esett. Most már
csak két kocsiból állt a konvoj. A Dacia jobboldali lámpája gyengébben
világított, erről tudtam beazonosítani, hogy Csabáék jönnek mögöttem. A
koraesti sötétség, esővel súlyosbítva, meglehetősen rossz látási
viszonyokat alakított ki. Szegeden nagyon szorítottam, hogy el ne
tévedjünk. A sűrű forgalom miatt sok esetben volt elég idő a táblákat
megnézni. A körutat elérve jobbra Bukarest, balra Budapest. A
kereszteződés után közvetlen, rendőrök köröztek le. Bosszantott a dolog,
mivel fogalmam nem volt, hogy mit hol tartunk. Arra nem is gondoltam,
hogy valami kihágást követtem el.
- Jó estét kívánok, gépjármű ellenőrzés. Forgalmi engedélyt,
személyigazolványt, jogosítványt kérem.
Lázas keresgélésbe fogtunk. Könnyebb lett volna bármit megtalálni, ha
világos van, de nem volt világos.
- Személyigazolványt nem tudok adni – mondtam a holmik turkálása közben –
legfeljebb útlevelet.
- Honnét jönnek?
- Bulgáriából.
- És hová tartanak?
- Bogácsra. Eger mellett van.
- Na, akkor még jó hosszú út áll maguk előtt. További jó utat!
Ezen túlestünk. Csaba nem mert elmenni nélkülünk, ő is megállt
mögöttünk, amikor indultunk, indult ő is. A várost elhagyva már egyszerű
volt a navigáció. Kecskemétig csak menni kell amerre a főút vezet.
Annyi javulás volt az időjárásban, hogy már nem volt meleg. Ezzel
szemben viszont állandóan járnia kellett az ablaktörlőnek, a szembejövők
lámpái néha vakítottak, esetenként az utat se láttam. Elég sokan le is
előztek. Már nem mertem 100 fölött menni. Így is sokszor volt olyan
érzésem, hogy elvesztettük a Daciát. Egyébként is fáradt vagyok, de a
sötétben még a tájat se nézhetem. Kecskeméten letértünk a főútról. A
ceglédi utat, számozása szerint a 441-est kerestük. Egy ideig
körbebolyongtuk a belvárost. Nehéz volt észlelni az információs
táblákat, hiszen teljesen sötét volt a belváros. Nem volt közvilágítás.
Eddig még nem találkoztunk a vihar nyomaival. Esett az eső, fújt a szél,
de ilyet megéltem már néhányszor.
Megkönnyebbültem, amikor rátaláltunk a megfelelő irányra. A városból
kiérve, fél méteres vastagságú nyárfák, derékba törten, szilánkosan
meredtek az ég felé. Nem 1-2 darab, hanem tucat számra. Az árokban, és
sok helyen csak közvetlen az út szélére húzva letörött faágak látványa
jelezte, hogy milyen szerencsénk, hogy nem értünk ide korábban. Sok
helyen összefűrészelt farakások álltak, mint amikor tarvágás van az
erdőn. Ezeket a tűzoltók takarították le az útról. Cegléden már
megfordult a fejemben, hogy aludni kellene. Számolgattam, mennyi idő még
hazáig. Még legalább 120km, az jó esetben is több mint két óra. Esik az
eső, egyre kevésbé látom az utat. Kicsit rövidítünk, most nem megyünk
el Nagykáta felé, Farmostól egyenesen Jászberényt célozzuk meg.
Farmoson a sorompó miatt meg kell állni. Az eső most csak szemerkél.
Megláttam egy közkutat. Kiszálltam megmosakodni. Kicsit tornáztam,
szaladgáltam az úton, de nem sokat használt. Innét keskenyebb az út, de
már nem csak az eső esik, köd is van. Alig látok ki az ablakon.
Meresztem a szemem, de néha majdnem benézem a kanyart. Forgalom
egyáltalán nincs, legalább az nem zavar. Jászberényben, a közvilágítás
segít tájékozódni, de nincs ötletem, hol kellene megállni, így átrobogok
a városon hetvennel. Külterületen se merek gyorsítani, ezt a tempót
tartom. Erősen figyelem a távolságokat. Jászjákóhalma 5km. Nem sok, de a
hosszabb fajtából. Alig várom, hogy elérjem. Jászapáti 13km. Na, az már
semmi. Majd a templom előtti téren megállok, alszom egy kicsit, mert
nem bírom ki hazáig. Már majd’ kiesik a szemem. Hihetetlen, hogy esőben
köd van. Ilyet még nem tapasztaltam. Elértünk Jászapátiba, de nagyon
soká. Hihetetlenül sok az a 13 km. A főtérnél túlszaladtam. Nem vettem
észre.
A további részeken nem láttam pihenésre alkalmas teret. Mit teret? Az
utat is alig láttam. Már a nyakam is fájt az erős koncentrálástól.
- Hol járunk már? – kérdezte Ibolya, amikor felébredt.
- Jászapátit most hagytuk el, de én már nem látok.
- Állj meg, pihenj egy órát!
- Majd Hevesen. Már csak 15km. Ott tudom, hol a parkoló, ott majd
megállok.
Rettentő hosszú 15km következett. Csaba értetlenül kanyarodott be utánam
a parkolóba.
- Miért álltál meg? Valami gond van?
- Elfáradtam. Sehova nem megyek, amíg nem alszom egy órát.
- Már nem messze van, ne álljunk meg! Megyek én előre, gyere utánam!
- Nem. Aludnom kell!
- De már közel vagyunk, mindjárt hazaérünk.
- Még hatvan kilométer. Fáradtan az rengeteg.
- Biztos, hogy nem jössz? Nem baj, ha nem várlak meg?
- Végül is, nem egy helyre megyünk. Füzesabonynál úgyis elválnánk.
Menjetek!
Elmentek. Hátratoltam, ledöntöttem az ülést, és alvás.
- Haza értünk már? – ébredt fel Zsófi.
- Mindjárt megyünk tovább, csak apád alszik egy kicsit. Nem vagyunk már
messze.
Aludtam egy fél órát, nem többet. Közben kétszer is hallottam Zsófitól,
hogy „letelt már a mindjárt?”
Letelt. Kicsit használt a pihenés, éberebb lettem egy árnyalattal. Az
eső és a köd, nem akart megszűnni. Füzesabonynál megtöröltem az ablakot.
Nahát! Nincs is köd. Rendőrviccben hallottam hasonlót, de azt nem
hittem volna, hogy velem is megtörténhet. Nem jutott el a tudatomig,
hogy belül párás az ablak. Egy órát biztosan szenvedtem miatta. Rögtön
jobb kedvem lett, amikor már jól láttam az utat.


Éjjel fél kettő volt, amikor haza értünk. Huszonhárom órája volt
ébresztő. Rettenetesen mocskosnak éreztem magam. Talán nem véletlenül.
Vakarni lehetett volna rólam a koszt. Jó lett volna megfürödni, de 12
napja lekapcsoltuk a bojlert. Hideg vízben azért mégsem! Úgy, mocskosan
beájultam az ágyba. Késő délelőtt tértem magamhoz. Kipihenten ébredtem.
Ez az érzés kb. két órán át tartott, aztán megint elálmosodtam. Ekkor
már álmodtam is.
Álmomban mentünk a kocsival, dőltem a kanyarban ide-oda. Következő napra
helyre billent a bioritmusom.

Életemben nem fáradtam még el ennyire. Mivel baj nélkül megúsztam ezt a
kalandot, úgy maradt meg bennem, hogy „de jól elfáradtam” Valójában
felelőtlenül viselkedtem. Veszélyeztettem az egész családom életét. Na,
de megúsztuk. Jó buli volt.
Menjünk még egy kört!