Bregovo egy nagyon pici határátkelő. Szerencse, hogy minket egyáltalán átengedtek itt. Távol voltunk minden főúttól. Sokadrendű úton kerestük a belgrádi irányt, de itt még nem is jelezték. A térképünk alapján céloztuk meg Negotint, ami egy nagyobbacska falu volt itt a Duna és a hegyek közötti kicsiny síkságon. A három kocsi hűségesen követett, azt gondolták, hogy én biztos vagyok az útirányban. Ibolya nagyon jól navigál. Talán 20 kilométert haladhattunk, amikor elértük a hegyeket. A másik vége, innét 200km. Eléggé figyelni kell a kanyargós hegyi utakon, de legalább itt nincs forróság. Nagyon tetszik a táj, el is feledkezem róla, hogy a hat órás határátlépéstől mennyire elfáradtam. Felért legalább 300km autózással. Igen. Pontosan annyival vetett vissza bennünket. Este nyolcig végig tartottuk a sorrendet. Csaba néha panaszkodott, hogy a Wartburg füstje csípi a szemét, de nem ment volna elém, inkább szívta a kétütemű motor füstjét, ami szerintem is büdös, de engem nem zavar, hiszen hátrafelé pöfög. Ha valamelyik faluban elbizonytalanodtunk, Ibolya kikiabált a járókelőknek, hogy „Beográd?” azok pedig mutatták az irányt, amerre mennünk kell. Közvetlenül Majdanpek előtt volt egy útépítés. Pontosabban nem volt, csak gépek álltak egy bekerített részen, az út szélén terelő táblák voltak kirakva, de munka nem folyt éppen. Volt ott egy öreg bakter. Ibolya kiszállt a kocsiból, odament az öreg ráchoz érdeklődni.
- Menjünk le itt jobbra a városba, a villanyrendőrnél forduljunk jobbra, és az a belgrádi út!
- Ezt magyarul mondta?
- Dehogyis! Szerbül. Annyit tán csak megértek, hogy szemafor. A többit pedig elmutogatta.
Ügyes ez a csaj.

A városba nagyon meredek lejtőn kellett leereszkedni. A Wartburgban alapból ki van iktatva a motorfék, de itt be kellett kapcsolnom. Kettes fokozatban, padlófékkel, erősen csikorogva jutottunk le. Abban nem vagyok biztos, hogy ha közben meg kell állni, akkor azt hogyan oldom meg.
A szemafornál jobbra, majd ismét vissza kellett kapaszkodni a korábbi szintre. Baloldalon megdöbbentő látvány fogadott. Egy óriási – de ezt valóban hatalmasnak kell elképzelni – óriási kráter, egy külszíni bánya. Azt hiszem, rézbánya. Körben, a teraszokon tekergő utakon, innét nézve pöttömnyi dömperek verték a port. Lenn a kráter alján szappanos színű tó. Nem sokkal ezután a Ladások lemaradtak. Egy kicsi pihenőnél vártunk rájuk. Velünk átellenben is volt egy leálló, s ott láttam egy fura szerelvényt. Egy német rendszámú kisbusz után volt kötve egy kis Suzuki Samurai. Az volt a pótkocsija. A Suzuki kormányművét úgy iktatták ki, hogy leszedték az első kerekeit, s alá toltak egy forgózsámolyos tengelyt. Nagyon elmés megoldás.
- Mi történt? – kérdeztük Sanyiékat, amikor beértek bennünket.
- Semmi baj, csak az egyik gyereknek hányni kellett. Nem bírja a hegyi utat.
- A nagyobbik felén már túl vagyunk, de azért lesz még kanyar.
- Jól van, nem tudunk vele mit kezdeni, ha rosszul lesz, majd megint megállunk.
- Pihenjünk egy kicsit?
- Nem kell, mehetünk.
Újra együtt a konvoj, robogtunk tovább hegyen-völgyön át. Utolértünk egy osztrák furgont, ami egy árnyalattal lassabban ment, mint én szerettem volna, de a kanyarok miatt ritkán kínálkozott alkalom előzésre, ráadásul 4 kocsira kellett gondolnom. A negyedik faluban az osztrák elkanyarodott jobbra, a Duna felé. Egy szélesebb völgy következett, majd ismét a hegyek közé ékelődött az út. Szép vidék, de már jó lett volna valahová megérkezni. Még alig 200km-t haladtunk, de szívesen letáboroztam volna. Mondani persze nem mertem, hiszen mindenki vágyott már haza.

Dél volt, amikor elértük Pozsarevácot, s ezzel kijutottunk a nagy hegyek közül. Mielőtt bejuthattunk volna a városba, kaptunk egy 10 perces sorompót. Összegyűltünk megbeszélni az ebédet.
Rám bízták, hogy valahol a városban álljak meg, keresünk valami éttermet, vagy boltot, vagy valamit. Benn a városban, egy tágas csomópontban állt a kocsisor. Előttem két kamion. Gondoltam, a belső sávban elhúzok mellettük. Közben persze kanyarodtunk is, nem láttam, hogy a piros lámpa miatt állnak. Mellettük már a szembejövők sávja volt. Visszamenni nem tudtam, mert a többiek is jöttek utánam.
Szerencsére jó széles volt az út, elfértek tőlünk, de gondolom, anyáztak rendesen a sok hülye külföldi miatt.
Ezen a kritikus ponton átjutva széles, macskakő-burkolatú térhez értünk. Mintha két út lett volna egymás mellett. Jobb oldalon a közlekedő út, balra az üzletsor előtt a parkoló, vagy legyen tér. Át kellett vágnunk a forgalmon, az ellenkező oldalra. Sanyi, aki rutinos közlekedő - hiszen fuvaros - úgy állt meg, hogy a kocsi fara kilógott az útra. Ha nem volt hely a kikerüléshez a mögülünk jövő forgalomtól, akkor a Belgrád felőli forgalomnak meg kellett állni. Sanyit nem zavarta a dolog, nem volt hajlandó előrébb állni. Bementünk egy presszóba, de nagyon drágának találtuk a kólát. A gyerekek már több mint 10 napja nélkülözik, de annyi pénzünk nincs, hogy vehessünk. Sanyiéknak tellett rá, de kajálni nem volt alkalmas itt, ebben a nagy zajban. Abban egyeztünk meg, hogy a városon kívül az első árnyékos helyen álljak meg, majd ott eszünk. Így is tettem, kb.10 km után, de Csabának nem felelt meg a hely. Közeledtünk már az autópályához, ami csak irányadó volt, nem terveztük felhajtani rá. Abban egyeztünk meg, hogy keljünk át Szendrőnél a Dunán, s majd valahol Keve közelében leállunk. A meleg már megint elviselhetetlen volt. Hét és fél ágra sütött a nap. Már a hegyek hűsítő hatására se számíthattunk, hiszen innentől végig sík vidék van egészen hazáig. Már az egész család fáradt volt és nyűgös. A gyerekek vagy aludtak, vagy veszekedtek. Próbáltam azzal felkelteni az érdeklődésüket, hogy hamarosan a Dunához érünk.
- Na, itt van a Duna. – mondtam, mikor elértük az árteret, de mire a hídra értünk, Zsófi elaludt.
Széles víz, hosszú híd, de semmi különös. Nem olyan látványos, mint Újvidék közelében, ahol mintha csak azért lennének a hegyek, hogy a Dunát a megfelelő irányba tereljék. Előbb hosszú emelkedőn kell felkapaszkodni, majd a másik oldalon csak fut a kocsi lefelé. A híd félelmetes magasságban ível át a folyó felett. Kár, hogy nincs ott egy kis terasz, ahol megállhatnánk csodálkozni.
Kevét csupán érintette az út. A következő város Pancsova, amely közvetlen Belgrád mellett van, csak épp a folyó másik partján. Addig már nem akartunk elmenni evés nélkül, így a legelső nagyobb út menti fa alatt megálltam, amelynek megfelelő irányban volt az árnyéka. Csabáék megálltak mögöttünk, de a két Lada már nem fért az árnyékba, így ők túl mentek rajtunk vagy 50 méterrel, a túloldalra. Természetesen a fuvaros most se húzódott le, megint útakadályt képezett, éppen úgy, mint Pozarevacon.

Látnivaló itt aztán egyáltalán nem volt. Hacsak a zöldellő kukoricatáblát nem találtuk elég izgalmasnak. Az italkészletünk már a végét járta. Csaba, meg Ibolya megitták az utolsó sört, én pedig natúr citromlével oltottam a szomjam. Nagyon meleg volt, de legalább savanyú. A gyerekek reklamáltak, amiért ők nem kapnak belőle. „Apátok vezet”. Így van. Én dolgozom, pillanatnyilag az én komfortérzetem a legfontosabb. Amikor már nagyon éhes vagyok, akkor leves esne jól, különösen akkor, ha egyébként is elviselhetetlen a forróság. A levesre persze még várni kellett estig, most be kellett érnem vagdalthús konzervvel és kenyérrel. Nem nyújtott valami nagy élvezetet ez az étkezés, de enni kell. Kicsit jó lett volna aludni. Közvetlen az út mellett álltunk, de elég kicsi volt a forgalom, nem volt nagyon zavaró. Félóra állásidőt szabtam meg magamnak. A hátradöntött ülésben erőltettem az alvást.


Kár volt így elhúzni az utat. Ha szombaton feljövünk Vidinig, már rég otthon vagyunk. Ötszázötven kilométer nem fogott volna ki rajtunk. Habár…a fene tudja. Ma még ennek csak a felét tettük meg, de már nagyon elegem van. Még 500km hazáig. Atyavilág!

*

Szombat reggel azt mondta Ervin, hogy „menjünk haza ma” Akkor hajrá! Reggeli után neki is vágtunk az útnak. Berobogtunk Várnába, a tranzit utat követve bolyongtunk egy kicsit a város szélén, majd rátaláltunk az autópályára. Mi voltunk a leggyorsabbak.
- Nem kell sietni, – szólt rám Ibolya – ma csak 200km-t megyünk. Délre ott vagyunk a kempingben.
- Igazad van. Mi van, ha csak egy órakor érünk oda? Semmi.
Visszább vettem a tempóból. Gyönyörűen sütött a nap, a menetszél kellemes klímát csinált a kocsiban. Örültünk nagyon, hogy hazamegyünk. Ismerős tájat kerestem, hiszen egyszer már jártunk ezen az úton. Távolról ráláttunk a várnai repülőtérre.
- Mehetnénk repülővel is. Hamarabb lenne. – mondtam csak azért, hogy mondjak valamit. Teljesen világos, hogy nem mehetnénk, de mondani azért lehet.
- Na, nézzétek csak! Itt vannak a rózsák.
- Hol?
- Itt az elválasztó sávban.
Csaba hiányolta a rózsákat, mivel emlékezett az iskolában tanultakra, miszerint Plovdiv környékén a sok rózsából olajat készítenek. Nem kizárt, hogy ez ma is így van, de mi messze vagyunk Plovdivtól.
Az ország közepén húzódik végig a Balkán-hegység, amitől északra vezet a mi utunk, Plovdiv pedig ettől délre van. Ha Burgasz környékén nyaraltunk volna, akkor talán látunk rózsaültetvényeket. Talán. Nekem ugyan nem a rózsa ugrik be elsőre a Plovdivról, hanem a cigaretta, amit titokban szívtunk gyerekkorunkban. Kemény papírdoboza volt, de lehetett szálra is kérni. Nem is volt pénzünk egész dobozra, hacsak össze nem pótoltuk. Persze ajánlatos volt csokit is venni, ami hitünk szerint elvette a dohányfüst bűzét. Ez fontos volt, hogy otthon ne vegyék észre, hogy cigiztünk. Szerencsére nem szoktam rá, de ki kellett próbálni. Nagy kaland volt.
Sumen fölött, most is megálltunk tankolni. Az autópálya ekkorra már rég véget ért, hiszen a teljes hossza talán 40km lehetett. A főútnak viszont át lehet menni a túloldalára, így nem is építettek kutat mindkét oldalba. Csaba hamar végzett. Azonnal át is ment a mi oldalunkon lévő parkolóba, ami lehetett talán 150 méterre tőlünk. Ennek azért van jelentősége, mert nem volt a kúton normál benzin, csak szuper. Nekem viszont csak normálra szóló benzinjegyem volt, mert a Wartburgba az kellett. Csaba tudott volna adni, de sokáig feltartottuk volna a sort. Így kénytelen voltam pénzzel fizetni. Három üveg konyak árát adtam oda. Nem jelentett gondot, mert mint már említettem, tehetős turisták voltunk. Inkább még olyan problémánk lesz később, hogy mit vegyünk a megmaradt leváért.
Már közel jártunk Tarnovohoz, amikor egy ivóvizet is jelző pihenőben megálltunk. Jobbra, a hegy felőli oldalon gyümölcsös kertek voltak, de a forráshoz le kellett menni baloldalon a völgybe. Kitaposott gyalogút vezetett oda. Szembe találkoztunk utazókkal, akiknek a kocsijai mögé parkoltunk le. Vizes kanna volt náluk, tehát jó irányba megyünk. Legelőbb a toalettet találtuk meg. WC-nek nem mondanám, hiszen az vízöblítést jelent, ez pedig „száraz üzemű” volt. Éppen úgy nézett ki, mint az otthoni kerti budi, csak nem volt benne ülődeszka. A betonpadlóban volt egy lyuk, előtte két tégla, mellette papírkosár. Megnéztük, de senki nem kívánta használni. A forráshoz még kicsit tovább kellett menni a bokrok között.
Nagyon lassan csordogált a víz, ezért nem is töltöttük tele az üvegeinket, csupán annyit vettünk magunkhoz, amit most megiszunk, s a hátralévő 20-30km-en szükség esetén még legyen nálunk néhány korty. A völgyből visszamászva, még egy kicsit nézelődtünk a kertek felé. Jött két helybéli öregember, biciklin tolva megrakott gyümölcsös kosarakat. Apró sárga szilvafélének van a szezonja. Olyasmi apró bogyók, mint a cseresznye, csak ez szilva. Egyikük telerakta a gyerekek markát, s közben mosolyogva beszélt hozzájuk.
- Köszönjétek meg!
- Minek? Úgysem érti. – hárított Zsófi kapásból.
Ebben talán igaza van. Noha nagy eséllyel megköszönésként értelmezett volna bármit, amit mondanak neki. Én legalábbis a helyében azt feltételeztem volna.
A kempingre nagyon könnyen rátaláltunk. A cél kiválasztásakor arra hivatkoztam, hogy a gyerekeknek jó lesz ismerős helyre érkezni, de valójában ez nekem is fontos volt. Előző itt tartózkodásunkkal szemben, most -– Csaba javaslatára – nem bungallow-t béreltünk ki, hanem sátorhelyet, mivel volt nálunk sátor.
- Paszport? – kéri a recepciós hölgy.
Ibolya odaadja a testvéréét, mivel legutóbbi ellenőrzéskor elcserélték. A hölgy kinyitja, majd fennhangon rácsodálkozik a névre.
- Szantamaríja?
Ibolya hirtelen zavarba jön a csere miatt, csak később emésztettük a dolgot. Hogy meglepődött a sógorasszony nevén? Sánta Mária. Nem azt jelenti, amit ő gondol, de nagyon hasonló a hangzása. A jelentése nem ugyanaz. Nem szent, hanem bicegős. Aztán próbáltuk megmagyarázni, hogy sátorhelyet szeretnénk. Nagyon nem értettük egymást. Akkor sikerült csak előrébb jutni a probléma megoldásában, amikor rákérdezett, hogy „bungallow?”
- Nem, nem bungalló. Sátor
- Paljatka? - kérdezett rá, majd két kezével mutatta is a sátor formát.
Paljatka? Hm. Ez a szó hasonlít a palástra, az pedig mi más lehet, mint sátor?
- Dá, paljatka.
Csaba ezután azért morgott, mert ugyanannyi volt az ára, mint a faháznak, ráadásul ezt még nekünk kellett felállítani. Na, ez nem volt egyszerű feladat. Nagyon kacifántos szerkezet.
Most tudatosult bennem, hogy ha a múlt héten a jugó határ után bemegyünk abba a kempingbe, amit javasoltam, sötétedésig nem tudtunk volna sátrat verni. Most viszont bőven volt rá időnk. A gyerekek legelső dolga volt, hogy megkeressék a kerítésnél a törött vízvezetéket, ahol kedvükre saraskodhattak.
Amikor már állt a sátor, beszúrtunk a programba egy városnézést. Múltkori itt jártunkkor visszazavart az eső. Azzal persze már tisztában voltunk, hogy gyalogosan túl hosszú az út, így kocsival mentünk be. Nem ám a főúton, hanem a Caravec – vagyis a várhegy – felől. Apró, zegzugos, többnyire egyirányú utcákon jutottunk be a várkapuig. A Jantrán is csak egyszer kellett átkelni. Innét már kicsit szellősebbek voltak az utak. Megtaláltuk a városközpontot. Színház, hivatalok, bezárt üzletek (szombat délután volt) Egy összevont emlékmű közelében parkoltunk le. Ezt az „összevontat” úgy kell érteni, hogy az obeliszknek mind a négy oldalán más-más háborúról emlékeztek meg. A Balkánon volt belőle bőven. Aztán mégis találtunk nyitott üzletet, ahol filctoll készletet vettünk Zsófinak.

(Hazaérkezésünk után a szomszéd kislány kérdezte, amikor tudomására jutott, hogy külföldön jártunk: „Zsófi! Mit vettetek?” Nyílván az rögzült benne, hogy a külföld, egyenlő a bevásárlással. Nem ok nélkül gondolta ezt, hiszen ebben az időben annyira elharapózott a csencselés, hogy egyik ismerősünk még buszos nyaralásról is bútort hozott Görögországból. Zsófi nem érezte át a kérdés súlyát, így büszkén mutatta a filctoll készletet. Talán le is sajnálták érte.)

Mint ahogy egész héten, most is a sör volt az első gondolatunk. Soha nem voltam nagy sörivó, de ezen a héten - ha nem is nagy mennyiséget – olyan rendszeresen söröztem, hogy hazaérkezésünk után, határozottan hiányzott. Na, így lesz az ember alkoholista. Rátaláltunk egy cukrászdára, ahol lehetett fagyizni, meg különböző színű, de egyformán rosszízű üdítőt inni. Szeszes italt nem adtak, ezért Csaba inkább kint maradt az utcán. Meglehetősen ingerlékeny volt egyébként is. Bizonyára erre az időre estek a nehéz napjai. Kiszolgálás a pultnál volt, de utána felvonultunk a galériára, hogy asztal mellett nyalakodjunk.
Sétánk következő állomása a piac. Nem terveztünk nagy vásárlást, csak dinnyét vettünk.
Amikor kiderült, hogy „ungarec-ek” vagyunk, mindjárt akadt egy ügyfél, aki forintot akart venni. De nekünk nem volt eladó. Egy kedves idős hölgy csapódott mellénk, aki tolmácsolt az árusok felé. Nagyon szépen beszélt magyarul, de nem kérdeztünk tőle semmit, csupán az derült ki róla, hogy itt él a városban. Legnagyobb problémánk megoldására kértünk tőle segítséget.
- Sört szeretnének? Hááát, szombat délután nehéz ügy. Jöjjenek velem, itt a közelben megnézzük egy ismerősöm üzletében. Ha ott nincs, akkor nincs az egész városban, ne is keressék tovább.
Nem volt szerencsénk. Megköszöntük a segítő szándékát, s elköszöntünk. Kocsiba ültünk, s elindultunk azon az úton, amerről jöttünk. Az óvárosban egy meredek parkolóban megint megálltunk. Volt a közelben egy vendéglő, ahol beálltunk a sorba sörért. Az asztalok kinn álltak az udvaron, a nap erősen odasütött. Nagyon melegem volt. A 4dl-es korsóból egy húzásra lecsúszott volna az egész mennyiség. Nagy akaraterő kellett hozzá, hogy egy picit hagyjak második kortynak is. Jó lett volna még, de nem voltam hajlandó újból sorba állni. Egy arra tévedt járókelő rágógumit kínált Ibolya vett tőle. Első próbálkozásra nagyon le akart nyúlni az alkalmi üzletember, de amikor Ibolya kevesellte a visszajárót, még adott hozzá. Ennyi volt a városnézés. A várba még bemehettünk volna, de nem szántunk rá pénzt. Annyival többet nem látni a falakon belül sem, hogy érdemes legyen fizetni érte. Majd főzünk a kempingben vacsorát, azzal eltelik a nap hátralevő része, reggel pedig indulunk tovább.
A parkolóban elkapott a parkoló őr. Mondtam, hogy már megyünk is, de ragaszkodott hozzá, hogy kifizessem a 2 levát. Bosszantóan drága a parkolás, de úgy tűnik, itt ennyi a tarifa. Látván a kocsi magyar rendszámát, beszélni kezdett az ő magyarországi ismeretéről. Természetesen nem értettem belőle semmit, csak azt, hogy „Pápa” Ezek szerint repülős ismerőse van, különben honnét tudná, hogy létezik ilyen város?
- Nem, nem Pápa, Eger.
Nem ismerte ezt a várost. Nyílván nem olvasta Gárdonyitól az Egri csillagokat.
- Várjon, megmutatom! – vettem elő a térképet, kiterítettem a motorháztetőre.
- Itt van Pápa – tettem mutatóujjamat a megfelelő pontra – itt Budapest, itt pedig Eger.
Tudomásul vette, hogy nem Pápáról jöttünk. Ezután odaballagott a Daciához, hogy ott is behajtsa a parkolási díjat. Csaba tiltakozott, de a néni rám hivatkozott, hogy a kolléga is fizetett.

Visszakocsikáztunk a Szveta Gorára, és készültünk a főzéshez. Ekkor jött a döbbenet, hogy nincs gázpalack. Ellopták a szálloda parkolójából az egyik hálózsákkal együtt.
- Na, de enni azért kell! Rakjunk tüzet!
- Bográcsunk van, de mire akasszuk? Valamit keresek. Száraz gallyat csak találunk, elvégre erdőben vagyunk.
A sátorhelyek egyikében találtam betontuskóból kiálló vasrudat. Lágyvas, kézzel hajlítható.
- Na, megvan a szolgavas. Már csak tüzet kell rakni! Hol találunk tüzelőt?
Az asszonyok az étel előkészítésével foglalatoskodtak, a tűzrakás a férfiak dolga. Száraz gally nagyon kevés volt. Tűzgyújtáshoz elég, de a paprikás krumpli megfőzéséhez nem elég. Találtunk a sátorhelyeken nemrég levágott nyers gallyakat. Nem nagyon bíztunk hozzá, hogy égni fog, de nem volt más választás. Na most lett volna jó a kisbalta, amit otthon felejtettem. Ez már Egerszalókon is eszembe jutott. Mondtam Csabának, hogy hozzon, de az egyetlen nagy fejsze, ami volt a portáján a szén alatt volt eltemetve. Természetesen rendes fűrésze sem volt. Semminél ez is jobb alapon tette el a fémfűrészt. Ezzel voltunk kénytelenek a nyers ágakat elfűrészelni. Ez így persze túlzás. Annyira bevágtuk, hogy el tudjuk törni. Szerencsénkre begyúltak a tűzön. A szokásosnál lassabban, de megfőtt az étel. A kemping vizesblokkjával egy tető alatt volt egy étkező szín. Mondhatnám fészernek, bár csak két oldala volt nyitott. Volt benne egy nagy csapat belföldi turista, akik hideget ettek, bár rendelkezésükre állt egy tűzrakó hely kéménnyel. Nem vették igénybe. Viszont láthatóan megcsapta orrukat a húskonzerves paprikás krumpli illata. Amikor már nem volt más teendő, csak várni, hogy megfőjön a krumpli, minket, a két embert elküldtek, kerítsünk valami italt. Magunkhoz vettük a Tolbuhinban vásárolt táskákat, s nekivágtunk a hegynek. Ekkor már alkonyodott. Reméltük, nyitva van az étterem. Nyitva volt. A földszinti részt nem is tudom, hiszen egyből a tetőteraszt vettük irányba. Nem tudom, mi van, ha leülünk az asztalhoz, odajön-e valaki, de nem kizárt, hogy a szokásos megoldást választottuk.
Egy pult, és egy kis lift mellett álldogált néhány dolgozó. Odamentünk hozzájuk, mutogattunk az üres válltáskáinkra, hogy „gyiszigy bira, i dvá butelka brendi”
Kirakták a söröket a pultra.
- És dvá butelka brendi.
Összenéztek, majd egyikük felhívta figyelmünket, hogy 10 leva egy üveggel.
- Na és? Kérdeztem én, hogy mennyibe kerül? Kell és kész.
Még olcsó is. Vettünk a tengerparton 24-ért is, bár az se volt jobb mit a 12-es. Annál olcsóbb nem akadt. Akkor most mit jön ez itt nekem a 10 levával?
Kifizettem. Csaba kért még 2 sört. Mutatta, hogy bontsák fel, és vett még két pohár brandyt. Leültünk egy asztalhoz, iszogattunk, beszélgettünk. A brandy elfogyott, hozott még két pohárral. Ez így már elég ütős, mivel inkább egy deci volt az adag, mint fél. Közben besötétedett, kigyúltak lenn a város fényei. Kicsit talán lerészegedtünk, de ismeretségünk 13 éve alatt még soha nem beszélgettünk ilyen jót.

Az asszonyok már nagyon türelmetlenül vártak. Attól tartottak, hogy valahol eltévedtünk. A közösségi épület étkezőjében ekkor már nem volt senki, oda ültünk be vacsorázni. Magamnak már nem bontottam sört. Késő este volt már, amikor lefeküdtünk a sátorban. A háló részen a négy gyerek, mi felnőttek pedig az elő sátorban. Most tudtam igazán értékelni a faház padlóját. A göröngyös talajon sehogy nem volt kényelmes a fekvés. Szűk is volt a hely, a karom minduntalan kilógott a ponyva alól. Sokszor felébredtem éjszaka. Alig vártam, hogy reggel legyen, s beülhessek a jó puha kocsiülésbe.

*
Most viszont már a jó puha kocsiülés sem elég kényelmes. Indulni kellene tovább, hiszen nem sok értelme van itt álldogálni a rónán. A Ladások betöltötték az utolsó tartalékot a sárgába, s mehettünk is. Hosszú unalmas, keskeny út vezetett Pancsováig. A szembejövő forgalom kezdett erősödni, így nem nagyon volt alkalmam megelőzni a közben utolért teherautót. Egyedül még talán megkockáztatom, de nem akartam szétszórni a konvojt épp most, amikor hamarosan irányt kell változtatnunk.
Nagyon lassan jutottunk túl ezen a 30km-en. Beértünk a városba, s a legelső kereszteződésnél lekanyarodtam jobbra, de elbizonytalanodtam, s visszamentem a főútra. A többiek jöttek utánam, nem okoskodtak. Azt gondolhatták, hogy én tudom az utat. Nem kizárt persze, hogy alaphelyzetben jó lett volna az irány, de útépítés folyt itt is, és a következő ötven kilométeren. A nyugati irányba tartó útra visszatérve, olyan gyanúm támadt, hogy ismét a Duna mellett járunk. Jól sejtettem. Még majdnem 20km-t mentünk ebbe az irányba, de már sűrű városi forgalomban, sok lámpás csomóponton át. Belgrádot csak annyira sikerült elkerülni, hogy közvetlenül a hídfőnél lévő csomópontban kanyarodtunk észak felé. Csak azért nem láttuk magát a fővárost, mert a parti nyárfaerdő takarta. A városból kiáramló forgalommal azért meggyűlt a bajunk. Nem sikerült egy lámpaváltással átjutnunk, így amikor egyenesbe kerültem, leálltam az út szélére, hogy a többieket bevárjam. Hamarosan meg is jöttek, beálltak mögém. Na, akkor mehetünk is, csak legyen egy kis szünet az autóáradatban. Nem volt. Hiú ábránd volt, hogy majd maga elé enged bárki is. Járt a motor, lábam a kuplungon, villog az irányjelző mind a négyünknek, de senki nem enged be. Na, most mi lesz? Sanyi találta ki a megoldást. Neki egyébként is rutinja van az útakadály létesítésben. Kicsit beljebb tolta a kocsi orrát. Aha! Megvan! Mind ezt tettük. Kicsit mindig beljebb, beljebb. Amikor már nem fértek el tőlünk, megálltak. Sikerült együtt elindulnunk. A sűrű forgalomtól, és az útépítés okozta sávszűkítésektől nem lehetett igazán haladni. Már majdnem Zrenjaninnál jártunk, amikor elértük a kész útpályát. Ekkorra már a Belgrádból kiáramló forgalom is elkopott, mehettünk végre akár 100 fölötti sebességgel is. Következő megoldandó probléma, hogy át kell kelni a Tiszán. Kanizsánál van komp, de inkább hidat szeretnék. Tehát Zenta a cél. Viszont előbb még érintjük Kikindát. Semmit nem tudok erről a városról, de a neve ismerős. Itt már beszélhetünk akár magyarul is a helybeliekkel. Talán. Amennyiben a történelmi Magyarországot vesszük figyelembe, akkor már rég itthon vagyunk, hiszen egykor a szendrői vár volt a déli határ. Az pedig még a Duna déli partján áll. Ha már Szabadkát elkerüljük, akkor legalább Kikindán vegyünk valamit. Noha nem volt feltétlen szükséges, de bementünk a városba. Nagyon jó árnyékos parkolót találtunk. (már ezért megérte) Bementünk egy áruházba szétnézni. Valójában semmit nem akartunk venni, csak nézelődtünk.
Az árak hasonlóak, mint odahaza, csak itt nem forintban, hanem dínárban van kiírva, vagyis valójában hatszorosa. Na, itt nem veszünk semmit ez már biztos. Egy élelmiszerboltban Sanyiék próbálkoznak márkával fizetni, ami egyébként általánosan elfogadott fizetőeszköz Jugoszláviában, de itt nem fogadják el. Kénytelenek előbb elmenni a bankba. Márkánk még nekünk is van, de inkább nem váltjuk be. Csabáék tudnak venni egy üdítőt a dínárjukból. Nekünk kifutna egy nagy doboz kefirt. A család viszont leszavazza az ötletemet, így inkább egy tábla csokit veszünk az utolsó pénzünkön. Hiába győzködöm őket, hogy ebben a nagy melegben kicsit felüdítene a hideg kefír, a csokitól viszont még szomjasabbak leszünk. Italt pedig nem tudunk venni.
Talán egy fél órát időztünk itt. Már csak a Zenta felé vezető utat kellene megtalálni. Ajánlatos lett volna visszafordulni dél felé, de inkább alternatív megoldást keresek. Kénytelenek vagyunk érdeklődni. „Zenta” Ezt a szót nem ismerik. Lehet, hogy élnek itt magyarok, de nem találkoztunk velük. Az egyik helyi lakos kitalálja, hogy mit keresünk.
- Szenta? – Aztán mutatja az irányt, ami végül mégse győzött meg bennünket. Egy rendőr a Szenta-t szentárnak értette, ami a centrum megfelelője, tehát a városközpont. Végül saját ötlet (és térkép) alapján Mokrin felé hagytam el Kikindát. Jól benne jártunk már a délutánba, éreztem, hogy ránk esteledik, mire a határra érünk. Az addig használt térképünk nem volt túl meggyőző. Az útirányjelző táblán lévő Coka (Csóka) a térképünkön nem szerepelt. Út, viszont több is volt rajzolva.
- Van egy óriási ötletem. Adjátok csak előre a Magyarország autósatlaszát!
- Hol van?
- Ott hátul, az a sárga.
- Itt nincs olyan.
- Keressétek!
Aztán mégis meglett. A padlón volt, lapjaira hullva. Megtaláltuk az éppen szükséges részt. Nagyon megörültem neki, mert nem engedhettünk meg magunknak 10-20 km eltévedést. Itt a nagy pusztaságban még támpont sem akadt, hiszen az út menti fákon kívül nem volt más látnivaló. Így tehát már teljes biztonságban vezettem a konvojt a citromsárga zentai Tisza- hídra, s azon túl érzésre elkanyarodtam jobbra.
Ott szólítottunk meg két idős hölgyet, hogy erősítsék meg a döntésem helyességét. Ibolya a legnagyobb természetességgel kérdezte őket, hiszen biztosan tudnak magyarul. Tudtak. Nagyon szépen beszélték a nyelvet. Két kilométer egyenes, vasúti átjáró, jobbra, majd át a vasút alatt, aztán már nem téveszthetjük el Kanizsáig az utat. Éppen így lett, ahogy mondták. Kanizsán ösztönösen balra fordultam, de azért biztos ami biztos alapon, Ibolya beszaladt a kocsmába.
- Beszél itt valaki magyarul?
- Mindenki.