- Megjöttünk! – kiáltották kórusban a család hölgy tagjai, ahogy beléptek a bungallow-ba.
Zsolt riadtan kapta fel a fejét az erős hangra. Csodálkozva látta, hogy ott áll előtte két autó is, ő pedig nem vette észre. Pontosabban észlelte a mozgást, hiszen eddig is jártak erre autók, de fel se tűnt, hogy ezek megálltak.
- Piszkosul kicsípted magadat apucikám. – ugrott a nyakába Eszter. A megszólított nagy örömmel ölelte magához a lányát, hiszen van már talán két hónapja is, hogy nem találkoztak. Nem is jutott el azonnal a tudatáig, mire mondja azt a kicsípést, csak akkor, amikor a felesége azzal a kísérőszöveggel nyomott arcára egy csókot, hogy „Jó a gatyád.”
- Meleg van. Különben is úgy jártam, hogy nincs egy rongyom, amit felvegyek. Mindenem a Zafirába lett bepakolva. Egyébként se készültem sehova. Magamnak gatyában is megfelelek.
- Akkor most születésnapod alkalmából segíthetsz bepakolni, hátha közben találunk rád való rongyot is. – nyitotta ki a „családi csomagszállító” hátsó ajtaját Kinga.
Behordtak egy nagy rakás ruhaneműt, dobozt, papírtáskát. Zsolt nem is állta meg szó nélkül, de a felesége megnyugtatta, hogy nem költöznek ide. Az igazán megnyugtató persze az volt, amikor magára vállalta az elpakolást, sőt azt javasolta, menjenek addig a vízbe, amíg végez a rendrakással. Nem volt ellenvetés. Eszter és Zsolt fürdőruhára vetkőzött és lefutottak a partra. Nem csak strandolni, hanem várták a Vaskacsát, hogy befusson. Akkor lesz teljes a család.

A klub strandján nem lubickoltak sokan. Aki kint volt, az vagy a napon, vagy az árnyékban heverészett. Néhányan szörföztek a közelben, távolabb vitorlások szelték a vizet. Néhány száz méterre van a rév, ahol mindig nagy a tömeg, de ezt innét nem is látni a parti fák takarásától. Zsolték nagyon ritkán kelnek át autóval. Ha mégis a déli partra tartja kedvük átmenni, akkor odavitorláznak. Most viszont gyalogosan tapossák a vizet addig, amíg nem elég mély az úszáshoz. Erősen vizslatják a látóhatárt, hátha látják a Vaskacsát közeledni.
- Merre ússzunk?
- Menjünk a tesómék elé!
- Észnél vagy? Nem bírok kilométereket úszni. Na meg azt se tudjuk, merről jönnek.
- Apu! Ne légy kishitű! Bírni fogod. Ja, hogy merre? Arra! – mutatott maga elé a tó közepe felé, s ezzel a mozdulattal el is indult gyorsúszásban.
- Na jó – mondta Zsolt immár önmagának – mehetünk valameddig.
Majd a tőle telhető leglassabb tempóval a lánya után indult. Természetesen mellúszással, mivel más úszásnemet nem tanult meg. Ezt az egyet is elég későn. Már majdnem negyvenéves volt. Addig inkább kerülte a mély vizet. Nem ment olyan helyre, ahol nem ért le a lába. Bár szokott viccelődni azzal, hogy olyan hely nincs is, hiszen a lába mindenhol leér, csak a feje nem ér ki. Eszter, éppen úgy mint csitri korában, körbe úszkál rajta, és olykor-olykor pofánfröcsköli. Jól mulat rajta, bár az apja nem annyira, de hiába tiltakozik. Aztán a lány megunja, és gyors tempóban elhúz dél felé. Olyan messziről integet vissza, hogy alig látni. Az is nehezen érthető, amit kiabál.
- Nézd apu! Azok a tesómék. – mutat nyugati irányba, ahonnét feléjük tart egy hajó. – Elinduljunk eléjük?
- Most hülyéskedsz? - kérdezte ordítva. Nem az indulattól, hanem a távolság miatt, de még így se volt biztos benne, hogy elhallatszik odáig a hangja. Ezért, a part felé vette az irányt, ezzel jelezve, hogy nem támogatja az ötletet. A part felől Kinga integetett hevesen. Amennyire Zsolt képességétől kitelt, sietve úszott felé. Biztos valami fontosat akar mondani.
- Mi van? – kérdezte lihegve, amint szándékosan rájátszva, rogyadozó lábakkal kimászott a vízből.
- Semmi, csak jeleztem, hogy itt vagyok. Jönnek már?
- Jön erre egy hajó. – válaszolta, ami lehetett igen is, meg nem is. – Hoztál törölközőt?
- Képzeld, hoztam. Ott van a padon. – mutatott a pad felé.
Miután Zsolt megtörölközött, elterült az árnyékban. Kinga leült a szomszédos padra. Rágyújtott, majd fogta a magával hozott könyvet és néhány percet olvasott. Aztán mégis inkább letette. Figyelte a lányukat, amint feléjük úszik. Bizonyára neki is elég volt egyelőre.

Zsolt hirtelen megborzongott. Hideg víz fröccsent rá. Eszter vigyorgott felette csuromvizesen dideregve.
- Észnél vagy? – förmed rá bosszúsan, de egy ilyen kérdésre nem lehet válaszolni.
- Kérek egy törölközőt! – mondja, figyelmen kívül hagyva az apja felháborodását. – Jönnek a tesómék. Mindjárt kikötnek.
- Menjünk eléjük? – kérdezte Zsolt feltápászkodva, de nem várt választ, hanem indult is a móló felé. A többiek mentek utána.
A Vaskacsa még csak ekkor fordult irányba. Künn a vízen néhány apró vitorlás vetett horgonyt, köztük kellett átszlalomozni a mólóig, ahol most egyetlen hajó se volt kikötve. Lassan odacsusszantak éppen Zsolt mellé, alig egy méternyire koppantak a deszkapallóhoz. Csupán a lendület hozta őket, a vitorlát már ekkorra fel is csavarták. A lány rádobta a kötelet az egyik cölöpre. Ekkor Zalán is otthagyta a kormányt, s egy másik kötelet dobott egy másik cölöpre, majd mindketten addig húzták, míg szorosan a palló mellé állt be a hajótest. Hurkot vetnek és kész a kikötés. Zsolt, segítő szándékkal nyújtja kezét a menyjelölt felé, de a lány nem tart rá igényt, egyszerűen kiugrik a hajóról. Aztán, hogy nehogy zokon vegye az elutasítást, üdvözlésképpen kap egy puszit. Túlzás lenne pedig azt mondani, hogy közel állnak egymáshoz, (bár fizikailag most megállja a helyét egy ilyen kijelentés) hiszen mindössze kétszer találkoztak eddig, az együtt töltött idő lehetett vagy tíz perc. Ettől persze tudják, ki, kihez tartozik. Mindketten Zalánhoz, s ez már közös bennük. A fiatalok együtt vannak már közel egy éve. A házasság intézménye manapság egyre népszerűtlenebb, csak kevesen merik hivatalosan is elkötelezni magukat. Ennek ellenére nagyon sok példa van arra, hogy a házastársi kapcsolat tartósabb, mint némelyik házasság. Az öregek nem örülnek ennek az irányvonalnak, de nem tehetnek ellene.
Zsolt ösztönösen végiglegelteti szemeit a lányon. Nagyon szemrevaló jelenség. Határozottan szép nőnek tartja, kissé meg is kell fegyelmezni az érzését, hiszen apaként kellene ránézni. Úgy is tetszik. Örül neki, hogy itt van, hiszen annak ellenére, hogy eddig alig találkoztak, ő is a családhoz tartozik. Most legalább lesz alkalom megismerkedni, majd jól kifaggatja a szülei felől is. A fia ugyan nem a szülőkkel él együtt, de azért kíváncsi az öregekre, hogy kifélék.
Miután a család többi tagjával is üdvözlik egymást, elindulnak a szállásuk felé. Zsolt még a mólón odacsapódik Barbara mellé, átkarolja a derekát és hangot ad afeletti örömének, hogy végre alkalma lesz megismerni. Kár is lenne tagadni, hogy felvillanyozza egy ilyen szép nő közelsége. Azt mondják, hogy a vén kecske is megnyalja a sót. A nyalás ez esetben túlzás, hiszen mégiscsak a fia élettársáról van szó. Nagyon tetszik neki a lány, talán azért, mert éppen olyan, mint amilyeneket fiatal korában is kedvelt. Kerek arcú, barna hajú, világoskék szemű. Talán a lába hosszabb, mint a negyedszázaddal ezelőtti lányoknak, de ez csak előnyére válik. Manapság általában magasabbak a fiatalok.
- Majd’ megdöglök éhen. – tájékoztatta Zalán a pillanatnyi állapotáról a családot. – Régen vártok? Mikorra van rendelve az ebéd? No, Apu! Nem a tiéd. – tolta odébb finoman az öreget Barbara mellől, majd ő karolta át a lányt.
- Jól van na, te irigy! Akkor majd én beszólok az étterembe, hogy fél óra múlva tálalhatnak, akkor nem kell sokat várnunk. Vagyis menjen valaki – nézett körül a társaságon – aki fel van öltözve. Így mégse lenne illendő bevonulnom.
A valaki Kinga lett. Mire visszaért a faházba, Eszter és az apja már menetkész volt, Zalánék - akik a szomszédos házat vették ki - még nem jöttek vissza. Le is telt a félóra, mire bevonultak az étterembe.


Ebéd után visszasétáltak a kuckójaikba, hogy szunyókáljanak egy kicsit. A család odabent pihent le, Zsolt ismét kiült a teraszra. Barbara jött oda hozzá. Hozott magával ő is egy nyugágyat, leült, rágyújtott.
- Rá tetszik gyújtani? – kérdezte megkésve. Kissé zavarba is jött a figyelmetlensége miatt.
- Nem, nem. Köszönöm, nem dohányzom, de ne zavartasd magad. Megszoktam, hogy dohányoznak mellettem a lányok.
- Éppen azért jöttem ki, hogy ne füstöljek oda a többiek orra alá, aztán kiválasztottam az egyetlen nemdohányzót.
- Jól tetted, hogy kijöttél, legalább kettesben lehetünk.
- Ejnye, ejnye. Éppen a fia barátnőjének tetszik udvarolni?
- Hol áll még ez az udvarlástól? Na, de ne tetszikelj itt nekem!
- Szólíts Zsoltnak, vagy legfeljebb Zsolti bácsinak, de mindenképpen tegezve! Oké?
- Rendben van Zsolti bácsi. Szevasz.
- Azért érdekes, hogy a fiamnak az ízlése mennyire hasonlít az enyémre. Nagyon hasonlítasz arra a lányra, akit egykor annyira szerettem.
- Nem hiszem, hogy Zalán azért kötött ki nálam, mert úgy nézek ki, ahogy. Lelkileg voltunk azonos hullámhosszon az első pillanattól.
- Hát persze. – mondta szinte csak magának Zsolt, ami jelentheti azt is, hogy természetesnek tartja, meg azt is, hogy nem hiszi.
- Egyébként régebben nem is így néztem ki. Eredetileg vörös a hajam, kiskoromban még göndör is volt. – mosolygott a lány.

„Éppen olyan mint az anyádé.” - vágódott be Zsolt emlékezetébe hirtelen a barátja negyedszázad előtti megjegyzése. Nem volt különösebb oka, nem is tudta, miért jött most ez elő. A vörös haj miatt? Tény, hogy annak a kisbabának ott Póriban vörös volt a haja. Annak az asszonynak a kisbabája, akit épp az imént említett.
- Született pesti lány vagy?
- Ah, dehogy. Igaz, kicsi koromtól ott lakom. Az apám rendőr volt. Akkor költöztünk Pestre, amikor odahelyezték. Nem voltam még négyéves sem akkor. Földiek vagyunk veletek, ott születtem a szomszéd faluban, Póriban. Apám a zsarátnoki kapitányságon szolgált.
- Ezt a véletlent! – akarta mondani Zsolt, de megakadt a torkán a szó. Hirtelen úgy érezte, rögtön agyvérzést kap. Megborzongott, lúdbőrzött a feje, egy pillanatig mintha búra alá tették volna. Kirázta a hideg. A nyugágy mintha süllyedt volna vele lefelé. Egy pillanatra még talán el is sötétedett előtte a világ. Barbarának is feltűnt, hogy valami gond van.
- Rosszul vagy? – kérdezte. – Mi a gond? Tudok segíteni?
- Nem, nem dehogy. Nincs semmi baj. – tiltakozott.
- Pedig azt hittem.
- Néha leesik a vérnyomásom, de azt mások nem szokták meglátni.
- Jó a szemem.
- Meg a lábad is. – vágta rá vigyorogva.
Ezután néhány perc hallgatás következett. A kínos csendet végül Zsolt törte meg.
- Anyádat Zsuzsának hívják? – kérdezte, közben nagyot nyelve, s titkon remélve, hogy nemleges választ kap.
- Igen, úgy hívják. Talán ismered?
- Hm? Nem, nem hiszem. Na, de inkább járok egyet. Lesétálok a partra.
- Elkísérjelek?
- Köszönöm, de nem szükséges. Inkább egyedül mennék, ha nem haragszol.

Kétségbeesett a gondolattól, hogy esetleg Barbara az a lány, akire gondol. A családnevét már meg se merte kérdezni. A bizonyosság miatt meg kellett volna. Bár így sincs kétség. Ennyi véletlen nem lehet. A világ sokmilliárd nője közül éppen vele hozta össze a sors a fiát. Enyhe elmeháborodás környékezte meg. Otthagyta egy szó nélkül a családot, lement a partra, hogy egyedül lehessen. A déli időszakhoz képest sokan ugráltak a vízben, a parton is heverésztek néhány százan, de mivel senkit nem ismert közülük, akár egyedül is érezhette magát. Fejében zavaros gondolatokkal sétálgatott oda-vissza a parti úton, papucsával néha rugdosva a kavicsot. Próbálta összerakni a dolgokat.
- Barbara három évvel idősebb Zalánnál. A mi falunkban született, csak éppen úgy tudja, hogy mi zsarátnokiak vagyunk, ami a család többi tagjára igaz is. Kicsi korában vörös volt és göndör, mint az én anyám. Az apja rendőr volt, az anyját Zsuzsának hívják. Négyéves korában költöztek Pestre. Egybeesésnek ez túl sok. Nem lehet más, csakis az én Zsuzsám lánya, és neadjisten…de lehet…Nane! Ebbe bele kell bolondulni! Remélem tévedek.

*

Zsolt bácsi! – szólította meg Barbara – A többiek keresnek. Te vagy az ünnepelt, bontanák a pezsgőt.
- Miért pont téged küldtek?
- Én akartam jönni. Szeretném megtudni, hogy mi történt veled. A beszélgetésünk miatt jöttél el?
Zsolt nem szólt, csak szaporán bólogatott. Majd kisvártatva mégis.
- Beszélnem kell az anyáddal, mielőtt bármit mondanék.
- Úgy érted, hogy mutassam be a szüleimet?
- Nem. Anyáddal kell beszélnem! Jó lesz egyelőre telefonon.
- Megadom a számát. Most azt hiszem, otthon van. Nem zavarod a munkában, mert ott néha bolondokháza van ám, de csak kettőig dolgozik ma, úgy tudom.
- Nem szívesen szaladgáltatlak, de megtennéd, hogy elhozod nekem a kocsiból a telefonomat? Ott van a kulcs a konyhaszekrényen, a kocsi pedig a nagyparkoló túlsó szegletében. Fekete Calibra. Valami sürgőset meg kell tudnom! Addig nem akarok visszamenni.
- Jobbat mondok. Itt lóg a nyakamban az én telefonom. Már hívom is az anyut, beszélhetsz vele.
Barbara nem várt válaszra, már ki is vette nyakából a vékony kis szalagon lógó készüléket, megnyomta a megfelelő gombot, és várta, amíg kicseng. Mindez csak néhány pillanat. Néha viszont a néhány pillanat is nagyon hosszú tud lenni. Zsolt úgy érezte, reszket a lába, ezért gyorsan le is ült az éppen mellette lévő padra. Munkált az agya, de valami rettenetesen. Fogalma nem volt, mit mondjon majd a telefonba. Mit is kérdezzen? Remélte, nagyon remélte, hogy felesleges az aggodalma, de ha mégsem, az valami szörnyű tragédia. Ezek a gyerekek szeretik egymást. Ha kiderül, hogy testvérek, az tönkreteheti az életüket, és ennek csakis, de legalábbis elsősorban ő az oka. Lehetnek továbbra is baráti viszonyban, de az teljesen más. Akár össze is házasodhatnak, de nem kockáztathatják meg a gyereket. Hogyan lehet ezt közölni velük? Ha tudna, most imádkozna istenhez, hogy ez a lány ne az ő gyereke legyen.
Nem is hallotta, amikor a vonal túlsó végén bejelentkezett Zsuzsa, azt se hogy Barbara mit beszélt vele, pedig ott állt közvetlen mellette. Azt se, hogy „adok valakit”, csak azt látta, amint nyújtotta felé a telefont. Miután átvette, Barbara sarkon fordult, és lassan ballagott a szállásuk felé. Zalán már jött elé.
Zsolt lassan a füléhez emelte a készüléket, de hirtelen teljesen kiürült az agya. Fogalma nem volt, hogy mit mondjon. Legalább húsz éve nem találkoztak, most meg hirtelen a lehető legnagyobb problémát kell megbeszélni. Hallotta a hangot, amint Zsuzsa türelmetlenkedik, hogy végre beleszóljon az a valaki, akiről a lánya nem mondta, hogy kicsoda.
- Tessék. Dunainé. Halló!
- Itt…Parádi. Parádi Zsolt.
- Parázs! Szia! Jaj de örülök. Nem mondta ez a gyerek, hogy te vagy az, csak hogy adok valakit. Mi történt, hogy hívtál? Nahát! El se hiszem. Tudod mikor beszéltünk legutóbb?
- Nagyon régen. Egyszer ugyan kerestelek, de csak a férjedet találtam otthon. Kínos volt, legalábbis nekem. Ő azt hitte, hogy rá vagyok kíváncsi. Elvégre ismertük egymást még hazulról, bár nem álltunk közel egymáshoz. Elfogadta, hogy ott jártam a közelben. Ennek is több már, mint tíz éve.
- Emlékszem. Beszéltünk is akkor, hiszen felhívtatok a munkahelyemen, de nem mehettem haza. Na, és most?
- Van egy közös ügyünk.
- A gyerekek?
- Te tudod?
- Naná! Hát persze. Már egy éve együtt vannak. Gondolod, nem érdekel, hogy ki a fiú? Nagyon helyes srác. Mint az apja.
- Ezek szerint…Ó, hogy mekkora hülye vagyok. Biztosan mondtad volna nekik. Hát…Szóval alaptalan a félelmem?
- Arra gondolsz, hogy netán…
- Igen, arra. Szeretnék biztos lenni abban, hogy Barbara nem az én lányom. Ugye nem az?
- Valójában akár lehetne is, csupán a véletlenen múlott, de egészen biztos vagyok benne. Nyugodt lehetsz, nem lesznek lököttek az unokáink.
- Zsuzsa, Zsuzsa drága! Nagyon boldoggá tettél. Tudod, nem először, de most nagyon nagyon.
- Örülök neki. Ezzel le is zárhatjuk a múltat. Egyébként jól vagytok? A család?
- Igen, igen, hogyne, persze. Ne haragudj Zsuzsikám, de most nem tudnék tovább társalogni. Azt hiszem, sírnom kell. Majd hamarosan újra hívlak. Szeretnék találkozni veled. Na jó, veletek. – mondta nagyokat nyelve, elcsukló hangon.
- Nem vagyunk együtt Rezsővel
- Ez jó hír – gondolta, de csak annyi jött ki belőle, hogy ühm, majd kinyomta a gombot.

Nagy kő esett le a szívéről. Boldogan, szinte futva indult a gyerekek után, akik közben már eltűntek a szeme elől. Na, ez egy igazi születésnapi ajándék. Pezsgő, torta? Kit érdekel az? Nagyon kétségbe volt esve, hogy a múltja tönkreteheti a gyerekei jövőjét, de most végre megnyugodhat. Nincs semmi baj. Hurrá! Már csak azt kell megmagyarázni Barbarának, hogy mi volt ez a látványos rosszullét! Meg kell kérdezni, hogy mit mondott Kingának! Bár, talán lehet őszinte is, hiszen a múltat nem lehet megváltoztatni. Egyébként se hazudott neki, csak elhallgatta az előéletének e fontos részét. A kettő nem ugyanaz. Zsuzsával már nem volt kapcsolata, amikor Kingával összeismerkedtek. Semmit nem vethet a szemére!
- Boldog szülinapot, boldog szülinapot… - énekelte a családi kórus, itt-ott hamiskásan, de igen nagy szeretettel, az ünnepeltre emelve pezsgőspoharaikat. Eszter kezében a torta, égő, 49-est formázó gyertyával. Fújás, koccintás, pezsgőkortyolás, puszi, ölelkezés, különösen nagy boldogság közepette Barbarával. Nagyon szereti a lányát, de ezt a lányt azért szereti nagyon, amiért nem az ő lánya.

*

Gyönyörű reggelre virradt. Az eresz alatt hangosan csiripeltek a fecskék. Háromnegyed hatkor Zsolt már nem tudott aludni. Szíve csordultig telt boldogsággal. Tegnap annyi kellemes dolog történt vele, hogy ma egész nap jókedve lenne még akkor is, ha ólomszürke égből csendesen szitálna az eső, hideg széllel kísérve. Erről persze szó nincs. Magára kap egy pólót, és lesétál a mólóra. A magas, keleti part mögül lassan araszol fölfelé a nap hatalmas, vörös korongja. A kemping felől jön egy horgász, néhány marék kukoricát szór a nádas kicsinyke irtásába, majd belógatja a pecáját. Zsolt néhány szót vált vele a döglött angolnákról, majd odébb sétál, nehogy elriassza a halakat. A tó fölött vadkacsák húznak, majd sorra belecsobbannak a vízbe. Néhány szinte eltűnik a messzeségben, mire végre leszáll. A közelben néhány sirály guberál a teli szeméttartókban. Ilyen korán még kicsit hűvös van, különösen mikor jön fel a nap, elkelne egy vastagabb holmi. Zsolt, a fázós karjait dörzsölgetve, visszaindul a szállására. A faházak között, csendesen beszélgetve, gyűjtik a szemetet a dolgozók. Két köpenyes nő, egy ágyneműs kocsit tol maga előtt. Az arra járó vendégeknek természetesen előre köszönnek, hozzátéve, hogy szép időnk lesz ma.
Zalán éppen kiállt a teraszra. Az apja odakiált neki, hogy menjenek-e úszni. Lehetőleg nem túl hangosan, hogy az alvókat ne zavarja. Zalán igent int, s mire Zsolt felveszi a fürdőnadrágját, már ott vár rá az ajtóban. Irány ismét a móló! A Vaskacsa létráján ereszkednek le a vízbe. Itt elég mély, nem kell harminc métert gyalogolni, mint a strandon, hogy úszni lehessen. Itt azonnal lehet, sőt ajánlatos. Nem csak a mélyvíz, de a hideg miatt is. Zsoltnak azonnal felállt a szőr a karján, amint belemerült a tóba. Az úszás is nehezére esett, nem ment olyan lazán, könnyedén, mint tegnap délben. Talán ötven métert haladhattak, amikor javasolta, hogy forduljanak vissza. A fiának nem volt ellenvetése, már fordult is. Bizonyára ő is hidegnek találta, de legalább felfrissültek. Csak akkor tette szóvá, amikor kimásztak, hogy ő az uszodára gondolt.
- Valóban! – csapott homlokára Zsolt – Erre nem is gondoltam
- Na, majd legközelebb. Egyelőre elég volt a vízből.
Mikor visszaértek, már a lányok is ébredeztek. Kinga, rettenetesen kócos hajjal, éppen a kávét készítette. Elkapva a férje pillantását, gyorsan megelőzte a megjegyzését, és ő maga mondta, hogy
- Jó a hajam. Hol jártatok már ilyen korán így, egy szál gatyában?
- Lementünk, megnézni, rendben van-e a Vaskacsa. Ma lesz a nagy, családi vitorlázás. Na, meg úsztunk egyet a tóban, ha már ott jártunk. Jójó, tudom, hogy mit akarsz mondani. Nem jutott eszembe, hogy az uszodába menjünk. Akkor mi van? Én se vagyok tökéletes, nem juthat eszembe minden. A gyerek se mondta, csak jött utánam. Biztosan nem ébredt fel. Legalábbis amíg a vízbe bele nem toccsant. Brrr, de hideg volt.
- Na, akkor gyere, igyál egy forró kávét!
- Előbb magamra kapok valamit.
Miután felöltözött, kiült a teraszra. Kávéját kavargatva arra gondolt, hogy nem igazán vágyik most a vitorlázásra. Tegnap még nagy kedve volt hozzá, de ma már nincs. Zsuzsára gondolt. Húsz éve egyáltalán nem is találkoztak, és jól elvoltak egymás nélkül. Annak idején nagyon fájdalmas volt az elválás, de miután elköltöztek a faluból, szinte nem is látták egymást, így könnyebb lett valamivel, lassan beletörődött. Mindkettőjüknek családja volt, akiknek szükségük volt rájuk. Évek múltán már csak olyankor gondolt rá, ha Kingával valami gond volt érzelmileg. Úgy mondják, hogy az ember azt keresi egy szeretőben, amit a házastárstól nem kap meg. Valójában nem szenvedett hiányt semmiben. Kinga jó feleség és jó anya volt. Illetve most is az. Csupán annyit róhat fel számára, hogy soha nem volt vele eléggé nyitott. Legalábbis úgy érezte sokszor, mintha valami titka lenne, mintha valamit titkolna előle. Igaz, azt már soha nem tudja meg, hogy Zsuzsa milyen feleség lett volna. Azt se lehet kizárni, hogy már azóta külön élnének, mint ahogy Dunai Rezső is külön él tőle. Mindez az okoskodás persze nem csitította benne azt a kényszert, hogy mielőbb találkozniuk kell. Lehetőleg még ma. Viszont az a ritka helyzet állt elő, hogy együtt a család. Ráadásul az ő tiszteletére jöttek össze. Hogyan teheti meg, hogy lelép? Közös programot terveztek. Nem mehet most el. Vagy ha mégis, mivel indokolja? Mindig igyekezett őszinte lenni, de most kénytelen megejteni egy apró kis hazugságot.
Kinga is kibotorkált a teraszra még mindig álmosan és kócosan, kezében a kávé, szájában a cigaretta. Leült az asztal mellé, Zsolt pedig bement a házba, majd a telefonnal jött vissza.
- Minek a telefon?
- Lajost kellene felhívnom, hogy megkérdezzem, mikor jön az a német fazon. Tudod, akinek az a felújítás lenne.
- Milyen Lajos? Még nem ébredtem fel.
- Milyen Lajos, milyen Lajos, a munkavezetőm. Mondtam, hogy az építkezésen érdeklődött a múltkor egy pasas. Vállalkozót keres a házához.
- Jó reggelt szülők! – nyomott mindkettőjük homlokára egy-egy puszit Eszter, majd leült az asztalhoz ő is.
- Mi van fater, dolgozol? Ma pihenés van, meg család! Kérek én is egy kávét, sok, sok tejszínnel. Mikor indulunk? Ki lesz a kapitány?
Megszólalt Zsolt telefonja. Lajos volt az. Hát ilyen nincs. Ez nem lehet igaz. Nem is kell füllenteni, biztosan ráérzett a főnöke gondjára. Ettől már csak az lett volna jobb alibi, ha Kinga veszi fel a telefont. Na, de most már azt mond, amit akar, az asszony nem hallja a Lajos hangját. Az a legkevesebb, hogy azonnal mennie kelljen. Fokozódik a csoda. Valóban mennie kell Pestre, éppen úgy történt, ahogy szerette volna. Azért igyekszik bús képet vágni a dologhoz, ne lássák, hogy örül neki.
- Ki volt az, mit akart? – kérdezte a neje, miután kiitta a kávéját.
- Ott van az a kuncsaft az építkezésen, akit pont most említettem. Találkozni akar a vállalkozóval, vagyis velem. Délben a szállodájában lesz, ott találkozunk. Sajnálom, de ezt meg kell fognom. A Vaskacsán úgyis szűkösen lennénk. Majd holnap én parancsnokolok a hajón. Oké?

Megreggeliztek, kihajóztak. Egy órával a telefonhívás után Zsolt már a kocsiban ült. A kompra éppen behajóztak, beállt a szokatlanul rövid sorba. Igaz, utolsóként, de még feljutott a fedélzetre.
A túlsó parton az volt az első dolga, hogy felhívja Zsuzsát. Nem is tudja, hogy hozzá indul. Csakhogy tegnap a Barbara készülékéről hívta, tehát a lányt kénytelen bevonni, hiszen nem tudja a számot.
Az üzleti találkozó most éppen kapóra jött, ezzel egy kicsit saját magát is igazolja. Vagy félrevezeti? Azt hazudja magának, hogy azért megy el az egykori szerelméhez, mert éppen arrafelé volt dolga. Tudja, hogy ez nem igaz, de kicsit megnyugszik tőle. Azért egy kicsike görcs ott van a gyomrában. Húsz év nagy idő. Biztosan Zsuzsa is megőszült már. Persze biztos benne, hogy most is egy szép nő, hiszen manapság nem öreg egy negyvenöt éves asszony. Nem olyanok a nők, mint egy-két emberöltő előtt. Adnak magukra, különösen városon.
Barbara megadta a számot, de Zsuzsa ki van kapcsolva. Furcsa, kettős érzés volt Zsoltban. Egyrészt megkönnyebbült, hogy nem kellett semmit mondania, másfelől viszont bosszantotta, amiért nem tudta elérni, így csak elodázta az elkerülhetetlen beszélgetést. Újra próbálkozott, majd harmadszor, negyedszer is.
- Halló! Tessék?
- Szia Zsuzsa. Megint én vagyok az, Zsolti. Találkoznunk kell még ma! Már úton vagyok hozzád.

- …..
- Halló! Ott vagy?
- Igen, hallom…Meglepődtem. Hol vagy most?
- Most Szántódon. Éppen lejöttem a kompról.
- Most én éppen dolgozom, majd csak kettőkor végzek.
- Addig nem várhatunk, majd otthagyod. Ezért nem fognak kirúgni. Hova menjek érted?
- A nagycsarnokban dolgozom. A déli kapun gyere be, majd fel a galériára. Jobbra, a sarokban megtalálsz. Elmenni persze nem tudok. Nem zárhatok be.
- Na, majd megbeszéljük. Rohanok.
- Csak óvatosan rohanj! Vigyázz magadra!

A kérésnek eleget téve, óvatosan indult. Amikor kiért az autópályára, akkor aztán mindent bele! A forgalom nem akadályozta, alig kellett előzgetni, pedig tartotta a 180-at. Fehérvár után kicsit visszavett a tempóból. Érdnél már akár a trafipax is mérhette volna, hiszen a 110-et is alig verte a mutató. Szeretett volna mielőbb odaérni, de félt is a találkozástól. Mit mond majd neki ennyi idő után? Aztán az jutott eszébe, hogy valamikor nagyon régen Zsarátnokon találkozott az utcán egy kismamával. Korábban szeretett volna udvarolni neki, de attól tartott, nem találnak majd közös témát, nem tudnak miről beszélgetni, így nem is próbálkozott nála. Akkor, ott az utcán egy szuszra többet beszéltek, mint korábban évek alatt. Természetesen elsősorban a gyerekekről.
- Na! Ez az! Zsuzsával is jól eldumálunk a gyerekekről, hiszen már szinte nászok vagyunk. Aztán, ha elmúlik a kezdeti feszültség, nem lesz semmi gond. Csak érjek már oda.
Lelki szemeivel maga elé képzelte a találkozás pillanatát, amint – éppen úgy, mint fiatal korukban – jobbról, balról megpuszilja, esetleg közben megfogja a vállát, majd talán meg is öleli. Lehet, hogy szorosan, talán szenvedélyesen.
Miközben ezen tűnődött, annyira lelassult, hogy rávillogtak. A találkozás pillanatától annyira félt, hogy Budán befordult egy mellékutcába kicsit pihenni, vagy inkább megnyugodni. Arra gondolt, hogy biztosan helyrebillenne a lelki nyugalma, ha lemondana erről a találkozásról. Majd kimenti magát azzal, hogy nem volt ideje, mert várt rá az ügyfél. Nane! Ez butaság. Egyszerűen nincs kifogás! Még tíz óra sincs, délig van két órája. A találkozó aligha tart egy óráig. Előtte is, utána is van ideje. Ha nem hívta volna fel Zsuzsát, még meggondolhatná magát, de hát felhívta.
- Na, indulás Parádi úr! – utasította magát. – Zsuzsa is éppen így izgul. Jó lesz úgy, hogy meglátogatom a munkahelyén, kicsit dumálunk, levezetjük a feszültséget, majd amíg a Gellértben üzletelek, megnyugszik a lelkem. A lelkünk. Kettőkor érte megyek és hazaviszem. Addigra teljesen rendben is leszünk. Mintha soha el se váltunk volna.

Saját utasításának eleget téve besorolt a főút forgalmába. Le a Hegyalja úton a Duna partig. A parton a Szabadság hídig, amin átkelve meg is érkezett a csarnokhoz. Mint itt mindig, most is kellett egy kis szerencse ahhoz, hogy parkolóhelyet találjon. Szerencséje volt. Szinte a kapu elől indult ki egy kocsi, aminek gyorsan el is foglalta a helyét. Lezárta a kocsit, remegő térdekkel nekiindult a mozgólépcsőnek. Régebben járatos volt itt, emlékezett rá, hogy a lépcsők menetirányát időnként megváltoztatják. Most éppen úgy működik, hogy szembe megy azzal a sarokkal, ahol Zsuzsát kell megtalálnia. Félúton már nyújtogatja a nyakát, hogy mielőbb odalásson. Nem látta, pedig elképzelte, hogy ott áll vele szemben és várja. Kicsit tülekedni kellett a tömegben, hogy odajusson a sarki üzlethez. Mindenki idegen volt számára.
- Dunainét keresem – szólította meg az egyik eladót, aki nem tudta, hogy ki az, de felajánlotta, hogy megkérdezi a kollégáit.
- Ki az a Dunainé? Az úr őt keresi
- A Zsuzsát keresi? – lépett oda hozzá egy erős testalkatú fiatalasszony – Itt dolgozik mellettem, csak most elszaladt valahová. Tud várni egy kicsit?
Bólint, hogy igen, meg, hogy köszöni, és nagyon melege van, pedig ez egy aránylag hűvös hely volt máskor. Félre áll a tömeg sodrásából, és egy oszlop mellett toporog türelmetlenül. Közben megfordul a fejében, hogy elmegy, de aztán mégis erőt vesz magán, és tovább várakozik. Kicsit dühös is magára, amiért egyáltalán megfordul a fejében, hogy megfutamodjon. Az órát nézi, ami alig mutat többet, mint amikor ideért, pedig úgy érzi, nagyon hosszú idő telt már el azóta.
- Szia. – mondja egy ismerős hang. Zsuzsa ott áll előtte egy méterre, mint egy cövek. Alig láthatóan mosolyog és vár. Zsolt se mozdul.
- Megismersz? – szól ismét a nő, alig hallhatóan. Elég erős a háttérzaj. Zsolt megismeri, hogyne ismerné, de nem jön ki hang a torkán, csak szaporán, alig láthatóan bólogat.
- Mondták, hogy vár rám egy úr. Ez nagy segítség volt a számomra. Te éppen itt álldogálsz, mint aki vár valakire.
A férfi még mindig nem tud szólni, inkább kinyújtja két karját. Zsuzsa gyorsan a kinyújtott karok közé furakodik, s átöleli Zsolt derekát. Szorosan fogják egymást egy darabig, mintha attól félnének, hogy a másik elszalad, pedig dehogy futnának el éppen most. Aztán ismét a nő mozdul. Kibontakozik az ölelésből, de csak egy lépést hátrál. Fogja a férfi mindkét kezét. Most már nem csak mosolyog, hanem hangosan nevet.
- Nem ismertél meg ugye?
- Dehogyisnem. Semmit nem változtál. Ugyanolyan szép vagy, mint húsz évvel ezelőtt.
- Te viszont sokat lehettél a napon, mert a szép fekete hajad teljesen kifakult.
Ezen nagyon jót nevettek. Újra összeölelkeztek és sokáig álltak így szótlanul. Zsolt szeméből még a könny is kicsordult.
- Mit csinálsz te itt? Butikod van? – kérdezte, megtörve a hosszú csendet.
- Jó is volna! Csak alkalmazott vagyok. Nem megy nekem olyan jól, hogy saját üzletem legyen.
- El tudnánk most menni egy kicsit nyugodtabb helyre?
- Mondtam a telefonba is, hogy nem zárhatok be, de azt hiszem, neked is dolgod van. Gyere vissza kettőkor! Most legfeljebb annyi időre tudok elmenni, hogy kikísérlek. Jó így?
Persze, hogy jó volt így. Zsolt is így gondolta. Zsuzsa szólt a szomszéd kereskedőnek, hogy nézzen rá az ő boltjára is egy pár percig, majd átfurakodva a tömegen, kimentek az utcára.
- Ez a tiéd? Nagyon szép kocsid van.
- Szerintem is, bár nem mostanában rakták össze, szinte már matuzsálem. Kevés szaladgál belőle. – válaszolta, majd észrevette, hogy éppen egy olyan kocsi halad el mellettük, de úgy tett, mint aki nem veszi észre. Az asszonynak aligha tűnik fel, hiszen nem olyan a színe. – Kicsit ugyan fiatalos, nem egy ilyen vénembernek való, de szeretem. Ülj be, mutatok valamit! – tárta szélesre a hatalmas ajtót.

A csomagtartóból elővette a laptopját, ölébe tette, kissé Zsuzsa felé fordítva a monitort. Ez volt a mobil irodája. Most éppen úgy tett, mint a nagymamák szokták, hogy mutogatta a családról készült képeket. Közben felvetette azt az ötletet, hogy leviszi Tihanyba, és ott személyesen megismerheti őket. Zsuzsa persze kapásból elhárította a meghívást.
- Ez a fiam és a te lányod. Nagyon szép nő. Éppen, mint az anyja. Nagyon kétségbeestem tegnap, tudod-e? Szörnyű dolog lenne, ha beigazolódik a gyanúm. Ugye biztos, hogy nem az enyém?
- Tudom, hogy megijedtél, hallottam a telefonban, – nevetett az asszony – de legyél nyugodt, biztos vagyok benne. Legalább egy hónappal később lettem terhes, mint amikor utoljára együtt voltunk. Nyugodt lélekkel várhatjuk a közös unokát.
- Mi az, hogy utoljára? – tettette a felháborodást – Ezt komolyan gondolod? Úgy akartad mondani, hogy amikor legutóbb együtt voltunk! Vagy nem?
- Lassabban a testtel nagyapó!
- Mondtad, hogy nem vagytok együtt Durusszal. Van valakid?
- Miért fontos ez most? Már lezártuk a közös múltunkat, mindkettőnknek családja van. – majd halkan még hozzátette - Igaz, nekem csak egy fél.
- Úgy látom, fájlalod. Miért mentetek szét?
- Hosszú. Nem akarok most beszélni róla, majd talán máskor.
- Vagyis lesz még máskor? – kérdezte Zsolt a reménytől felcsillanó szemekkel.
- A feleséged aligha örülne a felújított kapcsolatunknak.
- A régiről nem tud, ez pedig egy új kapcsolat, nászasszony. – tette hozzá vigyorogva az utolsó szót.
- Vissza kell mennem. - nyitotta ki az ajtót – Kettőkor várlak. Addig kicsit megnyugszik a lelkem. Pá.




Kettőkor nem zár be a butik, csak akkor átveszi a tulajdonos, és ő zár be majd este. Zsoltot persze ez egyáltalán nem érdekli. A lényeg, hogy viheti magával az egykor oly szenvedélyesen imádott nőt. Na és persze a két hatalmas szatyrot, amit Zsuzsa a kezébe nyomott.
- Ezeket viheted a kocsihoz, mindjárt megyek én is. Hol parkolsz?
- Majdnem ott, ahol délelőtt, de inkább megvárlak itt, nehogy meglógjál tőlem. – vigyorgott a saját gyenge humorán.
Nem lógott meg. A férfi törte az utat a tömegben a csomagokkal, a nő követte, mint ahogy negyedszázaddal korábban kellett volna. Azért, hogy nem így történt, egyikük se tehet szemrehányást, hiszen mindkettőjükön múlott. A múlt elmúlt. Nincs értelme olyanokon még gondolkozni sem, hogy mi lett volna. ha. Tény, hogy sok minden másképp alakult volna, de egyáltalán nem biztos, hogy úgy lenne jobb. Nem születtek volna meg ezek a nagyszerű gyerekek. Biztosan lennének közös gyerekeik, de azok más gyerekek lennének. Még belegondolni is hátborzongató, hogy mennyire véletlenen múlik az embernek a megszületése. Mindannyiunké.
- Hová parancsolja asszonyom? – kérdezte Zsolt mosolyogva, miután beindította a motort.
- Csillaghegyen lakom egy panelban. Oda kérem.
- Hogy jársz ide? Tömegközlekedel?
- Előfordul az is. Egyébként békávézésnek mondják. Van egy lestrapált Suzukim, többnyire azzal jövök, itt van a parkolóban, de majd holnap hazaviszem.
Zsoltnak megfordult a fejében, hogy mehetnének külön kocsival, de aztán mégse mondta. Amíg úton vannak, addig is együtt lehetnek. Dehogy fosztja meg ettől magát. Ennyi év kihagyás után minden perc számít. Biztosan Zsuzsa is így gondolja, azért hagyja itt a kocsiját. Itt ül mellette, gyakran össze-össze néznek, szótlanul mosolyognak egymásra. A pesti rakparton araszolnak észak felé. Gondolni is rossz, mi lehet most a körúton, ha itt se lehet haladni.
Néha meglódul a sor, aztán elakadnak, mint a két egykori szerető a beszélgetéssel. Valójában semmit nem tudnak egymásról, de az életük történetét mégse kezdhetik el most itt a kocsiban. Majd, ha megérkeznek. Viszont van egy nagyon jó téma. A gyerekek.
- Eddig még nem ismerted a lányomat? - kérdezte Zsuzsa, megelőzve a téma felvetésében Zsoltot.
- Találkoztunk már korábban is, a fiam bemutatta. Ez annyiból állt, hogy mondta a nevét, meg azt, hogy a barátnője, de ebből nem derül ki, hogy kinek a gyereke. Csak néhány perces találkozások voltak. Tegnap történt először, hogy beszélgettünk is. Azonnal ki is derült, hogy kicsoda. Majd még tartozom neki a magyarázattal, hogy miért viselkedtem úgy, ahogy. Nem kizárt persze az sem, hogy már rá is jött.
- Ne problémázz ezen! Ha valamit nem ért, úgyis megkérdezi. Majd azt hiszem én is szorulok, amiért nem beszéltem neki kettőnkről, de hát miért tettem volna?
- Durusszal mikor váltatok el? – tért mégis a személyes témára.
- Nem régen. Olyan három-négy éve. Várj csak! Utána kell számolnom. – kis szünet – Három. Három éve.
- Mi történt?
- Hosszú. Na jó, összefoglalom pár mondatban. Amikor Pestre költöztünk, először közlekedési volt, de aztán átment nyomozónak. Na, ez betett a családi életnek. Soha nem lehetett tudni mikor jön, mikor megy, egyáltalán azt sem, hogy mit csinál. Néha nagyon feszült volt, kissé tönkrementek az én idegeim is, az övéről nem is beszélve. Gyanítom, hogy nőzött is, de tűrtem. Féltem a változástól, nem akartam a gyerek miatt se elválni. Aztán Rezső belekeveredett valamibe. Hirtelen sok pénze lett. Akkor vettünk egy nagy, kertes házat. Gyanús alakok érdeklődtek utána. Egyszer csak kivágták a rendőrségtől. Elegem volt az egészből, de sajnáltam elhagyni, amikor padlón volt. Azt mondta egyik kollégája, hogy nem mer ugyan semmit elmondani, de örülhetünk, hogy nem csukták le. Aztán inni kezdett, durván bánt velem is, a gyerekkel is. Eladta a házat, akkor jöttünk ki a panelba. Sokáig volt munkanélküli. A rendszerváltozás után már lehetett. Összeállt valami macával, elköltözött Csepelre. Most azt hiszem valahol biztonsági őr. Nem is találkozunk. Ennyi.
- Akkor most egyedül élsz?
- Igen, de jól elvagyok. És te?
- Nekem éppen fordítva alakult. Nekem eleinte volt nehéz, bár elég sokáig tartott ez az eleinte. Az utóbbi tíz évbe helyrerázódtam. Amikor téged elveszítettelek, egy hozzád hasonló nőt kerestem. Kinga, külsőre hasonlít. Nagyon megkedveltem, azt hiszem, belém szeretett. Megdolgozott érte, de viszonoztam a szerelmét. Amikor összeházasodtunk, már nem törődtem azzal, hogy tehetősek a szülei, pedig amikor megismerkedtünk, ez is szempont volt. Terveim voltak, amihez az apósomra is szükség volt, de aztán ez nem úgy alakult. Nem sokra mentem a tehetősségével. Na, de ennyire részletesen most ebbe nem mennék bele.
- Mondjad csak, figyelek. A következő lámpánál majd balra!
- Most van egy építőipari cégem. Van egy munkavezetőm is, én már csak tárgyalok, meg intézkedek. A kőműveskanalat letettem. A fiam a szállítási munkákat intézi, bár az már egy másik cég. A családi járműparkot össze se tudom számolni. Ha anyagi gondjaim lennének, számíthatok a lányomra. Itt fordulj be! Most itt…most egyenesen…most jobbra, itt valahol parkolj le! Nézd! Ott a két piros közt van hely.
- Megérkeztünk?
- Igen. Itt lakom a másodikon.
- Mi ez a rengeteg holmi? – kérdezte Zsolt, amikor a szatyrokat szedte ki a csomagtartóból – Vendégeket vársz?
- Te vagy a vendégem – mondta olyan kedves mosollyal, hogy a férfi meghatódott tőle – Meddig tudsz maradni?
- Szívem szerint reggelig.
- Összeütök valamit vacsorára.
- Ne töltsd ezzel az időt! Nem vagyok éhes, és estére mégiscsak visszamegyek Tihanyba. Ott vár a család, amely az én tiszteletemre gyűlt össze. Már ez se volt szép tőlem, hogy leléptem, de egyszerűen muszáj volt jönnöm.
A nő tekintete, mintha csalódott lett volna, legalábbis a mosoly eltűnt az arcáról. Gyönyörű, világoskék szemében szomorúság tükröződött.
Pedig nem érzett szomorúságot, nem is volt miért, hiszen reggel még nem is sejtette, hogy találkozni fognak. Azt is tudta, hogy sokat nem várhat egy ilyen látogatástól. Nem kizárt, hogy fenekestül felfordul majd mindkettőjük élete, de akkor sem egyetlen pillanat alatt.
Zsolt, amíg bevitte a pakkot a konyhaasztalra, fel is mérte a lakást. Nem túl nagy, sőt jó kicsi, de egyetlen embernek sok is. Arra gondolt, hogy milyen szomorú lehet egyedül élni, és hogy ő milyen szerencsés Kingával. A gyerekek ugyan már nem élnek velük, de nem felejti el azt a napot, amikor mindketten elköltöztek. Olyan üresnek, értelmetlennek érezte akkor az életét, pedig nem volt igaza. Sajnálatot érzett most Zsuzsa iránt. Túl fiatal még az egyedülléthez.
- Csak hagyd ott az asztalon, majd én elrakom. Menjünk be a szobába! Iszol valamit?
- Csak valami szeszmentest.
Italával a kezében, leült a nappaliban. Eszébe jutott, amit kezdő üzletemberként tanult. Nem szabad az asztal túlsó végére ülni, mert az szembenállást jelent. A partner mellé ülni se javasolt, mert az túl bizalmas, éppen úgy visszatetszést válthat ki. Az asztal két szomszédos oldalát ajánlott elfoglalni. Most erre nem kellene ügyelni, mégis ezt a helyzetet választotta ösztönösen, noha a közös múltjuk, és az, hogy most itt vannak, bőven adna okot a bizalmas viselkedésre.
Mindketten, pici mosollyal az arcukon, várakozón figyelték a másik arcát. Zsolt ismét megállapította, hogy ez az asszony még mindig milyen gyönyörű, de hangosan nem mondta ki, csak valami motyogást hallatott. Zsuzsa nem értette, de nem kérdezett rá.
- Akkor jól vagytok. – nem kérdezte, megállapította. – Boldog ember vagy Zsolti. Irigyellek érte, noha örülök is neki. Ennek így semmi értelme. Ugye? – ült egy picit közelebb a férfihoz.
- Nem is tudom, mit kell ezalatt érteni, mármint, hogy boldog vagyok. Azt hiszem, jól érzem magam a bőrömben. Elégedett vagyok a családdal, a munkám is sok örömet okoz, bár sokszor bosszúságot, idegességet is, de ez így teljes.
- Az asszonnyal is jól vagytok. Szeretitek még egymást? Buta kérdés. Felejtsd el! Nem szóltam semmit.
- Nem tudom, mit szeretnél hallani.
- Jól van, jól van. Ne mondj semmit! – tette tenyerét a férfi szájára, aki megfogta a nő csuklóját, majd átcsusszant mellé a kanapéra. Amikor egymás mellé ültek, átkarolta a vállát.
- Tudod… Képtelenség állandóan szerelmesnek lenni, viszont az évek során összecsiszolódtunk. Megszoktuk egymást, szükségünk van egymásra. Voltak persze lelki nehézségek is. Soha nem tudtam megszokni, hogy nem elég őszinte hozzám. Sokáig azt hittem, hogy beteg az elméje, de rá kellett jönnöm, hogy titokban szeszel. Ma sem értem, hogy miért. Én sokat autózom, nem ihatok, csak nagyon ritkán. Akkor is mértékkel. Nem okoz számomra semmi örömöt az alkoholos bódultság. Próbáltam tolerálni a Kinga szenvedélyét. Arra kértem, hogy ha már nem tud leszokni, legalább ne titkon tegye. Elfogadom olyannak amilyen, de ne csapjon be. Megígérte, de nem változott semmi. Még a mai napig előfordul, hogy üres likőrös üvegekre, vagy sörös dobozokra akadok véletlenül a ruhásszekrényben, az ágy alatt, a fürdőszobában a szennyes ruha között, vagy az ágyneműtartóban. Ha ezt figyelmen kívül hagyom, akkor lényegében minden rendben van köztünk. Mielőtt a vállalkozás beindult, voltak filléres gondjaink. Akkoriban többször mondtam neki, hogy ha anyagilag meg tudnám oldani, elhagynám. Komolyan is gondoltam. Azt viszont nem foghatom rá, hogy az ivás miatt bármit elhanyagol. Nem lennék vele igazságos, ha ezt tenném. Viszont soha nem fogom megérteni, honnét van ez az értelmetlen szenvedélye. Ezt is lehet örökölni? A szülei is ittak. Az apósom közvetlen főnököm volt, amikor még cégnél dolgoztam. Ezen felül ő volt a munkahelyi párttitkár, tehát beletartozott az akkori kontraszelekciós elitbe. Micsoda kifejezéseket használok. A társadalmi élethez hozzátartozott olykor-olykor, egy kis ihaj-csuhaj elvtársak. Na, ezt hagyjuk, mert ezen a fonák rendszeren még ma is felhúzom magam, főleg mikor azzal jönnek egyesek, hogy milyen jó világ volt.
- Aztán mégis együtt maradtatok.
- Később, amikor beindult a szekér, kevesebbet voltunk együtt, könnyebb volt szemet hunyni a dolog fölött. Azt hiszem, röviden mindent elmondtam, most te következel.
- Már elmeséltem útközben. Nem emlékszel?
- De….emlékszem. Nehéz lehet egyedül.
- Meg lehet szokni.
- Biztosan meg lehet, de nem kell. Fiatal vagy még ahhoz, hogy egyedül élj. Hosszú még az a negyven év.
- Mennyi? – kérdezte nevetve. – Mit gondolsz, száz évig élek?
- Nem lehet tudni. Te még akkor is kívánatos vénasszony leszel, abban biztos vagyok. Irigylem azt a pasast, aki belopja magát a szívedbe, na meg az ágyadba.
- Százéves koromban? - nevetett újra
- Nem akkor, most. Nagyon szép vagy, különösen, ha nevetsz.

A nevetés elcsendesült. Némán összeölelkeztek. Aztán Zsuzsa szólalt meg halkan, alig hallhatóan.
- Ne mondj nekem ilyeneket! Már a jelenléted is teljesen összezavar.
Zsolt nem szólt semmit, csak szorosan ölelte a nőt. Egész testét valami bizsergés járta át. Mi a csoda ez – gondolta magában – csak nem szexuális izgalom? Attól tartok, igen. Na, de mit vártam? Mi a csodának jöttem ide?
Zsuzsa riadtan állt fel.
- Jobb lenne, ha most elmennél. – mondta, miközben egészen a szekrényig hátrált. A riadtsága még izgatóbbá tette.
- Mitől rémültél meg?
- Attól félek, olyat teszünk, amit nem szabad. Nem szeretném, ha miattam tönkremenne a boldog házaséleted. Az enyém befuccsolt, de neked jól sikerült. Nagyon szépen kérlek, menj most el. Ha a gyerekek miatt találkoznunk kell, akkor is tartsuk a távolságot! – indult az ajtó felé, hogy kiengedje a vendégét. Nem hagyott lehetőséget az ellenkezésre.
Zsolt is zavart volt kissé. Nagyon kívánta Zsuzsát, de nem tudta, mit is akar valójában. Nem hagyta szó nélkül a kitessékelést, de nem volt elég meggyőző az ellenvetése.
- Elküldesz most, amikor ennyi év után végre újból egymásra találtunk?
- Nagyon örülök, amiért megkerestél, nem is tudod mennyire, de lássuk be, már semmi sem olyan, mint régen. Nem szeretnék senkit megcsalni, de még neked sem akarok ebben segíteni. Maradjon a közös múltunk egy szép emlék!
- Ne váljunk el megint! – próbált a férfi ellenkezni – Ha neked fontos, akkor nem csalunk meg senkit. Mit jelent a megcsalás? Csak akkor csalom meg a feleségemet, ha lefekszem veled. Majdnem ötven éves vagyok, vissza tudom fogni magam. Ma már nem olyan mindenek feletti a szex, mint régen volt. – mondta, de magában érezte, hogy nincs erről meggyőződve – Legyünk legalább barátok, találkozzunk lehetőleg minél többet. Most rögtön magammal is vihetlek. Kinga nem ismer, nem tudja, ki voltál nekem, a gyerekek pedig nagyon fognak neked örülni.
- Nem tartom jó ötletnek, hogy veled menjek. Mit mondunk majd? Azt, hogy véletlenül találkoztunk?
- Azt hiszem, igazad van. Meg kell várni, hogy Barbara mutasson be. Vagy mégse. Tegnap beszélgettünk, kiderült, hogy ismerlek. Miért kellene ezt eltitkolni? Még azt se kell letagadni, hogy szeretők voltunk. Az én családom előtt legalábbis nem kell, hiszen mindez még azelőtt volt, hogy a feleségemmel összejöttünk. Nem akkor születtem, amikor összetalálkoztunk, azelőtt is éltem. Miért kellene letagadni a múltunkat? Lehet, hogy Kinga féltékeny lenne a jelenléted miatt, de ez ellen nincs mit tenni.
- Talán igazad van. Lehet, hogy a világ legtermészetesebb dolga lenne odamennem, csak mi bonyolítjuk túl, a lekifurdalásunkkal. Nem tudom. Biztosan butaság lenne kerülni egymást, de most inkább menj. Adj egy kis időt!
- Azért szerethetjük egymást, legfeljebb kerüljük a szexet. Legalábbis egyelőre – tette hozzá kaján vigyorral.
Zsolt megfogta az ajtókilincset, majd várakozón nézett a nőre.
- Na, jól van. Gyere vissza! – öklözte mellbe barátságosan, jelezvén, hogy felengedett a feszültség.
Mindkettőjük lelki nyugalma helyrebillent. A következő órát kellemes csevegéssel töltötték, kávé és aprósütemény mellett. Olyanokról folyt a diskurzus, mint a szomszédasszony kíváncsisága, a földszinti Kovács képzelt rendkívüli intelligenciája, néhány más ismerős derültségre okot adó esete, közlekedési vészhelyzetek, meg egyéb zagyvaságok. Teljesen mellékes, hogy miről beszéltek, a lényeg, hogy együtt voltak és jól érezték magukat egymás társaságában. A kíváncsi szomszédasszony zavarta meg az idillt. Valami mondvacsinált indokkal becsengetett, hogy megláthassa, ki van Zsuzsánál. Zsolt ekkor pillantott a faliórára, s döbbent rá, hogy mennie kellene, legalább vacsorára érjen vissza.
- Mennem kell Zsuzsikám – mondta, miután becsukódott az ajtó a szomszédasszony után.
- Máris? – majd ő is az órára nézett. – Jól elvoltunk, de már nagyon régen éreztem ilyen jól magam. Remélem, nem húsz év múlva jössz megint.
- Abban biztos lehetsz. Beszélek a lányoddal, lehet, hogy holnap jövök érted.
- Nem kell hitegetned. Majd lesz valahogy.
Egészen a kocsiig kísérte a férfit. Baráti ölelés, puszi jobbról, balról, majd integetés a távozó autó után. Az erkélyről a szomszédasszony tette szóvá, hogy hamar elmegy a vendég, de Zsuzsa nem reagált a megjegyzésre.
Zsolt boldognak érezte magát a találkozástól. Nagyon helyes döntésnek találta, hogy nem feküdtek le, hiszen akkor talán bűntudata lenne. Megjegyezte magában, hogy fantasztikus ez a mai nap. Már reggel is boldogan ébredt, és ez az érzés a nap folyamán csak fokozódott. Minden, de minden nagyon jól megy. Most még az öreg Opel is, noha tele vannak az utak. Egy idő után vissza is vesz a tempóból, hogy ne kelljen olyan sokat előzgetni. Nem azért lassít, mint reggel pest felé, most nem fél semmiféle találkozástól, hiszen túl van rajta. Most inkább az készteti megfontoltságra, hogy nehogy valami baj történjen vele éppen most, amikor minden olyan remek. Gondolatai csaponganak, attól tart, hogy nem figyel eléggé az útra.
A fehérvári benzinkútnál vevő akad a kocsira, bár nem kívánja eladni. Az érdeklődő nagyon rámenős, de csak annyit ér el, hogy ad egy névkártyát. Zsolt elveszi, bár tudja, hogy nem lesz rá szüksége, de elfér a többi közt. Ha netán mégis keresné, valószínűleg nem fogja megtalálni, ha véletlenül akad rá, akkor nem fogja tudni, hogy ki lehet az illető. Na, de kit érdekel, lényeg, hogy lerázta. Hajrá! Gyerünk tovább, vár a család.
Tankolás után kivágódik a pályára, s hipp-hopp, máris túlszaladt a lehetőségen, hogy Akarattyánál letérjen. Marad a komp.
Sebaj, hisz reggel is jól sikerült az átkelés, de most az sem izgatja, ha várni kell. Addig is emészti a nap eseményeit.
Gondolatai természetesen Zsuzsa körül jártak. Az elmúlt évtizedekben is eszébe jutott néha, de csak úgy, mint egy befejezett, lezárt kapcsolat. Most viszont úgy vágyott erre a középkorú nőre, mint fiatal korában. Vagy talán még jobban? Most, hogy a sors ismét összehozta őket, nem akarta többé elengedni. Nem a gyerekek miatt kell kapcsolatot tartani, miattuk nem kellene, de ő akarja.
Aztán Kinga jutott eszébe. Nem úgy, mint szerető anya, feleség, vagy gondos háziasszony, még csak nem is úgy, mint sikeres üzletasszony. Ezek mind pozitív tulajdonságok, de most ő igazolást keres az érzelmeire.
Nem talál. Azt se mondhatja, hogy elhidegültek, hiszen a hosszú évek alatt igazi társakká váltak. Mindkettőjüknek szüksége van a másikra. Nagyon sokat köszönhet Kingának. Mindig támaszkodhatott rá, ott volt mellette, ha segítségre volt szüksége. Jóban, rosszban, mint ahogy a házastársi eskü szövege mondja. Tudja magáról, hogy nem egy bevállalós természetű, a felesége nélkül talán semmibe se mert volna belefogni. Talán még mindig egyszerű mezei kőműves lenne. Az életének pozitív változásaiban döntő szerepet játszott a feleségének bátorsága, néha vakmerősége. Másfelől itt van a két sikeres gyerek. Elsősorban az anyjuk nevelte őket. Nem talál ellene semmi döntő fontosságú negatívumot. Az alkohol iránti szenvedélyét ugyan soha nem tudja elfogadni, de ez ennyi jó év után mégse lehet válóok. Lehetett volna talán az első években, de most már nem hivatkozhat erre. Zsolt maga se tartja helyes dolognak, hogy elhagyja a nejét, de hát szereti Zsuzsát. Azt még kevésbé tartaná helyesnek, hogy bármelyiküket becsapja, de két nővel sem élhet egyszerre. Talán olyan szempontból kellene mérlegelni, hogy melyiküknek van rá nagyobb szüksége? Butaság. Ezt nem tudja eldönteni. Ezt senki nem tudja eldönteni. Lehet, hogy azt kell szem előtt tartani, hogy egyszer élünk? Meg azt, hogy magunknak mi legyünk a legfontosabbak?
Zsuzsát már fiatal korában is szerette, de aztán hagyta, hogy a másé lehessen. Valószínűleg ez nagy hiba volt. Soha nem tudhatja már meg, hogy mi lett volna, ha akkor összekerülnek. Az biztos, hogy nem született volna meg Barbara. Sőt Zalán se, Eszter se. Kár lett volna értük. Hallott már olyan esetekről, amikor ifjúkori szerelmesek megözvegyülve, összeházasodtak. Ebben az esetben ez nem alkalmazható, hiszen mégse várhatnak arra, hogy valaki meghaljon. Egyébként is nagyobb a valószínűsége annak, hogy Kinga fog megözvegyülni. Remélhetőleg még nagyon sokára.
Most kell döntenie, amíg még a szex is számít! Barátok később is lehetnek. Állítólag a férfiak ebben a korban bepánikolnak. Lehet, hogy erről van szó? Fiatal barátnő, sportkocsi. Ezek a látható jelei a kapuzárás előtti kétségbeesésnek. Zsolt még a gondolat ellen is tiltakozott. A barátnője nem is annyira fiatal, korban éppen hozzá illik. Igaz, a lánya is nagyon tetszik, könnyen el tudná csábítani, ha akarná, de hát nem akarja. Miért is akarná? Mégiscsak a fia barátnője. A sportkocsit pedig gyorsan el is adja. Nem a látszat miatt, hanem azért, mert nehezen mászik már ki belőle. Kényelmesebb egy magas építésű autó.
Jó lenne ezeket a dolgokat valakivel megbeszélni. Legalkalmasabb lenne erre egy idegen ember. Van is ilyen „szakma” Valami psziché-dokinak hívják. Na, de az az amcsik dilije. Itt megfelelne egy akármilyen, utca embere. Egy idegen emberhez sokkal könnyebb őszintének lenni, pedig azt egyáltalán nem érdekli, de talán éppen ezért. Akit elhagyni készül, azzal mégse beszélheti meg a vívódását. Nem várhatja el a megértését.


A helyzet Szántódon megfelel a várakozásoknak. Várakozni kell. Lassan halad a sor. Zsolt teljes lelki nyugalommal tűri. Megszólal a telefon. Ekkor veszi csak észre, hogy már három hívása is volt.
- Hol vagy egész nap és minek van neked telefonod? – dörrent rá a hívó fél bemutatkozás helyett, de a felesége hangját természetesen felismerte. A kérdés nem tűnt számonkérésnek.
- Nincs jobb dolgotok, mint engem hívogatni? – vág vissza szintén műfelháborodva. – Tizenhárom hívásom volt. Ezzel töltöttétek a napot? Itt várok egyébként a kompnál. Jöttök elém? Igaz, fogalmam sincs, mikor érek át.
- Hova menjünk eléd? Nem gondolod tán, hogy még most is a vízen vagyunk. A klubból meg minek menjünk ki kétszáz méterre? Magad is odatalálsz. Nem? Várjál egy kicsit!… Azt mondja Barbara, hogy kisétálnak eléd, bár nem tudom minek….Azt mondja, sétálnak. Sétálnak annak örömére, hogy az egész napos himbálózás után végre szilárd talaj van a lábuk alatt. Holnap egyedül vitorlázol, mert nekünk elegünk volt.
- Leteszem – vágott közbe Zsolt – Indul a sor. Azt hiszem, erre már felférek, készíthetitek a vacsorát.
A behajózás nem tart sokáig. Most nem utolsóként állt fel a kompra mint reggel. Igaz, csak egy kocsit engedtek fel utána. Alig indulnak el, a másik hajó már áll is be a helyükre. Három komp van beállítva, mégis alig győzik. Úgy látszik, mindenki a rossz oldalra érkezett.
Zsolt türelmesen ül a kocsiban. Zsong az agya. Az egész napi élmény alig fér meg benne. Arra gondol, hogy most biztosan nem tudna meditálni, hiszen a gondolatok olyan kavarodása van a fejében, amit képtelen lenne uralni. Kár is lenne ezzel próbálkozni. Félútnál mégis kiszáll, hogy mozogjon egy kicsit. A legtöbb jármű üres. Az utasokat még a parton kiszállították, a vezetők többsége pedig a felállás után csatlakozott hozzájuk. Neki most nincs utasa, nincs kihez csatlakozni. Eszébe jut a legelső balatoni hajóútja. Nem itt történt, hanem Badacsonyba kelt át az akkor még kicsi gyerekeivel és Kingával Máriafürdőről. Hosszú, unalmas út volt, el is bókolt közben egy kicsit. Akkor még nem tudott úszni és felmerült benne a gondolat, hogy mi lenne, ha mégis kellene. Ma már nem okozna gondot partra evickélni, főleg ebben a keskeny szorosban. A kocsiját azért sajnálná. Egy ilyen balesetnek persze nem sok esélye van, hiszen nem fordult még elő a történelem során.
Nem tartott sokáig átkelni. Amint közelednek a parthoz, a vezetők beülnek a kocsikba, hogy mielőbb kihajózhassanak. Ezen a parton is akkora a tömeg, mint a délin. Zsolt, mihelyt alkalma van rá, félre áll. Igaz, már egészen a klub kapujánál sikerül, de nem megy be, hiszen valahol itt várnak rá a gyerekek. Kiszáll, körülnéz. Zalán a part felől integet, hogy az apja meglássa, amint igyekeznek felé.
- Nem láttál bennünket? – kérdezte kissé lihegve a sietéstől.
- Anyával találkoztál? – kérdezte Barbara lényegre törően.
- Ezért jöttetek ki? – kérdezett vissza Zsolt, miközben a szeme sarkából a fiát figyelte.
- Elmondtam neki, hogy ismeritek egymást. – kapta el az oldalpillantást a lány. – Ennél többet én sem tudok, csak éreztem, hogy valami titkod van. Nagyon zavart voltál tegnap a beszélgetésünk után. Örülnék, ha elmondanád, mitől rémültél meg.
- Minden a legnagyobb rendben van.
- Lehetne kicsit bővebben? – szólt közbe Zalán. Egy kis ingerültség érződött a hangján.
- Nem kis dologról van szó, nem kellene éppen itt, az út szélén megbeszélni.
- De igen. – mondott ellen a fia – Éppen itt az út szélén és éppen most. Ne kelljen találgatnunk. Tudni akarjuk, miről van szó, lehetőleg azonnal!
- Na, jól van. Zsuzsával, vagyis anyáddal – fordult a lány felé – viszonyunk volt. Inkább úgy kellene mondanom, hogy szerettük egymást. Legalábbis én őrülten szerettem, ő pedig elfogadta. Abból gondolom, hogy az ő szerelme nem volt olyan erős, hogy férjhez ment, miközben még tartott a kapcsolatunk. Titokban később is lefeküdtünk, vagyis megcsaltuk apádat. Tisztességes dolog, vagy sem, tény, hogy így volt. Nem hiszem, hogy tudott róla Rezső, de sok más falubeli legénnyel ellentétben, velem nem haverkodott. Én tudtam, hogy miért nem kedveljük egymást, de ő legfeljebb érezte. A tegnapi rémületem azért volt, mert a fogantatásod idején is tartott még a viszonyunk anyáddal.
- Őrület! – rémült meg Barbara. Zalán is erősen elsápadt.
- Lehet, hogy testvérek vagyunk?
- Nem, nem. Dehogy. – igyekezett Zsolt megnyugtatni őket. - Bár én is ettől féltem. Iszonyatos érzés volt, amikor felsejlett bennem ez a gondolat. Számotokra is borzalmas lenne…
- Nekem mondod? – vágott közbe Zalán
- Mondom, számotokra is borzalmas lenne, de én lennék az oka, ha ezért menne tönkre a kapcsolatotok. Ezzel a tudattal nekem kellene együtt élnem. Nem vagyok hívő, de most azt mondom, hogy isten megsegített bennünket.
- Hú, de megijedtem. – sóhajtott egy nagyot Zalán. – Akkor most adsz egy húszast Szent Antalnak?
- Adok fiam, adok. Bár most már minek?
- Anyának mit mondasz?
- Nem gondolom, hogy bármit mondanom kell. Azt elhallgatom, hogy ma elsősorban ezért mentem Pestre, de azt meg kell mondani, hogy a nászasszonnyal ismerjük egymást. Nincs ebben semmi, hiszen falubeliek voltunk.
- A viszonyotokat is megmondod? – kérdezte a lány.
- Majd később. Előbb-utóbb kiderülne. Soha nem titkolóztam, nem akarom most elkezdeni, úgyse lennék rá képes. Különben se tehet érte szemrehányást, hiszen vele csak később ismerkedtünk meg. Őt nem csaltam meg soha. A múltunkat nem tudjuk egyébként se megváltoztatni. Számotokra is javasolnám a jövőt illetően, hogy ha megesne, hogy félrelépsz akár te fiam, akár te lányom…na, jól van, nem vagy a lányom hál’istennek, de szívesen azzá fogadlak…szóval azt akarom mondani…
- Jól van, jól van apu. – vágott közbe ismét Zalán – Tudjuk, mit akarsz mondani, legyünk őszinték egymáshoz, soha ne titkolózzunk, bízzunk egymásban, meg ilyenek. Igazad van, ehhez fogjuk tartani magunkat. Mehetünk?
- Igen, Mehetünk. Szóval, - folytatta mégis az elkezdett gondolatmenetet – a megcsalás nem kizárólag egy másik személlyel létesített szexuális kapcsolat. A megcsalás az, ha becsapjátok, félrevezetitek egymást. Ha megjelenik a színen egy harmadik személy, az azt jelenti, hogy felül kell vizsgálni a kapcsolatot. Vagy kibírja a félrelépést, vagy nem, de soha ne hazudjatok egymásnak. Nem azért, mert nem illik, vagy, mert ezt kérem, hanem a saját lelki nyugalmatok, lelki harmóniátok érdekében. Nem tudom, de szerintem, nem lehet jó dolog hazugságban élni, állandóan a lebukástól tartva. Akkor persze valamit mondani kell, valószínűleg egy újabb hazugságot. Na, üljünk be! Nem adom itt tovább a bölcset.


Kinga és Eszter a teraszon üldögélt. Az asztalon gőzölgött a kávé az egyik üres széknél.
- Ezt nekem készítettétek ide? Milyen szeletek volt?
- Igen, az a te kávéd. Hallottuk az öreg csotrogányod csühögését és gyorsan megmelegítettük a déli maradékot. – ugratta Eszter.
- Milyen csühögés? Megnézném én a te Mazdádat ilyen idős korában, ennyi kilométer után. Majd az hogy csühög!
- Nem fogod meglátni apukám, mert nálam nem fog húsz évig szolgálni. A hajózás egyébként uncsi volt. Alig volt szél.
- Na, de Pesten se volt valami nagy hátszél. – kapcsolódott be Kinga - Elég lassan fújt vissza. Mi tartott ilyen sokáig?
- Mikor jöttetek vissza? – hagyta figyelmen kívül Zsolt a kérdést.
- Három óra körül. Azóta már aludtunk is egy jót. Mit végeztél?
- Találkoztam az ügyféllel, de semmi lényegeset nem tudok, hiszen csak három hét múlva megyünk el a helyszínre, felmérni a munkát. Viszont felvetette egy csereüzlet lehetőségét, de ahhoz el kell menni Nürnbergbe. Az öreg csotrogánnyal. – tette hozzá kissé megemelt hangon, a lánya felé fordulva.
- Egyébként jól eldumáltunk, de nem tudom, minek kérte ezt a találkozót.
- Vittél tolmácsot is? – csipkelődött Eszter.
- Nem kell a cukkolás! Egész tűrhetően elmotyogok németül, de most nem is volt rá szükség.
- Miért? Magyar volt a német? – tapintott a lényegre Kinga.
- Majdnem. Nem itt született, de jól beszéli a nyelvet.
- Vele töltötted az egész napot?
- Eltelt az idő. – válaszolt semmitmondóan. Az asszony elfogadta a választ, nem firtatta tovább.
- Biztosan csajozott a papa. – mondta Eszter, nagyot kacagva a saját szellemességén. Nem tudhatta, hogy nem is vicces, amit mond. Zsolt úgy érezte, hogy elvörösödött a feje, Zalán és Barbara tekintetét mindenesetre igyekezett elkerülni.
- Van valami kaja? – kérdezte, még mielőtt bárki reagálna a csajozásra, de egyébként is éhes volt kissé.
- Ma étteremben vacsorázunk. – jelentette be Kinga – Ha megfürödtél, mehetünk is.
- Akkor legalább valami nassolni való…
- Nincs. Igyekezz a fürdéssel, mi is éhesek vagyunk.