(2.bécsi út)

Pista már a lépcsőn elmondta, hogy biztosítást ajánl. Mivel rossz tapasztalatom volt a megbízhatóságával kapcsolatban, eleve eldöntöttem, hogy nem érdekel a lehetőség.
- Jöjjön be! – invitálta Ibolya, s ezzel megtörte az ellenállásomat.
Próbáltam elhárítani, de végül megkötöttük a szerződést. Volt egy kis illegális része az üzletnek, ugyanis a grazi székhelyű Finanz Forum szervező iroda nem volt Magyarországon bejegyezve, sem a biztosító, a Sparkasse Versicherungs A.G. Azzal, hogy schillingben fizetem ki a biztosítási díjat, deviza-bűncselekményt követek el. Igaz, egy kis telefonálgatás után befizethettem az éppen aktuális árfolyamon a 2000schillinget forintban is. Egy évre ez kb. 15 000 Ft. Azt hiszem az volt benne a legcsábítóbb, hogy kemény valutában gyűjthetem a pénzemet. Akkoriban nem volt még elterjedt a megtakarításos biztosítás, ez pedig az volt. 10 éves futamidőre szerződtem, 3 év után indult a visszavásárlási garancia. Kifizettem az első évet, s ezzel le is tudtam a teendőket egy évre.

Akkor viszont levelet kaptam a biztosítótól, hogy esedékes a következő évi díj. Próbáltam megkeresni az ügynököt, de a felesége azt mondta, nem tudja hol lakik. Megkaptam Grazból a következő (természetesen német nyelvű) levelet. Mellékeltek hozzá egy postai csekket, amin befizethetem. A gond ott kezdődött, hogy a Magyar Posta ezt nem fogadta be. Megérdeklődtem az Ibusz-nál, hogy át tudják-e utalni? Ez a cég eredetileg állami utazási iroda volt, de korlátozott banki tevékenységet is folytathatott.
- Igen, megoldható – biztatott az ügyintéző – húsz dollárba kerül.
- Még utána kell nézni, hogy kell ezt csinálni, de az biztos, hogy ebben a hónapban nem fog odaérni. Van schillingje, vagy…
- A valutaellátmányom terhére gondoltam.
Noha már vége volt ekkor a „létező” szocializmusnak, de még létezett a turistaellátmány. Vagyis az állam biztosított minden polgárának egy limitet, amivel külföldre utazhatott. Az útlevelet kellett bemutatni az Ibusznál, arra kiadták a kért valutában a keretet, vagy egy részét. Nyilván ha nem volt az egészre szükség, akkor nem váltottuk ki, bár ezzel is lehetett volna üzletelni, hiszen feketén el lehetett volna adni egy kis felárral. Annyi nehézséget okozott számomra az ilyen seft, hogy soha nem volt befektetni való forintom, erre pedig először költeni kellett volna. A pénzváltás nem volt újdonság, hiszen ekkor túl voltunk már az első külföldi nyaraláson. Igaz, Bulgáriába leva kellett, de Jugoszláviában vagy dinárral kellett fizetni, vagy német márkával, vagy az út menti pénzváltónál váltatták fel azt. Ugyanebben az irodában váltottuk ki akkor is. Sőt, már a’88-as bécsi úthoz is itt váltottunk pénzt.
Akkoriban elég gyenge volt a dollárárfolyam, de 20 dollárért akár háromszor is kimehetek Bécsbe, hogy az osztrák postán befizessem a 2000 schillinget. Egy retúr buszjegy ezer forint alatt volt. Kiváltottam tehát a turistaellátmányomat, és jegyet vettem egy Bécsbe induló „turista” járatra, egy sheftline-ra

A busz éjfélkor indult Egerből. Valahogy oda kellett jutnom, tehát a család Lada Samaráját kellett igénybe vennem. Egy fél éve vettük ezt az autót. Az egész család imádta. Egészen eddig én is. Emlékszem, hogy amikor hazahoztuk Miskolcról, majdnem benne is aludtunk. Ezen az éjszakán valami szokatlant tapasztaltam. Az út havas, kissé latyakos volt. Ennek tudtam be az első jelet. Menet közben egy pillanatra megtorpant. Azt hittem, megcsúsztam, vagy a latyakos úton helyben pördült a kerék, vagy valami hasonló. Nem sokkal később megint volt egy rándulása, mintha darabos lenne a benzin. E két apró rándulás után panaszmentes volt tovább az út. Hazafelé viszont már többször tett ilyeneket. A későbbiek során ez a probléma odáig súlyosbodott, hogy nem lehetett normálisan adagolni a gázt, mert folyamatosan rángatott a motor. Egyszer úgy mentem Pestre, hogy padlógáz, kuplung, gurulás. Megint padlógáz, megint gurulás. A hazaúton pedig tökéletesen működött. Kiszámíthatatlan volt ez a hiba, sőt elháríthatatlan. Üzemanyag-ellátási hibára gyanakodtam, de nem az volt, hanem elektromos. Ezt állapította meg egybehangzóan több szerelő is. Az összes szóba jöhető alkatrészt kicserélték, de hasztalan volt minden kísérletezés. Többször előfordult, hogy menet közben leállt a motor. Megállítottam az autót, újra indítottam, s mehettem tovább, míg megint meg nem ismétlődött ugyanez. Olykor viszont sokáig nem volt semmi baja. Ezt a kiszámíthatatlanságot nem tudtam neki megbocsátani. Négy év után – ekkor volt hat éves – lecseréltem egy kilenc éves Opel Kadettre. Jó döntés volt. Az Opellal meg voltam elégedve. A család viszont azóta is a Samarára emlékszik az autóink közül leginkább szeretettel. Ki érti ezt?

A buszpályaudvar mellett gyülekezett a csoport. Beálltam közéjük. A beszélgetésből kikövetkeztettem, hogy ezek ismerik egymást. Kíváncsian méregettek, hiszen én idegen voltam köztük. A téli viszonyoknak megfelelően öltöztem, de kezdtem fázni. Különösen a lábam. Nagy megkönnyebbülés volt mikor végre megérkezett a busz. A társaság leghangosabb tagja elővette az utaslistát, olvasta a neveket, s mi, annak alapján szálltunk fel.
- Horváth Gyula! Maga az? – nézett fel a papírlapról.
- Hmm - nézte ismét a lapot aggodalmas tekintettel. – Egy jegyet vett?
- Igen, egyet. –válaszoltam. Nem tudtam mire vélni a kérdést.
- Akkor majd valaki maga mellé ül.
- Jól van. – fogadtam el a döntését, de nem értettem, miért közli ezt velem. Én csak egy ülésen ülök, s mivel a buszon kettesével vannak az ülések, természetes, hogy mellém ül valaki.
Aztán amikor mindenki feljött a buszra, odajött a hölgy hozzám.
- Gyöngyösön megállunk, majd ott száll fel egy fiatalember, aki ide fog ülni. Addig egyedül lesz. Maga jön velünk vissza is?
- Igen, jövök. Csak a postára megyek, öt perc alatt el is intézem a dolgomat.
- Tudja, – tájékoztatott – legtöbben két jegyet váltottak, hogy ne üljön senki melléjük.
Értettem a szavait, de még nem tudatosult bennem, hova kerültem. Az útitársak takarót, kispárnát szedtek elő, berendezkedtek az alvásra. Még ekkor is azt hittem, azért vettek két-két jegyet, hogy kényelmesebben utazzanak. A fűtés ontotta a meleget. Hosszú kabátomat azonnal, kicsit később a csizmámat is levettem. Azt reméltem, kihasználom Gyöngyösig, hogy nincs szomszédom, és aránylag kényelmesen alszok egy jót. Na, ebből nem lett semmi. Meleg volt, hangos volt a motor, s az is zavarta az elalvásomat, hogy a kanyarokban dülöngélni voltam kénytelen. Belső világítás természetesen nem volt, hogy aki képes rá az alhasson. Kifelé se bámulhattam, hiszen éjszaka nincs mit nézni az országút mentén.
- Együtt fogunk utazni? – jött fel a gyöngyösi útitárs. Ő szállt fel itt egyedül. Néhányan ismerősként üdvözölték, mások aludtak.
Bemutatkoztunk. Sem a nevére nem emlékszem, sem arra amiket beszélt. Viszont néhány dolgot sikerült helyrerakni magamban. Ez egy seftelős járat. Ha nem lenne egyértelmű, a „seft” tisztességtelen kereskedelmet jelent, s nagyon jól kifejezi ezeknek az embereknek a tevékenységét. Az egymás felesleges hülyítésétől persze felfordul a tisztességes ember gyomra. Ha nekem mondja, hogy nem piacozik a behozott áruval, hanem rokonoknak, barátoknak hozza megrendelésre, talán még el is hiszem. Talán! Na, de egymást is ezzel etetik, holott ismerik egymást. Tudják, hogy szombaton is együtt voltak Bécsben, az előző szombaton is, meg azelőtt is olajsütővel, videójátékkal, meg nagy csomag kávéval megpakolva jöttek haza. Sőt, már szervezik a jövő heti bevásárló utat Szabadkára. Képtelenség, hogy valakinek ennyi rokona legyen. Bizonyára hallgatólagos egyezség van köztük. „Én nem szólok, hogy hazudsz nekem, cserében te se tedd szóvá, ha én hazudok!” Ma kedd van, a szombati behozatallal tuti, hogy kint áll egy-egy családtag a piacon. Na, nem most, majd reggel.

A gyöngyösi útitársam jóvoltából megértem, mire kell az üres ülés. Oda rakják a motyót.
Tatabánya térségében megállunk pisilni. Jót tesz a fejemnek a hideg levegő, mert annyira melegem van, hogy már a pulóvert is kénytelen voltam levenni.
- Nem lehetne lejjebb venni a fűtést? – kérdem a sofőrtől.
- Hátul azt mondják, hogy fáznak.
Tehát nem lehet lejjebb venni. Valahogy majd kibírom. Miután tovább indultunk, kicsit sikerült aludnom. Akkor ébredtem fel, amikor Győrnél vége lett a pályának. Nem volt valami sok alvás, de ennyit sikerült. Elővettem a táskámat, megreggeliztem, bámultam a kinti fényeket. A határ közelében már inkább volt mit látni, mint korábban.
A határnál félreállítottak.

Rutinos utazók (rajtam kívül mindenki) elővették az útlevelüket, de biztos ami biztos alapon a „csoportfőnök” is felhívta erre a figyelmünket. Kinyitva, magunk előtt kellett tartani, amikor a határőr végigsétált a buszon. Nyilván meg tudta állapítani, hogy mindenkinek van a kezében útlevél, de ettől többre nem is volt kíváncsi. Mindez még a közlekedő sávban történt, csak ezután kellett a busznak félreállnia, a „vámvizsgálathoz”. A főnök leszállt, bement a vámra, majd talán 10 perc is eltelt, amikor visszatért. Közben befutott egy „testvér” turistabusz Bükkszékről. A többiek örvendeztek neki, tehát bizonyára ezek is ismerősök.
- Visszafelé hozni kell sört! – mondta a képviseletünkben intézkedő hölgy, amikor visszatért, majd szólt a sofőrnek, hogy mehetünk.
Ekkorra már felébredt egy bőbeszédű útitárs közvetlen mögöttem. Az illendőség úgy kívánta, hogy néha hátrapillantsak, esetleg mondjam, hogy „ühüm”, jelezvén, hogy figyelek rá. Egy idő után már kezdett számomra terhes lenni, de ez az alak folyamatosan dumált mindenféléről. Többnyire, számomra teljesen érdektelen dolgokról. Csupán a Wartburg rally-autóra emlékszem, aminek szerinte 60 cm szélesek voltak a kerekei. Talán be kellett volna szólni, hogy ezt már nem hiszem el, hátha visszafogta volna magát, de nem reagáltam erre se, mint ahogy egyéb képtelen állítására sem.
- A Mexiko platz-on leszállunk – tájékoztatott bennünket a „főnök” – a busz pedig átmegy a hídon, leparkolni. Aki akar menni a Máriára (Mariahilfer strasse), az majd 9-kor bemehet a bükkszéki busszal. Nem lehet ott megállni sehol, de a Józsi megoldja. Pont délben indul vissza. Aki nem lesz a kijelölt helyen, az ott marad, nem fog várni senkire. Egy órakor indul ez a busz is a Humába, majd ott találkozunk és visszaszállhat mindenki a saját buszára.

Hat órakor megérkeztünk a Mexiko platzra. A társaság szétszéledt. Ilyenkor még nem volt nyitva semmi. Lődörögtem az utcán, cipeltem magammal a diplomata táskámat, tele kajával. Nem hittem volna, hogy ekkora súlya van. Megkerestem a postát. Egészen közel volt, de természetesen csak nyolckor nyitott. Járkáltam a hideg utcán fel, s alá. Néhány üzletben már mozgolódtak fél hétkor. Az útitársaim jöttek-mentek, megbeszélték, hogy ki mennyi pénzt váltott át itt helyben, s mennyi az árfolyam.
Jöttek közben a kukások, akikkel kapcsolatban a nagydumás felvilágosított, hogy havi húszezret keresnek, ha osztrákok, tízet, ha külföldiek. Az annyi, mint…7,50-el átváltva…kb. 75 000Ft. Nem rossz pénz. Az osztrák ennek a dupláját….egy hónap alatt a kukás megkeresi egy autó árát. Na nem egy VW-re gondolok, számoljunk csak egy Daciát, vagy Wartburgot. (következő évben a Dacia pickup-om 156eFt lesz.) Sírkövesként nagyjából nekem is egy külföldről ideszakadt kukás fizetése a havi bevételem, de ebből még le kell vonnom a kiadásaimat, ami még legalább a harmada, ha a munkáim nagy részét eltitkolom. Teljesen becsületesen már akkor se lehetett megélni, de ez az állapot később még rosszabbodott. Igaz, a komám, aki lakatos kisiparos volt, már akkor úgy számolta, hogy a bevételének a 17%-a marad a zsebében. Már az is elég elkeserítő arány. Nekem, ha feketén dolgoztam épületen, a munkadíjam kb. 80% volt. Sírkőnél 50-60. Leadózva persze meg se közelítette ezt. Panaszra ugyan semmi okom nem volt, hiszen egy éves bevételem 20%-át be mertem fektetni üzemi gépjárműbe. Akkor még úgy működött az autóvásárlás, hogy mielőtt átvettem a debreceni telepen, be kellett mutatnom a csekket, amire kifizettem a teljes vételárat. Szó nem volt még akkor hitelről, meg lízingről.

Két óra nagyon hosszú idő, ha tétlenül kell várakozni. Kezemben az élelmiszer ellátmányommal végigjártam a környező utcákat. Messzire nem mertem elmenni, féltem, hogy eltévedek. A Duna nem volt messze, de oda nem mentem le, pedig talán érdekesebb lett volna, mint a seftelők rohangászását nézni. A posta előtt 7.55-ig nem volt senki. Nyitásra viszont legalább húszan tódultunk be az ajtón. Rajtam kívül mindenki tudta, merre kell mennie. Nekem előbb kicsit tájékozódnom kellett, de végül feltaláltam magamat. Megkérdezhettem volna az előtérben álldogáló biztonsági őrt, de kicsi volt rá az esély, hogy ért magyarul. Igaz, ha mutatom a csekket, ő mutatta volna a megfelelő ablakot.
- „Cvájtózend und fünf”- mondja a hivatalnok a kisablakon túlról, miután benyújtottam a csekket. Betoltam a kétezret.
- „und fünf siling”
- Mi van? Kétezerről volt szó, annyi van a csekkre írva. Kell még 5?

Erről a családban most, 17 év elteltével vitába keveredtem, hiszen nekem szent meggyőződésem, hogy nálunk nem kértek akkor a postán ügyintézési költséget. Annyi pénzt kellett fizetni, amennyi rá volt írva a rózsaszín csekkre. Azóta már ez megváltozott nálunk is. A kedvezőtlen változás mindig „begyűrűzik”.

Szerencsére volt nálam pénz, beadtam még egy tízest, amiből kifogták a hiányzó összeget.
Mindezt néhány perc alatt elintéztem, akár indulhatnék is haza. Eszembe jut, hogy megkérdezték, hogy jövök-e velük vissza. Micsoda kérdés! Ugyan mit kezdenék magammal egyedül itt, a nagy idegenben? Hova mennék, na meg aztán hogy jutnék haza?
Tovább lődörögtem a környező utcákon. Nem volt egy nagy forgalmú környék. Csendes kis tér a Mexiko platz. Közel van ugyan a Duna hídra való felhajtó, amin elég nagy a forgalom, de itt már magasan felettünk vezet az út, nem nagyon hallani ide a forgalom zaját. A gyalogos forgalom jelentős részét a magyarok teszik ki, akik a majdani buszálláshoz gyűjtik a csomagjaikat. Kézi targoncával tologatják a környékbeli üzletekből a kartondobozokat. A felesleges csomagolóanyagot rakják a kukák környékére. Lehetne vinni megint a szemetet. Gondolom, milyen boldogok lehetnek ettől a környékbeli lakók. Közben újabb busz közeledik Szabolcs Volán felirattal. Mielőtt felülök a „Máriás” járatra, 60db olajsütőt számolok össze. Kávéból is rengeteg gyűjtővel, holott éppen azon mérgelődtek a turistatársaim, hogy januártól – ami éppen ekkor volt – megszigorították a kávé és a cigaretta behozatalát. Gondolom, bíztak a vámosok sör rendelésében. Mertek kockáztatni.

A „Máriára” unaloműzés okán kívántam elsősorban bemenni, de a család azt is meghagyta nekem, hogy vigyek TV-játékot. (videó játék, de mivel nem volt még számítógép – hacsak az akkor elérhető Commodore 64-et nem tekintjük annak – a TV-re lehetett csatlakoztatni) A Mexikó tér környéki üzletekben nem is láttam ilyet.
Felszálltam a bükkszéki buszra, cipeltem magammal a kajás táskámat. Nem tudom, hány napra volt ellátmányom, de nagyon nehéznek találtam. Nem voltam éhes, így nem is nagyon tudtam könnyíteni rajta. A nagydumás megint mellém került, nem elég, hogy az utcán téblábolásom nagy részében is a nyakamon lógott.
Szépen sütött a nap, de nem sokat láttam a városból, hiszen folyton erre az erőszakos beszélgető, illetve beszélőtársra kellett figyelnem. Valamelyest javított volna a helyzeten, ha ő ül az ablak mellett, de nem így volt. Aztán, amikor leszálltunk a buszról, mégis megsegített Mária. Egy időre elvesztettük egymást. Igaz, délben megint összetalálkoztunk, de azért sikerült egy kis nyugalomra szert tenni.
A bevásárlást hamar letudtam. A Getreidermarkt strasse-n bementem ugyanabba a boltba, ahol 1988-ban vásároltam. Kinéztem a játékot.
- Mennyi?- kérdeztem az árát. Nem tudom mennyit mondott, de az nekem túl sok volt.
- Akkor nem kell, mert nincs annyi pénzem.
- Mennyije van?- kérdezte a kereskedő. Mondtam, az összeget, ami alig volt kevesebb.
- Akkor vigye el annyiért!
Megvettem. Kellemetlenül éreztem magam, noha biztos lehettem abban, hogy ez itt gyakori eset, hiszen mások szoktak alkudni is. De tőlem ez idegen. Igaz, nem is én alkudtam, hanem az eladó magától tett ajánlatot.

A városnézés most is elmaradt. Időm ugyan volt rá, de most még több csomagom lett, cipekedve pedig nem annyira hangulatos. Kedvem ugyan lett volna hozzá, gyönyörű, napfényes idő volt. Mintha legalább április lett volna, nem január eleje. A „Mária” és a Getreidemarkt strasse sarkáról rá lehet látni a körútra, látni a városházát, meg azt hiszem, a parlamentet is, de csak messziről. Ennyit képeslapon is meg lehet nézni. Az utca forgatagában annyi változást láttam a korábbi bécsi utammal szemben, hogy most nem a Citroen BX volt a feltűnően sok autó, hanem a Volvo 740 lett a sláger. Nem hinném persze, hogy több volt belőle mint a német autók bármelyikéből, de nekem feltűnt, hogy milyen sok van belőlük.
A lábam már nagyon elfáradt a céltalan sétálgatástól, mire eljött a dél. A nagypofájúval megint összetalálkoztunk. Megérdeklődte, hogy mit vásároltam, és mennyiért. Ennyi figyelmesség kitelt belőle is, de aztán kezdett ismét fárasztó lenni. Enyhült rajtam a szellemi nyomás, amikor a többi seftelő is befutott.

A Huma jó messze volt a várostól. Ma már nálunk is teljesen hétköznapiak a hatalmas bevásárló központok, de akkor még nem láttam ilyeneket. Óriási parkolóban szinte elveszett az a néhány száz autó, ami ott várakozott. Az útitársaim akcióba lendültek. Talán csak én maradtam a buszon. Illetve én is leszálltam, kicsit járkáltam a parkolóban, fürödtem a tavaszias verőfényben. A távolban láthattam a Bécs fölötti hegyeket, de a városból innét már semmi nem látszott. Türelmetlenül vártam az egri buszt, amire azonnal át is költöztem, amikor befutott. Jöttek sorra a bevásárlók, telerakták az utasteret csomagokkal, még az én lábam alá is jutott az olajsütőkből, noha az alattunk lévő csomagtartó is megtelt, még benn a városban. Úgy látom, ki van már ez próbálva. Ha minden jegyet más-más ember vett volna meg, nem férnének be a csomagok. Hozhatnak itt bármiféle vámkorlátozást, mind csak annyit ér, amit betartanak belőle. Iszonyatos mennyiségű kávét leszedhettek volna a határnál csak a mi buszunkról, legalább annyit a bükkszékiektől, meg a szabolcsiaktól, meg még akiket én nem láttam, de nem hinném, hogy csak ez a három busz járt aznap Bécsben bevásárolni.

A vásárlás izgalmait egymás közt beszélték meg a többiek, így engem már a nagypofájú se terhelt a dumájával, nyugodtan leskelődhettem kifelé az ablakon.
A sofőrünk sietősre vette a tempót. Senki nem biztatta erre, de azért nem bántuk. Jó lenne mielőbb haza érni! Noha 370km mindenképpen nagy távolság, nem sokat lehet nyerni gyorshajtással. Főleg, hogy van közben egy határátlépés is.
Bruck-ban előttünk termett egy nagy csapat rendőr. Megállítottak. Nem számoltam, de legalább tízen lehettek. A sofőr kinyitotta az ajtót. Amennyi rendőr befért a lépcsőre, annyi fel is jött. Nem tudok németül, nem értettem mit beszélnek, csak az utas társak beszélték meg egymás közt, hogy gyorsan jöttünk. A „főnök” megpróbált beavatkozni. A rendőrök olyan indulatosan hajtották el, hogy azt hittem, mindjárt meg is verik. Nem hagyták, hogy megdumálja a tényállást. Nem engedtek tovább, amíg nem fizetünk. Ki kellett fizetni a helyszíni bírságot, amit aztán a „főnök” össze kalapolt. Nekem ugyan már a vásárláshoz is kedvezményt kellett igénybe vennem, de néhány schillingem maradt a zseb sarkában. Tényleg csak néhány, nem is tudtam volna sehol hasznát venni,de azért nem szívesen adtam oda. Mondtam én a sofőrnek, hogy gyorshajtson? Mindenesetre izgalmas jelenet volt.

Néztem a tájat. A Lajta síkság, amit oly sokat emlegetett katonáéknál a zászlóalj parancsnokom. Itt kellett volna védenünk a hazát az osztrák hegyivadászok ellen. Így azért sokkal kellemesebb, mint harckocsival. A szántóföldek nagyon szépen el voltak dolgozva. Az autópálya mellett végig kerítés húzódott, a túlsó oldalán keskeny aszfaltos üzemi út, közvetlenül mellette, néhány arasznyival kezdődött a szántás. Szép fekete föld, egészen finoman, rögmentesen elboronázva várja a tavaszt, hogy kikelhessen a vetés. A határ közelében már mintha szélesebbek lettek volna a mezsgyék. A magyar oldalon megszűnt a kerítés, eltűnt az aszfaltos üzemút, helyette földúton közlekedhettek a traktorok, az út menti füves sáv egyre szélesebb lett, a szántás egyre durvább, egyre „szemetesebb”. Előbb csak fűcsomók, majd nagyobb száraz gazok, hevertek az egyre nagyobb rögök tetején. A Kisalföld keleti részén már egész kukoricaszárakat is láthattam a szántáson. Közben lebukott a nap, vörösen izzott a dél-nyugat égbolt, majd hamar be is sötétedett. A hófoltokat már villanyfénynél láttam Tatabánya fölött a hegyen. Kifutottunk a tavaszból. Errefelé is csak nyomokban volt hó, de azért a táj – már amit láthattam belőle – egyre fehérebb, egyre téliesebb lett, amint haladtunk kelet felé. Az igazi télbe Gödöllőnél futottunk bele. Itt már összefüggő volt a hótakaró azt hiszem. Látni egyre kevesebbet lehetett, mert sűrű ködbe futottunk bele. Nem ködfoltba, hanem sűrű, makacs és kiterjedt, mindent elfedő ködbe. Aggódva figyeltem előre. A felezővonalakból csupán kettőt lehetett látni. A sebességmérő 100-at mutatott. Ilyen körülmények között nagyon gyors. Még szerencse, hogy az autópályán nincs szembejövő forgalom. Csak arra kell ügyelni, nehogy belefussunk valakibe. Előzni is nyugodtan lehetett, legfeljebb útba leszünk a gyorsabban haladóknak. Bár ilyen körülmények között minden normális ember visszább veszi a sebességet. Gyöngyös után. Véget ért a pálya, de a sebességünk nem csökkent. Nagyon aggódtam. Veszélyesnek találtam nagyon ezt a tempót.
- Csak egyszer érjünk Egerbe! Átülök a Samarába, és úgy vezetek, ahogy jónak látom.

Szerencsésen megérkeztünk. Átültem, s hazaóvatoskodtam. Közben megbizonyosodhattam, hogy előző este nem a kerék csúszott meg kétszer is, hanem valami baja van a kocsinak. Később, - mint már a beszámolóm elején említettem – kénytelen voltam ehhez az állapothoz hozzászokni.
Bécsben azóta nem jártam se nyáron, se télen, sem semmikor. Bár kijutott nekem az a szerencse, hogy Kovács Sanyi barátom magával vitt kamionozni 2008 januárjában, decemberében, 2009 januárjában, valamint júliusában is. Többször is jártunk Bécs közelében. Egyszer még Wienerneudorfba is volt fuvarunk, de ez a közelség nem jelenti azt, hogy láttam Bécset.
Ma már nem is igazán érdekel.

Az még hozzátartozik a történethez, hogy év végén megint jött a felhívás, ismét mehettem volna a postára, de inkább úgy döntöttem, felszámolom a biztosításomat. A visszavásárlási garancia eredetileg csak 3 év után lett volna érvényben, de mivel országos szintű botránnyá dagadtak az illegális voltuk miatt ezek a fajta biztosítások, - gondolom méltányosságból - hajlandóak voltak visszafizetni korábban. Mérlegeltem a helyzetet. Vagy 4 ezer schillingem veszik, vagy 6. Kellemes meglepetésként ért, amikor levélben kérték a devizaszámlám számát. Persze nekem nem volt ilyenem, készpénzben viszont nem fizettek. Bár az se lett volna egyszerű, hiszen aligha volt a közelemben kifizetőhelyük. Az OTP bankba mentem most is Mezőkövesden.
- Be kellene fizetni valamennyi valutát, amivel meg tudnánk nyitni a számlát! – mondta az ügyintéző.
Belepirultam a feladatba, hiszen honnét lenne nekem valutám?
- Valamennyit kiveszek a turistaellátmányból, mert legfeljebb két kanadai dollárom lenne. – mondtam. Azt már nem meséltem el, hogy ajándékba kaptam egy harsányi megrendelőtől, aki Kanadából látogatott haza. Ennyire nem voltam felszabadult. Sőt semennyire nem voltam felszabadult, hiszen számomra szokatlan szituációban eléggé szorongó tudok lenni.
- Elég lesz az. – jött a válasz, s már intézte is a hölgy a számlanyitást. Egy hónapon belül rajta volt a pénz. Természetesen nem négyezer schilling, hanem csak 1800, ha jól emlékszem. Nem volt egy jó üzlet, de a teljes buktához képest mégis sikert jelentett.