Legfrissebb bejegyzések

Majdnem potyautas

„Ledolgoztunk egy életet, nekünk ez jár”- mondják egyes nyugdíjasok szinte bármire. Nem osztom ezt a véleményt. Az utazási kedvezményt is ajándékként élem meg. Nem is tartom igazságosnak, hiszen az aktív korúak fizetnek érte, akkor mi miért nem? Persze örülök neki, meg elfogadom, igyekszem is kihasználni a lehetőséget, ha már van. Ha nem élek vele, attól senkinek nem lesz jobb. Át nem ruházható, a vonat meg úgyis megy, ha rajta ülök, ha nem.

Nemrég írtam egy bejegyzést „Olvadt üvegpohár” címmel, az első kedvezményes utazásom alkalmából. Most túl vagyok a második utazásomon. Miskolc-Debrecen vice verza.
Személyvonat Nyíregyházán át. A pénztárnál be is szólt a mögöttem álló idős hölgy, hogy menjek a gyorssal, hiszen csak ...Ft a pótjegy, és van csatlakozás. Nem emlékszem hány forintot mondott, de nem az összeg nagysága miatt választottam személyvonatot, hanem azért, mert csak. Nem utaztam még ezen a vonalon, meg rá is értem, hiszen erre szántam az egész napomat. A hölgy Nyíregyházára ment, és jött is vissza délután. Nem kérdeztem, de hallottam, miközben félrehúzódva elraktam a jegyemet, meg az ezresből visszajáró 815 forintot.

Nem volt igazán barátságos az idő fél nyolckor. A nap erőlködött, de az erős szél miatt hidegnek éreztem a reggelt. Kicsit időztem a váróteremben, bámultam az építészeti megoldását a mennyezetnek. Aztán mégis inkább kimentem a peronra, átfurakodva az első vágánynál várakozó meglepően nagy tömegen. A vonatom már bent állt a hetediken. Nem az a combino-szerű piros, mint a Budapest környéki személyvonatok, hanem amivel 48 éve is utaztam. Legalábbis olyan. Oldalfolyosós kocsiba kapaszkodtam fel. A legelső fülkében ült az ablaknál egy idős pár. Nem kérdeztem van-e szabad hely, csak köszöntem, s leültem az ajtó mellé közvetlen. Halkan beszélgettek. Nem értettem miről, de nem is énrám tartozott. Vártam az indulásra. Mindkét oldalra nagyjából egyforma volt a kilátás, egyforma rossz. Hallottam, hogy mocskosak a vonatablakok, s valóban azok. Bizonyára takarítják, de nem elég hatékonyan. Úgy vélem, a mosástól rárakódott vízkő homályosítja a kilátást, meg az osztásról lefolyó rozsda. Vagy talán a 40-50 év homályosítja az üveget. Ezen keresztül aligha fogok fotózni. Sanyi barátom sincs itt, aki lehúzza, mint a kamion ablakát, amikor észlelte, hogy a fényképezőért nyúlok, vagy inkább már akkor, amikor rágondoltam. Nagyon ráérzett mindig a szándékomra. Most egyedül utazom. Feleségemnek még 4 év hiányzik a kedvezményhez, ő csak akkor utazik, ha feltétlen szükséges. Ha együtt megyünk, ott a 20 éves Suzi.

Elindult a vonat. Ebbe az irányba még soha nem hagytam el a Tiszait. Ja, míg el nem felejtem! A hangosbemondó angol nyelvű tájékoztatójában nagyon tetszett, ahogy beilleszti a neveket. „Tiszai rélvéjsztésön, Szerencs sztésön...Na, hol is tartottam? Ja, igen. Bámulok kifelé hol egyik, hol másik oldalra, beazonosítom a környéket, hiszen ha vonattal nem is, közúton jártam már erre. Átzakatolunk a Sajón, s máris megállunk, mert ugye ez minden állomáson és megállóhelyen... Átzakatolunk a Hernádon, mely ugyan nem árad még, de nagyon tele a medre. Magas ikerépítménynél állunk meg, ráfestve „az élet habos oldala” Ezeket látni lehet az Avasról is, majd megmutatom Ibolyának, merre ment a vonat. Következő megálló is ismerős még, hiszen itt van az a tüzép, ahonnét a fekete kőzúzalékot szoktuk venni. Leszáll a két öreg, magam maradok a fülkében. Előveszem a falatkákra vágott szalámit a táskából. Nem vagyok ugyan még éhes, de ez is egy program. Taktaharkányban újabb útitársak akadnak. Egy idős cigány asszony, férfiasan hátracsapott homlokkal, s a 8-10 év körüli unokája, akinek első dolga szétszedni az elé rakott szendvicset. Látom az uborkát, de aztán az illatát is érzem. Behúzom az ajtót, hogy felmelegedjenek, mert odakünn komiszul fúj a szél. Az asszony panaszkodik is egy sort az időre, mert már rengeteg tüzelője elfogyott a télen. Az ülés alól olyan forró levegő árad, hogy égeti a lábamat. Hagy melegedjenek!
Szerencs „sztésőn”-nél újra magam maradtam. Megcsodálhattam a cukorgyár eldózerolt udvarát, amely pont olyan, mint a hatvani. Még a "Mátracukor" felirat is stimmel. Nem tudom mit csinál ez a cég, de cukrot biztosan nem, hiszen nincs is répa az egész országban. Cukornád meg főleg. Átkelünk a Taktán, ami itt „ered”. Fentebb Szerencsi patak, és Mádi patak. Épp úgy nincs forrása, mint a Bodrognak, meg a Bán pataknak se. Na, errefelé már nem vagyok ismerős. A vasút elkanyarodik Tarcal felé, majd megkerüli a Kopasz hegyet, amit szorgalmasan fotózgatok. Ki is hűl a fülke, de legalább felfrissül a levegő, nem álmosodom el, mire a Tiszához érünk. A kalauz többször is beköszön „új felszállók”. Mondtam neki, hogy én már régi vagyok.

(P:C)(/P)

A Tiszán túl is bevillannak régi emlékek. Jártam erre 1976 novemberében gyalog. Egy katonatársammal Rakamazról Tokajba, mert nem akartunk órákon át várni a vonatra. Jó hosszú séta volt. Aztán Gyula tanyát vizslattam, mert azon az őszön ott is dolgoztunk, de ezen a sík vidéken még a kopasz fák is eltakarják a kilátást. Valami bokornál felszáll két fiatal hozzám. Ők legalább hangosan beszélnek. Munkáról. A fiatalabbnak a vasútnál kínálkozik valami minimálbéres utazó-takarító állás. Rosszul tudja az összeget, de így is örül neki. Társa kijavítja. Ő dolgozott Németországban csontozóként másfél évig, de nagyon szenvedett a honvágytól. Nem menne ki még egyszer. Még hallgatnám őket, de befutunk a végállomásra. Nézem az időt, pontosak vagyunk. Fél óra, és mehetek is tovább. Felmegyek a meglepően modern állomásépületbe. Nem olyan lepukkadt, mint a hatvani, a forgalom is nagyobb. Megkeresem a WC-t. Sor áll a vécés néninél. 100 Ft. Tudod mikor! 185 Ft-os menetjegy mellé nem jár. Sokat dolgoztam olyan nyílt, városi területen, ahol egész nap ki kellett bírnom, van önfegyelmem. Megnézem a kijelzőt, de az én vonatom nincs rajta. 9:15-10:44 között...az nem is fél, hanem másfél óra. Legalább megnézem a várost. Lefotózom a pályaudvart...aztán mégse tettem, mert kellő távolságból már nem volt annyira impozáns. Besétáltam egészen a városházáig, ami oda-vissza 3 km séta. Legalább eltelt az idő. Kisütött a nap, de a szél nem állt el. Volt nálam sapka a táskában, de nem éreztem szükségét, hogy feltegyem.
Valójában ez a város se teljesen idegen. Jártam kétszer is a Bujtosi szabadidőközpontban, s közben egy-egy sétát is megejtettünk. Egyik társunk a Kossuth tér burkolatát a marseille-ivel vetette össze. Irigykedtem is rá, amiért már ott is járt. Én még azóta se, de nem is vágyom oda.

(P:C)(/P)

Örülök én Debrecennek is. Ahová már bordó, kord huzatú ülésen utazhatok tovább teljesen egyedül egy fülkében. A WC-re vinni kell így a táskámat is, hisz nem merem őrizetlenül hagyni. Az útnak ez a szakasza már rövidebb. Nem is bánom, hiszen nincs mit néznem. Leszállásnál segítek egy öregasszonynak leszedni a csomagját, majd irány kifelé a Nagyállomásról két hosszú láb nyomába. Nem tudom mi tetszik nekünk férfiaknak a hosszú női lábakban, de nem tudom levenni róla a szemem. Csak néha pillantok le, nehogy felbukjak a lépcsőn. Az út túloldalán kénytelen vagyok más irányt venni, hiszen meghatározott helyre megyek, s az innét jobbra van. Odatalálnék bizonyára másfelől is, de ezt az útvonalat néztem ki a térképről odahaza. Ott még nem tartok, hogy saját navi legyen a kezemben. Nem is érzem szükségét.

A Bortárban a nővérem éppen végzett az ebéddel, amikor rányitottam az üzlet ajtaját. Egy héttel korábban várt, most nem is hívtam fel, nem jeleztem a jövetelemet, de gondolt rám, hogy hátha mégis jövök. Hát, most itt vagyok. Nyíregyházán egy pékségben vettem magamnak „mákos bigyót”, nem vagyok éhes. Délben bezárt a bolt. A sétához kezembe nyomta Mariskánk a pakkot. Debrecenben vagyunk, ahol Nyilas Misi pakkot kapott. Most én is kaptam, de Misihez hasonlóan nem vettem hasznát. Csak cipelhettem a vonatig kis kerülővel. Ugyanis városnézés volt betervezve. Négy kilométer lett a vége. Még szerencse, hogy ennek a hatalmas területű városnak egészen kicsi a belvárosa. Szent-Anna plébániatemplom, régi városháza (aminek nagyon szépen, pontos illesztésekkel rakták fel a kőfaragók a lábazatát a felújításkor) Csokonai színház, református nagytemplom, mögötte a kollégium, ahol jártam már 53 évvel ezelőtt. A templomban is, amiről az maradt meg az emlékezetemben, hogy valaki beszélt hozzánk, de annyira visszhangzott, hogy egy szavát sem értettem. Elsétáltunk még valami gördeszkázós térig, majd onnét visszafordultunk a Dériné múzeumhoz, ahol leültünk egy padra pihenni. A látnivalókat persze csak a szemem sarkából láttam, hiszen Mariskánk folyamatosan beszélt a családi, rokoni eseményekről. Nagyon régen találkoztunk, pedig nem kellene ennek így lennie. Telefonon is ritkán beszélünk, holott az ingyen van.

(P:C)(/P)

Miután eluntuk az üldögélést, még megkerestük az Aranybikát. Mint kiderült, hiába jár már hosszú ideje Debrecenbe, nem tudja biztosan, hol keresse. Aztán csak megtaláltuk, s újra megpihentünk egy padon. Szemközt az impozáns, de egyik szárnyán borzalmas, építészetileg igénytelen épülettel.
Innét még egy hosszú séta az állomásig, végig az árnyékos oldalon, ahol még kora délutánra se lett kellemes az idő. Nekem még jegyet kellett vennem. Reggel nem akartam az időt húzni a retúrjeggyel, így csak idefelé vettem meg. A terv az volt, hogy együtt utazunk Füzesabonyig, megcsodálva közben a Hortobágy madárvilágát. A jegypénztáros viszont nem értette meg az igényemet, valamit kérdezett is, de azt meg én nem értettem. Csodálkoztam, miért ad olyan sok jegyet, meg azon is, hogy miért lett 330 Ft, amit én csak 285-nek gondoltam. Így esett, hogy ismét Nyíregyháza felé vettem az irányt, de már nem személyvonattal, hanem IC-vel. Úgy tudtam, hogy az ilyen nagyon kedvezményes jeggyel ezt nem is vehetném igénybe, de két kalauz is ellenőrzött út közben, s mindent rendben találtak.
Na, ez a vonat nem 50 éves vagont húzott. Az eszméletlenül hosszú kocsiban csupán 76 fotel volt. Vagyis az egész szerelvény kb 300 személyt szállíthat. Nagyon ügyes nyilvántartással, mert ha egy állomáson leszállt egy utas, akkor már ki is adták a helyét. Egy bumfordi külsejű középkorú nő tömte a fejét szemközt az én fotelommal. Miután az italát is felszürcsölte, kiment kezet mosni, majd miután visszajött, fogta a dzsekijét, meg a fotelok között tárolt kerekes kofferét, és egy négyes üléssel odébb ment. Ott nem ült senki. Nekem se volt rokonszenves. Főleg miután a koffert ezután a folyosó közepén hagyta. Nekem ugyan nem volt útban, mivel nem mentem sehová, a kalauz meg kikerülte. Nyíregyházán leszállt. Ott viszont jött hozzám egy ázsiai srác. Nem tudom miféle, hiszen egyetlen hangot ki nem adott, azt se tudom beszéli-e a magyar nyelvet. Az átellenes oldalra letelepedő férfi viszont beszélte a magyart elég hangosan, és elég sokáig...telefonba. Jól elszórakoztatott a hallgatása egészen Tokajig. Ott le kellett tennie, hogy felhívhassa a fiút, aki elé ment...gondolom Szerencsre, mert ezután kiment a folyosóra, melléhez szorított tasakkal, amiben igen fontos iratok lehettek, mert egész idő alatt így fogta. Valahová külföldre készült, de nagyon járatlan volt az utazásban, így hosszasan beszélt arról, hogyan jut ki Pesten a reptérre...taxit nem akar. Én tudom, hogy Kőbánya-Kispestről megy a 200E, de nem volt alkalom megmondani. Mindenesetre jól szórakoztam a telefonálásán.
A Tiszain az első vágányra érkeztünk. Már ez is teljesen szokatlan volt számomra, de egy pillanatra az is megzavart, hogy ellenkező irányból érkeztem, mint eddig bármikor. A helyijárat megállójából hazatelefonáltam, hogy lehet sütni a hurkát, mert a tervezettől hamarabb érkezem.

Igaz, ezt a napot rászántam erre a kirándulásra, de azért jól sikerült, hogy rövidebb és gyorsabb hazautat sózta rám a pénztáros. A Hortobágyot majd megnézem máskor.

Paraszti munka

(Papsajt 9.)
  • Valaki hozzon be vizet! - rendelkezett anyu.

Hosszú éveken át nem tanulta meg, hogyan kell mondani. Mariska/Laci/Gyuszi, hozzál be vizet! Vagyis névre szólóan. Mert egyébként senki nem veszi magára. Így többnyire az történt, hogy nagy dérrel-durral ő maga ment ki a kútra vízért. Mi pedig egymásnak tettünk szemrehányást, hogy miért nem ment a másik, amikor láthatja, hogy én éppen...valamivel el vagyok foglalva. Tehát nem jogos a mai fiatalokat azért bántani, hogy nem akarnak semmit csinálni. Mi sem akartunk, csak éppen nem hagyta ennyiben a szülő. Mi is igyekeztünk kihúzni magunkat a munka alól. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen a kapálástól sokkal izgalmasabb volt a vízmosás oldalában bunkert vájni az agyagban, vagy az erdőt járni vállunkra akasztott íjjal, mint Robin Hood. Jó kifogás volt az iskolai külön feladat is, bár annyira azért ez már nem volt egyértelmű. Esete válogatja. Őrsi órát kedveltül különösen kisdobosként, hiszen egy felsős őrsvezető mindig tudott a kicsik számára valami érdekeset kitalálni. A kötelező sportkörből viszont már jobban szerettünk kimaradni, hiszen többnyire formációs bemutatóra kellett készülni, amiket jobb volt nézni, mint csinálni. Lubai Lali egyszerűen megtagadta, hiszen neki kötelező feladata volt a szőlőben, s – mint mondta – az apja agyon üti, ha nem csinálja meg. Gyula bácsi pedig igen szigorú ember volt. Viszont ki is állt a gyerekéért. Bement az iskolába ostorral a csizmaszárban, s a tanárt kérdőre vonta, miért mondta Lalira, hogy malacfejű.

 

Nekem az énekkar...illetve úgy mondtuk, hogy karének volt kedvem ellenére. Sokszor el is felejtettem (szándékosan) menni. Kérdőre vontak, hogy miért nem mentem, azt válaszoltam, hogy elfelejtettem. Mit tehettek, elfogadták indoknak. Aztán ezzel meg is jártam hetedikben, amikor az igazgató (ő volt az énekkarvezető) az összes fiút elzavarta, mert egyrészt kezdett mutálni a hangjuk, meg a szöveget se tudták. Mivel én akkor is elfelejtettem menni, egymagam maradtam a sok lány között. Megalázónak éreztem, bár ma már nem értem miért. Ha már az éneket hoztam szóba: Az igazgató meghallgatást tartott az egész felső tagozatban. Akinek jó volt az énekhangja, énekkar, első szólam lett a beosztása. Akinél hamis hangok is becsúsztak, második szólam. Az énekórákra is alkalmazta ezt a beosztást, de ott még negyedik szólam is volt. Ide a teljesen botfülűeket sorolta. A szólam besorolást tehát nem kellett komolyan venni. Énekeltünk ugyan néhány többszólamos dalt, vagy kánont, de minél bizonytalanabb volt valakinek a hallása, annál nehezebben tudott a saját szólamában maradni. Aki nem felelt meg az énekkarban, annak „mars munkaszolgálat”. Fel se fogtuk, milyen súlyos megnevezés volt ez. Gyakorlatilag arról szólt az egész, hogy az igazságosság, az egyenlőség jegyében annak is legyen tanítás utáni iskolai feladata, aki nem tud énekelni. Ők többnyire az iskola kertet művelték, vagy az igazgatónak végezték el a ház körüli munkát. A munka alól nem lehetett kibújni, így tehát ésszerűbb volt a saját családunkban segíteni. Megtagadása esetén verés lett kilátásba helyezve.

 

A testi fenyítés az iskolától sem állt távol. Sípos Ella körmöse volt emlékezetes. Ez, ujjhegyekre mért ütés volt vonalzóval. Nagyon tudott fájni, így kellő visszatartó erő volt bármiféle csínytevéstől. Volt egy 18 éves, képesítés nélküli rajz-földrajz tanítónőnk. Tizenegy-tizenkét évesen már a nőt láttuk benne. Az udvarláshoz még kicsik voltunk, így maradt a figyelemfelkeltésnek az a módja, hogy szabotáltuk a feladatokat, gyakorlatilag ellehetetlenítettük az óráit. Nem tudott mit tenni, beárult az igazgatónál, aki berendelte a rendetlenkedőket az irodába, ahol elővette a pálcáját, vagy a vasvonalzóját. Panaszkodni senki nem mert otthon, hiszen akkor még az volt a szokás, hogy a szülő a pedagógus pártjára állt. Megesett, hogy még otthon is verés járt a szófogadatlanságért. Jobb esetben kertkapálás, malacól-takarítás lett a büntetés. Ebben persze egyébként is segíteni kellett. Nem nagyon jutott eszünkbe, hogy ellent mondjunk. Pedig engem apu csak egyszer ütött meg. Ezt is azért tudom, mert ő emlegette később, nem azért, mert emlékszem rá. Győri Miki miatt volt az is, mert összeverekedtünk, s ő úgy rájátszott, mint egy focista. Apu azt hitte, valami baja lett, s hirtelen felindulásból emelt kezet rám.

 

Azt hiszem, nekem átlag alatti volt a kötelező házimunka. Sokszor segítettem más gyereknek csak azért, hogy utána játszhassunk. Kadlok Ferinek mindig sok munkát adtak, de ennek ellenére szerettem hozzá járni, hiszen ott lépes mézet is kaphattam. Az persze rosszul esett, amikor az üstházba gyújtósnak bekészítve láttam viszont a spirálfüzetem, amibe első „regényemet” írtam. Nem is adtam Ferinek több alkotásomat kölcsön. Felsős korunkban a nyári szünetben néhány fiú már pénzt is kereshetett azzal, hogy elszegődött a TSZ-be lovat vezetni. Ezt a munkát egyszer én is kipróbáltam, de ugyancsak kicsordult szememből a könny, amikor a fordulónál a ló rátaposott a lábamra. Nem volt ugyan szándékában engem bántani, de rosszkor léptem rossz helyre. Vezetni pedig kellett, hogy egyenesen húzza az ekekapát a kukoricasorok között. Nagy segítség volt ez a kapálásnál. Így már a közöket nem, csak a sorokat kapáltuk. Nem mondanám, hogy örömmel tettem, de a krumplikapálásnál sokkal jobb volt. Azt utáltam, mert be kellett nyúlni kézzel a bokrok közé, a gazt kihúzni. A kukoricának kevesebb szára volt, többnyire kapával is be tudtam nyúlni a tövéhez. Kellett persze ritkítani, de többnyire ez is megoldható volt lehajlás nélkül. (Már ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy eleve görnyedt testtartással kapálunk) A fiakat, oldalhajtásokat viszont kézzel téptük le. Ez inkább csak az első kapálásnál volt így, amikor még csak olyan 20 cm lehetett a kukorica magassága.

Mariskánk - aki négy osztállyal járt fölöttem – már gimnazista korában vállalt bérkapálást a Csable tanya mellett. Ennek az illetményföldnek a jogosultja (nem írhatom gazdának) Nagyon rühellte a kapálást, így az első kapálást is mással végeztette, az pedig remélve, hogy a második kapálásra is őt kéri fel, az összes hajtást meghagyta. Feltételeztük, hogy tehene lehetett otthon, s annak jól jön majd a sok zöld kukoricaszár. Lényeg, hogy az egyébként is elkésett második kapálásnál a fej fölé magasodó szárak kivágásával akadályoztuk saját magunkat. Nem volt könnyű munka. Az apu illetménykukoricájában annyi jó volt, hogy minden alkalommal a 3-as főút és a vasút közti táblában mérték ki. Ha jött egy vonat, az indokot szolgált a megállásra, hiszen meg kellett nézni. A vasúton túl, a fák takarásában volt a repülőtér, ahol esetenként jelentős forgalmat bonyolítottak Mig-15, Mig-21, és Szu-17-es harci gépek. Ezeket is bámulni kellett, de olyan gyakorisággal, hogy egyszer már apu kifakadt, hogy”mit kell folyton lesni azon a vasdarabon?”

 

Ősszel jött a kukoricatörés. Ekkor már hidegek a reggelek, annyi ruhát magunkra kellett venni, hogy délután alig győztük összeszedni. A zsák egyik oldalán az alját és a száját összekötöttük, s mint egy nagy szatyrot a nyakunkba akasztottuk. Lehetett dobálni bele a csöveket! Volt idő, amikor csak simán letörtük a száráról, és otthon fosztottuk le a csuhét. Kisgyerekként ez is jó buli volt, de később ez a megoldás kiment a divatból. A csuhéból lábtörlők, szakajtók, táskák készültek, a többit megetették a kecskékkel. Aztán kevesebb lett a jószág, megjelentek a műanyag szatyrok, nem kellett a csuhé. Már eleve fosztva tettük a csöveket a zsákba, melyből kiöntöttük kupacokba olyan távolságra egymástól, ameddig elbírtuk vinni. A reggeli harmattól átnedvesedett az egyébként már száraz növény, és így elég nehéz volt a csöveket kibontani, a víztől ugyancsak fázott a kezünk. A nap előrehaladtával javult a helyzet, mert a száraz csuhéval könnyebben bántunk, viszont az éles levelek fájdalmas sérüléseket tudtak okozni. Apu az évek során kitanulta ennek a csapatmunkának a szervezését. Tudta, hány emberrel hány sorba kell beállni, milyen távolságra kell elhaladni, hogy időben visszaérjünk a reggelizőhelyre, a kupacok ideális helyét is át kellett gondolni, hogy ha jön a traktor, vagy a teherautó, minél gyorsabban fel tudjuk rakni, hogy lehetőleg naplemente előtt végezhessünk. Odahaza aztán lámpafénynél kellett újra zsákba szedni, és felhordani a padlásra, mielőtt megint átnedvesedne. Nagy könnyebbség volt, amikor apu górét épített, ráadásul olyan ötletesen, hogy a tetején lehetett megtölteni egyenesen az IFA-ról.

Nehéz napok voltak ezek, de valahogy mégis szerettem. Nem tudnám megmagyarázni, hogy miért. Talán sikerélményként éltem meg. Hisz valóban siker volt ez. Sok fárasztó munka eredményét arattuk le. Betároltuk a termést. A terményt, amit nem mi ettünk meg, hanem azok az állatok, melyek a család élelmezését biztosították. Mert végül erre megy ki az egész körforgás. Felássuk a kertet, elültetjük a ...krumplit, aztán kapáljuk, permetezzük, ha eljön az ideje kiássuk, az apraját megfőzzük a malacoknak, hogy jó kövérre hízzanak. Aztán lesz belőlük hurka, kolbász, sonka szalonna. Megesszük, hogy mi is nagyra nőjjünk, megerősödjünk, hogy fel bírjuk ásni a kertet. Majd kezdődik minden újból. A paraszt megszervezi önállóan a saját életét. Legalábbis régen így volt.

MLM

Multi Level Marketing szeminárium. Az előadó felszólítja a közönséget: „Tegye fel a kezét, akinek a férje ellenezte ezt az üzletet! Akinek a felesége ellenezte, az ne tegye fel, mert ő nincs itt.” Igaz.

Amikor a feleségem összehívott hozzánk egy marketingterv bemutatót, én elmentem inkább otthonról. Rosszul esett neki, de nem szegte kedvét. Aztán nekem is kezdett tetszeni, hogy felöltözünk üzleti öltözékbe, és utazgatunk ide-oda. Még nyakkendőt is megtanultam kötni. Eleinte Egerbe jártunk rendszeresen. Tetszett, hogy Zsiga – akinek már neve volt a csapatban – második alkalommal megjegyezte, hogy „megismertelek, emlékszem rád”. Pedig nem volt ez olyan nagy szám, hiszen egy szakállas embert könnyű felismerni, hiszen kevés van belőle. A padlizsán színű öltönyöm elvegyült a tömegben, hiszen az volt akkoriban a divatszín.

Ha már megjelentem, meghallgattam az előadást figyelmesen, aztán újra, és újra. Olyannyira, hogy magam is megtanultam, magam is tartottam néhány bemutatót. Büszke is voltam magamra, noha pénzben mérhető haszna nem volt. Személyiségfejlesztő tréningként felfogva az egészet viszont hasznos időszak volt. A döcögő sírköves vállalkozásom mellé adott némi reményt. Semmi nincs ingyen, s ezt itt nem is titkolták. Fizetni kellett a rendezvényeken való részvételért is, amin kívülállók el is csodálkoztak. Nem értem miért? Hiszen ha elmegyünk egy koncertre, vagy egy focimeccsre, ott is fizetnünk kell a szórakozásért. Itt viszont tanulhattunk is, és ugye az oktatás sincs ingyen. Na, de nem is az MLM bizniszt akarom én itt népszerűsíteni, hiszen nem fizet ezért nekem senki. Az egyik élményemet osztom meg, amit ezáltal szerezhettem meg. Sokat jelent számomra az utazás, szívesen keresem fel az ország azon részeit, ahol még nem jártam. Ma már csak Békés megye maradt ki, de hálózati piacszervező tanulmányaim idején, még Pécs is teljesen idegen volt számomra. A szemináriumok úgy működtek, hogy nekünk üzlettársaknak feltették a kérdést, hogy hány belépőt kérünk. Az üzlet előrehaladása érdekében ajánlott volt új érdeklődőket vinni, akiknek eladtuk, vagy végső esetben elajándékoztuk. Általában nem hoztuk a tervet. Így esett, hogy Mezőkövesdről egy 40 személyes busszal utaztunk 17-en Pécsre. Legalább kényelmesen elfértünk, de elég drága volt így az útiköltség. Következő alkalommal már inkább személykocsival indultunk neki az útnak.

Reggel hétkor összeállt a konvoj. Feri és Erika voltak a mi közvetlen szponzoraink, ők álltak az élre az Audi 100-al, amivel Feri valamikor az éjjel ért haza Németországból. Ott vállalt munkát néhány hónapja. Mondta is, hogy elhatároztam, megtanulok németül. Erre azt reagáltam, hogy úgy könnyebb ha abban a nyelvi környezetben él, hiszen rá van kényszerítve. Igen ám – válaszolta – ha nem lennék körülvéve magyarokkal.

Mi álltunk be másodiknak az Opel Kadettel, amivel eredeti terv szerint hoztuk volna Erikának az unokatestvérét és az ő feleségét. Ők voltak az új érdeklődők. Nem akartak a terhünkre lenni, inkább kölcsön kértek egy Opel Astrát. Pedig a kölcsönösségbe bőven belefért volna ha beülnek hozzánk, hiszen ők meg a szállásunkat intézték el Pécsen.

Hideg tél volt, szép havas tájjal, sónedves főutakkal. Feri le is akarta mosni a kocsiját, hiszen egy üzletember nem jelenhet meg mocskos autóval. Az enyém se volt tiszta, bár egy szürke autón kevésbé látszott a koszt, mint egy sárgán. Gyöngyösön tervezte a mosást, de nem üzemelt a mosó. Nem is lett volna értelme, hiszen Pécsig ugyanolyan koszos lett volna megint. Gyöngyös után szétszakadt a konvoj, mivel picit késlekedtünk. Nem emlékszem az okára. Talán Ibolya cigizett, mert ő minden megállást kihasznált erre. Bevártak bennünket, bár nem tudom minek, hiszen megbeszéltük, hogy mi elintézünk egy néhány perces üzleti érdeklődést Kőbányán, ami okán úgyis szétválunk. Feri ugyan javasolta, hogy jönnek velünk, de ennek semmi értelme nem lett volna. Nagyon nem esett útba, ki tudja meddig időzünk. Elmagyarázták a pécsi szállásunkat, amit önállóan is megtalálunk majd. Így is lett. Nem kérhettünk később telefonos segítséget, hiszen akkor csak keveseknek volt mobilja. Akkor élte fénykorát a Matáv, húzták a telefondrótot mindenfelé. Csaba náluk dolgozott, a cégen keresztül intézte nekünk is a szállást, ami olcsóbb volt, mint a másnap reggeli hamburger.

Úgy terveztük, hogy majd együtt megyünk a sportcsarnokba, a szeminárium helyszínére, de végül nem így lett. Nagyon elszaladt az idő a pesti kerülő miatt. A tervezett információszerzésem valóban csak néhány percig tartott, de amíg eljutottunk a Kozma útra, majd onnét ki a városból, az sokáig tartott. Főleg, hogy – ha már arra járunk – még a Lakatos úti raktáráruházban is bevásároltunk, ahol eszméletlenül sokan voltak, s a számítógépes rendszerrel is volt valami gond. Elég morcos lettem a várakozástól. A pénztáros viselkedése oldotta némiképp a feszültséget. Az előttünk sorra kerülő vásárlóval beszélgetett úgy, mintha ismerősök lennének, aztán amikor nekünk írta a számlát, tudta hol van Bogács, hiszen Mezőkövesdre járt gimnáziumba. Feltételezem, hogy az utánuk következővel is talált valami közös témát.

 

Már erős késésben voltunk. Kettőszáz kilométer volt még hátra az útból. Próbáltam megbecsülni, mikorra érünk oda, de aztán a legpesszimistább elképzelést is túlléptük. Pakson ejtettünk meg egy rövid pihenőt. Jóízű kávét kaptunk, de talán a hatalmas üvegpohár, vagy a nem egésze friss főzés miatt hidegnek találtam. Személyiségfejlesztő tanulmányaim arra ösztökéltek, hogy szóvá tegyem, de végül a régi énem kerekedett felül, és szó nélkül megittam. Hazatelefonáltunk egy fülkéből a gyerekeknek, tudomásul vettük, hogy van köztük némi testvéri súrlódás, de egyébként nincs otthon semmi gond. Tamás kérdezte, hol járunk. Mondtam, hogy a Dunánál, Paks előtt. Erre azonnal kioktatott, hogy elég lett volna Paksot említenem, hiszen ő is tudja, hogy ez a város a Dunánál van.

Ezután alkalmam volt kissé megmozgatni a pumpáló izmaimat is, mivel az autó egyik gumija ugyancsak eresztett a nyomásból. Jót tett a hangulatomnak ez a rövid megállás. Így csak mosolyogtam azon a Trabantoson, amelyik megelőzte a kilencvennel haladó sort. Hárman haladtunk egymás után, ő volt a negyedik, de lassúnak találta a tempót. Talán száz lehetett a végsebessége, mert olyan lassan hajtott végre egymás után három előzést, hogy amikor az előzött jármű mellé ért, mindig odaért egy szemközt közlekedő autó. Szerencsére elég széles volt az út, így bőven elfértünk.

Szekszárd előtt van egy hosszú, négysávos egyenes, csábít a gyorshajtásra. Hallgattuk a rádiót, de itt már gond volt a vétellel. Nem értettem, hol jelezték a balesetet, ami miatt 2 órás várakozásra kell számítani. Aztán miután túljutottunk Kakasdon, ez is kiderült. Sokáig bizakodtam, hogy hamarosan megszűnik az akadály, hiszen szemből szállongott némi forgalom, a sor pedig néha megmozdult. Jöttek szembe gyalogosok, akik szerint nem tudunk tovább menni, de a sor mozgása miatt hitetlenkedtünk. Ezek a megtévesztő mozgások abból adódtak, hogy sokan kiálltak a sorból, és visszafordultak. Ők voltak a szembejövő „forgalom” Mi többiek, felzárkóztunk, ezért tűnt úgy, mintha haladnánk előre. Bizonyára van alternatív útvonal. Elővettem a térképet, megkerestem a lehető legrövidebb kitérőt. Közben persze eltelt egy fél óra, s ha a rádiót értem, megspórolhattunk volna kb 20 kilométert, amin idáig elértünk a szekszárdi elágazástól, s odáig visszamentünk.

Egy kispolszki fordult ki előttünk a sorból, benne ünneplő/üzleti ruhába öltözött fiatal párral. Hátul volt nekik egy N21 matrica, ami arra engedett következtetni, hogy oda igyekeznek, ahová mi. Rákérdeztem, merre mennek. Látták, hogy mi is jól kicsíptük magunkat, s visszakérdeztek, hogy „ti is a 40 pulszra jöttök? Rábólintottam, noha nem tudtam mi az a 40 plusz. Mi a BBS-re, vagyis üzletépítő szemináriumra igyekeznénk. Nekik biztosan van előtte valami vezetői találkozó. Mi is mehetnénk, ha sikeresebbek lennénk, de nekünk egyetlen üzlettársunk sincs, így a rendezvény létéről se tudtunk. Ez a közjáték csak abban erősített meg, hogy létezik más útvonal. Visszafordultunk tehát. Végiggurultunk Szekszárdon, majd két kis falut érintve, az egyre szürkülő ég alatt visszajutottunk a 6-os főútra. Egy fehér Astra követett bennünket egy darabig, de a főútra érve elugratott mellettünk. Az út további szakaszán az adott némi izgalmat, hogy próbáltam utolérni, de hiába mentem a szerpentinen is közel százzal, csak Pécsen, a lámpánál értem be. Ekkorra persze már be is esteledett. A városnézésről le is mondhattunk, mindenek előtt meg kellet keresni a szállásunkat. Tudtam hová megyünk, mert emlékeztem előző utamról a belvárosban a Posta-palota melletti parkolóban arra a sok bordó Matáv-os autóra. Ezt a látványt kerestem, s rá is akadtam könnyen, csupán a forgalomszervezés miatt kényszerültem némi kerülőre. Egy hátsó kis utcában meg is találtam a Csabáék kocsiját, le is parkoltam a közelébe, s innét gyalog kerestük a bejáratot. A Posta-palota portása átirányított a szomszédos panelházba, mert az volt a Matávé. Régi beidegződés, hogy a telefon és a posta ugyanaz, noha már két külön cégről van szó. Maga az épület egy borzalom a történelmi belvárosban. Nagyon kilóg a városképből. Annyi jó van benne, hogy jó magas, és ha bentről nézelődöm, magát az épületet nem látom. Viszont nagyon szép a panoráma. Persze ez inkább majd reggel fog kiderülni, most csak a lámpafényeket látom. Sokáig nem is bámészkodhatok, hiszen még a sportcsarnokot is meg kell találnunk. Az ebédet...vagy vacsorát...is elmulasztottuk a nagy sietségben, csak bekaptam egy szendvicset. A portás útbaigazított, mondta, hogy Csabáék is a sportcsarnokot keresték, de már jó régen elmentek. Mi aztán annyira siettünk, hogy kapunyitás előtt ott toporogtunk vékony gálacipőnkben a bejárat előtt. Persze a kapunyitással se voltunk előrébb, hiszen a jegyeink Erikáéknál voltak, ők pedig csak kezdésre érkeztek Kircsi Laciékkal együtt, akiknél el lettek szállásolva. Laciék a felsőbb kapcsolat, s ők együtt baráti viszonyt ápolnak. Nagyon fázott a lábam. Február másodikán ez nem számít rendkívüli dolognak, ha valaki nem az időjárásnak megfelelően öltözik. Hasonló rendezvényeket mindig akad néhány jegyüzér, vagy bármi okból feleslegessé váló belépőjegy. Erősen fontolgattuk, hogy veszünk kettőt, mielőtt lefagyna a lábunk. Végül megjött a felmentő sereg. Előbb Csabáék kerültek elő, majd a szponzori vonalunk is befutott. Kircsinek bemutatta Erika az érdeklődő fiatalokat, akikkel kezet is fogott, de felém elfeledkezett erről. Kissé zokon is vettem, önvizsgálatot tartottam gondolatban. Laci magánemberként is kedves, az üzlet is megkívánja a barátias viselkedést, de talán elege van abból, hogy nem haladunk egyről a kettőre. Mindez persze puszta spekuláció. Nagyobb az esélye annak, hogy figyelmetlen volt. Nem jellemző rá, de vele is megeshet.

 

2.nemeMeLeM

Vegyes érzelmek közepette léptem be a csarnokba. Első alkalommal az utazás miatt jöttem ide, de tetszett a rendezvény. Az előadó kérdésére én kiabáltam be a választ: „Mondj egy dalt azokért, akik nincsenek itt.” Ezt a dalt hallhattuk többek között, mialatt elfoglaltuk a helyünket. Utalás volt ez arra, hogy aki nem jött el, magára vessen. Akkor még engem győzködtek az üzlet nagyszerűségéről. Most valójában nem tudom, minek vagyok itt. Amikor elkezdődött a műsor, még kevésbé tudtam. Olyan volt, mint amikor egy meccs ismétlését nézzük. Azt hiszem, találó ez a hasonlat, hiszen hiába tudtam az eredményt, mert már sokszor hallottam, mégis érdeklődve hallgattam végig Vágyi Jenő történetét. Megfigyeltem, hogy habár ugyanazt a mesét hallom tőle, egyre lazább, humorosabb az előadása. Megemlítette, hogy rengeteg kudarc érte, de ezeket nem hangsúlyozta, hisz nem érdekes, nem visznek előre. Sok fanyalgó pedig éppen a kudarcok elmesélését hiányolja. Nem értem miért? Naponta vesznek bennünket körül negatív dolgok. Az nem elég? Még több kell? Minek? Talán igazolást keresünk a saját sikertelenségünkre? Beszéljünk arról, milyen sokan belebuktak már ebbe az üzletbe? Melyik üzletbe nem buktak még bele? Attól még sikerrel járhat, aki beleteszi a munkát. Itt pedig elmondják, pontosan mit kell tenni. Nem kell kísérletezni, hiszen minden rossz módszer ki van próbálva. Én már régen tudom, mit kell tenni ahhoz, hogy sikeres legyen az üzletem. Miért nem azt teszem? Sokszor megéltem, hogy amikor lemondtam a számomra kényelmetlen feladatról, megkönnyebbültem. Akkor viszont ne csodálkozzak! Lehet kifogást keresni, vagy pénzt. A kettő együtt nem megy.

 

Felvonultak a színpadra a sikeres üzlettársak, hogy megtapsolhassuk őket. Köztük volt a kispolszkis pár, akiket Kakasdnál láttunk. Bemutatkozott egy széles hátú sírköves is. Otthon nem is felejtette el megemlíteni Kircsi Laci. Bizonyítandó, hogy ha ő meg tudta csinálni, akkor én is. Én viszont már nem hittem benne. Egy távoli rokonom szavai jutottak eszembe, akinek ugyancsak megmutattam ezt a lehetőséget. „ Meg van nekem mindenem. Szeretnék ugyan többet keresni, de ha dolgozni is kell érte....” Nekem ugyan közel nincs meg mindenem, de inkább azt a munkát csinálom, amihez értek. Ibolya nem akart nekem több munkásruhát venni, végül mégis kénytelen volt. A rendezvény végén elmondták a következő programokat, amit nehezen lehetett követni, mert olyan zajt csapott a kitóduló tömeg. Ez mindenhol így szokott lenni. Emlékszem fiatal koromban, amikor még jártam moziba, hogy a film végét nem az ENDE feliratról lehetett tudni, hanem arról, hogy a nézők megindultak ettől kicsit korábban kifelé. Bosszantó, hogy itt se várják meg amíg a ceremóniamester befejezi a mondanivalóját. Kevesen hallottuk a figyelmeztetést: „óvatosan az úton, és gyorsan az üzlettel!”

Talán itt döntöttem el, hogy feladom. Néhány nap múlva mehetnék a miskolci rendezvényre. Az közel van, de ha nem viszek senkit, nincs értelme. Pedig ilyen helyen könnyebb eladni az üzletet mint otthon egyedül. Idegenek sikerét valahogy jobban elhiszi az ember. Akiket magamhoz meghívok, valamilyen szinten ismer engem, s nem nézi ki belőlem a sikeres üzletembert, hiszen én csak egy kétkezi sírköves vagyok. Mindezek ellenére nem tartom kudarcnak a kétévi próbálkozásomat. Újra összeismerkedtem gyerekkori barátommal, utazgattam az országban a siker reményében, s közben jól éreztem magam. Jártam két hétvégén is a Club Tihanyban, ahová egyébként soha nem jutottam volna el. Na, meg itt vagyok megint Pécsen, ahová ugyancsak nem jöttem volna másképpen. Viszont ennyi volt benne. Indítom a betonkeverőt, mert senki nem teszi meg helyettem. Az a biztos pénz. Nagy álmokat nem álmodhatok, de szolidan el tudom tartani a családot. Noha a külföldi nyaralásokat felfüggesztettük, de lehet még ránk jobb világ.

 

Tizenegykor lett vége a programnak. Én is kitódultam, nem vártam Ibolyára se. Gondoltam, melegítem a kocsit mire odaér. Hosszú volt ez a nap. Még belegondolni is rossz, hogy most kellene nekivágni a 350 km-es útnak. Jó döntés volt, hogy szállást foglaltunk. Csak jobb lesz világosban, kipihenten elindulni. Ibolya hozta a hírt, hogy mi is meg vagyunk hívva Kircsiékhez. Na, ennek igazán örültem. Legalább láthatom végre azt a díjnyertes házat, amiről olyan sokat hallottam már.

 

Bele telt néhány hosszú percbe, mire különböző parkolóhelyekről ismét összeállt a konvoj. Most is Feri ment elől, mert ő tudta egyedül az utat. Aggódtam is, hogyan jutunk majd vissza nélküle a belvárosba. Pedig nem volt ok az aggodalomra, hiszen csak arra kell ügyelnünk, hogy végig lejtmenetben haladjunk, s előbb-utóbb lejutunk a szőlőhegyről.

 

Az Opelokat a Kisdeindol úton parkoltuk le, A Kisdeindol dűlői elágazásnál. Innét csupán 40-50 méter a Laciék háza. Ott nem volt annyi hely a jeges úton, hogy az esetleg arra járó autók elférjenek tőlünk. Mire odaértünk, Feri már beparkolt a garázs előtti szűk helyre, amely alig volt nagyobb az Audijánál. Csodálkoztam is, hogy tette be oda. Betolta oldalt? Ennyiből állt az utcai front. Egy garázs az úttal párhuzamosan, s előtte ez a kis beálló. Középen egy kiskapu, amelyen át a garázs mögötti lépcsőre jutottunk, ami levezetett az udvarra. A lépcső tövében ott állt az az óriásira nőtt fiatal arizonai ciprus, melynek telepítését oly sokszor hallottam kazettáról, de személyes beszámolóból is. A ház sarkánál egy 50 éves diófa, szinte beépítve a tető szélébe. Tudom, hogy 10 éve épült a ház, de hangulatából sokkal régebbinek tűnik. A bejárat mellett szerénykedik egy kis réztábla a falon. „Az év lakóháza 1985” Akkor építették át egy ócska présházból. Büszkék rá, de meg is van rá minden okuk. Sajnálom, hogy a nagy hó, és az éjszakai gyér fény nem tette lehetővé, hogy a kertet is megnézzük. Pedig a ház és a kert együttese váltotta ki annak idején a zsűri elismerését. Belül a falak fehérre meszelt, rusztikus felületűek. A ház stílusához ilyen illik. A pici előszobából belépve egy nagy asztal köré gyülekeztünk. A háziak kicsit tanakodtak, hová ültessék le a vendégeket, de aztán ez tűnt jó választásnak, nem a nappali. Oda még lépcsőn kell lemenni. Csak bekukkantottunk, hogy a nagy ablakon keresztül rácsodálkozzunk a város fényeire, s a TV-toronyra, ami a képeslapokhoz képest szokatlan szögből látszott. Ez a nézelődés kicsit később történt, előbb asztalhoz ültünk. Ágota kávét, teát kínált, Laci pezsgőt bontott. Kicsit beszélgettünk, különös figyelemmel a fiatalok benyomására a szemináriumról. Ők ugyanis az utóbbi négy évben nem hallottak üzleti bemutatót. Az a régi – mint mondták – nem volt valami megkapó. Laci nem felejtette el számomra megjegyezni, hogy kőfaragó is volt a színpadon. Az igazat megvallva, én egy jelentéktelen üzlettárs vagyok a számára, elég ritkán is találkozunk. Az ő helyében én már rég el is felejtettem volna a foglalkozásomat. Rengeteg emberrel áll kapcsolatban az üzletünkben, s más területen is, lévén aktív zenész, és tanszékvezető egyetemi tanár. Nem tudom, létezik-e egyáltalán olyan dolog, amit elfelejt.

A vendégségben kellemesen éreztem magam. Arra nem is gondoltam, hogy elmúlt éjfél. Csabáék álltak fel az asztaltól, nekem eszembe se jutott, hogy illene távozni.

 

Elköszöntünk, óvatosan megfordultunk a kocsival. Most Ibolya vezetett, mert alkoholos befolyásoltságom okán az én jogosítványom rövid időre érvényét vesztette. Nekem úgy tűnt, mintha gyorsan menne a havas-jeges lejtőn, de ő a sofőr, nem szólok bele. „kocsis dolga a lóhajtás” Meglepően könnyen rátaláltunk a szállásunkra. Csaba kiharcolta a portásnál, hogy beengedjen bennünket az őrzött parkolóba. Nem ment könnyen. Én már rég feladtam volna, de ő addig erősködött, míg meg nem kérdezte az ügyeletest, aki persze első szóra hozzájárult. Éjjel egykor kerültünk ágyba. A szobánk kifogástalan volt, egyáltalán nem tükrözte a meghökkentően alacsony árat. Ez persze nem hagyományos szálloda volt, hanem a Matáv vendégszobája. Ez a cég pedig megbecsülte a dolgozóit. Nem is fizetett rosszul, s többek között még ilyen kedvezményt is adtak. Mint a mi esetünk bizonyította, nem csak a dolgozók részesültek kedvezményben, hanem még vendéget is hozhattak. Én már nagyon régen a saját magam munkaadója voltam, a kedvezményeket is magamtól kellett várnom.

 

A fal mellé állított két ágy között volt egy kis asztal, rajta egy kis méretű színes TV(akkoriban még volt másmilyen is) Hét csatornát lehetett rajta befogni, ami nem volt jellemző a háztartások többségében. A készülék mellett volt egy vekkerrádió, amit Ibolya reggel 7-re állított be. Nem tudom miért, hiszen az egész napunk rá volt szánva a hazautazásra. Nem volt jelentősége, hogy mikor ébredünk fel. Most viszont jó lenne mielőbb aludni, hiszen nem vagyok az éjszakázáshoz szokva. Az italozáshoz se, de annyit nem ittam, hogy gondot jelentsen letenni a fejemet. Volt már arra példa, ezért félek nagyon a lerészegedéstől. Óvakodok is tőle, bár nem esik nehezemre, hisz nem lelem örömöm az italban. Néha sajnos mégis elkerülhetetlen. Éppen Feriékkel esett meg egy ilyen eset legutóbb. Pót-szilveszterre fizettünk be a szomolyai iskola aulájába. Vörösbor kólával, majd kóla nélkül, a végén pezsgő. Tudtam, hogy ezt már nem kellene, de a társaság miatt....

Na, de ezen kár így utólag agyalni, inkább gyorsan alvás, mert mindjárt itt a reggel!

 

 

Hol kávézzunk?

 

Az elmúlt néhány hétben általában fél hatkor ébredtem. Most is, hiába aludtam csak felét szokásosnak. Kevéssel 6 előtt kivetett magából az ágy. Felkeltem, odamentem az ablakhoz, bámultam bele a hajnali derengésbe. Még alig kezdett virradni, de a lámpák jól megvilágították a várost. Sajnáltam, hogy nem jól tájolták az ablakunkat. Jobbra láthattam volna a négytornyú székesegyházat, még jobban jobbra a Széchenyi teret a dzsámival, mögötte a Misina-tetőt a TV-toronnyal. Ezek Pécs jelképei. Ezekről tudják beazonosítani a várost azok is, akik egyébként még soha nem jártak itt. Abban az irányban viszont csak a falat nézhettem. Ehelyett elém tárult a szocialista építőipar büszkesége, az életveszély miatt kiürített toronyház. Közép-Európa legnagyobb lakatlan lakóháza. Ezt persze nem látom innét, máshonnét tudom. Látványnak nem különösebben borzalmas, amint a város fölé magasodik. Azt se látom különösnek, hogy egyetlen lámpa se világít a házban. Nem úgy, mint a többi nagy házban, ahol lassan ébredeznek az emberek, főzik a reggeli kávéjukat. A környezethez képest magasnak számít az 5 és feledik emelet, ahol mi vagyunk. Nagy, szürke beton épület, ami nagyon nem illik ide, de ezt bentről nem látom. Pont szemközt van mélyen alattunk az utca, ahol tegnap először leparkoltunk. Egy Barkas pöfög lassan felénk. Kerepelő hangját nem hallani ilyen magasról a csukott ablakon át, csak a füst ömlik vastagon a kipufogójából. Magam is elkoptattam két ilyen, környezetbarátnak nem mondható motort a Wartburgaimban. A komám panaszkodott is, a kb háromezer kilométeres konvojozás során, hogy csípi a szemét a füst. Javasoltam, hogy menjen ő előre, de vállalta be.

 

Még alszik a város, alig van egy kis mozgás. Nézem a közeli háztetőket. Szép, régi, díszes épületek. Közvetlen alattunk egy stílusában jól illeszkedő, de mégis új házsor zárja a teret, melynek közepén áll Zsolnay Vilmos szobra. A hosszú háztető igen tetszetősen lett megoldva. Négy, vagy talán öt szakaszból áll, s annak ellenére, hogy bizonyára egyszerre építették, pici szintkülönbségek vannak köztük. Ezen túl kissé hajlítottak, hullámosak a gerincek, mintha megroggyant, régi tetők lennének. Néhány sor cserép a kúppal együtt zöld, alatta a többi pedig vörös. Sokáig méláztam az ablaknál. Jobbra, fönn a szőlőhegyen talán láthatnám a Laciék házát világosban, de most még csak sok apró fénypont az a környék. Balra a sportcsarnokot kerestem, de nem találtam.

Gyorsan világosodik. Megszólal az ébresztő, felkel Ibolya is. Hozza nekem, a kialakult szokás szerint a kávét. Ahogy átnyújtja, kicsit megpöncörgetem az ujját, mint mindig. A kávé most valahogy nem az igazi. Instant, langyos csapvízben. Na, de a szándék a fontos. Hamar felöltözik, én viszont ráérősen készülődök. Bekapcsolom a TV-t. Valójában csak most számolom végig a 7 csatornát, hisz éjjel nem ezzel töltöttem az időt. Már majdnem 7 óra. Hallom, hogy a szomszéd szobában is felkeltek. Na, még megvárom az időjárás-jelentést, aztán lassan el is indulhatunk. Csaba kopog az ajtón.

  • Szólt a portás, álljunk ki a parkolóból, mert nem tud kijönni tőlünk a busz.

Viszem a nagyobbik táskát, én már nem jövök fel. A kulcsot, meg a többi cuccot Ibolya elintézi.

Közben persze morgolódok magamban, hitetlenkedem a probléma miatt, hiszen éppen azért mentünk be a parkoló végére, hogy reggel ne akadályozzunk senkit. Aztán kiderült, mégis útban vagyunk. Az az egyetlen busz volt belül rajtunk, amelyik ki akart állni. Az ajtóban ugyancsak meglepődtünk. Tiszta jégpáncél minden. Alig tudtunk odatotyogni a kocsikhoz. Éjjel ónos eső esett.

Száraz aszfalton talán kimanőverezhetett volna mellettünk a busz, de így inkább ne próbálkozzon!

Lekapartuk a jeget, óvatosan kitolattunk az útra, ahol leparkoltunk, s visszamentünk a portára. Ekkorra a lányok elintézték a kijelentkezést. A portással váltottunk néhány szót az útviszonyokról. Javasolta, hogy menjünk Szigetvár felé, mert a mecseknádasdi szerpentinen akadály van. Mondták a rádióban, hogy egy teherautó keresztbe fordult, elzárja az utat. Megnéztem a térképen merre van tőlünk Szigetvár. Éppen az ellenkező irány. Első megdöbbenésem után mérlegeltem a lehetősséget. Valójában nem sokat számít ekkora távolságnál harminc kilométer kerülő. A csúszós út miatt persze aggódtam. Később talán javul majd a helyzet. A kocsik jó helyen voltak az út szélén, nyugodtan otthagyhattuk őket, amíg elmegyünk valahová reggelizni. Na, de hová? Csabáék tegnap délutáni sétájuk során találtak egy pizzériát, azt néztük meg először. Csakhogy még fél nyolc sincs, ez pedig kilenckor nyit. Keresni kell valami más lehetősséget. Nekem bevillant, hogy fiatal koromban voltak még reggeliző helyek a városokban. Egy időben még Bogácson is (ami egy kicsi falu) nyitottak tejbárt. Nem volt igazán nagy forgalma, nem sok hasznot hozhatott az Áfésznek. Miskolcon, Kazincbarcikán viszont sokszor reggeliztem tejbárokban. Megvettünk három sós kiflit (akkor még ilyet is lehetett) s hozzá három deci kakaót. Abban már nem vagyok biztos, hogy porcelán bögrében adták-e. Voltak már akkor műanyag poharak, de nem az eldobható fajta, hanem olyan, amit elmostak. Mindez persze a hetvenes évek elején. Csabáék még meg se születtek akkor, így nem is terhelem őket az én emlékeimmel.

Néhány megkérdezett járókelő a McDonald's-ot javasolja. Nem igazán vágyom hamburgerre, inkább szalonnás tojás esne jól. A Mekit persze megkerestük, már csak azért is, hogy felvágjak vele, milyen ügyesen navigálok egy idegen városban. Még az utcán barátkoztunk az árakkal, amiket nem találtam barátinak, így javasoltam keressünk más helyet. Tudtam is egyet ajánlani.

Első pécsi utunk során Kadlok Feri húzta is az orrát, hogy nem igényeltük az idegenvezetését, hiába ajánlotta fel, hogy végigkalauzol bennünket a látnivalókon. Ehelyett inkább megebédeltünk egy Király utcai étteremben. Sertéspörkölt volt nokedlivel, kovászos uborkával. Most is kiegyeznék vele. Nem számít, hogy reggel van, mindegy annak az ételnek, mikor eszik meg. Na, meg is találtuk a keresett éttermet. Itt is megnéztük az árakat, majd inkább visszamentünk a Mekibe. Úgyis ritkán járok ilyen helyeken. Szívem szerint vettem volna valamit az ABC-ben, de vasárnap kevés üzlet nyit ki. Biztosan találtunk volna, de ne vigyem már túlzásba a spórolást! Ez most egyébként is egy rendkívüli helyzet, a szálláson bőven megtakarítottuk a reggeli árát.

Az asztalnál találtunk tájékoztatót a franchise üzletről. Csaba olvasgatta, eljátszott a gondolattal, hogy otthon, Mezőkövesden nyitna egy Mekit. Annyi a gond ezzel, hogy pénz kell hozzá, ami nincs neki se. Talán éppen a tegnap meghallgatott lehetősséggel lehetne áthidalni ezt. Belevágnának az Amway-be. Pontosabban nyitnának egy direkt marketing vállalkozást, amit a Network 21 szisztéma szerint működtetnének. A forgalmat biztosító termékeket adná hozzá az Amway. Ez a téma persze megmaradt a csacsogás szintjén. Többet nem is beszéltünk róla. Jobban izgatott bennünket, hogyan küzdünk le minimum 350 kilométert jeges úton. Rátukmáltam Csabára, hogy érdeklődjön az útviszonyok alakulásáról. Elvégre ő a telefonos.

 

Jó hírrel jött vissza. Nem kell kerülnünk, elhárult az akadály, szabad a hatos főút.

  • Majd valahol álljunk meg egy kávéra – kérte Csaba.

  • Paks? Száz kilométer.

  • Hm – húzta a száját.

  • Szekszárd 60.

  • Az jó lesz.

  • Rendben, akkor majd Szekszárd előtt. Van ott egy nagy parkoló, mielőtt észara fordulnánk.

Elindultunk, én mentem elől. Biztosan így illik, mivel én vagyok az öregebb. A rádió rémítgetett. Az egész országban csúsznak az utak, a pestiek kezüket-lábukat törik. A várost elhagyva is csak hatvannal mertem menni. Meddig fog így tartani az út? Hetven, hetvenöt, nyolcvan...nem is csúszik.

Egyik barátom mesélte hogy Trabanttal mentek Szlovákiába. Nagy bátran döngettek minden gond nélkül addig, amíg meg nem álltak pisilni. Amint kiléptek, azonnal el is vágódtak a jégen. Addig fel se tűnt, hogy csúszós az út. Legalábbis nekem ezt mesélte. Lehet, hogy autóval kevésbé csúszik mint gyalogosan?

  • Ott egy kávézó! - fedezte fel Ibolya.

Szó nélkül hagytam a bekiabálását. Éppen kezdek belebátorodni, semmi kedvem megállni, hiszen alig haladtunk néhány kilométert. Kissé görcsösen fogtam a kormányt. Nem csúszott az út, de tartottam tőle. Ha jöttek szembe, igyekeztem minél távolabb húzódni. Kanyarban még véletlenül se fékezzek! Tudom, hogy nem szabad, de sokszor tesz az ember ösztönös mozdulatot. Ezt elkerülendő, erősen kell koncentrálnom. Gyakran néztem a tükörbe. Jönnek a fiatalok, nincs semmi gond.

  • Ott is megállhatnánk!

  • Majd Szekszárdnál.

Aztán megint látott valami út menti kávézót.

  • Itt is megállhattunk volna!

  • Megbeszéltük, majd Szekszárdnál.

A fene se hitte volna, hogy ilyen sok pihenő van ezen a szakaszon.

  • Ott is egy büfé! Ők még nem is kávéztak. Ja, nincs nyitva.

Az egészben az volt a bosszantó, hogy legtöbb helyet akkor vette észre, amikor már túlszaladtunk. Meg egyébként is! Ha van egy terv, tartsuk magunkat hozzá! Legyünk következetesek! Éppen most jövünk a szemináriumról, ahol azt hallhattuk, hogy ne ötleteljünk.

Amikor láttam valami épületet az út mentén, már féltem, hogy megint beszól. Annyira a Szekszárd előtti nagy parkolóra koncentráltam, hogy amikor odaértünk, túlszaladtam a bejáraton.

  • Itt kellett volna bemenni!

  • Tudom bazmeg! - csattantam fel, s még talán valami bántót is mondtam hirtelen.

Na, ez nagy hiba volt. Más házaspárok ilyenkor szoktak összeveszni. Mi egyszerűen nem szólunk. Pedig jobb lenne inkább veszekedni. Most viszont gyorsan kell valami alternatív megoldás, mert a fiatalok jönnek utánunk, s ők még nem is kávéztak. Azzal tisztában voltam, hogy a csomóponton túl hosszú szakaszon nincs semmi. Visszafordulni elég körülményes lett volna, főleg, hogy közben döntési kényszerbe kerültem. Valamerre el kell kanyarodnom! Vagy jobbra, vagy balra. Ésszerűnek tűnt, hogy bemegyünk a városba, hiszen itt van rögtön. Nagy idegességemben nem a megfelelő sávot választottam. Meg kellett állnom, hogy a szemközt, szabályosan közlekedő autó elférjen tőlem. Villogott is, de nem hiszem, hogy üdvözlésképpen.

Egész közel találtunk egy faházat, előtte elégséges helyet a parkolásra. Na tessék, lehet kávézni! A fiatalok nem értették, miért vagyunk olyan feszültek.

 

Visszafordultunk Pest felé. Csabáék valamiért lemaradtak. Figyeltem a tükörben, de nem láttam a piros Astrát.

  • Nem kellene megvárni őket?

  • Majd lassabban megyek.

Így is tettem, de csak nem értek utol. Pedig már olyan lassú voltam, hogy akadályt képeztem a közlekedőknek. Elhangoztak köztünk olyan javaslatok, hogy meg kellene állnunk, vagy visszafordulni, talán elég ha még jobban lelassítok...Ez ki is merítette a társalgásunkat. Egy görcs volt a gyomromban a pillanatnyilag megromlott házastársi viszony miatt. Javasoltam, hogy béküljünk ki, közben kedvesen megveregetve a combját, de nem reagált. Semmit. Egyébként se túl beszédes, de most még inkább visszafogta magát. Próbáltam erőltetni a beszélgetést.

  • A nulláson menjünk, vagy inkább menjünk be Pestre?

  • Nem tudom. Te vezetsz.

  • Jól van, de azért tehetsz javaslatot!

  • Ahogy gondolod, nekem mindegy.

  • Valahol meg kellene állnunk ebédelni is. Hosszú még az út.

  • Álljunk, de én nem eszek.

Így tehát el is lett döntve, hogy nem állunk meg sehol. A rádió sok balesetről számolt be, de én nem találkoztam csúszós úttal sehol. Egyre bátrabban nyomtam a gázt. Jó lett volna mielőbb hazaérni! Arról már lemondtam, hogy Csabáék utolérnek, hiszen esély nincs rá, ha nem állok meg. A tájban se volt semmi gyönyörködni való, de ha mégis, nem volt kinek felhívni rá a figyelmét. Olyan volt, mintha egyedül lennék....illetve nem is. Annál sokkal rosszabb, hiszen elég volt jobbra tekintenem, ott ült némán akit legjobban szeretek, s ő haragszik. Tagadja, de mégis haragszik.

 

Az M3-on az aszfalt mélyedéseiben láttam a jeget, de ettől nyugodtan tartottam a százas tempót. Sokan megelőztek, s úgy döntöttem, ha száznál megcsúszok, semmi esélyem megfogni a kocsit, akkor mehetek akár gyorsabban is. Ibolya jókat derült magában amikor látta ahogy fészkelődök az ülésben, tornáztatom a nyakamat, de csak azért se állok meg pihenni.

 

Nem békültünk ki, egyszerűen túlléptünk a dolgon másnap. Ha együtt élünk, nem lehet haragot tartani. Erika telefonált, hogy Csabáék hazaértek. Na ettől legalább már meg vagyok nyugodva. Meg elkezdett beszélni olyanokat, hogy „amíg még tart a lelkesedés...”

Milyen lelkesedés? Nem is voltunk lelkesek. Belefáradtunk a lelkesedésbe. Inkább faragom a követ, ahhoz értek, meg az nem is utasít vissza. Ha mégis, nagyobbat ütök rá. Nehéz munka, de még mindig sokkal könnyebb, mint emberekkel bánni.

Papsajt

 

Barack

(Papsajt 1)

- Hát ez a kislegény? - kérdezte a traktoros, miközben hatalmas öklével barackot nyomott a fejemre.

  • Ő a legkisebb – válaszolt anyu.

  • Mi a neved kisöreg? - intézte kérdését felém, miközben igyekezett nagy vörös fejével barátságosan mosolyogni rám.

Nem mondom meg - döntöttem el, s a számat erősen összeszorítottam, nehogy véletlenül egy hang is kijöjjön rajta. Micsoda egy undok alak! Most akkor legény vagyok, vagy kicsi, vagy öreg? Egyértelmű, hogy nem vesz engem komolyan, különben nem tekerte volna meg a hajamat. A bátyám ugyan csak két évvel idősebb nálam, de neki kézfogásra nyújtotta volna lapát tenyerét. Persze nem tudom, Laci is hogyan markolta volna meg ezt az óriási kezet, amely az én helyzetemből nézve még a napot is eltakarta. Ez most nem fog kiderülni, mert a gyerekek közül csak én maradtam itt a tanyán. Mariska, meg Laci mamámnál lakik, onnét is járnak iskolába. Én ritkán látom mamámat, nem is nagyon kötődöm hozzá. Számomra csak egy öregasszony. Anyunak az anyja, és anyu se nagyon fiatal, elmúlt már harminc éves, azt hiszem. Az biztosan sok, hiszen én talán húszig tudok elszámolni, azon túl már keverem a számokat.

  • Gyuszinak hívják – árulta el anyu akaratom ellenére a nevemet – ősszel lesz hat éves.

  • Fogok menni iskolába – szólaltam meg mégis, mert ez a fontos információ lemaradt.

  • Majd csak jövőre, – javított ki anyu – mert októberben születtél, így év vesztes vagy.

A fenébe! Most azt hiszi ez a nagy melák, hogy buta vagyok, pedig épp az ellenkezőjét szerettem volna bizonyítani. Azt ugyan nem értem mi az, hogy év vesztes, de mindegy is. Na, de ezt nem hagyom ennyiben. Megmutatom, milyen ügyes vagyok. Minden holmit kihoztak a házból, fel van pakolva a pótkocsira a konyhakredenc, a szétszedett ágy, az összecsukott katonai vaságy, a kiürített szalmazsákok, az összes ruhánk, a telepes rádió, asztal, székek, zsákokba felszedett termény, ami nem kell már a malacoknak, hiszen az ól is üres. Vagyis az összes holmink itt van, lehet zárni az ajtót. Odafutok, becsukom az üveges, majd a köpönyegajtót, fordítom a kulcsot, de akad. Nehogy már kifogjon rajtam! Kicsit erőltetem, de nem fordul. Többször nekiveselkedem két kézzel markolva a kulcsot, aztán egyszer csak sikerül. Meglepően könnyen. Nem először végzem ezt a műveletet. Tudom, mekkora erővel kell, és azt is tudom, hogyan kattan be. Most nem kattan, csak elfordul. Kihúzom a lukból, de csak a szára van a kezemben.

  • Az anyád mindenét! - csattan fel az anyám – Beletörted.

  • Szép teljesítmény egy hatévestől – jegyzi meg a traktoros, miközben megigazítja fején a barna svájcisapkát, melynek „antennáján” egy pénzérme csillan meg a bágyadt napfényben.

Most ez dicsér, vagy csúfolódik? Anyu hisztizik kicsit amiért nem tudjuk bezárni a házat. Na, de minek? Teljesen üres. Két sifont apu már korábban elvitt a lovas kocsival, a többi holmi a traktor pótkocsiján van, ami nem fért, azt elajándékoztuk a szomszédba Gyufkóéknak. Rájuk hagytuk azt a kiskocsit is, amibe ketten tudtunk beleülni egymás mögé, és egy bárányt lehetett elé fogni, hogy húzza azt.

Ezzel lezárult életem egy szakasza. Költözünk. Nem itt születtem, de nem emlékszem más lakóhelyre, csak erre a tanyára, erre a házra. Mondják, hogy amikor ide kerültünk, először a munkásszállón laktunk, ott indultam el a szaloncukor után 13 hónapos koromban. Biztosan így van, de én csak arra emlékszem legrégebbről, amikor itt voltak a katonák. Éppen itt, ahol most a pufogó áll megpakolt pótkocsival, indulásra készen. Itt állt egy autójuk akkor egész nyáron. Olyan volt mint egy házikó, vagy inkább mint egy bodega. Vas lépcsőn lehetett felmászni. Nagy lépcsők voltak, nekem a kezemre is szükség volt ahhoz, hogy feljussak rajta. Először Eszti bácsi vitt be ide, de aztán már egyedül jártam be hozzájuk. Eszti bácsi is egy katona volt, de valamiért szeretett engem. Anyu mondta, hogy van neki otthon hozzám hasonló fia, talán ezért foglalkozott velem olyan sokat. Tanított beszélni. Ugyan már tudtam beszélni, csak sokan nem értették miket mondok. Nagyon érdekes volt ez az autó. Volt benne asztal, meg székek, meg polcok, szekrény, meg lámpa. Az asztalon rengeteg apró dolog, amiket nem ismertem. Egyszer amikor másztam fel a lépcsőn, valaki nagyon megijesztett. Olyan ruhája volt mint a katonáknak, csak fekete volt a feje, nem volt se szája, se orra, csak egy szögletes szem csillogott feketén a feje közepén. Mivel nem volt szája, nem tudom honnét jött az a hangos morgás, amitől hazáig szaladtam. Később kiderült, hogy az a katona volt az, akit Bercinek hívtak. Az eset után pedig Mumó Bercinek.

A tanya mögött a dombon volt sátor, ahová anyuval jártunk moslékért a malacoknak. Ez nagyon régen volt, alig voltam 3 éves. Sok minden történt azóta. Vihar döntötte le a lóistálló tetejét, a Zsíros bácsi motorja majdnem a falhoz nyomott, hatalmas géppel keresztül kasul árkolták a tanyát, hogy ne kelljen a kétvödrös kerekes kútra járnunk vízért. Jártam Mérész bácsinál a kovácsműhelyben, voltam apuval a faluban a borbélynál, meg talán egyszer mintha a vasútállomáson is jártam volna. Bár lehet, hogy erről csak hallottam, aztán meg álmodtam róla. Majd ha kedvem lesz, ezeket mind elmesélem. Most nincs idő, mert indulunk.

Anyu begombolja rajtam a Mariskától örökölt piros kardigánt, amitől úgy nézek ki mintha lány lennék. Anyu felmászik a pótkocsira, a traktoros pedig tiltakozásom ellenére megmarkol a hónom alatt, és fellendít a magasba. Anyu rám teríti a beliner kendőt, majd az ölébe fog. Nagyon alacsonyan jár már a nap mire elindulunk, nincs igazán meleg. Úgy mondják, huncut az április.

 

A pufogó rángatja pótkocsiját a köves úton, csak úgy zörög körülöttünk a sok holmi. A traktoros gyakran hátranéz, hogy nem esik-e le valami. Lassan döcögünk lefelé a dombról, még egy lovaskocsi is elhagyna bennünket. Amikor keresztezzük a sályi utat, a Hajduék háza mögötti domb eltakarja a napot, Anyu szerint mindjárt este lesz. Kár, hogy nem jött hamarabb ez a vontató, de nem engedte el előbb Zsíros bácsi. Márpedig ő a főnök a tanyában, az van, amit mond.

Változatlan sebességgel, de sokkal simábban haladunk át a középső halastó gátján. Kicsit izgulok, nehogy beleessünk a vízbe. Valamiért félek tőle. Nagyon rossz emlék, amikor a tó fölött voltunk a pataknál fürödni. Mondják, hogy úgy ordítottam, mint akit nyúznak, amikor anyu megmerített a patakban. Nem nagyon kell persze felemlegetni, én is emlékszem erre. Egyszer csónakázni is el akartak vinni a nagylányok. Hajduék itt a halőrök, azért laknak a tó mellett. Van nekik egy lányuk, aki egyidős az én lánytestvéremmel. Ő már csónakázott egyedül is, de most minket is elvitt volna. Becsábítottak a ladikba, de nagyon mozgott alattunk. Úgy elkezdtem sivalkodni, hogy miattam elmaradt a csónakázás, mert félő volt, hogy Hajduné meghallja, és jól kikap majd Manci.

Egyszer voltam itt, amikor lehalászták az alsó tavat. Nagyon kicsi volt a víz, talán még engem se lepett volna el...bár ez nem biztos. Rengeteg ember gázolt benne ágyékig érő csizmákban, és húztak egy hatalmas hálót. Ahogy közeledtek felénk, láttam, hogy szinte forr a víz a felugráló halaktól. A parton lovaskocsik sorakoztak, rajtuk nagy dézsák, azokba emelték ki a halakat. Olyan volt az egész, mint amikor anyu szedi ki a nokedlit a fazékból. Akkor nálunk is hal volt a vacsora, de én nem kaptam belőle, nehogy megfulladjak a szálkától.

Mire felértünk a dombra, már ott se sütött a nap. Komótosan zötykölődtünk a földúton. Nem is lesz jobb később se, hiszen errefelé nincs köves út. Vagyis van, de azokat szinte csak keresztezzük. A kácsi úton haladunk egy rövid szakaszon Ábrány irányába, amíg a malomig el nem érünk. Átkelünk a patak hídján, aztán megint domb következik, meg megint völgy. Ezt hívják Száraz tónak. Itt nem folyik patak, mint a korábbi és az ezután következő völgyeken. Besötétedett ekkorra, de szerencsére volt a pufogónak lámpája. Aztán mégis sötétségbe borult minden. Megálltunk, a traktoros káromkodott, hogy leesett a szíj a lendkerékről. Lemászott, visszarakta, és mehettünk tovább. Egészen addig, amíg megint le nem vetette a szíjat. Még Tardon is megálltunk emiatt, hiszen itt nem volt még utcai világítás, mint a tanyában minálunk. Igaz, ott se régóta van, és hamarosan lesz minden faluban, azt mondják. Mire iskolás leszek, ott se kell majd lámpával világítani.

A sokadik megállás után végre lemászhattunk mi is. Megérkeztünk mamámhoz. A traktor tovább ment anyuval a falu másik végére az új házhoz, mert a holmit már ott rakják le. Nekem ma csak eddig tartott az utazás, de elég is volt belőle. Azt hiszem már út közben is aludtam egy jót. Igaz, felébredtem minden megálláskor. Mamám levetkőztetett, és ágyba fektetett. Talán még adott egy darab libazsíros kenyeret, de nem kizárt, hogy ezt csak álmodtam. Álmomban az új házban jártam. Nem biztos, hogy álmodtam. Lehet, hogy inkább visszaemlékeztem. Ugyanis voltam már ott egyszer. Nem volt még kész. A falak nem voltak bevakolva, mindkét oldalán kilátszottak a kövek. Nem voltak ablakok, nem volt lépcső, de még padló se. A szoba közepén csak egy nagy kupac föld volt. Azóta már biztosan másmilyen, hiszen úgy nem lehetett volna beköltözni. Na, de majd holnap én is meglátom. Visszük magunkkal a Mancit, a kecskét, mert ő is velünk fog lakni. Apu épített neki ólat.

 

Papsajt.

(2)

Az új ház az Újtelepen épült. Ugyan hol máshol? Mancit végigvonszolni a Kisközön, majd a parókiát kikerülve az Újsoron, a Daruszögön át az Újtelepnek is a végéig a nénikém segített. Anyunak a húgát már én is Irénnek hívtam, de ahogy mesélte, korábban úgy mondtam :Ityű! Mama popon” Vagyis neki panaszkodtam, mert mamám megpofozott. Nem volt egy maradandó emlék, csupán azért tudok róla, mert ezt a mondásomat sokszor visszahallottam. A nénikémre is csak a tanyáról emlékszem, mert két nyáron is ott dolgozott egy falunk béli lánycsapattal. Nem tudom mi volt a munkájuk, gondolom kijártak a határba. Én csak otthon találkoztam velük, meg a szállásukon. Néhányuknak a nevét is tudtam. Tosma Rósa, meg Gál Mancsi...több nem is jut eszembe. Ja! Lénárt Bözsi. Bizonyára az ő nevét se tudtam rendesen kimondani. Talán nem is neveztem meg, hiszen Tosma Rósa volt a szeretőm. Bár egy 4-5 éves gyereknek fogalma sincs mit jelent, de valaki ezt a kifejezést adta a számba, holott csak arról volt szó, hogy jobban kedveltem a többieknél. Pedig nem volt könnyű köztük különbséget tenni, hiszen mind körül rajongtak. Nem is csoda, hisz „ennivaló” kiskölyök voltam. Az ennivalóról jut eszembe, hogy mindenfélét belém tömtek, amit finomnak gondoltak. Én persze többnyire mindent megettem. Az erős unszolásra még többet is, mint ami jólesett. Mert még egy kanállal a Bözsi kedvéért, még eggyel a Róza kedvéért....és így tovább. A lecsójuk aztán betette a kaput. Kihánytam. Sajnálkoztak, kedveskedtek, ringattak, énekeltek nekem, hogy jobb kedvem legyen. Kint a tornácon, a szabad levegőn. Emlékszem a dalra: „Csokko, csokko csokkoládé....” Oda láttunk a sályi útra, amin Ábrány felé haladt egy ponyvás autó. Fantáziáltam, hogy az viszi a csokoládét. Tudtam mi az, hisz a lányok azt is adtak nekem néha egy kis darabot. Édes volt, hasonlított a tejeskávéra, csak ezt harapni lehetett.

Ez a lánycsapat nem csak velem volt ilyen barátságos, hanem az egész családdal. Nem voltak ugyan messze a falujuktól, de mégis idegenben. Örömmel vették, hogy van itt egy család, akiket ismernek, akik még rokonuk is egyiküknek. Tizennégy-tizenöt év volt a korkülönbség a szüleimmel, s ezért mind magázták őket. Jolán néném, meg Sanyi bátyám volt a megszólítás. Illetve a nénikém részéről Sanyi sógor. Anyut ő is magázta éppen úgy, mint a többiek.

Egyszer apunak még hazajönni is segítettek Ábrányból. Az asztaloshoz ment a mosóteknőért. Bizonyára összetalálkozott munkatársakkal, bemehettek a kocsmába is. Én már csak azt láttam, hogy sötét este imbolygott kifelé a tanyára, fejére borított mosóteknővel és teli torokból nótázott. A lányok meg röhögcséltek, adták a tippet, hogy mit énekeljen, meg óvták, nehogy beténferegjen az árokba. Anyu már nagyon türelmetlen lehetett, ezért indultunk elé. Persze ha tudja, hogy van kísérete, nem is kellett volna.

Na, szóval ez a nénikém segített a Manci kecskét elvonszolni az új otthonába, az Újtelepre. Szerencse, hogy jött, mert mi gyerekek nem bírtunk volna ezzel a makacs állattal.

 

A házunkat egyedül talán meg se találtam volna, hiszen volt néhány hasonlóan félkész az utcában. Az utcát úgy kell elképzelni, hogy állt két sor ház, és ami köztük kimaradt, az volt az utca. Mély keréknyomok szabdalták, amiből arra lehetett következtetni, hogy sár volt, amikor a beton villanyoszlopokat felállították. A huzalok csillogtak a napfényben. A mi házunk előtti oszlopra lámpát is szereltek. Két szál drót vezetett a tetőre, tehát villanyunk már lesz. A kőfal most is vakolatlan volt épp úgy, ahogy emlékszem rá. Nem volt kerítés, de itt senkinek se volt még, nem úgy, mint a falu régi részén. Vagy mégis! Igaz, nem a ház, csak a kert volt körbekerítve. Apu előrelátó volt. Már három éve, hogy megkapták a telket, s első dolga volt gyümölcsfákat ültetni, s azt megvédeni, hogy mire kész a ház, mire ideköltözünk, ehessünk a saját gyümölcseinkből. Jó nagy kert, de apunak nem volt elég, mert még az udvarra is ültetett négy fát. Szépen zöldellt már minden, de ehető gyümölcs nem volt még. A Mancit bezártuk a kecskeólba, nehogy elbitangoljon, körbejártuk a melléképületet. Az ól mellé építettek egy kemencét, hogy süthessünk kenyeret, a kert felőli oldalon pedig volt egy üres malacól. Ez se lesz sokáig üres, hiszen a tanyán is tartottunk talán még húsz disznót is évente. Egész konda volt, amikor anyu kiengedte őket legelni. Alig győzött szaladgálni utánuk, hogy ne menjenek ki az útra. Azt mondják, a disznók hizlalásából kerestek annyi pénzt, hogy ezt a házat felépíthették belőle. Már csak azért is gondolom, hogy továbbra is lesznek leadásra hízóink, mert bizony nincs még készen ez a ház. Még lépcsője sincs. Kövek vannak csak egymásra rakva, hogy elérjük az ajtót. A padló már elkészült. Szürke cementlap van a folyosón, és a két szobában. A kamrában még semmi. A betongerendák között látni a pinceboltozat tégláit. Valami törmelék van rájuk szórva, de ez még nem járható. A két szoba közül az egyik lesz konyhának használva, már benn is van a masina, meg itt vannak az ágyak is, de még nem végzett anyu a pakolással. Ki is küld bennünket az udvarra, hogy ne legyünk láb alatt. Irén segít neki rendezkedni, énrám pedig vigyáznak a testvéreim. Ők már ismerősek, hiszen sokszor jártak itt az építkezés alatt is. Ismerik a szomszédokat, én pedig még a rokonaimat se.

 

Anyunak van még két öccse. Egyik boltos, a másikuk traktoros, de még nem is találkoztam velük. Na, ez így biztosan nem igaz, de olyan régen lehetett, hogy nem emlékszem rá. Mamája állítólag mindenkinek kettő van, de én csak egyről tudok. Nagyapám is egy van. Volt nálunk a tanyán, de Cseszkóban lakik, ami egy másik ország. Ő, apunak az apja, de aputól sokkal kisebb ember. Kalapja van bőrcsizmája, meg büdös szaga. Feküdt ruhástól az ágyon, és pipázott. Lacival meg azon versengtünk, ki gyújthatja meg a pipáját. Már most, hogy az új házban fogunk lakni, biztosan eljön megint, de már nem egyedül, hanem a cseszkó mamám is jön vele, de még talán apunak a testvérei közül is valaki. Én meg majd eldicsekedhetek, hogy külföldi rokonaim vannak. Bár nem tudom kinek, hiszen nem ismerek itt senkit. A tanyán Gyufkó Laci volt a játszópajtásom. Ott laktak még Huszárikék is abban a házban, ahol a kovácsműhely volt, de ők verekedősek voltak, meg dobáltak bennünket. Nem lehetett velük játszani. Lacival jól eljátszottunk az udvaron...bár, valójában nem is volt ott udvar, csak állt egymás mögött a két ház, meg volt körül rajtuk nagy füves térség. A két ház között állt egy nagy nyárfa, de olyan nagy, hogy arra csak Huszárik Jóska tudott felmászni. Mi inkább csak a fűben hemperegtünk, fűztük a láncot a pimpóka szárából, meg ettük a papsajtot. Ja, meg lovagoltunk a Bodri hátán. Az egy olyan jámbor kutya volt, hogy bármit eltűrt tőlünk. Nem is tudom, idegen felnőttek miért féltek tőle. Nagy volt ugyan, de nem bántott senkit. Néha ugyan ugatott, de hát azért kutya, hogy ugasson. Nem?

 

Gyufkó Lacinak volt egy testvére, a Ferike. De az még olyan kisbaba volt, hogy nem lehetett vele játszani, csak vigyázni rá. Gyufkóéknál valójában mindenki kicsi volt. Az anyja is, meg az apja is. Na jó, nem hozzám képest, de a többi felnőtt közt ők voltak a legkisebbek. Ráadásul a Laci bácsi még beszélni se tudott jól. Mindig meg meg akadt a be be széédben. Eszti bácsi őt is taníthatta volna, ha engem megtanított. A fűben hemperegni persze csak akkor lehetett, ha jó volt az idő. Meg, ha nem voltam beteg. Mert olyan is volt ám, hogy köhögtem, és nem engedtek ki a szobából. Valójában ott is a konyhában volt az ágyam, mint ahogy majd itt is lesz, mert ott volt a masina, ott volt meleg. A szobában anyu, meg apu aludt. Ott azt hiszem nem is fűtöttek, csak estére kinyitották az ajtót. Ez a köhögés ráadásul nem is télen volt amikor egyébként se lehetett kimenni. Azért tudom, mert a nénikém is ott volt, és kicsúfolt, amiért nem jól rajzoltam. Mert rajzolni ám nagyon szerettem. Azt is mondták, hogy ügyes vagyok. Anyu vágott szét nekem sok-sok csomagolópapírt, mert nem győzött meg irkával. Mindent telerajzoltam. Bámultam kifelé az ágyból az ablakon, láttam, hogy elakadt egy ponyvás autó. Lerajzoltam. A sofőr bőgette nagyon a motort, forgott a kereke, de nem haladt sehová. Kiszállt, körbe járta, vakarta a fejét, megint próbálkozott. Emberek gyűltek köré, próbálták tolni, de csak nem jártak sikerrel. Jött egy körmös. Olyan, aminek felfelé van a kéménye, nem hátrafelé mint a gumikerekű pufogónak. Elkezdte húzni hátrafelé. Ezt is lerajzoltam. Aztán jött a néném, és rögtön belekötött, hogy nem jól csináltam, mert nincs út. Azt kérdezte, hogy hová húzza? Az égbe? Persze ezen meg se lepődtem már, hiszen mindenbe belekötött. Azt se állta meg szó nélkül, hogy a háznak nem jól áll a kéménye, mert ferdén rajzoltam.

Télen is azzal töltöttem az időt, hogy rajzoltam. Néha persze kimentünk a testvéreimmel szánkózni a kertbe. A tanya, meg a sályi köves út között, a bekötő úton jól csúszott volna, de oda nem mehettünk, mert mindig járt arra vagy lovas kocsi, vagy autó. Viszont volt nekünk saját szánkódombunk. Az ólak, meg a munkásszálló között kerített el apu napraforgószárral egy részt, amiben zöldséget vetettek, meg babot, borsót, meg talán krumplit is. Muszáj volt elkeríteni, hogy a tyúkok ne kaparják ki, ne csipegessék le. Aztán egyik télen jött Vatta felől egy nagy szélvihar, ami napokig hordta a havat. A kerítés fogott rajta egy kicsit, így a kertben lett egy nagy hófúvás. Még a traktorosok is odajöttek egyszer, akik a szállón laktak. A traktorjaik ott álltak sorban egymás mellett pótkocsistól, ahol előző nyáron a katonáknak volt a bódés kocsijuk. Gumikerekű traktorok voltak. Egyiknek le is eresztett a gumija. Levették a kerekét, és a traktoros úgy gurította, hogy szaladt utána, s közben csúszkált a jégen. Azt már nem tudom hová szaladt vele. Biztosan a műhelybe, de ezt csak gondolom.

Télen hamar sötétedett, a petrót nem pocsékoltuk, sokszor sötétben hallgattuk a rádiót. Apu csinált akkora polcot a falra, hogy a rádió mellé elférjen a két telep, amiről az áramot kapta. Nemrégen vezették be a villanyt a tanyába, de előbb csak az irodába, meg a magtárba, műhelybe. Mostanában csinálják az istállókba, de a mi házunkba még nem volt. Most már nem számít hiszen nem lakunk ott. Az új házban már lesz villany, majd venni kell új rádiót, ami arról működik. Majd azt is biztosan sötétben fogjuk hallgatni, mert úgy szoktuk meg. Jobban is magam elé tudom úgy képzelni amiket beszélnek benne. Másnap visszaemlékezek a mesére, és azt is lerajzolom. Amikor kicsi voltam, azt képzeltem, benne van a dobozba aki mesél, de már tudom, hogy csak a hangja van ott.

 

Most viszont tavasz van, kint szaladgálhatok sötétedésig. Egészen a végén lakunk a falunak, itt van közel a búzatábla. Laci éppen arról jön egy idegen gyerekkel, sapkájukban egy csomó cserebogárral. Hívnak magukkal, mert viszik a szomszédék tyúkjainak. Csak úgy kapkodják őket, amikor Laciék odaöntik eléjük. Ezek szerint ez a gyerek itt lakik. Olyan idős lehet mint én. Lalinak hívják.

 

Putyóka

(Papsajt 3)

Az utca utolsó háza is vakolatlan, de eltér a többi háztól, mivel ennek három ablaka van az utca felé. Az udvara is el van kerítve. Bár ennek az udvarnak az eleje is kert valójában, de olyan, hogy ablakok vannak lerakva a földre, azok alatt zöldellnek a növények. Az itt lakó gyereket is Lalinak hívják épp úgy, mint a közvetlen szomszédot, csak ez a gyerek már idősebb. Mariskánkkal jár egy osztályba. Anyu nem szereti ha vele játszunk, mert ez rossz gyerek. Szerintem pedig sokkal érdekesebb, mint bárki más az új ismerősök közül. Ráadásul ügyes, mert az áramot is tudja vezetni. Az anyja kiad neki kötelező feladatot, de aztán játszhatunk. Én ugyan kicsi vagyok ahhoz, hogy segítsek, de nézni is érdekes, ahogy a malacokat kiengedi az udvarra, amíg kitakarítja az ólat. Azok rohannak a kút melletti pléhteknőhöz, ami tele van vízzel. Beleisznak, de olyan hévvel rontanak oda egymást taszigálva, hogy ki is borítják az egészet, amivel sarat csinálnak. Ebbe aztán bele is hemperegnek. Lali szalad a vesszőseprővel, hogy elkergesse őket a teknőtől, de már elkésett. Hozza a házból a moslékot, s ezt látva az összes malac beront az ólba, így be is lehet őket zárni. Aztán a kert ablakait kell felnyitni, és meglocsolni az alatta lévő növényeket. A vizet kiborították a malacok, ezért húzni kell a kútról. Ott a kút közvetlenül az udvar közepén, nincs olyan messze mint nekünk a tanyán. Ez nem kerekes, hanem hajtókaros, és csak egy vödör van rajta. Egy kis vályú van a kútkáván belül, abba kell kiborítani, az pedig egy csövön kifolyik a pléhteknőbe, hogy ott a nap melegítse. Ilonka néni határozottan meghagyta Lalinak, hogy langyos vízzel locsolhat, de ez a víz hideg. Megoldotta. Mivel az apja bányász, van neki egy nagy csomó színes drótja. Az ajtó fölött a falban van egy kis mélyedés. Oda köt két szál drótot, amit elvezet a kúthenger oszlopához, ráköti egy egy szögre, majd tovább egy vas valamihez, amit beletesz a vízbe. Figyelmeztet, nehogy belenyúljak, mert agyoncsap az áram. Nem értem mi az, de lényeg, hogy nem szabad. Megértettem. Kis idővel később, amikor leveszi a drótot, mondja, hogy már belenyúlhatok. Nahát! Majdnem meleg. Mintha most vette volna le a mosófazekat a masináról. Jó dolog ez az áram attól, hogy nem tudom micsoda, hiszen nem látni.

Valami baj mégis lehetett ezzel a gyerekkel, mert ok nélkül kővel dobálta a szomszéd gyerekeket, amikor sár volt az utcán, meztelenül hempergett a pocsolyában mint a disznók, majd a kút melletti teknőben mosta le magáról a sarat. Velem is megismertette, milyen érzés, amikor az áram „agyoncsap”. Az előszobában a falba kalapált be egy botot, – náluk még ez a helység se volt bevakolva - felcsavart rá valamennyit a színes drótokból. Arra nem figyeltem, hová vezet a drót másik vége, bár akkor se gondoltam volna semmi rosszra, ha látom. Hozzáértem. Nagyon megcsípte az ujjamat, de közben az egész testemben egy hatalmas ütést éreztem. El se tudtam képzelni hirtelen, hogy mi történt, csak hátraugrottam, s az ijedtségtől elkezdtem rettenetesen bömbölni. Lali biztosan vicces akart ezzel a csapdával lenni, de szerintem ő is megijedhetett. Gyorsan hozott nekem egy leveses kanál kristálycukrot, mert azt kell enni áramütéskor. Aztán még egy nagy karaj zsíros kenyeret is kaptam, azt is megcukrozva. Miután elfogyott a kenyér, megmutatta nekem, hogyan kell egy vesszővel sárgombócot sújtani, meg azt is, hogyan kell bigézni. Na, ez utóbbi nekem még nem ment, mert nem voltam hozzá elég ügyes. Egy kis darab botot letett a földre úgy, hogy egyik vége egy gödör fölött legyen. Egy hosszú bottal ráütött egy nagyot, amitől a kicsi bot pörögve felszállt, s ezt kellett megütni, hogy jó messzire elrepüljön. Na, ez nekem még nem ment, pedig Laliban meg volt a jó szándék, hogy megtanítsa velem. Aztán megtanított íjjal célba lőni. Erre persze csak évekkel később kerül sor, amikor már szívesen játszik velem. Most inkább a testvérem a játszótársa, akire én csak ráakaszkodom. Sokszor nem is örül ennek, de anyu ráparancsol, hogy vigyázzon rám. Annyi jó van abban, hogy én vagyok a kicsi, hogy ha elcsavargunk, mindig Laci kap ki érte.

 

Meglepően sok gyerek van az utcában. A tanyán család is csak három lakott, gyerekek talán nyolcan lehettünk összesen, kettő ebből is kisbaba. Sőt! Az én testvéreim közül legalább az egyik, de sokszor mindkettő mamámnál volt. Huszárikékkal nem barátkoztam, így ha Gyufkó Lacival összevesztem, játszhattam egyedül. Itt a faluban mindig akadt cimbora. Nem is beszélhetek itt az egész faluról, hiszen az még számomra hihetetlenül nagy volt. Inkább csak az Újtelepet ismertem.

A főutca csak egy sor ház volt itt a falu végén, de ott egyébként is ritkán jártam. A másik szomszédos utcában még alig voltak házak, a miénk volt legjobban beépítve, noha itt is akadtak még üres telkek. Esténként az utca közepén annyi gyerek összecsődült a lámpa alatt, hogy meg se tudtam volna számolni őket. Valami közös játékot mindig kitaláltak, de a kicsiket sokszor kihagyták belőle, így engem is. A bújócska volt a leggyakoribb játék. Sokszor persze napközben is összeverődtünk. Ekkor lehetett labdával kiszorítózni, de a kicsik itt is csak bajnak voltak. Inkább kedvemre való volt sáros időben az a játék, hogy egy öklömnyi jó sűrű, ragadós sarat madárfészek alakúra formáltunk, majd jól odavágtuk egy nagy lapos kőhöz. Ha jól sikerült leborítani, hatalmasat szólt. Olykor meg inkább a libákat kergettük. Az is megesett persze, hogy ők zavartak meg bennünket. Félelmetes volt, amikor egy nagy csapat liba elkezdett az utcán futni, majd fülsiketítő gágogással felrepültek. Nem elég magasan ahhoz, hogy a fejünk fölé emelkedjenek, tehát jobb volt nem az útjukba kerülni.

 

Így volt ez más állatokkal is, ugyanis sok volt belőlük az utcában. A tanyán is voltak állatok, de szabadon csak a mi malacaink rohangáltak, de azokat anyu terelgette. Nem is nagyon kellett, így sokszor még a kézimunkát is magával vitte a legeltetéshez. A tyúkok meg nem számítottak, mert azok még tőlem is elszaladtak. A tehenek az istállóba voltak bekötve, vagy a karámba kiterelve napközben. A lovak dolgoztak, húzták a szekereket, vagy a gumikerekű kocsikat, este pedig őket is bekötötték az istállóba. Itt a faluban kora reggel jött a kondás, fújta a szaru kürtjét, a szomszédaink pedig kiengedték a malacaikat, hogy elhajtsa a legelőre, s majd este pedig visszaengedje őket. Ezután jött Béni bácsi a trombitájával, ő pedig a kecskéket hajtotta. Vele a Mancit is elküldtük, hogy estére a sok legeléstől legyen neki teje. Miután a kecskék is végigvonultak a falun, lehetett hajtani a csordát, de a mi utcánkban nem volt tehén, így ezeket csak sokkal később láttam. Este a Béni bácsi szólt a kecskék gazdájának, mikor melyik vette fel a bakot. Előfordult, hogy a bakkecske egészen hazáig kísérte valamelyik jerkét. Nagyon büdös állat volt. A gyerekek meg is dobálták, hogy elkergessék, de nem volt ám ez veszélytelen szórakozás, hiszen olykor megsokallta a dobálást, és támadott. Azon azóta is csodálkozom, mitől voltak ezek a butának tűnő jószágok olyan okosak, hogy hazataláltak. Hazafelé ugyanis már nem kísérte őket a pásztor.

 

Olyan sok új dologgal találkoztam, hogy nem győztem rácsodálkozni. Egyszer Lacival elmentünk a szomszéd utcába, ahol még csak kevés ház volt. Még ott sem állt ház, ahová mentünk. Egy hátsó kéményes gumikerekű pótkocsis pufogó állt az út szélén. Valójában itt se lehetett tudni hol az út, de a villanyoszlopokról gondoltam, hogy az a széle. A ház helyén földhányások voltak, meg sok sok vörös kő. Ezek nagy része szögletesre volt kifaragva. Anyunak a testvére ott ült egy kisszéken, és faragta a köveket. Húzott nekünk a hajtós kúton friss vizet, mert ezt még Laci se nagyon érte fel. Sokáig nem volt mit nézni azon, hogy dolgozik. Inkább a pufogóra másztunk fel, de azért meg veszekedett ránk. Amikor nagyobb lettem, már megengedte, én pedig büszke voltam rá, hogy nekem traktoros rokonom van. Később vezetett Zetort, meg kombájnt is. El is dicsekedtem vele Győri Mikinek. Ő is egy szomszéd gyerek volt, de még tőlem is fiatalabb. Vele azért tudtunk jól játszani, mert volt az udvarukon sok tégla, meg homok. Neki is volt traktoros nagybátyja, ráadásul sokkal érdekesebb géppel dolgozott, mint az én bátyám. Lánctalpas DT-vel járt szántani. Kimentünk hozzá a határba, és felmászhattunk hozzá. Sok apró kereke volt ennek a gépnek, meg fényes hernyótalpa. Az üzemanyag tartálya a hátán volt, mint valami hátizsák. Kötéllel kellett berántani egy kis motort, ami aztán a nagy motort indította. Nem kormánya volt mint a körmösnek, csak rudakat kellett rángatni, és attól kanyarodott. Kissé ferdén megdőlve ment a barázdában, húzta maga után a fényesre kopott ekét, ami forgatta a földet. Hangos volt ez a gép nagyon, büdös, poros, meg kényelmetlen. Amikor kiért a földútig, megállt, a Sanyi bácsi a hátsó ablakon behúzott kötelet rángatva felemelte az ekét, megfordult, majd beállt a másik barázdába. Mire visszaért oda, ahol felvett bennünket, el is untuk az egészet. De azért kimentünk hozzá máskor is

Télen már a Mikiék háza is készen volt többé kevésbé. Mivel ez volt a faluban a legszélső ház, ide pakoltak be néhány dolgot a fúrósok, akik a Rákos tetőn állították fel a tornyukat. Oda is elmentünk kíváncsiskodni, de nem engedtek közel bennünket. Mikiékhez rakták be faládákba a mintákat, amit a csőből kiszedtek. Az én új cimborám nagyon ki lett ám okosítva. Mondta is nekem, hogy melyik minta micsoda, milyen mélyről vették. Minél mélyebbről származik, annál keményebb. Ha még mélyebbre fúrnak, már gyémántot találnak. Nem tudtam ugyan mi az a gyémánt, de bizonyára az a legkeményebb ásvány a földben. Biztosan drága is lehet, de a fúrósok nem gyémántot kerestek, hanem olajat. Mint ahogy néhány éve a Bikaréten. Végül nem találtak se itt, se ott. Lebontották a fúrótornyot. A Bikarétnél történt olyan baleset, hogy visszazuhant a cső, és átszakította azt a vékony réteget, ami még ott maradt a forróvíz fölött. Azóta is ömlik rajta kifelé a záptojás szagú forró víz. Ennek a toronynak a bontásánál is volt baleset, de itt nem a furatba zuhant vissza a cső, hanem az egyik munkásra. Meg is halt, de nem nagyon rázott meg a dolog, nem értettem mi az, hogy meghal valaki. Voltam ugyan egyszer temetésen. A dédapám volt felravatalozva, láttam is, ahogy ott fekszik mozdulatlanul, viaszos arccal, behunyt szemmel, összekulcsolt kézzel. Ma is hallom a kalapálást, ahogy szögelték rá a koporsófedelet. Az egészben az volt a megrázó, hogy anyu nagyon sírt. Nem értettem miért, így én is rákezdtem, de olyan keservesen, hogy el kellett engem vinni onnét. Persze akkor még nagyon kicsi voltam. Ezt az embert nem ismertem, nem is hiszem, hogy láttam volna, csak mondták, hogy családja volt neki.

 

Aztán egyre csak gyűltek az érdekesnél érdekesebb kalandok. Lubai Laliéknál – a közvetlen szomszédéknál – beépítették a nagyszobát fa állványokkal, amit teleraktak selyemhernyóval. Ezek a hernyók az eperfa levelét szerették. Eperfa viszont legközelebb a kövesdi út mentén volt. Igaz, hogy ott viszont rengeteg, az út mindkét oldalán. Oda kellett elmenni kosárral leveleket szedni. Eleinte még a levélszedés is érdekes volt, aztán inkább azért jártam, mert a főúton mindig járt néhány autó, meg taxi (akkoriban minden személyautónak ez volt a megnevezése) Amikor hallottuk a zúgást, leugráltunk a fáról, hogy jobban lássuk. Néha egy tucat ponyvás autó jött egymás után sorban. Már messziről feltűnt, hogy nem ott van a rendszámtáblája mint lenni szokott, hanem fenn az orrán. Ezek katonai autók.

Az autózúgást otthonról is meghallottuk, vagy amikor az utcában játszottunk, aztán futás a töltésre! (a köves útnak volt ez a neve) Nem volt pedig közel. Ha magányos autó jött, akkor csak messziről néztük, de a konvojt közelről kellett látni. A katonák még integettek is nekünk. Volt, hogy meg is álltak a szélső háznál vizet kérni. Olyankor jól kibámészkodhattuk magunkat. Néha lánctalpas teherautó is jött. A bodegája hasonlított azokra, amelyek valami nagyon hosszú, csőszerű valamit húztak ponyvával letakarva, de ez sokkal szélesebb volt. Ablak se kettő volt az elején, hanem három. Láttam olyan lánctalpast is jönni, amin magas, sok kanalas szerkezet volt. Ráismertem, hogy ilyen ásta az árkokat a tanyán. Lánctalpaival a már kiásott árkon át tudott menni keresztben. Mi viszont csak úgy tudtunk a kútra menni vízért, hogy deszkát raktunk rájuk. A malacokat ki se engedhettük akkor sokáig, nehogy beleessenek. Ezzel az emlékemmel fel is vághattam Lali előtt, mert én már láttam olyat, amit ő még nem. Azzal hiába dicsekedtem, hogy felülhettem apu mellé a lovas kocsira, mert az ő apja is kocsis volt az erdészetnél.

 

A töltésen túl, még majdnem olyan messze, mit amennyit addig elmentünk, volt egy fasor, meg a fák között bozótos. Ott folyt a patak, de olyan messzire már nem volt szabad elmennem.

 

Rekesztés

(Papsajt 4)

Nem volt szabad a patakhoz elmenni, de ettől még inkább kíváncsi voltam rá. Kellett ehhez persze egy idősebb gyerek, aki elcsalt. Nem nagyon kellett csábítani, hiszen magam is menni szerettem volna. Noha emlékeztem a sályi patakra, amiben anyu fürdetett, én meg kétségbeesve ordítottam. Na, de majd nem megyek bele a vízbe. Ipolyi Lalitól ugyan igyekezett anyu távol tartani, de tőle remélhettem a legjobb kalandokat. Mivel a testvérem is jött, nekem már nem volt mitől tartanom, hiszen ő fog kikapni. Valójában nem is a patakhoz indultunk, de egyszer csak ott voltunk. A túlparton volt a tsz kertészete, de ott éppen dolgoztak, nem mertünk bemenni, pedig Lali szeretett volna lopni egy kis paradicsomot. Volt ugyan nekik otthon a kertben, de lopni mégis izgalmasabb. Én ugyan nem tudom, hogy mentem volna oda, hiszen épp elég volt a nagy gazban a vízpartra lejutnom. Akkorát én nem bírtam ugrani, hogy bele ne essek a vízbe. Lali ugyan átjutott köveken ugrálva, de jól összevizezte magát. Mi Lacival inkább leültünk a fűbe, vártuk, mit derít fel a kertészetnél. Érdekes volt ez így is, hiszen szép napos idő volt, néztük, hogyan szaladnak a felhőpamacsok az égen, cikáznak a fecskék, brekegnek a békák. Csendben csörgedez a víz, fodrot vetve a kiálló köveken. Olykor nagyot csobbant, amikor a béka beleugrott. Ha nyugton maradtam, hozzám közel is kimászott a partra, de jobban megnézhettem, amikor elterpeszkedett a vízen, néha nagyokat rúgva a hosszú lábaival. Furcsa egy állat. A feje tetején van a szeme, s a vízből csak annyi emelkedik ki. Nagyon hosszú nyelve van, amit csak egy pillanatra nyújt ki, s máris elkapja a legyet. Ettől még érdekesebbek a színes szitakötők. Laci mondta, hogy annak hívják őket. Négy szárnyuk van, és tudnak állni a levegőben, vagy nagyon hirtelen bármilyen irányba elindulni. Néha kettő repül együtt úgy, hogy összeér a végük. Repkednek más rovarok is, de azoknak nem tudom a nevét. Érdekes, hogy ezeket nem is vettem volna észre, ha nem kellene itt várakoznunk. Aztán megjött Lali.

  • Dolgoznak az asszonyok, nem tudunk most bemenni. Meg locsolnak is. Halljátok?

Távolról valami gépzúgás hallatszott, biztosan arra utalt. Nem is igazán tudtam, mit akar a kertészettel. Nekem már ez is elég volt, hogy itt heverészhetek. Lehet, hogy anyu már keres bennünket. Haza kellene menni.

  • Fogjunk halat? - kérdezte Lali.

  • Mivel? - kérdezett vissza Laci, de egyébként tetszett neki az ötlet.

    Ipolyi Lali az a gyerek volt, aki mindenre felkészült. A bokor alól előszedett egy rossz kis vesszőkosarat, s diadalmasan emelte a magasba. Aztán odadobta Laci elé, és ismét eltűnt a bokor alatt, s egy ásóval jött megint elő.

     

    - Előbb rekesztünk – jelentette ki.

    Nem tudtam, mi az a rekesztés, de ha tudom sem értem, miért kell ez a halfogáshoz. Ez a mindenhez értő fiú nem is várta el tőlem. Valójában semmit nem várt el tőlem, hiszen tudatában volt annak, hogy úgyse tudok neki segíteni. Sokat Lacitól se várhatott, így maga kezdett a parton gyeptéglákat ásni. Csak ekkor figyeltem fel rá, hogy korábban is ásott már, mert közvetlen a víz mellett voltak kupacba rakva, mindkét oldalon. Amikor úgy vélte elég lesz, bemászott a vízbe. Egymás mellé rakta a mederben talált kisebb-nagyobb köveket, s mikor ez megvolt, szólt csak.

  • Na, adogassátok!

    Laci nem először látott ilyet, értette a feladatot. Amikor láttam, mit csinálnak, igyekeztem én is segíteni. Gátat építettek. Lali rakta, taposta szorosan egymás mellé a gyeptéglát, egyre magasabbra. Előbb középen hagyott egy rést, amin a víz átfolyhatott, de így leszűkítve már erős volt a sodrása. Aztán a lehető leggyorsabban ezt is berakta. Mögötte emelkedett a vízszint, s egyre magasabbra kellett rakni a gátat, hogy át ne bukjon a víz a tetején. A gát alatti rész viszont leapadt. Már én is bele mertem állni, hogy segítsek közelíteni a hantokat. A felduzzasztott víz viszont állandóan emelkedett, nem lehetett abbahagyni a gát építését, erősítését. Kellett volna még segítség, mert nem lehetett itt hagyni. Most már értettem a dolog logikáját. A leapadt vízből kellett volna a halakat belehajtani a kosárba. Ráadásul gyorsan, mert a gát nem tart sokáig. Lali neki támaszkodott, de hiába. A felgyűlt víztömeg elsodorta az egészet. Nekem még a fejem fölé is felcsapott. Laci kapott fel, hogy el ne sodorjon engem is.

    Újrakezdtük. Pontosabban újrakezdték, mert én már nem is mertem közel menni a vízhez. Felrakták, aztán összedőlt az egész. Megint felrakták, megint összedőlt. Aztán nagy kiabálva jött egy ember a túlparton, hogy a piszkos kölykök miatt nem tudnak locsolni. Ezzel vége lett a kalandnak, mert kénytelenek voltunk elszaladni a helyszínről. Még szerencse, hogy az ember nem jött át a patakon, mert akkor az ásót is elvette volna.

 

Következő évben, következő években már több sikerrel jártunk. Lali lehozta a pléhteknőt is, hogy azzal csónakázzon. Viszont olyan sokáig soha nem állt a rekesztés, hogy ezt megvalósítsa. Legfeljebb a gáton sodródott át abban a pillanatban, amikor összedőlt. A halászáshoz sokan kellettünk. Néha tízen is összegyűltünk. Így már volt esély a fogásra, mert ketten-hárman elindultak a kosárral, hogy a halakat összekapkodják a gödrökből, miközben a többiek küzdöttek a gáttal. Persze csak semmire se való apró halak voltak ezek. Emlékszem a legnagyobb fogásra, ami 34 dekát nyomott. Gyakrabban fogtunk inkább rákot, de azzal se tudtunk mit kezdeni. Egyszer ugyan hazavittük, de csak azért, hogy apunak megmutassuk. Ő még egyáltalán nem látott rákot.

 

Mi viszont őt láttuk ritkábban. A tanyán minden este hazajött, s mivel közel dolgozott, sokszor napközben is hazaugrott. Olykor fel is ülhettem mellé a kocsira a gazdaság két legjobb igás lova mögé. Hallottam a mondást, hogy mindig azt a lovat ütik, amelyik húz. Ezek húztak mindketten, s úgy is bánt velük apu. Ha meg kellett legyinteni, mindkettővel tette. A nógatás is úgy szólt, hogy „Sanyi, Sári!” vagy „Sári, Sanyi!”, de mindkettőnek mondta a nevét. Az elköltözésünkkel ez is változott. Klementinára került. Ugyanaz a gazdaság, de más munkakör. Ismét tehenes lett. Azért ismét, mert korábban is az volt, csak arra én nem emlékszem. Laci viszont bejárt hozzá rendszeresen az istállóba. Olvasni ugyan még nem tudott, de a teljes állományt ismerte névről. Sokszor kérdezték tőle a tehenek neveit. Nem mintha nem tudták volna, hiszen mindegyikük fölött ott volt egy fekete lemez tábla, amire krétával felírták a nevüket, és a szükséges adatokat. Nem a kíváncsiság kérdeztette, hanem ez egy attrakció volt számukra. Nagyokat derültek azon, hogy mindig felnézett a táblára, mintha onnét olvasta volna. Megesett, hogy dolgozók egymás közti egyezsége okán két tehenet felcseréltek. Laci rögtön szóvá tette, hogy nem a helyükre kötötték őket.

 

A tehenes munkarendje olyan, hogy hajnalban kezd, reggeli időre végez, majd délután kezdődik a második műszak. Ez így megy folyamatosan, mert a jószágnak enni kell, fejni kell őket, takarítani alóluk hétvégén, és ünnepnapokon is. Nap közben elég, ha egyetlen ember ügyel akár két istállóra is, a többi dolgozónak van 7-8 óra szabadideje. Klementina nincs tőlünk nagyon messze, de oda-vissza kerékpárral földúton, kell két óra. Túl sok lenne mindennap megtenni. Így a ház körüli munka anyura maradt, mi gyerekek nem sokat tudtunk még segíteni.

 

Elmúlt a nyár, el a zord tél, újra jött a kikelet. Elkészült az udvar drótkerítése, így már lehettek tyúkjaink, libáink. Malacot is kettőt neveltünk, megellett a Manci, de mindkét gida a fazékban végezte. A kertben találtunk csipegetni valót. Több mit 70 tő büszke szegélyezte a gyalogutat. Amikor elhányta a virágát, mi már legeltük az apró, íztelen termést. Ahogy növekedett, már legalább savanyú volt. Aztán mikor kezdett halványulni a színe, már nem volt olyan vad íze, de sok évig nem tudtam, hogy néz ki az érett büszke. Nálunk olyan soha nem volt. Ha cseresznyét akartam enni, meg kellett tanulnom fára mászni. Hallottam olyan esetről, hogy tálból cseresznyéztek, de nálunk ez nem volt divat. Habár egyszer mégis láttam, sőt részese is lehettem. Az ablak alatt. Ezt úgy kell érteni, hogy kiültek az asszonyok az ablak alá. Hol egyik, hol másik háznál, de leggyakrabban Rézi néném háza előtt gyűltek össze. Nem volt rokonom ez az asszony, de minden asszonyt úgy szólítottunk, hogy néném. Érdekes, hogy volt egy kivétel. Annuska néni nem néném, hanem néni volt. Egyébként ő volt a faluban apunak az egyetlen rokona, vagyis neki járt volna a néném megszólítás, a többieknek nem. Az anyu rokonai között is gondot jelentett számomra, hogy ki bátyám, és ki sógor. Aztán megtanultam anélkül, hogy tudtam volna, kinek miért kell ezt, vagy azt a megnevezést használni.

Az ablak alá kiülni nagyon szívesen jártam. Az asszonyok kézimunkáztak, kukoricát pattogtattak, néha valamelyikük hozott ki kalácsot, vagy az éppen érő gyümölcsöt. Mindennél sokkal érdekesebb volt hallgatni, amiket beszéltek. Sokszor persze nem tudtam kiről, miről van szó. Ha valakik elhaladtak az utcán, odaköszöntek, hogy „kiültek?” Erre az volt a viszonzás, hogy „elmentek?” Aztán persze meg is volt a következő beszédtéma. A szemközti szomszédaink idősebbek voltak mint a legtöbb új lakó. Nekik már két felnőtt lányuk volt, egyikünkhöz udvarló is járt. Amikor hármasban indultak a faluba, az ablak alatti társaság megfigyelte, hogy Mariskához közelebb megy a legény, mint Irénkéhez. Erről lehetett tudni, melyiküknek udvarol.

Sokan összegyűltünk egy-egy alkalommal. Egyszer még fénykép is készült rólunk. Mi, gyerekek ültünk a földön az előtérben. A hozzám hasonló korú lányok haja a fejük tetején volt felcsavarva, s ebbe a tekercsbe kötöttek bele masnit, széles szalagból.

A beszélgetésbe nem nagyon lehetett bekapcsolódni, mert ha kérdeztem, leintettek, hogy „ne figyelj ide!” Ettől persze még inkább figyeltem. Szóba került, hogy testvérem fog születni. Odahaza is hallottam erről. Azt ugyan nem tudtuk milyen nemű lesz majd a baba, de apu eldöntötte, hogy Erzsikének fogják hívni. Aztán felfigyeltem rá, hogy anyu milyen kövér, de nem kötöttem össze a két dolgot.

 

Szomszédolás

(Papsajt 5)

Nyáron nem okozott gondot eltölteni a napokat. Odahaza anyu adott apró munkákat. Valaki hozzon vizet, valaki szedjen gazt a malacoknak, akáclevelet a kecskének...meg ilyenek. Nyilván nem 6 évesen húztam vizet a kútról, hanem majd csak később, de a kacsaitatóban kicserélhettem a vizet már akkor is. Tudta azt anyu, mit melyik gyerekre lehet rábízni. Később szembesült azzal, hogy személyre kell szabni a feladatot, mert ha valakinek mondta, azt senki nem vette magára. Sokszor inkább ő maga csinálta meg, ha sokáig senki nem mozdult. Megesett, hogy nem találtam a helyem, olyankor kilopakodtam a kapun, megnéztem valamelyik szomszédot, akivel legtöbbször kimentünk a határba, vagy legalább a másik utcába, ahol újabb gyerekeket ismerhettem meg. A patakról néha futva mentünk haza, mert anyu jött értünk bottal, s ha utolért, akkor ütött.

 

A téli esték is elmúltak valahogy. Anyu sokat olvasott nekünk. Később is, amikor már én is tudtam olvasni. Nem adtuk sorra a könyveket, hanem anyu köré gyűltünk, és ő hangosan olvasta például a Mátyás király lustáját, vagy sok más ifjúsági könyvet. A Tihany rádiónkon hallgattuk az esti mesét, a Moha bácsi meséit, vagy rádiójátékokat, néha színházi közvetítéseket. Ezeket lehetett sötétben is, hiszen a hallottak alapján elképzelni a történetet, nem kellett lámpafény. Imádtam a kenyérsütéseket. Természetes dolog volt, hogy minden asszony tudott kenyeret sütni. Este anyu behozta a szobába a fateknőt. Ez a szoba volt egyben a konyha is, sőt itt fürödtünk a mosóteknőben, miután a masinán melegítettünk jó sok vizet a mosófazékban. Eltelt még néhány év, mire rendesen belaktuk a házat. Szóval behozta a teknőt, aminek külön álló állványt ácsolt apu. Mert apu ügyesen bánt a fával. Ő készítette az asztalt, a székeket, hokedlit, sőt mindkét fiúnak – vagyis Lacinak meg nekem - készített kisszéket, aminek egyik végébe fúrt lyukat. Ez azért kellett, mert amikor lovagló ülésben ráültünk, hogy traktort játsszunk, ide kellett beszúrni egy botot, ami a traktor kéménye volt. Nagyokat koppant a kisszék a cementlapon, ahogy ugrálva odébb-odébb haladt a „traktor”. Na, ez nem akkor volt amikor a kenyér készült, mert azt áhítattal figyeltük, a vaságy végére könyökölve. A masinán langyosított vízben elkeverte anyu a szekrény tetején addig papírdobozban tartott párt. (az előző kenyérsütés során a teknőből kivakart összemorzsolt száraz tésztamaradékot) Ez volt tulajdonképpen az élesztő. A teknő egyik végébe öntötte a lisztet, másik végébe a langyos vizet, aztán összedagasztotta az egészet jó sűrű masszává. Úgy emlékszem, ez jó sokáig tartott. Aztán erre a célra tartott ruhával letakarta, és reggelig pihentette.

Amikor felébredtem, már ropogott odakünn a kemencében a tűz. Vékony gallyakkal, meg venyigével (vinegével) fűtötte fel anyu. Ha a kemence „főggyén” végighúzott bot szikrát vetett, elég meleg volt a sütéshez. Az este letakart tészta reggelre jól kidagadt a teknőből, lehetett átrakni a tepsibe. Sok helyen a sütőlapátra rakták, és arról lökték be a kemencébe, amiből előbb persze kihúzták szénvonóval a tüzet, illetve annak maradékát, a kemence ajtóban lévő mélyedésbe. Ettől persze nem lett teljesen tiszta a kemence, ezért utólag a kenyér aljáról le kellett vakarni a hamut. Nekünk volt három nagy kerek tepsink, meg kettő olyan szögletes, mint amikben a kalácsot is sütik. Kivéve persze a lagzis kalácsot, mert az kerek tepsiben készül. Ez már kényesebb dolog, nem is alkalmas rá mindenkinek a kemencéje. Tudja persze az egész falu, kinek van a legjobb kemencéje, amiben jól sül a fonatos kalács. A kenyeret viszont szinte mindenki magának süti. Vagy tepsiben, vagy anélkül. Nálunk csak a vakaró került közvetlenül a kőre. Ez volt a maradék tészta, ami nem fért bele az öt tepsibe. Ez hamar megsült, korábban ki kellett venni. Mi már türelmetlenül vártuk, mikor lesz jó. Ehhez a művelethez persze elkélt a segítség, mert nagyon gyorsan vissza kellett tenni a „tévőt”, nehogy bemenjen a hideg levegő a sütőtérbe.

Olyan forrón tördeltük szét a cipót, hogy még fújni kellett, nehogy megégesse a szánkat. Ki kellett élvezni ezt a finomságot, mert a következőre várhattunk három hetet. Akkorra már az utolsó kerek kenyér maradéka is törte a szánkat. Legjobb volt ilyenkor már bablevesbe beleaprítani, vagy kecsketejbe, tejeskávéba. Arról álmodoztunk, milyen jó is lenne igazi bolti kenyeret enni.

 

Az olvasás, a rádióhallgatás után, bővült a szórakozási lehetőség. Boldizsárék vettek diavetítőt. Ők laktak az utcánk közepén, náluk gyűltünk össze leggyakrabban. A vetítésre persze nem tódulhatott be az utca összes gyereke, de mi, rokonok is voltunk. Ők már ott laktak, amikor először jártam a félkész házunkban. Meglátogattuk őket. Nyers volt még a fal, nem tették közel a szekrényt, befértem mögé. A gond ott kezdődött, hogy a tőlem majd' három évvel kisebb Katinak ez volt a kedvenc búvóhelye, s ő megtámadta a betolakodót. Magyarán, megkarmolt. Később nem volt köztünk ellenségeskedés, de miért is lett volna. Nem nagyon játszottunk együtt, hiszen kicsi volt hozzám. Különben is volt egy velem egyidős, meg egy kicsivel még idősebb bátyja, aki már kezelhette a vetítőt is. Később mi is kaptunk saját vetítőt három filmtekerccsel. Három gyerek, három film. Tündér Ilona, Babszem Jankó, Lurkó és a varázsital. Később komolyabb filmekkel is bővült a készlet: 15 éves kapitány, Robinson Cursoe, Monte Cristo grófja...

Akadt a faluban, aki meglátta az üzletet a diavetítésben. 50 fillér volt a belépő. Sokáig nem tartott, mert megjelent a televízió. Bónáékhoz jártunk alkalmanként 1 forintért. Lehetett volna az erdészethez, vagy a tsz-irodára, de ott is sokan voltak, s bizony ha felnőttek mögé kellett ülni, nem sokat láttam a műsorból. Aztán egyre több készüléket vettek a népek. Mi pedig válogathattunk, hová kéredzkedünk be. Jártunk Rőtyiékhez, Szepesi sógorékhoz, néha Gálékhoz. Aztán a szemközti szomszédék is vettek egy Kékest. Itt volt a két felnőtt lány. Nem is tudom, mit kerestem én náluk olyan sokat, hiszen nem volt ebben a családban játszópajtásom. Volt Pista bácsinak egy üzemképtelen motorja a fészer mögött, azzal szerettem babrálni. Nem is bánta, hiszen nem ronthattam el. Bementem a házba. Vártam, hogy Irénke bekapcsolja nekem a TV-t. Sokáig kellett várnom, mert vasalt, és éppen a készülék előtt állította fel a vasalódeszkát. Figyeltem. Szép fiatal felnőtt nő tipegett-topogott előttem mackó nadrágban. Nem kelthetett bennem szexuális izgalmat, hiszen kicsi voltam még én ahhoz. Mégis feltűnt, hogy milyen hosszú a dereka, milyen szép ívű a feneke, gömbölydedek a mellei. Göndör, sötétszőke tincseire fel se figyeltem, hisz olyan a kislányoknak is van, nincs benne semmi különös.

Pista bácsihoz néha aput is elkísértem. Nem éreztem közöttük különösebben nagy barátságot, de tetszett a tisztelet, ahogy viseltettek egymás iránt. Szokatlan volt, hogy aput magázza egy nála idősebb ember. Persze általában a pincébe is lementek, hisz a hordók tartalmát le kellett ellenőrizni, nem romlott-e meg. Egy alkalommal még a szilvesztert is ott töltöttük. „Jöjjön át Sándor, majd nézzük a műsort, iszogatunk, meg beszélgetünk.” Na, meg eszegettünk is. Vastag hurkát szeletelve hidegen. Valami mennyei volt.

 

Tavasszal az egész család Pista bácsiéknál sürgött-forgott. Nem ám csak mi, hanem az összes szomszéd. Történt ugyanis, hogy az udvarló egyre gyakrabban mutatkozott, majd odáig fokozódott a helyzet, hogy feleségül kérte Mariskát. Oda is adták, ugyan miért ne adták volna. Össznépi mulatság kísérte az eseményt. Sátort állítottak az udvarra, zöld gallyakkal körbekerítették, fenyőágakból díszkaput készítettek, asztalt, lócát ácsoltak a sátorba, föléjük színes krepp papírból füzéreket szögeztek. Ezek hajtogatásából nekem is ki kellett venni a részemet TV-nézés közben már hetekkel korábban. A felrakásban érdemben nem vettem részt, azt megoldották a menyasszony lánypajtásai. Mi gyerekek, csak rohangáltunk a sok sürgölődő felnőtt között, magyarán láb alatt voltunk. Na, de ki bánja? Annyi süteményt ehettünk, amennyit bírtunk. Szép volt a menyasszony. Ismertem korábbról, de most egész másképp nézett ki ebben a földig érő fehér ruhában, ami olyan terebélyes volt, hogy nem is lehetett hozzá közel menni. Egyszer arra figyeltem fel, hogy anyuval, meg két lánnyal kísérve megy hozzánk a menyasszony. Nem értettem miért, hiszen itt van a lagzi. Aztán hallottam, hogy WC-re ment. Nahát! A menyasszonyok is szoktak? Na, de hogy fér be azzal a terebélyes ruhával a mi budinkba? Valahogy persze csak megoldották.

 

Kicsit később nekem kellett hazamenni, mert vendégeink érkeztek. Bosszantott, hogy ott kell hagyni a lagzit, de amikor kiderült kifélék a vendégek, elszállt a bosszúságom. Cseszkóból jöttek rokonok. Apunak a fiatalabbik testvérhúga, Piros néném jött a családjával. A sógor neve Stefán Ruth, de Pistának szólítottuk. Volt egy hamis kakasunk, amit Pityunak neveztünk. Miután a sógor felkapta fejét a név hallatán, inkább nem szólítottuk. A kakas egyébként se kutya, hogy értse a nevét. Azon túl, hogy eldicsekedhettem a rokonokkal az összes ismerősömnek, még az is örömteli dolog volt, hogy hoztak ajándékot. Zöld-fehér csíkos mezt kaptam. Olyasmit, mint amit a focisták viselnek. Ettől kezdve természetesen Fradi drukker lettem. Aztán kaptunk hatalmas ostyát, amibe bele volt préselve, hogy Karlovy Vary. Ugyanis onnét jöttek a vendégeink, vagy legalábbis közvetlen közeléből, Stanovicéből. Hoztak maradandóbb ajándékot is. Jó illatú, radíros ceruzát, ami fehér volt, és figurák voltak ráfestve. Nem ám hatszög keresztmetszetű barna, mint az itthoniak. Ezen azonnal látszott, hogy külföldről van. Másoknak is volt csehszlovák rokona, de csak itt a határ mentén. Az én rokonaim viszont Cseszkónak is a túlsó felén laktak. Nem volt ennek különösebb jelentősége, főleg nem volt benne semmi érdemem, mégis úgy éreztem, az én rokonaim jobban külföldiek. Főleg, amikor már autóval jöttek. Hátul ott virított a ČS betű, a rendszáma pedig KV kezdetű, ami a város nevét jelölte. Néhány éven belül az összes ottani rokon meglátogatott bennünket. Nagyapám, nagymamám, Piros néném, Klári néném családostól, Imre bátyám, aki még fiatal legény volt, és focizott velünk az ajándékba hozott labdával. Biztosan gazdagok lehettek, ha olyan messziről elutaztak hozzánk. Legtehetősebb mégis Feri bátyám lehetett, mert ő minden évben jött, mindig másik kocsival.(Moszkvics 403, Škoda Octavia, Ford Taunus 12M, Ford Cortina, Mercedes....ezt már nem cserélte sokáig, de akkor se váltott márkát. Végül átnyergelt lakóautóra, de akkorra már felnőttem, elkerültem a háztól.)

Amikor a lagziban híre ment, hogy vendégeink érkeztek, természetesen ők is meghívást kaptak.

 

Családi vacsora

(Papsajt 6)

A nénikém is férjhez ment ebben az évben. Nekem ezzel a lagzival is csak annyi dolgom volt, hogy élvezzem a mulatozó tömegben való rohangálást, a sok süteményt, na meg azt az illúziót, hogy italozok. Egy új cimborám akadt, aki az új sógornak a szomszédságában lakott. Vele ittuk üvegből a málnaszörpöt, ami úgy nézett ki, mintha vörös bor lenne. A kis ház ablakában tartottuk, s időnként odarohantunk, hogy csillapítsuk a szomjunkat. Ez az esemény a falu túlsó felén volt, de Fekete Gyuszival nem itt találkoztam először, hanem az iskolában. Ugyanis ekkorra már iskolás lettem.

A „Glóner” iskola udvarán sorakoztak fel az osztályok. Mi voltunk az első osztály, akik valójában semmit nem tudtunk erről az új világról. Legtöbbünk még óvodába se járt, nem éltünk eddig közösségben. Mellettünk sorakoztak fel a már tapasztalt másodikosok. Miheztartás végett átszólt Kiss Piri, hogy:”Az első még semmi, de a második a valami”. Ezek szerint szerencsénk, hogy mi még csak az elsőt kezdjük. Tanító nénink, hosszú évek óta (meg utánunk még hosszú éveken át) ragaszkodott az elsősökhöz. Nem volt hajlandó nagyobbakat tanítani. Különösen jó érzéke volt Júlia tanító néninek a kisgyerekekhez. Nem volt már fiatal, hét éves szemmel határozottan öregnek tűnt. Göndör haja ezüstösen csillogott, de nem tudom, ősz volt-e, vagy szőke. Talán mindkettő egyszerre. Rekedtes mély hangon, de nagyon barátságosan tudott beszélni. Rengeteget dohányzott. Talán attól volt ilyen hangja. Igyekezett okot adni a dicséretre, ajándékozásra. Kártyanaptárakat, színes kis képecskéket osztogatott, s mi nagyon büszkék voltunk rá, hiszen elismerés volt ez, bizonyíték arra, hogy milyen okosak vagyunk. Volt piros pont, meg fekete pont, de akkor még osztályzat is volt elsőben. Az öt osztályzatot még ki is bővítette. Adott alá, vagy fölé húzott kettest, hármas négyest. Sőt! Volt csillagos ötös. Az osztályterem nem volt túl barátságos az olajos padlóval, a fekete vaskályhával, a fekete táblával, amit csigák és acélsodrony segítségével lehetett cserélni vonalasról kockásra és vissza. Nagy munkája volt abban a tanító néninek, hogy szeressünk ide járni.

 

Az iskola két épületből állt, de még csak nem is egy utcában, s mindkettőben csak két-két tanterem. Így tehát a nyolc osztály két műszakban tanult. Egyik héten délelőtt mentünk, másik héten délután. A délutánit nem szerettem, mert akkor azzal telt a délelőtt, hogy nézegettem mennyi az idő, mikor kell már indulnom. Felhúztam a magas szárú cipőmet, befűztem, aztán mikor anyu megelégelte a kínlódásomat, megkötötte a fűzőt. Ezzel sokáig gondom volt. Hátamra vettem az iskolatáskát, nyakamba akasztottam az uzsonnást. Jött Lubai Lali, nekivágtunk a falunak. A bátyám is alsós volt még akkor, így ő is velünk jött. Második szomszédban Kovács Ibolya csatlakozott hozzánk, negyedikben Szeberin Kati. Kicsit odébb Ittes Ibolya, majd Hócza Bandi. Boldizsáréknál mindig várakozni kellett, ott is csatlakoztak ketten, illetve hárman, mert már Kadlok Feri is ott volt ekkorra náluk. Mire az utcát elhagytuk, kitettünk egy fél iskolát, pedig a felsősök nem is voltak velünk, hiszen ők már ekkor hazafelé jöttek.

 

Lassan a rokonaimat is megismertem, s erre jó alkalom volt a nénikém lagzija. Igaz, az ismerkedéshez túl nagy volt a tömeg, de anyu azért igyekezett elmondani, ki, kicsoda. Lagziból nem volt akkoriban hiány. A nagyapám testvérének 10 gyereke volt, s mindegyiknek nagy lagzit csinált. Eltelt közben azért jó néhány év. A legelső lagziban Olga volt a menyasszony, s az maradt meg bennem ebből, hogy a vőlegényéknél a hátsó szobában fordítva működött a villanykapcsoló. Na, meg a szomolyai rezes banda.

A szerényebb összejöveteleket jobban szerettem. Ezekhez a hízóvágások adtak alkalmat. A teljes programot otthon kísérhettem végig, a rokonokhoz csak vacsorára mentem. Annyira korán keltünk, hogy még éjszaka volt. Nekem ugyan nem lett volna muszáj, de felébredtem a korai jövés-menésre. Ha mégsem, akkor a hízó visítására, haláltusájára. Valamelyik felnőtt mindig beszólt nekem, hogy „na, jövőre már te szúrod” Nem vágytam erre egyáltalán. Valójában nem is várta el tőlem senki még felnőtt koromban sem, de talán 16 lehettem, amikor apu rám parancsolt, hogy tessék odaállni az első lábához. Két legény volt a háznál, nem nagyon akart segítséget hívni. Na, de addig sok vizet elrekesztünk még a Hór patakon.

A hajnali sötétségben, a rosszul megvilágított udvaron, inkább csak a szalmatűz világlott. Egy kisebb boglyányi szalmával takarták a leölt hízót, s meggyújtották. Kicsit távolabb őrtüzet, kis tüzet gyújtottak, amit mi gyerekek őriztünk, tápláltunk, hogy ki ne hunyjon. Sok szalmát égettek el amíg leperzselődött az állat összes, közel összes szőre, kissé megpirult a bőre. A kis tűz azért kellett, hogy ne kelljen ismételten gyufát használni. A nehezen hozzáférhető helyeken az üstházban tüzesített vasakkal sütötték ki a szőrt. Nem lehetett a tüzet szabályozni, így megesett, hogy itt-ott kirepedt a bőr. Ezeket sárral fedték a következő tűztől. Mi tagadás, voltak is szőrös szalonnabőrök. Csak évekkel később jöttek divatba a fatüzelésű, ventilátoros perzselők. Ezekkel már szebb munkát lehetett végezni. Aztán sárral kenték be az egészet, hogy felpuhuljon a bőr, s a feketeséget késsel le tudják vakarni. Na, ezután kaptunk mi gyerekek kóstolót füléből, farkából. A további munkálatok már nem voltak olyan érdekesek. Vártam az estét, amikor a szomszédokba kellett elhordani a kóstolót. Rokoni, baráti viszony függvényében kisebb, nagyobb szál hurkát, egy-egy darab pecsenyét. Fáradozásomért kaptam a tányérba 1-2 forintot, almát, körtét, szaloncukrot...

 

Közben a segítség hazament átöltözni, majd jöttek vissza vacsorázni. Imádtam ezeket a vacsorákat. Leginkább azt szerettem, hogy annyi mesét, kalandot hallhattam a felnőttektől, hogy na! Frigyes bátyám, a traktoros, aki a szomszéd utcában építkezett, korábban katonatiszt volt. Ez volt számomra a legizgalmasabb. Mesélte, hogy volt egy tiszttársa, aki félt a lótól, de ettől még lovagolnia kellett. Nagy darab ember volt vele ellentétben, s megkérte, cseréljenek lovat. Így esett, hogy a kis ember nagy lovon ült, a nagy pedig a kicsin. Aztán az is izgalmas lehetett, hogy az unokatestvérem azért született Celldömölkön, mert a nagybátyám az ángyommal éppen úton voltak a szolgálati hely, Lenti felé. Aputól is sok, számomra új történetet hallottam. A tanyáról is, amiről talán hallottam már, csak túl kicsi voltam megjegyezni, vagy egyáltalán oda figyelni rá. Valójában mindenkinek rengeteg mesélni valója volt, egymás szavába vágtak, aztán külön csoportok alakultak ki, nem is mindig az egymáshoz közel ülőkből. Nem győztem kapkodni a fejem, azt se tudtam, mire figyeljek.

 

Ezek a disznótorok akkoriban családi ünnep számba mentek. Mindenki hizlalt malacot, hiszen nem hagyatkozhattunk a húsboltra. Bár az se biztos, hogy volt már a faluban. Inkább az lehetett a gyakorlat, hogy néhány tehetősebb gazda vágott kimérésre, s akinek nem állt módjában hizlalni, az tőlük vehetett. Nem is biztos, hogy pénzért, hiszen ekkoriban működött még a cserekereskedelem.

Számomra örvendetes dolog volt, hogy minden télen legalább négy disznótort végigülhettem, végig ehettem. Ezen felül pedig a viszonozott kóstolókból jutott hurka az asztalra elég gyakran. Na, meg később a sonka, a szalonna, a füstölt kolbász, a háj a padlásról megoldotta a téli ellátást. Tejet a kecske adott, lekvárt pedig a kert szilvafái. Nem gyakran jártunk a boltba.

 

Némelyik disznótor után bizony hosszú volt az út végig a falun álmosan, de a nénikém is, mamám is messze lakott. Irénnek az anyósa sütött csepreszt, ez volt ott a különlegesség, meg a társaság is más volt kissé mint a többi rokonnál. Mamámnál pedig azt szerettem, hogy a szomszédban lakott Lukács Laci, és én ott töltöttem a napot. Állítólag ügyesen rajzoltam, Laci pedig szerette nézni, ahogy készülnek a „művek”. Nem is nagyon kellett rajta gondolkodnom, mert adta folyamatosan a témákat. Azért is szerettem oda járni, mert más volt a házuk, mint amiket ismertem. Kicsi ház volt, kicsi ablakokkal, földes padlóval, mestergerendás mennyezettel, sarokpaddal, az asztal fölött pedig láncon lógó díszes petróleumlámpával. A nagymamája még hozzánk mérten is kicsi volt, folyton kérdezgetett mindenfélét, és valami ennivalót mindig rakott az asztalra. Velük lakott még a nagynénje, de a szüleiről nem tudtam akkor még semmit. Valójában nem is tartottam fontosnak. Laci szeretett csavarogni, egyik kedvenc helye neki is a patakpart volt, de mi együtt szinte csak a szobában voltunk. Többnyire rajzoltam, de megesett, hogy a leckét is megcsináltuk együtt. Volt rádiójuk, ott hallottam az Egri csillagokat először. Aztán felderítettem az utcát. Bizonyára Laci kezdeményezte, erre már nem emlékszem. Nagyon vegyes házak alkották az Erzsébet utcát. A Laciék háza volt a legkisebb, kicsit a Délő-tető irányába, a túloldalon pedig egy nagy kúria állt, ami már a 100 évvel korábbi térképen is szerepelt. Kertje lenyúlott egészen a Papgüdriig.

 

Ez egy mély vízmosás volt, néhol leomlott agyagfallal, amibe nagyon jól lehetett bunkert ásni. Valójában csak kis mélyedést ástunk megfelelő szerszám híján, de mi bunkernak neveztük. Ástunk hasonlót a falu másik szélén is az erdőben, ugyancsak vízmosás oldalában, bár arrafelé nem is nagyon kellett ásni, hiszen találtunk elhagyott, laza tufába vájt, részben beomlott pincét. Anyu persze nem tudott róla, hogy ilyen helyeken járunk, de jobb is, mert kikaptunk volna érte. Persze nem magamtól csavarogtam el ilyen messzire, hanem a már korábban említett Ipolyi Lali csábított. Négy fős csapatunk volt, vagy többnyire inkább csak három, és ő volt a vezér. Hozott magával zászlót is, és azt elrejtettük az erdőben, nehogy megtalálja egy arra kószáló másik csapat. Bónáéknál láttunk egy sorozatot a TV-ben Robin Hood-ról. Ennek hatásra íjat készítettünk magunknak, és gyakoroltunk célba lőni. Nem nagy sikerrel. Nád volt a nyílvessző, amibe szöget kötöztünk bányászdróttal. Nehéz volt az eleje, elég rosszul repült. Ipolyi így is elég jól lőtt. Lubaiéknál, közös szomszédainknál, éppen a konyhaasztalt súrolta az udvar közepén a három gyerek, ő pedig a kőkerítés tetejéről belelőtt az asztallapba. Nagyon megriadtak, majd hangot adtak felháborodásuknak. A legkisebb volt a legindulatosabb, s ezzel kihívta maga ellen a sorsot. Ipolyi újra lőtt, s eltalálta a gyerek lábát. Amikor láttam, hogy vérzik, úgy eltűntem onnét, mintha ott se lettem volna. Egy darabig nem mentem Ipolyihoz játszani. Találtam magamhoz inkább illő játszópajtást. Győri Mikivel a félkész házukban is jókat tudtunk játszani, meg a határban is sokat csavarogtunk.

 

Búzavirág

(Papsajt 7)

 

Ha a paraszt kimegy a földekre, azt mondja, kimegy a határba. A földtulajdonok közti mezsgye, szintén határ. Amit apu átlépett 1961-ben, az is határ, országhatár.

Nehezen adta rá a fejét, de a kinti rokonok addig rágták a fülét, hogy csak nekivágott. Vonattal, egyedül. Nagy segítség lett volna, ha beszéli a szlovák nyelvet, de nem beszélte. Ebben sokan kételkedtek, hiszen szlovák nyelvű közösségben töltötte gyerekkora jelentős részét. Igaz, az iskolában szigorúan csak magyarul lehetett beszélni, a családban is magyarul beszéltek, az utcán pedig nem sok ragadt rá. Mesélte, hogy miután Kassán leszállt az addig vele társalgó útitársa, nem tudott senki magyarul. Legalábbis nem volt hajlandó senki magyarul beszélni. Aztán mégis akadt, akivel meg tudták egymást érteni legalább annyira, hogy Prágában majd együtt keresik a Karlovyba induló vonatot. Ez az illető mégis eltűnt, mire a segítség kellett volna. A véletlenen múlt, hogy mégis meglátta, hová kell felszállnia. Karlovy Varyban már várta az állomáson egyik húga, onnét együtt mentek Stanovicébe a szülőkhöz. Hazafelé akkora csomagja volt, hogy el nem tudom képzelni, hogyan birkózott meg vele egyedül. Porcelán bögréket, csészéket hozott sokat, Lacinak meg nekem bőrkabátot, saját magának egy nagy bőrtáskát, aminek még évekkel később is erős szaga volt....a többi holmira nem emlékszem.

Ősszel a cseszkó mamám viszonozta a látogatást. Főzött nekünk knédlit. Ő viselte gondunkat néhány napig, mert anyunak már nagyon nagy volt a hasa és jött érte egy Ifa mentő. Magas, fehér autó volt, átláthatatlan ablakokkal, fekete sárvédővel és vörös zászlóval. Amikor visszahozták, egy kisbabával egészült ki a család. Így lett teljes, hiszen – mint apu mondta – az étkészletek is hat személyesek.

Nyolc év után azzal kellett szembesülnöm, hogy nem én vagyok a legkisebb, ennek minden előnyével és hátrányával együtt. Bár nem tudom, van-e előnye. Jó volt legkisebbnek lenni, mert többnyire engem vett védelmébe anyu, ha összeverekedtünk. Persze ha nem avatkozott be, én húztam a rövidebbet. Jó stratégiának bizonyult a vaságyra menekülni, és ordítva kalimpálni a lábammal. Nem tudtak megütni, és időt nyertem. Menekülés előtt persze én már ütöttem legalább egyet. Általában nem ok nélkül. Megesett, hogy csúfolódásra reagáltam erőszakkal. Na, de hogy ne már! Kicsúfoltak ha bepisiltem, ha nem tudtam megkötni a cipőfűzőt...vagy bármi miatt, ha ügyetlennek bizonyultam. Hát persze, hogy odacsaptam a nagyobbaknak, aztán pedig menekülnöm kellett. Egyszer szalmahúzó kamóval hasítottam le Lacink a lábáról a gumicsizmát. Na, ezért nem csak tőle kaptam ki. Pedig pont elég lett volna nekem az ijedtség büntetésül. Azt hiszem, ekkor a „kuctagucta gatya” volt a kiváltó ok.

Említettem már, hogy a bútoraink egy részét apu saját kezűleg faragta. Kreativitásban anyu se maradt el, csak ő a szabó ollóval, a varrótűvel, varrógéppel bánt ügyesen. Varrt nekünk egyforma fekete gatyát. Azért, hogy ne tévesszük össze, a korcába belevarrt egy „L”, illetve egy „G” betűt. Az enyémbe „GY” kellett volna! Ráadásul akkortájt került szóba, hogy születésemkor felvetődött annak lehetőssége, hogy a Gusztáv nevet kapjam. Innét eredt Laci részéről a csúfolódás.

Valójában már korábban szembetalálkoztam azzal, hogy nem én vagyok a legkisebb. Eddig persze még csak a szomszédban voltak kicsi gyerekek. Lubaiéknál kettő is. Lalira voltak bízva, ő tologatta az öccsét abban a fura, lécből épített babakocsiban. Gyuszó nagyon pici volt, elfért mellette Klárika is. Amikor Lali elunta, én vettem át a kocsirudat. Futottam vele, aminek a kicsik nagyon örültek. Egészen addig, amíg a vízelvezető árok rézsűjére nem húztam őket. Hiába csavartam visszafelé a rudat, nem tudtam elkerülni, hogy felboruljanak. Nem lett semmi bajuk, felnőttek se látták az esetet, de én akkor nagyon megijedtem. (Ettől jobban csak kb 5 évvel később, amikor egy lány osztálytársamat arcon dobtam. Azt mondta anyu, hogy ha kidobom a szemét, feleségül kell vennem. Én pedig egy másikba voltam szerelmes)

Miután megszületett a húgom, már én is átéreztem Lubai Lalinak a fájdalmát, hogy neki kell a kicsikre vigyázni. Mariska már nagy lány volt, rá lehetett bízni komolyabb feladatot, mint a babát dajkálni. Laci egyszerűen rám delegálta a dolgot, inkább vállalta, hogy szidást kap anyutól. Én pedig nem tudtam kibújni a babázás alól. Hacsak időben el nem szöktem otthonról.

Szerettem a határban csavarogni. Néha engedéllyel, de akkor meg volt határozva, hogy csak a vasoszlopig, vagy a töltésre nem mehetsz ki, meg hasonló korlátozások. Na, de miből tartott megígérni? Ha a köves útig elmentünk, akkor már a tábláig is, vagy a 9 kilométerig (kilences kilométerkő) az új tanyáig, a mezsgyekútig, a patakig, néha az erdőig. A Pazsag tanya már túl messze volt, azt sokáig csak messziről láttam. Nem is nagyon vágytam oda, mert mondták nagyobb gyerekek, hogy sok hamis kutya van ott. Csak a szekeret láttam esténként, ami onnét hozta a tejet a csarnokba.

Nem is volt arra szükség, hogy olyan messzire elmenjek, hiszen az Ipolyiék házánál már ott volt a tsz-föld. Vagy kukoricával, vagy búzával bevetve. A kukorica izgalmasabb volt, mert valamelyik nagyobb gyerek csórt el otthonról gyufát, és tüzet rakott, amin megsüthettük a nyársra húzott kukoricacsöveket. Irgalmatlanul összekormoztuk vele magunkat, de nagyon finom volt a sült zsenge kukorica. El is lehetett itt bújni. Ha egy nagyobb társaság összejött, akadt köztünk olyan, akinek volt egy kis pénze, és elment a boltba. Megmondta, hogy a nagybátyjának lesz, és vett néhány szál Rodopi, vagy Terv cigarettát. Nem volt jó, de azért többször is belekeveredtem ilyen társaságba. Télen nem bújtunk el, hiszen ha láttak is bennünket a köves úton az új tanya felé sétálni, azt gondolhatták a füstről, hogy csak a pára száll. Aztán megfigyeltük az embereket, akik ott mentek az úton, hogy bizony meg lehet messziről különböztetni, hogy kinek csak a leheletét látni, és ki az, aki dohányzik.

A búzában is jókat tudtunk ám játszani. Amíg zöld volt, és még térdig sem ért, ösvényeket tapostunk benne, élvezve a letaposott gyenge növény illatát, fogdostuk a cserebogarakat, gyűjtöttük a svájcisapkánkba, aztán otthon odaöntöttük a tyúkoknak. A kalászos állapotában már látványosabb volt a letaposás, de azért már szóltak a felnőttek. Ha kezdett sárgállani, akkor szúrt. Ilyenkor jobb volt más területet keresni. Maradtunk az utcában, főleg esős időben. Putyókáztunk, sújtottunk.

Egy alkalommal akkora sár volt, hogy a nagybátyám nem tudott hazamenni a pufogóval, így kénytelen volt a mi házunk előtt hagyni. Hát persze, hogy azonnal birtokba vettem a gépet. Nagyon nehezen mozdult a kormánya, a pedálokat nem értem el, de úgy tettem, mint aki vezeti. Azt már nem tudom mi indíttatott arra, hogy fejemet a hátra vezetett vastag „kéményhez” nyomjam, de a szép búzakék svájcisapkámból soha nem jött ki a fekete karika. Pedig ezt a sapkát, meg a kenguruzsebes, kantáros barna mackónadrágot mamám vette nekem a zárszámadási pénzéből. Ő ugyanis a tsz-ben dolgozott. Takarított az irodán, meg az értesítéseket is ő kézbesítette a tagoknak.

A búzakék színről jut eszembe! Amikor már kezdett érni a búza, kinyílt közte a búzavirág, meg a pipacs. Nem nagyon kellett begázolni, hisz főleg a tábla szélében volt sok. Az apró szirmú búzavirággal nem volt gond, abból hatalmas csokrokat összegyűjthettünk, de a pipacs – noha az sokkal szebb virág volt – azonnal elhullatta a vörös szirmait. A búzával ekkor már nem volt dolgunk, meg kellett várni az aratást.

Amikor nagyobb felnőtt társaság összegyűlt, sokat anekdotáztak a régi időkről, amikor summásnak jártak még a háború előtt, vagy alatt. Nagyon nehéz munka volt akkor az aratás. Kaszával vágták a kalászt. Nem volt számomra teljesen idegen ez a munka, hiszen láttam aput is, másokat is kaszálni. Igaz, nem búzát, hanem szénának való füvet. Még a határba se kellett ezért a látványért kimenni, hiszen a töltés mellett sokszor láthattuk Fülöp Pista bácsit, vagy Hazafi András bácsit, akinek ráadásul korban hozzám illő gyerekei is voltak. Ők voltak az útkaparók. Rendbe kellett tartaniuk az árokpartot, a „csirkecsomókból” pedig a kátyúkat kitölteni. Nem tudom hová rakták azt a rengeteg füvet. Biztosan voltak állataik. Akkoriban – azt beszélték – még harc folyt a kaszálóért. Nem volt mindenki tsz tag, akadtak magángazdák, ha nem is sokan. Ők még a szántást is lovas ekével oldották meg. Amikor a határban már nem kellett, a kertekben akkor is hasznát vették a lónak. A traktor nem fért be a kertkapun. Kisebb kerteket pedig kézi erővel ásták fel. Akkor még nem tudtam, de nem sokára rá fogok jönni, hogy nincs is attól nehezebb munka.

A summás emlékek sokszor előjöttek amikor az ablak alá kiültek az asszonyok. Mesélték, ahogy szedték a markot, ahogy kötötték a kévét, rakták a keresztet. Majd ezután csépeltek, de azt már géppel. Nem volt nehéz elképzelnem, mert ha nem is sokat, de én is láttam ilyen munkát a faluban. Biztosan dolgoztak így többen is, mert én arra emlékszem, hogy sokan összefogva csépeltek. Húzták a gépet házról házra. Azt persze nem tudom, hogy valamelyik tehetősebb gazdáé volt a gép, vagy – mint ahogy a traktorokat is – a gépállomásról hozták.

A tsz-ben már korszerűbben ment a termelés. Jöttek a rozsdavörös SZK-4-es szovjet arató-cséplő gépek, s olyan gyorsan levágtak egy-egy búzatáblát, hogy öröm volt nézni. Nagy motolla forgott elől, aztán egy középre forgó csiga húzta be a levágott gabonát. Benn a gépben nem tudom mi történt, mert csak a forgó kerekeket, meg a ki-be mozgó sziták végeit lehetett látni. Hátul pedig két kar gyömöszölte, taposta a szalmát, amit aztán kockákban kirakott a tarlóra. Egy évben voltak kék színű német kombájnok is, aminek külön szalmakocsija volt, de a Rákos oldalban megszenvedtek vele, később nem is hoztak olyan gépeket.

Nekünk gyerekeknek az volt az első dolgunk, hogy amikor elvonultak az aratók, a szalmakockákba kunyhót ástunk. A tarló ugyan nagyon szúrt, nem volt ajánlatos szandál nélkül rámenni. Még így is sokszor megszúrta a talpamat. Következő nap, vagy néhány nappal később jött két Zetor, közrefogtak lánccal egy nagy vasrácsot, s a szalmát kihúzták a tábla végébe. Később jöttek emberek, pufogó hajtotta elevátorral, s kazalba rakták a szalmát, Na, ez nekünk csak jó volt, mert egész labirintust bontottunk az aljába. Szinte soha nem sikerült úgy megrakni a kazlat, hogy ne maradjon ki szalma. Ezt az egyik végéhez odahúzták nagy örömünkre, s mi boldogan csúszdáztunk rajta, nem törődve a porral, és a szúrós szalmával.

Egyszer a vasoszlop közelében a Rákos tetőn kigyulladt egy kazal. Nem tudni ki gyújtotta fel, de feltételezték, hogy gyerekek tüzeskedtek a szalmával. Ezután tiltottak bennünket, de mindhiába.

 

 

Alvégi a felvégben

(Papsajt 8)

 

Szabadidőmet főként az újtelepen töltöttem, de mivel az iskola a felvégben volt, lassan az egész falut belaktam. Sokan vonultunk tanítás után hazafelé, a tanáraink vágya szerint rendezett sorokban. Ennek elérésére útfelvigyázókat jelöltek ki, akiknek jelentést kellett tenniük, s megmondták – ha merték – ki viselkedett rendetlenül az úton. Olyan mélységig, hogy köszönt-e vagy sem a felnőtteknek, akikkel útközben találkoztunk. Szabadidőnk terhére tanulóidő volt kijelölve, amikor javasolt volt otthon tartózkodni, mert nem tudhattuk ki árul be a tanítónak. Csak ezután mehettünk ki az utcára, vagy a kispástra. Ez egy üres telek volt a szomszéd utcában, pont szemközt a névtelen úttal. Ennek az volt az előnye, hogy akár a főutcáról lehetett látni, hogy van-e ott valaki, vagy nem érdemes kimenni. Üres, füves terület, kiváló focipálya. Egyik oldalán a Kékesiék kertje. Ezzel nem volt gond, hiszen nyugodtan bemehettünk a letaposott kerítésen a labdáért. Másik oldalon komplikáltabb volt a helyzet, mert ott már laktak, s nem szívlelték különösebben, ha beugráltunk a kertbe. Ezzel a problémával együtt kellett élni nekünk is, meg Molnáréknak is. A rendes focipálya messze volt hozzánk, oda ritkán mentünk el. Akkor is inkább meccset nézni, nem játszani. Nagyon jó csapata volt a falunak, hiszen az újonnan létesült légvédelmi bázisról lejöhettek a katonák, akik közt akadt néhány kimagasló játékos. Vendel bácsinál vettünk egy pohár pirított napraforgó magot papírstanicliban, vagy egyből a zsebünkbe öntve. Aztán állandó mozgásban voltunk a pálya körül, hogy ne kelljen jegyet venni. Hozzánk képest előnyben voltak akik fenn laktak a domboldalban, mert ők a ház elől nézhették a meccset ingyen. Bár olyan messziről talán fel se lehetett ismerni a játékosokat. Volt, hogy mi is felmentünk a dombra, ahol irigykedve láttuk, milyen jó erődöt építhetnek az ott játszó gyerekek az elhagyott bánya köveiből. Ha ők is ott voltak, ajánlott volt engedélyt kérnünk az ott tartózkodásra, különben ellenségként kezelnek bennünket, hiszen mi mégiscsak alvégiek vagyunk.

A felvégben – az iskolától eltekintve – elég ritkán jártam. Pedig mamám is a felvégben lakott. Vasárnaponként megesett, hogy meglátogattuk a testvéreimmel. Első dolgom volt Lukács Lacit megnézni a szomszédban, de ha nem volt otthon, unatkoztam. Emlékszem egy olyan délutánra, amikor mindenki lepihent, de én nem voltam álmos. Ültem az asztalnál, és figyeltem az órát, ahogy kattog, meg ugrál lassan előre a mutató. Máskor persze kalandosabb volt a dolog, mert elmentünk a Kőkötőre, a szőlőbe. Ez egy teljesen idegen világ volt nekem. Elég messze is volt, hiszen jócskán elhagytuk a falut, amikor letértünk a noszvaji útról a Cseres erdő utáni völgybe. Ott a kútig kellett menni, majd nekifordulni a domboldalnak. A felnőttek kapáltak, de első utam során én még kicsi voltam a kapálásra. A cseresznyézésre viszont nem. Keskeny volt a mamám parcellája, hamar áttévedtem a szomszéd szőlőjébe, amiért persze rám szóltak, mert nem szabad ott császkálni. Aztán elértük a középső utat, s onnét fordultak vissza a másik soron, pedig volt még szőlője mamámnak felfelé is. A domb legtetején volt egykor nagyapámnak a kőbányája, de egyedül nem mehettem oda, így azt csak később, egy másik alkalommal láthattam. Ha jól emlékszem, akkor szüretelni voltunk. Nem a kút felől, hanem közvetlen a szorosból vezetett az út. Nagyon meredek volt, s néhol mélyen bevágták a domboldalba. A lovak megküzdöttek az üres szekérrel is, visszafelé pedig meg kellett láncolni a kereket. Maga a bánya csalódást okozott. Nem tudom mit vártam tőle, de valójában csak egy gödör volt, amiből egykor köveket szedtek ki. Akadt hasonló több is, hiszen más is innét szedte a követ az építkezésekhez. S nálunk minden ház kőből épült. Ritkán használtak téglát, vályogot pedig egyáltalán nem. Nem is lett volna értelme, amikor körül voltunk kőbányára alkalmas dombokkal. Veres bánya, Fehér bánya, Ábrahánka, Kőkötő, Biri bányája, meg még a Jács völgyön is volt valamikor bánya a papoknak, amiből Egerbe hordták a követ. Egyedül a Rákos tetőn nem volt kőfejtő. Na, meg a Pazsagon, de az már egyébként is messze volt a falutól. Ezen felül ott van még a boros pincékből kitermelt kőporkő a Csecslyukban, a Cserépi úton, az Andornakon, a Bagolyvárban, sőt még a Zödvár alatt is, bár az már nagyon agyagos. Na, de az se haszontalan, hiszen az agyag kell kötőanyagnak a kövek közé a falba, vagy vízzárónak a fal tövébe. Többnyire persze a sár is megfelel, amit kerti földből taposnak. Ezt saját szememmel láthattam, amikor a nénikémék építkeztek.

 

A sógor kőműves volt, és nagy házat óhajtott. Mesterember létére nem lakhatott a megörökölt tornácos szülői házban. Nekem ugyan nagyon tetszett az a porta úgy, ahogy volt. Apró kőből rakott kőkerítés, faragott kőlapokkal fedve, deszkakapu fakilinccsel (madzag a húzója) A tornácos főépület első szobáján két kicsi kőkeretes ablak. A tornácon is kő mellvédfal, amit csak a grádics szakított meg. A fal természetesen fehérre meszelve. Az udvar másik felén áll kis ház. Előtte, egész közel a kőkerítéshez a hajtós kút, melynek olyan magasan van a vize, hogy ha nem lenne a káva, akár bele is lehetne meríteni a vödröt. Na, ezt verték szét.

 

Rengeteg ember sürgölődött az építkezésen. Legtöbbjüket nem ismertem, mert vagy a rokona, vagy a cimborája volt a sógornak, s én többnyire csak a saját rokonaimmal találkoztam korábban. Közülük ekkor nem is volt itt csak apu, meg Gyuszi bátyám, akit eddig még nem is említettem, pedig büszke voltam rá, hiszen boltos volt. Néha meg is látogattam a boltban, ahol ehettem nápolyiport, vagy valami kimérős édességet. Ez a lehetőség csábított be hozzá, mert egyébként nem szerettem a boltnak a szagát. Mindennek mosópor szaga volt, még a tegnapi kenyérnek is. Ekkor már teljesült régi vágyam, hogy bolti kenyeret ehettem. Két féléből lehetett választani. Volt barna kenyér 6 Ft-ért, vagy fehér 7,20-ért. Mindkettő 2 kilós. Természetesen el is vágta, ha valakinek kevesebb kellett. Ekkor még egy darab papírt is adott hozzá. Volt, aki csak negyed kilót vett 90 fillérért. Ettől is volt még jobb, hiszen a törött kifliket is megehettem. Legjobban szerettem, amin vastagon volt a nagy szemű só.

Gyuszi bátyámra anyu is büszke volt, legtöbb dolgot tőle hallottam róla. Népszerű legény volt a faluban, közvetlen, barátságos, segítőkész természete miatt, s híresen jól táncolt. Csak úgy repítette a lányokat a bálban. Másnap reggel pedig mikor nagy álmosan ment nyitni a boltot, ráköszönt a legelőre induló tehénre, hiszen nem látta, csak hallotta hogy jön „valaki” mögötte. Azt hiszem ekkoriban még Gyulának szólították, csak amikor vénlegény lett, amikor már közelített a harminchoz, akkor követelte ki magának, hogy Gyuszinak szólítsák, mert a Gyula olyan öreges.

 

(Érdekes, ahogy változik az embernek az idővel kapcsolatos megítélése. A hatvanas évek közepén a harminc éves már vén legénynek számított. Igaz, 10 évvel később én is öregnek éreztem magam a tőlem 3-4 évvel fiatalabb barátaim között. Apunak volt egy nagyon régi kerékpárja, amire rá volt írva a gyártás éve „1951”. Olyan idős volt, mint a bátyám. Vagyis közel 14 éves. Ma már 20 év se számít hosszú időnek, hiszen a legutóbb vásárolt személykocsim is korosabb ennél.)

 

Szóval a nénémék új házat építettek. Előbb persze el kellett bontani a régit. Nem egyszerre az egészet, hiszen a szomszéd felőli fal egyben a kerítés is volt. Csak annyit bontottak, hogy elkezdhessék az újnak az alapozását, majd mielőbb a fal felhúzását. Az udvar végében taposták, kapálták a sarat, rakták vödrökbe, majd hordták a falra a kövek közé a ragacsos sarat, ami ne akart kiesni a vödörből, folyton kapargatni kellett. Két-két kőműves állt szembe egymással, s rakták a követ, amit a nagyszámú segéderő oda közelített. A régi fal elbontásában én is aktívan részt vettem, noha nem igen voltam jelentős segítség, de a szándék meg volt bennem. Közben hallgattam, miket beszélnek a felnőttek. Szóba kerültek régi udvarlások, mulatozások, súlyos lerészegedések, ki kinek a kicsodájával mikor és hogyan. Legtöbbet nem is értettem. Aztán szóba került Gyuszi bátyám esete a tehénnel aki nem fogadta a köszönését, egy másik legény aki motorral behajtott a csorda közé, s az egyik tehén fellökte, s csak annyit mondott neki, hogy „ te nagy marha!” Ezeken a történeteken persze nagyokat nevettek, aki nem hallotta jól rákérdezett, neki is elmesélték. Néha megálltak inni egy fröccsöt, vagy rágyújtani, letörölni az izzadságot.

Szóba került, hogy én milyen jól rajzolok. Ekkor kaptam egy kőceruzát, s adták a tippeket, miket rajzoljak a még álló meszelt falra. Aztán én ebben ki is éltem magam, nem nagyon törekedtem a további falbontásra. Egyszer amint a néném a kötényével törölte az arcát, feltűnt, hogy ahhoz képest, milyen sovány, mekkora pocakja van. Elég nagy voltam már hozzá, hogy kitaláljam ennek az okát. Várandós. Neki ugyanis nem volt gyereke. Nem még, hanem már.

 

Lajoska közel egyidős volt az én húgommal. Nem volt az olyan különös dolog, hogy egy négyéves gyerek kiszaladgál az útra. Nem volt akkora forgalom akkoriban, hogy nagy veszéllyel jár volna. Nem is a forgalommal volt a gond. Történt ugyanis tíz évvel korábban, hogy az úttól nem messze a Bika réten olaj kutatók végeztek fúrást. Aztán nem találtak, feladták. Ekkor történt egy baleset, visszazuhant a kiemelés során a fúrószár, s átszakította azt a vékony réteget, ami a forróvíz fölött maradt még. Ekkor lett a falunak gyógyforrása. A minősítésre persze még közel 60 évet kell várni, de attól még ugyanaz a víz tört fel a földből nyomás alatt, s azóta is jön fölfelé. 1958-ban a falu épített egy medencét társadalmi munkában. Én is jelen voltam a munkálatok során, noha négy és fél évesen inkább csak láb alatt lehettem, de emlékszem rá, ahogy ásták a medence helyét. Építettek egy hosszú vályút a kúttól a medencéig, hogy a 72 fokos víz hűljön valamicskét, mielőtt a „néplavórba” ömlik. A területet körbe kerítették, de a felesleges vizet valahová el kellett vezetni. Mivel két irányban is van egy-egy patak aránylag közel, adta is magát a megoldás. Akkor még nem nagyon törődtek a hőterheléssel, ami károsítja az élővilágot. Nem is ástak hosszú csatornát, hanem a lehető legrövidebb úton kivezették a kerítés alatt a csapadékvíz elvezető árokba, éppen a nénémék kapujával szemben. Hosszú éveken keresztül nem is változtattak ezen. A környékbeliek hordták az ingyen forró vizet vödrökkel. Köveket raktak le, amiről jól meg lehetett meríteni. Ahol a patakba ért a forró víz, már meg is lehetett mártózni, oda jártak a közeli telepről a cigányok fürödni. Itt, a kerítésnél viszont még meg lehetett benne főzni a tojást. Lajoska szaladt a kis vödrével vízért, ahogy a mamájától látta, de a szomszéd kislányt épp akkor vitte ott a nagymamája kerékpárral. Ez, elvonta a gyerek figyelmét, és beleesett. Nem lehetett megmenteni.

Marhaság

 

Zsolt elköszönt a volt katonatársaktól, nagy eséllyel örökre. Néhányan közülük közel álltak a részegséghez. Szombathelytől egészen Miskolcig katonai kísérettel utaztak, de azért csak sikerült itt-ott italt szerezniük. Ezek hangulata nem mérvadó. A többieket valahogy nem fogta el az a mérhetetlen boldogság, amit elvártak ettől a pillanattól. Most már nem honvéd elvtárs a helyes megszólítás, hanem civil úr. Nem parancsol senki, oda megy, azt csinál amit akar. Lehet folytatni ott, ahol két éve abbahagyták. Na, épp ez az! Két év nagy idő. Sok minden változott azóta. Egyöntetűen úgy ítélték meg a fiúk, hogy az elmúlt két évet elrabolták az életükből. Aki megúszta a katonaságot, az közben lenyúlhatta a jobb csajokat, elszerethette a katonák barátnőit, kereshetett sok pénzt, építhetett, vásárolhatott, élhetett kedvére.

A civil urak két hetet kaptak az asszimilálódásra. Két hét után viszont munkába kell állni, hiszen senki nem lehet munka nélkül egy szocialista országban. Zsolt nem tudott mit kezdeni a két héttel. A haveri kör szétszéledt, s egyébként sincs aki finanszírozza a szórakozását. Egyébként is elmúlt már annak az ideje, hogy haverokkal csavarogjon. Házas ember lett időközben. Nem a 10 nap szabadságért, hanem azért, mert másképp akar élni, mint eddig. Abban a családban nem nagyon van már keresnivalója amelyikbe született, hiszen felnőtt. Itt az ideje a saját lábára állni. Nem gondoskodhat róla örökké az anyja. Főleg, hogy vannak olyan igényei egy felnőtt férfinak, amit egy anya nem adhat meg. Kell egy korban hozzá illő nő akit szeret, akivel együtt tervezik a jövőt, alapítanak családot! Ezzel nincs is semmi gond, hiszen rátalált Kingára, aki hűségesen kivárta a két évet. Ezután már minden nap együtt lesznek, semmi nem választhatja el őket. Ettől Zsolt nagyon boldog. Viszont az önálló életnek anyagi feltétele is van, tehát dolgozni kell. Nem most, kapott két hét haladékot. Kapott mást is. Apósától nászajándékban megkapták a nyaralót Póriban. Nem íratta ugyan rájuk, de addig laknak benne, ameddig akarnak. Megkapták az öreg Wartburgot is, így nem jelentett gondot a szülői háztól elköltözni. Egyszerre befért mindene. Ezzel se töltött sok időt.

Kinga dolgozott, így Zsolt se lóbálhatta a lábát tétlenül. A céghez viszont nem vágyott vissza. Majd megy, ha itt lesz az ideje. Az apja javasolt egy átmeneti megoldást. Noha lelke mélyén nem gondolta átmenetinek. Azt persze nem vette figyelembe, hogy fia nem örökölte tőle az állatok szeretetét. Legalábbis nem olyan szinten, hogy a hét minden napján a gondozásukkal foglalkozzon.

 

Sanyi bácsi már gyerekkorában arról álmodozott, hogy saját állatai legyenek. Fiatal házasember korában vett is olyan gyenge kis malacot, hogy a szobában tartották, cumisüvegből táplálták. Első lova az úton lehelte ki lelkét, a szekeret egy másik után kötve húzták haza. Amikor sikerült állami gazdaságban elhelyezkednie, kiélhette az állatok iránti szeretetét. Állatgondozó lett, köznyelven tehenes. Az ötvenes években megestek takarmányozási nehézségek is, de ennek ellenére szerette ezt a munkát. Csavaros észjárására, problémamegoldó készségére, sőt virtuskodásaira felfigyeltek a vezetők is, és megpróbálták befolyásolni, hiszen a munkatársak tisztelték őt. „Parádi elvtárs majd szólaljon fel a gyűlésen és mondja el a véleményét! Leírjuk magának, mit mondjon” Na, ebbe már nem ment bele. Mivel jól dolgozott, megbocsátották a visszautasítást. Évtizedekig volt tehenes a gazdaságban. Amikor felmondott, azt fájlalta, hogy nem volt senki kíváncsi az indoklására. Ugyanazt a munkakört látta el egy sikeresen gazdálkodó TSZ-ben, majd innét hazahívták Póriba. Nem volt jó váltás, mert sokat kellett vitázni a hozzá nem értő vezetéssel, bosszankodni a trehány munkatársak miatt. Ebben az időben már voltak kiszervezett munkák, működtek üzletek gebinben, a TSZ-eknek melléküzemágak termelték a bevételt. Sanyi bácsi arról ábrándozott, hogy az egyik istállót kibéreli, és saját vállalkozásban gondozza először a TSZ teheneit, majd később a sajátjait. Na, ehhez kellett volna a fia segítsége. Zsolt viszont tudta nagyon jól, mi volt az ára annak, hogy az apja többet keresett mint a közvetlen környezetük. Egyáltalán nem vágyott a 30 munkanapos hónapokra, amit szinte végig egyedül tölt el. Noha egyszer már elmenekült az építőiparból, azóta belátta, hogy itt van leginkább keresnivalója. Nem a könnyebb végét kereső kollégák közt bosszankodva az egyenlősdi igazságtalanságán, hanem vállalkozásban. Erre a lehetőségre viszont várni kell még 1981-ig.

 

Egyelőre bevállalta a növendékmarhák őrzését. Kezdésnek éppen megfelelő feladat. Nem mintha gondot jelentene az istállóban lecserélni az almot, vagy a takarmányt a tehenek elé rakni, de a fejést még nem próbálta. Valójában nem is vágyott rá. Elméletben ugyan tudta, de ez nem ugyanaz.

 

Járt ezen a tanyán gyerekkorában a szomszéd gyerekkel, akinek a nagyapja hordta alumínium kannákban a tejet. Itt aztán felülhettek a szekérre, ami elvitte őket a tejcsarnokig, ahol Linka néni átvette, felöntötte a hűtőbe, amin aztán csorgott lefelé, mint egy fátyol-vízesés...fátyol tejesés :) Kevés tehén volt már ekkor a faluban. Sokan nem hozták ide a tejet, inkább vitték kicsi zománcos kannákban. Zsolt nem szívesen emlékezett a tejcsarnok szagára. A teheneknek is inkább az elejét kedvelte, a kellemes tapintású homlokukat, az érdes nyelvüket, amivel simán belenyúltak az orrukba is. A mostani feladatnál nem kell túl közel menni a borjakhoz, elég csupán terelni őket. Noha ez sem egyszerű dolog. Sóvárogva emlékezett azokra a régi képekre, amikor birkanyájat látott egyetlen bolyban. Valójában a birkák se maguktól tömörültek, jelentős része volt benne a terelőpulinak. Volt ugyan itt is két kutya, amely alkalmas volt erre a munkára, csak annyi volt a gond, hogy nem hallgattak akárkire. Zsoltra semmiképp. Első nap kapott segítséget. Két öregembert adtak mellé, akik igyekeztek átadni a legeltetés tudományát. Mindenek előtt arra figyelmeztették, hogy ha megugrik a jószág, ne akarja utolérni, mert semmi esély rá. Majd ha megáll, akkor próbáljon túl sétálni rajta, hogy a megfelelő irányba kergethesse. A párttitkár is beszállt a pásztorkodásba. Nagyon sikeres volt az ugatva szaladása. A borjúk a hang alapján kutyának gondolták, és igyekeztek távol maradni tőle. Zsolt csak akkor merte megpróbálni az ugatást, amikor ember nem volt a közelben, de őt magát is elfogta a röhögés. Még szerencse, hogy a marhák nem tudnak röhögni. Meg kellett dolgozni a sikerért. Ami abból állt, hogy arra a területre terelje az állatokat legelni, ahová kijelölték neki. Közben lehetőleg ne gázoljanak semmilyen kultúrnövény közé. Néhány egyed mindig elcsámborgott, amelyet addig kellett visszaterelni, amíg egy másik is el nem távolodik. Ha csak lépésről lépésre legelt el, könnyű volt odébb küldeni, fenyegető közeledéssel, esetleg botütéssel nyomatékot adni szándékának. Néhány nap után rájött, hogy észrevehető a borjú szándéka. Meglátni rajta, ha futáshoz készül. Ha előbb indul a pásztor, elé tud szaladni. Ha viszont megugrott, valóban esélytelen utolérni. Némi elégtétel ilyenkor, ha legalább a botot hozzá tudja vágni. Többnyire ez se sikerült. Aki még nem próbálta, el se tudja képzelni, mennyire stresszes munka. Egy alkalommal úgy eldobta mérgében a botot, hogy aztán sokáig kellett keresnie a fűben. Aztán persze az út közepén találta meg.

Napról napra erősödött benne a meggyőződés, hogy nem akarja ezt a munkát sokáig végezni. Az apjának persze nem merte kedvét szegni, hiszen Sanyi bácsi nagyon reménykedett az együtt dolgozásban. Valójában persze ez egyáltalán nem együtt, hanem váltva dolgozás lett volna. Csupán annyi ideig lennének együtt, amíg átadják egymásnak a munkát. Megbeszélik mi történt az elmúlt műszakban, mire kell kiemelt figyelmet szentelni...vagyis a munkával kapcsolatos beszélgetésből áll a társalgás. Nem tilos persze bármi másról beszélgetni, de egy egész napi itt tartózkodás után igyekszik az ember mielőbb elmenni innét. Tehát egyedül lenne itt napról, napra. Na, erre egyáltalán nem vágyott. Főleg, hogy egy munkanap 24 órából áll, vagyis az éjszaka is bele számít.

Zsolt alig több mint fél éve házas. Gyakorlatilag ez idő alatt mégis nélkülözni volt kénytelen a feleségét. Még hozzá se szokott, hogy minden éjjel együtt lehetnek, máris mondjon le minden másodikról? Ezt még az apja kedvéért se hajlandó megtenni.

 

Sok volt egyszerre az újdonság. A szülői háztól elköltözni volt a legkönnyebb, hiszen két év alatt megszokhatta, hogy nem ott lakik. Az apósához nem lett volna értelme költözni, hiszen a másfél szobás lakótelepi lakás szűk lett volna négy felnőttnek. Egyelőre a nyaraló lett a legjobb megoldás, viszont Kingának lett kényelmetlen így munkába járni. Kerékpár helyett kénytelen volt reggel-este buszozni. Néhány nap után persze ennek terhét nem nagyon lehet átérezni, hiszen még újdonságként talán izgalmas is. Mindenben a legjobb, hogy minden éjjel egy ágyban alhatnak. Ha egymásba gabalyodnak, nem kell kifulladásig nyüstölni egymást, hiszen bármikor adódik újabb alkalom. Sokszor alszanak el összeölelkezve, néha így is ébrednek, aztán futás a buszhoz. Nem tudnak betelni egymással. Ennek mondjon le rögtön a feléről? Szó nem lehet róla.

Még jó, hogy a legeltetés csak nappalos munka. Reggel egyszerre kezdenek, és délután is csak egy órával később ér haza, mint Kinga. Van közben jó hosszú ebédidő. Nincs értelme négy kilométerről hazabicajozni az üres házba, délután meg vissza, hisz van az apja munkahelyének a végében egy pihenőszoba, ahol akár alhat is egy jót. Csak a szagot kell megszokni, hiszen ez mégis csak tehénistálló. Reggel Sanyi bácsi reggelivel fogadja, hiszen fejés után, az etetés és az alom csere közben van annyi ideje, hogy süssön egy hagymás tojást, vagy bármit, amire nem kell sokat felügyelni. Kihajtás előtt Zsolt is elkészítheti persze a kaját. Együtt megreggeliznek, aztán Sanyi bácsi hazateker. Délután már a váltótárs jön, aki következő reggelig dolgozik. A reggeliért cserében a déli pihenő alatt Zsolt leszedi a trágyát, legalább szokja az istálló levegőjét. Gyenge pillanataiban próbálja saját magát győzködni, de aztán a szigorúan folyamatos munkarend, és a várható magány elriasztja az állatgondozói jövő gondolatától. Gondolkodásra aztán egész nap bőven van ideje. Ha éppen nem kell rohanni az elbitangolt marha után, tervezgetheti a jövőjét. Még azon is spekulált, hogy a régi pásztorembereknek hogy lett egyáltalán családjuk, ha egész évben kinn voltak a pusztában a jószággal. Bizonyára úgy voltak, mint az öreg bika a viccben.

 

Három bika áll a dombtetőn, és nézi a völgyben legelésző teheneket. Azt mondja a fiatal:

- Rohanjunk le és tegyük magunkévá az összeset!

  • Nem úgy az öcsém – mond ellent a középkorú – Szép nyugodtan leballagunk, kiválasztunk néhányat, aztán azokat meghágjuk.

  • Majd feljönnek, ha akarnak valamit – mondja erre az öreg.

 

A pásztorhoz is kiment a felesége, ha akart valamit. Így nyilván az ő esetükben szó nem volt a mindennapos együtt hálásról. Vagy nem is volt rá igényük, vagy türtőztették magukat. Vagy talán az állattal való intim kapcsolat se mendemonda? Az asszonyok talán jobban tűrnek, de a sógor, vagy koma is besegíthetett titokban. Zsoltot még a hideg is kirázta a gondolattól, hogy más férfi döntse le az ő asszonyát. Ez a két hét bőven elég a pásztorkodásból.

 

Valójában nem is érezte munkának ezt a tevékenységet. Noha attól nagyobb munka volt, mint egy portaszolgálat, vagy éjjeli őrködés, ahol a jelenlétéért kapja a fizetést, de azért a falrakáshoz, vagy betonozáshoz, csempézéshez nem hasonlítható. Próbált örömöt lelni a napok egyhangúságában. Szívesen hajtotta az állatokat az elhagyott homokbányához. Nem is volt ez igazi bánya, csak elszedték egy kis dombnak az egyik oldalát. A növényzet megtelepedett már a terület nagy részén. Szinte csak a homokfal árulkodott az egykori kitermelésről. Nagyon finom szemcséjű homok volt itt. Mint építőipari szakember meg is állapította, mire lehetett használni és mire volt alkalmatlan így, önmagában ez az anyag. A homokfalban lévő sok-sok lukat először nem tudta mire vélni. Aztán feltűnően színes madarak jelentek meg. Örömmel ismerte fel a gyurgyalagokat. Most legalább hasznát vette a gyerekeknek szánt képeskönyvnek, amiből ismerte ezeket a madarakat. Valóságban még nem látott ilyeneket. Jó lett volna egy fényképezőgép. Nem a Szmena 8, hanem valami komolyabb, amivel rá is lehet közelíteni. Eszébe jutott a kollégiumi emlék, amikor Bakó Zoli beengedte a fotó laborba. Ő maga is beléphetett volna a fotószakkörbe, de megelégedett azzal, hogy felvételeket készített. Büszke volt magára, mert környezete elismerte, milyen jó képeket készít. Valójában nem nagyon tudta megtanulni a beállításokat, hiszen néha hónapok teltek el a felvétel elkészítése, és az eredmény között. Nem volt olcsó mulatság egy komoly gép. Különösen, ha még színes filmet is használt volna hozzá. Így marad a fotózás vágyálom, hiszen most már másra kell a pénz, mint a saját maga szórakoztatása. Saját családot, saját otthont akar, abba pedig nem fér bele ez a drága hobbi. Anyagilag se, de talán ideje se lenne rá, hogy természetfotós legyen.

 

Be kellett érnie a természetet a maga valójában figyelni. Itt most bámészkodhatott kedvére. Néhány nap után betelt a tájjal, hiszen a legelőről sem az erdőre, sem a távoli hegyekre nem nyílt kilátás, hisz a közeli dombok eltakarták. A zsarátnoki út is messze volt ahhoz, hogy az ott haladó autókat felismerje, pedig azzal is jól tudta korábban múlatni az időt. Aztán felfedezte magának a közelebbi látnivalókat. A vadvirágokat, a lepkéket, bogarakat. Ezek megfigyeléséhez le is ülhetett az árokpartra. Azon kapta magát, hogy elálmosodott. Inkább az eget figyelte. Fecskék cikáztak a feje fölött, jó magasan repülőgép haladt kelet felé. Aztán egy Szuhoj harci gép közeledett szokatlanul alacsonyan, és feltűnően alacsony sebességgel. Szovjet gép, hiszen felismerhető rajta a vörös csillag. A dombok takarásában hamar eltűnt. Néhány perc múlva olyan két falunyi távolságból fekete füst szállt fel. Csak nem lezuhant? - villant át az agyán, de csak napokkal később hallotta, hogy jó volt a megérzése. Viszont már most jó lett volna valakivel beszélni róla, mit látott. Na, majd délben. Most dolga van. Ajjaj! Nem is kevés, hiszen négy-öt borjú bóklászott már a napraforgó között. Jól leizzadt, mire rendbe szedte az állományt. Nem is nagyon volt már kedve bámészkodni. Alig várta, hogy behajthassa a borjukat a karámba. Tikkasztó meleg volt, mégis körbejárta a tanyát, mielőtt ebédelt, vagy lepihent volna. Vágyott rá, hogy beszélgethessen valakivel, de senkit nem talált.

Gyerekkorában jobban tetszett neki az apja munkahelye. Az nagyobb tanya volt, sokan dolgoztak benne. Volt munkásszálló, konyha étkezővel, ahová lehetett menni TV-t nézni, néha moziba is. A parkban tekepálya, játszótér, voltak gyerekek is, hiszen családok is laktak itt, ha nem is sokan. Volt futballpálya, ahol lehetett olykor meccset nézni. Még repülőtér is volt a növényvédő gépek számára. Nem is szólva a sok traktorról. Ehhez képest itt nincs semmi. A látképet uraló építmény a dohányszárító. Aki nem ismeri fel azt hinné, hogy vagy romos épület, vagy pedig még nem készült el, hiszen csak egy épületváz tetővel. Mellette a birkahodály, azon túl egy elbontott istálló maradványai. A földút túloldalán a tehénistálló, kissé távolabb tőle, de rá merőlegesen építve a bika istálló. A tanya középpontjában a kastély, amely egyáltalán nem néz ki kastélynak, de így nevezik ezt a családi háznak túlméretezett épületet, amelyben a juhász lakik. Nem sokból tart bejárni az egészet. Zsolt mindenhová bekukkantott, még a bika istállóba is benézett, pedig az apja figyelmeztette, hogy oda ne menjen, mert a bikák nem tűrik az idegent. Na, de mit tudnak tenni? Meg vannak kötve.

  • Mi van gyerek? - szólt rá Viktor bácsi a bikás, aki épp ekkor érkezett a faluból – Meguntad a borjúkat? Ne nagyon mászkálj a bikák közt!

Zsolt zokon vette a megszólítást, hiszen katonaviselt, felnőtt ember, ez meg azt mondja neki, hogy gyerek. Bár talán nem tudja a nevét, azért mondja így. Azt ugyan tudja, kinek a gyereke, de ettől többet nem tud róla. Ő legelteti a nemrég idehozott borjúkat, de ettől még nem kell tudni a nevét. Soha nem beszéltek eddig egy szót se.

  • Mondja apád, hogy ide akar hozni téged tehenesnek – kérkedett a tájékozottságával.

  • Az lehet, de én csak ezt a két hetet vállaltam, aztán megyek inkább házakat építeni.

  • Igazad is van gyerek. Nem való ez a munka a fiataloknak. Itt se hétvége, se ünnep.

 

Nem mondott ezzel az öreg semmi újat, hiszen Zsolt is tisztában volt a körülményekkel.

Állítólag egy fiúnak fontos, hogy megfeleljen az apjának, neki akar bizonyítani. Bizonyára az ő esetében is ez a helyzet. Nem szeretné az apját azzal megbántani, hogy egész egyszerűen nemet mond az ajánlatára. Valami csodára vár, hogy maga jöjjön rá, hogy a fia nem szívesen lenne állatgondozó. Az öt osztályával (amit sokszor hangoztat olyan hangsúllyal, hogy már szinte kérkedésnek hat) kiszámolta, mennyi munkával, milyen jövedelemre tehetnének szert. Ahhoz kevés az információja, hogy belássa, másfajta munka még nagyobb haszonnal végezhető.

Nincs jobb megoldás annál, hogy egyenesen a szemébe mondja Zsolt, hogy ő nem szeretné ezt a munkát. Ha mástól hallaná vissza, az lenne igazán bántó.

 

Az első hét után Kinga is azzal állt elő, hogy jobb lenne nekik inkább Zsarátnokon lakni. Ezzel nehéz lenne vitába szállni, hiszen így igaz. Noha korábban is Póriból járt Zsolt dolgozni, de most már kettőjüknek kell buszozni, Zsarátnokról meg legtöbbször akár gyalog is eljuthatna a munkahelyére. Pénzt kell gyűjteni, és venni ott egy házat....vagy inkább építeni olyat, amilyet szeretne. Saját kezűleg fel tudja építeni. Olyan szakmunkákat is olcsón megúszhat, amihez nem ért, hiszen mindenki építkezik, majd visszasegítik egymásnak. Már csak venni kell egy telket. Kétszáz forint körül beszélik négyzetméterét, de a tanács állítólag mér ki új területen negyven-ötven forintért. Ez lesz a megoldás. Dehogy lesz ő tehenes. Marhaság.

A buli elmarad

- Bor kellene Ignác bátyám! Tudna adni öt liter vöröset?
- Tudnék fiam, tudnék. Mikorra kell?
- Holnapra.
- Aha! – tolta homlokára Ignác a kucsmáját, hogy a tarkóját megvakarhassa. – Az bizony nehézkes. Most nekem nem igazán van érkezésem a pincébe menni.
- Tudom, későn szóltam, de nem tudnánk mégis megoldani?
- Hacsak…hacsak oda nem adom a kulcsot. Megmondom melyik hordóból kell szívni, csak vigyázz, nehogy letold az aljára a lopót! Tudsz egyáltalán bort szívni? – jutott eszébe egy újabb akadályozó tényező. Nem is minden ok nélkül.
- Még soha nem próbáltam. Pedig Rézi néni, akitől apunak vittem néha fél litert, többször is felajánlotta. Akkor még a kóstolást is visszautasítottam, de hát gyerek voltam még.
- Van még egy megoldás – jutott eszébe Ignácnak – Sára lányom ügyesen bánik a lopóval. Ő elkísérhetne. Szólok is neki….az ám! – torpant meg egy pillanatra, pedig már pördült is, hogy szól Sárának. - Tudom, régen barátok vagytok vele is, Tibivel is, de nehogy megszóljanak a népek. Mégiscsak férjes asszony. A fene egye meg, hogy még erre is ügyelni kell. Mert kitalálnak ám mindenfélét a népek. Tudod mit? Évát is vigyétek! Ő lesz a pesztra. Hehe.
- Na, ez ám a megoldás – gondolta magában Zsolt – Kecskére káposztát.

Aztán mégis ez lett a megoldás. A lányok felhúzták a hótaposót, fejükbe nyomták a prémes sapkát, és irány a pince. Sára egész úton arra panaszkodott, hogy milyen régen volt már itthon Tibi, és mennyire hiányzik neki. Éva már rá is szólt, hogy unja a sok panaszkodást. Másnak is volt már katona a párja, mégse dőlt össze a világ.
- Te Zsoltika! – szólt Éva már a pince ajtóban. – Megdöngethetnéd ezt a Sárát, hiszen egyértelmű, hogy viszket nagyon a bulája. – Csak úgy baráti alapon – tette még hozzá, amikor látta, mindketten csúnyán néznek rá az ötlete miatt.
Több szót nem is vesztegettek a témára. Lementek a pincébe, megkeresték a medokos hordót, Zsolt mellé tette a műanyag kannát, Sára pedig szívott többször egymás után.
- Figyeled, milyen jól áll a szájában? – tett megint félreérthető megjegyzést Éva.
- Most aztán már tényleg fogd be Éva, mert nyakon csaplak! – förmedt rá a testvérére.
Nem azonnal, mert éppen benne volt a szívási műveletben, azt pedig nem lehet félbehagyni, mert ha visszaengedi a bort, felkavarodik az egész. Az apja le is kapja érte a tíz körméről.
- Ne piszkáld az én barátomat! - mondta Zsolt, majd barátilag átkarolta a menyecskét. Rövid kabátját kissé feltolva, megsimogatta a fenekét. Ettől Sára kissé megriadt, hirtelen vette a levegőt. Zsolt nem tudta nem észrevenni, a simogatás kiváltotta hatást.
- Barátném, te tényleg nagyon ki lehetsz éhezve, ha ettől felizgultál - fordította magával szembe, és szorosan magához ölelte.
- Ne szarozz már vele! Vágd gerincre!
- Hogy te milyen közönséges vagy Éva! – förmedt rá Sára.
- Ha zavar a jelenlétem, én ki is mehetek addig.
- Nem vagy te normális – jött az újabb szidalom – Zsolttal barátok vagyunk.
- Éppen azért – nyúlt a fiú derekához, majd egyetlen hirtelen mozdulattal lehúzta a cipzárját. – Segítsek?

Figyelmen kívül hagyták a provokálást. Sára visszatette a lopót a szögre, Zsolt fogta a kannát, és felmentek az előtérbe. Az asztalnál Éva eléjük állt, s kinyújtott karjait támasztotta mindkettőjük mellkasának.
- Ne küzdjetek a természet akarata ellen! – tárta szét nővérén a kabátot, miután sikerült őket megállítani.
Zsolt úgy érezte, igaza van a lánynak. Magához ölelte immár a kabát alá nyúlva Sárát, és hevesen csókolni kezdte. A felajzott menyecske nem tiltakozott egy pillanatig se. Éva a fiú mögé állt, és kigombolta a nadrág derekát, majd térdig lehúzta róla. Zsolt egyik kezével a Sára nadrágjával küzdött.
- Éva menj ki! – sikoltotta Sára
- Dehogy megyek.
Ledobta magáról a kabátot, hasát a fiú fenekéhez szorítva átnyúlt két oldalt, és segített lecibálni a nővére nadrágját. Nem volt igazán meleg a helyiségben, így csak az intim részeket szabadították ki a ruhából. A térdéig letolt nadrágtól viszont Sára nem tudott kitárulkozni. A fiú felültette az asztalra, két lábát egybefogva emelte a vállai fölé, s így sikerült behatolni. Éva kiugrott a csizmából, alfelét kiszabadítva, az asztalra vetett kabátra ült nővére mellé felhúzott lábakkal, fejét nekivetve a penészes falnak.
- Engem is Zsoltika, engem is! Különben megmondalak benneteket.
- Nagyon kemény az asztal – nyögte Sára
- Fordítsd meg Zsoltika, fordítsd meg! – adta Éva az instrukciót.
Így is történt. Levette az asztalról, megfordította, majd lenyomta. Az asszony az asztalra könyökölve várta a folytatást. A fiú a két vállába kapaszkodva adta a tempót.
- Nehogy belém engedd! – lihegte, miközben arra kellett ügyelnie, hogy a feje ne koppanjon a falhoz
- Engem is Zsoltika, engem is! – ismételte magát Éva, majd megfogta a fiú karját, hogy maga alá húzza.
- Nehogy belém…nehogy…
- Már késő.

Az erős lüktetésre, s a kiáramló melegségre Zsolt felébredt.
A francba! Megint össze kell kennem az atlétámat. Az ágyon nem nagyon látszik szerencsére.

Azon kezdett agyalni, hogyan találkozzon Sárával, hogy mindezt elmondja neki. Kíváncsi, hogyan reagál majd. Egész biztosan lehülyézi, hogy ilyeneken jár az esze, de közben a tekintete úgyis elárulja, hogy ellene lenne-e ha mindez a valóságban is megtörténne. Valójában ennek semmi jelentősége, mert noha nem véletlenül álmodik ilyeneket az ember, úgyse szánná rá magát. Nem merné megtenni se Tibivel, se Kingával, de a saját lelkiismeretével sem. Inkább Kingánál kellene kiköszörülni a csorbát! Ennek lehetőségét kellene valahogy megteremteni. A zsarátnoki lakásban soha nem tudhatják, ki kapja rajta őket. Gyors aktust nem tervezhet, nem úgy megy ez, mint az álomban. Talán Póriban lehetne, a nyaralóban. Na, de december van és fagyos tél. Van ugyan kályha, de az öregek tudtán kívül nem lehet ottalvós programot tervezni. Hacsak…hacsak a szilveszter! Ez ellen nem tiltakozna Józsi bá’ se. Persze nem kettesben, hanem barátokkal buliznának. Ez ugyan nem hozna eredményt, de a buli akkor is jó ötlet. Lássuk csak! Kiket hívnánk meg? Freddi jönne Mancival, Stupli Melindával, Ha hazaengedik Tibit, akkor ő is Sárával. Éva inkább ne jöjjön, noha neki is tudna partnert keríteni. Nyolc ember untig elég, nem olyan nagy az a ház. Na, akkor ezt kell összehozni. Szombaton meg kell beszélni Kingával, kezdje el fűzni az apját. Biztosan megengedi, hiszen mostanában úgyis ritkábban vannak együtt. Hétközben nem is találkoznak, amióta tanfolyamra jár. A lány is elfoglalja magát, mert bevették a vállalati kézilabda csapatba, és hetente kétszer edzésre jár. Egyik nap se egyezik a Zsolti programjával.

Józsinak nem volt ellenvetése, amikor elé tárták elképzelésüket. Olyannyira nem, hogy Karácsonyra meglepte a lányát egy hifi toronnyal. Keveseknek volt még ilyen készüléke az ismerősök közül, de Kingát nem nagyon varázsolta el. Ez is csak egy készülék, amit hallgatni lehet. Annyiban más, hogy egyben van rádió, lemezjátszó, meg magnó. Utóbbiból kettő is. Zsolt örült neki inkább, hiszen ő azt is tudta méltányolni, hogy szebben szól, mint eddig bármi, amit hallgatott. Különösen élvezte, milyen jól kiadja a sztereóhatást. Mintha ott lenne előtte a zenekar. Hallotta, melyik hangszer hol van elhelyezve. Kinga sérelmezte is, hogy mennyire belemerül a zenehallgatásba, az ő rovására.
Józsi Karácsony után elvitte a készüléket a nyaralóba, feltöltötte a fűtőolaj készletet, hogy semmi ne gátolja a fiatalok szórakozását. Mari megígérte, segít az ételek elkészítésében, amit szilveszterkor délben Józsi le is szállított. Felajánlotta ugyan Zsoltnak, hogy odaadja a Wartburgot, de nem tudni, komolyan gondolta-e, hiszen a fiúnak még nem volt meg a jogosítványa. Kinga nagyon hálás volt mindkettőjüknek. Már csak azon kellett aggódni, össze jön-e a társaság. Tibi idehaza volt Karácsonykor, így nagyon minimális annak az esélye, hogy megint elengedik. Stupli szólt, hogy benéznek ugyan, de nem tudnak egész éjjel ott lenni, mert Üsztögre is szerveztek bulit. Félő, hogy megharagszik Melinda, ha oda nem mennek el. A biztos így már csak négy fő. Ezzel persze nem terhelték az öregeket, ők nyolc főre készítették az ellátmányt. A bort Ignác bá’ biztosította. Személyesen ment érte, nem bízta a lányokra, mint azt Zsolt álmodta.
Kinga bedurrantott mindkét olajkályhába, aztán kiszellőztetett, ne legyen dízelszagú a ház. Elrendezte a salátát, a süteményeket, kiürítette a szoba közepét, hogy akár táncolni is lehessen. Becsavarta a csillárba a színes égőket, ami erősen rontotta a világítás hatékonyságát, de ez majd csak este fog kiderülni. Három körül érkezett Zsolt Freddiékkel. Megittak egy konyakot, meg egy üveg sört. Csíptek néhány falatkát, bekapcsolták a TV-t, hisz abban már ilyenkor is rendkívüli műsor megy. Odakünn még épp csak besötétedett, amikor Manci kitalálta, hogy nem érzi jól magát. Vagy igaz volt vagy nem, a lényeg, hogy elmentek. Zsolt bezárta utánuk a kaput. Szállingózott kissé a hó, de még nem kellett söpörni. Elég volt jól leverni a cipő talpáról. Bár ennek se volt jelentősége, hisz az ajtón belül azonnal le is vetette.
Amikor belépett a szobába, Kinga ott állt középen, ahol akár táncolni is lehetne, és barátkozott az új helyzettel. Grimaszt vágott, felhúzta a vállait, s karjait széttárta.
- Egyedül maradtunk
- Nem baj – válaszolt Zsolt, majd a széttárt karok közé furakodott. Eszeveszettül csókolta a lányt, majd lehúzta róla a blúzát.
- Máris?
- Máris.
- De hiszen előttünk az egész éjszaka. Hová sietünk?
- Nem akarod?
- Jaj, dehogynem!
- Hagy nézzem, milyen szép vagy! – lépett kissé hátra a fiú
- Ne leskelődj! – lépett oda az ágyhoz, és melltartóban, szoknyástól befeküdt a takaró alá. Zsolt gyorsan ledobta a ruháit, és mellébújt. A hangulatvilágítás éppen a kellő mértékű volt. Látták ugyan egymást, de alig. Inkább csak a TV adott némi fényt.
- Megígérem – simogatta egyelőre csak az arcát a lánynak - hogy nagyon figyelmes leszek. Most egész biztos jó lesz neked is.
- Egész biztos?
- Ha elsőre nem, akkor másodjára…meg harmadjára…meg negyedszerre, ötödszörre…előttünk az egész éjszaka

A figyelmesség csodákra képes. Nem hagyatkozott Zsolt a feltételezésre, hisz most már tudatában volt annak, hogy ezt a lányt neki kell megtanítani a szerelemre. Tudta, hogy nagyon sok múlik ezen az éjszakán. Pontosabban, minden ezen múlik. Maga is elcsodálkozott azon, hogy nem volt feszült emiatt. Valóban úgy gondolta ahogy mondta. Ha elsőre nem tudja a csúcsra juttatni, akkor majd másodszorra, vagy harmadszorra.
Kinga se volt feszült, nem is félt. Nem csak hagyta, mint első alkalommal, hanem akarta. Beszélgettek közben. Nem siettek, idejük mint a tenger. Ráadásul senki és semmi nem zavarja őket. Csak egymásra figyeltek, csak egymással törődtek. Pihenés gyanánt a TV-re akartak figyelni, de nem sikerült. Csak mondatfoszlányok jutottak el hozzájuk a műsorból. Nem is értették, mit nevet a kabaré közönsége.
- Átkapcsoljam a másik csatornára? - kérdezte Zsolt, de már kelt is fel az ágyból- Inkább zenét hallgatnék!
- Nahát! - csodálkozott rá a lány az ismét ágaskodó hímtagra – Ilyen nagy lyuk van rajtam?
- Dehogyis! Kis aranyos, csak tud alkalmazkodni. Mutasd csak!
- Na! Már megint? Nem kellene egy kicsit legalább pihenni?
- Eljön majd annak is az ideje. Most használjuk ki a lehetősséget! Vagy nem akarod?
- Azt csinálsz velem, amit akarsz. Tudod, hogy szeretlek, neked adom magam. Én az eddigiektől is nagyon boldog vagyok. Asszonnyá tettél, egy boldog asszonnyá.

Aztán ez a boldog asszony még boldogabb lett. És még fáradtabb, álmosabb. Összeölelkezve aludtak el, ügyet se vetve a TV-ből áradó röhögésre, az utcáról behallatszó dudaszóra.
- Hol voltál?- kérdezte Kinga, amikor az ajtó csukódására ébredt.
Zsolt elég furán volt felöltözve. Papucs volt rajta, nadrág, és nagykabát. A kabát alatt semmi. Mielőtt válaszolt volna, mindent levetett magáról, s egy pillanat alatt már be is bújt a takaró alá.
- Jaj, de hülye vagy! Nagyon hideg a lábad. Odakinn voltál?
- Elsöpörtem a havat.
- Nem is igaaaz.
- Tényleg nem. Pisilnem kellett. Viszont gyönyörűen esik a hó. Melegíts meg!
- Nagyon hideg vaaaagy. Melegítsd meg magad! Aztán öltözzünk fel! Imádom a hóesést. Gyúrjunk hóembert!

Ahhoz ugyan nem volt még elég a hó, viszont csodálatosat lehetett sétálni. Hatalmas pelyhekben s valami eszméletlen sűrűen hullott. Nem is hullott, szakadt. Sokan voltak az utcán. Nem is a szilveszter, inkább a szakadó hó miatt. Gyerekek rohangáltak, hemperegtek, birkóztak a lámpák alatt, dobálták a hógolyókat, amit néhány kutya nagyokat ugorva próbált elkapni. Recsegve szóltak a szilveszteri dudák, alig hallották meg a szerelmesek a bisztróból kiszűrődő cigányzenét.
- Bemenjünk? - kérdezte Kinga – nem sok kólánk van otthon. Vehetnénk egy üveggel!

Zsúfolt volt a helység. A telepakolt ruhafogas, a székek karjára terített télikabátok csak fokozták ezt a hatást. Még jó, hogy nem akartak beülni, mert nem is lett volna hely. A bejárattól legtávolabb eső sarokban húzta a cigánybanda. Beles, a termetes prímás próbált az asztalok között egy egy kiszemelt vendég közelébe férkőzni több-kevesebb sikerrel. Behízelgő mosolyával, keskeny Rodolfó-bajszával, hátrasimított egyenesszálú hosszú fényes hajával nem sikerült Zsolt rokonszenvét elnyernie. A zenéjével nem volt semmi gond. Jól játszottak...már annak, aki szereti ezt a fajta muzsikát. De ez az ember inkább ne menjen hozzá közel. Az egyik asztaltól viszont egyértelműen felé integettek. Lajos az, a Zsolt szomszédja, és Lujza, az üsztögi unokatesója egy idegen pasassal. Nem üdvözlő, hanem hívó integetés. Nehezen kivitelezhető, de Kingát vonszolva maga után mégis odaküzdötte magát. Ekkor vette csak észre Évát, aki a jelek szerint most éppen Lajos partnere. Kiabálva is nehezen értették egymás szavát. Annyi derült ki, hogy Lajosék éhesek, de a személyzet elúszott kissé, így még várniuk kell a főtt kolbászra. Kinga beleordította Zsolt fülébe az ötletét.
- Nálunk rengeteg virsli van a hűtőben. Hívjuk el őket!
- Komolyan mondod? - kérdezte tettetett lelkesedéssel.

Legszívesebben fogná a kólát (amit még meg se vettek) és újból ágyba bújna szerelmével. Ha már ilyen szerencse érte, hogy elmaradt a buli. Az ajánlat viszont sajnos komoly. Na, akkor legyünk túl rajta! Legkésőbb éjfélkor majd elmennek talán. Vagy nem, mert az asztalukat abban a pillanatban elfoglalja valaki, amikor felállnak onnét.
Az utcán úgy alakult, hogy Lujza lefoglalta Kingát, mert nagyon kíváncsi volt rá. Egész belefeledkeztek a beszélgetésbe. Zsolt mellőzve érezte magát.
- Te Zsoltika! - húzta oda maga mellé Éva, aki másik karjával Lajosba csimpaszkodott.
Lajos nem az a srác volt, aki után kétágút hugyoznak a csajok, de ma este minden menő legény foglalt, így Évának ő maradt, s nem akarja elengedni. Szó szerint nem engedi. Most viszont Zsoltra vigyorgott, mint a töklámpa.
- Figyusz!- mondta szinte súgva – Megvolt a nászéjszaka?
- Egyelőre háromszor.
- Egyelőre? - sóhajtott egy nagyot
- Hosszú még az éjszaka
- Azt hiszem tudom mire gondolsz. Megígérem, nem maradunk sokáig. Igaz Lajoska? Megkajálunk, s le is lépünk. De aztán majd akarom tudni a végeredményt!

Jelena Ivanova

 

  • Te ismered ezt a Jelenát?

  • Persze, hogy ismerem. Ő Ilonka nénnye. Anyunak a húga. Alig néhány évvel idősebb nálam. Nem beszéltem még róla? Hol találkoztál a nevével? Miért érdekel, hogy kicsoda?

  • Nem fontos. Majd máskor mesélsz róla. Megyek. Na, szia! - csókolta szájon, s indult volna.

Kinga belekapaszkodott a fiú karjába, s erővel tartotta vissza.

  • Nem mész sehova, amíg nem válaszolsz.

  • Lekésem a buszt.

  • Akkor ne húzd az időt! Megmondod miért érdeklődsz Ilonka nénnye felől, és mehetsz!

  • Hosszú. Tényleg mennem kell!

A lány nem engedte el Zsolt kezét, úgy ült le a lépcsőre. Majd húzta lefelé, míg ő is mellé ült. Várakozón néztek egymásra, s közben kialudt a lépcsőházi világítás. Csak ültek csendben kéz a kézben, várták hogy a másik mondjon valamit. Novemberben elég hideg már a lépcsőház, de ez fel se tűnt nekik. Hosszú percek teltek el így. Zsolt már biztos volt benne, hogy a buszt nem éri el, így belenyugodott a sorsába. Aztán világos lett, mert Mari lépett ki az ajtón.

  • Hol a fenében vagy ennyi ideig Kinga? Már azt hittem, te is elmentél. Közben meg úgy látom, senki se ment el. Hogy mész haza te fiú?

  • Majd gyalog.

  • Te tudod – vont vállat, majd becsukta az ajtót.

A fiatalok megvárták míg megint sötét lett. Aztán Kinga szólalt meg, de olyat mondott, hogy a legénynek leesett az álla a csodálkozástól.

  • Akár itt is aludhatnál...

  • Komolyan?

  • Nem. Persze, ha nem lennének itthon az öregek, lehetne róla szó. Persze ne nagyon fantáziálj! Csak azzal a feltétellel, ha nyugton maradsz.

  • Ezt sajnos nem tudom megígérni, – ölelte szorosan magához – de megpróbálhatjuk.

  • Majd máskor. Biztos lesz még rá alkalom.

  • Szeretnéd?

  • Ühm. Te Zsolti! Azért de nagy hülyék vagyunk mi. Ülhetnénk benn a szobában is!

  • Jó itt – mondta Zsolt, és így is érezte. Jó érzés volt ülni itt a kemény kövön, összeölelkezve szerelmével, nem törődve az idő múlásával, megfeledkezve a külvilágról.

  • Jó estét fiatalok! - furakodott el mellettük a negyedik emeleti szomszéd, aki egyébként nem akarta őket zavarni, de a világítás felkapcsolásával már úgyis megtette.

Megint sötét lett, megint hallgattak sokáig. Nem is csókolóztak, csak ültek összebújva.

  • Na, elmondod végre? - szólalt meg Kinga.

  • Mit? - kérdezett vissza Zsolt, mert valóban nem tudta már, mit kellene elmondania.

  • Ilonka nénnye. Honnét tudsz róla?

  • Látom, nem úszom meg.

  • Nem hát. Úgy emlékszem, megegyeztünk abban, hogy nincs titkunk egymás előtt.

  • És ezt én is megígértem?

  • Ne csináld, mert fejen csaplak – s már lendült is a szabad keze. Az ütést nem lehetett kivédeni, mivel Zsolt csak azt vette észre, amikor már csattant is.

  • Engedek az erőszaknak, de szeretném ha jegyzőkönyvbe vennék, hogy kényszer hatása alatt vallottam. Tudod, apád mostanában sokat kimarad.

  • Tudom, de ez számomra nem újdonság, volt ilyen már régen is. Hogy jön ez most ide? Nem ez volt a kérdés.

  • Arra válaszolok, de ez a dolog lényege. Mind azt hittük, haverokkal piál fél éjszakákon át.

  • Sajnos ez nem hit kérdése, hanem a szomorú valóság.

  • Biztosan vannak ilyen esetek is, de én mást is tudok. Dolgozik.

  • Hogy mit csinál? Éjszaka? Ezt ő mondta neked, te meg elhitted?

  • Nem, nem ő mondta. Sokan tudják, nem is értem, neked, meg Marinak miért nem mondta el.

  • Én ezen se csodálkozok. Engem soha nem avatott be a dolgaiba. Elment, hazajött, vagy adott pénzt vagy nem, ha kérdeztem valamit, kitért a válasz elől. Mindig ilyen volt. Aztán mit dolgozik?

  • Parasztbútorokat újít fel a közvetlen főnökömmel benn a cég műhelyében.

  • Bútorokat? - csodálkozott el a lány – Hm. Végül is...ügyes keze van, ért a fához. Az a másik főnököd micsoda? Netán asztalos? Na, de mikor érünk már el nénnyéhez?

  • Most. Jó két hete megy ez a mellékes meló, de én csak tegnap szereztem róla tudomást. Gabi elvtárs – ő az asztalos – mondta el nekem. Én rácsodálkoztam, hogy mire kell Józsi bának a plusz kereset? Mondta, hogy egy fiatal nőt támogat, akiről ő nem tud semmit. Későbbi kérdezősködésemre elmondta, hogy látott róla képet, onnét tudja, hogy egy fiatal nőről van szó. Ma reggel felmentem az apád irodájába, de nem találtam ott. Viszont a postája közt láttam egy feltűnő borítékot. Megnéztem ki a feladó. Ez lehet az a fiatal nő.

  • Ühm. Értem.

  • Csak ennyit mondasz?

  • Anyuék a határ mentén éltek egy pici faluban. Mondhatnám a nevét, de úgysem ismered.

  • Úgy érted, a szovjet határnál?

  • Úgy. Nem egy gazdag vidék, de odaát még nehezebben élnek az emberek. Csencsel mindenki, aki teheti. Egy ilyen üzletelő srác volt a sógor, aki egyébként Magyarországon volt katona. Véletlenül találkoztak, aztán összebarátkoztak, összeszerelmesedtek, összeházasodtak. Nénnye kitelepült, szovjet állampolgár lett.

  • Egy oroszhoz ment feleségül?

  • Dehogyis! Úgy volt ő orosz, ahogy te, vagy én. Baló Jánosnak hívták. Magyar gyerek volt. Így érte az a szerencse, hogy tolmács lett egy tábornok mellett. Mesélte, hogy nem is tudott korábban oroszul, mert otthon magyarul beszéltek a faluban, magyarul beszéltek az iskolában, a munkahelyen. Aki nem értette a magyart, azzal meg ukránul. Itt, Magyarországon kellett megtanulnia az oroszt. Amikor hazakerült Kárpátaljára, sofőr lett. Valami kis kocsival járt. Sokat volt úton.

  • Feltűnt, hogy múltidőben beszélsz róla.

  • Hát úgy. Azt mondják, lelökte a Zil teherautót az útról, amikor összeütköztek. Ennek ellenére csak a halántékán volt egy kicsi seb. Abba halt bele.

  • Sajnálom. Ismerted?

  • Nem sokat találkoztunk, de kedves ember volt. A lényeg, hogy nénnye ott maradt a férje szüleivel, meg egy kicsi gyerekkel. Beregszászon tanít egy általános iskolában. Nagyon kicsi a fizetés. Minden segítség jól jön neki.

Zsolt szorosan magához ölelte újból kedvesét, de most ez nem szerelmes ölelés volt, hanem a részvét a sógor, meg a nagynéni sorsa miatt. El is érzékenyült a hallottaktól, s arra gondolt, hogy egyszer majd ettől még sokkal szomorúbb beszélgetésük is lesz. Kinga még nem beszélt az anyjáról, ő pedig nem merte megkérdezni, hogyan vesztette el. Majd egyszer úgyis elmeséli.

  • Apád most nagyot nőtt a szememben. Megvallom, nehéz őt kiismerni. Miért titkolja előttetek a sógornője támogatását?

  • Nem tudom. Talán, hogy Mari nehogy féltékeny legyen? Végül is egy fiatal özvegyasszony. Apu is özvegy. Akár össze is jöhetnek. Ki tudja?

  • Hány éves az Ilonka?

  • Arra gondolsz, hogy nagy a korkülönbség? Mit számít az? Látom ám én is, milyen vágyakozóan nézel Marira, pedig az anyád lehetne.

  • Meg vagy te húzatva – csattant fel a gyanúsításra, de azért érezte, hogy belepirul. Még szerencse, hogy sötét a lépcsőház.

 

Önvizsgálatot kell tartani! Megfordult a fejében, hogy ő, meg a Mari, de nem gondolta, hogy ez látszik is. Ez a vágy persze csak az ösztön, amit erős akarattal le lehet győzni. Már pedig ő semmi olyanra nem vágyik, amivel Kingát bánthatná. Szereti őt, s ez minden mást felülmúló érzés. Minden jel arra mutat, hogy ez az érzés kölcsönös. A novemberi idő viszont nem nagyon van erre tekintettel. Hiába húzott Kinga maga alá egy lábtörlőt, hiába a szerelmes ölelés, nem bírta abbahagyni a vacogást. Így tehát kénytelenek voltak véget vetni a lépcsőházi üldögélésnek.

 

Zsolt előtt még hosszú gyaloglás állt. Elvihette volna Kinga bringáját, de világítás sincs rajta, meg aztán reggel vissza kell hozni. Inkább vállalta most a gyaloglást, reggel pedig a buszozást, mint végig tekerni az utat nyolc órán belül kétszer. Pedig nem egy leányálom 12 km séta, ebből legalább nyolc teljes sötétségben teljesen egyedül. Jó lenne valakihez szólni közben. Haverokkal átsétáltak régebben hol egyik, hol másik szomszéd faluba ha volt ott valami buli. Vagy akkor is ha nem, hiszen úgy hitték, ott szebbek a lányok. Az ottani fiúk ezt éppen fordítva gondolták. Nekik Póri lányai voltak szebbek, mint az otthoniak. Megesett, hogy kissé italosan, de nagyon fáradtan kellett hazaküzdeniük magukat. Összekapaszkodva még aludni is lehetett menet közben egy kicsit. Persze nem mindenkinek, hisz nem szerettek volna úgy járni, mint az üsztögi legények, amikor öten ültek fel egy Pannóniára, de amikor megálltak, eldőltek. Mind azt hitték, majd a többiek közül valaki leteszi a lábát.

 

  • Nem fagytál még meg? - kérdezte Mari, amikor Kinga reszketve belépett a lakásba.

  • De.

  • Jó sokáig elüldögéltetek a lépcsőn. Apád már el is aludt. Nem merem kikapcsolni a TV-t, mert arra felébred. Igaz, legalább mondhatom, hogy vegye le a ruháját.

  • Éppen róla beszélgettünk Zsoltival.

  • Ennyi ideig?

  • Jaaa, nem csak róla, de róla is.

  • Aztán miket?

  • Te tudod mit csinál amikor csak hajnalban jön haza? - kérdezett vissza, s ezzel rá is tért a lényegre. Kissé maga is meglepődött, hogy így neki szegezte a kérdést, de előbb utóbb beszélni kell erről. Nem feltétlen most, de már mindegy, ha így sikerült.

  • Csak találgatni tudok. Meg szoktam kérdezni, de vagy kibújik a válasz alól, vagy olyan durván rám förmed, hogy úgy érzem, nincs is itt semmi keresnivalóm.

  • Na ezt a butaságot meg se hallottam. Már hogyne lenne itt keresnivalód? Fontos vagy mindkettőnknek. Apunak is, meg nekem is.

  • Felőled nincs is kétségem, de apád néha elbizonytalanít. Pedig szép volt ez a...mennyi is?

  • Korábban is sokat hivatkozott a haverokra, akik közül én senkit nem ismertem.

  • Na, ez az! Most is pont ez van. Már már kezdtem is belenyugodni, hogy eljár. Hagy menjen, ha ez neki annyira fontos! A haverokkal töltött esték bizonyára sokba kerülnek, de nem adja egyébként se ide a fizetését, hanem inkább megveszi, ha valami kell. Lényeg, hogy a többi estén együtt vagyunk, hétvégeken elmegyünk a nyaralóba, vagy beülünk a Wartburgba, és hol ide, hol oda kirándulunk. A gond inkább ott van, hogy újabban nem érzem rajta az ital, vagy a dohányfüst szagát. Néha ruhástól alszik el. Nem tudom mire gondoljak.

  • Dolgozik.

  • Tudom, hogy dolgozik. Éppen ezért nem is kérem számon, mennyit költ, hiszen az ő pénze. Szebb lenne, ha közös lenne a kassza, de valójában mindhárman keresünk.

  • Nem erre gondoltam. Esténként dolgozik másodállásban. Zsolti mondta.

 

Marinak elakadt a szava. Ez most nagyon meglepte. Nem tudta eldönteni, ki akarja őt bolonddá tenni. Még hogy esténként dolgozik. Ugyan miért tenné? Lehet, hogy Zsolti mondta, de Kinga elhitte? Ismeri az apját. Vagy talán mégse?

 

  • Rokonszenves srác ez a Zsolti – szólalt meg hosszú hallgatás után - Tudja, hogy fontos nekem Józsi. Biztosan csak jót akar, amikor ilyeneket lódít.

  • Nem lódít. Azt mondja, a cégnél mindenki tudja. Ott dolgozik apu az asztalosműhelyben.

  • Na, de minek? Nem keres olyan rosszul, hogy szüksége lenne erre. Ez butaság. Aludjunk!

Javaslatának nyomatékot adott azzal, hogy kikapcsolta a TV-t, felkattintotta a kislámpát.

  • Néztem! - ébredt fel Józsi.

  • Ja. Csukott szemmel. Mi volt benne?

  • A híradó, utána meg film.

  • Visszakapcsoljam?

  • Hagyd! Most már mindegy. Vacsoráztam én?

  • Persze, hogy vacsoráztál. Még Zsolti is velünk evett.

  • Ja, a Zsolti! Mondták benn a csajok a cégnél, hogy járt nálam, amikor én az elnöknél voltam. El is felejtettem megkérdezni, mit akart.

  • Megmondom én apukám – szólt ki a kisszoba nyitott ajtaján Kinga. – Fülébe jutott, amit állítólag mindenki tud. Az, hogy másodállásod van, csak nekünk elfelejtetted mondani. Erről akart veled beszélni, s közben elé került még egy titokzatosnak vélt dolog, de ezt már megbeszéltem vele. Ilonka nénnye levelét látta a postád közt. Nem is mondtad, hogy írt. Engem is érdekel pedig, hogy mi van vele.

  • Késő van, majd máskor beszélünk erről.

  • Annyira azért nincs késő – mondott ellent Mari – Azt hiszem, megérdemlünk annyit, hogy elmond nekünk ezeket. Minek kell neked plusz munkát vállalni? Nem keresel eleget mint főépítésvezető?

  • Ez csak egy jól hangzó cím. Annyira nem jó a pénz, mint sokan gondolják.

  • Na, de mindhárman keresünk. Mennyi lenne az a jó pénz?

  • Sok elmegy. Még a nyaralóra is fizetem a felvett hitelt, aztán hamarosan jön a kocsi…

  • Meg sokba vannak a haverok is – vágta oda Mari

  • Jól van na! – csattant fel Józsi – Nehogy ne ihassak má’ meg egy sört a haverokkal!

  • Megihatsz Pogány Józsi, megihatsz. Megihatsz kettőt is. De azért csak furdal a kíváncsiság, honnét jössz haza hajnalban szín józanul.

  • Lebuktam – mosolygott kissé zavartan. Próbált úgy viselkedni, mintha semmiségnek tartaná ezt a leleplezést – Már az is baj, ha nem vagyok részeg?

  • Már hogy volna baj? Nem baj, csak nem értem. Segítenél megérteni?

  • Nem kell neked mindent tudni.

  • De igen. Nem tudom nálatok mi volt korábban a szokás, de én elvárom, hogy mindent elmondj. Ha összekötöm veled az életem, ez a minimum.

  • Csak nem féltékeny vagy? – vigyorgott Józsi a felismeréstől

  • Féltékeny rád a radai rosseb – vágta rá gondolkodás nélkül. Majd hozzátette – És ha igen? Van rá okom? Hagyjál! – tolta el magától, amikor Józsi meg akarta csókolni.

  • Ti most veszekedtek? – támaszkodott az ajtókeretnek Kinga mosolyogva.

  • Dehogy kicsim, csak beszélgetünk

  • Mindenesetre elég indulatosan. Én is kérdezhetek?

  • Hát hogyne – kapott Józsi az alkalmon, remélve, hogy a Mari számonkérése elfelejtődik ettől.

  • Megmutatod a nénnye levelét?

  • Benn maradt az irodában – lódította

  • De azért ugye megmondod mit írt?

  • Semmi különös. Jól vannak, a kicsi is jól van, nem beteg senki, szegényesen, de megvannak. Hiányzik ez-az, amiket korábban sógor be tudott szerezni pult alól. Írja, hogy mosogatni se tudnak normálisan, mert nem lehet tisztítószereket kapni….majd holnap hazahozom a levelet.

  • Ti most kiről beszéltek? – kérdezett közbe Mari?

  • A sógornőmről – válaszolt Józsi. - A feleségem - isten nyugtassa – testvére, aki kinn él Kárpátalján, Beregszászon.

 

Kinga elmesélte a nagynénje történetét épp úgy, mint korábban Zsoltinak, csak kicsit részletesebben. Még fényképeket is kerített elő, amin rajta volt János sógor is, meg a kicsi Jancsika. Egyik képen Beregszász főterét lehetett felismerni.

  • Itt én is jártam már egyszer – mutatott Mari a képre – Itthonról nagyobbnak gondoltam ezt a várost, de olyan, mint egy falu. Csak egy egész kicsi rész, ami városias. Van egy nagyon régi, de nagyon elhanyagolt székesegyházuk, a főteret uraló palota a kaszárnya, az is le van lakva. A Lenin szobor mögött pedig egy nagyon oda nem illő kultúrház. Mellette a piac, ahol az tűnt fel leginkább, hogy semmit nem csomagolnak. A beton asztalról árulják a véres húst. Az egész városnak van egy kellemetlen szaga. Nem tudom mi az, de olyan…olyan szegényszag.

  • Írja Ilonka, hogy nagyon meg kell ragadni minden lehetőséget, hogy ne kelljen nélkülözniük - mondta Józsi.

  • Nem tudnánk rajtuk valahogy segíteni? Küldhetnénk pénzt! – jött Mari az ötlettel.

  • Vállalhatnék másodállást, és amit azzal keresek, eljuttatnám nekik.

 

Józsi igyekezett a mosolyát elrejteni, de nem igazán sikerült, s ettől ironikusnak tűnt, amit mondott. Marinak viszont fülig ért a szája, és magához ölelte a párját.

  • Pogány Józsi, te egy szent ember vagy – csókolta meg jobbról, balról. – Ez volt az a nagy titok? Miért nem lehetett ezt elmondani?

  • Láttad a képeket. Egy nagyon szép fiatal nő, én pedig pénzzel támogatom. Nem lettél volna féltékeny?

  • Hogy te mekkora nagy hülye vagy! – ölelte még erősebben magához.

 

 

 

következik: A buli elmarad

 

Gyanú

 

Gyanús nekem ez a Józsi bá'. Gabi azt mondja, nem tudja kit támogat és miért. De azt tudja, hogy egy fiatal nő. Akkor ezt honnét tudja? Gyanús nekem ez a Gabi is. Miért nem mondja el Józsi odahaza, hogy dolgozik éjszakánként, nem pedig züllik. Bizonyára ez is van, meg az is. A mellékállást egyébként se titkolhatja, hiszen az asztalos műhelyben ott dolgozik legalább tíz ember, aki kíváncsi rá kié az a cucc, amihez ők nem nyúlhatnak. Akkor ott van Illés bá', meg még akik bejárnak a műhelybe. A portán legalább négyen váltják egymást, akik mind tudják, hogy Józsi dolgozik esténként. Tudja az elnök, aki megengedte, nyilván néhány titkárnő is tudja, s akkor már mind tudja. Talán már csak azok előtt titok, akikre valójában tartozna. Arra is kitalálhatna valamit, hogy miért nem adja haza a plusz keresetét. Valójában a lánya soha nem tudta mennyit keres, és Mari felé sincs szigorú elszámolás. Így aztán teljesen érthetetlen a dolog. Meg kell tőle tudni, mi ez az egész!

Zsolt ezen tépelődött egész nap. Az is megfordult a fejében, hogy most azonnal bemegy az irodába, és tisztázza ezt a dolgot. Aztán különböző indokokkal lebeszélte magát erről. A folyamatban lévő munkát se akarta félbehagyni, ha már holnapra más dolga lesz. A döntő érv viszont az volt, hogy nincs hozzá köze. Nem kérhet számon Józsin semmit, hiszen senkije neki.

 

Kedden viszont kínálkozott a lehetőség. A központi telepen összeszedte a cumót, amiről gondolta, hogy kell a javítási munkákhoz. A raktárból Illés bá' vételezett egy doboz fehér csempét, s ezalatt Zsolt a kocsiban várt. Ekkor támadt az ötlete, hogy felszalad a főépítésvezetői irodába. Megkérdi, mi ez az egész titkolózás. Legfeljebb elküldi majd a jó büdös francba, de egy próbát megér.

Üres volt az iroda. A titkárnő mondta, hogy itt kell lenni a főnöknek valahol, miközben a napi postát letette az asztalra. A nagy levélrakás tetején nem lehetett nem észrevenni egy piros-fehér-kék sávokkal szegélyezett borítékot. Ez egyértelműen magánlevél, hiszen hivatalosat nem tesznek ilyen borítékba. Zsolt nem bírta megállni, hogy kézbe ne vegye. Megnézte a hátoldalán a feladót. Jelena Ivanovna Balow. Nofene! Ez valami ruszki csaj. Gyanús ez a Józsi, nagyon gyanús.

  • Hát itt vagy? - nézett be Illés bá' a nyitott ajtón. - Felőlem mehetünk. Akarsz még valamit Józsival? Szerintem az elnöknél konyakoznak, az meg eltart egy darabig. Nekem meg mennem kell még másfelé is. Majd beszélsz vele este otthon – kacsintott egyet az öreg, s közben intett a karjával, hogy menjenek.

  • Kedden nem szoktam menni – mondta Zsolt már a folyosón loholva a sietős léptekkel előtte haladó sofőrnek – Egyébként se szoktam vele találkozni, mert soha nincs otthon. Vagy a haverokkal züllik valahol hajnalig, vagy....

Itt félbehagyta, mert az öreg szinte futott le a lépcsőn, és bevágta magát a kocsiba. Vagy nem hallotta volna mit kérdez tőle, vagy az is hallja, akire nem tartozik. Beült mellé, kigurultak a portán, s már az úton fordult az öreghez a kérdésével.

  • Figyeljen má' Illés bá'! Maga mindent tud.

  • Mindent is! - javította ki széles vigyorral – Mire vagy kíváncsi?

  • Mivel maga szállította el az árut, tudnia kell, hogy Józsi bá' meg Gabi elvtárs restaurálta az asztalos műhelyben esténként.

  • Persze, hogy tudom. Mindenki tudja.

  • Ez így ebben a formában nem igaz, hiszen én is csak tegnap tudtam meg. Józsi bának a lánya, meg a párja még most se tudja. Azt is tudja, kire költi a maszek pénzét?

  • Honnét tudnám? - csattant fel az öreg – Különben is! Mi közöm nekem hozzá? Senkinek nem turkálok a zsebében. Vagy kérdeztem én tőled valaha is, mennyit keresel? Meg azt, hogy mire költöd, vagy haza adod-e anyádnak? Ami nem tartozik rám, azt nem tudom.

Na, ez ebben a formában már tényleg nem igaz, de mégse hazudtolhatja meg szemtől szemben még négyszemközt se. Ha nem, hát nem. Pedig kizárt dolog, hogy ne találkozott volna legalább a légipostás borítékkal, amikor ő hozta a postát. Mert aligha ez az első ilyen levele Józsinak. Úgy látszik, Illésnél ettől nem jut többre. Inkább nem is faggatja tovább. Pedig egész biztosan tudja. Ha az a szószátyár Gabi elvtárs tud róla, biztosan elkotyogta az öregnek. Egy fiatal nő. Hm. Ki lehet?

S ha támogatja, miért titokban? Két esélyes a dolog. Vagy van neki egy másik lánya, vagy egy másik szeretője. Bár ez utóbbi nagyon elrugaszkodott gondolat, hiszen Mari mellett aligha van rá szüksége, ráadásul külföldön élő nővel elég bajos szexelni. Persze az se biztos, hogy ez a Jelena az a bizonyos támogatott, lehet ez bárki más.

  • Ebben a lépcsőházban van azt hiszem minden munka....talán csak a csempe csere nem – kezdte el Illés kipakolni a zsákokat a lépcsőre, majd köpenye zsebéből átnyújtotta a listát a lakáscímekkel, nevekkel, meg a hibalistával. Egy pillanatra visszakérte, és becsengetett a 2/3-ba.

  • Na, én megyek is. Jön mindjárt a menyecske. Fél négykor itt vagyok érted. Gabi biztosan meglátogat majd napközben. Legalábbis nekem ezt mondta. Úgyhogy csak óvatosan a menyecskékkel!

A menyecske kissé slamposan jött ki, karján az apró gyerekével. Mackónadrágját talán épp a gyerek kalimpáló lába tolta le a derekáról, de a gömbölyű fenekén úgy feszült, hogy a fiatal mesternek azonnal erotikus gondolatai támadtak. Asztalosok, festők mesélték, hogy micsoda kalandos javítási munkáik voltak. A fiatal menyecskék próbálnak spórolni, s igyekeznek elnyerni a melósok rokonszenvét. A természetben fizetés nyilván csak süket duma, de jót tesz az ember lelkének csupán a lehetőség izgalma is. Garanciális munkánál persze nincs szó fizetésről, de éppen ezért bizonytalan a minőségi munka. Egy kis kacérkodás csodákra képes.

 

A 2/3-ban a fürdőszoba mennyezete mállott le kb kéttenyérnyi részen. Kipakolás, létra, kalapálás, takarítás, anyagkeverés, kellősítés, várakozás, gipszes vakolat felkenése, elsimítása....Kicsi munka, de nagyon időigényes. Közben van idő kávézni, beszélgetni, gügyögni a gyerekkel. Bár ez utóbbi Zsolt esetében nem megy túl jól, hiszen nem tudja mit lehet mondani egy olyan gyereknek, aki egyébként se ért az egészből semmit. Aztán amikor az anyuka a kiságyba behajolva próbálja altatni a gyereket, Zsolt rajta felejti a szemét. A huncut mosolyból egyértelmű, hogy a nő tudja is ezt.

  • Figyeljen már mester!

  • Zsolti vagyok és tegeződjünk!

  • Figyelj Zsolti! Bori vagyok egyébként – nyújtja kézfogásra apró tenyerét – A szobaajtón nem tudnád kicserélni az üveget? Éppen tegnap törött el, nincs rajta a listán. Meg is fizetném neked, csak ne maradjon már úgy!

  • Nagyon szívesen megoldanám, de se üvegvágóm, se üvegem. A cégtől lehetne szerezni, de ide se tudom szállítani. Ha esetleg lenne kocsitok...

  • Az jó lenne, de nincs.

  • Én meg talán tudnék kocsit szerezni, de nincs jogosítványom.

  • Akkor most mit tegyünk?

  • Jó lenne, ha én meg tudnám oldani, de nincs más, felvesszük a listára. Feszült az ajtó, azért tört ki. Így már garanciális. A cég megoldja.

 

Nem először találta magát szemben a jogosítvány hiánya okozta problémával. Most kereshetett volna egy százast ezen az üvegen. A cégnél levágják méretre, ő meg elhozta volna. Pedig biztosan lesz ilyen lehetőség máskor is. Kell az a jogosítvány! A további beszélgetés során ezt kimondja Borinak is, aki előáll a megoldással. Elég gyakran indul képzés a városban, iratkozzon be egyikre. Nem is túl drága, s előbb utóbb visszajön az ára, ha a maszek munkák beindulnak.

  • Nekem a nagybátyám oktató. Szóljak neki?

  • Mennyi idő egy ilyen tanfolyam?

  • Nem is tudom...talán három, vagy négy hónap?

  • Mikor indul a következő?

  • Nem tudom, majd megkérdezem, de egy most is folyamatban van úgy tudom. Nem is a nagybátyámtól, hanem emlékszem a plakátokra. Te nem láttad?

  • Eddig nem is érdekelt. Most viszont az a gond, hogy februárban nagy eséllyel bevonulok. Addig már nem fér bele.

  • Hacsak a mostaniba be nem kerülsz kissé megkésve. Elintézzem?

  • Oké, én meg intézem az üveget.

A nap hátralévő részében elkészült a többi javítás is, de Borihoz hasonlóan izgalmas háziasszonnyal már nem találkozott. Az izgalmat persze nem a nő fenekére kell érteni, hanem a tanfolyam lehetőségére ;)

Dél körül megérkezett Vojnovics Gabi a saját Skodájával. Hozta magával a szerszámos ládáját is, elvégre ő az asztalos. A lépcsőházban talált cuccokról azt is kiderítette, hol van éppen Zsolt. Így legalább azonnal le lehetett passzolni a Bori ajtóüvegét az illetékesnek. Bár ez így semmi hasznot nem hoz, úgyhogy mindenképpen kell az a jogosítvány!

  • Te Gabi! Nem hagy engem nyugodni ez a Józsi bá' csaja.

  • Az a szép nagy gyógymasszőr? Csak nem kacérkodik veled?

  • Te most szándékosan vagy hülye? Már hogy kacérkodna? Az anyám lehetne!

  • De nem az – nevetett nagyot Gabi – Biztosan felizgatta már a fantáziádat.

  • Nem csak azt.

  • Ezt hogy érted?

  • Sehogy. Nem róla beszélek, hanem akit támogat.

  • Arról volt szó, hogy nem kérdezel többet.

  • Tudom. De ha nem tudod ki az, és miért támogatja, honnét tudod azt, hogy fiatal?

  • Mutatott róla fényképet.

  • És te nem kérdeztél róla semmit. Nem hiszek neked.

  • Akkor minek kérdezel?

  • Még egy utolsót. Mióta van ez a meló, amiről Illés bá' szerint mindenki tud.

  • Bő két hete talán. Tegnap volt az első szállítás. Ez a része nem titok.

  • Vagyis a korábbi kimaradásai Józsi bának nem indokolható ezzel. Tehát haverok, kártya, pia.

  • Sokat iszik? Én is úgy látom, de nem tartozik rám. Azt beszélik, az elnökkel szoktak dorbézolni. Lényeg, hogy amikor együtt dolgozunk, ne legyen piás.

 

 

Mari nagyon büszke volt magára, amiért segített rendbe tenni a fiatalok kapcsolatát. Büszke volt az unokájára is, boldogság öntötte el a lelkét, hálás volt a sorsnak minden egyes együtt töltött pillanatért. Igyekezett is minél több időt szakítani rá. Mégsem volt maradéktalanul elégedett a sorsával. Nem érezte magát elég öregnek ahhoz, hogy megelégedjen a nagymamasággal. Fiatal éveit elveszítette, de negyven évesen jár még neki a boldogság. Meg is találta, amikor Józsival összeismerkedtek. Csodálatos időszak volt egészen a közelmúltig. Barátnőitől tudja, hogy néha válságba kerülnek a házasságok. Barátnőitől? Az övé már az első évben válságba került. Mások viszont kilábalnak belőle. Vagy belenyugodnak, hogy vége a boldog időszaknak. Ekkorra persze már megvan a gyerek, esetleg kettő, három is. A szerető hitves átalakul anyává. Sok nőnek ez elég is, vagy legalább úgy tesz, mintha elég lenne. Még a jobbik eset, ha a férj ritkán kívánja meg. Nem ritka az se, amikor más nőnél keresi az izgalmakat. Lehet visszavágni, hogy ha te úgy, akkor én is úgy. Ez viszont soha nem vezet jóra. Az egykor volt boldog együttlét helyett inkább idegesítő a másik társasága. Ingerült magatartást, esetleg erőszakot hordoz magában ez a lelkiállapot.

Józsi elhanyagolja őt mostanában. Pedig soha nem látja slamposnak, hiszen ad magára, sokan megfordulnak utána az utcán, akár még féltékeny is lehetne rá a Józsi. Főz rá, mos rá, rendben tartja a lakását, ráadásul nagyon jó szerető. Mi kell még neki? Van persze visszaút, hiszen nem is házasodtak össze, akár haza is költözhetne a saját házába. De nem akar. Kell neki ez az ember! Akár italt is hoz neki, csak legyen itthon esténként! Majd a megfelelő pillanatot elkapva át kell beszélni ezt a dolgot. Ha nem jut eredményre, akkor tényleg hazaköltözik. Lehet, Józsinak megjön az esze, ha üres ágy, üres asztal fogadja. Kockázatos ugyan ez a megoldás, mert mi van, ha nem megy utána? Mi van, ha beletörődik, hiszen a háztartást majd viszi a lánya, mint ahogy ez korábban is volt? Alkalmi szeretőt meg talál, hiszen jóvágású ember kocsival, nyaralóval, és aránylag sok pénzzel. Kényelmesebb ugyan egy állandó partner, de a férfiaknak néha elmegy az eszük.

Sokkal nyugtalanítóbb amikor úgy esik haza az éjszaka közepén, hogy nem bűzlik a dohányfüsttől, meg a piától. Mostanában pedig többnyire józanul megy haza. Bizonyára szeretője van. De akkor őt miért nem küldi el, és hozná az új nőt ide? Talán férjnél van az illető lotyó? Vagy túl fiatal ahhoz, hogy a szexen túl bármi mást nyújthatna neki?

Ezen tépelődött, miközben egyik boltból ment a másikba, hogy bevásároljon. Közben már abban se volt biztos, hová akar hazamenni.

  • Te Zsolti! Nem anyósod tornyosul ott a tömeg fölé a járdán? - szólt Illés bá' – amikor a munkásjáratot vitte Póri felé.

  • De. Ő az. Álljon meg, álljon meg! Kiszállok – kiáltotta.

Eszébe se jutott tiltakozni az anyós megnevezésért. Meglátta Marit, s úgy érezte, beszélni kell vele. Nem tudta hogy hozza szóba a gyanúját, abban se volt biztos, hogy meg kell ezt nekik egyáltalán beszélni, de mire ezek a kétségek feltörtek belőle, már ott állt az asszony előtt, s kivette kezéből a cekkert. Mari elcsodálkozott, hogy miatta leszállt a járatról, de örült a találkozásnak.

  • Merre megyünk? - kérdezte Zsolt, mert jobb kérdés hirtelen nem jutott eszébe.

Mégsem állhatott neki itt az utcán, a város közepén, hogy szerinte valami titka van a Józsinak. Pedig ezért szállt le a járatról. Valójában neki nincs is köze hozzá, Mari meg úgyis tudja. Ezek után persze értelmét vesztette az egész akció.

  • Merre megyünk? - kérdezett vissza az asszony csodálkozva – Úgy érted, azért jöttél, hogy engem kísérgess? Nem mondod! - nevetett nagyot. - A barátnőim megpukkadnak az irigységtől, ha meglátják milyen fiatal gavallérom van.

Egyébként is szép asszony volt, de különösen az, amikor nevetett. Zsolt néha arra gondolt, kár, hogy ekkora a korkülönbség. Egész biztos beleszeretne ebbe a gyönyörű nevetésbe. Az alig résnyire húzott szemekbe, a felkunkorodó szájszegletbe. Na, de van már neki egy gyönyörű szerelme. Marihoz úgy viszonyult érzelmileg, mintha a nővére lenne. Azt gondolta, bármilyen titkát rá merné bízni, bármit megbeszélne vele. Most viszont nem a saját titka nyugtalanítja. Ha szóba hozza, biztosan elszomorítja vele, azt pedig nem szeretné.

  • Énrám épp úgy irigykedve néznek majd az ismerősök, hogy nem egy éretlen csitrire akaszkodtam rá, hanem olyan barátnőm van, aki már mindent tud – próbált bókolni.

  • Vagyis egy vén csatakanca – nevetett Mari ismét.

  • Ne beszélj butaságokat! Ne kényszeríts arra, hogy szépeket mondjak, mert még belepirulok.

  • Oké. Ne udvarolj nekem, van arra illetékesebb személy. Egyébként már hazafelé indultam, – váltott témát – kár volt leszállnod a buszról.

  • Akkor hazakísérlek. Elég mozgalmas napom volt, majd mesélek útközben.

Így is lett. Végig beszélte az egész utat anélkül, hogy az eredetileg tervezett témát szóba hozta volna. Szóba került viszont a jogosítvány téma. Marinak ismerőse volt aki a tanfolyamot tartotta, így már két asszony is megígérte, hogy közbenjár az érdekében. Mari még azt is felajánlotta, hogy holnap be is fizeti helyette a csekket, de az adatlapot nem tudja helyette kitölteni. Majd üzen, mikor lesz a következő foglalkozás.

 

Kinga már otthon volt, amikor hazaértek. Csodálkozott, hogy jött, hiszen szerdán szokott, akkor viszont ettől kicsit korábban. Miután ezt szóvá tette, alig győzte bizonygatni, hogy örül neki. Vannak olyan esték, amikor egyedül tér aludni, mert Mari a lányánál alszik, az apja pedig nagyon későn ér haza, amikor ő már rég alszik. Néhány perc késéssel Józsi is hazaért, s ettől már teljes volt Kinga öröme. Fel is ajánlotta, hogy ma ő készít vacsorát. Már csak azt kellett felderíteni, hogy Mari miket vásárolt, milyen alapanyagokból kell gazdálkodnia. Amíg készült a kaja, a többiek kibontottak egy üveg bort.

 

Vacsora után már nem volt idő elvonulni, hiszen a busz nem vár Zsoltra. Így csak a lépcsőházban nyílt alkalom feltenni a kérdést, ami reggel óta motoszkál benne.

  • Mond neked valamit az a név, hogy Jelena Ivanovna Balow?

  • Jelena Ivanovna? Már hogy a csudába ne mondana? - nevetett a lány – Honnét jutott ez eszedbe?

  • Te ismered ezt a Jelenát?

  • Persze, hogy ismerem. Ő Ilonka nénnye. Anyunak a húga. Alig néhány évvel idősebb nálam. Nem beszéltem még róla? Hol találkoztál a nevével? Miért érdekel, hogy kicsoda?

  • Nem fontos. Majd máskor mesélsz róla. Megyek. Na, szia! - csókolta szájon, s indult volna.

Kinga belekapaszkodott a fiú karjába, s erővel tartotta vissza.

  • Nem mész sehova, amíg nem válaszolsz.

  • Lekésem a buszt.

  • Akkor ne húzd az időt! Megmondod miért érdeklődsz Ilonka nénnye felől, és mehetsz!

  • Hosszú. Tényleg mennem kell!

A lány nem engedte el Zsolt kezét, úgy ült le a lépcsőre. Majd húzta lefelé, míg ő is mellé ült. Várakozón néztek egymásra, s közben kialudt a lépcsőházi világítás. Csak ültek csendben kéz a kézben, várták hogy a másik mondjon valamit. Percek teltek el így. Zsolt már biztos volt benne, hogy a buszt nem éri el, így belenyugodott a sorsába. Aztán világos lett, mert Mari lépett ki az ajtón.

  • Hol a fenében vagy ennyi ideig Kinga? Már azt hittem, te is elmentél. Közben meg úgy látom, senki se ment el. Hogy mész haza te fiú?

  • Majd gyalog.

  • Te tudod – vont vállat, majd becsukta az ajtót.

A fiatalok megvárták míg megint sötét lett. Aztán Kinga szólalt meg, de olyat mondott, hogy a legénynek leesett az álla a csodálkozástól.

  • Akár itt is aludhatnál...

  • Komolyan?

  • Nem. Persze, ha nem lennének itthon az öregek, lehetne róla szó. Persze ne nagyon fantáziálj! Csak azzal a feltétellel, ha nyugton maradsz.

  • Ezt sajnos nem tudom megígérni, – ölelte szorosan magához – de megpróbálhatjuk.

  • Majd máskor. Biztos lesz még rá alkalom.

  • Szeretnéd?

  • Ühm. Te Zsolti! Azért de nagy hülyék vagyunk mi. Ülhetnénk benn a szobában is!

  • Jó itt – mondta Zsolt, és így is érezte. Jó érzés volt ülni itt a kemény kövön, összeölelkezve szerelmével, nem törődve az idő múlásával, megfeledkezve a külvilágról.

  • Jó estét fiatalok! - köszönt rájuk egyik szomszéd, aki egyébként nem akarta őket zavarni, de a világítás felkapcsolásával már úgyis megtette.

Megint sötét lett, megint hallgattak sokáig. Nem is csókolóztak, csak ültek összebújva.

  • Na, elmondod végre? - szólalt meg Kinga.

  • Mit? - kérdezett vissza Zsolt, mert valóban nem tudta már, mit kellene elmondania.

  • Ilonka nénnye. Honnét tudsz róla?

  • Látom, nem úszom meg.

  • Nem hát. Úgy emlékszem, megegyeztünk abban, hogy nincs titkunk egymás előtt.

  • És ezt én is megígértem?

  • Ne csináld, mert fejen csaplak – s már lendült is a szabad keze. Az ütést nem lehetett kivédeni, mivel Zsolt csak azt vette észre, amikor már csattant is.

 

 

 

 

A titok

Péntek délután egyébként is nagy a buszállomás környékén a tömeg, de most feltűnően sok volt a láthatóan vidéki fiatal legény. Legtöbbjük rövid derekú dzsekiben, trapéz szabású szövetnadrágban vonult a művelődési ház irányából. Csak néhányan viseltek hosszú kabátot, még kevesebben farmert. Tízen, tizenöten jöttek egy egy csoportban. Csomag senkinél nem volt, ebből sejteni lehetett, hogy nem munkából jönnek, hanem valami rendezvény lehetett. A pinceborozó megtelt velük, de a bisztróban is összébb kellett húzni magukat a törzsvendégeknek. A környező falvakba induló buszoknak talán mindegyikéhez futott közülük valaki. Egy kisebb csoport sörös üvegekkel a kézben katonadalokat kurjongatott az autóparkolóban. Néha kollektíven megbámultak egy egy csinosabb nőt. Mindezt persze füttyentéssel adták tudtul az illető hölgynek. A hallótávolságban lévő ifjak is körbefürkésztek ilyenkor, hogy ugyan ki a bámulat tárgya? Többnyire fiatal fruskák, de középkorú asszonyokra is tettek dicsérő megjegyzést, ha arra érdemesnek találták. Így történt akkor is, amikor egy mindenkinél magasabb vörös hajú, elegáns járású asszony libbent el előttük. Combközépig érő bő szoknyában, rövid dzsekiben, lábán lapos sarkú rövid szárú csizmában, karján bevásárló szatyorral vonult az ABC felé.

  • Húúú öregem, ez aztán igen! - adott hangot egyikük csodálatának.

  • Haver! Ettől anyám is fiatalabb – jött az ellen kritika.

  • Viszont anyád közel nincs ilyen jó bőr.

Erre egy erős baráti mellbevágás volt a válasz, arra pedig egy rövid futás, egy szintén baráti üldözés, kergetőzés.

 

Mari volt ez a feltűnő jelenség, aki kíváncsian kutakodott a tömegben. Zsoltot kereste, s meg is találta. A fiú örömmel vette, hogy ez a mindenki által megbámult nő megszólítja. Még akkor is, ha az anyja korosztálya.

  • Na mit mondott a sorozóbizottság? - tért azonnal a lényegre

  • Alkalmas vagyok, de máskor is ezt mondták.

  • Ennyi? És a bevonulással mi a helyzet?

  • Februárban lesz. Azt mondták, kilencven százalék, hogy engem is elvisznek – mondta mindezt olyan fintort vágva, ami egyértelművé tette, nem örvendezik túlságosan ennek – És te? - kérdezett vissza, de ebből nem derült ki, mit akar megtudni.

  • Mi van velem?

  • Ide jársz bevásárolni? Ez elég messze van mindkét lakásodhoz, de még a munkahelyhez is.

  • Igaz, – ismerte el. Kissé el is pirult, mint akit valamin rajtakaptak – de itt több minden van. Ez a város legnagyobb boltja. Itt majdnem mindent meg tudok venni. Régen láttalak – váltott hirtelen témát, miután ilyen frappánsan kivágta magát. Nehogy eszébe jusson ennek a legénynek, hogy az ő két szép szeméért jár éppen errefelé!

  • Biztosan elkerültük egymást.

  • Biztosan. Gyere csak! - vonta kissé félre, hogy a beszélgetésüket mások ne hallják - Beszéltem Kingával. Nem tudom pontosan mi áll benne, de tudok a levélről. Sőt...nem volt könnyű kiszedni belőle, de az okát is tudom. Mármint annak, hogy levelet írt, holott meg is beszélhettétek volna a problémátokat.

  • Nincs nekünk semmi problémánk.

  • Dehogyis nincs! Rendszeresen jársz hozzá hónapok óta, most meg nem jöttél.

  • Ő nem akarja.

  • Ezt ugye te se hiszed? Ez a lány oda van érted. Nélküled egyedül van mint az ujjam – mutatta fel nyomatékul a kisujját. - Nem tudom mit írt, de egy szavát se hidd el! Persze, ha te akarod dobni, akkor egy szót se szóltam.

  • Akarja a nyavalya dobni – reagált indulatosan a feltételezésre – Szeretem őt.

  • Akkor ne hagyd magad lerázni! Küzdj érte! Vagy kitekerem a nyakad – tette még hozzá kissé halkabban, csak úgy mellékesen odadobva. Na, szia! Sietek - mondta, s már indult is.

Zsolti kissé ledöbbent a határozott szavaktól, s még köszönni is elfelejtett.

  • Ja...és mi most nem is láttuk egymást – fordult vissza néhány lépés után. - Ha megtudja Kinga, hogy beszéltünk...tudod! - csavart egyet kinyújtott öklével, s kacsintott hozzá.

  • Menjek most? - kérdezte tétován, alig hallhatóan. Ő maga is alig hallotta a saját kérdését, Mari pedig már messze járt. Kiáltani kellett volna, de akkor mindenki odafordul, és az nagyon ciki lenne. Egyébként se várhatja el senkitől, hogy helyette döntsön. Ez az ő dolga.

 

Döntött. Szólt a srácoknak, hogy nem megy velük haza, s már indult is sietős léptekkel a lakótelep felé. Remélhetőleg otthon találja Kingát. Ha szerencséje van, még Marit is megelőzi, s ezzel el is hárul a gyanú, hogy esetleg találkoztak. Majd még rá is játszanak, hogy „de rég találkoztunk”.

A kapun éppen sikerült bejutni, mert egyik lakó éppen akkor nyitotta, amikor odaért. Látásból ismerték egymást. Nem is kérdezte, hogy kit keres, csak beengedte. Kingának már az ajtóból csengetett. A lány meglepődött, amikor meglátta. Csak eltűrte az üdvözlő puszit, de nem csókolt vissza. Nem is szólt semmit, nem hívta be, csak félreállt az ajtóból. Ez is azt jelenti, hogy beengedi, de egész másként jön ki, ha mondja is. Zsoltnak görcsbe rándult a gyomra a hűvös fogadtatástól. Tétován indult befelé, de meg sem állt a kisszobáig. Nem várta meg a hellyel kínálást, azonnal leült az ágy szélére. Kinga megállt a szoba ajtajában.

  • Nem kaptad meg a levelemet?

  • Dehogynem. Viszont egy szavát se hiszem. Ha szakítani akarsz velem, mond a szemembe!

A lány csak állt, és nem szólt egy szót se. Tekintete körbejárt a szobán, mintha valamit keresne. Zsolt folytatta.

  • Ha van valakid, ha mást szeretsz, azt mond! Igaz, rettentően fáj, de elfogadom. Az viszont, hogy nem kell senki, úgy hülyeség ahogy van. Na, gyere ide mellém! Naaa, légyszi!

Kinga csak rázta a fejét, hogy nem megy oda, Zsolt volt kénytelen odamenni hozzá, hogy megölelje. Nem volt az a bőbeszédű legény egyébként sem, de ha a partner nem szól egy szót se, úgy nagyon nehéz beszélgetni. Kinga úgy bújt hozzá, mint egy kiscica. Tehát nincs itt semmi gond. Mari ugyan nem részletezte, hogy miket beszéltek meg, de Zsolt anélkül is tudta, mi volt a hiba, amit elkövetett. Szombaton nem úgy sikerült az együttlét, ahogy kellett volna. A lány nem volt felkészülve, ő meg így is belement, és csalódás lett a vége. Érthető a reakció. Azt ugyan nem tudja, hogyan kellene ezt feledtetni, de valahogy helyre kell hozni a dolgot. Át kellene beszélni, de nem olyan könnyű ez. Talán úgy kellene tenni, mintha el is felejtették volna. Később majd visszatérnek rá. Majd akkor, amikor már nevetni is tudnak rajta.

 

Nyílt az ajtó, megérkezett Mari a cekkerrel, mögötte Józsi, egy másik csomaggal. Hangos köszönésük feloldotta a fiatalok feszült hangulatát.

  • Szevasz Zsolti! - nyújtott kezet Józsi – Régen találkoztunk. Már azt hittem, kerülsz bennünket.

Mai is pont ezt akarta mondani, de így már butaság lett volna Józsit ismételni, így csak cinkosan rámosolygott, s alig hallhatóan mondta, hogy szia, majd lepakolt a konyhába. Aztán mégis kitalálta mit mondjon.

  • Öreg este van már odakinn. Nagyon korán sötétedik. Maradsz velünk vacsorára?

  • Maradhatok, a nyolcast még bőven elérem.

  • Ha nem, - szólt a ház ura – itt is alhatsz. Holnap úgyis megyünk Póriba kertet ásni, mehetünk együtt.

  • Apuuu! - förmedt rá Kinga – Hol aludna?

  • Mit tudom én!

  • Segítenék nagyon szívesen, de otthon is kertásás van a tervben. Jó nagy kert ám, nem olyan zsebkendőnyi mint a magu...mint a tiétek.

  • Gyere fiam, beszélgessünk amíg elkészül a vacsora – huppant le Józsi az egyik fotelba, Zsoltnak pedig mutatta a másikat, hogy üljön le oda – Na, mi van azzal a katonasággal?

  • Állítólag februárban küldik a behívót. Jó lenne pedig megúszni, de nem könnyű, ha egyébként alkalmas az ember. Így is nagyon sok a selejtes fiatal vagy a szimuláns, vagy akinek jó az összeköttetése. Nagyon sokan kimaradnak. Gondolom, nem is nagyon veszik szigorúan, hiszen amikor átálltak a 20 éves korhatárról a 18-ra, mindjárt sokkal több emberből válogathattak, s ez a feltorlódás még azóta se rendeződött el. Talán, ha csökkentenék a két évet! Ja, és egyébként a Tibi barátomnak a nagybátyja a minisztériumban dolgozik, mégse tudta elintézni, hogy ne vigyék be...vagy nem is akarta.

  • Nem kell ahhoz minisztérium! A tanácselnök is elintézheti. Egyszerűen ír egy kérvényt, hivatkozik a családi körülményeidre, ami vagy igaz vagy nem, de a kutya sem ellenőrzi. Sajnos nem ismerem Póriban a tanácselnököt, különben beszélnék vele. Lányom! - fordult Kinga felé – Hozzál kérlek négy poharat, meg a táskámból a bort! Koccintunk egyet még evés előtt. Jobb lesz az étvágyunk. Szereted a vöröset? - kérdezte Zsolttól, amikor Kinga az asztalra tette az üveget.

  • Inkább a feketét – nézett fel fülig érő vigyorral a lányra – A tanácselnök pedig nehéz eset – tért vissza az előbbi témára – Nekem rokonom, de azt mondta, ő is volt katona, legyen mindenki. Nem árt az meg senkinek. Vagyis akkor se segítene, ha tudna, mert nem akar.

  • Tudod...- bontotta ki közben Józsi az üveget – én is ezt vallom. Bár a mai világban tényleg sok a két év. Vannak persze könnyítések. Ha házas a fiatal, akkor nem viszik messzire, hogy könnyebben hazajusson, ha gyerek is van, akkor elengednek fél évet. Ha két gyerek van, be se viszik.

  • Az én esetemben egyik se jöhet szóba, hiszen én hajadon vagyok – vigyorgott megint nagyot azon a poénon, hogy nem a megfelelő szót használta.

  • Mi van a hajadon? - reagálta le Mari, aki csak a háttérből hallgatta a beszélgetést.

  • Na, ez meg a másik! - lovagolta meg a szándékos félreértést – Le kell vágatni a hajamat.

  • Meg ne haragudj, de nem is való férfiembernek a hosszú haj. Nézd meg Kingát, ő meg lány létére rövidet visel....na, meg nadrágot hord. Felfordult teljesen a világ. Na, egészségünkre!

 

Belenyaltak a borba, ki ki ízlése szerint véleményezte. A lányoknak savanyú volt, Józsi szerint viszont száraz. Zsolt pedig mivel tudta, hogy nem saját bora Józsinak, elejtette azt a borosgazdáknak sértő kritikát, hogy „nincs ennek semmi baja:” A férfiaknak ezután soron kívül járt még egy pohárral. Kinga is oldottabb lett, odaült Zsolt mellé a fotel karjára. Az apja ugyan rászólt, hogy hozzon egy széket, de jó volt neki itt is. Sőt! Nem mondta ugyan, de itt volt inkább jobb. Be is kapcsolódott a beszélgetésbe, ami még most is a katonaság volt.

  • Nem is értem, minek kell a katona, hiszen a rádió mindig az általános leszerelésről beszél, meg tulajdonképpen 1945-ben vége lett a háborúnak, azóta béke van.

  • Hááát – mondott ellen Józsi – azért ez nem egészen így van - Én tartalékos tiszt vagyok, néha engem is behívnak gyakorlatra.

  • A gyakorlat azért nem háború – vitázott vele a lánya.

  • Az nem. Viszont nincs messze még '68. Igaz, te még akkor csak 11 éves voltál, de tudod, hogy bevonultunk Cseszkóba. Nem volt ellenállás, de lehetett volna. Nagyon közel álltunk a háborúhoz. Nem tudom mennyire figyelitek a híreket, de a közel – keleten három éve éppen a legutóbbi háborúnak, s ne mondjátok, hogy az messze van, mert nagyon benne volt a pakliban a világháború. Csak éppen az egyszerű ember ezekre nem figyel oda, s örül, hogy itt nem lőnek.

  • Doszta politika! - zárta le Mari a témát – Üljetek asztalhoz!

 

Zsoltnak már megint futni kellett a buszhoz, de az a jóleső érzés töltötte el a lelkét, hogy olyan békés, családi hangulatban telt az este. Kingával nem beszéltek az elmúlt szombatról, de most nem is kell. Adtak maguknak még egy esélyt. A fiú türelmetlenül várja az alkalmat, amikor kárpótolhatja Kingát az elügyetlenkedett aktusért, a lány pedig azon izgul, hogy mennyire tudja kitolni ezt az időpontot.

 

Hétfő reggel Vojnovics Gabi kereste Zsoltot. Kezében a „hatvan lakás” hibajegyzékével. Úgy volt, ahogy előre gondolta. Főként asztalos munkák voltak. Szoruló ablakokat, rosszul záródó zárakat kellett megjavítani, néhol a csöpögő csapok adtak munkát az épületgépészeknek, két lakásban a lefolyó tömítetlensége okozott beázást. Kőművesmunkát csak ezek igényeltek. A repedezett, lemálló glettelést már a festők is helyre tudják hozni. Néhány törött csempe kicserélése, már nem egyértelműen garanciális munka lett volna, de ezeket bevállalva elnézőbb a lakó a gányolt mázolásért. Valamit valamiért. Majd a garázslejárók melletti támfal repedezett betonjával is kezdeni kell valamit, de lakáson belül alig van munka.

  • Majd holnap itt lesz Illés bá, és elvisz ezeket kijavítani. Egy nap meg is vagy vele.

  • Hát, ez nem az a szupercsapatos szuper jó meló, amiről szó volt.

  • Várd ki a végét, lesz még ebből valami. Szóval holnap.

  • Miért nem ma? Hol van az öreg?

  • A Roburon van ma, maszek fuvar...

  • Olyan fáradtnak tűnsz Gabi elvtárs. Nem aludtál az éjjel?

  • Hát, nem sokat. Kész kellett lenni a bútorokkal, azt vitte most Illés bá.

  • Milyen bútorokkal?

  • Még neked nem mondtam? Parasztbútorokat újítunk fel, vagy ha úgy tetszik, restaurálunk. Itt vagyok nappal, este meg megy a melléküzemág. Szeretnék saját házat, erre kell a sok sok lóvé. Nem lakhatok örökké az anyósomnál. Mindenbe beleugat, de hát ő van otthon.

  • Van asztalos műhelye is anyósodnak?

  • Dehogy! Itt a cég asztalosműhelyében kaptunk helyet. Egy kis rész el van szeparálva, oda nem mennek be napközben a melósok, az a mi raktárunk. Este meg indítjuk a gépeket maszekban. Jó fej az elnök, nem volt ellenvetése. Azt mondta a Józsi, hogy ne is legyen, mert bemószerolja a pártbizottságnál.

  • Milyen Józsi?

  • Pogány. Azt hittem, tudod.

  • Most megleptél. Pogány Józsival, a szövetkezet főépítésvezetőjével maszekoltok a szövetkezet műhelyében a szövetkezet gépein, a szövetkezet villanyszámlája terhére? Mit szól hozzá a közgyűlés?

  • Semmit. Az elnök megengedte. Lehet, hogy néhányan morognak, de ennyi. Te komolyan nem tudtál róla?

  • Nem. És a családja sem. Azt hiszik, züllik éjszakánként. Nem értem ezt az embert. Nem tudom mennyi a fizetése, de gyanítom, nincs rászorulva. Nincs eltartott a családban, hiszen a párja is dolgozik, meg a lánya is. Megigényelt ugyan egy Ladát, de öt év alatt csak össze tud rakni nyolcvanezer forintot a főépítésvezetői fizetéséből. Vagy zárszámadáskor megkapja jutalomként.

  • Öregem! Jobb lett volna, ha nem szólok egy szót sem.

  • Vagyis te tudod, mire kell a mellékes. Mert azt nem hiszem, hogy élvezetből dolgozik éjszakánként veled.

  • Na jól van...de nem tőlem tudod. Aztán nem kérdezel többet.

  • Mond már!

  • Nem adod tovább?

  • Megígérem.

  • Valami fiatal nőt támogat vele. Nem tudom miért, és azt se, hogy ki az.

Csajok egymás közt

 

 

  • Szerda este van – közölte Mari a nyilvánvalót Kingával - Zsolt már elment?

  • Nem ment el, hanem nem is jött.

  • Nem? Miért? Valami gond van? Összevesztetek?

  • Nem vesztünk össze, de nem akarom, hogy jöjjön.

  • Szerintem szereted ezt a fiút. Valami történt. Nem akarod elmondani?

  • Nem.

  • Kár. Talán tudnék valami tanácsot adni. Örülnék, ha bizalmadba fogadnál. Van valaki, akivel megbeszélhetnéd a problémádat?

  • Nincs, de nincs itt semmi probléma. Nem akarom, hogy jöjjön. Meg is írtam neki levélben.

  • Levélben? Nem lehetett volna személyesen dobni?

  • Nem dobtam, egyszerűen csak nem akarok járni senkivel. Jó nekem egyedül. Eddig is egyedül voltam. Már Ózdon is. Már iskolásként is egyedül kellett sok mindent megoldanom. Apu sokszor magamra hagyott. Volt, hogy pénz nélkül.

  • Biztos vagy benne, hogy úgy jó volt neked?

  • Nem mondtam, hogy jó volt, de megoldottam mindent, ezután is megleszek főleg, hogy most már dolgozom. Nem kell nekem senki – mondta az utolsó mondatot elcsukló hangon.

Egyértelműen a sírás környékezte, de legyűrte ezt a kényszert. Elhallgatott, lehajtotta fejét, nem nézett Marira. El is fordult, ne lássa, hogy kicsordult a könnye. Zsebkendőt vett elő, hangosan kifújta az orrát.

  • Hidd el – próbálta Mari győzködni – könnyebb lenne a lelkednek, ha beszélnél róla

  • Nincs miről beszélni. Hagyjál engem békén! Nem vagy az anyám – vonult el a kisszobába, s az ajtót is becsukta maga után.

 

Marinak rosszul esett ez az utolsó mondat, bár vitathatatlan, hogy igaz. Tényleg nem az anyja ennek a lánynak, még csak nem is rokona. Csupán az apjának a ...Na erről szeretett volna most beszélni. El akarta panaszolni, hogy Józsival egyre távolabb kerülnek egymástól. Pedig azt remélte, hosszú távú lesz a kapcsolatuk. Ő elvált, Józsi özvegy. Kedvelik egymást, jól érzik magukat együtt. Legalábbis korábban így volt. Az utóbbi időben egyre kevésbé figyelmes vele, olykor durván viselkedik. Józsi sokat iszik, sok időt tölt a haverokkal. Ezeket bizonyára a lánya is észrevette, nem igen lepődne meg, ha elpanaszolná. Bár úgy látszik, most nem alkalmas egy ilyen beszélgetés. Eléggé maga alatt van Kinga. Inkább vigaszt igényel, nem panaszkodást. Mari egy ideig a konyhaasztal mellett ülve próbálta kitalálni, hogyan tudna a lányhoz közelebb férkőzni. Eddig azt hitte, baráti a viszonyuk, de most kétségei támadtak. Aztán újból próbálkozott. Bekopogott.

  • Megígérem, nem faggatózom. Gyere, üssünk össze együtt valami vacsorát apádnak.

  • Minek? Lehet, nem is jön haza ma se csak hajnalban, akkor is részegen. Hagyjál engem!

 

Mit lehet kezdeni egy ilyen válasszal? Semmit. Az este hátralévő részét mindketten egyedül töltötték. Marira is átragadt a Kinga hangulata. Nem készített vacsorát, mert nem volt kinek. Ő maga nem volt éhes. Bekapcsolta a TV-t, de nem tudja mi volt a műsor. Azon gondolkodott, minek van ő itt egyáltalán, hogy ha Józsi haza se jár. Nyugodtan lakhatna a saját házában a lányával és az unokájával. Pedig olyan jó volt az elmúlt másfél év. Boldog volt Józsi mellett. Úgy érezte, végre kapott egy kis elégtételt az egyedül töltött évekért. Valami elromlott. Egész biztos nem ő tehet róla, de csakis ő teheti rendbe. Jó volna tudni, hogyan!



Kinga nem csinált semmit. Maga is elcsodálkozott azon, hogy ez egyáltalán lehetséges. Bár emlékezett olyan esetre, amikor lázas beteg volt, és végig feküdte az egész napot anélkül, hogy elunta volna a semmittevést. Pedig nem aludt akkor se túl sokat, csak feküdt, még gondolkozni se gondolkozott sokat, csak úgy volt, és eltelt a nap, aztán végigaludta az éjszakát, de még a következő napon se kívánt felkelni. Most ugyan nem lázas, nem is beteg…hacsak nem a lelke az. Nincs itt semmi hacsak. Beteg a lelke. Csalódott. A munkahelyen is látják rajta, hogy valami gondja van, de nem meri elmondani senkinek. Nem akar kitárulkozni. Már négy nap telt el úgy, hogy semmi nem tudja lekötni a figyelmét. Folyton a szombat estén rágódik. Nem erre számított. Sokat hallott arról a fantasztikusan nagyszerű érzésről, arról a gyönyörről, amit az vált ki, ha eggyé válik egy férfival. Sok mindennek lehet nevezni azt az érzést, de a gyönyör lenne az utolsó, ami eszébe jut róla. Talán nem is mondanak igazat, akik mesélnek róla. Sokkal többet várt ettől az együttléttől. Annyira ugyan nem fájt, mint amennyire félt tőle, de nem kívánja megismételni. Annyira nem érzi magát önzetlennek, hogy csupán azért tűrje el, hogy a férfinak jó legyen. Valami azért mégse stimmel, hiszen nem lehet annyira önfeláldozó az a rengeteg férjes asszony. Vagy ez az ára, ha gyereket akar? Nem, nem. Azt az eget rengető csodálatos érzést – amiről néhány asszonytól hallott – nem lehet csak úgy kitalálni. Léteznie kell!

 

Negyedik napja nem tudja elűzni ezeket a kétségeket, s még mindig nem jutott semmire a sok gondolkodással. Nagyon késő este volt már, amikor ki kellett mennie. Nem volt benne biztos, hogy álmából ébredt, vagy nem is aludt. Amikor kinyitotta a szoba ajtaját, éppen akkor hunyt ki a nappaliban a kék fény. Mari megunta a TV nézést. Az ajtó üvegén át látta ezt, bár az ajtó résnyire egyébként is nyitva volt. Dolga végeztével gondolt egyet, s benyitott.

  • Mari alszol? – szólt alig hallhatóan.

  • Gyere be nyugodtan! Épp most kapcsoltam ki a TV-t.

A sötétben odabotorkált az ágyhoz, majd leült a szélére.

  • Ne haragudj, hogy goromba voltam veled.

  • Semmi baj – kereste meg a lány karját, hogy megsimogathassa. – Előfordul mindenkivel ha valami bántja, hogy odavág olyanokat, amit egyébként nem mondana. Legtöbbször éppen azt bántjuk meg, akit szeretünk. Valójában nem bántottál meg. Csak azt vágtad a fejemhez, hogy nem vagyok az anyád, s ez valójában igaz is.

  • Te vagy a gonosz mostoha. Hehe – tette még hozzá, hogy hallható legyen a viccesnek szánt megjegyzése fölötti derű. Mert nevetni aztán egyáltalán nem volt kedve, de ezt a poént nem hagyhatta ki. - Te Mari! Te miért vagy együtt az apuval?

  • Hm…Jó kérdés – válaszolta amit olyankor mond az ember, amikor gondolkodási időt kér.

Nagyon hosszúra sikerült a hatásszünet, de Kinga türelmesen várt a válaszra. Megfordult a fejében, hogy talán nem kellett volna ennyire direktben megkérdezni, de biztos volt abban, hogy nem marad válasz nélkül a kérdése. A nagy csendben sokáig csak a kistányérra állított ébresztőóra ketyegését hallotta. El is mosolyodott azon, hogy a Mari fejében kattognak a fogaskerekek a nagy gondolkodástól.

  • Tudod, – szólalt meg nagy sokára, de még most is hosszú szünetet tartott – túl korán mentem férjhez. Túl korán jött a gyerek, túl korán el is váltam. Közel húsz évig voltam egyedülálló anya, ennek minden hátrányával. Apádra azért figyeltem fel, mert szép ember. Aztán amikor ő is felfigyelt rám, beszélgetni kezdtünk. Meglepően sok közös témát találtunk. Még az is közös, hogy mindkettőnknek van egy felnőtt lánya. Erről is sokat beszéltünk. Nagyon jól éreztem…talán nem túlzás azt mondani, hogy boldog voltam a társaságában. Semmi nem gátolt abban, hogy odaadjam magamat. Talán nem éppen a lányának kellene elmondanom, de tény, hogy baromi jó az ágyban. Ezért tűröm el az utóbbi időben bekövetkezett változásokat. Sokat nélkülöztem. Volt néhány alkalmi kapcsolatom, amiért a hátam mögött le is kurvázott a környezetem. Tudod, nagyon igazságtalanok tudnak lenni az emberek. Akinek tartós kapcsolata van, az nem is tudja megérteni azt, akinek nincs. Ha egyszer nincs partnerem, akkor törekszem rá, hogy legyen. Nagy szerencse kell ahhoz, hogy elsőre rátaláljak. Legtöbb férfi nem fogadja el a másik gyerekét. Ha neki is van, az más. Lényeg, hogy kénytelen az ember lánya próbálkozni. Van olyan, akinek nem is hiányzik a szex, de én nem ilyen vagyok.

  • Azt hiszem, én meg tudnék lenni férfi nélkül. Nem akarok egyedül lenni, de attól tartok, mégis inkább ezt választanám.

  • Én úgy látom, szereted a Zsoltit. Történt valami? Történt valami – adta is meg azonnal saját magának kérdésére a választ. - Lefeküdtetek. Jól gondolom?

  • Ühm – rázta igenlően a fejét, szemeit erősen szorította, mintha ezzel akarná megakadályozni, hogy kigördüljön a könnycsepp.

Mari pontosan látta a sötétség ellenére ezt a mozdulatot lelki szemeivel. Ismét megsimogatta nyugtatóan a lány karját.

  • Nem volt jó? – érzett rá a lényegre

  • Egyáltalán nem – válaszolta kurtán, de ettől többet nem is tudott volna kimondani, hisz már így is elvékonyodott a hangja.

  • Elügyetlenkedte ez a fiú – állapította meg Mari. – Biztosan arra gondolt, hogy vagány városi csaj vagy, nem lehet, hogy még szűz vagy. Beszéltetek erről, vagy csak úgy…

  • Nem, nem beszéltünk. Ő akarta, én meg hagytam. Gondoltam, túl kell rajta esnem. Ebben a korban már ritkaságnak számítottam. Nem is csoda, hogy nem feltételezte rólam.

  • Na, gyere ide csillagom! – tapogatta ki a sötétben a lány fejét, s oda húzta maga mellé a párnára, mint egy gyereket. Kinga csak eldőlt úgy, hogy a lába még lelógott az ágyról.

A mostoha a saját lányának is régen mondta, hogy „csillagom”, Kingának pedig talán még soha. Most érezte azt, mintha ez is az ő lánya lenne. Kicsit el is érzékenyült a gondolattól, hogy ennek a lánynak nincs kihez fordulnia lelki bajaival. Illetve most már van.

  • Nyugodj meg kincsem, nincs nagy baj. Elsőre ritkán sikerül jól. Gondolom mindketten nagyon feszültek voltatok. Később se lesz mindig jó. Ha nem durva a srác, akkor legalább fájni már nem fog, de néha így is olyan semmilyen. Máskor meg mintha az ég szakadna le olyan fantasztikusan jó. Ezekért a pillanatokért az összes többi megéri.

  • Ezt már másoktól is hallottam.

  • Azért, mert ez így van. Ezen a szerencsétlen aktuson kívül van valami más gondod a fiúval?

  • Nincs, de én nem akarom, hogy belém nyomja a micsodáját.

  • Éppen most mondtam, hogy milyen nagyszerű dolog. Higgy nekem! Adj magatoknak még egy esélyt. Egy felnőtt férfit nem is tudsz másképp megtartani. Ez már nem diákszerelem, amikor elég kéz a kézben…Na, azt hiszem mindent elmondtam, amit tudtam. Aludjunk?

  • Van még más is.

  • Van? Micsoda.

  • Elviszik katonának. Pedig már úgy megszoktam, hogy itt van velem minden szerdán, és minden szombaton. Vagy itt kuksolunk a lakásban, vagy csatangolunk a városban, kimegyünk a tóhoz, vagy mindegy hová, csak együtt legyünk. Jó lenne, ha minden nap együtt lehetnénk! Nagyon jól esik az is, ha csak - mint mondod - kéz a kézben. Az ismerős lányok szemében látom az irigységet, és ez is jól esik. Csak ma nem jött, és máris hiányzik. Hogy bírom ki nélküle a két évet? Ez nem igazság. Olyan sokat voltam már egyedül.

  • De beléd akarja nyomni a micsodáját – vette Mari viccesre.

  • Kibírom. Most se volt olyan borzalmas, csak az riasztott meg, hogy véreztem tőle. Ha csak ez hiányzik a boldogsághoz, lefekszem vele amikor csak akarja. Főleg ha még jó is lehet.

  • Szóval elviszik katonának. Mikor?

  • Holnap után megy sorozásra.

  • Jaaa! Akkor az még nem olyan biztos. De ha így van, használjátok ki az időt, mert két év elég hosszú. Na menj, mert nekem reggel csörög a vekker a kistányéron.

Holnap pedig megkeresem ezt a Zsolti gyereket, és megmondom, ne hagyja magát lerázni. Ezt persze már nem mondta hangosan, hiszen Kinga egész biztos tiltakozna a beavatkozás ellen. Ennyit viszont meg kell tenni a boldogságukért. Kedveli a fiút is. Ha nem lenne dupla idős nála, rá is hajtana.

 

Rég elmúlt már éjfél, amikor Mari arra ébredt, hogy Józsi a bejárati ajtóval zörög. Bement a fürdőszobába, levetkőzött, megmosakodott. Igyekezett mindezt minél halkabban intézni, nem akarta a lányokat felébreszteni. Persze nem olyan könnyű ezt elérni, amikor egyébként teljes a csend. A WC-tartályba zuhogó víz akkora zajt kelt ilyenkor, hogy nem lehet nem hallani. Aztán az önkéntelenül kimondott „ a francba!”, amikor megbotlik az ajtóban hagyott papucsban. Ekkor már teljes a sötétség. Az óra kattogásának iránya ad némi támpontot, na meg a rutin. Nem kell ahhoz látni, hogy eligazodjon a saját szobájában. Az ajtón belépve kitapogatja a szekrény sarkát, onnét már tudja a járást. A szemközti falnál áll a Mari ágya, végében egy fotel, előtte a dohányzóasztal, majd ezeken túl a saját vacka zárja a hosszú falat. Odaóvatoskodik a nőhöz, kitapintja hol a feje, merre van fordulva, majd lehajol, és homlokon csókolja. Mari úgy tesz, mint aki alszik. Felkészül az alkoholgőz okozta undorra, de aztán meglepődik, hiszen nem érez alkohol szagot. Józsi lefekszik, s egy perc múlva már horkol. Az asszony még sokáig nem tud elaludni. Hol járt ez az ember ilyen sokáig? Úgy hitte, a haverokkal bulizik. Azt se zárhatta ki, hogy nő is van a dologban, de se idegen nő illatát nem érzi rajta, se az italt. Pedig a cimborákkal nem lehet fél éjszakát ital nélkül eltölteni. Itt valami titok van. Miért akarja azt elérni, hogy rosszat gondoljon róla?

Sorsdöntő napok

     

  • Gabi elvtárs! Te párttag vagy?

  • Miért kérdezed?

  • Igen, vagy nem?

  • Nem, de azt hiszem nem kerülhetem el. Pogány Józsi nagyon rám szállt. Nem hagy békén.

  • Azért kérdem, mert engem sem.

  • Neked se lesz könnyű, ha ő lesz az apósod – vigyorgott Vojnovics Gabi.

  • Hát már mindenki tudja, hogy találkozgatok a lányával? Egyébként nem olyan biztos még ez az após dolog – próbálta bagatellizálni a kapcsolatot, noha lelke mélyén semmit nem akart jobban, mint Kingát. Ez persze nem tartozik senki másra - Talán azt is tudod, hogy ő hívott vissza a céghez?

  • Tudom hát. Azt is, mivel kecsegtetett.

  • Tudsz a szupercsapatról? Mi az, hogy kecsegtetett? Talán kamu?

  • Nem, nem kamu. Annyira nem, hogy le is passzolta a szervezését. Ki se találnád, hogy kire bízta rá.

  • Csak nem?

  • De. Én bonyolítom a garanciális munkákat, ami főleg gépészeti munka, meg festés. Asztalos is gyakran kell, de azt én csinálom személyesen, hiszen az a szakmám. Kőműves munka ritkán van....bár, te burkolni is tudsz.

  • Erre hogy jöttél rá? Csak nem abból, hogy most is fürdőszobát csempézek?

  • Baszki, tényleg! - nevette el magát Gabi elvtárs - Na! Kedden lesz a hatvan lakásosnak az egyéves bejárása. Felvesszük a hibajegyzéket, s akár lehet is kezdeni. Nem gondolom, hogy sok javítani valód lesz, viszont benne van a pakliban, hogy akad néhány lakó, aki le akarja cseréltetni a fehér csempéjét. Azzal már kereshetsz haver. Jó lesz ez, majd meglátod.

  • De előbb még ezt megcsinálom. Megjött az anyagom. Csak azt se tudom már mit mértem. Teljesen elvetted a figyelmemet.

  • Jól van, hagylak dolgozni. Megnézem, hogy állnak a festők. Majd még beszélünk.

 

A segédmunkás hordta a csempét, keverte a maltert, s ezzel kapcsolatban váltottak néhány szót. Ettől eltekintve Zsolt szinte egész nap egyedül volt. Így nyugodtan végiggondolhatta az előmenetelére tett lépéseket. Abban már biztos volt, hogy ha politikai feltétele van, akkor nem szándékozik vezető lenni a szövetkezetnél. Sokkal inkább tetszett neki, amit Gabi mondott. Ha néhány fürdőszobát vállalkozásban felújít, azzal jó pénzt kereshet. Sőt! Az elégedett ügyfél a legjobb reklám, hozhat új munkákat is. Gabi biztosan segít a cégen keresztül megszerezni a szükséges anyagokat akár kedvezménnyel is. Hallott más vállalatoknál olyan dolgokról, hogy a kollektívából kiválogatják a szorgalmasabb, jobb képességű embereket, s azok számára kiszervezik a jobban fizető munkákat. A vállalat biztosítja a termelőeszközt, meg az anyagot, a melós csak a munkáját adja, mégis sokkal többet keres, mint aki kimaradt a kiválasztásnál. Arról nem is beszélve, hogy az eredeti beosztásban, ahol nem igazán számít a teljesítmény, arra használják ki az időt, hogy a délutáni/esti külön műszakhoz előkészítsék az anyagot. És még úgy tartja a közvélemény, hogy „jól megy a maszeknak”. Nem a maszeknak, hanem ezeknek megy jól. Most villan be Zsoltnak, hogy a beígért szupercsapat is valami hasonló lenne. Ő még elég fiatal ahhoz, hogy ne menjen bele olyanba, amit tisztességtelennek tart. Nem kényszerül mindenáron több pénzt keresni. Persze azért is háborog a lelke, hogy brigádon belül is nagy különbségek vannak a teljesítményben, a munkához való hozzáállásban, mégis egyforma a fizetés. Órabéremeléskor se veszi egy vezető sem a bátorságot, hogy különböző összegeket emeljen az embereknek. Nehogy feszültség legyen emiatt a brigádon belül. Egyre gyakrabban jutnak eszébe Ignác bá' szavai: „Tudod fiam énrám ne dolgozzon senki, de én se akarok másra rádolgozni. Mert azt mondják ebben a piszok nagy demokráciában, hogy mindenki egyenlő. Márpedig ez nem igaz. Soha nem volt így, meg nem is lesz soha.”

Talán nem kellene ennyire kényesnek lenni! Ha beindul a szupercsapat, félre tud tenni egy kis pénzt, vehet rajta néhány szerszámot, meg talán egy olcsó autót...hoppá! Nincs jogosítványa. Nincs mese, a következő tanfolyamra be kell iratkozni! Egy autó legalább 4-5 havi fizetés...ajjaj, egy darabig még gyűjtögetni kell! Na, de még a maszek munka is csak az álmaiban van. Gabi biztatja, de nem biztos még semmi. Józsira rácsapta az ajtót, nem is szívesen találkozik vele. Ezzel csak az a gond, hogy a Kinga apjáról van szó. Nem szeretné a lányt arra kényszeríteni, hogy választania kelljen kettőjük közül. Egyelőre kerüli a találkozást Józsival. Már pedig szombat délután van rá esély, hogy otthon találja, amikor Kingához megy. Nem kell persze mindenáron beszélgetni vele. Elég, ha üdvözli, aztán bevonulnak a kis szobába. Mégis hálás volt Dorzé havernak, amikor megkérte, segítsen neki szombaton a padlást lebetonozni. Nem zárkózhatott el, hiszen eddig is segítettek egymásnak, s ezután se lesz ez másképp. Saját lelkét is megnyugtatta ezzel, hisz nem kellett kifogást találni, hogy miért nem megy Kingához. Már csak azt kellett megoldania, hogy ennek ellenére is találkozhasson a lánnyal. Aztán erre is megtalálta a megoldást. Néhány napja tudja, hogy bál lesz szombaton a faluban. Nem tervezte, hogy elmenjen, de most már másképp gondolja. Szólni kell Kingának, hogy üljön buszra, s majd találkoznak Póriban. Éjszaka nem tud ugyan hazamenni, de alhat a nyaralójukban is. Vagy munka után találkoznak a kapuban, vagy...telefonál most rögtön. Nincs messze az utcai fülke, az irodában pedig ott a készülék, csak oda kell kéretni Pogány Kinga Magdolna kolleginát. Hm...P.K.M...fordítva MKP. A francba! Már erről is a politika jut eszébe. Mi a csudáért akarnak belőle pártembert csinálni?

  • Nem nagyon szoktam bálba járni – próbált Kinga kifogást keresni.

  • Nem is a bál a lényeg, hanem az, hogy együtt lehetünk. Dorzééknál biztosan későn végzünk, nem tudok érted menni. Elég, ha a nyolcassal jössz.

  • Nem tudom apu mit szól hozzá.

  • Mit szólna? Nagylány vagy már. Ha Tibi barátom itthon lenne, hajnalban hazavihetne, de én se vezetni nem tudok, se kocsim nincs.

  • Megbeszéltük. Ha van a nyaraló, miért ne használnám. Milyen zene lesz?

  • Egy egri banda. Nagyon jók. LZ36 a nevük. Szoktak játszani Egerben a sörkertben. Egyszer majd oda is bemehetnénk, Tényleg! Nem ismered a barátaimat. Most erre is kiváló alkalom lesz. Freddinek a barátnője is ott lesz. Találhatsz magadnak női társaságot, ha rám unsz.

  • Jaj de hülye vagy. Miért unnék rád? Jaj, le kell tennem, mert már rám szóltak Puszi!

  • Akkor várlak holnap este a busznál.

 

Ettől a beszélgetéstől elmúlt az agyalós hangulata, de a munkakedve is. Nem volt ez olyan nagy tragédia, hiszen hamarosan vége a műszaknak, s ezzel együtt a hétnek is. A kollégák egy része nem is volt már az építkezésen, hanem a „Körű'szaros”forgalmát lendítették fel éppen. Csak arra kellett ügyelniük, hogy visszaérjenek, mire Illés bá' megjön a Nisa-val. A hazaúton, gondolatban már a bálban volt az ikrekkel, Freddivel, s az ő barátnőjével Mancival. Bemutatja nekik szerelmét Kingát, s majd nagyon jól érzik magukat. Nem kizárt, hogy később meg is feledkeznek róluk, s csak ketten lesznek együtt. Egymásba feledkezve lassúznak majd, hisz a zenekar nagyon szép lassú számokat is játszik. A vadabb zenékkel még nem tudja mit kezdenek, hiszen ő imádja hallgatni, de nem biztos, hogy Kinga is. Na, de ezen kár agyalni! Majd kialakul. Lényeg, hogy együtt legyenek. Aztán pedig...aztán csak nem küldi el talán a kapuból. Odabenn pedig minden zavaró körülményt kizárva azt tesznek, amit akarnak, amit mindketten akarnak.

  • Zsolti! Nem szállsz le? - szólt rá Lajos bá', amikor megállt velük a mikrobusz, ő pedig nem vette ezt észre.

 

Otthon egy ajánlott levél várta. Feladó: Magyar Néphadsereg Hadkiegészítő Parancsnokság.

Erős szívdobogást kapott a levél láttán. Reszkető kézzel bontotta ki a borítékot. Régóta számít erre a levélre, de most nagyon nem örült neki. Egy éve is besorozták, de aztán nem történt semmi. Hallott ugyan olyan esetet, amikor negyedik sorozás után vonultattak be egy fiatalt, de reménykedett abban, hogy ő már kimarad. Ez a behívó ugyan csak újabb sorozásra szól, de a bevonulás esélye sem elhanyagolható immár. Nem igazán volt étvágya. Az anyja hiba nógatta, hogy vacsorázzon meg rendesen. Csak beletúrt a masina szélén melegen tartott derelyébe, megmosakodott, átöltözött, s már ment is Lajoshoz a szomszédba, hogy elmondja a hírt. Ekkor derült ki, hogy ő is kapott ilyen levelet. Neki se volt otthon maradása, így együtt indultak a klubba. Néhányan már játszottak a csocsóval az előtérben, a belső helyiségben Hosszúpuska tekergette a magnót. Dalokat vett át az ő Toshiba -járól a klub ZK140-esére. Ő mondta, hogy kik kaptak még tudomása szerint levelet a kieg-ről. Ilyen levéltulajdonos nem jelent meg több a klubban. Zsolt és Lajos nem találta a helyét. Néhány perc múlva sarkon fordultak. Az ajtóban futottak össze Dorzéval, aki a hír hallatán javasolta, hogy inni kell az „örömhírre”. Nem véletlenül találkoztak össze, hiszen Dorzé Zsoltot kereste, hogy biztosan számíthat-e rá holnap.

Számíthatott, hiszen már megbeszélték. Természetesen a szombati napra is rányomta bélyegét a hivatalos levél. A betonozásban segítő rokonok ennek apropóján rengeteg katonatörténetet meséltek.

 

Estére Zsolt megcsömörlött a témától. Alig várta, hogy végre megszabaduljon ettől a társaságtól. Ettől jobban már csak Kinga érkezését várta a kultúrház előtti buszmegállóban. Odabenn már szólt a zene. Nem voltak még sokan, de közülük is 2-3 pár táncolt, a többiek csak hallgatták a zenét. Főleg Deep Purple, Led Zeppelin, Uriah Heep dalok adták a repertoárt. Nagy bátorság volt gitár-basszus-dob felállásban eljátszani ezeket, de jól csinálták. Nyilván nem úgy szólt mint az eredeti, de a három srác nagyon profi volt. Már minőségileg értendő, hisz egyébként amatőr zenészek voltak. Zsolték egykori bandájuk ezeknek a nyomába se léphetett volna.

 

Amikor Kinga leszállt a buszról, éppen akkor érkezett Freddi, és Manci. Zsolt rögtön összevetette a két lány öltözetét. Manci hosszú ujjú, környakú piros pulcsit, és magas derekú rozsdavörös trapéznadrágot viselt. Olyan bő szárút, hogy a cipője orra se látszott ki alóla. A két fiú is hasonló ruházatot viselt, csupán a színek voltak mások. Zsolt teljesen feketébe öltözött, a Freddi pulcsija fekete-fehér keresztcsíkos, a derékpánt nélküli zöld nadrágot saját kezűleg varrta sötétítő függönyből. Hozzájuk képest Kinga kész tünemény volt. Noha ő is kedvelte a blúz-nadrág összeállítást, de úgy érezte, bálba egy nő női ruhába menjen. Görögös hatású, kék-fehér ruhájának színelválasztása azt a hatást keltette, mintha csak magára tekerte volna. A ruha hossza is szokatlan volt, mert nem az éppen divatos mini szoknya volt ez, hanem éppen a térdéig ért. Zsoltnak nagyot dobbant a szíve, amikor meglátta. Bár ez bizonyára így történt volna akármilyen ruha esetén.

  • Nagyon örülök neked – ölelte meg a lányt – Nem voltam benne biztos, hogy jössz.

  • Megígértem. Nem?

  • De. Akkor most el is kezdem bemutatni a barátaimat. Ők Manci és Freddi.

  • Freddi, a dobos? És az ikrek?

  • Igen, én voltam a dobos, de sajnos ez már múlt idő. Az ikrekkel nem biztos, hogy fogsz ma találkozni. Bongóval legalábbis biztos nem. Stuplinak üsztögi barátnője van, szerintem ő se lesz itt.

  • Kár. És most merre? - fordult a lány Zsolt felé

  • Sziasztok! - hallották Stupli hangját a hátuk mögül – Összebeszéltünk, hogy mind egyszerre érkeztünk. Úgy látom, nem is ismerek mindenkit. Te bizonyára Kinga vagy. Ő pedig az én kedvesem...

  • Melinda – előzte meg Zsolt.

  • Honnét tudod? Ismeritek egymást? - csodálkozott el Stupli

  • Együtt voltunk bálban – válaszolt Melinda – de ő inkább a nővéremre hajtott.

  • Erről én miért nem tudok? - könyökölte Kinga oldalba Zsoltot.

  • Mindenre még nem volt időm. Nem vagyunk még olyan régen együtt. Egyébként egyetlen találkozásról van szó, bár elég emlékezetes este volt.

  • Na, most már mindjárt féltékeny leszek.

  • Ne legyél az! Azért emlékezetes, mert akkor törtem össze a motoromat.

  • Hogy találkoztatok? - érdeklődött Stupli.

  • Melinda a Lajos unokatestvére – válaszolt Zsolt, majd még hozzátette magyarázólag Kingának, hogy Lajos az ő szomszédja.

  • Ő is itt van? - kérdezte Melinda

  • Még nem láttuk, de akár itt is lehet, hisz mi még nem is voltunk odabenn. Az se kizárt, hogy a bisztróban iszik örömében, vagy bánatában. Jövő hétre ugyanis sorozásra hívták. Mint ahogy engem is - fogta vállánál kedvesét, s indult a táncterem felé.

  • És ezt csak így mondod? - állt meg Kinga döbbenten az odavetett hír hallatán.

  • Menjetek, megyünk mindjárt mi is – szólt a többiekhez, majd erősen magához ölelte Kingát – Bocsáss meg, tényleg mondhattam volna másképp is. Képzeld! - mondta fennhangon, mintha témát váltott volna – Tegnap arra értem haza, hogy ott volt az asztalon egy ajánlott levél. Az áll benne, hogy sorozásra hívnak.

  • Akkor most mi lesz? - szorította magához a fiút olyan erősen, mint talán még soha – Elvisznek katonának két évre?

  • Nem olyan biztos az – próbálta nyugtatni – Ez csak egy sorozás. Máskor is voltam már.

 

Valójában nem vette ilyen félvállról, csak így mutatta. Ő is aggódott. Próbálta magát nyugtatni, hogy ezen is túl kell lenni, s legalább vége lesz a bizonytalanságnak. Ez a megnyugtatási kísérlet persze nem igazán sikerült. Ha magára maradt, mindig ide jutottak a gondolatai. Most néhány órára azért sikerült ettől a nyomasztó gondolattól elszakadnia. Hallgatták a zenét, táncoltak, ölelkeztek, s ettől jól érezték magukat. A zenekar szokatlan módon oldotta meg a pihenést. Noha csupán hárman voltak színpadon, néha egyikük kimehetett. Volt, hogy Jenő kijött a dobok mögül, fogott egy akusztikus gitárt, és elénekelt valami szép lassú számot...mint például „Az első villamos”. Máskor hosszú dobszólóval pihentette társait. Erre ugyan nem lehetett táncolni, de legalább a táncosok is pihentek, a műsor pedig nem állt meg. Ha ő pihent, akkor beült a basszusgitáros a dobhoz. Egy gitár, egy dob, két ének. Így alig tartottak szünetet. Éjfélkor hosszabb pihenőt tartottak, mert ekkor jött a tombolasorsolás. Stupli lelépett, mert haza kellett kísérnie Melindát Üsztögre gyalog, az erdőn keresztül. Amikor elköszöntek, Kinga javasolta, hogy menjenek ők is. Zsoltnak nem volt ellenvetése, hiszen hiába volt jó a zene, most nem nagyon tudta lekötni a figyelmét, hisz azt teljesen Kingára irányította. Menjenek? Menjenek! Az éjszaka további részét csakis egymásnak szentelik.

  • Hát, akkor szia! - cuppantott egy puszit a kapuban a fiú arcára, miután kinyitotta a zárat.

  • Ez ugye nem komoly? - csodálkozott el Zsolt

  • Persze, hogy nem, te lüke. Na, gyere!

Benn a szobában mindkettőjükön eluralkodott a bizonytalanság. Nem tudták, mit akar a másik. Noha ezt meg is beszélhették volna, de nem tették. Leültek, majd lefeküdtek az ágyra úgy ruhástól, ahogy voltak. Csókolóztak, simogatták egymást, izgalomba jöttek úgy, mint már korábban sokszor. Most annyiban volt más a helyzet, hogy semmi nem indokolta, hogy itt álljanak meg. Senki és semmi nem zavarta őket, nyugodtan egymáséi lehettek. Zsolt már régen ezt szerette volna, de Kinga nem annyira biztos. Korábbi kapcsolataikról nem nagyon...mit nem nagyon...egyáltalán nem beszéltek, ki ki feltételezte amit akart. Semmi oka nem volt, Zsolt mégis azt feltételezze, hogy Kinga volt hasonló helyzetben. Nem beszéltek, csak hallgatták egymás akadozó, izgatott lélegzetét. A fiú vetkőztetni kezdte a lányt, aki nem ellenkezett, de nem is segített. Csupán hagyta, hagy történjen vele aminek történnie kell. Teljesen meztelenül feküdt az ágyon. Nem takargatta magát, hisz a sötétben semmi nem látszott. Zsolt gyorsan megszabadult a ruháitól, szétterpesztette a lány lábait, megsimította még egyszer a nedves célterületet, majd óvatosan behatolt. Kinga csak feküdt, mint egy fadarab. Semmi jelét nem adta, hogy bármilyen rutinja lenne a szexben. Kicsit nyüszített, de éppen csak. Zsoltnak az óvatos párzómozdulatok közben azon járt az esze, hogy ha eljön a beteljesülés, összeszennyezi az ágyat. Az izgalom is alábbhagyott.

  • Hagyd abba! - kérte a lány

  • Miért?

  • Hagyd abba! Nézd meg mit csináltál! - tolta el magától

Nem értette mit csinált. Hiszen még az elején járnak, nem csinált semmit. Aztán megérezte a ragacsos vér szagát. Erre nem is gondolt. Ennek a lánynak ez volt az első alkalom.

  • Most inkább menj el!

  • Inkább maradnék – mondott ellen, de minden meggyőződés nélkül.

  • Menj el kérlek!

Őszi esők

Megjöttek az őszi esők. Mondták is a népek, hogy „lesz már sok taknyos kőműves.” Zsolt beilleszkedett a régi brigádjába abban a hitben, hogy csak rövid ideig lesz itt. Nyugodtan fogadta, hogy az első fizetése semmivel nem lett több, mint az előző ciklusban volt az utolsó. Nem volt persze ez olyan rossz, főleg ha a bútorgyári háromezerrel veti össze. Máskor sem a fizetés miatt ment el, hanem azért, mert tele volt a talpa. Arra az indokra igyekszik nem emlékezni, hogy nem akarja az egész életét építkezésen tölteni, mert ez üti a mostani lépését. Józsi bá' a türelmét kéri, ígéri, hogy hamarosan indul a szupercsapat. De addig is lesz egy kis javulás, mert a rossz idő beköszöntével belső munkát kell találni, s úgy emlékszik, Zsoltnak jó keze van a burkoló munkához. Teljesítmény-órabérben megy az elszámolás, de 130 százalék fölött nem gyakran fizetik ki a teljesítményt. Talán órabért kellene emelni. Ez viszont a Józsi bá' harca lesz. Bizonyára harcol is, mert nagyon ritkán van az építkezésen. Előléptették főépítésvezetőnek, s egyszerre több építkezést is felügyel, de többnyire az irodából. Zsolttal inkább csak odahaza beszélnek, amikor Kingához megy, s összetalálkoznak. Ilyen eset is egyre ritkábban van, pedig a fiún nem múlna, hisz hetente legalább kétszer megjelenik a lánynál.

 

A brigád közvetlen irányítója immár nem Józsi, hanem a fiatal technikus, Vojnovics Gabi. Közvetlen természete, és fiatal kora miatt mindenki tegezi. Egyedül egy cigány segédmunkás az, aki nem meri venni ehhez a bátorságot, s egy alkalommal úgy szólította, hogy „Gabi elvtárs”. Ezután a többi melós is átvette ezt az elnevezést. Gabi nem volt igazán jó vezető, mert lehetőleg kerülte a konfrontációt, elnéző volt a munkásokkal, ami minőségromlást eredményezett. Szerették ugyan a dolgozók, de a cégnek ez nem vált előnyére. Péntek délelőttönként 10-kor általános leállást tartottak, mert kollektíven meg kellett hallgatni a lottószámokat. Tízen voltak a lottótársaságban, Gabi volt a bonyolító. Ő szedte össze a pénzt, töltötte ki a 10 szelvényt, és adta postára. Néhány kettes beugrott, de többnyire az se. Zsolt gyakorlatilag szakmát váltott, hisz egész októberben csempézett, meg padlót burkolt. Nem állt ez persze távol a kőművesmunkától, hisz a csempét meszes malterba rakták, a cementlap alá pedig gyenge szilárdságú, de eszméletlen mennyiségű betont dolgoztak be. A szövetkezeti párttitkár unszolására valami újítást próbált kitalálni, de csak annyira futotta a fantáziájából, hogy a beáztatott csempét nem szöggel, hanem vídiás rajztűvel karcolták. Ezt viszont mások már alkalmazták, így nem lehetett újításnak beadni.

Egy alkalommal a párttitkár félrevonta Zsoltot.

  • Figyelj Parádi! Nem gondoltál még arra, hogy belépj a pártba?

  • Nem.

  • Pedig nem járnál rosszul. Tudod, két ajánló személy kell a belépéshez, és az egyik Pogány Józsi lenne, a főépítésvezető. Tudom, jó viszonyban vagytok, de azért ez mégis csak óriási megtiszteltetés. Vele lehetnél egy alapszervezetben. Én lennék a másik ajánlód, hiszen ismerlek még a korábbi ittlétedből. Tudom, jó szakember vagy, a munkatársak hallgatnak rád, még az öregek is. Jót tenne az előmeneteled szempontjából a párttagság.

  • Milyen előmenetelre gondolsz Pista?

  • Csak nem akarsz egész életeden át mezei kőműves lenni?

  • De. Éppen ezt akarom - makacsolta meg magát Zsolt.

  • Ne hülyéskedj! Nincs olyan ember, aki nem vágyik többre. Első lépés, hogy te lennél a brigádvezető. Aztán beiratkoznál Marxista egyetemre...

  • Egyetemre? De hiszen még érettségim sincs. Ja, meg várjunk csak! Hogyhogy brigádvezető? A mostanit seggbe rúgjátok? Vagy majd én mondom meg, hogy bocsika Béla bátyám, de mostantól én mondom meg, hogy maga mit csináljon? Felejtsd el!

A párttitkár még sokáig győzködte, végül abban maradtak, hogy majd gondolkodik rajta.

Gondolkodott is, de csak annyi eredménnyel, hogy egyre erősebben elutasította a lehetőséget. Sőt, még talán sértőnek is találta, hogy párttagság kell ahhoz, hogy szakmailag előbbre jusson. Eddig azt hitte, elég, ha érti a szakmáját, s majd a teljesítményével szerzi meg a megbecsülést. Azt persze belátta, hogy ha vezető akar lenni – bár egyelőre nem akar – akkor tanulnia kell, hisz ahhoz kevés a szakmunkás-bizonyítvány. Persze egyelőre nem tervez hosszú távra, elég lesz majd katonaság után. Ha elviszik egyáltalán, mert túl van már egy sorozáson, mégse történt semmi.

Hosszú távra csak Kingával kapcsolatban gondolkodott. Szíve szerint akár azonnal feleségül kérné, de ez a fránya katonaság....! Jó lenne már valami biztosat tudni! Addig nem akarja lekötni ezt a lányt. Hagy szórakozzon! Hosszú az a két év. Talán nem is várja meg. Férjes asszonyként megszólnák, ha eljárna. Azt meg mégse várhatja el tőle, hogy besavanyodjon 19 évesen a négy fal közé. Na, és még az a négy fal is kérdéses, hogy hol lenne. Az a harmadik emeleti másfél szobás lakás a Józsié. Valójában azt tapasztalta, hogy a mostoha nem állandó lakó, inkább csak ágyrajáró. Van neki háza a városban, ahol a lánya, s annak a családja lakik. Jó nagy ház, odaköltözhetne Józsi is, ha stabilizálódik a kapcsolatuk Marival. Vagy lakhatnának Póriban, a nyaralóban. Kicsi ház ugyan, de azelőtt is családi ház volt az. A saját szüleinél lakni, egyáltalán nem tervezte. Az apja néhányszor ki is jelentette, hogy ha a gyerekei megházasodnak, nem akarja ott tartani őket. Van otthon még egy húga, tényleg szűkösen lennének. Új házat kell építeni! Telek kell hozzá, meg sok pénz. Egyelőre egyik sincs, de majd gyűjtenek. Csak ez a fránya katonaság! Csak ez ne lenne!

 

Négy órakor nem szállt be a Nisa-ba, hanem irány a lakótelep! Kicsit kellemetlen volt számára, hogy mosdatlanul megy udvarolni, de az építkezésen nincs tisztálkodási lehetőség. Benn a központban a lakatos üzemnek van fürdője, de onnét biztosan kinéznék, meg különben sincs közel. Lehetne úgy is, hogy fenn a lakásban megfürdik, de azért annyira még nincs ott otthon. Senki nem ajánlotta fel, ő meg mégse kérheti! Szerdán szokott jönni, meg szombaton. Szombaton hosszabb időre, de akkor nem munkából, hanem hazulról buszozik ide. Jó lenne egy kocsi, vagy legfeljebb elkérni a Hefner Tibi nagy polszkiját, hiszen azt úgyse használja most senki. Persze jogosítvány is kellene hozzá. Erről eszébe jutott a párttitkár. Ha belépne a pártba, a jogosítványt is elintéznék. Báááár... Párttagság nélkül is beiratkozhatna az MHSZ-hez teherautó vezetőnek. Akkor tuti, hogy Csepelt adnának alá a seregben, így pedig nagy eséllyel „légiós” lesz, vagyis építő. Na, ezt még meg kell fontolni!

Szerdán a kapuban szoktak találkozni, amikor mindketten munkából jönnek. Kicsit ölelkeznek, csókolóznak, de lényeg, hogy együtt vannak két órát. Többnyire egyedül, mert a felnőttek itthonléte nagyon szeszélyes. Mari vagy estig dolgozik, vagy az unokájánál van, Józsi pedig egyre többet van a haverokkal. Ez nem nagyon zavarja a fiatalokat, szeretnek egyedül együtt lenni. Meguzsonnáznak, teázgatnak, zenét hallgatnak, s ha nem is sokat, de azért beszélgetnek. Lassan, lassan megismerik egymás lelkét, s majd egyszer egymás testét is. Majd egy olyan alkalommal, amikor egész biztosan nem nyitnak rájuk.

Ezen a szerdán is a kapuban várta meg Kingát Zsolt. Üdvözlő puszi, kapunyitás, bringa a tárolóba, majd fel a lépcsőn. A lány valamitől szokatlanul jókedvű volt. Még azon is jót kacagott, hogy nehezen találja a megfelelő kulcsot.

  • Fel is vihetnél ezen a rengeteg lépcsőn – mondta nevetve már az első fordulóban

  • Állj meg, tedd szét a lábad!

  • Na, de Zsolti! Ne légy közönséges! Mit csinálsz!? Ne bolondozz! Hová dugod a fejedet? Nem gondoltam komolyan. TE! Le ne ejts! Jaj, de hülye vagy! Nem fér el a fejem.

  • Húzd le magad! - javasolta, nyögve az imbolygó teher alatt. - Ne fogd be a szemem!

  • Hová kapaszkodjak?

  • Sehová. Foglak ne félj!

Már félúton érezte, hogy nem volt jó ötlet, hiszen a folyton változó súlypont miatt meg kellett küzdeni a feladattal. Kinga vagy a falnak vagy a felettük lévő lépcső aljának támaszkodott, fordulónál a korlátot tartó vasrúdba kapaszkodott. Amikor a fejét féltve lehajolt, majd' letolta Zsolt fejét a nyakáról. De csak azért is! Csak azért is felviszi. Az utolsó lépcsőkaron már remegett a lába. Kellemes teher ide, vagy oda, de már szakadt róla az izzadság. Két lépcsővel a cél előtt térdre rogyott. Bár nem szándékosan tette, mégis így volt jó, mert Kingának éppen így ért le a lába a megfelelő helyen. A lány a lendülettől az ajtóig szaladt, s ahogy nekivágódott, meg is fordult, majd amint látta a fiút a lépcső tetején hasalni, a nevetéstől ő is leült a padlóra. Így már Zsolt is viccesnek találta a helyzetet. Sokára tudták abbahagyni a nevetést. Kinga csak ekkor figyelt fel arra, hogy Zsoltnak csupa csatak a haja. Így felajánlotta most először a fürdőszobát. A haját ugyan nem mosta meg, de a megszárítását boldogan magára vállalta. Ezután olyan érzéssel telepedtek le a kanapéra, mint akik túl vannak valami nagyon kellemes dolgon. Csak ültek egymás mellett, s néztek mosolyogva maguk elé szótlanul. Kinga eszmélt előbb a boldog bambulásból.

  • Iszol valamit? - állt fel, s indult ...nem a konyha, hanem a szekrénysor felé.

  • Talán egy pohár vizet – válaszolt Zsolt a kérdésre, de még most se nézett sehova.

  • Valami másra gondoltam. Megnézem mi van az apu bárszekrényében....konyak?

  • Jó lesz, de előbb a víz!

Konyakozás közben már beszélgettek is. Megkérdezték egymást a mai nap eseményeiről. Valójában nem történt semmi említésre méltó dolog, de valahogy ők mégis élvezettel hallgatták egymás beszámolóját. Bizonyára nem a történtek voltak izgalmasak, hanem inkább az, hogy ott ültek egymással szemben, s figyeltek egymásra. Nézhették egymás arcát, s jóleső érzés volt nézni minden egyes arcmozdulatot, mimikát, grimaszt, minden egyes szempillantást. Kinga néha odanyúlt, hogy megigazítsa kedvesének frissen mosott, arcába lógó haját, amit Zsolt törődésnek élt meg, s mosolyogva nézett arra az arcra, amelyről úgy érezte, minden egyes nappal szebb lesz. Aztán amikor kifogytak a bagatell témákból, kicsit csókolóztak. Később Kinga új témát hozott fel.

  • Képzeld! Apu kérdezte, hogy hányadán állok veled? Mennyire érzem komolynak a kapcsolatunkat? Szeretlek-e, és te szeretsz -e engem, tervezünk-e közös jövőt?

  • És mit válaszoltál?

  • Mit kellett volna?

  • Az igazat. Azt, hogy apukám, ez a fiú bolondul értem. Ha elküldeném, bele is halna. Imád engem, én vagyok a mindene, bármit megtenne értem, soha nem hagy el engem. A másik részét nem tudom - fejezte be széles mosollyal.

  • Ha nem tudod, akkor nagyon sajnálom – fordított hátat, durcásnak szánt mozdulattal.

  • Na, de most tényleg....mit mondtál? - ölelte magához hátulról. Kinga nem húzódott el, ami azt jelenti, hogy a durcásság csak játék.

  • Semmit. Leráztam, elhatárolódtam, megtagadtam a választ.

  • Ennyiben hagyta?

  • Hááát, nem. Nem faggatott ugyan, de azt mondta, hogy neki mindenképpen szándéka van veled. Rokonszenves vagy neki, egyengetni szeretné az előmeneteledet.

Erről az egyengetésről jutott csak eszébe Zsoltnak, a párttitkárral való beszélgetés. Egyébként el is felejtette volna megemlíteni. Ezek után összerakták a dolgot, felismerték az összefüggést. Zsolt felzaklatta magát ezen a nemtelen próbálkozáson, Kinga egyetértően igyekezett megnyugtatni. Egy kis simogatás, csókolózás meg is tette a hatását. El is feledkeztek az idő múlásáról, úgy egymásba feledkeztek. A mostoha érkezése zökkentette ki őket.

  • Jó estét fiatalság!- köszönt rájuk hangosan már az ajtóból. - Hogy van a hátad Zsolti?

  • Jól. Nincs annak semmi baja, csak ha nagyon elfáradok. Ma óvakodtam ettől.

  • Harapok valamit, aztán szívesen megtaposom megint.

  • Nagyon jó lenne, de...hűha! Már ennyi az idő? Lekésem a buszt.

Valójában nem akarta a masszírozást, mert zavarónak találta, hogy izgalomba hozza ez az asszony, ráadásul a kedvese jelenlétében. Mégis úgy érezte, illendő sajnálkozást hazudnia. Gyorsan összekapta magát, s már igyekezett is kifelé, hátha még nem kési le a buszt.

  • Te Zsolti! Találkoztál ma Józsival? - kiáltott utána Mari.

  • Nem. Még a héten egyáltalán nem futottunk össze. Sok lehet az irodai munkája, hogy ránk se néz. Igaz, nálunk már nem ő irányítja az építkezést, de néha oda szokott jönni.

  • Volt benn nálam a délután, s ott mondta, hogy szóljak, ha esetleg találkoznánk. Keresd meg holnap, ha el tudsz szakadni egy kis időre. Na fuss, mert még a végén itt kell aludnod.

Ezt a fenyegetést persze nem kell komolyan venni, pedig nem lenne ellenére. Talán Kingának se, de eddig fel se vetődött köztük ez a kérdés. Nincs is hely a lakásban. Elférnének ugyan az egyszemélyes ágyon, de nem az igazi, ha a másik szobában ott szuszognak az öregek. Majd egyszer talán a nyaralóban összejön az egész éjszakás együttlét, de arról nem kell tudni rajtuk kívül senkinek.

 

Másnap, kora délután elmosta Zsolt a szerszámot. Amennyire lehetett, tisztára seprőzte a ruháját, s irány az iroda. Józsi akar tőle valamit. Esténként is elmondhatná, de mostanában soha nincs otthon este. Kinga nem mond vele kapcsolatban semmit, de érezni, hogy aggódik miatta.

A saját irodája üres, de az egyik titkárnő útbaigazította. A nagyteremben volt megbeszélés, bizonyára ott van még most is. Ott volt. Háttal ült az ajtónak, és mesélt. Legalább tízen vették körül, s hallhatóan jól szórakoztak.

  • ….dehogy voltam részeg! Sok volt a meló, nagyon elfáradtam, ezért aludtam el korán. Aztán az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy odajött az asszony. Tudjátok, külön ágyon alszunk egyébként, mert kényelmesebb. Gondoltam, akar tőlem valamit, bár éppen csak a lábunk ért kicsit össze. Furcsának is találtam, hogy kényelmesen fekszek, még talán szét is dobtam a lábam, de úgy elfért mellettem azon a nyolcvan centin a nagy farával, hogy hozzám sem ért. Az jutott eszembe, hogy az aktus előtt gyorsan ki kell szaladnom brunyálni, de hogy másszak rajta keresztül? A gondolattól feltornyosult a takaró. Le is dobtam magamról, s vártam, mi lesz. Nem lett semmi. Megfogtam az ő takaróját, hogy alá bújjak. Egyértelmű jelét adta, hogy hagyjam békén. Na, de akkor mi a faszomért jött ide? Gondoltam, durcásan hátat fordítok. Ezt úgy lehet, hogy a kezemet nekitámasztom a falnak. Hoppá! Nincs fal. Nem is otthon vagyok, hanem a nyaralóban, ahol páros ágy van. Ekkor értettem meg, miért jött oda. Mert nem volt választása, nincs másik ágy.

Zsolt, az ajtóban állva hallgatta végig a történetet, de nem talált benne semmi vicceset. A többiek mégis harsányan röhögtek rajta. Ez bizonyára felnőtt humor, azért nem érti. Amint csitult a nevetés, Józsinak feltűnt, hogy hallgatósága a háta mögé figyel. Kíváncsian megfordult ő is.

  • Zsolti! Engem keresel? Bocsássatok meg, beszédem van a fiúval – mentette ki magát, miután Zsolt bólintott a kérdésére – Pistám, majd csapunk egyszer egy jó bulit abban a nyaralóban – szólt vissza már az ajtóból.

A folyosón atyailag a fiú vállára tette a kezét, s beinvitálta az irodájába. Szokatlan volt az arckifejezése, szemei kissé zavarosak, de nem volt ebben semmi titokzatos, hiszen a miértre egyértelműen megadta a választ az alkoholszag. Kicsit másképp is artikulált, mint ahogy szokott. Lágyabban ejtette a kemény hangzókat. Ez az állapot ellenszenvet váltott ki Zsoltból. Nem tudta még mit akar tőle Józsi, de érezte, hogy nem fog neki tetszeni.

  • Fontos dolgokról akarok veled beszélni! Ezt nem lehet mások előtt. Való igaz, hogy soha nem dicsértelek szemedbe, de azért csak a füledbe jutott, hogy meg vagyok elégedve a munkáddal. Jó szakember vagy, ideje előrébb lépned. Ülj már le!- mutatott egyik vendégszékre – Iszol valamit? - ült le az íróasztala mögé, majd kinyitotta az asztal egyik oldalajtaját. - Konyak, vodka....vagy van még egy kis cseresznye. Hm?

  • Na, de főnök! Munkaidőben?

  • Nem kell megjátszani magad! Na, mit öntsek?

Zsolt amikor belekóstolt az alkoholba, keverttel kezdett. Az elég édes, de érezni rajta kicsit a szeszt. Sokat nem is lehet belőle inni, mert megfájdul az ember gyomra, mielőtt hatna az alkohol. Kicsit erősített. Egy ideig cseresznyéztek a haverokkal, de annak olyan iszonyatos utóíze van, hogy már a gondolattól is undorodik. Legújabban konyakoznak az új bisztróban. Egy decit egyszerre. Ez olyan vagány dolog. Annyi rossz van benne, hogy hármat kell nyelni, mert több nem fér a szájába. Persze ez az egy deci elég is egy estére. Többet nem mer bevállalni, mert megtapasztalta már, hogy nem jó érzés részegnek lenni. Egy kis szalonspicc oldja a gátlásokat, de több nem kell, hiszen ha ő nem szereti a részegek társaságát, bizonyára így vannak ezzel mások is. Most a főnök unszolja, hogy igyon. Egyszerűbb elfogadni, mint ellenállni. Egy pohárkával nem árthat. A vodkáról úgy hallotta nem is büdös. Most meg is bizonyosodhat erről.

  • Akkor isten, isten! - emelte koccintásra Józsi a poharát. - Tegeződjünk! Szevasz.

  • Szervusz Józsi bá'!

  • Józsi bá'? Így is jó – vigyorgott a főnök, lenyelte az italát, megköszörülte a torkát, s egyenest a fiú szemébe mondta, amit kiötlött. - Szóval azt akarom mondani, hogy jó lennél vezetőnek, de ehhez tanulnod kell. Végeztél Marxista középiskolát?

  • Dehogy! Én tartózkodom a politikától. Rühellem.

  • Na, ide figyelj! Felterjesztelek kiváló dolgozónak, hiszen azt már rég kiérdemelted. Ezt majd az évzáró közgyűlésen kapod meg februárban.

  • De hiszen csak második hónapja vagyok a cégnél.

  • Akkorra már fél év lesz, de mit számít ez? Gondolod, hogy ellenzi majd bárki is? Estin elvégzed a technikumot, s aztán gyakornok leszel valaki...mondjuk Vojnovics mellett kb egy évig. Aztán majd saját építkezést fogsz kapni. Ez persze több éves program, de bele kell vágnod! Előbb utóbb – gondolom - családot is akarsz, meg saját otthont, nem árt, ha jól keresel. Fogadd el a segítségemet!

  • A szuper csapattal mi lesz? Engem az bőven kielégítene.

  • Közben azt is megcsináljuk.

  • Mikor?

  • Hamarosan. Viszont lenne még valami. Ha vezető akarsz lenni, be kell lépned a pártba.

  • Szóval maga küldte rám...

  • Tegeződünk!

  • Szóval te küldted rám a párttitkárt. Megmondtam neki is, hogy nem akarok se vezető lenni, párttag meg főleg nem. Engem ne cikizzenek a haverok! Köszönöm az italt, Szevasz!

 

Mielőtt Józsi bármit szólhatott volna, becsukta maga után az ajtót. A portai falióra szerint, még nem telt le a munkaidő, így esélye volt, hogy elérje a munkás járatot. A szemerkélő esőben visszasietett az építkezésre. Nem kellett sokat várni, megérkezett Illés bá”. A melósok beültek a mikrobuszba, s ő azonnal viccesre vette a társalgást.

  • Te Lajos! - fordult a legidősebbhez – Van-e még neked nagyanyád?

  • Hát Illés, nekem sajnos már nincs.

A sofőr huncut mosollyal benyúlt az oldalzsebébe.

- Nesze, itt van egy.

Borkóstoló

Hefner Ignácnak nagy öröme, s nagy bánata volt egyszerre. Most házasodott a fia. Sokba került ugyan, de jól sikerült a lagzi. Takaros kis menyecske került a családba. Igaz, soványka a lelkem, nem igen bírja majd a szőlőben a kapát, de unokákat lehet tőle remélni. A gyerek szereti, és ez a lényeg. A baj csak az, hogy a Tibi éppen katona. Hiába dolgozik a sógor a minisztériumban, nem nagyon igyekszik leszereltetni. Amúgy nem nagyon tartják a kapcsolatot, nem is jöttek a lagziba, pedig meg lettek hívva. Csak valami nagyon cikornyás dísztáviratot küldtek. Jobban is járt, mert valamelyik részeg rokon biztosan a fejéhez vágta volna, hogy miért nem intézi el a gyerek leszerelését. Nem is kellett volna hagynia, hogy bevigyék. Így csak 10 nap szabadságot kapott, ami hamar letelt. A lagzi romjait eltakarítani is nélküle kellett. Na, ezt a bánatát akarta Ignác elsírni valakinek, ezért kért segítséget vasárnap reggel Zsolttól, a fia legjobb barátjától. Pedig kézikocsin azt a kistonnát egyedül is el tudta volna húzni a pincesorra. Legszívesebben hagyta volna otthon, de a felesége már igen zsémbelt, hogy hamar el fog fogyni. Noha ebben nem volt igaza, hiszen a vendégek demizsonjaiból lett feltöltve, vagyis amennyi félét el lehet képzelni, mind össze lett öntve. Idővel majd összeérik, de egyelőre csak muszájból issza az ember. Már úgy értve, ha nincs otthon más. Már pedig az igaz, hogy nincs, hiszen lassan elkopik a maradék. Az asszonynak persze mindegy mi ad rá okot, a léte értelme a veszekedés. Nem bánja, csak szidhassa az urát. Ha sáros csizmával megy a tisztaszobába azért, ha papucsban megy ki a jószág alól kiganajozni, akkor meg azért. Mindezek ellenére nem hiszi, hogy annak idején rosszul választott, hiszen – mint mondja - némelyik asszony mind egyforma. Ömlött belőle a panasz, miközben együtt húzták Zsolttal a kézikocsit.

  • Sose nősülj meg fiam, sose! – mondta, amikor nagy sokára kifogyott a panaszból.

  • De hát magát annak idején nem óvták ettől? Vagy Tibinek maga nem mondta, csak nekem mondja most?

  • Dehogynem fiam, dehogy nem – csóválta a fejét bűnbánóan. – De hát tudod, hogy van ez. Nélkülük se élhetünk. Mert van a faluban néhány vénlegény, akire még negyvenévesen is az anyja mossa a gatyáját. Mi lesz ezekkel, ha meghal az anyjuk? Vagyis nem jó ez sehogy. Még szerencse, hogy az Úr megteremtette a szőlőt. A bortól legalább elmúlik a bánatunk. Na, de itt is volnánk – eresztette el a kocsi rúdját, hogy a nyakába általvetett vékony szíjon lógó aktatáskából előkotorja a madzaggal összekötött pincekulcsokat.

Nagyon kotorni nem is kellett, hiszen nem volt benne más, meg ha lett volna, akkor is ez a két marhanagy vasdarab akadt volna először a kezébe. Dupla ajtaja volt a pincének. A belső tömör fa, aminek nem volt zára, csak két kampóval volt beakasztva. A két zár a külső, rácsos ajtóba volt építve. Ha a belső ajtót nyitva hagyták, szellőzhetett a pince. Különösen fontos volt ez akkor, amikor forrt a must. Erre ugyan várni kell még legalább egy hónapot, de akár most is hagyhatná nyitva. Csak azért csukja be, hogy senki ne leskelődjön, mi van a pincéjében. Beilleszti a hatalmas kulcsot a zárba, s kissé nehézkesen elfordítja. A másikba tollal felfelé kell behelyezni, de erre nem kell különösebb figyelmet fordítani, hiszen óriási rutinja van benne. Ez a kulcs már könnyen fordul, hisz a másik zár nyitva van, nem feszül az ajtó. Morog is Ignác, hogy mindig el van vetemedve, de hát annyira másféle a kinti meg a benti levegő akár télen, akár nyáron, hogy nehezen viseli a fa., akárhogy be is van vasalva. Mert vas aztán volt a rácsos ajtón bőven. A sarokpántok keresztül érték egész szélességében, meg még az élei is végig voltak vasalva kiegyenesített kocsikerékráffal, Súlya így akkora volt, hogy két ember is nehezen fordította volna ki a sarkából. Na, de minek is kellene kifordítani, amikor immár kitárva áll előttük. Ignác egy kődarabbal ki is támasztja, miután egészen a tufafalig nyitja.

  • Na, fordítsd ide fiam azt a kocsit, aztán óvatosan emeld a rudat! Én majd begurítom, te csak gyere utánam! Megiszunk egy pohárral – rendelkezett, miközben felkapcsolta a villanyt.

Mert neki már villany is volt a pincéjében, míg legtöbb gazda csak gyertyával, vagy petróleumlámpával világított. Zsolt ugyan járt már itt de nem volt gyakori vendég. Tibivel nem nagyon borozgattak, inkább sört ittak szívesebben a bisztróban, azt se gyakran. Egyikük se volt az a mulatós fajta. Nótákat se nagyon tudtak, még annak ellenére se, hogy amikor zenéltek, kértek tőlük a bálban.

Az előtérben betonkád volt az egyik oldalon, rajta a szőlődarálóval, benne vödrökkel, léhuval, meg a prés kosarával. Szemközti oldalon a sarokban a sutú talpa, mellette egy durván megmunkált faasztal. Fölötte egy falba vájt fülkében komaüveg, meg vastag falú poharak, az asztal alatt alumínium ceglédi kannában víz, amivel a poharakat lehet elmosogatni. Na, ezeket láthatta volna, aki nyitva hagyott belső ajtónak hála, leskelődhetett volna. Nem volt tehát mit rejtegetni. A riolittufába vájt nyíláson túl kezdődött valójában a boros pince, egyszerűbben a pince. Mert úgy tartják, hogy pince az, amiben bor van. Amiben nincs, az csak gödör. Ez tehát pince. A nyílás után erősen lejtő folyosón akár már lépcső is elkélne, csak azon nem lehet a hordót gurítani. Két oldalt a teljes hosszban végig meghagyott padkán, fagerendán sorakoztak a hordók. Nem túl nagyok, talán gönci hordónál nagyobb nem is volt köztük. Akadt néhány 50-80 literes is, az összes lehetett vagy húsz darab. Legalább fele üresen, néhányuk darabban, de csak egy volt a sor legvégén, ami tele volt rizlingszilvánival. Mert Ignác igényes borosgazda volt, nem keverte össze a szőlőt, mint azt legtöbben tették. Akadtak jó néhányan, akik kétféle bort csináltak. Vöröset, meg fehéret. Soknak persze a fekete szőlőből is csak halványpiros bora lett, mert nem ismerte a technikáját a borkészítésnek. Akinek kevés szőlője volt, egybe szedett mindent, s a végeredmény a normál benzinhez volt hasonlatos. Ízre ugyan nem, de sok megecetesedett, kivirágosodott vagy dohos bort eredményezett a hozzá nem értés. A saját borához előbb utóbb hozzászokik az ember. Amikor egymás borát tesztelik, igen óvatosan kell ám kritizálni, mert könnyen sértődés lesz belőle, vagy jobb esetben nem öntenek többet.

  • Na, gyere Zsolti fiam – emelte le a falba vert szögről a kisebbik lopót Ignác – Ezt kóstold! Nem sok van már benne, hisz hamarosan jön az új bor. Nézd milyen szép a színe! Ezt nem sokan tudják így megcsinálni a faluban.

  • Tényleg szép. Mint a vér – mondta Zsolt, majd belekóstolt – Elég fanyar. (azt nem merte mondani, hogy savanyú, mert az bántó)

  • Ez kékfrankos. Ennek ilyennek kell lennie.

 

Sorba kóstolták az egész készletet, majd a gazda megkérdezte, melyikből igyanak meg egy pohárral? A tele hordóhoz nem nyúltak, az a jövő évi készlet lesz fehérből. A teljes leszüretelt szőlőt leadja a borkombinátnak, amely ugyan keveset fizet, de legalább elfogy a termés, és valamennyi pénzt mégis hoz. Túl sok terem ahhoz, hogy elfogyna saját fogyasztásra, valahová csak muszáj eladni. Ignácnak hatalmas tervei vannak. Fia biztatására rendbe rakja a pince előterét, még egy kis teraszt is épít elé. Az előttük lévő nagy árokban csörgedező ér vizét felfogva kialakítana egy kis tavat, ha a tanácsnál nem kötnek bele. Ha mégis, akkor elmegy a pártbizottságra, ott lefizet valakit, és meg lesz oldva. Akkor aztán Jancsi sógor a földhöz verheti a seggét, nem tehet ellene semmit, hiába ő a tanácselnök. Aztán úgyis egyre több turista kóricál a közeli erdőkben, hegyekben, itt megpihenhetnek kicsit, aztán kiülnek a teraszra borozgatni. Talán jobban megfizetik, mint a borkombinát, amely még azt is megszabja, hány fokos legyen a must. Ha a gyerek leszerel, kiveszi a kocsmát az áfésztől gebinben, ott is a saját borukat árulják majd. A tanács fürdőjét is egyre több idegen látogatja, már külföldről is jönnek. Azoknak szállás kell, de csak titokban lehet kiadni néhány szobát, mert odafenn úgysem engednék. Meg van szabva, mi lehet az embernek. Egy lakóház, egy nyaraló, egy autó. Ezt úgy nevezik, hogy személyi tulajdon, mert magántulajdona nem lehet a dolgozónak, termelőeszköze meg főleg nem. Pedig már a szőlőműveléshez is jó lenne egy kis traktor. Nem is egy MTZ, hanem olyasmi, mint régen volt a Buldog traktor, vagy az RS. Most az a lehetőség van, hogy a TSZ megműveli bérben. Ez is könnyebbség.

 

Miután megitták azt az egy pohár bort, ami miatt előbb az összest végig kellett kóstolni, kimentek a pincéből, megnézni hogyan is lehetne felduzzasztani az éppen csak csordogáló vizet az árokban. Zsoltnak lett még egy ötlete a nagy tervekhez. A pincesor mögött, ugyanannak a dombnak a túloldalán van egy felhagyott kőbánya. Géppel fűrészelték itt a fehér kőpor követ, csak talán nem találták elég tömörnek. Valami oka van annak, hogy ebbe az oldalba nem ástak pincéket a régi öregek. Viszont ami a kőfejtésből hátramaradt, az egy három oldalán függőleges 10-15 méter magas fal. Negyedik oldal a bejárat. Amikor Zsolt először járt itt, ki is találta, hogy jó lenne koncertteremnek. Teremnek ugyan nem terem, hisz nincs teteje, de lehetne ide ácsolni egy színpadot, ahová hívhatnának előadókat. Mivel egy zárt tér, meg lehet könnyen oldani, hogy belépődíjas rendezvényeket tartsanak. Már csak közönséget kell szerezni. Azt ugyan nem tudja, miként lenne megoldható, de nem kell mindent egyedül kitalálni.

  • Van ott közönség most is – nevetett nagyot Ignác – A bejárat el van kerítve, a fal tövébe ácsoltak egy félhajas tetőt, és ott tartják a TSZ birkáit. Azoknak lehetne áriázni.

  • Igen? Régen jártam ott. Na, de most adott még egy ötletet a birkával. Ha már idecsábítja a tavával, meg a kékfrankosával a turistákat, főzhetne is rájuk.

  • Lehetne itt sok mindent csinálni, ha engednék. Valójában a TSZ csinál is, hiszen van építőbrigádja, kőbányája, hizlalnak bikákat, sőt, még földet is művelnek. Ebben az a vicces, hogy ez lenne a főtevékenységük, de ebből jön a legkevesebb pénzük. Tudom, mert a sógorasszony – tudod, a Gabi öcsém felesége - ott dolgozik a könyvelésen. Viszont én úgy szeretnék dolgozni, hogy nem kényszerülnék közösködni a falu aljával. Nem is beszélve a szomszéd falvakról. Már a régi öregek is megmondták, hogy óvakodj az üsztögiektől, mert azoknak hosszú nyelű kapájuk van.

  • Ezt most nem értem. Mi a gond a hosszú kapanyéllel?

  • Hát csak az, hogy nem szeretnek hajolni. Tudod fiam énrám ne dolgozzon senki, de én se akarok másra rádolgozni. Mert azt mondják ebben a piszok nagy demokráciában, hogy mindenki egyenlő. Márpedig ez nem igaz. Soha nem volt így, meg nem is lesz soha. Az egyik ember szorgalmas, és azért halad. Na, régen ezekre mondták, hogy kulákok. A másik ember meg olyan többel jobb. Érted? Olyan, hogy egyedül semmire se való, még gondolkodni se. Azt csinálja, amit mondanak neki, de azt is, csak ha kedve tartja. Hát hogy a hédermenkőbe lenne egyforma?

Ignác úgy felhergelte magát, hogy mivel nem akart káromkodni, csak legyintett, meg köpött egy nagyot, jelezvén, hogy ez a véleménye a világ igazságtalanságáról. Ekkor vendég érkezett. Lajos bá’ volt az, Zsoltak a régi/új munkatársa, aki még nyáron is gumicsizmát hordott, csak olyankor lehajtotta a szárát. Most is csizmában baktatott a göröngyökön, tolva a kerékpárt, aminek csomagtartójára volt felkötve a hátyi (háti kosár) Az ő pincéje is itt volt a közelben. Zsoltnak átvillant az agyán, hogy csak nehogy át kelljen menni hozzá, mert elevenen élt még benne az eset, amikor nagyon beteg lett az öregnek attól a rettenetesen rossz borától. Igyekezett csendben maradni, hátha nem veszi őket észre, de nem így lett.

  • Hé, Lajos sógor! – kiáltott Ignác – Gyere be egy pohár borra!

  • Hej, Náci sógor! Te is itt vagy? Meg úgy látom, az én új kollégám van veled.

 

Nem kellett kétszer mondani. Az öreg azonnal irányt váltott, s a tufafalnak támasztotta a biciklijét, hogy aztán elkezeljen az emberekkel, s várja a bort.

  • Milyet hozzak sógor? Vöröset, fehéret, szárazat, édeset?

  • Nekem mindegy Náci, de ha lehet akkor vöröset – aztán megborzongott, meg is rázta kissé magát, mint amikor a kutya rázza le magáról a vizet – Brrr. Nekem ne hozz édeset!

Zsoltnak bántotta a fülét a Náci. Tudta, hogy így becézik az Ignácot, de Hefner szomszédot nagyon kevesen szólították így. Nem is tudott elvonatkoztatni azoktól a szovjet, háborús filmélményektől, amiken felcseperedett. Ott nevezték így a német katonákat. Még az is sokszor bevillant, amikor egy bajor parasztot vert puskatussal egy amerikai katona, miután bújtatott katonaszökevényt találtak a pajtájában, s üvöltötte, hogy „nix náci he?” Egy másik filmben egy elfogott német katona tiltakozott, hogy „Nein náci, dajcse szoldát” Az ott teljesen mindegy volt. Mit szólnánk mi, ha minden magyarra azt mondanák, hogy kommunista, holott még a párttagok közt se sokan tartják annak magukat. Egyszóval nehéz megszokni, hogy valakinek az a neve, hogy Náci.

  • Na, milyen? – kérdezte vendégét a gazda, miután lehörpintette legjobbnak tartott száraz borát.

Lajos bá’ miután lenyelte, úgy tett a szájával, mintha most rágná meg. Kicsit gondolkodott, amiből arra következtetett a másik kettő, hogy a dicsérő szavakat keresi.

  • He! Nincs ennek semmi baja.

  • Ejnye a szentségit sógor! Jó, hogy nincs semmi baja. Ez a legjobb borom. Tudod te, mi munka van ebben? Oszt még azt mondja, hogy nincs ennek semmi baja – csapott mérgesen a saját combjára.

  • Amúgy jó – próbálta Lajos bá’ menteni a helyzetet – de az enyém se rossz. Igaz-e Zsolti? De én nem is teszek bele semmit.

  • Azt akarod mondani, hogy én cukrozom a boromat? Nagyon sokat kell még neked tanulnod a borkészítésről sógor!

  • Na, ne mérgelődjél Náci, inkább öntsél még egyet, de hozzál a kollégámnak is, ne igyak magamban!

Ignác morogva eltűnt a pince mélyén a lopóval, nehogy azt higgye Lajos, hogy sajnálja tőle.

  • Miért álltok itt kinn az ajtóban? Tán má’ indultatok volna?

  • Dehogyis. Arról beszélgettünk éppen, miket lehetne itt csinálni, hogy szebb legyen a környezet, meg keressünk is valamit azzal, amink van. Turistákat fogadnánk, megvendégelnénk őket jó pénzért, csak hát nem engedik itt a kisembernek, hogy haladjon.

  • Nem-e? Hehe – kuncogott az öreg ravaszul, mint aki valami nagyon okosat készül mondani – Úgy beszélik, hogy a főnök lányának udvarolsz. Meg azt is mondják, hogy azé’ jöttél vissza a céghez, mer’ a főnöknek tervei vannak veled. Nohát! - emelte fel mutatóujját, mint Krisztus a templomi freskón – A főnök pártember. Belépsz te is a pártba, oszt elintézed itt, amit akarsz. Csak tudni kell, kivel legyél jóban. Ha nagyon nem megy a dolog, levelet írsz Kádárnak. Sok mindent el lehet ám úgy intézni.

  • Sokat hát – jött fel Ignác, vállán a felszívott lopóval – Hallottam, hogy a helyi pártgyűlésen is azon veszekedtek, hogy kinek ki lopta el a vizét a sangüdriből a szőlőben. Köpedelem egy banda – köpött oldalra egy nagyot – Na, gyertek be az asztalhoz, ne vigyem ki a poharakat, meg ne is álljatok kinn a napon, mert úgy látom sógor, te már így is napszúrást kaptál, olyanokat beszélsz.

 

  • Ignác bátyám – szólt Zsolt, miután lehúzta az újabb - immár sokadik – pohár bort – ha már nem kell segíteni, én el is mennék.

  • Jól van fiam menjél, köszönöm a segítséget. Mi még elveszekedünk itt egy darabig a sógorral.

Kissé kótyagosan, a verőfényes napsütésben is ködösen látva ténfergett hazafelé, s közben az öreg kolléga ötlete járt az agyában. „Belépsz te is a pártba, oszt elintézed…” Ez így működik?

 

 

  •  

A kedves mostoha

 

 

Nem volt Zsolt olyan fontos személy a gyárban, hogy ne engedjék el akár azonnal. Nem számít, hogy egyel több, vagy kevesebb rakodó heverész a raktárban. Kedden már a szövetkezet munkaügyi osztályáról küldték el orvosi alkalmassági vizsgálatra. Ha eddig nem is, most már tudja, miért utál munkahelyet váltani. Pedig nem bonyolult elintézni, mégis nagyon berzenkedett ellene a lelke. Néhány napját rá kell áldoznia, hiszen nem hozzá igazodik a rendelés. Nincs mit tenni, ez szükséges. Egy heti fizetés kiesik, de nincs különösebb jelentősége, hiszen közös háztartásban él a szüleivel. Nem neki kell beosztani a pénzt.

 

Csütörtök délután a vizsgálati eredményért állt sorban az esztékában, amikor a tömegből látott kiemelkedni egy mahagóni vörös kócos fejet. A várakozók utat nyitottak a fehér köpenyes dekoratív hölgynek.

  • Csókolom....illetve szia Mari!

  • Nicsak, a Zsolti! Hát te?

  • Intézem a felvételemet Józsi bához. Nem is tudtam, hogy itt dolgozol. Orvos vagy?

  • Dehogyis! Gyógymasszőr. Fáj valahol? Nézzek neked egy időpontot? Gyere dumáljunk!

  • Én éppen a soromra várok. Már csak ez kell, aztán mehetek is a céghez.

  • Hagyd csak, majd én kihozom. Gyere üljünk le! - mutatott az üvegajtón túli dohányzó felé. - Van egy pár perc pihenőm a következő betegig – magyarázta hátrafordulva, miközben vonult Zsolt előtt.

    Szép látvány ez a nő felöltözve is. Fapapucsban, rosszul szabott fehér nadrágban, rosszul feltűzött se nem rövid, se nem hosszú vörös hajjal. Még az is izgalmas, ahogy a nyitott köpeny szárnya lebben minden lépésénél. A járása is határozottan szép.

 

A dohányzó rész a folyosónak egy oldalága. Innét is nyílik két ajtó, de nincs rajta betegforgalom. A dolgozók pedig kénytelenek hozzászokni a büdös előtérhez. Az ablak ugyan állandóan nyitva van, de nem sokat ér. Zsolt is fintorog kissé, amikor átlép a lengőajtón, de hamar megszokja. Mari lehuppan egy székre, majd tenyérrel megpaskolja a mellett lévőnek az ülőlapját.

  • Ülj le! - utasítja, miközben előkotorja köpenye zsebéből a Fecskét és kínálva Zsolt felé nyújtja a dobozt. A fiú megrázza a fejét, jelezvén, hogy nem kér – Komolyan kérdeztem, hogy fáj-e valamid – mondja, majd pici szünetet tart, amíg meggyújtja a cigit.

  • A könyököm elég vacak, de a csonton nincs mit masszírozni. Azt mondják teniszkönyököm van, ami ugye hülyeség, hisz életemben nem teniszeztem. Legfeljebb tollas-labdáztam, de olyan nincs, hogy tollaskönyök – mondta mosolyogva annak tudatában, hogy most valami vicceset mondott.

Mari nem nevetett, hanem megfogta a fiú jobb karját, noha az szóba se került, melyik könyök.

  • Hol fáj?- kérdezte, miközben nyomkodni kezdte a csontot.

  • Ott – szisszent egyet Zsolt.

  • Golfkönyök. A teniszkönyök a másik oldalon fáj.

  • Golfozni meg főleg nem szoktam – vigyorgott megint a vélt jópofizáson.

  • Úgy is jó, ha munka után feljössz Józsihoz...vagyis Kingához – igazította helyre magát mosolyogva – két-három alkalommal meggyúrom az alkarodat. Ugyanis nem a csontod fáj, hanem az izom. Nekem elhiheted, jobban tudom. Fáj még valahol?

  • Na ne má'! Mire jöttem én ide? Reumatikus szakrendelésre? Különben is fiatal vagyok még én ahhoz. Nem fáj sehol....bár amikor fáradtra dolgozom magam, akkor van egy pont, amit én magam fáradtságpontnak nevezek, de nem is lehet kitapintani.

  • Itt? - nyomta meg ujjával Mari pontosan ott, ahol kell.

  • Tényleg jobban tudod. De az én fáradtságpontomról akartál beszélni?

  • Ja, nem. Nem akartam konkrétan semmit, csak kicsit dumálni amíg elszívok egy szál cigit, ha már véletlenül összefutottunk – fújta fölfelé a füstöt, mert nem akart beszélgetőtársa arcába pöfékelni.

Most Zsoltnak alkalma volt megfigyelni a nőt anélkül, hogy megbámulásnak tűnne. A nagy, sötétbarna szemek most nem is látszottak olyan szúrósnak. Inkább kedvesen, mosolygósan néztek rá. Talán azért, mert Marinak az arca is mosolygott. Szája sarka kétoldalt picit felfelé görbült. A kellemes összképből csak a haja színe lógott ki. Bizonyára szép barna haja lehetett eredetileg. Na, de most a vörös a divat, s menni kell utána. Nem kell, csak az asszonyok hiszik, hogy de. Mari így is egy vonzó teremtés, noha dupla annyi idős, mint Zsolt. Alig fiatalabb néhány évvel a saját anyjánál. De mégsem az anyja. Ha nagyon akarná, akár el is tudná őt....ah dehogyis! Nem hagyná. Neki most egyetlen nő irányában vannak vágyai. Aktuális kedvese Kinga. Ő kell, de csakis ő. Más nő soha. Ilyet eddig még nem is gondolt. Korábban Juci ráakaszkodott, ő pedig hagyta. Sára meghágása nevezhető akár balesetnek is, vagy inkább hirtelen felindulásból elkövetett akciónak. Zsuzsa a szépségével vett le szinte bárkit a lábáról, így őt is. Miatta szenvedett is sokat, meg is volt róla győződve, hogy szerelmes belé, de már így utólag nem annyira biztos benne. Olyat viszont vele kapcsolatban se gondolt, hogy most aztán már senki más. Kingával hosszú távra tervez. Családot akar, gyerekeket legalább hármat. Úgy tűnik, nincs ennek akadálya, hisz a lány is vonzódik hozzá. Különben nem fogadta volna vissza.

 

Mialatt ezeken járt az esze, Mari beszélt. Úgy tett, mint aki figyel rá, bámult bele a mosolygós képébe, figyelte a felfelé görbülő szájszegleteit, a pisze orrát. A szemébe nem nézett, mert akkor rögtön lebukik, hogy csak néz, de gondolatban máshol jár. Meglátni azt. Néha picit bólogatott közben, de egy szavát se értette. Talán a Józsi bá volt a téma, de nem biztos.

  • Mari! - nyitotta rájuk egy fehér köpenyes nő a lengőajtót – Megjött a kuncsaftod.

  • Megyek – nyomta el már felállva a második csikket – Jaj! - torpant meg, s mutatóujját kolléganőjére szegezte, egyértelművé téve, hogy tőle akar kérni valamit – Hozd már ki légy oly kedves Zsoltinak a papírját! Ööö...- fordult a fiú felé, erősen gondolkodva.

  • Parádi – segítette ki Zsolt. Egyértelmű volt, hogy nem jut eszébe a családneve. Vagy a múltkor meg se jegyezte. Új még az ismeretségük.

 

Pénteken Lázárné felvette a szövetkezet állományába. Egyelőre a régi brigádban fog dolgozni, amíg meg nem alakul a szupercsapat. Hétfőn fog munkába állni, de a leendő főnökével most nem találkozott. A kollégákkal viszont igen, mert kiballagott a közeli építkezésre. A jelen lévő, más brigádbeli melósok nagy része is ismerős volt, örömmel fogadták ők is a hírt, hogy ismét ott fog dolgozni. Illés bácsival is találkozott, aki olyan anyagbeszerzőféle volt a cégnél. Ő vezette a Nisa mikrobuszt, ami reggel hozta, este pedig hazavitte Póriba azt a néhány embert, aki az egy év előtti nagy leszámoláshullám után maradt. Illés bá' tréfás kedvű ember volt, rengeteg viccet tudott, amikkel elszórakoztatta az utasait. Egyébként is tudott mindenről, hat pletykás asszonyon is túltett. Természetesen arról is tudott, hogy Zsolt a főnök lánya körül legyeskedik, pedig ez még nem volt publikus. Tett is rosszmájú megjegyzést, miszerint összehozta a két dolgot. Mármint a visszatérést, meg az udvarlást. Bár valójában nincs is ebben semmi rosszhiszeműség, hiszen valóban összefügg. Már csak az a kérdés, hogy a tyúk volt-e előbb, vagy a tojás. Zsolt számára persze ez nem kérdés. Kinga volt, s ő is marad az első, a legfontosabb. Minden más csak ezután jöhet. A bútorgyári fizetésével ugyan nem volt megelégedve, de ha Józsi nem hívja, eszébe se jut visszajönni, pedig ez az egyetlen ésszerű lépés. Zsarátnokon lakik Kinga, ott is dolgozik, neki pedig innét sokkal egyszerűbb hazajárni, arról nem is beszélve, hogy kiszámítható a munkaidő. Ugyan korai lenne még házasságról beszélni, de magában már eldöntötte, hogy ez a célja.

 

Illés bá' felajánlotta, hogy várja meg a négy órát, s menjen velük haza, hiszen épp van a kocsiban egy üres hely. Majd fogja mondani Józsinak, hogy Póriból ne vegyen fel több embert, mert akkor már a Roburral kell őket hordani. Zsolt megvárta a négy órát, de nem haza, hanem a Józsi lakására indult. Felcsengetett, de senki nem reagált a csengetésre. Harmadszor se. Ezek szerint senki nincs otthon, pedig jó lett volna beszélni a főnökkel. Már feladta a próbálkozást, amikor Kinga jött hazafelé biciklivel. Nagyon nőiesen állt meg. Nem fékezett megállásig, hanem leugrott a még mozgó bringáról, s futott vele néhány lépést. Zsoltnak erőt kellett venni magán, hogy ne nevessen.

  • Hozzánk jöttél? - lihegte a kérdést, majd adott egy üdvözlő puszit.

  • Na, ez legalább már természetes - gondolta Zsolt magában, de szólni nem szólt, csak aprókat bólogatott, igenlő válasz gyanánt.

  • Nincs itthon senki.

  • Arra már én is rájöttem.

  • Nem tudtad, hogy négyig dolgozom? Ilyenkor szoktam hazaérni. A mostoha későn ér haza, mert ma a lányához ment. Van egy unokája. Tudtad?

  • Nem, nem tudtam. Eddig senki nem mondta. Pedig ma találkoztam vele az esztékában.

  • Igen? Megismerted?

  • Nem lehet nem észrevenni, hiszen kimagaslik a tömegből. Kicsit beszélgettünk is. Már a könyökömet is meg akarja gyógyítani.

  • Jó magas. Aputól is magasabb. Ja! - nevette el magát – Aput a konyhaasztalon szokta megdögönyözni, hogy ne fájjon a háta. Az ágy túl alacsony a mostohának. Azt mondja, kényelmetlen.

  • Mert az asztal kényelmes? Azon félig se fér el a Józsi bá'

  • Jaj, azt odahúzzák a...- hadonászott a szabad kezével, mintha le akarná rajzolni a levegőbe, hogy mit hova húznak – szóval megoldják, hogy a lába se lógjon a levegőben. Megfogod a bringámat? Kinyitom az ajtót. Be akarsz jönni? Akkor le is tolhatnád a pincébe! - mondta az igenlő bólogatás után.

Miután bezárták az alagsori tárolót, felballagtak a harmadikra. Kinga ment elől, és beszélt. A lányokról sorolt valamit a munkahelyén, meg az apjáról mondta el, hogy ma nem tudni mikor ér haza, mert pártgyűlésre ment, s azután mindig sokáig kocsmázik. Tíz előtt aligha ér haza. A folyamatos beszédtől ki is fáradt, s a nagy lihegés közben csak nehezen találta a kulcslukat.

  • Isten hozott nálunk – invitálta be a vendéget. - Hát itt lakunk. Elég kicsi lakás. Mondta apu, hogy majd igényel a pártbizottságnál egy nagyobbat. Most, hogy már a mostoha is itt lakik, szeretne egy hálószobát, ne a nappaliban kelljen aludniuk. A hálószoba viszont az enyém. Tessék! - tárta ki a kisszoba ajtaját is. - Ülj le valahova! Főzzek egy kávét? Nem szoktál inni? Ilyen is van? Akkor egy teát? Vagy esetleg....nem vagy éhes.

  • Köszönöm, egy tea jó lesz.

 

Kinga kiment a konyhába, Zsolt leült az ágy szélére, hisz nem talált más ülőhelyet, legfeljebb az íróasztal melletti székre ülhetett volna, de nem írni jött. Körbenézett a szobában. A szekrény vitrines részében néhány könyvsorozat aranyozott betűi ragyogtak, előttük porcelán kütyük, a szekrény tetején italos üvegek sorakoztak, melyek tartalmát vagy hosszú évek óta őrizgetik, vagy vízre cserélve őrizgetik magát az üveget. Az ablak két oldalán betonvasból hegesztett tartóban hosszan lecsüngő virágok nyújtóznak a fény felé. Egy komód tetején lemezjátszós rádió, mellette betonvasból készült tartóban bakelitlemezek sorakoznak. Egy polcon könyvek. Egy részük még mintha tankönyv lenne, noha ezekre már aligha van szükség, hisz a gazdájuk dolgozó nő. Az asztalon egy MK-25-ös magnó. Az ágy fölött a falon magazinokból kivágott képek sokasága. Az egész így együtt nem tűnik leányszobának inkább olyan, olyan uniszex.

Kinga egy tálcán behozott két bögre teát. A tálcát letette az asztalra, egyik teát odanyújtotta Zsoltnak, másikat két marokra fogta, mintha a kezét melengetné vele, majd csendben leült a székre. Kortyolgatni kezdte a forró italt, s nem szólt egy szót se. Mintha egy más személy jött volna be. Nem az a locsi-fecsi lány volt már, mint aki végigbeszélte amíg felkapaszkodott a 70 lépcsőn. Talán megszeppent a kialakult helyzettől. Itt van kettesben egy férfival, akit közel engedett a lelkéhez, de mi van, ha még közelebb akar jönni? Hogyan reagáljon a próbálkozására? Teljesen leblokkolt. Ez viszont Zsoltra is zavaróan hatott. Ő ugyan tudta mit akar. Főleg, hogy nagy eséllyel órákon át kettesben lehetnek. Mégse mondhatja, hogy „dobd szét a lábad kedvesem”. Valami figyelemelterelő beszélgetés kell! Talán a szobájára kellene valami dicsérőt mondani? Hülyeség. Úgyis tudja, hogy csak elterelés, és valójában nem érdekli a berendezés. Akkor meg minek róla beszélni? Milyen téma érdekli ugyan? Mitől tudna feloldódni? A zene! Azt mindenki szereti.

  • Milyen lemezeid vannak? - kérdezte a lemeztartó felé mutatva

  • Nézd meg!

Zsolt leült a padlóra, elkezdte nézegetni a lemezeket. Kinga kivitte a közben kiürült bögréket, majd amikor visszajött, újra csendben ült a széken. Zsolt végre talált egy olyan lemezt, amit nem ismert.

  • Tíz év az úton, Kovács Kati....meg az LGT? Felrakod?

  • Fel – válaszolt kurtán, majd elindította a zenét.

  • Gyere ide mellém! - mutatott Zsolt az ágyra, de Kinga a fejét rázta.

    Csak hosszas unszolásra volt hajlandó odaülni. Hátradőlt, fejét a falnak támasztotta, s hallgatta a dalokat. „Tíz év az úton, ó ez nagyon sok....Nekem biztosan lesz egy fiam....meg ilyenek.

    Zsolt simogatni kezdte, csókolgatta a nyakát, az arcát, benyúlt a blúza alá, de a lány nem reagált. Úgy tett, mint aki észre se veszi. Csak feküdt ott, mint egy fadarab. Már a lemez másik oldala szólt, amikor végre visszacsókolt. Sokáig csókolóztak, s közben eszükbe se jutott bármiről beszélni. A fiú azon agyalt, hogy merjen-e ettől tovább menni. Hosszú távú kapcsolatban gondolkodott, nem szerette volna az első alkalommal elrontani. A lány nem tudott feloldódni, csak várta, hogy mi lesz. Aligha tudta ő is, hogy mit szeretne. Megkérdezni nyilván felesleges lett volna.

 

Kulcs fordult a zárban. Valaki megjött. Talán jobb is így.

  • Kinga! Itthon vagy? - kiáltott egy női hang.

    Bizonyára a mostoha. Ugyan ki más? Kopogott a szoba ajtaján, de már nyitotta is.

  • Hoppá! - hőkölt vissza a meglepetéstől, amikor a legényt meglátta keresztben heverni az ágyon – Lejárt a lemez.

    S valóban. Lejárt a lemez, de nem kapcsolt ki, csak mindig visszalökte a tűt. A fiatalok észre se vették. Kinga megigazította a ruháját, s kiment a nappaliba.

  • Nem volt semmi

  • Mi közöm nekem hozzá? Felnőtt nő vagy. Nem kell beszámolnod!

Mari úgy érezte, gorombán szólt a lányhoz, s próbálta ennek élét venni. Mosolyogva odahajolt hozzá, és szinte súgva mondta, nehogy meghallja az érintett:

  • Tartsd meg ezt a legényt bármi áron! Szerintem jó parti. A barátnőidet megüti majd a guta az irigységtől – csípte picit vállon, majd kacsintott is hozzá. - Ettetek valamit? - kérdezte hangosan.

    Zsolt is megigazgatta magát, miután lehiggadt a korábbi hevülettől, s kiment a csajokhoz, akik immár a konyhában kutakodtak, hogy mi legyen a vacsora.

  • Mennyi már az idő? Elérem a fél hetes buszt? Mondja Kinga, hogy Józsi bá' későn jön haza, pedig jó lett volna beszélni vele.

  • Azt már nehezen – nézett Mari a fali órára. - mikor megy a következő? A Józsira meg nem kell hivatkoznod! Kingához jöttél. Nem? Elvégre jártok. Mikor megy? Addig még van egy óra. Harapunk valamit, aztán ha gondolod, megtaposom a fáradtságpontodat.

  • Micsodát? - csodálkozott rá Kinga az ismeretlen kifejezésre.

  • Fáj a háta a legénynek.

  • Nem is!

  • Ne vitatkozz, vetkőzz! Ne hasalj tele hassal, majd eszünk utána. A buszra való tekintettel a lábadat most hagyjuk, pedig nem ártana abból se kimasszírozni a görcsöt.

  • Majd megmondom én honnét kell a görcsöt kimasszírozni – gondolta, de nyilván nem mondott inkább semmit. Levetette az ingét.

  • A nadrágot is, mert kényelmetlen kissé letolva. A derekadhoz pedig hozzá kell férnem! - rendelkezett Mari, miközben elkészítette a fekpadot – A gatya maradhat! Kinga készítheted a kaját, negyed óra alatt rendbe rakom a barátodat.

    Zsolt azon morfondírozott, hogy ebben a családban mindenki parancsolva beszél vele. Na jó, Kinga nem. Bár hosszú távon nem lehet tudni, hová alakul majd ő is.

    Megadóan felhasalt az asztalra. Ugyancsak megriadt, amikor Mari első mozdulata az volt, hogy megkapta a gatya derekát, s lejjebb húzta. Nem vette le róla, de már majdnem. Aztán valami kenőcsöt kent szét a hátán, s elkezdte sikálni. Bal lapockájánál szinte pattogott a masszőr bütyke. Maga is érezte, hogy az izomkötegek össze vannak csomósodva. Nem volt még ilyen kezelésben része, nem tudta mit várjon tőle, de olyan volt, mint a szüzesség elvesztésére mondják. „jó is, meg fáj is”

  • Na, ezt kell itt szétdolgozni! - mondta Mari, miközben az izomkötegek pattogtak az ökle alól

  • Aha – válaszolt Zsolt nyögve – Jó erős kezed van.

  • Simogathatnám is, de az nem sokat ér, meg egyébként is, az a Kinga dolga. Ne görcsölj! Lazítsd el magad!

  • Mi van velem? - kiáltott a tűzhely mellől, amikor a nevét hallotta – Ki hány tojást kér?

    Zsolt a hasán fekve, a félrefordított fejével csak a szekrénysort látta, de azért nem tudott elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy egy dögös középkorú csajszi markolássza a hátizmait, simogatja, gyűri a derekát, már-már a tomporát is. Mi tagadás, erotikus gondolatai támadtak. Igyekezett lazítani, de az ágyéka egyre inkább görcsbe rándult. Vagy inkább görcsbe dagadt.

  • Na, készen is vagyunk – csapott egyet Mari befejezésül a farára – Felkelhetsz!

  • Kész a kaja is, lehet vacsorázni – mondta Kinga. - Kelj fel, mert kell az asztal.

  • Mindjárt, csak picit hagy pihenjek – kért halasztást a megtaposott, s közben hallani vélte Mari kuncogását. Bizonyára tisztában volt a helyzettel. Tudta, miért marad hason fekve.

 

Megvacsoráztak. A buszhoz futni kellett, de még éppen elérte. Út közben már nem nagyon nézhette a tájat, hiszen ekkorra besötétedett, csak magát látta az ablaküveg tükröződésében. A gondolatok, s a nap eseményeinek emléke összekuszálódott, nem is nagyon észlelte a környezetét. A busz rázkódásától bizsergést érzett az ágyékában, majd ez az állapot megmerevedett, mint a nyugati front a nagy háborúban. Most arra koncentrált, hogyan fogja ezt az utastársak előtt leplezni majd leszálláskor. Boldogan nyugtázta, hogy enyhült a feszültség a kritikus pillanatra, de hazafelé gyalogolva nem tudta feledni, mert az érzés nem múlt el. Szinte már fájt. A lámpafénytől messze kénytelen volt magához nyúlni. Majd arra gondolt, milyen jó lesz ma éjjel a Józsi bának...feltéve ha nem lesz túl részeg.

 

     

 

 

Szép feladat

 

Kihagyta a menyecsketáncot, a hajnalporkolást, de legalább nem jelentett gondot reggel felkelni időben. Pontban tízkor becsengetett az „elátkozott ház” kapuján. Lenyomta a kilincset, a kapu kinyílt. Így nem is várt a háziakra, hanem bement az udvarra. Kinga jött elé.

  • Szia – fogta meg gyengéden a lány két vállát, aki olyan természetességgel csókolta szájon, mintha nem is lett volna Ózd óta az a két év kihagyás.

  • Mikor jöttél?

  • Most a fél tízessel. Mondta apu, hogy majd jönni fogsz.

  • Ő hol van?

  • Hozzá jöttél?

  • Is. Persze főleg hozzád. Este azt hittem, te vagy itt.

  • Mondta apu ezt is – mosolygott a lány – Mondtad, hogy hozzám jöttél volna olyan későn?

  • Hiányoztál na!

  • Unatkoztál a lagziban?

  • Na azt éppen nem mondanám...majd mesélek.

  • Szóljak apunak, hogy megjöttél? A krumplit ássák a kertben a mostohával.

  • Maradj egy kicsit! – ölelte szorosan magához a lányt, aki egyáltalán nem tiltakozott.

  • Ugye nem neheztelsz, amiért nem mentem veled tegnap? Tudod, tényleg nem ismerem a barátaidat, nem tudom mit kezdtem volna ott magammal.

  • Semmi baj – lazított Zsolt az ölelésen, s a lány nyakába csókolt. Aztán a két karját simogatva nézett az arcába. - Nekem dolgom volt, unatkoztál volna. Na, meg tényleg nem vagyunk menyasszony-vőlegény...de ez még változhat – mondta széles mosollyal kísérve – Ugye?

  • Vagyis mi most járunk? - lépett hátra Kinga egy lépést.

  • Szeretném! Remélem te is...

    Kinga a fiú mellé pördült, arccal a kert felé, megfogta a kezét, mint akik éppen járnak.

  • Gyere! Bemutatlak a mostohának. Ti még nem ismeritek egymást. Csak aztán nehogy szemet vess rá, mert letöröm a derekad – taszította csípőből játékosan oldalba.

  • Jó nő?

  • Határozottan. De majd meglátod – ment előre, hogy kinyissa a kertkaput.

 

 

Húsz évesen nem negyvenes nőre vágyik az ember, főleg ha van korban hozzáillő barátnője. Mégis van az a helyzet, amikor egy középkorú nő látványától elakad az ember lélegzete. Ez történt most Zsolttal is, pedig csak egy részét látta a nőnek első pillantásra. A mostoha bikinire vetkőzve szedte a kiforgatott krumplit egy kosárba. A kertkapunak háttal, kisterpeszben és mélyen behajolva. Egy férfinak ettől a látványtól ösztönösen az villan át az agyán, hogy mit hova rakna szívesen, lehetőleg azonnal. Kingának is feltűnt persze a Zsoltra tett hatás és erősen oldalba könyökölte

  • Ne bámulj! – szólt rá szándéka szerint halkan.

A közeledők zaját hallva a mostoha leguggolt, de közben tett egy fél fordulatot, továbbra is a krumpli szedésre koncentrálva. Csak kicsit később nézett fel az elámuló legényre, aki nem az arcát, hanem dús kebleit bámulta. Csak amikor érezte a nő tekintetét, akkor nézett feljebb a melegtől kipirult arcra, amit egy zilált frizura keretezett. Bizonyára növeszti a haját, de még nincs olyan hosszú, hogy rendesen össze lehessen kötni.

  • Azannyát! – gondolta magában Zsolt – ez a Józsi bá jól kifogta. Hú de dögös!

A „hú de dögös” az idegen férfi közeledtére odalépett a közeli zsákhoz, ami már meg volt töltve krumplival, s a rá terített kötényt maga elé kanyarította. Ekkorra persze már egyértelműen látszott, hogy nincs semmi takargatnivalója. Ahogy felállt, a legénynek az volt furcsa, hogy még mindig emelkedik. A Józsi bától legalább egy fél fejjel magasabb, pedig nem számít ő se alacsony embernek. Ennek ellenére nem egy nyakigláb teremtés, hanem olyan arányos, mint ahogy a nagy könyvben meg van írva. Csak éppen mindene nagyobb egy kicsit, mint az megszokott. Talán a térdei állnak picit támaszra, de ettől még izgalmasabb látvány. Kinga nem véletlenül mondta, amit mondott.

  • Már meg most se tudunk igazán beszélgetni öcsém – lépett oda Zsolthoz Józsi bá, s kézfogásra nyújtotta kapanyéltől kifényesedett tenyerét. – látod, nagy munkába fogtunk.

  • Maradhatok segíteni – ajánlotta fel a fiú azonnal.

  • Köszönöm, de nem szükséges. Elbánunk vele hárman. Jössz ugye mindjárt te is kislányom? Ja! – fordult asszonya felé – Bemutatom a páromat. Ti még nem találkoztatok.

  • Szólíts Marinak! – nyújtotta kezét.

Zsolt arra számított, hogy ekkora nőnek férfiasan kemény a kézfogása, de meglepően finom, bársonyos kezet markolt. Kicsiny, másfél méteres, negyven kilós nők esetében ugrik be olyan gondolat hasonló szituációban, hogy „jaj, nehogy eltörjem ezt a finom kis kacsót”. Szép keze volt a Marinak még így, a földtől fekete körmökkel is.

  • Parádi Zsolt – mutatkozott be ő is.

  • Hallottam már rólad – mondta a nő.

Nagyon kellemes orgánuma volt. Olyan ovónénis hangon szólt. Zsolt majdnem elmosolyodott látható ok nélkül, mert az jutott eszébe, hogy jelen esetben Marinak a státusza a gonosz, csúf mostoha. Ennek minden ellentmond. Hangja alapján kedves, a csúfság pedig éppen az utolsó dolog lenne, ami eszébe jut róla az embernek.

  • Hallott rólam? Kitől? Biztosan csupa szép dolgokat.

  • Hát, nem a Kingától. Eltitkolta, hogy ilyen jóképű barátja van. Józsi dicsér minduntalan.

  • Nem mondja komolyan, hogy én vagyok a beszédtéma a családban. Azért az is érdekes, hogy a dicséretet meg énelőlem titkolta a Józsi bácsi.

  • Nem tudom, hogy megy sorod a mostani munkahelyeden, de szeretném, ha visszajönnél dolgozni! – vette át a szót a Józsi.

  • Adjon egy kapát, és krumpli ásás közben beszélgetünk.

  • Nem kell neked most a lagziba menned ebédre?

  • Kellene, de biztosan észre se veszik, ha hiányzom.

  • Nem úgy van az. Menjél csak, hiszen számítanak rád. Ha végeztél, nézzél vissza, itt leszünk estig. Az ajánlatomon pedig gondolkozz, mert úgy áll a helyzet, talán lehetne valamit újítani a cégnél. De ahhoz kell egy megbízható brigád, amely szeret is, meg tud is dolgozni. Másképp lenne a munka elosztása mint eddig volt, jóval többet lehetne keresni. Mennyit kerestél nálunk amikor elmentél?

  • Tizenhat húszat.

  • A mostani munkáddal jobban jössz ki?

  • Nem. Szó nincs erről. Most tíz forintot kapok.

  • Mennyit?! Na, ezt magyarázd el nekem!

  • Nem akarok már váltani, amíg el nem visznek katonának.

  • Ja! Mert hogy te még nem voltál katona – tűnődött el – Na, de tudod mit? Váltsál! Ha két hónapra, akkor annyira, de semmi nem indokolja, hogy fele annyit keress, mint amennyit kereshetnél. Vagy ha nem, - nevette el magát – eltiltalak a lányomtól. Na, de menj most, mi is hagy haladjuk! Kinga kikísér, úgyis megy átöltözni - tette vállára atyaian a kezét, majd sarkon fordult, hogy vágja tovább a krumplit.

 

Amíg ez a rövid beszélgetés zajlott, a két nő a háttérből figyelt. Kinga mögötte állt Zsoltnak, így őrá ügyet se vetett, de a Mari tekintete végig rászegeződött, s ez valahogy zavarta. A színét se figyelte annak a szempárnak, de valahogy nagyon szúrósnak érezte. Ránézni nem nagyon mert, hiszen nem volt szava se hozzá, anélkül pedig úgy tűnik, mintha bámulná. Na, de majd elmúlik ez az érzés később, ha majd lesz miről beszélniük. Miután a Józsi bá otthagyta a gyalogúton, nem volt más lehetőség, mint távozni. Kinga ment előtte kifelé. Zsolt most őt méregette, simogatta tekintetével, azzal a boldog tudattal, hogy ez a lány mostantól az ő kedvese. Nem kell azon agyalni, milyen indokkal találkozzanak, a dolognak ez a része megoldott. Csupán a kedvét kell majd keresni, de ez aligha esik majd nehezére. A gyönyörködésben majdnem elfelejtett elköszönni, de csak majdnem.

  • Viszlát főnök, csókolom Mari néni! - kiáltott vissza.

  • Néni ám az öreganyád! - hallotta a választ.

Bocsánatkérően magasra emelte a karját, de vissza se fordult. Követte a banánszoknyás lányt, s közben próbálta felidézni maga előtt azt a duci kis ózdi csajt, aki valójában ugyanaz a személy, de talán csak a járása hasonlít. Aztán riadtan arra gondolt, hogy most mindjárt búcsúintésre emeli a kezét, mint szokta. Nem emelte. Kitárta a kertkaput, s tartotta, be ne csukódjon a rákötött rúgó miatt amíg a fiú ellépett előtte. Közben kihúzta magát mint egy őrtálló alabárdos, fejét magasra tartva. Zsolt nem bírta megállni, hogy meg ne csókolja. Azzal nem is gondolt, hogy Józsi, meg Mari még nem merült bele a munkába, hanem rájuk szegeződik a tekintetük.

  • Naa! - reagálta le a lány, de ebben az egyetlen kurta szócskában benne volt minden. Az is, hogy ez jól esett, reméltem is, hogy nem hagyod ki a lehetőséget, meg az is, hogy mit csinálsz te bolond, hisz az apuék még figyelnek. Szeretetteljes volt ez a felháborodásnak álcázott szócska. Hanglejtése felért egy visszaadott csókkal. Több is volt annál. Nem csak egy elcuppantott pillanat, hanem valami lelket melengető megnyilatkozás, amiből a fiú úgy érezte, ez a lány hozzá tartozik. Sőt! Azt, hogy ez a lány boldog attól, hogy Zsolt ezt az összetartozást ezzel a lopott csókkal meg is erősítette.

Zsoltnak feltöltődött a lelke. Repesett a boldogságtól, mint egy kiskamasz. Nem számít, hogy megvolt már korábban Zsuzsa, Sára, Juci...Nem számít, hogy rég betöltötte a huszadik életévét. Úgy érezte magát, mint aki szerelmes, ráadásul most először. Kinga ugyan még nem adta oda magát, talán sokáig nem is fogja, de mindez nem számít. Az a pillanat is eljön majd, de rá kell vennie a lányt, hogy ő akarja. Ez egy szép feladat. Nem számít meddig tart. Pedig volt olyan időszak, amikor elvesztette a szüzességét, hogy ezután nem bírja ki szex nélkül. Igaz, azelőtt is azon járt az esze, de utána ez még hangsúlyosabbá vált. Talán az a férfi sorsa, hogy ne tudjon soha szabadulni ettől a gondolattól. Ha az utcán meglát egy nőt, akaratlanul is a fenékre, a combtőre vetődik a tekintete. Nincs ebben semmi szándékosság, ez az ösztön, a természet ereje. Miért számít szebbnek az a nő, akinek kellően széles a csípője? Ennek a szexben semmi jelentősége. Valójában a melleknek se sok. A könnyebb szülés, az utód ellátása, táplálása szempontjából lényeges. Gondol erre egyetlen férfi is, amikor gyönyörködik a női test szépségében? Na, ugye hogy nem!

 

  • Majd gyere! - nyújtotta csókra Kinga a száját már az utcára nyíló kapuban.

Zsolt kurjantott volna legszívesebben egy nagyot örömében, miután becsukódott mögötte a belemezelt vaskapu, de visszafogta magát. Inkább csak tenyérrel rávágott az út szélén álló Wartburg oldalára, mintha egy ló tomporára vágott volna, de maga is megijedt attól a lemezhangtól, amire a járókelők is felkapták a fejüket. Legalább azok is tudják, hogy most jött ki a Tóth Béla-féle portáról, amit valami zsarátnoki vett meg. Az is köztudott hogy van annak egy szép lánya, aki nem szokott köszönni az utcán. Zsolt azzal szórakoztatta magát, hogy megbeszélte magával, mit gondolnak a falubeliek. Amíg sietve lépdelt Tibiék felé, próbálta emészteni amit a volt - és talán leendő - főnöke mondott. Miféle új lehetőségről beszél? Mit lehet egy kőművesmunkán újítani? Aztán a nagy gondolkodásba bevillantak a Mari dús keblei, mahagóni színű kócos haja, szúrós szemei. Ezeket a gondolatokat elhessegette, de nem sikerült a malteros kanálra terelni gondolatait, mert már azt látta lelki szemeivel, amikor Kingával...illetve akkor még Magival ülnek a bolyki moziban, a haverokról megfeledkezve, s nézik, de nem látják a filmet. Azt látja, ahogy a sötétben matat a szoknya alatt, de már nem emlékszik biztosan így volt-e, vagy csak szerette volna. Legelső találkozásukra gondol, amikor a lány csikkről gyújtott rá, majd a másodikra, amikor már nem dohányzott. Aztán azt idézte fel, mennyire felháborodott mindig, ha az anyját említette. Aha! Mostohája van. Talán elváltak a szülei, vagy valami még nagyobb sokk érhette ezt a lányt akkor, évekkel ezelőtt. Igaza volt a múltkor, hogy tényleg nem tud róla semmit. Annyit talán, hogy kell neki ez a lány. Nem is esélytelen a dolog. Az se baj, hogy az apja is kedveli. Ha nem így lenne, azt is túl lehetne élni, de ha így van, az ellen nem kell hadakozni. Még valami jó is kisülhet belőle, hiszen egy apa mindennél fontosabbnak tartja a lánya boldogulását. Nem hátrány egy ilyen apa pártfogását vőként élvezni. Na, ezen a „vő” dolgon el is mosolyodott. Még szerencse, hogy senki nem látja. Mit szólnának, hogy mit nevetgél magában ez a bolond.

 

  • Na, megjött az elveszett – jegyezte meg a kapuban álló új menyecske.

Szép látvány volt a pöttyös piros ruhájában, a hátrakötött babos kendőjében. Ez utóbbi igen szokatlan volt, hiszen ez a generáció nem szokta már bekötni a fejét. Télen is inkább sapkát hordanak a lányok, nyáron meg semmit. Az asszonyok úgyszintén, hiszen nem divat már az öltözködéssel megkülönböztetni őket. Nem az a világ van már.

Nem volt Sára egyedül, de nem a férje állt mellette, hanem közös barátjuk, Freddi.

  • Máris lecserélted az új embert? - tett egy csípős megjegyzést, válaszul az „elveszett”-re.

  • Jön mindjárt Tibi is. Freddi csak vigyáz rám, nehogy elraboljanak megint, mint az éjjel.

  • Mert elraboltak? Ki tette?

  • Én – válaszolt mosolyogva Freddi – Meg az ikrek.

  • Ja! Mert, hogy te akkor már nem voltál itt? Hamar leléptél.

  • Nem bírtam az elém állított feladattal.

  • Hagyjuk! - legyintett Sára.

  • Láttam ám – mondta Freddi – hogy jött a busztól a barátnőd, a Manci.

  • Ezt most direkt csinálod? Tényleg ennyire hülye vagy, hogy nem tudsz megjegyezni egy nevet? Egyébként tudok róla, onnét jövök - tette hozzá bujkáló mosollyal.

  • Miért nem hoztad magaddal? - szegezte neki a kérdést támadólag a menyecske.

  • Dolga van....Máskülönben – ne mond ki senkinek – de ez eszembe se jutott.

  • Na, akkor menj befelé, hamarosan tálalják az ebédet. Mi megyünk, jön is a Tibi.

 

Tibivel szinte csak menetből kezeltek, s ment mindenki a dolgára. A sátor egy része már el is volt bontva, gyerekek verték fel az udvar porát, amint a díszítésre használt gallyakat húzgálták kifelé az út szélére, hogy azt onnét tovább vigye a Sanyi sógor, ha megjön a lovaskocsival. A lócáknak, asztaloknak is elbontották már a nagyobb felét, hiszen a népesség talán a tizede a szombatinak. Ráadásul most már senki nem számít vendégnek, nem kell kiszolgálni, mindenki tudja hol talál ételt, italt. Ettől persze még asztalhoz kell ülni, amit most éppen az örömanya szorgalmaz. Tolja is befelé Zsoltot, hogy üljön mindenki asztalhoz! Évikével egy-egy kurta „szia”ki is merítette a kommunikációt.

 

Ebéd után teljesen kiürítik az udvart, s egy másik csapat szállítja is tovább a sátoranyagot a következő lagzi helyszínére. Lefelé bukik már a nap, amikor Zsolt el tud szabadulni. Az ottmaradottak nem nagyon szomjasak már. A Tibi egyik nagybátyja felkap egy harmonikát, s kissé hamisan húzza, hogy „Mariána, Mariána....

  • Mi ez a szar? - kérdi felháborodottan egyik mulatni szándékozó idős rokon.

  • Tengerész volt a Pista. Az Adrián hajózott, ott tanulta – mondta valaki magyarázólag.

  • Nem érdekel!- kiabált túl mindenkit - Húzzon rendes nótát! Csak csendesen! - ordította.

  • Nem úgy sógor! Elejéről!

    ….

 

A Tóth Béla-féle portára ugyanúgy jutott be, mint délelőtt. Csengetett ugyan, de nem volt zárva a kapu. A háziak az udvar végében üldögéltek a tűz mellett, forgatták a nyársat. Finom sült szalonna illat terjengett. Zsolt ugyan nem volt híján ételnek-italnak a délután, de mégis megcsurrant a nyála.

  • Jó estét főnök, csókolom Marika! Szia – súgta oda halkan Kingának, átkarolva a derekát, amikor a lány felállt, hogy széket hozzon neki.

  • Na, legalább már a nénit elhagytad – reagált a köszönésre az asszony – Ha kérhetném, legközelebb úgy köszönj, hogy szia Mari! Vagy meghúzom a hajad – tette még hozzá mosolyogva – Sütsz velünk szalonnát?

  • Hallgass rá, – szólt Józsi – mert megteszi. Már azt hittem nem is jössz. Hozzak egy nyársat?

  • Nagyon csábító, de nem nagyon bírok már gondolni se kajára...talán egy harapás kenyeret megennék az íze miatt. Azért pedig kár lenne vágni még egy darab szalonnát.

  • Dehogy lenne kár – állt fel Józsi, félretéve az addig forgatott nyársat. A forró szalonnából a fű közé csöpögött a kiolvadt zsír.

  • Maradj apu! Majd én neki adom a szalonnámat, úgyse sütném már tovább – ajánlotta Kinga.

  • Na! – ült vissza Józsi, pedig már a kezét is megtörölte – Megvan a megoldás.

Zsolt így a Kinga szalonnáját sütötte tovább. A lány is elfoglalta magát, mert a szervizasztalon lévő paradicsomot, paprikát, hagymát vágta össze egy tányéron, hogy a többiek tudjanak belőle enni a zsíros kenyérhez már akkor is, amíg egyik kezüket a nyárs foglalta le. Józsi sajnálkozott, hogy nem ihat meg egy pohár bort, mivel vacsora után autóba kell ülnie. Zsoltnak azért felajánlotta, aki persze visszautasította egyrészt illendőségből, másfelől nem nagyon kívánta, hiszen lagziból jött, ahol bőven lehetett benne része.

  • Sok krumpli lett? - próbált érdeklődést mutatni, pedig egyáltalán nem érdekelte.

  • Ah, dehogy lett. Alig több, mint amit elültettünk. Éppen csak megújult a készlet. Persze a fészer alatti verem így is majdnem tele van vele.

  • Ja! Mert, hogy itt tárolják.

  • Hol máshol? Zsarátnokon legfeljebb az erkélyre rakhatnánk. Jó lenne itt a domboldalban venni egy boros pincét, ott jó helye lenne. Nektek van-e. Vagy tudsz esetleg eladót?

  • Eladó pince mindig van, majd utána érdeklődöm. Egyébként nekünk sincs. Apám azon kevesek egyike Póriban, akinek nincs pincéje. Pedig úgy tartják, hogy nem is ember, akinek nincs. Na, de ugyan mit raknánk bele? Hiszen szőlőnk sincs.

Ezután még hosszasan elbeszélgettek a borról, függetlenül attól, hogy valójában egyikük sem értett hozzá. A két nő csendben hallgatta őket, s talán mosolyogtak is magukban a két szakértőn, de ez már nem látszott a szunnyadó parázs elmúló fényénél. Rájuk sötétedett. Zsolt várta, hogy szóba kerül a munkával kapcsolatos közös dolguk, de nem akarta ő szóba hozni. Józsinak akkor jutott eszébe, amikor asszonya szóvá tette, hogy lassan ideje lenne hazaindulniuk.

  • A munkáról még nem is beszéltünk.

  • Na, akkor gyorsan beszéljétek meg, mi pedig Kingával elpakolunk, kipakolunk, bepakolunk....vagyis érted

  • Majd lesz még alkalom máskor – próbált hárítani Zsolt, de Józsi nem hagyta ennyiben.

  • Gyorsan elmondom a lényeget. Gyere vissza a céghez mielőbb! Ha már itt vagy, meg még összeszedek négy-öt srácot, lehet egyezkedni a főnökséggel. Eddig is dolgoztam maszekban, de az nem volt hivatalos. Gondolkodtam, hogy kiváltom az ipart, de a maszeknak nincs társadalombiztosítása, vagy ha úgy jobban érted, esztékája. Ha beteg lennék, fizetnem kellene az orvosnak. Maradunk tehát a szövetkezetben, amin belül a mi brigádunk ha úgy tetszik, egy kisebb szövetkezés lenne. Mi végeznénk azokat a munkákat, ami a cégnek túl kicsi, meg a korábbi munkák utáni garanciális javításokat is mi csinálnánk. Tudom mit gondolsz, hogy a garancia ingyen van. Egy lótúrót van ingyen. A cég ugyan nem kap érte fizetséget, hiszen vállalt kötelezettség, meg valójában a mi munkánkból eredő hibákat, hiányosságokat kell kijavítani, pótolni. Viszont ezek szervezését, bonyolítását én egyedül vállalom magamra, a többi vezető ezen terhek alól felszabadul. Ezért engem hálából nagyon jól megfizetnek. Az még alkudozás tárgya, hogy mennyire. Mivel ti lesztek a szupercsapat, nem dolgozhattok 4-5 ezer....mennyit is keresel most? Hármat? Ej fiú! De bolond is vagy. Holnap add is be a felmondásodat! Biztosan lesz felmondási idő. Segédmunkás státuszban vagy ott ugye? Akkor két hét, de ha kéred, talán el is engedik. Tudsz a gyárból telefonálni?

  • Jóban vagyok a titkárnővel....nem úgy – tette hozzá magyarázólag, mert érezte a hátában Kinga szúrós tekintetét. Látni ugyan nem látta, de megérezte, hogy figyel.

  • Vagyis? - sürgette Józsi a választ.

  • Vagyis meg tudom oldani.

  • Akkor old meg! Kérd, hogy tekintsenek el a felmondási időtől, aztán telefonálj, hogy mit szóltak. Holnap benn leszek az irodában azt hiszem, egész nap. Ha mégsem, akkor szólok Lázárnénak, hogy keresni fogsz. A felvételedet úgyis ő fogja intézni. Van kérdés? Nincs? Akkor nem is tartóztatlak tovább. Köszönj el a csajoktól, megyünk mi is hazafelé. Aztán várom a jelentkezésedet.

 

Zsolt úgy érezte, kész tények elé állította Józsi bá. A gyorsan elmondott teendőket úgy fogadta, mint valami diktátumot. Zsongott a feje. Fél úton járt hazafelé, amikor azon kezdett el gondolkodni, hogy megcsókolta-e eljövetelkor újdonsült kedvesét, vagy megfeledkezett róla. Megrágta a hallottakat oda-vissza, próbált okot találni arra, hogy ne ezek szerint cselekedjen, de minden mellette szólt. Talán az ellen lázongott a lelke, hogy Józsi nem bízta rá a döntést, hanem megmondta, mit tegyen. Felnőtt ember. Tudja, mit akar, tudja mi a jó neki....vagy mégsem?

 

Közben hazaért. Néhány házzal tovább sétált, mert úgy érezte, még nem gondolta végig. Addig nem megy be, amíg nem döntött. Aztán másként gondolta. Adott magának néhány óra gondolkodási időt. A gyárban csak nyolckor érkezik a főnök. Addig van még ideje....

 

Legénybúcsú

 

Miután végleg befuccsolt a zenekar, a tagok még összejártak, együtt múlatták az időt, együtt unatkoztak. Nem igazán találták a helyüket. Elhangoztak nagyon lehangoló beszélgetések is. Nem azt tervezgették, pontosabban nem azon fantáziáltak, hogy világhírű zenészekkel bandáznak majd együtt, inkább az volt a domináns beszédtéma, hogy széthullik a banda. Bevonul egyikük, másikuk katonának, megházasodik, elköltözik a faluból akár a párja, akár a munkája miatt. Családot alapítanak, mindenkinek meg lesz a saját gondja, a banda pedig nem lesz más, mint emlék. Zsoltnak az is sokszor eszébe jut, amikor a szomszédság okán hivatalos volt a gyerekkori szerelmének a lakodalmába. Nem volt egy felhőtlen mulatozás az a nap. Még az sem emelt a hangulatán, hogy maga a vőlegény kínálta itallal: „igyál Parádi!” A keserű visszaemlékezés szomorúságát még az is fokozta, hogy ott figyelt fel későbbi szerelmére, aki akkor még csak egy legények által körberajongott feltűnően széplány volt. Nem volt hozzá sokáig semmi köze, azt se tudta, hogy mit mondjon neki, ha esetleg alkalom adódott beszélgetésre. Sokat szenvedett később a reménytelennek hitt vágyakozástól. Utólag már az is gyenge vigasz, hogy voltak együtt töltött éjszakáik. A vége mégis az lett, hogy a lány másnak lett a felesége.

 

Nem túlzás azt állítani, hogy sorscsapásként élték meg a felnőtté válás elkerülhetetlenségét. Valaki okos mondta, hogy célokat kell kitűzni, aztán mindent megtenni annak eléréséért! Mi is a cél? Komoly kérdés. Együtt zenélni Eric Claptonnal, vagy valami hasonló zenei nagysággal…na ez nem reális. A realitás az, hogy aki zenélni akar, annak rengeteg szorgalommal meg kell tanulni zenélni! Nem elég lefogni néhány akkordot. Igaz, a nevenincs bolgár gitár, a Regent erősítő nem világszínvonal, de ha az lenne, az se pótolná a zenei tudást. Célokat kell kitűzni, de képességeinkhez mérten elérhető célt. Saját ház, család…talán még egy autó, s mindennek eléréséhez egy lehetőleg jól fizető munkahely. Nem árt, ha szereti is az ember a munkáját, de ha elég jól jövedelmez, akkor nem kell feltétlenül szeretni. Aztán a házat be kell rendezni, a családot fel kell nevelni, s ez rengeteg pénzbe kerül. Eltelik vele néhány évtized. Mellé nem fér be szórakozásból zenélni. Talán annyi belefér, hogy vasárnap kimegy az ember a meccsre ordítani, meginni közben néhány sört. Vagy aki inkább csendben üldögélne a vízparton, alkalmanként azzal tölti fel a lelkét. Na, de aki egyiket se szereti?

 

Lehangoló gondolatok. Miért kell egyáltalán felnőni? Vagy miért nem lehet, hogy az ember 20 évesen nyugdíjat kap, hogy ráérjen, s legyen miből szórakozni, s majd öregkorban dolgozik, amikor már nem vágyik szórakozásra. Ezt az elképzelést persze az öregek nem támogatják. Háborog az ember lelke, de a sorsát senki nem kerülheti el.

 

A banda sorsa megpecsételődött már akkor, amikor elszálltak a 220V-tól az erősítő hangfalai. Másik pecsét az volt, amikor Tibi bevonult katonának. Azt remélte, hogy a minisztériumban dolgozó nagybácsi elintézi a leszerelését, de úgy tűnik, nem nagyon töri rajta magát. A harmadik pecsétet ugyancsak Tibi nyomta rá a banda sorsára. Megházasodik. Legalább kap a seregtől 10 nap rendkívüli szabadságot. Nem ez az oka, de ezt a lehetőséget is ki kell használni! A feleség aligha támogatja majd Tibi zenei törekvéseit. Nem számít, hogy korábban Sára is szívesen üldögélt a színpad sarkában miközben a fiúk nyomták a rock&rollt. Ezután másképp lesz, hiszen elmúlt a gondtalan ifjúság.

 

*

 

Már áll a sátor Tibi szüleinek az udvarán. Szokatlanul korán kerítettek rá sort, de sok munka volt vele. Nem akarták utolsó percre hagyni, hiszen az egész faluból kellett összeszedni a ponyvákat, a faanyagot a lócáknak, asztaloknak, oszlopokat, szarufákat a váznak. Rég nem volt már lagzi a faluban, minden anyagot máshonnét kellett összekunyerálni. Lesz még a nyáron három másik. Ők már egyben viszik tovább. Az egész banda itt munkálkodott az elmúlt hétvégén, de rajtuk kívül ott tüsténkedett szinte az egész rokonság. Gyakorlatilag ez is felért egy kis lagzival, éppen csak a menyasszony hiányzott. Mindenek előtt néhány ólat, az udvari kemencét kellett elbontani, a hepehupás udvart kőporral megteríteni, ledöngölni, hogy helye legyen a sátornak... Na, de sora van itt mindennek. Az asszonyok egy héttel még korábban összegyűltek megsodorni a csigatésztát, s közben elnyalogattak néhány üveg likőrt az üdítők és sütemények mellé. A sátorállításhoz már komolyabb italkészlettel kellett felkészülni, hisz ez már a férfiak bulija. Nem lehet likőrrel megfájdítani az érzékeny hasukat.

    - Jön már a zsarátnoki néma lyány – közölte egy idős rokon a kapu felől érkezvén.

    Zsolt rögtön tudta kiről van szó. Kingát nevezték így, mert néhányan nehezen viselték, hogy nem köszön nekik. A lány – lévén városi – úgy tartotta, hogy csak annak köszön az utcán, akit ismer. Póriban nem sokan voltak ilyenek. Mivel csupán nyaralónak használták a házat, ez az ismeretség, szinte csak a szomszédokra korlátozódott. Most persze jól jött ez az epés megjegyzés, legalább „véletlenül” találkozhattak. Kapcsolatuk valahogy nem nagyon akart kialakulni...vagy helyreállni. Zsolt igyekezett úgy tenni, mint aki nem is nagyon törekszik rá, pedig nagyon is szerette volna maga mellett tudni Kingát. Akár már ebbe a lagziba is eljöhetne mint hozzátartozó, de biztosan visszautasítaná a kérést. Most éppen itt az alkalom, hogy ezt a dolgot helyretegyék. Kisietett az utcára.

  • Kinga! - kiáltott utána, mert mire kiért, a lány már elhaladt a ház előtt.

  • Nocsak! Már tudod a nevemet? - fordult meg, huncut mosollyal az arcán.

  • Már régen is tudtam, csak közben megváltozott – sietett utána.

    Odaérvén puszival szándékozta üdvözölni, de Kinga hamar felismerte a tétova mozdulatot, s hátralépett.

  • Mit képzelsz? Itt az utcán? Kik vagyunk mi egymásnak?

  • Na, ezt jó volna már helyretenni! Tudom, neheztelsz, amiért két évig nem is kerestelek...

  • Jóhogy! - vetette közbe a lány.

  • Hogyan tudnám ezt jóvá tenni? Mégis csak barátok voltunk Ózdon.

  • Az engem semmire nem kötelez.

  • Akkor engem miért?

  • Na, szia! - fordult sarkon egy vállrándítással.

  • Várj!

  • Van valakid?

  • Nem mindegy neked?

  • Nem. Szeretném, ha elkísérnél a jövő héten a barátaim esküvőjére!

  • Hülyéskedsz?

  • Dehogy!

  • Mint micsoda?

  • Mint a barátnőm....vagy – nyelt nagyot - mondjuk, a menyasszonyom.

  • Na, ez már komoly – nevetett nagyot a lány, de nem volt ez valami felhőtlen kacaj, inkább a meglepetés hozta ki belőle. Hirtelen nem tudott mit kezdeni ezzel a felajánlással.

  • Na mit szólsz?

  • Hogy mit szólok? Meglepődtem. Most mit mondjak erre?

  • Természetesen igent.

  • Természetesen? Tudod mit? Kérj el apámtól! - próbált hirtelen valami akadályt gördíteni a fiú elé.

  • Rendben. Úgyis találkozunk hamarosan.

Ettől a választól mindketten meglepődtek. Zsolt talán még jobban is, mint Kinga.

  • Akkor ezt megbeszéltük. Na pá! - köszönt el a lány, s a tőle megszokott koreográfiával távozott. Tyúklépésben, és hátra se fordulva integetve.

 

  • Már kerestelek – nyomott egy kibontott üveg sört a kezébe Freddi abban a pillanatban, ahogy belépett a kapun.

  • Szép lyány – jegyezte meg a Kinga közeledtét jelző rokon vigyorogva – Megtaníthatnád köszönni!

  • Az is meg lesz bátyám előbb-utóbb.

  • Mer' a lyány má' megvót?

    Ezen nagyot nyerített az egész társaság. Illett valami frappánsat válaszolni, de olyat, ami igaz is.

  • Az is meg lesz bátyám előbb utóbb.

Inkább utóbb, mert ezen a hétvégén már biztosan nem. Tibi a sátorállításnál még nem volt itthon, de péntek reggel elkezdte a 10 napos szabadságát letölteni. Nászútra így már nem lesz idő, de majd pótolják leszerelés után. Most a legénybúcsúnak van itt az ideje. Eldöntötték, hogy ezt a hétvégét maguk közt töltik el. Tibi, Zsolt, Freddi, Stupli és Bongó. Szigorúan az egykori zenekar. Helyszín a Nyéki tó. Bongó horgász, majd kifogja a bográcsba valót a vízből.

Indulás este hatkor a klub elől. Azért innét, mert Zsolt korábban itt hagyta a magnóját, amit vinni akart magával. Csak később eszmélt rá, hogy mennyire értelmetlen dolog ez, hiszen útközben a kocsiban is hallgathatnak zenét. Ha elég közel parkolhatnak a táborhelyhez, akkor a helyszínen is. A magnó telepei egyébként is legfeljebb 6 óra kapacitásúak, ez pedig kevés a hétvégére. Stupli ugyan hozott magával egy gitárt, de a dalolásaikról csak úgy tudnának felvételt készíteni, ha lenne a magnóhoz megfelelő mikrofon. Az pedig nincs. Vagyis semmi értelme nem volt bemenni a klubba...hacsak az nem, hogy a jelenlévőknek eldicsekedhettek azzal, hogy az egész hétvégét vízparton fogják tölteni. Juci volt nagyon nekikeseredve, amiért nem vitték magukkal. Pedig úgy tartja, hogy ő a banda hatodik tagja, de a kabalája mindenképpen. Két alapos indok is gátat vetett ennek a lehetőségnek. Egyrészt a kocsi öt személyes, másfelől lányoknak nincs helyük legénybúcsún. Mindez persze csak kívülállónak meggyőző, a Juci duzzogásán nem segített. Tibi igyekezett mielőbb szabadulni ettől a kényelmetlen helyzettől. Olyan hirtelen indult el a kocsival, hogy Zsoltnak nem volt ideje beszállni. Éppen csak belépett a hátsó utasajtón, de még a súlypontja kívül volt. Úgy érezte biztonságosabbnak, ha lemarad. Nyitott ajtóval mentek legalább 100 métert, mire a sofőr felfogta mit kiabálnak az utasai.

  • Öregem ez meleg volt – nyúlt át Zsolt előtt a középen ülő Bongó, s lenyomta a zár reteszét.

  • Minek zárod be?

  • Nehogy kiess megint!

  • Bocsi – mentegetőzött Tibi – de attól féltem, nem tudjuk Jucit lerázni.

  • Nem is fért volna be – mondta Zsolt indulattól fűtött hangon. Még csak most kezdte felfogni, mi lett volna, ha nem lép gyorsan vissza, s már a mozgó autóból esik ki.

  • Majd az öledbe ült volna. Volt már rá példa – szólt be Freddi, amin hangos röhögés tört ki a társaságban.

  • Hehehe. Jaj de vicces. Savanyú a szőlő?

Erre Freddi nem tudott mit mondani, hiszen mind tudták, hogy voltak ilyen irányú törekvései.

 

Már félúton jártak, amikor eszükbe jutott, hogy ma még valamit enniük is kellene. Kaját viszont nem hoztak. Zsarátnokon talán lett volna éjjel-nappali bolt, de rég túl voltak már a városon. Egyetlen lehetőség maradt a nyéki italbolt. Májkrém, húskonzerv, csoki. Ez volt a lehetőség. Na, meg ital. Italt, az italboltból! Húsz üveg sör, meg egy üveg konyak. Lédig konyak sörösüvegben. Zsolt kissé zaklatott volt, így már a kocsiban elkezdte a konyakozást. Történt ugyanis, hogy a lezárt retesz miatt nem nyílt az ajtó. Erősebben megrántotta, s a kis kilincs letörött.

  • Majd meglepsz egy kilinccsel névnapomra – nyugtázta Tibi az esetet.

 

A tóparton Bongó volt ismerős, ő keresett táborhelyet. Neki se volt ez egyszerű, hiszen már sötétedett mire bezötykölődtek a két tó közti kicsiny félszigetre.

A kocsi lámpájának fényénél az ikrek felállították a sátrat, Freddi a sörkészletet vette kezelésbe, Zsolt a konyakot iszogatta szorgalmasan. Mivel egyébként nagyon ritkán iszik, hamar jelentkezett az ital hatása.

  • Még szerencse, hogy Bongót is hoztuk – mondta Zsolt, miközben a táskarádión próbált élvezhető minőségben hallgatható zenét találni – mert nélküle azt se tudnánk, hol vagyunk.

  • Már hogyne tudnánk – mondott ellen Freddi, a fűben ülve szorongatva a sörét- Nyéken.

  • Na, ez nem teljesen igaz - helyesbített Bongó – úgy tudom, hogy ez a rész már Ládháza.

  • Nem mindegy? - vetette közbe Tibi.

  • Valójában mindegy, hiszen ma már egy falu a kettő, de a történelmi hűség kedvéért...

  • Nehogy történelemórát tarts itt nekünk! - csatlakozott a témához utolsóként Stupli is, aki a sátorcövekeket kalapálta a földbe. Inkább hallgassunk zenét! Rakjatok be egy jó kazettát, ha már hoztuk a magnót.

  • Nem jó ötlet – ellenkezett Zsolt – hamar lemerül az elem

  • A rádióban nem?

  • Abban nem. Egy évig is kitart a hat darab góliát elem, de még akkor sem azt veszem észre, hogy gyengén szól, hanem azt, hogy a sav szétmarta az érintkezőket.

  • Akkor marad a rádió.

  • Igyál inkább egy sört! - bontott ki két koronadugót összeakasztva Freddi egy újabb üveget.

     

 

Áll a sátor, körbeülték a majdani tűznek a helyét, s mindenki fogott egy sört. Még Bongó is, aki határozottan tartózkodik az alkoholizálástól. Zsolt kelletlenül adta ki kezéből a konyakot, noha ekkorra már a felét egyedül megitta.

  • Alaposan belehúztál – állapította meg Tibi – nem lesz ebből baj? Vagy bánatodban iszol?

  • Miféle bánatom lenne? Egyébként vigyázok én magamra, tudom mennyi az elég. Elevenen él még bennem a múltkori emlék, amikor a Lajosbá pincéje előtt nagyon berúgtam attól az iszonyatosan rossz bortól. Majd' meghaltam, olyan beteg lettem.

  • Olyan bánatra gondoltam, hogy talán a főnököd lánya...

  • Nem főnököm, hisz egy éve is van, hogy nem ott dolgozom

  • Attól még tudod kire gondolok

  • Ja. Jó volna most is inkább körülötte sündörögni, de hát téged búcsúztatunk, hiszen igába hajtod a fejed hamarosan.

  • Ráadásul önként – tette hozzá feltartott mutatóujjal Freddi

  • Persze, hogy önként. Senki nem házasodik kényszerből

  • Csak muszájból – röhögött nagyot Freddi.

  • Amire te gondolsz, az speciális helyzet, de akkor se muszáj. Kötelességének érzi a pasi, meg ezt is sulykolják bele, pedig sok esetben inkább mégse kellene összeházasodni csak azért, mert jön a baba. Ha szeretik egymást, akkor rendben van, de csak azért, mert bekapta a csaj a legyet...

    - Te mitől lettél ennyire okos? - kötözködött Freddi

  • A konyaktól – szólt be Stupli

Na ezen megint hatalmasat röhögtek

  • Igaza van Zsoltinak – szólt csendesen Tibi, miután elült a röhögés – Én speciel minden kényszer nélkül döntöttem a házasság mellett. Senki nem is erőltette, egyszerűen úgy érzem, ennek van itt az ideje. Nem mondták az öregemék se, hogy nősüljek meg, építsek házat, legyenek gyerekeim...belül érzek késztetést. Ösztönösen érzem, hogy ezt kell tennem. Apámék nem mondták mit tegyek, csak mutatták a példát. Ők is ezt tették, nekem is ezt kell tennem. Jó volt ez a néhány gondtalan év, de a bandának, a legényéletnek letelt az ideje. Lehetnék ugyan negyvenévesen is legény, de mégse mosathatom anyámmal a gatyámat örökké. A lányokat ugyan hajkurászhatnám még egy ideig...de valószínűleg egyre kevesebb sikerrel. Jó lesz munka után hazamenni egy biztos pontra.

    - Az se utolsó szempont, hogy zokni nélkül kefélhetsz – szólt be ismét Stupli – Zsoltikám, te mikor nősülsz?

  • Majd ha lesz kit elvenni

  • Ott van ez a Manci, Magdi...vagy minek is hívják

  • Kinga. Kinga a neve. Bár azt se tudja, hogy most hol vagyok. Szólni kellett volna neki! Még az is bizonytalan, hogy eljön velem a lagziba. Ez is egy rossz pont, hogy nem szóltam.

  • Reggel küldhetsz neki képeslapot a postáról, abból majd megtudja – javasolta Freddi, de bizonyára ő se gondolta komolyan, hiszen legjobb esetben is csak kedden kapná meg a lapot.

    Na, erre a problémára inni kell!

 

Zsolt maga is elcsodálkozott, milyen hamar eljutott arra a pontra, hogy eddig és ne tovább. Talán többet bírt volna, ha eszik is valamit ebéd óta, de ezen ma már nem segíthet. A látásának korlátozottságát ráfoghatná a sötétségre, hisz a kocsi lámpáját is lekapcsolták, nehogy reggelre lemerüljön az aksi. Ennek ellenére a többiek jól eltájékozódtak a hold fényénél. Mozgáskoordinációs zavarral is egyedül ő küzdött. Ügyelt is rá, hogy minél kevesebbet mozogjon. Többnyire csak ült a fűben, s igyekezett a fejét is egyenesben tartani, mert ha lenézett, vagy hirtelen fordította, szédülés fogta el. Freddi meg bontja a következő sört, pedig már a mostani is folyton elcsorog a szája szélén. A gyomra se nagyon akarja bevenni. Émelyeg. Freddi is felismerte a helyzet súlyosságát, s ráeszmélt, hogy nem csak illendőségből utasítja el a kínálást, hanem tényleg nem akar többet inni. Látszik rajta, hogy vége van. A holdfény ugyan becsapja a szemet, de mintha sápadt lenne az arca. Óvatosan felkel, eltántorog a társaság közeléből, majd a kígyó nevét kiáltja „boa”. Valamit motyog magában, erősen meggörnyedve áll egy darabig, két karjával a térdére támaszkodik, vár a következő ingerre, ami jön is hamar. Úgy tűnik, a teljes gyomortartalom távozott, de ettől nagyon elgyengült. Visszatámolyog a társaság közelébe, majd le is rogyik rögtön a fűbe. A fejét se bírja tartani. Úgy elterül, mint egy odavetett rongydarab. Újra öklendezni kezd, de csak egy kis epe folyik a száján végig. Rettenetesen keserű, muszáj köpködni utána. Nem kel fel amikor jön az újabb görcs, csak félrefordul. Részéről vége a ma esti társalgásnak. Csak magát átkozza, amiért megint így járt, noha tudja, ha többet iszik a kelleténél, nagyon belebetegszik. Ezzel elintézte a holnapi napját is. A többiek majd bográcsoznak, megtelik a levegő finom illatokkal, ami ahelyett, hogy meghozná az étvágyát, inkább a rosszullétét konzerválja. Arra gondol, micsoda szerencse, hogy nincsenek itt lányok, s nem látják ilyen állapotban.

  • Hozzak egy kis vizet kiöblíteni a szád, vagy megmosni az arcod? - kérdezte Bongó aggodalmasan.

  • Nem kell! Le van szarva.

  • Azt hittem hánytál.

 

Zsolt éjszakára is ott maradt, ahol kiterült. Elég meleg volt, de hajnalban már jól jött a takaró, amit valaki ráterített, miután sikerült elaludnia. A sátor szűk lett volna öt főnek, de végül csak hárman kellett osztozni a helyen, mert Bongó a parton töltötte az éjszakát. Ügyelt a bedobott horogra. Nem kellett volna, mert kapása se volt egész éjjel.

  • Jobban vagy már? - kérdezte Stupli az ébredező Zsoltot, amikor a hajnali napsütés felébresztette, az esti sör pedig kikényszerítette a sátorból.

  • Éhes vagyok.

  • Nem sokára beszaladunk Tibivel a faluba kajáért, de azt hiszem, csak hétkor nyit a bolt.

  • Hozzatok sört is! - mászott ki Freddi is a sátorból erősen hunyorogva.

  • Mit kiabáltok? - hallatszott a sátorból – Nem lehet tőletek aludni. Rakjátok már a tüzet a halászlének?

  • Aludj még egy kicsit! - válaszolt Stupli – Mindjárt megkeresem a tesómat, de attól tartok nem fogott semmit, mert különben már hozta volna.

 

Le is ment Freddivel együtt a partra. Hívták Zsoltot is, de nagyon gyengének érezte magát, inkább maradt. Aztán mégis feltápászkodott. A fejét nagyon nagynak, gyomrát pedig iszonyatosan üresnek érezte, de ételre gondolni se mert, mert már a gondolattól is hányingere lett. Úgy gondolta, ha a többiekkel nem is ment, azért csak meg kellene nézni, hol vannak. Tópartra jöttek, de vizet még nem látott. Elindult a bokrokon keresztül, erősen meggörnyedve. Azt hinné aki látja, hogy fáj a dereka, pedig talán csak ez a testrész volt az, ami nem fájt. A térdig érő gazban a virágzó bogáncsokat, csalánszigeteket kerülgette, akác surjánok karcolták a karját. Már bánta, hogy rövid ujjú ingben és szandálban vágott neki a bozótosnak. Persze nem igazán volt választása, hiszen így jött el otthonról. Na, de hallott már olyanról, aki strandpapucsban vágott neki a Magas-Tátrának.

Elé tárult a tó. Megközelíteni mégse tudta, hiszen talán 6-8 méter magas is lehetett itt a meredek part. A víztükör mélyen alatta csillogott a sziporkázó reggeli napfényben. A túlparton kis kalyibák sora, stégek, csónakok. Kissé balra uszály, kotróhajó, futószalagok, sóderhegyek. Ebben az irányban van a falu is, de a nagy nyárfák közt nem lehetett átlátni. Vonat zakatolás jelezte, hogy a vasút sincs messze. Szarka kerregett a jegenyefán, a fűben rigók szaladgáltak, sirályok repültek a víz fölött. Aztán különös foltot pillantott meg a víz felszínén. A kristálytiszta vízbe mélyen le lehetett látni, nem lehetett nem észrevenni a halrajt. Nem ismerte mifélék, de szokatlanul nagyok. Neki legalábbis azok voltak, hiszen amikor még rekesztettek odahaza a patakon, s azt a néhány percet kihasználva amíg a víznyomás el nem sodorja a gátat, kosarakkal végighalászták a leapadt szakaszt, bekotortak a padlanyok alá, a legnagyobb kifogott példány se volt több 30 dekánál. Ezek lehettek kb 70-80 centi hosszúak....súlyra a fene se tudja. Szólni kell Bongónak, hogy ide jöjjön! Azt persze nem tudta, merre keresse. Ha le tudna menni a partra, addig menne, amíg rá nem akad. Így persze csak a sátorhoz tudott visszamenni. Jól el is fáradt ebbe a száz méteres sétába, lefeküdt pihenni az éjjeli vackára. Megjöttek közben a többiek is. Beigazolódott, hogy tényleg nincs hal, tehát valami mást kell főzni, irány a bolt! Hoztak otthonról hagymát, krumplit, fűszereket, egy kis száraztésztát, de hús is kell....meg sör.

  • Figyelj Bongó! Ekkora halakat láttam – mutatta a méretet és a feltalálási irányt – Oda menj!

  • Jó, megnézem. Bár nem úgy működik ez, hogy ha látod már ki is tudod fogni. Tényleg nincs semmi kaja? - forgott körbe, mintha a kaját keresné.

  • Egyél csokit – javasolta a testvére – de megyünk máris Tibivel kenyérért...

  • Meg sörért – tette hozzá Freddi

  • Meg Freddivel sörért. Nagyon éhes vagy? - fordult sajnálkozó tekintettel a fűben kuporgó Zsolt felé.

  • Nagyon, de úgyse kívánok enni. Biztosan kijönne belőlem. Talán majd holnap.

  • Igyál valamit! - javasolta Freddi

  • Hülye vagy? Pont elég volt tegnap este. Hogy én mekkora marha vagyok! Pedig tudhattam volna, hogy ez lesz a vége.

  • Nem baj, úgysincs már semmi...talán egy kis ivóvíz, de azzal spórolj, mert kell a főzéshez.

  • Akkor én megyek is vissza a partra, hátha lesz már kapás. Közben szedek egy kis fát a tűzhöz. Zsolti, pihenj és őrizd a sátort!

     

    Tibi, Stupli és Freddi elkocsiztak Nyékre. Majd egy órába telt mire Freddi visszaért gyalog. Kiflivel, kolbásszal, vajjal és különböző rágcsálnivalókkal telerakott szatyorral.

  • Hát a többiek? - kérdezte a még mindig fekvő Zsolt.

  • Kiraktak itt az úton és visszamentek, mert állítólag lesz a boltban hús is, csak még nem hozták. Nem akarták, hogy tovább éhezzetek. Na, egyél!

Zsolt felült, beleszimatolt a szatyorba. Finom illatú friss kiflik voltak benne. Úgy érezte, ez jól fog esni. Kivett egyet, s letört egy darabot belőle. Amint rágni kezdte, ismét émelygést érzett a gyomrában. Kissé kelletlenül, de lenyelte a megrágott falatot, de többet nem kívánt enni.

  • Na, ezért aztán érdemes volt visszajönni. Bongó hol van?

  • Tudom én? A halakat bűvöli.

  • Na, viszek neki kaját, aztán megrakom a tüzet, hogy délre legyen ebédünk.

     

    Tizenegy óra is elmúlt már, amikor megjöttek Tibiék a hússal. Freddi ekkor már a slambucot forgatta, hiszen nem maradhatnak éhen azért, mert ezek ketten elcsavarogtak.

  • Ti meg hol jártatok ennyi ideig?

  • Miskolcon.

  • Odáig mentetek a húsért?

  • Odáig...bár nem csak azért.

  • Hanem?

  • Ott állt az út szélén az a Škoda, már amikor a kiflit hoztuk is.

  • Aha. Mi van vele?

  • Gondoltam megkérdem, segíthetünk-e.

  • Nem mondod, hogy elhúztátok Miskolcra.

  • Azt azért nem, de mivel nem tudtunk neki ékszíjat adni, elvittük, hogy vehessen magának. Te meg közben megfőzted az ebédet? A hússal mi legyen most már?

  • Vacsorázni is kell! Egyébként se hagyhatjuk nyersen, mert megromlik. Legalább eltelik a délután is. Halra továbbra sincs remény. Alszanak biztosan a hűs iszapban,. Nem jönnek fel ebben a melegben. Sört hoztatok?

  • Már bontom is – vette ki Stupli a csomagtartóból a sörös táskát.

    Bongóért le kellett menni a partra, mert magától nem jött volna ebédelni. Zsolt kihagyta az ebédet. Igaz, a délelőtt folyamán megbirkózott egy kiflivel, de ez untig elég volt a beteg gyomrának. Még vizet se mert inni, pedig ugyancsak sok folyadékot vesztett. A slambuc után Stupli próbált versenyt inni Freddivel, de mire a nap leszállt, ő járt úgy, mint tegnap Zsolt. Erről bizonyíték is készült, mert Zsolt azon felbuzdulva, hogy most már nem őt kell sajnálni, elővette a fényképezőt. Azt persze nem tudni sikerültek-e a felvételek, hiszen csak akkor adják be az Ofotért-ba előhívatni, ha betelik a film. Még most lett befűzve, egy részegre nem pocsékolnak 36 kockát. Még jó, hogy hamar lesz a lagzi. Ott biztos lesz mire elkattogtatni.

     

    Mivel Stupli nagyon vacakul érezte magát, szóba se jöhetett, hogy az esti tűznél gitározzon. Tibinek viszont megjött a hangulata. Kicsit most már ő is ivott, hiszen csak holnap kell vezetnie, megengedheti magának. Ez egyébként is az ő bulija. Picit hangolgatott Stupli gitárján, majd a húrok közé csapott.

  • Quantanamera...

    - Na ne má'! - hördültek fel mindannyian.

  • Tábortűzhöz ez illik. Nem? Jól van na. Akkor ezt...Ott áll a ház, hol New Orleans. Egy napsütötte ház. - kezdte énekelni a felkelő nap háza dallamára. Meglepő volt a magyar szöveg, hiszen Tibinek óriási tehetsége van a halandzsa szöveghez - Ott áll előtte jóanyám...

  • Ájájájáj! - intette le Zsolt – Kezd újra! Egéész úúúton hazafelé azon gondolkodám. Miként fogom szólítani rég nem látott anyám. Mit mondok majd először is kedves szépet neki, midőn - mely bölcsőm ringatá – karját terje sztiki. Sztiki sztiki sztiki, karját terjeszti ki.

    Harsány nevetéssel jutalmazták az adaptációt, s a következő versszakot már együtt énekelték. Bongó is csatlakozott a vidám társasághoz, hiszen estére mégis kifogott három halat, ha nem is túl nagyokat. Halászlének öt főre kevés, de majd megsütik reggelire.

  • Kár, hogy az otthoniak nem látják – mondta Bongó, miután a sokadik dalt is elénekelték.

  • Mégis csak jó banda vagyunk. Nemde? Kár, hogy nem maradt utánunk egy rendes felvétel – sajnálkozott Zsolt.

  • Vedd fel ezt! - javasolta Freddi – Hoztad a magnódat.

  • Hoztam, bár nem tudom minek, hiszen nincs hozzá mikrofon.

  • Az lenne az igazi – kezdett fantáziálni Bongó, ha fel tudnánk venni nemcsak a hangot, hanem a képet is, és otthon néznék, mint a TV-ben.

  • Ja. Állna itt mellettünk egy közvetítőkocsi – akadékoskodott Zsolt.

  • Dehogy. Lenne mondjuk egy ilyen készülék, – vette kézbe a táskarádiót – itt oldalt ennek a gombnak a helyén lenne a kamera, itt a lapján a képernyő, amin lehetne nézni mit vesz fel. Valahol messze egy ugyanilyen készüléken pedig lehetne nézni...akár egy úton lévő autóban is. Elég lenne hozzá egy ilyen ostorantenna is, mint ami ezen a kocsin is leng.

  • Valamikor biztos lesz ilyen is...mondjuk úgy 50-60 év múlva.

  • Nem kell annak olyan sok idő. Látod, hogy a Derrick-ben is a kocsiból telefonálnak. Biztosan van olyan a valóságban is, nemcsak a filmekben. Hordozható TV pedig már nekünk is van, csak meg kell találni azt a pontot, ahol jó a vétel.

  • Ja, meg van hozzá áram.

  • Nekem elég lenne – szólt Tibi, ha Sárával tudnék beszélni.

  • Menj be a postára, ott van telefon. - javasolta Stupli

  • És kit hívjak fel, te nagyon okos? A tsz-irodát?

 

Talán egy órát tartott a jókedv. Amíg megint elő nem jött a téma, miszerint széthullik a társaság. Ehhez jött még hozzá a Stupli sajnálása, mert most ő itta betegre magát. Hagyták kialudni a tüzet, és lefeküdtek aludni. Ketten most is a szabadban, de éjfél után az elősátor alá húzódtak, mert csendesen esni kezdett az eső. Ez el is döntötte, hogy reggel indulnak haza.

 

Hajnalra elállt az eső, de így is csak az tartotta őket vissza, hogy meg kell sütni a halat. Nem mondhatni, hogy jóllaktak, az italuk is elfogyott, így a hazaúton Tibi meghívta a társaságot a Pótkerékbe egy villásreggelire. Zsolt ugyan tiltakozott, mert legszívesebben otthon lett volna már.

  • Azért jó buli volt. Nem? - kérdezte Tibi már útban hazafelé.

  • Háááát. - jelezte Stupli, hogy nincs erről meggyőződve – néhány év múlva biztosan úgy emlékszünk majd rá.

 

Valami véget ért

 

 

Az lett volna természetes, ha egy közösen eltöltött hétvége...na jó, fél hétvége után féktelen jókedvük támad a hazafelé tartó úton. Az lenne az elvárható viselkedés, hogy nagyokat röhögnek egymáson, felemlegetve, hogy ki mennyire volt berúgva, ki milyen hülyeséget tett, vagy mondott, cukkolnák Bongót a sikertelen horgászásáért. Sajnálkozni csak azon kellene, hogy vége ennek a jó kis bulinak, legfeljebb még azon, hogy habár finom volt a sült hal de kevés. Természetes? Elvárható? Állítólag hasonló esetekben így szokott lenni. Méltathatnák a csárdában elfogyasztott reggelit! Vagy bárki mondhatna valamit, de nem. Csak az autó zaja hallatszott, az utasok pedig hallgattak mint...mint a sült hal. Senki nem szólt egy árva kukkot sem. Tibi bizonyára már az esküvőjén járt gondolatban, Stupli a nemrég megismert barátnője miatt aggódott, aki annyira új, hogy nem merte elhívni kísérőnek a lagziba. Tegnap este se voltak együtt, nem is tudja a lány, hogy miért nem kereste, a következő hétvége megint kiesik, nem kizárt, hogy keresni fog egy másik fiút, akivel gyakrabban lehet együtt. Freddi talán már azon meditál, hogy elutazzon-e Pestre a munkája miatt ma este, vagy elég lesz holnap hajnalban. Bongónak olyan gondolata támadt, amit ki kellett mondania hangosan:

  • Tudjátok mikor voltunk így együtt, ráadásul ennyire csendben?

  • Tudjuk – vágták rá egyszerre mind a négyen.

    Ezzel le is zárták a témát. Bizonyára nekik is eszükbe jutott, az a szerencsétlen éjszaka, amikor a zsinórban harmadik bál után holtfáradtan imbolyogtak hazafelé Üsztögről. Talán azóta se voltak együtt, egy kocsiban így öten. Más hasonlóság nincs is. Még a kocsi is más, hiszen amazt akkor Tibi totálra zúzta, de a nagy csend mégis ezt juttatta eszükbe. Beszélni nem kívántak róla. Sőt! Semmiről nem kívántak beszélni. Fárasztó volt ez a negyvenórás pihenés.

  • Engem rakjatok ki Zsarátnokon – kérte Zsolt

  • Zsarátnokon hol? - kérdezte Tibi.

  • Na, ugyan hol? - csodálkozott rá Freddi a kérdésre – Hát a Mancinál.

  • Kinga – dünnyögte magában Zsolt.

  • Majd mondd, hogy merre!

    Ezzel ez a beszélgetés is kifulladt.

  • Ide jöttünk? - kérdezte Tibi huncut mosollyal, amikor megálltak a ház előtt. - Ehhez a csajhoz én is jártam.

  • Biztos vagy te ebben?

  • Biztos.

  • Abban is, hogy nem váglak menten nyakon, amiért lódítasz?

  • Na, abban már nem annyira – nevette el magát. - Na, de tényleg ismerem. Van két bátyja. Sokat sörözgetnek nálunk a bisztróban.

  • Melyik lakásban lakik?

  • Itt jobbra a másodikon.

  • Szerintem a harmadikon,...

  • Akkor elszámoltam.

  • ...testvére pedig nincs neki tudtommal

  • Na, ez nem jött be Tibikém . Derült a próbálkozáson nagyot Freddi. Na menj Zsolti, várunk amíg beenged. Igaz? – kért igazolást a sofőrtől.

 

Zsolt kiugrott a kocsiból. Határozott léptekkel ment a kaputelefonhoz, s mielőtt még elbizonytalanodna, megnyomta a gombot. Odabenn nem vették fel az ismételt csengetés után sem. Már elkönyvelte magában, hogy nincs itthon senki, amikor fentről az ablakból kiáltott egy hang, hogy „ki vagy?” Kinga csak azt látta, hogy egy hosszú hajú valaki áll a kapuban, de így fentről nem ismerte fel. Zsolt felnézett, majd széles mosolyra húzta a száját, amikor meglátta az ablakból kihajolva figyelő lányt.

  • Te vagy az? Mit akarsz?

  • Beengedsz?

  • Inkább lemegyek.

Amikor kilépett a kapun, túl messze állt meg ahhoz, hogy Zsolt puszival próbálkozzon. Legutóbb se jött össze, és ha most megint hárít Kinga, a banda előtt nagyon égő lenne.

  • Szia. Most jövünk Nyékről, gondoltam megkereslek. Józsi bácsi itthon van?

  • Hozzá jöttél?

  • Dehogy! - válaszolt a feltételezéstől indulatosan.

  • Akkor meg mit érdekel?

  • Azért gondoltam, mert nem engedtél fel.

  • Azért nem engedtelek fel, mert nem akartalak felengedni. Minek voltatok Nyéken?

  • Legénybúcsút tartottunk

  • Mit? Nem is vagy berúgva.

  • Meg volt az is ne félj. Majd belehaltam.

    Kinga nem mondott erre semmit, csak nagyot nevetett. Ez a nevetés viszont egyértelműen azt jelentette, hogy „jó kellett, megérdemelted”

  • Kár, hogy nincs itthon a faterod. Elkértelek volna a lagziba. Mikor jön haza?

  • Nem is tudom...szerintem nem jó ötlet ez a lagzi

  • Nem akarsz jönni?

  • Azt nem mondtam, de nem ismerek jóformán senkit ott. Nem is tudom mit illik vinni, nincs is mit felvennem...

  • Mindegy mit veszel fel, mindenképpen te leszel ott a legszebb.

    Kinga elakadt a kifogásokkal, kicsit lehajtotta a fejét, hogy az önkéntelen mosolyt elrejtse. Zsolt megfogta a lány egyik karját, majd miután nem húzta el, bátorkodott a másikba is belekapaszkodni.

  • Megvárjunk, vagy maradsz? - kiáltott valaki a kocsiból.

    Zsolt bosszúsan fordult hátra, majd vissza a lány felé.

  • Bemutatom neked a bandát. Gyere, köszöntsd a fiúkat!

    A négy fiú érdeklődve figyelt, vártak a válaszra. Kinga csak könyökből emelte a kezét miután Zsolt kezét eltolta, és szolidan integetett a srácok felé. Azok hangos helló-val köszöntötték.

  • Mit mondjak nekik?

  • Miért tőlem kérded? Talán maradni akarsz?

  • Igen. Határozottan igen.

  • Észnél vagy? Egyedül vagyok itthon. Mit szólna apu, ha itt találna? Egyébként is dolgom van, főzöm az ebédet.

  • Majd mondom, hogy őt keresem, mert hallottam, hogy érdeklődött felőlem munka ügyben. Egyúttal elkérnélek a lagziba. Mikorra várható, hogy hazajön?

  • Nem tudom. A szőlőbe mentek a mostohával.

  • Kivel? Neked mostohád van?

  • Na látod, nem tudsz te rólam semmit.

  • Valóban keveset tudok, de itt az alkalom, hogy megismerjelek. Felmegyek, leülök a sarokba, te meg főzés közben mesélsz magadról.

  • Na mi legyen? - türelmetlenkedett Tibi a volán mögül.

    Zsolt hátra se fordulva intett karjával a föld felé, hogy „maradj már egy kicsit nyugton!” a lány kihasználta a figyelemelterelést, és dűlőre vitte a dolgot.

  • Na menj! - cuppantott egy csókot a fiú szájára, s ebben a pillanatban be is lépett az ajtón. Már a folyosóról folytatta.

  • Majd mondom apunak, hogy kerested, a lagziba pedig nem megyek. Majd találkozunk...

  • Mikor? - kérdezte a határozott elköszönéstől meglepve Zsolt, de az ajtó becsukódott az orra előtt.

    Első gondolata az volt, hogy a többiek pukkadoznak a röhögéstől amiért ilyen határozottan le lett rázva. Annyi vigasz azért maradt, hogy nem hallhatták a beszélgetésüket, tehát mondhat nekik bármit.

 

 

#

 

A legénybúcsú és a lagzi között volt még Zsoltnak négy munkanap a bútorgyárban. Péntekre szabadságot kért, hiszen rengeteg a tennivaló Tibiéknél. Le kell vágni a két hízót, be kell bútorozni a sátort, segíteni az asszonyoknak a tyúkokat leölni....meg a jó fene se tudja miket kell tenni még egy lagzi előkészítésénél. Majd az idősebbek mondják mit tegyen. Lényeg, hogy ott legyen. Nem lenne belőle tragédia ha távol maradna, hiszen lesznek ott épp elegen nélküle is, de mivel a saját cimborájáról van szó, illik ott lennie.

Nagyon kifelé áll már a rúd a gyárból. A fizetés nagyon gyenge, a munkaidő nem vészes, de rosszul van beosztva. Felmondta az albérletet is, mert nyáron túl hosszú a semmittevésre a nap. Inkább vállalja a hajnali kelést, meg a délutáni bizonytalan hazaérést. Valamit újítani kell a szerelmi életén is. A csomagolóban az a dögös középkorú nő nem incselkedik vele, amióta rájött, hogy beszólásaitól nem jön zavarba. A fiatalabb, szemrevaló lányok mind vidékiek, kettőkor lelépnek, nincs esély randira, mert mennek haza. Munka közben pedig a zajtól még beszélgetni se lehet. Az albérletben attól a bűn-ronda szomszédtól iszonyodik. Inkább hazai nőket vihetne, de egyiket nem akarja, a másik pedig épp most megy férjhez. Egyébként is Kingához húz a szíve is, meg az esze is. Ő viszont Zsarátnokon lakik, ott is dolgozik ettől a nyártól valami irodán. Néha ugyan megjelenik Póriban is a nyaralójukban, de ha találkozni akar vele, Zsarátnokon van rá legnagyobb esély.

 

Hosszú volt a hét. Annak ellenére, hogy nem sokat heverészett a raktárban, hiszen sok bútort kellett kiszállítani a vasútállomásra. Délutánonként kétszer is volt vidéki bedolgozókhoz szállítás, tehát nem sokat unatkozott. Mégis nehezen jött el a péntek. Onnét viszont csupa buli volt a három nap. Nem is érti, miért kellett múlt hétvégén elvonulni a világtól, amikor sokkal élvezetesebb dolgozva italozni, vegyes társasággal bolondozni, ugratni egymást. Korábban nem szerette a lagzikat, mert unatkozott. Táncolni soha nem szeretett, talán csak a színpadon riszálás volt kivétel. A sátor alatt beszorítva a lócák közé, várva a felszolgálásra kerülő ételt, italt, hallgatni a saját bandájuktól semmivel se különb zenekart, ami többnyire olyan zenét játszik amit ő nem szeret. Beszélgetni se nagyon lehet, mert ahhoz hangos a zene. Társaság csak a két közvetlen szomszéd lehet, mert messzebb már nem hallják egymást. Itt viszont dolga van. Ez teljesen más, sokkal szórakoztatóbb. Az italért elsősorban felelős személy a rokonságból került ki, de helyettesének Zsoltot kérték fel. Ezzel a feladattal jól telt az idő. Egy nagy csapat fiatal intézte a felszolgálást, neki csak őket kellett ellátni. Elmosni az összeszedett poharakat, elrakni a rengeteg göngyöleget. Mivel a vőlegény vendéglátós, olyan újítást talált ki, hogy palackozott üdítőket szerzett be. Nem kellett a szörpöket kutyulgatni, csak felpattintotta a koronadugót, s már vihették is az asztalokra. Az se volt nagyon elterjedt, hogy üveges söröket szolgáltak fel. Többnyire az volt elterjedve, hogy vizes kancsókba töltötték a csapolt söröket. Aztán ami már nem volt elég friss, otthagyták, kértek másikat. Na, de a lagzi nem a spórolásról szól. Lényeg, hogy a vendégek-főleg a távoli rokonok-jól érezzék magukat. A közeliek majd mulatnak vasárnap.

 

Szombat délután, amikor még csak szállingóztak a vendégek, a menyasszony húga pöndörödött oda Zsoltihoz amint az italkészletet rendezgette.

  • Zsoltika! Kivel mész az esküvőre?

  • Nincs partnerem, ha arra gondolsz. Egyébként azt hiszem nem megyek, hisz nekem itt lesz a helyem, amikor a menet visszér.

  • Hazafelé majd előreszaladunk, hisz nekem is kínálgatni kell a kapuban. Akkor ezt megbeszéltük – kapaszkodott bele a fiú karjába – Együtt megyünk.

Nem kérdezte, hanem kijelentette. Zsolt a meglepetéstől el is felejtett tiltakozni.

 

Soha nem vonzódott ehhez a lányhoz. Egyébként is fiatal volt hozzá. Bár az évek múlásával a korkülönbség veszít a jelentőségéből. Nem volt szégyellni való abban, ha együtt mutatkoztak, hisz elég dekoratív fruska volt az Éva. Többnek látszott 17-től. Zsolt inkább a túl nyitott természetétől idegenkedett. A szép lányokra sok igaztalan vádat kitalálnak az elutasított fiúk, de Éva esetében saját maga győződött meg az odaadó természetéről már kb két évvel ezelőtt. Akkor pedig még csak 15 volt. Cimborái bűncselekményt követtek el. Jelen volt a mostani menyasszony, de Zsolttal nem csak ez az egy titkuk van. A helyzet viszont úgy áll, hogy több már nem lesz. Valami véget ért.

 

Így tehát Évával együtt vonultak végig a lakodalmas menetben a falun, majd hazafelé együtt futottak a menet elé, hogy odahaza pálinkával és kaláccsal fogadhassák a vendégeket a kapuban. Este szoros munkatársi kapcsolat alakult ki köztük. A lány főleg az itallal foglalkozott, így sokszor megfordult a csapszékben. Zsolt nem is bánta, hiszen nagyon jókat beszélgettek. Nem tudja miről, úgy általában mindenféléről. Ha bármelyiküknek rendelés jött, minden zokszó nélkül felfüggesztették a társalgást. Jobb is, hogy nem jött el Kinga. Mit kezdene magában, hiszen neki itt mindenki idegen. Habár nem kizárt, hogy jól érezte volna magát, feltéve ha őt is munkára fogják. Ez most már nem fog kiderülni.

 

Rég túl voltak már a vacsorán, amikor Éva azzal állt Zsolt elé, hogy segítsen neki csomagot elvinni valami öreg, beteg rokonnak. Előbb tiltakozott az ötlet ellen, de a főcsapláros szinte elküldte.

  • Menjél csak nyugodtan öcsém – kacsintott egyet huncut mosollyal – elbírok már én a feladattal egyedül is. Na, meg aztán akad itt segítség több is mint kéne.

    Így tehát nem volt apelláta. Kezükbe adták a csomagot, ők pedig átfurakodtak a kapuban tolongó lesők között.

  • Zsolti haver! Hozzál már ki valamit! - hallotta a sötétből.

  • Ne haragudj komám – szólt a hang irányába, de nem tudta kinek – de most dolgom van. Majd ha visszajöttem szólj rám!

  • Ki volt az? - kérdezte a lány.

  • Mit tudom én. Biztos valami haver. Amikor részeg voltam, a haverom volt.

 

Az idős rokon nem követte a napi híreket, így azt feltételezte, hogy a két fiatal összetartozik. Amikor erre rákérdezett, Éva odabújva a fiúhoz, meg is erősítette tévhitében.

  • Ezt miért csináltad? - kérdezett rá már az utcán.

  • Micsodát? Ja! Jó ötletnek tűnt. Különben meg nem mindegy mit gondol?

    Ha valóban összetartoznának, Zsolt a lányt átkarolva indult volna hazafelé. Ezt nem tette, de Éva belekarolt.

  • Nem tetszem neked Zsoltika?

  • Ez most miről jutott eszedbe?

  • Nem muszáj visszafelé sietnünk.

  • Gondolod, hogy nem fognak keresni? Egyébként jó csaj vagy...meg minden, de van valakim.

    Csendben haladtak egy darabig a járdán. Éva továbbra is karolta a fiút, néha krákogott egy kicsit, aztán csak megkérdezte amit akart.

  • Zsoltika! Meg volt neked a Sára?

  • Kicsoda? - kérdezett vissza tettetett felháborodással – A menyasszonyra gondolsz? Normális vagy te? Honnét veszed ezt a marhaságot?

  • Sokáig haverok voltatok.

  • Haverok. Az egy más kategória.

    Zsolt úgy elvörösödött, hogy szinte lángolt az arca. Még szerencse, hogy sötét volt.

     

    Harc az ösztönnel

  •  

  • Odaértek ahhoz a házhoz, amit egy éve vettek meg nyaralónak Kingéák. Fény szűrődött ki.

  • Évike innét egyedül mész tovább.

  • Ez egy elátkozott ház Zsoltika.

  • Ezt most miért mondod?

  • Tudom, amit tudok.

  • Nem tudsz te semmit.

  • Te azt csak hiszed. Előbb a Zsuzsa, most meg ez a zsarátnoki csaj. Nehogy ezzel is úgy járj! El van ez a ház átkozva. Komolyan mondom. Nem lehet véletlen, hogy épp ezt vették meg, amikor van eladó ház a faluban bőven. Na, de te tudod. Én akár mehetek is, te meg próbálkozz! De aztán ne gyere hozzám sírva, ha ez se jön össze.

  • Mit képzelsz te magadról? - ragadta meg a lány csuklóját indulatosan.

    Aztán a megdöbbenéstől engedett a szorítása, mert Éva belemarkolt az ágyékába s közben szájon csókolta. Mielőtt felocsúdott volna, a lány sarkon fordult, s otthagyta.

  • Gondold meg Zsoltika! Ma még megtalálsz.

 

Zsoltika köpni, nyelni nem tudott. Állt, mint akit odaszögeztek. Már el is tűnt Éva a gyér világítású utcában, amikor felfogta mi történt. Az „elátkozott ház” felé fordult. Kék fény szűrődött ki a redőny rései közt. Szól odabenn a TV. Elég késő lehet már, bár mivel órát soha nem hordott, nem tudta megnézni mennyi az idő. Na, de ez nem számít. Ha szól a TV, bizonyára ébren van Kinga. Ha nem is számít rá, attól még beengedi. Egy próbát megér.

Becsöngetett és várt. A kapuból is hallotta, ahogy fordult a kulcs a bejárati ajtóban. Felgyúlt az udvari világítás, majd egy idegen nőt látott kilépni az ajtón, aki bosszúsan morgott magában.

  • Ki az ördög lehet az ilyen késő éjszaka?

  • Ki az? - hallott egy férfihangot a házból.

  • Nem tudom - szólt hátra a nő – Ki az? - kiáltotta.

  • Zsolt vagyok.

  • Valami Zsolt - tolmácsolta a férfinak.

  • Várjon, kimegyek.

  • Mindjárt megy a Józsi

    A Józsi kinyitotta a kaput. Kíváncsian fürkészte a fiú arcát.

  • Te vagy az? Mi a csudát akarsz ilyenkor?

  • Jó estét főnök!

  • Nem vagyok én neked a főnököd....bár majd egyszer beszélnünk kell erről, de nem most.

  • Tudja Józsi bá, a cimborámnak van ma a lagzija. Szerettem volna elhívni Kingát, de nem akart jönni, így magának nem is említettem. Az az igazság – nyelt nagyot – azt reméltem, ő van itt.

 

Józsi bá elmosolyodott, de aztán igyekezett komoly képet vágni.

  • Na öcsém, ez tetszik, hogy nem próbáltad valami bődületes marhasággal leplezni a valódi szándékodat. Én is korrekt leszek ezért veled. Nincs itt a lányom, mert valami programja van barátokkal ma este. Viszont holnap délelőtt itt lesz. Gyere el úgy tíz...vagy inkább tizenegy körül, s akkor megbeszéljük a közös dolgunkat is.

  • Mondta Lajos bá, hogy érdeklődött felőlem valami maszek munka kapcsán.

  • Többről van szó, de majd megbeszéljük. Most már késő van. Menj te is inkább a lagziba, mulass jól!

  • Rendben. Hát akkor jó éjszakát, és elnézést a zavarásért!

 

Mindez csak néhány percig tartott. Futva még beérné Évát, de nem is akarta beérni. Bizonyára megkérdi valaki, hogy miért nem együtt jöttek, de majd mondja, hogy feltartották a lesők a kapuban. Ami elég hihető. Végül így is lett, mert ismét rászólt akinek elmenőben mondta, hogy szóljon rá. Most már megismerte. Bökő volt az, aki szinte mindig ott volt velük amikor bandáztak. Vidékre is ment utánuk. Ő volt az, aki Tiszaböcsün behugyozott a színpadon a függöny mögé. Sok marhaságban benne volt, de Zsoltnak legtöbbször ez az eset villant be, ha meglátta ezt a sokszor részeg legényt. Aztán Zsolt erős szorítást érzett a karján, amint Dorzé belekapaszkodott. Kissé odébb is tántorodott, mert ennek a nagy darab srácnak nem volt már elég stabil a talajfogása.

  • He Zsolti! Ne foglalkozz ezzel a részeggel! - lökte odébb szabad karjával a haverját. - He figyelj! Hozzál már ki káposztát! Kanál nem kell, azt hoztam magammal.

  • Nekem dolgom van, de majd küldök ki valamelyik csajjal.

  • Úgy is jó – tolta el magától, jelezvén, hogy akár máris mehet. Aztán mégis visszahúzta.- He!

  • Mi van?

  • Láttam, az Éva egyedül jött.- hajolt olyan közel, hogy Zsoltot megcsapta az alkohol bűze – Nem jött össze az aktus? - kis kuncogás követte a kérdést, amibe bele is csuklott.

    Bökő figyelt, és segítőkészen hátba veregette cimboráját, s az orra alá dugta a sörösüvegét.

  • Nehogy megfulladj itt nekem, inkább igyál!

    Ő sem állt már nagyon stabilan, így mindketten Zsoltra támaszkodtak, akinek jelentős erőkifejtést igényelt megtartani őket. Bökő nem hallotta az előbb elhangzottakat, így teljesen magától jött a gondolat, hogy tippet adjon Zsoltnak.

  • Figyelj haver! Mé' nem ugrod meg ezt az Évát? Látom, együtt voltatok valahol.

  • Hagyjatok már ezzel a hülyeséggel! Ő már mindenkinek megvolt.

  • Szerintem neked még nem – röhögött nagyot Dorzé és vállon öklözte Zsoltot.

  • Nem is tervezem. Na, engedjetek! Küldöm a káposztát.

  • Nem kell azt tervezni! - kiáltott utána Dorzé – Csak úgy ad hock.

 

A kantinban nagyon összegyűlt a göngyöleg, a mosatlan poharak is nehezen fértek már az asztalon.

  • Tarts ki még egy kicsit! – mondta az italt töltögető főcsaposnak – Jövök rögtön, csak káposztát kell intéznem a haveroknak.

  • Kérd meg valamelyik csajt!

  • Én is így terveztem.

    A főcsapos akkorát füttyentett, hogy a hangos zene ellenére odakapta tekintetét a fél vendégsereg. Köztük Éva is, akinek intett, hogy menjen oda.

  • Zsolti akar tőled valamit – intett fejével a fiú felé, s közben vigyorgott mint a töklámpa.

  • Mi van Zsoltika? Hamar megjöttél – vetette oda gúnyosan.

  • Nem a te dolgod. Viszont lenne egy nagy kérésem. Vigyél ki Bökőéknek egy tál káposztát.

  • Oké – nyugtázta a kérést és már indult is kissé bizonytalan úttartással a konyha felé. Legalábbis Zsoltnak úgy tűnt, de aztán helyretette a dolgot, hogy bizonyára csak a tömeget kerülgeti. Kisvártatva maga a menyasszony jelent meg az italpultnál, s egy nagy kérése volt.

  • Zsolti! Nagyon szépen kérlek, figyelj oda a húgomra! Úgy látom, kissé becsiccsentett. Ne hozzon már szégyent a családra!

  • Jaj Sára! Mért pont én?

  • Mert benned meg lehet bízni. Más legény tutira maga alá gyűrné ebben az állapotban. Tudod, hogy egyébként is...na hagyjuk. A barátságunk emlékére kérlek.

  • Állítsd rá Jucit! Ő a legjobb barátnőd.

  • Úgy látom jól elvan az ikrekkel, meg Freddivel. Nem akarom elrontani a hangulatát.

  • Csak az enyémet?

  • Jaj, nem úgy gondoltam. Csak vigyázz rá, ne igyon többet - mondta már fordulásból, mert egy idős rokon jött, hogy táncba vigye a menyasszonyt.

  • De hát provokál – kiáltott utána.

  • Hagyd magad! – legyintett egyet, majd széles mosollyal távozott.

  • Na, ezen igazodjon el az ember! – morgott magában – Azért nem bízza másra, nehogy ledöntse kihasználva, hogy be van baxva. Én meg hagyjam, hogy rám másszon?

 

Egy darabig mégse provokálta, mert jó idő eltelt, mire megint előkerült. Valóban látszott rajta a fáradtság. Legalábbis ezzel indokolta, hogy lazított a tartásán. Leült az italpult mögötti pihenő székre, de inkább leroskadt.

  • Még most jössz kintről?

  • Sokáig voltam? Megvártam a tálat - válaszolt, s intett Zsoltnak, hogy hajoljon közelebb.

  • Mit akarsz?

  • Ez a hülye Bökő meg akart dönteni, de részeg mint a segg.

  • Ezzel az infóval én most mit kezdjek?

  • Fáradt vagyok Zsoltika. Öntesz valamit?

  • Nem. Még éjfél sincs. Ki kell tartanod reggelig! Sára rám bízott.

  • Az jó – mosolyodott el, bár kissé torz volt már a mosolya. - Át is kísérhetnél a szomszédba! Meg van beszélve, hogy ott le lehet dőlni egy kicsit, ha valaki nem bírja a strapát.

  • Maradjál már! Látod, hogy alig győzök elpakolni. Állj be inkább a poharakat elöblíteni, hátha felélénkülsz a hideg víztől.

    Az italért sorakozók közt meglátta, hogy Freddi éppen táncra hívja Jucit, s hozzájuk egész közel kezdik ropni a csárdást. Talán tőlük kérhet segítséget, de úgy bele merültek, hogy aligha veszik észre ha integet nekik. A kolléga látva a gondját, ismét bevállalja, hogy viszi egyedül a boltot.

  • Vidd már innét, ne lássák! Még lebukik a székről.

  • Miért pont én?

  • Hát ki más? Rád bízta a menyasszony. Hallottam.

    Zsolt kelletlenül nyakába kapta a lány karját, hogy felemelje. Éva nem is próbált megállni a lábán, hagyta, hogy Zsolt tartsa. Szabadon hagyott kezével elsimította a fiú hosszú haját, s gyengéden megharapta a fülét.

  • Az úristenedet Éva! Viselkedj már! Mindenki téged néz.

  • Jól van Zsoltika, engedj el! Megyek előtted, csak gyere velem!

  • Na, indulj! Jövök rögtön Józsikám.

  • Nem kell sietned, ráérsz.

  • Mi a jó büdös francért ilyen előzékeny ma velem mindenki? - méltatlankodott magában, miközben a sokadalmon át furakodott Éva nyomában a kapu felé.

    Kinn a sötétben a lány belekapaszkodott, de nem rádőlt, hanem szinte húzta magával. Zsolt látta maga előtt a szomorú sorsát. Ilyen még nem volt a világtörténelemben. Meg lesz erőszakolva, ha nem történik valami csoda. Természetesen a szomszéd ház se volt üres, és aki látta őket bemenni, mind ismerte őket. Az egyik fiatalasszonytól kért segítséget, hogy vigye be Évát lefeküdni.

  • Nincs nekem arra időm, hogy pátyolgassam. Különben is. Milyen legény vagy te? Félsz egy részeg csajtól. Szerintem nem lesz időd levetkőztetni mielőtt elalszik.

  • De nem akarom levetkőztetni. Éppen azt nem akarom.

  • Hm – rántott egyet vállán a fiatalasszony – Menjünk Bözsi!

    A másik asszonnyal együtt távoztak. Valami csomagot készítettek, annak elszállítása lehetett olyan sürgős. Az előszobában maradt még négy-öt fiatal, de ők ügyet se vetettek rájuk. Éva behúzta magával a sötét szobába. Annyi fény volt csak, ami az üvegajtón át bejutott. El lehetett tájékozódni, de a részegségtől torzult arcot jótékony félhomály takarta. Éva lerúgta a cipőjét, majd belezuhant az ágyba úgy, hogy Zsolt nyakát nem engedte el. A rántástól a fiú lerogyott, de csak az ágy mellé térdelt. Lefejtette magáról a lány kezeit, de ott maradt térdelve.

  • Nem kellek neked Zsoltika?

  • Részeg vagy.

  • Dehogy vagyok. Egy kicsit persze ittam...vagy nem is olyan kicsit.

  • Próbálj elaludni! Majd egy óra múlva küldök érted valakit.

  • Maradj! – mondta Éva, s ezzel határozottan letámadta Zsoltot.

Visszataszító volt a szaga, de a heves csókolástól Zsolt ellenállása elgyengült. Nem vágyott erre az afférra, de ő sincs fából. Különösen elbizonytalanodott, amikor érezte, hogy ereszt a nadrág dereka, s egy idegen kéz markolja a rudat. „itt már nincs mese – gondolta - essünk gyorsan túl rajta” A lány nyakáig húzta a ruháját. Benyúlt a bugyiba, s egy betétet talált benne.

  • Ez meg mi a fene? - kérdezte megdöbbenve.

  • Tudod Zsoltika, most nem is volna szabad, de ne foglalkozz vele!

  • Ne foglalkozzak vele? Hogy a kurva életbe ne foglalkoznék vele? Nem elég, hogy részeg vagy, még ez is? Na, most lett elegem.

 

Felkapta a nadrágját, a dühtől vörösen visszament Tibiékhez, a kollégának bejelentette, hogy feladat végrehajtva, de ő most le is lépett. Elege van a lagziból. Majd holnap jön sátrat bontani. Jóccakát!

Kamiontúra 7.

Napfényes Itália.

 

Imádom ezt az országot. Nem szeretnék olyanokat kijelenteni, hogy a leginkább ilyen, vagy olyan. A komámtól hallottam, hogy Split, Európa legszebb városa. Nem hittem el neki. Én ugyan nem jártam ott, csak képeket láttam. Ma már megnézhető akár műholdképen is. Olyan, mint a többi dalmát város. Lehet szeretni, vagy nem szeretni, de azt kijelenteni, hogy a legszebb…jó, azt is lehet, de szerintem megmosolyogtató kijelentés. Meg is kérdeztem tőle, hogy talán látta már az összes többit? A menyem Skóciáról jelentette ki, hogy a legszebb ország. Neki se hittem el. Jártam már néhány európai országban. Mindegyikben akadt olyan, ami tetszett. Érdekes módon, Belgiumban azt találtam szimpatikusnak, hogy kevésbé élére vasalt, mint Németország. Ettől olyan magyarabb. Nem akarom most országonként elsorolni, hogy mi volt benne számomra megkapó. Ami leginkább hatott rám, az Itália. Mondhatnám Olaszországnak is, de emígyen romantikusabb.

Vitathatatlan, hogy a napfény jótékony hatással van az ember hangulatára, de az utóbbi években Magyarországon se nagyon szenvedünk hiányt napsütésből, nyári forróságból. Ez, önmagában nem lehet vonzó. Bár, egy januári séta a nyíló vadvirágok közt, a hozzám hasonló romantikus lelket leveszi a lábáról. Az összes kamiontúrám közül a dél-itáliai utat érzem leginkább szívmelengetőnek. Pedig valójában semmi olyat nem láttam, ami egy útikönyvben érdekes lehet. Megélni azt az utat, persze teljesen más, mint olvasni róla. Bizonyára azt a tájat is meg lehet unni, de én akkor láttam először több száz kilométer hosszan elhúzódó olajfaültetvényt, meg leánderből autósztráda elválasztó sövényt. Még a kőbányák is tetszettek. Számomra óriási élmény volt még az is, hogy a térképpel egybevetettem a valóságot. Ezt megtettem más utakon is, de ez volt számomra a leglátványosabb.

Emlékszem arra a lengyelországi hétvégére, ahol dél olasz vendégek is voltak a társaságunkban. Felkínálták a lehetőséget, hogy látogassuk meg őket odahaza, de ősszel javasolják, vagy tavasszal. Nyáron csak abban az esetben, ha szeretjük a meleget, mert náluk 40 fok szokott lenni. Nos, manapság – mint fentebb utaltam rá – már nálunk se ritkaság. Nem próbáltam ugyan, de feltételezem, hogy a tenger közelsége miatt elviselhetőbb ott a 40 fok, mint nálunk. Majd elmesélem, ha úgy hozza a sorsom, hogy megtapasztalhatom.

Nem csak a dél vonz, hanem az egész ország a maga változatosságával. A végeláthatatlan síkság, ami alig emelkedik néhány méterrel a tengerszint fölé, háttérben a havas hegyekkel. Első utamon meglepve tapasztaltam, hogy miután túljutottunk a Pó-síkságon, meg a lagúnák vidékén, mekkora hegyek közé vitt az utunk. Pedig tudtam, hogy hegyvidék, de nem hittem, hogy ekkora. A térképre kiírt adatok nem elég szemléletesek. Ha oda van írva, hogy egy hegycsúcs 2000m, esetleg 3000 m magas, tudomásul veszem ezt az adatot. De mennyivel másabb a valóságban látni! Megélni az utazást, amíg feljutunk – ha nem is a csúcsra – a hegy derekáig. Akkor lepődünk meg, amikor a visszaúton rohan lefelé az üres autó, egészen a tengerig. Filmeken láttam már sokszor ilyen tájakat, de az csak film.

A lombard tájat a Pó-síksághoz hasonlóan az Alpok hegyei koszorúzzák, de ez már nem annyira sík. Első alkalommal éjjel jártam erre, Akkor úgy tűnt, hogy az autósztrádáról nem is látni a tájat, hiszen vagy iparterületek, vagy hangfogó falak takarják. Aztán a visszaúton megnyugodtam. Igaz, hogy a sztrádát igyekeznek távol vezetni a településektől, de ez sok esetben lehetetlen. Nem igaz tehát az a gonoszkodó megjegyzés, hogy a túráimon nem is látok semmit. Látok. Látok több száz éves tanyákat. Némelyik romos, mások viszont lakottak, látni a gazdálkodás jeleit. Látok szintén sok százéves kicsi várakat, amelyek egykor óvták a környéket. Látok gondozott szántóföldeket télen is, hernyótalpas traktort, és háromkerekű Piaggo haszonjárműveket. Látok kertészeteket, szőlőket, dióültetvényt, távoli tavakat. Aztán láttam a Brenner hágóra vezető utat a Dolomitokon át. Ahol nem hittem a szememnek, mert az utat lejtősnek éreztem, de szembe folyt velünk a folyó. Ahol a templomok tornyáról meg lehet tudni, hogy olaszok lakják a vidéket, vagy tiroliak. A középső országrész hegyeivel kapcsolatban el is felejtettem megemlíteni a rengeteg alagutat, a hegytetőre épített városkákat, amelyekkel nem akarták a termőföldeket elfoglalni. Az Adria kékségét sem említettem még, a végeláthatatlan üdülőkkel a parton, de nem is tudom, mit vegyek előrébb. Még a Trieszti öbölről se tettem említést, aminek a klímája leginkább nekem való, ahonnét egy álltóhelyből bámulhatom három ország kikötőjét….

Azt Mondja Sanyi, hogy: Irány a napfényes Itália!

Inntal fordítva

 

Indulás Würtzburg, főpályaudvaráról. Nagy szerencsém van, hogy ide be lehet jönni kamionnal. Nem tudom, hogy jutottam volna ki innét az autobahn-ra. Valójában már az is elég meglepő, hogy egyáltalán önálló közlekedésre szántam el magam külföldön. Legalább, ha lenne velem akár egy másik perfekt magyar! Akkor ketten lennénk elveszve. Összeadnánk a tudásunkat, és majd csak jutnánk valamire. De egyedül eléggé kétségbeejtő, ha eltévedek. Nem tudok senkitől megkérdezni semmit. Vagyis meg tudom kérdezni, csak aligha fogja megérteni. Persze ne legyek nagyon elszállva magamtól, hiszen gyakorlatilag ugyanúgy közlekedtem, mint láttam néhányszor, hogy egy kisgyereket Egerben felrakott az anyja a buszra, Bogácson pedig várta a nagymama a megállóban. Csupán annyi a különbség, hogy Roze-Mari nem bízott rá a mozdonyvezetőre. Magamnak kellett kitalálnom, hányadik megállóban szálljak le. Na, de elég izgalmas volt ez így is. Volt rá négy órám, hogy izguljak azon, nehogy elvétsem. Közben el is álmosodtam, de nem mertem elaludni. Bár nem volt ez a négy óra olyan vészesen hosszú, hiszen elfoglaltak a gondolataim. Elég sok szokatlan dolog történt velem az elmúlt napokban, amit kielemezhettem. Közben bámulhattam kifelé az ablakon, hiszen teljesen idegen tájon utaztam. Vagyis nem teljesen idegen, hiszen az A3-as is itt vezet, amin már többször is jártam. Térkép nélkül nem sok mindent tudtam beazonosítani.

Hegyek, völgyek városok, folyók. Amit egyértelműen felismertem, az a Main-Rhein Flughafen Frankfurtnál. Nem kell különösebb képesség egy ekkora repülőtér felismerésére. Na, meg a Majnát is felismertem. Sőt Würtzburgot is. Itt ugyan még nem jártam, csak messziről láttam a fellegvárat, amiről Sanyi kitalálta, miből ered a fenség, és az alattvaló kifejezés. A földrajzi elhelyezkedésükből. A fenség, fenn lakik a hegyen, az alattvaló pedig alant, a völgyben. Ugye milyen logikus?

Innét indultunk tehát az alattvalók közül, és felhajtottunk a highway-re, ami pedig magas utat jelent. Na, de elég is a nyelvészkedésből, hiszen ezen a highway-n fenn is akadtam, hiszen az olaszok sztrádának, az angolok motorway-nak, a németek autobahn-nak nevezik. Akkor kik mondják high-nak? Na, de végül is mindegy.

Sanyi kocsit hajt, én pedig elterpeszkedem. Amennyire a mögöttem lévő ágy engedi, hátradöntöm az üléstámlát. Levetem a cipőimet, lábaimat összefonva felnyújtom az ablakba. Csak arra kell ügyelnem, hogy ne érjen az üveghez, mert hideg. Bámulhatom tovább a havas tájat, de most már teljes lelki nyugalommal tehetem. Biztonságban érzem magam, semmire nincs gondom. Várok néhány hetet, és Sanyi hazavisz.

– Merre megyünk?

– Olaszba.

– Azt tudom, de hol kelünk át az Alpokon? Kinéztem egy utat, a Bodensee mellett.

– Nem sokkal rövidebb. Meg egyébként jártál már arra is. München felé megyünk, és Kufstein, Innsbruck vonalon megyünk felfelé az Inn völgyén. Ott még csak lefelé jöttél. Felkapaszkodunk kétezer méterre…na várjunk csak…az nem ez a hágó.

­– Nem hát. A Brenner még másfélezer is alig van.

– De nagyon ismerős vagy már – mosolygott Sanyi az okosságomon. – Eljöhetnél velem a francia Alpokba is, de mostanában nincs arra utam.

– Akkor ezt túl is tárgyaltuk. Ha nincs arra utad, akkor nem mehetek. Most megyek a Brenneren fordítva, mint eddig.

– Legalább megláthatod, hogy Verona felé lejt az út, nem a víz folyásával szemben. Majd ott kell valahol a Dolomitokban éjszakázni, mert letelik a műszak, mielőtt kiérnénk a hegyek közül.

– Sétálhatnánk egyet Trento-ban!

– Ha nem sötétedne be akkorra, de besötétedik. Trento-n túl is jutunk valamivel hat órára. Egy benzinkútnál gondoltam megállni, akkor még nincs nagyon késő, biztosan lesz hely. Rovereto van ott a közelben, de a várat láthatjuk a parkolóból is. Ki van világítva. Sétálni nincs annyira közel.

– Mint a cseheknél a kecskevár?

– Hm?

– Csehországban volt kiírva, hogy Zamek Kozel, pedig elég messze volt.

– Jaa! Aha. Na, és a vacsora mi legyen? Hatkor még nyugodtan hozzá foghatunk főzni. Bor is jó lenne. Majd megállunk valahol venni.

– Nem kell megállnunk! Kaptam jóféle Rajnait. Csak legyen hozzá elég zsíros étel!

– Savanyú?

– A többi az volt, nem gondolom, hogy ez jobb.

– Ezek szerint a tejfölös zöldbab már kiesett.

– Paprikás krumpli? Ja, nem jó. Tegnap azt ettél.

– Legyen kovbojpörkölt?

 

A kovbojpörkölt mellett döntöttünk. Ezt már nagyon tudjuk, hiszen elkészítettük néhányszor korábbi közös útjainkon. Erfurtban Sanyi be is vásárolt hozzá. Csupán a bor maradt ki, de azt én hoztam Montabaurból. Nem is tudom, honnét támadt Roze-Marinak az ötlete, hogy beletegye a poggyászomba. Bár, most bebizonyosodott, hogy jó ötlet volt. Úgy szól ugyanis a recept, hogy egy-másfél deci száraz vörösbort bele kell önteni az ételbe, de előtte minőségellenőrzést kell tartani legalább két főnek. A maradékkal pedig a vacsorát kell lezárni. A kiadós beszélgetés ugyan nincs előírva, de ez már e nélkül is így alakult ki történelmileg.

– Azért ez nem furgon – nyújtózkodtam jó nagyot, ezzel demonstrálva, hogy itt mekkora hely áll a rendelkezésünkre.

– Ebben lehet lakni is, az pedig arra való, hogy gyorsan hazaérjek. Az se lenne rossz, ha saját kocsi lenne. Erről azt hiszem, beszéltem neked korábban.

– Igen, beszéltél. De olyan ez, mint a köszönés, meg a kézfogás. Inkább kétszer, mint egyszer sem. Na, majd ha nyerünk a lottón, veszek neked egyet. Vagy magamnak, és az én kocsimat vezetheted. Voltál már nálam sofőr.

–Tényleg?

– Tényleg. Igaz, csak helyi járatban. Harsányban, ahol sírköves segédként dolgoztál velem, ástad a kriptát, és a Daciámmal hordtad el a földet.

– Aha! Tudom. A nagy gazba.

– Oda. Aztán a kardán feltekerte a gazt, behúzta a difihez, és kiment a szimmering.

– Én voltam a hibás? Most akkor megfizessem a kárt? – kérdezte mosolyogva, hogy érezzem, nem komoly a kérdés.

– Nem emlékszem, mennyibe került. Csak azt tudom, hogy én kis naiv azt gondoltam, hogy elég lesz leadnom a szerelőnél két hétre, amíg elmegyek nyaralni a családdal. Mire visszajövök, kész is lesz.

– Nem lett kész?

– Hát, nem. Ott állt, ahol hagytam. Azt mondták, nem kapnak hozzá szimmeringet. Szerencsére volt Harsányban olyan ismerős, aki le tudta gyártatni. Nem volt egy elterjedt típus, meg akkoriban nem volt olyan jó ellátás, mint manapság. Most Interneten megrendelik, és már viszi is a futár. Amikor ’85-ben elromlott a nyolcötvenes Fiatom váltója, vennem kellett hozzá egy másik kocsit.

– Az lett a gyerekeknek a játszóház.

– Az. Először azért izgultam, hogy az ajtóval kárt tesznek egymásban. Amikor levágtam, akkor pedig nem lehetett őket onnét kitiltani. Nézd csak! – mutattam a folyót, ami fölött éppen áthaladtunk – Itt is egy Pó.

Ezzel arra utaltam, hogy a legelső közös itáliai utunkon, a Pó folyó torkolatát kerestem a lagúnák vidékén, de túl sok folyó torkollik ott a tengerbe, ezért sokról hittük tévesen, hogy az már a Pó.

Ezen az úton aztán minden folyót Pó-nak mondtunk. Még a Tiszát is.

– Ez a Majna. Ma már kereszteztem néhányszor.

– Régebben azt mondtad, eljönnél ide hajózni a csatornára. Mármint a Duna-Majna-Rajnára.

– Eljönnék én most is.

– Nagyon unalmas lehet itt zsilipelgetni a hegyek között. Haladatlan errefelé hajózni.

 

– Meg tudnám szokni. Na, de mi van a német asszonnyal? Nagyon hamar letelt a telelésed. Remélem, nem hoztál szégyent a magyarokra!

– Tényleg rövid vakáció volt, hiszen csak két nap. Na, de micsoda két nap!

– Nem mondod, hogy egy ágyban aludtatok!

– Dehogyis! Csak az aktus alatt voltunk együtt, utána ment mindenki a maga ágyába. – mondtam fülig érő vigyorral az arcomon. – De írtam neked.

– Nagyon szűkszavú volt az a beszámoló.

– Most részletezzem?

– Hát. Naná!

– Hétfő este a kollégád kirakott a benzinkútnál. Oda jött értem a csaj, a fia Porschéjével. Nagyon vagány kis járgány ám. Ha még maradok néhány napot, talán mehettem volna vele. Noha nem volt nagy élvezet a közlekedés, mert többször is esett a hó ebben a két napban. Kedd délután elmentünk a testvéréhez abba a boltba, ahol korábban veled néztük a díszhalakat. Vele megbeszéltük a kőfaragós üzletet. Legalább is az elméleti részét. Aztán megnéztük a Roze-Mari szüleinek a tanyáját, ahol lehetne a műhelyem. Ennyi.

– Na de, hogy sikerült becserkészned?

– Nem nagyon dicsekedhetek vele, hiszen már első este éreztette a hajlandóságot, én meg nem voltam elég határozott. Amikor elhúzódott, ráhagytam. Kedden, amikor jóéjszakát köszönt az ajtóból, kértem, hogy jöjjön be. Ő meg bejött. Reggel én viszonoztam a hálószobai látogatást. Szerdán városnézés, délután meg otthon találtuk a férjét. Korábban dumált nekem olyanokat, hogy nem is élnek valójában együtt. A fiú, aki a szomszédjukban lakik a családjával, nem is a Zigmundtól van. Azt hiszem kamu volt az egész. Na, de jól van ez így. Ha kellenek nekik a kődíszek, otthon is faraghatom. Már a sokszorosítást is kitaláltam. A kisfiam hazajön Londonból, majd ráveszem, hogy álljunk össze. Ügyes keze van a gyereknek, a finom részeket rábízhatom. Majd én csak az alapokat készítem elő.

– Mondtad, hogy Tamás jön haza. Már végleg?

– Úgy tervezi. Tényleg! Én meg nem is leszek otthon, amikor megérkezik. Most Skóciában tölt még egy hetet. Valamiért tetszik neki az a hely. Nem tudom, mit talál benne szépnek.

– Spanyolországról is sokan vannak rossz véleménnyel, én meg szeretem. Nem vagyunk egyformák. Ki ezt kedveli, ki azt.

 

 

Figyelem a hó lepte tájat, hunyorgok az erős napsütésben, mert most is elfeledkeztem a napszemüvegről. Azt gondoljuk legtöbben, hogy arra nyáron van szükség, pedig nem így van. Nem is olyan régen tapasztaltam meg miskolci sétám során, ahogy ballagtam felfelé az Avasra, hogy ha nem emelem a tekintetem a házakra, nem látok a nagy fehérségtől. Vagyis csak „hangyákat” meg karikákat, mint amikor ködben kell erősen figyelni a semmit. Pedig úgy érzem, vigyáznom kell a látásomra. Sokszor próbára teszem a szemeimet az egész napos számítógépezéssel, és TV-nézéssel. Ha nem vigyázok, tényleg úgy járok majd a későbbi túráimon, hogy csak ülök a kocsiban, és nem látok semmit. Na jó, megígérem magamnak, hogy vigyázni fogok a szemeimre.

Tetszik a táj. Nyáron szebb lenne, de most ez adatott meg a számomra, és ennek is örülök. Nem először jut eszembe, hogy sokaktól hallottam már a világ különböző tájairól elragadtatással beszélni. Németországot a szépségéért senki nem dicséri. Pedig lehetne. Igaz, Itália nekem is jobban tetszik. Éppen ma reggel láttam a vonatból többek között a limburgi dómot, ami a vörös vakolatával, a görbe tornyával, a közelébe se léphet az olasz építészetnek. Bár…a kölni dóm például…igaz, nem láttam még közelről. Aztán maga a főváros, amit sajnos még csak képekről…na, de nem is az épített környezetet mondom, hanem amit a természet alkotott. Na, most vitába szálltam önmagammal? Egy ország szépségét a kettő együttese, harmóniája adja. Az, ahogy a tájba beilleszkedik az épített környezet. Éppen egy szép megoldást láthatunk, amint Ingolstadt felé közeledünk. Jártam már erre. Tudom, hogy hamarosan a bajor alföldre érünk, csak előbb még át kell vágnunk egy kisebb hegységen. A mellettünk futó vasutat később építhették, vagy legalábbis átépítették. Sokkal kisebbek, kiegyensúlyozottabbak rajta a szintkülönbségek. Sokszor viadukton halad a pálya, de nem ritka az alagút sem, pedig itt azért nincsenek nagy hegyek. Egy olyan szakasznál haladunk el éppen, hogy kijön a vasút az alagútból, van egy állomás, majd ismét alagút következik. Az autobahn pedig olyan egyedi módon kerüli meg az előtte álló hegyet, mint amire még nem láttam példát máshol. Kettéágazik. Nem hosszabb négy kilométernél ez a szakasz, de nagyon különös, hogy nem látom a másik pályát. Kétsávos egyirányú úton haladunk a hegy nyugati oldalán, az ellenkező irányú pálya ugyanígy a keleti oldalon. Ott, úgy emlékszem, egy nagyon mély völgy is van a pálya mellett. Ezután kijutunk a nagy nyílt bajor mezőre. Jelen esetben hómezőre. Nem úgy kell persze ezt elképzelni, mint a mi alföldünket. Ez nem síkság, hanem szelíd dombok lágyívű hullámzása jellemzi a vidéket. A távoli kicsi falvak templomtornyai jellegzetesen bajorosak. Nem tűhegyes tiroliak, nem egyszerű, dísztelen süvegek, mint Flandriában, nem is négy oldali timpanonnal építettek, mint a sváboknál, hanem olyan barokkosak, mint a legtöbb magyar templomtorony, csak kissé öblösebbek, már szinte hagymakupolák. Olyan bajorosak.

Fölöttünk repülőgépek csillannak meg a napfényben. A Strauss flughafen felé tartanak. Ez azt jelenti, hogy Münchenhez közeledünk. Igaz, ez a közelség viszonylagos, hiszen a bajor főváros repülőtere legalább negyven kilométer a várostól. Nem szokatlan ez, hiszen például London repülőterei sincsenek ettől közelebb. A reggel látott Main-Rein flughafen se Frankfurtban van, hiába nevezik frankfurti repülőtérnek. Talán csak nekünk furcsa, akik kicsi országból kerültünk ide, hiszen nálunk minden közel van.

Münchenből semmit nem látok. Nem is várom, hiszen többször megtapasztaltam már, hogy a BMW tornyain, az Olympiatornyon és a hozzánk közel eső Allianz Arena-n kívül semmit nem látok az autópályáról. Vagyis van még egy iker torony, ferdén levágott tetőrésszel. Highlight Towers-nek hívják. Bár ez nem is kevés látvány.

Érdekes, hogy sok száz kilométer után, még csak most figyelek fel az „Ausfahr”(kijárat) feliratú táblákra, holott első németországi utamon legalább olyan szembetűnők voltak ezek, mint Magyarországon a „zimmer frei”. Talán azért nem figyelek már fel rájuk, mert megszoktam. Tudom, hogy nincs velük dolgom, így egy idő után nem is veszem észre. Mint amikor bérfuvarban voltam a ferihegyi egyesen. Amikor besoroltam a balra kanyarodó sávba, akkor néztem fel a nagy zöld információs táblára, hogy meggyőződjek arról, hogy jó felé akarok-e menni. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy addig egyetlen ilyen táblát nem láttam Budapesten, pedig van belőle bőven. Viszont tudtam az utat, nem volt szükség a táblára. Ezt nevezik rutin alapján közlekedésnek? Na, az ilyen közlekedőket viccelik meg a forgalmi-rend változások.

Haladunk dél felé, már látni az Alpok csipkés csúcsait. Hamarosan határt lépnénk, ha lenne határ.

– Mennyi az idő? – kérdi Sanyi, de nem vár választ, hiszen én is onnét olvasnám le, ahonnét ő is megtudhatja. – Megálljunk Kufsteinnél?

– Valami kaját venni kellene, mert már jócskán elmúlt az ebédidő – mondom, de ezzel nem válaszoltam a kérdésre.

– Te ehettél volna út közben is! Ja, hogy nincs kajád? Miért nem ezt mondod? Van készletem, hiszen tegnap még Erfurtban feltöltöttem. Azt számolom, hogy van még egy kis idő, mehetünk felfelé a völgyön majdnem Innsbruck-ig. Van egy benzinkút az Inn mentén közvetlenül. Majd ott megállunk. Már én is kezdek éhes lenni.

 

Elhagyjuk Németországot. Kufsteinnél már a szűk Inn völgyön haladunk felfelé a felduzzasztott folyó mentén. Olykor keresztezzük is azt. Nem sok hely van itt, hiszen mindkét oldalon hatalmas hegyek zárják a völgyet még a nap elől is. Ebben az évszakban tíz óra körül van a napkelte, aztán kora délután már le is bukik a horizont alá. Na, ezen egy osztrák jót nevetne, hiszen náluk nincs is olyan, hogy horizont. Itt csak hegyek vannak, meg hegyek. Az idegenforgalmuk a hóból él. Nem is rosszul. Korábban összetévesztettem Innsbruckot Salzburggal. Nem értettem, miért nem látom itt a püspökvárat. Amikor rájöttem a tévedésemre, akkor pedig az okozott fejtörést, hogy honnét ismerős Innsbruck. Na honnét? Volt itt téli olimpia. Ma már persze nem erről ismerős – noha valójában a városban még nem is jártam – hanem arról, hogy többször elkamionoztunk mellette. Nagyjából ötven kilométer innét az olasz határ, de ez alatt 600métert kell felkapaszkodnunk. Ennek a kapaszkodónak nem is vágunk neki éhesen.

Délután három óra van, de már alkonyodik. Túl vagyunk a téli napfordulón legalább hathéttel. Érezhetően hosszabbodnak a napok, de itt a hatalmas hegyek hamar beárnyékolják ezt a kedves kis völgyet.

A benzinkútnál beállunk a parkolóba a többi kamion közé, orral a folyó felé. Nem kell kiszállni sem, hogy nézhessük a szappanos színű vizet. Szívesen lemennék a partra, de kerítés választja el a pályát. Azzal vígasztalom magam, hogy hideg van már odakünn a sétára. Nem is nagyon érünk rá. Mire megebédelünk, le is telik a negyvenöt perc pihenő, mehetünk tovább. Aztán mégis ki kell szállnom, hiszen a WC-t csak meg kell látogatni. Sőt! Ez az első dolgom. Csak miután visszajövök, akkor bontom ki a felkínált halkonzervet. Stílusos itt a vízparton. Igaz, egy halászlét többre értékelnék, de este majd főzünk babot. Ennek ugyan semmi köze a halhoz, de nem baj.

Amíg a pihenőt tartjuk, elkezd szállongani a hó.

– Remélem, nem akar most havazni! Legalább addig bírná ki, amíg átkelünk a hágón. A héten elegem van már a hóakadályból. Németben befújt rendesen, bár aránylag hamar kiszabadítottak. Te meg, mindig kimaradsz a kalandos utakból.

– Azért a kalandból nem maradtam ki – mondtam ellent, sokat sejtető vigyorgással kísérve.

– Még jó, hogy le nem lőtt a német faszi.

– Nem tudja, hogy összefeküdtem a Roze-Marival.

– Biztos vagy te ebben?

– Nem vagyok biztos, de majd a nyáron kiderül, ha Tapolcán találkozunk. Azt hiszem, addig fektetjük a bizniszt is.

– Már megint a fektetésen jár az eszed.

 

Ezen egy jót nevettünk, s mivel az evéssel is végeztünk, a pihenő is letelt, elindultunk. Nehogy itt lepjen be a hó, Innsbruck alatt.

Fiume Adige

 

Szerencsénk van az időjárással. A hószállingózás ugyan nem szűnik egész éjjel, de a forgalom elég ahhoz, hogy az aszfalton ne maradjon meg a friss hó. Az ötven kilométeres emelkedő megdolgoztatja a vontatónkat rendesen. Csak vánszorog felfelé.

A táj lélegzetelállító. Sajnálom, hogy gyorsan sötétedik. Talán az alacsony sebesség az oka, de a völgyek fölött magasan kanyargó autópálya nem annyira félelmetes, mint amilyenre az ellenkező irányú útjaimról emlékszem. Akkor határozottan féltem, hogy valamelyik kanyarban áttörjük a korlátot. Ez a félelem persze alaptalan volt, hiszen az eddig megtett húszezer kilométer során egyetlen alkalommal csúsztunk meg, de az is sík terepen, Nagykanizsánál történt, üres pótkocsival. Ezek szerint most biztonságban érezhetem magam, hiszen közel másfélezer méter magasan cammogunk hegytől hegyig, bevágott sziklák alatt, vagy magas völgyhidakon, teljes terheléssel. A motor monoton mormogásába olykor-olykor éles hang csippan bele, amikor elhaladunk a csipogó kapu alatt, ami leemeli kártyánkról az úthasználati díjat. Nem az a világ van már, mint húsz éve a Balkánon, hogy a kisablakon kellett benyújtani a tíz márkát. Azóta is felháborodom, amikor eszembe jut, hogy Szerbiában a saját fizetőeszközüket nem fogadták el. Ma már nem bajlódunk a készpénzzel. Igaz, otthon sem. Pedig szívesen tenném. Na, de ne gondoljak most erre, hiszen vakáción vagyok. Ne rontsam el a piszkos anyagiakkal a hangulatomat!

 

Mire elérjük a hágót, beesteledik. Nincs ugyan ezzel semmi gond, hiszen egy ilyen nagy forgalmú határállomáson tökéletes a közvilágítás. Ezt a határállomás kifejezést nem a hagyományos módon kell értelmezni. Csupán az a hely, ahol elhagyjuk Ausztriát, és belépünk Olaszországba. Már csak azért se lehet igazi, hagyományos határ, mert mindkét oldal Tirol. Ugyanaz a nép lakja, csak úgy alakult a történelem, hogy a hágótól délre eső részt Olaszországhoz csatolták a nagyhatalmak döntése alapján. Nem is értem miért, hiszen a háborúban az olaszok is a vesztesek közt voltak. Na, de nem kell nekem ezt értenem!

Sokadik alkalommal eltűnődöm, hogy micsoda munka volt ezt a hatalmas terminált kialakítani ezen a szűk hágón. Mekkora munka lehetett! Ha nem is hegyeket hordtak el, de sokat elgyalultak belőlük. Na, és nem is csak ez a hely, hanem az egész sztráda, ami csak azért épült, hogy aránylag gyorsan átjussunk a hegyeken. Maga az építés is iszonyatos költségeket emészthetett fel, de a működtetése se két fillér. Nincs is mit csodálkozni, ha drága az átkelés. És van is hasonló út néhány az Alpokban. Trükköznek is rendesen a fuvarszervezők, hogy minél olcsóbb legyen a szállítás. Minden lehetőséget össze kell vetni! Sajnos az utolsó szempont, hogy a sofőrnek is kedvező legyen. Na, most megint olyan dolgokat feszegetek, amihez semmi közöm. Ahelyett, hogy élvezném az utat.

Elkezdjük az ereszkedést egészen Veronáig. Az esti sötétség nem nagyon kedvez a nézelődésemnek, de nem lehet minden az én kedvem szerint. Megyünk még kb. 3 órát, aztán majd megvárjuk az út folytatásával a reggelt. Noha nem biztos, mert akár négykor is indulhatunk, az pedig még messze van a hajnalhasadástól. Nem kérdeztem, mikor kell a lerakóra érkezni, pedig ez a döntő. Sanyi nagyon jól meg tudja szervezni a pihenőjét. Ha nincs idő, akkor rövid bókolásokkal is beéri.

Igaz, mesélte furgonos időszakából, hogy megérkezett a lerakóra, de nem emlékezett rá, hogy jutott oda. Máskor pedig arra ébredt, hogy lekapott az útról. Be kellett látnia, hogy ezt nem lehet sokáig büntetlenül művelni.

Viszont, ha sok az ideje, akkor sokáig alszik. Egyik ilyen esetnek én is részese voltam, amikor Calaisban már két napja vártunk a fuvarra. Este talán kilenc körül lehetett az idő, amikor elaludtunk. Telefoncsörgésre ébredtünk másnap tízkor. Ez testvérek közt is 13 óra egyhúztomban.

 

Bolzanóig erősen lejtett a sztráda. Ha látom a mély völgyet mellettünk, bizonyára olyan félelmetes lett volna az ereszkedés, mint az osztrák oldalon éreztem korábbi utamon. Láttam ugyan a falvak fényeit, láttam azt is, hogy a templomtorony csúcsa is alattunk van, de mégsem lehet igazán érezni sötétben a szintkülönbségeket. Sokszor az út kanyarulatát se láttam tisztán. Csak reméltem, hogy Sanyi jobban lát tőlem. Aztán azt tapasztaltam, hogy bedugul a fülem. Tudtam mi az oka, hiszen annyira érzékeny vagyok a szintkülönbségekre, hogy néha még Eger-Bogács között is megérzem félúton azt a 200méter magasságot. Itt pedig a hágó óta legalább 1200m-t csökkent a helyzetünk. Trento, a tengerszinttől csupán 180 méterrel van magasabban. Ezért tűnnek akkoráknak a várost körül vevő hegyek. Bár tény, hogy semmiképp nem nevezhetők kicsinek. Itt, már az Adriába futó folyót kerülgeti az utunk. Jó messze van még ide a tenger, nem is hinném, ha magam meg nem nézem a térképen, hogy nem folyik bele a Pó-ba, ami a térség nagy folyama. Verona után már annyira kicsi a síkság lejtése, hogy akár egészen közel is futhatnak egymás mellett a folyók. Az Adige nevezhető inkább pataknak, hiszen nem is széles, a medre is sekély, mint ami egy hegyi pataknál szokásos. Gondolom, hóolvadáskor jelentős a vízhozama, de olyankor még nem láttam.

Most se sokat látok belőle, csak a víz csillogását a lámpafénynél. Sokszor keresztezzük is, hiszen elég szűk ez a völgy, nem lehet eltávolodni tőle, a kanyarokat pedig nem lenne ésszerű követni az autósztádának.

 

Nem messze Trentótól, a roveretoi benzinkútnál állunk meg. Éppen úgy, ahogy Sanyi tervezte. Ha nagyon erőltetné, talán még Bologna közeléig is eljuthatnánk, de nem kell sietni. Itt még találunk helyet a parkolóban, noha talán húsz kamion fér el összesen. Nem kizárt, hogy el is túloztam kissé a férőhelyek számát. Főleg, hogy a félretúrt hó is elfoglal néhány állást.

– Kaki, pisi? – nyújtózkodik Sanyi egy nagyot – Aztán főzés. Most vettem új gázrezsót, ez lesz vele a második főzésem.

A pisi, nem is rossz ötlet, magam is szükségét érzem, de mivel már este van, nem megyek be a WC-re, elég a kocsi árnyékába húzódni. Jó lenne a folyóhoz lemenni, de hiába van közel, éppen úgy, mint délután volt az Inn, lemenni itt se tudok a kerítés miatt. Nem is baj, mert a benzinkút lámpái nem világítanak oda eléggé.

Nekikészülődünk a kovbojpörköltnek.

– Vedd elő a poharakat! – adom az utasítást – minőség-ellenőrzés következik. Nem is biztos, hogy a Rajnai megfelelő a főzéshez.

– Milyen pohárból illik ezt inni? Nekem csak bögrém van.

– Szerintem bögréből. Van kettő?

– Nem baj, hogy nem egyforma? Sokáig hordtam magammal az üvegpoharat, amit nálam hagytál, de most korlátoznom kellett a cumót.

A bor ellenőrzése után összevágtam, felaprítottam a hagymát, a többi munkát Sanyi vállalta magára. Nekem csak várnom kellett, meg tölteni még egy kicsit a borból, erősen ügyelve arra, hogy vacsora utánra is maradjon legalább egy-egy korty.

– Tudod mennyire vagyunk a Garda tótól?

– Ott van a hegy túloldalán – mutatok magam elé – nem lehet messze.

– Tizenhat kilométer.

– Hú, az tényleg nincs messze. Na, de most úgyse fürödnénk.

– Miért? Mert sötét van? – adja Sanyi mosolyogva az értetlent.

– Dehogy azért…nem hoztam fürdőgatyát – tettem hozzá némi gondolkodás után.

Nehogy már a valós indokot mondjam. Mesélte Sanyi korábban, hogy Ildivel (a feleségével) voltak a tónál, de mivel azt hallották, hideg a vize, nem készültek fürdésre. Aztán láthatták, hogy mások fürödnek benne. Na, most aligha látnánk fürdőzőket. Az se kizárt, hogy be van fagyva.

 

– Kéred a laptopot? Nézd meg, van-e wifi!

Kértem, hogyne kértem volna. Odahaza napi rendszerességgel ülök a gép előtt, ha nem teszem, jelentkeznek az elvonási tünetek. Legelőbb a térképet nézegetem, különös figyelemmel a pillanatnyi pozíciónkra. Tényleg közel van a Garda tó. Reggel még ettől is közelebb haladunk el majd mellette. Vagyis nem mellette, mert a hegy elválaszt tőle. Ráadásul azon a részen még út sincs, amin oda juthatnánk. Egyébként nem is akarok most odamenni. Majd valamelyik nyáron kettecskén a párommal, ha megvesszük a lakóautót. Bár előbb lottószelvényt kellene venni, amin megnyerjük az árát.

Amíg én nézelődök, Sanyi elkészíti a kaját. Már csak hagyni kell egy kicsit összefőni. Még szerencse, hogy a babkonzerv előre meg van főzve, így nem kell túl sokat várni. Közben dokumentálja, lezárja a mai napot, én pedig a neten megnézem a leveleimet.

– Hohó! Levelem van Skóciából.

– Mit írnak?

– Mindjárt olvasom is:

 

Viszonylag könnyű itt Skóciában internethez jutni, de most először van, hogy ez az internet nem akadozik. A tervekkel ellentétben, Edinburghban vagyunk. Az első napot terv szerint Invernessben töltöttük, a folyó partján volt szállásunk, egy nagyon jó hotelben, nekem ez már luxusnak számított, még szobaszerviz is lett volna, ha akarjuk. Az első napot Invernessre szántuk, másnap megnéztük Fort Augustust. Mondjuk nem is a végállomás volt igazán érdekes, mert egy kis falu. Van jó kilátás a tóra, meg egy hatalmas apátság, de hogy mitől Fort az a hely, hát ez például nem derült ki. Viszont végigbuszoztunk a tó mellett. Első nap jó idő volt, másnap kaptunk esőt, jéggel.

Felfedeztünk egy jó kis Pubot is, összeismerkedtünk néhány skóttal, nagyon aranyos népség, ahogy emlékeztünk is rá, már első nap megkérdezték, miért nem akarunk ide költözni, úgyhogy biztos mi is szimpatikusak lehettünk nekik. A Hotelben meg magyarok dolgoznak. Persze, hogy velük is összeismerkedtünk. Az egyik két hónap múlva költözik haza Magyarországra, vele tartani is fogjuk a kapcsolatot.

 

Utána kicsit változott a terv.

Mikor megnéztük, pontosan hol is lesz a stirlingi szállás, akkor derült ki, hogy 15 km-re a várostól, és ráadásul nagyon drága. Amikor lefoglaltuk, nem pont azon a helyen jelezte a térkép, nem tudom, mi volt a gond. Viszont legalább még az utolsó pillanatban is ingyenesen le lehetett mondani. Csak nem volt helyette más, úgyhogy végül Edinburgh-ban foglaltunk szállást. Tegnap délután nagyon rossz idő volt, szél, eső, jég, este elindultunk egy kis felderítésre, tudjuk, mi hol van, ma viszont egyelőre jó idő van, most be tudunk járni mindent. Az óváros nagyon szép, a belváros viszont... én 3 és fél évet éltem Londonban, de ez még nekem is nyomasztó és félelmetes. Rengeteg bevándorló, a skótok, ahogy elnéztük, már kiszorultak a város szélére. Itt már arra se veszik a fáradságot, hogy a boltjaikra angolul kiírják, mi az. Úgyhogy nem tudjuk, milyen üzletek vannak az utcában. Még a Kebab Mahal a legjobb, arról sejtjük, hogy ott enni lehet.

 

Holnap reggel megyünk Stirlingbe. Emlékeztem rá, mintha lenne ilyen, és tényleg, egyetlen fontért egész napra ott tudjuk hagyni a csomagokat a megőrzőben az állomáson, mi meg csavaroghatunk. Szóval az egész holnapot Stirlingben töltjük, este indulás vissza Londonba. Ott még annyi dolgunk van, hogy az én bankszámlámat beállítjuk szüneteltetésre, mert megszüntetni nem kéne, de fizetni se akarok fenntartásra otthonról. Most megyünk reggelizni, az jár a szálláshoz.

A csomag megérkezett már?

 

– Milyen csomagot kérdez?

– Nem mondtam? Végleg jön, és Londonból hazaküld mindenét. Nem túl sok, mert belefér harminc kilóba.

– A mi Tamásunk jól elvan Angliában. Pék lett belőle. Vagyis nem olyan igazi kenyérsütő, inkább pizzát süt. Járnak vásárokba is. Nincs egy helyhez kötve. Csavaroghat, és ezért kapja a fizetését.

– Már Egerben is sütödés volt.

– Aha. Legalább szerzett rutint.

– A mi Tamásunk kezdettől fogva hazavágyott. Most jön haza másodszor végleg. Első alkalommal a munkatársak megkérdezték, – noha mondta, hogy végleg jön – hogy mikor megy vissza. Most nyitva hagyta a lehetőséget. Persze csak akkor megy vissza, ha itthon nem talál semmit.

– Vagyis visszamegy.

– Szerintem is. Pedig jó lenne, ha bejönne nekem ez a díszkő faragás, és magam mellé tudnám venni. Az sem ártana persze, ha ő is akarná. Viszont úgy látom, inkább már kereskedésben gondolkozik. Csak oda is papír kell, hogy előre lépjen. Eddig lépten-nyomon szembetalálkoztam üzletvezető tanfolyam-hirdetéssel, de ma már az is fizetős. Nem a munkaügy intézi.

– Látod, én se lettem kereskedő – utalt a sikertelen trafik pályázatra.

– Te már voltál. Hagy legyen más is!

– Ha beindul a kőfaragásod, nyissak egy kő boltot?

– Azt azért ne! Viszont a szállítással üzletelhetünk, mert inkább odahaza dolgoznék.

– Nem akarsz kinn lenni a Grünhildával?

– Roze-Mari. – helyesbítettem – Nehogy lelőjön a Zigmund! Beetetett engem ez a csaj, hogy nincsenek is együtt, de csak kamu volt az egész.

– Elcsábított.

– El, hogy a macska rúgja meg, de már mindegy.

– Úgy látom, nem nagyon bánt a dolog – kavarta meg az ételt, majd el is zárta a gázt alatta. – Tányérból, vagy lábosból kéred? Nem nagyon van még felszerelve a konyhám.

 

Jó nagy adag babot sikerült összekotyvasztanunk. Már csak azért ettük meg az egészet, hogy el lehessen mosogatni. A borból tényleg csak egy korty maradt. Ennyi volt a készlet.

Amíg ülepedett a vacsora, megnéztünk egy filmet, amibe bele is aludtam, de ez nem újság, hiszen otthon is rendszert csináltam a filmbe belealvásból.

– Mikor keljünk reggel? – kérdezte tőlem szokás szerint, mintha nekem kellene eldöntenem.

– Bármilyen korán, de jobb lenne világosban.

– Fél hét? Egy fél műszak alatt leérünk, és déli egy órára van a lerakó.

– Akkor legyen fél hét!

Toscana

 

Éjjel, egy alkalommal ébredtem fel. Ahhoz képest, hogy tele hassal feküdtem le, ez jó eredmény. Nem kellett kimennem, nem is tudom miért ébredtem fel. Talán elment egy kamion mellőlünk, s annak a hangja ébresztett anélkül, hogy ez eljutott volna a tudatomig. Nem tudom, de nem is lényeges az ok. Azt hamar felismertem, hogy hol vagyok. Tudtam, hogy egy kamion polcán fekszem, a szűk hely ellenére kényelmesen. Már öt év telt el azóta, hogy ilyen ágyon aludtam, de ösztönösen hozzáidomultam a körülményekhez. Amikor első alkalommal nyertem elhelyezést ilyen helyen, megszenvedtem vele. Hanyatt fekve kényelmes volt az ágy, a tető közelsége is csak addig zavart, amíg világított a lámpa. A gond akkor kezdődött, amikor oldalt fordultam, és felhúztam a lábam. Beszorultam. Néhány nap után megszoktam, hogy erősen nekifeszülök a leesés megakadályozására felhúzott hálónak, s úgy már elférek. Később a hátam fájdult meg, de az már nem az ágy hibája, hanem a hátamé. Tíz hónappal később kerültem hasonló körülmények közé, de akkor már természetesen mozogtam a rendelkezésemre álló területen. Később aludtam olyan kocsiban, ahol a hálót se lehetett felhúzni, de nem is volt rá szükség. Az öt év viszont hosszú idő, mégis emlékeztem, hogyan mozdulhatok. Semmivel sem aludtam kényelmetlenebbül, mint akár egy franciaágyon.

 

Jó érzéssel töltött el a tudat, hogy úton vagyok. Dél-Tirolban töltöm az éjszakát, közel a Garda tóhoz. Régóta vágyom ide. Bár ez a helyzet nem pontosan az, amire vágyom, de közel áll hozzá, ráadásul megint ingyen. Az ellátásom költségeit nem számolom, hiszen ennem otthon is kell. Annyi a különbség, hogy a feleségem vásárol, én nem is tudom, mi mennyibe kerül.

Szerencsém van, mert igyekszem nem gondolni semmire, így sikerül hamar visszaaludnom. Amikor a Sanyi mocorgására felébredek, már világosodik odakünn. Azért tudom, mert nem egészen jól húztuk el a függönyt. Szendergésemből az ajtócsukódása ébreszt fel teljesen. Kihasználom, hogy egyedül vagyok a fülkében. Lemászok, felöltözni, megvárom, amíg Sanyi visszajön, és felkeresem a benzinkúti shopot. Az olaszoknál csakis az eladótéren keresztül érhető el a mosdó. Viszek magammal törölközőt is a nyakamba akasztva. A személyzet nem is figyel rám, amit örömmel veszek. Gondolom, látnák rajtam, ha vásárolni akarnék. Reggel fél hétkor, törölközővel a nyakamban, határozottan a bolt vége felé haladva, egyértelmű, hogy nincs velem dolguk.

A WC ülőke önmagától felnyíló, nem lehet rávizelni. Igaz, van külön piszoár, de hát vannak mindenféle emberek. A berendezők biztosra mentek. A mosdó csapja fotocellás, de nem fog ki rajtam, találkoztam már ilyennel. Akkor segítséget kellett kérnem, de már rutinos benzinkúti mosdó-használó vagyok.

Amikor Sanyi beröffenti a motort, hét óra. Csodálkoznék, mivel telt el ennyi idő az ébresztő óta, de a rutin erre is jó. Tudom, legalább 20 perc kell egy reggeli elinduláshoz. Ekkor már majdnem világos van, bár még égnek Rovereto lámpái.

– Indulhatunk?

Megadtam az engedélyt. Lassan gördültünk kifelé a parkolóból. A legutolsó parkoló kamion, egy kék ponyvás, sárga napocskás magyar. Ő is induláshoz készülődött. Soha nem láttuk egymást korábban, nagy valószínűséggel ezután se fogjuk, de intünk egymásnak, hiszen mégis atyánkfiai vagyunk itt, a nagy idegenben. Ha este látjuk, megosztottuk volna a vacsoránkat is vele. Feltéve, ha nem akart volna valamit ránk sózni. Mert a nyomulós figurákat ki nem állhatom sem én, sem pedig Sanyi.

Brenner felől összefüggő kocsisor jön lefelé, meg kell állnunk a kijáratnál. Nem értem. Mindenki most indult el, amikor mi is fel akarunk hajtani a sztrádára? Az imént üdvözölt Waberer’s-es kolléga is felzárkózik mögénk, mire sikerül elindulni.

 

Teljesen frissen, üdén bámulok bele a reggeli forgalomba. Számolgatni kezdem, mennyi idő, mire járatlan vidékre érünk. Itt, ahol most haladunk, kétszer is jártunk már. Ismerősek a két pályatest közti műszaki átjárókat elzáró betonakadályok, a rozsdaszínű, dupla korlátelemek, melyekről nem tudom eldönteni, hogy barnára vannak-e festve, vagy tényleg rozsdásak. Figyelem az esernyőváz-szerű szőlőkarókat, melyekről hosszú vesszők ágaskodnak mindenfelé. Itt még nem metszettek. Pedig itt lenne már az ideje. Nem vagyok ugyan szőlősgazda, de ennyit azért tudok. Sanyi többet ért hozzá, de nem hozom szóba a dolgot, mert valahogy most nincs kedvem beszélgetni. Éhes ugyan nem vagyok, de egy kávé jól esne. Vagy talán nem is a kávé hiányzik, csak a kávézás. A megszokás nagy úr. Meg tudom persze szokni azt is, hogy nem iszom kávét, hiszen korábbi útjainkon is kibírtam, pedig kétszer is 13 napig tartott az út. Volt ennél egy még hihetetlenebb dolog is az első utamon. Tudni kell, hogy imádom az édességet, és nem ismerek mértéket. Ha egy tábla csokit kibontok, azt egy lendülettel betermelem. Egy hétig tudatában voltam, hogy a felső polcon ott van egy tábla tejcsokoládé, és ennek ellenére nem nyúltam hozzá. Na? Ez már példaértékű önmegtartóztatás.

– Ez meg mi a csuda? – szólalok meg önkéntelenül, amint rácsodálkozok egy furcsa hangfogó falra.

Kicsiny fekete üvegtáblák, hálóba rakva, de végeláthatatlan hosszúságban. Több kilométeren át.

– Volt eszembe, hogy mondom, de úgy gondoltam, hatásosabb, ha magad fedezed fel.

– Olyan, mintha napelemek lennének.

– Szerintem is az. Kb. 3 kilométer lehet.

– Tudod mi jutott róla eszembe? Gyerekkoromban Ipolyiéknak volt melegágy. Nem volt még akkor divatban a fóliasátor, csak deszkaszegély volt az ágyások szélén, és üveggel lefedve. Úgy nézett ki, mint a veranda ablak. Micsoda élvezettel törtük össze az üvegtáblákat!

– Nézzek, valami kidobnivalót?

Erre nem lehet mit mondani, hiszen nem volt komoly a kérdés. Régen voltam már gyerek, s azóta megtanultam, hogy tetteimnek a következményét magamnak kell vállalnom. Anyu nem fogja kifizetni az okozott kárt.

 

Háromnegyed nyolc lehetett, amikor kiértünk a hegyek közül, s elénk tárult a síkság. Mindenek előtt Verona városa, a repülőterével, keleti szélén azzal a hatalmas toronnyal, ami alatt hiába vártuk ki a raktárosok ebédidejét, mert mégsem ott rakodtuk a színes prospektusokat, amit aztán Angliába, a Royal Mail swindoni bázisára kellett fuvarozni.

 

Elértük az autósztráda kereszteződést. Keletre Velence, nyugatra Milánó, délre Bologna. Ez utóbbit választottuk. Immár nem követtük a fiume Adige völgyét. Azért se, mert itt már szó nem volt völgyről. Egyébként pedig a folyó az Adria irányában kanyargott tovább keletre, mi pedig délnek tartottunk, hogy ismét átvágjunk egy hegyvonulaton. Hamarosan elértük a Pó-t. Nem csak ráfogtam egy folyóra, ez tényleg a Pó. Figyeltem a táblákat, s azt fedeztem fel, hogy reggel óta a harmadik tartományba lépünk be. Trento-ban ébredtünk, majd a Dolomitok közül kiérve átléptünk Veneto-ba. Most pedig a Pó hídjánál elértük Lombardiát. Csak mint érdekességet említettem ezt, hiszen semmi jelentősége. Ez csak olyan, mint nálunk a megyék. Előfordult velünk már, hogy ennyi idő alatt három országban jártunk

Bologna előtt letértünk arról a sztrádáról, amin korábban már jártam, csak éppen ellenkező irányban. Sok mindent nem láttam, mert volt akkor egy kis köd. Most, ezzel az irányváltással keresztül is értünk a Pó síkságon. Itt nem annyira széles, mint a torkolatvidéken. Hegyek közé kapaszkodtunk. Nem akkorák, mint az Alpok, nem is olyan sziklás, mint a Dolomitok. Ezeket a hegyeket erdő borítja. Most figyeltem csak fel arra, hogy már a síkon is csak egész vékony volt a hólepel. Itt az erdőben csak nyomokban található, néhol kilátszik alóla az avar. Hiába emelkedünk, azért mégis csak dél felé tartunk. Előfordul ugyan Rómában is hó, de nem jellemző.

A mai első alagút két kilométer. A második, ha a kicsi megszakításokat nem vesszük figyelembe, talán öt is meg van. Azután sorjáznak még egy jó darabon. Olyasmi a környék, mint Szlovénia. Nem is! Inkább, mint az adriai oldalon Riminitől délre egészen „ a csizma sarkantyújáig” közben átlépünk Toscana-ba. Érintettünk még egy tartományt, de nem maradt meg bennem a neve.

Nem telik bele egy óra sem, és átkeltünk az Appenin hegységen. Na, itt tárul elénk az a nevezetes toscan táj. Szőlő, meg szőlő mindenfelé, elszórt tanyák, kicsi falvak, oszlop tuják, meg a jellegzetes mediterrán fenyők. Itt már nincs hó, de azért tél van. Bizonyára szebb lehet ez a vidék is nyáron. Bár, úgy tartom, jobb ilyenkor világot látni, mert legalább a lombok nem akadályozzák a kilátást. Gyönyörű a rálátás Firenzére, amint ereszkedünk le a hegyről. Na, ezt a várost szívesen megnézném közelről, de nem itt van dolgunk. Nem tudom, merre megyünk majd Livornóból, de örömmel vennék itt egy fél napos csavargást. Most csak az autópályáról meresztem a szemem, de mint ahogy Veronából se sokat láttam, meg Innsbruckból sem…talán mégis igaza van annak, aki kiröhög – mondván – hogy nem látok semmit?

 

Na, még egy óra talán az út, és ott leszünk a tengernél. Nem volt hosszú ez a kirándulás, bár még fogalmam sincs, hol a vége. Sanyinak is csak egy műszak Erfurttól idáig. Biztosan lesz délután alkalmunk megáztatni a lábunkat. Egy pisai kirándulást is örömmel vennék. Csupán 16 km.

Livorno

 

Alig volt még 11 óra, amikor megérkezünk a célhoz. Várnunk kell két órát, de Sanyi tesz egy próbát, hátha előbb leszedik.

– Nincs szerencsénk – mondja, amikor visszajön az office-ből – Azt mondja az olasz, hogy majd ebéd után következünk.

– Szerintem fogjunk hozzá most, hogy hamarabb végezzünk! – próbáltam tréfára venni a dolgot.

– Nem jó, ha a mi ebédünkhöz igazodunk, hiszen előbb reggeliznünk kell!

Mit tehettünk hát? Hozzá fogtunk enni.

Éppen egy napja kamionozok, s ez idő alatt nem vásároltunk. Ebből következik, hogy kénytelen vagyok a Sanyi készletéből reggelizni. A kenyér még hazai, de a vákuumfóliás felvágott, meg a margarin már német beszerzés. Savanyúság helyett tormás majonézzel ízesítem a „szenyát”.

Beüzemeljük a laptopot, hogy megnézzük Livornót a guglimapon. Semmit nem tudok erről a városról. A név alapján első hallásra Svájcba helyeztem. Nyilván azért, mert Lugano, és Locarno városok nevére emlékeztet. Tengerparti város, de a raktárnál – ahol várakozunk – semmi nem utal a tenger közelségére. Amit eddig láttam olyan, mint amiből 12 egy tucat. Vagyis semmi jellegzetes.

– Nézd csak! – mutatja Sanyi a térképet – erre a legrövidebb az út a tengerhez.

– Annyi csak a gond, hogy ott a kikötő. Válts át utcanézetre! Nem biztos, hogy le tudunk menni gyalog a vízhez.

Sokáig kerestük az ideális kiránduló útvonalat, de nem találtuk. Abban megállapodtunk, hogy ha itt végeztünk, elmegyünk Pisa-ba. A ferde tornyot meg kell néznem!

Már az olaszoknak is letelt az ebédidő, de még mindig nem tudtam, hol megyünk le a vízhez. A kikötőtől északra a parton, hosszan magán üdülők sorakoznak. Biztos van köztük egy ösvény, de nem tudjuk hol letenni a kocsit. A kikötőtől délre kellene inkább sétálni egyet. Van ott egy téglaerőd, aztán csónakkikötő, strand, meg a sétányon egy több száz méteres kőkorlát (már megint kibújt belőlem a műköves) Ez a része szép a városnak. Nem olyan, mint ahol először „bolyongtam”, ahol el is tévedtem a sikátorok közt virtuálisan. Amikor mégis lejutottam a kikötőhöz, téglafallal találtam szembe magam, de még járdát se építettek a gyalogosok számára. A déli részre kell eljutni! Jelenlegi pozíciónktól 6-7 km. Ez nagyon sok. Próbáltam találni kamionnal elérhető közelebbi grundot, de nincs. Rengeteg parkoló van a városban, de csak kis kocsik számára. A kikötőbe pedig nem mehetünk be, ha nincs ott dolgunk. Ez, reménytelen. Hajdanán Calaisban sétáltunk ennyit, de most nem szeretnék 14-15 km-t gyalogolni.

– Kérjünk segítséget a helybéliektől! – javasolta Sanyi, mikor már a rámpához tolatott, s az olasz srácok ott tébláboltak a rakományunk körül.

Nem kellett ezt az ötletet komolyan venni, hiszen nem tudunk velük kommunikálni. De azért, mielőtt elbátortalanodtam volna, tettem egy próbát.

– Szkúzi! Kome ariváre al máre?

A fiúk összenéztek, majd egyszerre hárman mutogatták a helyes irányt, s közben egymással vitatták meg, hogy lenne nekünk könnyebb odatalálnunk.

Sanyival összemosolyogtunk, mivel egy szavukat se értettük.

– Ezt jól megkérdezted. Kérdezd meg, ha már ilyen perfekt olasz vagy, hogy a kamionnal oda tudunk-e menni?

– Kamion?

– No, no…

A többit nem értettem, de egyikük a föld felé mutogatott, s ebből azt következtettem ki, hogy a kocsit itt kell hagynunk.

– Én nem gyalogolok annyit – döntöttem el – Meg van már a következő fuvar? Majd megnézzük a tengert valahol út közben.

– Azt mondta a főnök, csörögjek rá, ha leszedtek. Akkorra kiderül, hová kell mennem. Egyelőre úgy néz ki, valahol Milánó közelében lesz a felrakó. Nem kizárt, hogy csak hétfőn. Találd ki, hol töltsük a hét végét! Bár, ha sikerül még ma este, akkor holnap még mehetünk, csak vasárnap kell leállni.

– Mi alapján döntsek?

– Na jól van, akkor inkább várjuk meg, mi a délutáni kötelező program. Ha még ma fel kell rakodni, ugrott a Pisa is, mert nem lesz rá idő.

 

Amíg mi az udvaron tervezgettük a programot, az olaszok targoncával rohangáltak a pótkocsinkon. Nem láttuk ugyan, csak a kocsi mozgása jelezte, hogy közlekednek rajta.

– Ezek végeznek mindjárt. Meglepően gyorsan dolgoznak. Hamarosan mehetek a papírokért. Tényleg! Gyere be velem az irodába! Van ott egy olyan csodaszép szinyorina, hogy a szavad is elakad, ha meglátod. Talán még a Grünhildádtól is szebb – tette hozzá mosolyogva.

 

– Nem is láttad Grünhildát. Nem ez a neve, de mindegy. Egyébként nem nyerne szépségversenyt, túlkoros is hozzá, de olyan kisugárzása van, hogy …hogy nagyon – nyögtem ki végül ezt a semmilyen hasonlatot, mert nem találtam a megfelelő kifejezést. – Egyébként a szépség önmagában kevés, nemrég láttam egy kissé vaskos testalkatú, de egyébként nagyon szép babaarcú lányt a buszon, de ahogy beszélt, kiábrándított.

– Megszólítottad?

– Dehogy. Volt vele egy kis girnyó csaj, azzal beszélgettek. Volt eset, amikor a szóhasználata volt felháborító egy szép nőnek, de ennek inkább a hangja volt kiábrándító. De még az is, ahogy mozgatta azt az alapállásban szép száját.

– Na, elkéstünk. Ott megy. – intett fejével egy, az udvaron átvonuló tünemény felé.

Lehetett úgy 50 kiló, nem túl magas, talán 160 cm, mint egy átlagos nő. Egy pillanatra ránk emelte tekintetét, de attól a szénfekete csillogó szempártól megdobogósodott a szívem. Tépett fekete haja szándékosan összekócolva, rövid dzsekije alól kilógott a kötött pulóver, amely követte a fenekének a domborulatát. Hosszúszárú lovaglócsizmájától csak egy rövid rész látszott a combjából, amin vékony fekete harisnya feszült. Olyan, amit néhány – a maga szépségét túlbecsülő – nő nadrág helyett visel. Van annak neve is, de nem tudom.

Lényeg, hogy jól megbámultam, amint odament, a kis Lanciájához, ami már a közeledtére villantott a négy irányjelzőjével. Beült és elment.

– Elvihetett volna a tengerpartig, hogy csak visszafelé kellene gyalogolnunk.

– Miért nem mondtad neki? Te tudsz olaszul.

Mivel most már nincs értelme bemennem az irodába, visszaültem a kamionba és vártam, hogy mehessünk. Lelki szemeim előtt lebegett az iménti látvány. Mély nyomot hagyott bennem.

Odahaza naponta járok-kelek a városban, sokat tömegközlekedem, akad bőven szemet gyönyörködtető látvány. Legtöbb esetben viszont csak annyi hatása van, hogy: Hű, de jó. Aztán el is van felejtve. Sokszor a kevésbé szépekre jobban felfigyelek. Van egy álmos szemű, tépett-zászló hajú hátizsákos csaj, aki reggelente az Egyetemnél száll fel a buszra. Kissé ténfergős járásával végigviharzik az egész buszon, és azonnal leül a leghátsó sorba. Ha ott nincs hely, pillanatok alatt megtalálja akár az egyetlen ülőhelyet is, és leül. Már ez is szokatlan, hiszen legtöbben inkább állva utazunk, ha nincs szimpatikus ülőhely üresen. Tekintete olyan, mint aki egész éjjel bulizott, de ha kipihentnek tűnne, akkor is inkább csúnya, mint szép. Nem értem mit lesek rajta, hiszen sok vonzóbb látvány akad.

Egyszer viszont tényleg szépet láttam.

Szinte mindig menetiránynak háttal ülök, így természetesen a fenekét és a járását láttam először. Nagyon picit riszált, lábai inkább rövidek, mint hosszúak, de ez a természetes arány. Határozott mozdulattal befordult a velem szemben, de a gyerekkocsi számára kihagyott téren túl lévő ülésre, és abban a pillanatban keresztbe fonta az egyébként nadrágszárba bújtatott lábát, s ezután szinte mozdulatlanul ült a következő negyedórában. Csupán a fejét fordította néha az ablak irányába. Sötét felsője nem hangsúlyozta különösen a kebleit, ízlésesen mély dekoltázsa se mutatott belőle semmit. Hosszú nyakát semmi nem ékesítette, haja is erősen hátra volt simítva. Egyszerű letisztult természetes szépség. Egyébként is a látómezőmben volt, de nehéz volt másfelé figyelnem. Nem volt a fülében se fülhallgató, mint a legtöbb fiatal nőnek a buszon. Csak ült, meredt maga elé. Keskeny kicsi szájait se mondhatnám különösen érzékinek, mégis az egész látvány valami hihetetlenül kellemes érzéssel töltött el. Bogárfekete szemei egyszer mintha könnybe lábadtak volna. A kórháznál szállt fel, talán valami rossz hírt kapott egyik hozzátartozójáról. Ekkor próbáltam nem bámulni, de ez a törekvésem nem igazán sikerült.

Aztán én megérkeztem, ő tovább utazott.

 

Nem emlékszem, hogy volt ez fiatal koromban, de mostanában egy szép nőt szemmel is élvezettel simogatok végig. Megesett már az is, hogy versírásra inspirált a látvány.

 

Kósza gondolat

 

Tegnap olyat láttam, elállt szemem, szám.

Magas tűsarkokon egy anyányi lány.

Hamvas arca kipirulva, fázhatott a lelkem.

Nem a korosztályom, lehetne gyermekem.

Nézhetnék bármi mást, viszont nem tehetem.

Feszes nadrágszára viszi tekintetem.

 

Gömbölyű fenekét még nézni is öröm

Nem láttam milyen szín ujjain a köröm

Volt-e nála táska, milyen a kabátja?

Erre nem figyeltem, a fene se bánja

Honnét jön, hová megy? Nem kérdeztem

Nem akartam elveszni a részletekben

 

Kissé messzebb megyek, hogy totálképet lássak

Nem tudom kiűzni magamból a vágyat

Hosszú szőke haját mint fátylat odébb veti

Mobil telefonját az arcához emeli.

Lábát összefonja, majd ide oda tipeg

Mire gondolsz öreg? Ah, te azt csak hiszed.

 

 

Ahogy üldögéltem a kamion anyósülésén, hallottam a hátam mögül a targoncák dübörgését, éreztem, amint billegtetik mozgásukkal az egész járművet. Aztán rövid csend következett, majd egy erősebb billenés amint Sanyi kinyitotta az ajtót, és felkapaszkodott a lépcsőn. A kezében tartott papírokat egyelőre az ablakba dobta, beült az ülésbe, és indított. Kicsit előre gurult, kiszállt, hátrament becsukni az ajtót.

– Mehetünk! – mondta, amikor ismét beült a helyére.

– Hová?

– Valahol a kikötőben biztosan félre tudunk állni egy félórára.

– És utána?

– Megnézzük a ferde tornyot, aztán irány Milánó!

– Hagyjuk most a tengert! Annyira nem fontos. Megnézegettem a várost a térképen. El lehetne tölteni egy hétvégét, de nincs egy rendes parkolójuk. Csak a víz miatt nem kell lemenni a partra! Merre megyünk? Amerről jöttünk?

– Arra kerülnénk. Itt megyünk fel északnak egyenesen. Pisaig nem is megyünk fel a sztrádára.

– Jártál már ezen az úton? Rálátni a tengerre?

– Aha.

– Elég annyi. Fürödni úgysem akarunk.

– Akkor Pisa?

– Igen, Pisa. Majd megállunk az út szélén – vigyorogtam a félreértésen alapuló humoromon.

 

Sanyi vette a lapot, de nem reagált. Sikerült kikeveredni a városból. Az út száma S -15, tehát jó felé haladunk. Jobbra, tőlünk nem messze fut a sztráda, de ezért a 16 kilométerért nem hajtunk fel rá. Egyelőre nem is nagyon kell figyelni, elég lesz akkor, ha átkelünk az Arno-n, utána egy kis patak fölött keresztezzük a vasutat, s majd ezután kell jobbra lehajtanunk.

Nagyon jó ez a GPS, hiszen előre be lehet tanulni a navigációt. A helyszínen már csak megerősítjük az elképzelésünket, nem ott kell a forgalom sűrűjében dönteni. Bár néha felül kell bírálni, de mégis nagy segítség.

– Majd figyeld a kőfaragásokat, hátha tanulsz valamit a régi taljánoktól. A fényképezőt hozzad! Tényleg! Ha nem jöttél volna el velem, most dolgoznál?

– Tél van. Nem hiszem. Hacsak valami műhelymunkát ki nem talál a főnök.

– Mégis csak jobb csavarogni, mint ott savanyodni a műhelyben. Nem?

– Nem olyan sokat vagyunk a telephelyen, inkább kint vagyunk terepen. Ebből a szempontból jó munkahely. Néha nagy elégtétel a számomra, amikor a helyismertemre, a navigációs készségemre kell a brigádnak hagyatkozni. Járok néha ismeretlen helyeken, de sokszor olyan helyre megyünk, ahol már jártam korábban. Mont például Edelényben, ahova egyszer a nővéremmel vittünk segélyt az árvízkárosultaknak.

– Azt mesélted. Akkor esett szét a Hyundai vízpumpája.

– Aha, akkor. Azért azzal is mázlim volt. Széteshetett volna odafelé félúton, megrakottan is. Ehhez képest Nyárádnál fedeztem fel, hogy valami gond van. A tardi elágazásnál álltam le. Bár, ennyi erővel haza is érhettem volna! Az még nagyobb mázli lett volna.

– Vagy, ha szét se esik.

– Hát, igen. Szóval voltam a céggel kirándulós munkán ott is. És tudod, nagy élmény új tájakat felfedezni, de régit is. Megfordult akkor a fejemben, hogy azonnal leírom a kirándulásomat, de úgy vagyok ezzel, mint a marha a fűvel. Behabzsolom, aztán hagyom ülepedni, kicsit kérődzöm rajta. A lényeg megmarad az emlékezetemben néhány hétig, hónapig. Később talán csak azért emlékszem a részletekre, mert leírtam. Többször megesik, hogy évtizedek távolából nem egyformán emlékszünk egykori útitársaimmal. Biztos vagyok benne, hogy én emlékszem jól, hiszen le van írva.

 

Miskolc, Lyukóvölgy városrész felé indultunk. Aki ismeri ezt a területet, bizonyára megütközik a városrész kifejezésen. Na, hát ez nem úgy néz ki, mintha Európa lenne. Olyan emberek laknak itt, akik nem engedhetnek meg maguknak ettől jobbat. A közbiztonság is hagy kívánnivalót. A taxi éjjel nem jön ki ide. Lehangoló látvány. Régen jártam erre, de nem emlékszem rá, hogy láttam ezeket a szükséglakásokat. Igaz, aki az autót vezeti, annak bőven van mit figyelni, hiszen a keskeny, kanyargós út ugyancsak tele van tankcsapdákkal. Na, de most csak utas voltam, lehetett nézelődni. A kollégák mind ismerősek errefelé. Feribá még a gombalelő-helyeket is tudja. Ha lát egy kis megrekedt esővíz alkotta tavacskát, már látja a halakat is benne. Persze fenntartással kell néha fogadni amiket mond, hiszen humoros ember. Ezt bírom benne. Parasznyán az egykori szomszédom esete jut eszembe, aki a kölcsön motorral belerongyolt a kerítésbe, majd visszament megnézni, hogy volt-e veszélyes útkanyarulatra figyelmeztető tábla. Na, itt néhány ház hosszában még a nap is kisütött, noha különben lógott az eső lába. Nem jelentett egyébként gondot, hiszen belső munkára utaztunk éppen.

 

Sajókápolnán megmutathattam volna vállalkozói tevékenységem csúcsát, de magam is csak a google-mapon láttam, elkészülte óta. Nem voltam biztos abban, hogy csak pozitív kritikát kapok. Na, meg valójában nem is esett útba. A Sajó most is meg volt áradva. Ezzel együtt szép látvány a völgy. Egykori szocialista propaganda képek jutnak róla eszembe. Előtérben a ringó búzatábla, mögötte a gyárkémények, s a horizontot lezáró hegyvonulat. Már csak a mosolygó parasztasszony, kévével a karján, s a kalapácsot szorongató munkás hiányzott. Helyette a Lyukóvölgyre hajazó igénytelenül (és pénztelenül) összetákolt házak kísérik az utat. Némelyik udvarán, vagy a kertjében áll a víz. A napraforgó földeken ugyancsak. Épp úgy, mint a kukoricaföldön. Mondja is Feribá, hogy ezért hívják tengerinek.

 

Ezen az úton csupán egyszer jártam még. Akkor is hasonló volt az ár- és belvízi helyzet. Néhány héttel korábban viszont vitte az ár Edelény mélyen fekvő részeit. Segélyt hoztam. Nem valamilyen szervezettől hoztam a közösbe, hanem magánkezdeményezés, magánúton, személyre szabottan. Nem géprongyot, hanem az elázott tönkrement háztartási gépeket, bútorokat igyekeztünk néhány családnál pótolni. Az eset pikantériája az volt, hogy a közvetítő személyt hozzátartozóin keresztül ismertük, s tudatában voltunk annak, hogy politikailag nagyon nem egy oldalon álltunk sem akkor, sem azóta. Az egyik megsegített öregember rákérdezett, hogy ki irányított hozzájuk. Talán nem kellett volna megmondani, hiszen ebből is politikai tőkét lehet kovácsolni. Aztán a mások önzetlen megsegítése miatt érzett felemelő érzést tönkrevágta, hogy nem ért haza az autóm. Szétesett a vízpumpája. Haza kellett vontatni. Szerencse, hogy nem rakottan, még odafelé történt.

 

Na, ezek csak az előtörő régi emlékek. Most dolgozni jöttünk a kastélyba. Itt még nem jártam. Nagyon szépen rendbe rakták. Azért szívesen visszamennék az időben, hogy láthassam, amikor még lakták is ezt az impozáns épületegyüttest. Most is elámulok a pompás részleteken, milyen hatással lehetett látványuk egy-két száz évvel ezelőtt a pórnépre, akik viskóban éltek? Büszkén mutatom kollégáimnak az előcsarnok padlóját, aminek kövezete az én szülőfalum bányájából származik. Nem ezt, hanem a lépcsők köveit jöttünk javítani. Több helyen is, nem árt figyelni, nehogy eltévedjek. A mesebeli 100 szobás paloták jutnak eszembe, amit úgy képzeltem el, mint egy szállodát, ahol hosszú folyosóról nyílnak sorban a szobák. Valójában egymásból nyíló termek, amelyek nagy részében a ház fénykorában se volt bútor, csupán közlekedő terek voltak, nem lakószobák. Egy ilyen kastély nem összevethető egy lakótelepi lakással, ahol minden négyzetmétert igyekeznek kihasználni. Itt nem számít.

 

Megint eszembe jutott egy falusi magánház azokból az időkből, amikor domináns törekvés volt egy sor téglával többet felrakni, mint a szomszéd. A bejárati ajtón belépve egy széles lépcsővel találtam szembe magam, mint egy kastélyban. A megoldás elbaltázása abban mutatkozott meg, hogy hiányzott a lépcső előtti tér, s az alagsorba csak oldalazva lehetett bemenni.

Na, most úgy jártam, mint amikor sikeres üzletembernek tanultam, s az előadásokon nem azt jegyzeteltem ami elhangzott, hanem ami eszembe jutott róla.

 

A kastély még nincs átadva a látogatóknak, de felfigyeltem a takarítókat kerülgető kis csoportra. Egy fiatal nő beszélt a kastélyról. Csak szövegfoszlányok jutottak el hozzám, de egyértelmű, hogy idegenvezetést hallottam. Egy fiatal férfi tolmácsolt. A középkorú úr, aki angolul hallgatta a kastély bemutatását, csíkos táskát tartott a kezében. Vagy mondhatjuk reklámszatyornak is. Nahát! Akár egy magyar ember. Na, most erről megint eszembe jutott, hogy a tapolcai munka során Roze-Mari megkérdezte, hogy kérek-e valamit. Kávét, sört, vizet, vagy bármit. Semmit nem kértem. „Még ilyen embert!” adott hangot csodálkozásának. Erre mondtam neki, hogy maga nem is német, hiszen ilyen kifejezést csak magyar ember használ. Vagy mégse? Mint láthattam, külföldi ember is hord csíkos táskát.

 

– Figyelj! – szólt rám Sanyi – Itt vagyunk mindjárt. Nehogy eltévedjünk, mert itt még én se jártam.

– Az nem számít. Én el tudtam ott is tévedni, ahol már jártam, csak első alkalommal rosszul tájoltam be magam. Ráadásul – mint a Matyi kolléga mondta – mindez a saját falumban történt.

 

Nagyon jól eligazodom Tiszaújvárosban, hiszen 13 évig jártam oda dolgozni, ha nem is rendszeresen. Egyébként is kicsi város.

Hárman dolgoztunk az egyik panelház bejárati lépcsőjénél, amikor jött az ügyfél. Arra hivatkozott, hogy a főnökünkkel beszélt, aki azt mondta, egyikünk majd elmegy vele, felmérni a munkát. Egyedi elképzelése volt a szalonnasütőről, azt kellett a helyszínre adaptálni. Rám esett a választás, mivel én vagyok az öreg szaki. Na, meg nekem van helyismeretem. Beültem az ügyfél kocsijába, aki hazavitt. Ismerősnek tűnt az utca, mutattam is a kapuból, hogy melyik szomszédnál dolgoztam korábban. A névre nem reagált, de városon nem ritkaság, hogy nem tudják a szomszéd nevét. Még kertvárosban sem.

Méricskéltünk, spekuláltunk, aztán megígértem, hogy este odahaza megrajzolom amit megbeszéltünk, és elküldöm e-mailben. A többit pedig telefonon beszélje meg a főnökömmel.

A főnököm néhány hónap múlva kérte, hogy bocsássam rendelkezésére a rajzot, ami alapján le tudja gyártani. Újabb hetek teltek, majd miután már leszámoltam a cégtől, telefonált, hogy kellene az ügyfél e-mail címe. Elküldtem. Újabb telefon, hogy mit kellene megírnom, mert az ő fia nincs otthon, így megállt a tudomány az informatikában.

Telt-múlt az idő, megint telefon, hogy szállítani kellene, de csak én tudom, hová. Oké, rendben. Tényleg csak én tudom, mivel sem a telefonszám, sem pedig a cím nincs meg.

Jött értem teherautóval a kolléga, a műhelyben felraktuk az árut, s már mentünk is. Egy nappal Karácsony előtt semmi rendkívüli nincs a barátságtalan időben, de nem jelentett gondot, hiszen a Hyundaiban jó a fűtés. Emődnél beleszaladtunk a ködbe, ami aztán egész úton kitartott. Kicsit lassabbra vettük a tempót, de egyébként sem siettünk. A kolléga volt a sofőr, én pedig navigáltam.

– A legelső úton kanyarodjunk le a 35-ösről, aztán végig egyenesen! Na, itt valahol baloldalt, közvetlenül Gellérték mellett…na, hol is? A francba! Már kiértünk a városból. Forduljunk vissza! Na, itt állj meg!

Gyanús volt a dolog, mert az előkertben kellene lenni a filagóriának, ahová a szalonnasütőt hozzuk. Itt viszont nagyon kicsik az előkertek, el se férne a filagória. Lehet, hogy átmentünk a garázson, és valójában a ház mögött van? Határozottan emlékszem, hogy itt jártam. Becsengettem.

– Mi nem rendeltünk semmit.

Ettől féltem. Lehet, hogy mégsem ez a ház? Akkor valamelyik távolabbi szomszéd volt, csak nem jól emlékszem. Érdeklődnöm kell, de kit keressek? Telefon a főnöknek.

– Mi a neve az ügyfélnek? Nem találtam meg a házat, pedig határozottan erre a címre emlékszem.

– Valamilyen Ákos – válaszolta, de nem kizárt, hogy inkább kérdezte. Kis gondolkodás után mondott hozzá vezetéknevet is, de nem volt benne biztos.

Kérdezősködtem. Többen is segítettek volna, de ezt a nevet senki nem ismerte, még a postás sem. Olyan elképzelésekkel jöttek, hogy cím, telefonszám…Ja, hát úgy egyszerű lenne. Végigjártam az egész utcát többször is, ahol lehetőség volt, belestem a házak mögé, megnéztem a leágazó kicsi zsákutcákat is, de még mindig az eredetileg kiválasztott helyszín látszott legvalószínűbbnek. Ja, még elfelejtettem megemlíteni, hogy az egész akció azzal kezdődött, hogy a főnök megint megkérdezte az e-mail címet, de nem ment el az üzenet, így megkockáztatta, hogy nem találunk odahaza majd senkit. Csak reméltük, hogy ilyenkor valaki csak van tán otthon. Én is próbáltam üzenetet küldeni, az se ment el. Majd a hasztalan címkeresés közben hazatelefonáltam a feleségemnek, hogy próbáljon ő is írni. A telefonom áramellátása aggasztóan alacsony szinten volt már ekkor is. Erre nem figyeltem korábban. A kolléga türelmesen üldögélt a meleg autóban, fejtette a keresztrejtvényt. Mi mást tehetett volna? Segíteni nem tudott. Telefon otthonról, hogy nem ment el az üzenet. Ha elment volna se biztos persze, hogy éppen ott ül a címzett a gép előtt.

– Induljunk el – javasoltam a kollégának – végig a városon, keressünk filagóriát az előkertben!

Telefon megint haza. Nézd má’ meg a gugli mapon, hol van az előkertben filagória! Aztán elindultunk. Cirkáltunk a közeli utcákban, de nem láttuk meg, amit kerestünk. Támadt egy ötletem.

– Menjünk el a lakásszövetkezethez! Ott ismernek engem, biztosan segítenek. Internet – google map, és a saját szememmel nézhetem meg. Én legalább azt is tudom, melyik utcák jöhetnek számításba.

A szövetkezetnél egyetlen ember dolgozott. Nehezen értette, mit akarok. Felmérte, hogy ez a keresés nem 5 perc (nem lett volna több) neki meg be kell fejezni a munkáját délig, mivel csak addig tart a munkaidő.

– Hol találok valami Internet kávézót? Vagy menjek a könyvtárba?

Ezt találtuk legjobb megoldásnak. A kolléga nem talált parkolóhelyet a ház előtt, de még az utcába sem. Mondtam hová menjen parkolni. A könyvtár a másik irányban van, nem is annyira közel, de az nem jutott eszembe, hogy rátelefonáljak. Nem is baj, ő nem annyira ismeri a várost, talán még el is tévedhetett volna. A feleségem telefonált, hogy hol lát nagyobb előkerteket, de ekkor már a könyvtár felé tartottam. Hál’istennek nyitva volt. A ruhatárosnál vettem 300Ft-ért napijegyet, így hozzáfértem az Internethez. Egy fiatalember bekapcsolt nekem egy gépet. Villámgyorsan működött rajta minden. (jó lenne otthon is ilyen gyors gép) Viszont elég régi volt a műholdkép. Sok épület hiányzott azok közül, amik a valóságban már állnak. Annyira kinagyítani se lehetett, hogy a filagóriát felismerjem. Közben érdeklődött a főnök, közölte, hogy szétrobban az idegességtől, mert el se kellett volna indulnunk, ha nem tudom hová kell menni. Hiába mondtam, hogy én biztos voltam benne, de tévedtem. Magam sem értettem miért, nem várhattam el mástól, hogy megértéssel viseltessék, különösen, hogy neki két embere autózik teljesen feleslegesen 130km-t. Menjünk hazafelé!

Na, menjünk! Visszamentem a kocsihoz.

– Tegyünk még egy kísérletet! Menjünk ki itt a Szent Istvánra!

– Ne úgy mond! Mit tudom én, melyik az.

– Na, akkor itt balra…itt megint balra! Egyenesen a körforgalomnál, el a templom mellett, aztán a második utcában megint balra!

– Itt már jártunk.

– Tudom, de itt van a legnagyobb esély. Ha nincs, megyünk haza.

– Na, ezt nézd meg! Nem ez az? – mondta a kolléga egy előtető láttán.

– Nem. Ez a garázs előtt van, itt nem lehet pad, mert a kocsival át kell járni, de azért megnézem.

Kiszálltam, belestem a palánk fölött. Tényleg nem lehetett ez a keresett cím. Visszaültem a kocsiba. A következő ház előtt megint megállt.

– És ez?

– Hááát…

Előkert, különálló építmény, tegola tetővel, az oldala ponyvával betakarva egészen körbe. Gondoltam, mit veszthetünk, megnézem. Bementem az udvarba, széthúztam a ponyvát, megismertem a padlóburkolatot és a padokat.

– EZAZ!

Beköszöntem, hogy meghoztuk a szalonnasütőt.

Nagy kő esett le…odébb kellett kapni a lábamat ;)…a szívemről. Lepakoltunk, felmarkoltuk a zsozsót, és tűzhettünk hazafelé.

 

Elhagytuk Pisa-t. Ha nem tanulmányoztam volna a térképet, azt gondolnám, túlszaladtunk. De semmi gond, itt van lehetőség lehajtani a főútról. Lemegyünk jobbra, aztán ott, hosszú egyenes szakaszon, még az imént látott patakon is át kell mennünk. Balra fasor, meg szántóföldek, jobbra telephelyek sora, de a kapuk közt nincs annyi hely, hogy egy ekkora szerelvénnyel leparkolhassunk. Marad tehát az eredeti elképzelés, be kell mennünk a fizető parkolóba. Gondolom, Sanyinál van pénz. Már csak azért is – jut ekkor eszembe – mert kaját is vennünk kell. Nem tudom, meddig utazgatok vele, de nem érzem jól magam attól a gondolattól, hogy ő tart el. Noha, ezt korábbi útjainkon is úgy oldottuk meg, hogy utólag adtam neki költségtérítést. Legalábbis a kéthetes utakra. Az első után többet, a második után már annak csak a felét. Megtanultunk spórolni. Ez a spórolás ott csúcsosodott ki, amikor a bregenz-i főpályaudvar előtt üldögéltünk a padon, és arról álmodtunk, hogy ha lenne 10 eurónk, elvonatoznánk Lindauba. De sajnos csak egy ötösünk volt. A tankolásra és útdíjra is csak következő napon küldtek a cégtől. Ez most már nem az a munkaadó. Remélem, nem lesz hasonló kényszerpihenőnk!

Pisa

 

Befordultunk a parkolóba, beálltunk a buszok közé, és innét már egyszerű volt a dolgunk, mert kicsi táblák mutatták, merre van a ferde torony. Az utcák olyanok, mint bármelyik olasz városban. Az jut eszembe, amikor a családommal tettünk egy kétnapos észak-dunántúli kiskörutat. Megfordultunk néhány városban, de a belváros mindenhol egyforma volt. Sétálóutca, tele árusokkal. Ha nem láttam volna a táblát, nem is tudtam volna, hol járok. Most persze tudom, hiszen ide készültünk, meg aztán láttuk is a „Pisa” táblát. Az utcák nem különböznek ugyan a térség városaitól, de éppen azt keressük, amitől más ez a város. Az útjelző táblák alapján könnyen oda is találunk. A Dóm tér hosszú kőfallal, pontosabban kőépülettel van elválasztva az utcától. A parkoló óta mindenhol aszfaltot és kőburkolat láttunk, a fáknak csak kis lyukakat hagytak ki.

A térre kapun kell belépni. Persze csak miután legomboltak tőlünk fejenként 18 eurót. Nem a térre való bejutásért, hanem a toronyba lehet ennyiért felmenni. A már emlegetett sinsheimi Technika Múzeumba is sokalltam a 12 euró belépőt, pedig ott annyi a látnivaló, hogy bele se fér egy napba, ha mindent meg akarok nézni. Itt viszont csupán annyiért kell ezt a számomra temérdek pénzt kifizetni, hogy egy szűk csigalépcsőn felmásszak egy hétemeletes toronyba. Noha az élmény maga a tudat, hogy egy világhírű torony tetején jártam. Ezért nem szabad sajnálni…nem is olyan sok.

A téren zöld a fű. Egy pillanatra lep meg csupán, hiszen lényegesen délebbre vagyunk, mintha otthon lennénk, és azért otthon is láthatunk zöld füvet télen. Különösen a mostani, szokatlanul enyhe az időben. Nem is ez a felismerés teszi érdektelenné a tér füvét, hanem a torony. Furcsa érzés. Nem is tudom igazán elmondani, milyen. Ott áll előttem – bár kicsit ferdén – egy olyan épület, amit képről már nagyon jól ismerek, gyerekkoromban le is rajzoltam. De most nem kép, hanem valóság. Saját szememmel láthatom, fehér köveit meg is érinthetem. Olyan, mint a képeken, de mégis más. Hasonló esetekben csalódást szoktam érezni, hiszen nem egészen olyan, mit a reklámfotókon. Talán az is teszi, hogy itt a tágabb környezetével együtt látom. A fényviszonyok se pont olyanok szoktak lenni, mint a képen. Szép az idő, süt a nap. Olyan, mintha már tavasz lenne, aránylag sok a látogató a téren. Noha nem tudom mihez viszonyítani, nem tudom, mennyien vannak szezonban. Olyan képet már láttam, hogy a fűben heverésztek az emberek, de annyira azért mégse jó az idő. A kabátot se kell levetni, elég kigombolni.

 

Nem érzem azt a boldog elégedettséget, amit egy ilyen találkozástól elvárhatnék. Majd később.

Furcsa, hogy éppen egy közlekedési vészhelyzet jut eszembe. Alkalmam is nyílik elmesélni, hiszen Sanyi kérdéseket intéz felém.

– Na, ilyeneket gondoltál faragni Grünhildának?

– Akár ilyeneket is, de nem ilyen sokat. Öcsém! – ámulok el, amikor körbeforgok a téren, és szemügyre veszem a többi épületet is.

Mert a híresség csak egy harangtorony, de tartozik hozzá egy Dóm is. A mögötte álló kerek épület nem is tudom micsoda. Majd később tanulmányozom a kapunál elvett prospektust, abba biztosan bele van írva. Az a hosszú épület, ami az útról eltakarja ezt a gyönyörűséget, kevésbé díszes.

– Itt lehet élvezkedni a kőfaragóknak mi? – kérdez Sanyi ismét, miközben az arcomat fürkészi, hogy lássa a látvány okozta hatást. Nem igazán van megelégedve, s ezt szóvá is teszi.

– Nem látom rajtad az izgatottságot. Tetszik egyáltalán?

– Várjál! Majd később, ha leülepszik bennem. Ezt még meg kell emésztenem! Tudod olyan ez, mint amikor Szentendrén jó tempóban haladtam a négysávoson befelé a városba, és elméláztam. A laktanya előtt van egy balra fordulási lehetőség, de nincs kanyarodó sáv. Persze miért mentem volna a külső sávban? A szembejövők miatt, megállt a sor. Én csak arra figyeltem fel, hogy iszonyatosan közeledünk az addig előttünk haladó kocsihoz. Fék! Szó szerint beleálltam a fékbe. A kocsi elkezdett ficánkolni alattam. Éreztem, hogy itt már reménytelen a megállás. Korábban nézegettem a tükörbe, tudtam, hogy jön egy kocsi a külső sávban, de nincs túl közel. Erről persze ekkor már nem volt idő megbizonyosodnom. Reméltem, hogy azon is van fék. Kicsaptam a kormányt a külső sávba, de azt nem tudom, mi történt ennek hatására mögöttem. Az ütközést sikerült elkerülni.

– Nem ijedtél meg? – kérdezte azonnal a mellettem ülő szomszédasszony.

– Várjál! – mondtam – Majd mindjárt. Nem volt rá idő.

És valóban. Amikor már meg lehetett volna nyugodni, akkor tört rám a heves szívdobogás. Akkor, amikor tudatosult bennem, hogy mekkora veszélyben voltunk. Azóta már kétszer is megtapasztaltam, hogy egy kicsinek tűnő ütközés is mekkora kárt tud okozni.

– Most nem közlekedünk, van időd nézelődni. Nem sietünk, nem is megyünk neki senkinek. Felmenjünk a toronyba?

– Most erre mit mondjak, hogy majd legközelebb? Fel hát, de előbb hagy nézzek szét! Nahát! – adok hangot csodálkozásomnak – ez a torony ferdébben áll, mint gondoltam, de nem is csak ferde, hanem görbe. A közepén is van egy kiigazítás, a harangok szintje pedig már egyenes.

– Nem olvastál az építéséről? – pirít rám Sanyi a tájékozatlanságom miatt. – A negyedik szintnél száz évet vártak, mert már akkor megbillent. Utána megpróbálták kiegyensúlyozni, de csak ennyire sikerült. Sőt, később még ferdült.

 

Körbejártuk a teret. Az utcát elzáró hosszú épület valójában temető. Láttam már temetőt, aminek volt árkádos, vagyis fedett része, de itt berakták egy épületbe. Mindezt azért tudom, mert megnéztem a prospektusban.

– Na nézd már! Mi még megszóljuk az úri cigányokat, akik pavilont építenek a síremlékek fölé. Itt az egész temetőt tető alá rakták. Biztosan innét vették az ötletet.

– Jobb helyen a templomot építik a temető fölé.

– Valóban. Olyan is van. Na, nézzük csak mit ír a prospektus! Mi az a nagy kerek épület? Magyarul persze nem írja. Azt mondja, hogy mit tudom én milyen Capelle. Ez egyértelmű, kápolna. Annak elég nagy, de ha az, akkor legyen! Sétáljunk el arra is! Nahát! A katedrálisnak a háta van a torony felé. Emez az oldal az eleje. Öcsém! Ez tök jól néz ki. Ennyi oszlop! Itt lehetett faragni a mestereknek néhány éven át. Főleg, hogy még gépük se volt hozzá. Na! Látod már rajtam az izgatottságot?

– Aha. Most már látom. Menjünk a toronyba?

– Naná! Mehetünk.

 

Egyik korábbi utunkon a ljubljanai fellegvárban bolyongtunk. Megnéztük a vár kápolnáját, bekukucskáltunk a kisablakon oda, ahol az első magyar felelős kormány miniszterelnökét tartották fogva 1849-ben a Habsburgok, de beljebb nem mentünk, mert úgy ítéltük meg, hogy nem ér annyit a vár belseje. Na, meg ott van a mi Halászbástyánk. Ott többször is megcsodáltam a panorámát az alsó szintről, de azért nem adtam pénzt, hogy 3-4 méterrel magasabbról láthassam ugyanazt. Itt most nem vált be ez a fukarkodás, mert már a tér is fizetős volt. Egyébként pedig örülhetek, hogy van ez a lehetőség, mert nincs ám ez mindig. Állítólag, a torony dőlése, nem állt meg. Így rengeteg munkával járt alatta megszilárdítani a talajt.

– Remélem, nem dől tovább. Nem állnám meg nevetés nélkül, ha velünk dőlne el.

– Csak nem tán!

– Pesten – kezdtem megint másról beszélni – van egy építmény a Nemzeti Színház mellett. Olyan, mint állítólag a Bábel tornya volt, csak kicsiben. Körbe-körbe megy a lépcső, a tetején meg nincs semmi. Még kilátópontnak se lehet nevezni, mert a közelben lévő Lágymányosi híd sokkal magasabban van. Vagyis nem tudom, mire való az az egész, de nem álltam meg, hogy fel ne menjek.

 

Itt se kellett megállnom, hogy fel ne menjek, csak meg kellett várni, amíg összegyűlik egy csoport, amit egy kalauz felvezet.

– Te figyelj! – folytattam a csacsogást, miközben már a márványlépcsőkön kerengtünk fölfelé – Itt hogy javítják a lépcsőket?

– Gondolom, faragnak másikat, és kicserélik.

– Nyilván, de hogy állítják be? Szemre? Aztán meg jön a főnök, hogy: „rátettétek a vízmértéket?”

 

Bevallom, sok ez a hét emelet. Ráadásul nem is olyan panorámás ám, mint gondoltam. Noha ránézésre sem egy kecses építmény, de azért mégis meglepett, hogy milyen szűk a belseje. Iszonyatosan vastagok a falak. Nem is tudom, miért csodálkoztak, hogy nem bírta a talaj.

Fenn álltam a ferde torony tetején. Kívül, belül korlát, mert a harangok fölött nincs ám tető, hanem nyitott az egész. Biztosan azért, hogy odafenn az Úr is hallja a harangszót. Állítólag mind a hét harang be van hangolva. Ezek szerint, akár zenélni is lehet rajtuk. A harangok alján körbefutó szalagdíszben a horogkeresztet vélem felfedezni. Találkoztam már ezzel a jelképpel görög templomban is. Ez valójában napszimbólum, csak a mi agyunkban azonos a nácizmussal. Nem ez az egyetlen, amit ordas eszmék lejárattak. Valójában a náci karlendítés is „ave ceasar” üdvözlés az első birodalomból (Róma) Nálunk például kerülendő kifejezés a „kitartás”, mert így köszöntek a nyilasok, akik miatt az Árpádsávos zászlót is fasiszta jelképnek próbálják beállítani egyes politikai körök.

Sanyi fotózott, majd átadta a gépet.

– A papáról is egyet!

Azt gondoltam, hogy majd jól körülnézek, de annyira mégse magas ez a torony. Annyi eszük legalább volt a város építészeinek, hogy nem húztak fel toronyházakat. Viszont, hiába álltam a padló magasabb oldalára, a tenger felé, nem láttam semmit a Dóm takarása miatt. Kelet felé lehet nézelődni, de Firenze túl messze van. Csak a távoli hegyek jelzik, merről jöttünk délelőtt. Északra is hegyek zárják a látképet. Arra majd még ezután megyünk. Dél felé nem nagyok a tengerparti hegyek, azokat inkább csak sejtem így 20 kilométer távolságból, mintsem látom. Amit látok arrafelé, a repülőtér meglepően nagy forgalma. Ez csak egy kicsi, helyi reptér, nincsenek nagy gépek, a kicsikből viszont sok.

Megint beugrik egy emlék. Sanyi szorgalmasan fényképez, de nem is figyelek rá.

A csepeli időszakomra gondolok, amikor még nem találtam munkát, csak ültem a tizediken az ablak előtt, és néztem a Ferihegyre leszálló gépeket. Írtam is róla egy borongós hangulatú jegyzetet, miszerint úgy érzem magam, mint egy repülésirányító. „ülök a toronyban…” Aztán írtam még egy másikat is:

 

Ülök a toronyban, nézem az ólomszürke eget. Két napja még havas volt a táj, de múlt éjjel elverte az eső. Reggel bárányfelhők úsztak az égen, mögülük kikandikált a nap, de a várost 30méter sűrű köd fedte. Később eloszlott, s gyönyörű, szikrázó napsütésben indulhattam szokásos egészségügyi sétámra. Belváros, Ófalu, Szabótelep, Kertváros, és vissza. Ez éppen 5 km.

A piac környékén óriási tömeg, és rengeteg eladatlan fenyőfa. Távolabb már alig találkoztam gyalogosokkal. Így jobban feltűnt az a hátborzongató látvány, hogy lecsúszott nadrágú, életerős fiatalemberek plusz 12 fokban, fejükre húzott kapucnival sétálnak, vagy műanyag flakonból borozgatnak, a köztéri pad karján ülve. Szívem szerint rászóltam volna, hogy „mi van öcsém, fázik a fejed?” Egyrészt viszont semmi közöm hozzá, aztán kiszámíthatatlan a reakció is. Nekem még önvédelmi paprikaspray-m sincs. Na, meg emlékszem, hogy én se vettem jó néven hajdanán, a hosszú hajamra tett megjegyzéseket.

 

Nem szabad ilyeneken megbotránkozni, inkább örülni kell a szép időnek. Egyébként is Karácsony van. Délután fel is állítom a karácsonyfát. A feleségem süt-főz a konyhában, takarítja a lakást. Ő küldött el sétálni, hogy ne legyek láb alatt. A Bajcsy Zsilinszky-n, a keskeny járda miatt arasznyira kell megközelítenem a drótkerítést. Kissé meglepődöm, amint észreveszem a drót mellett fekvő gyönyörű berni pásztorkutyát. Nem ijeszt rám, csendben hagyja, hogy elhaladjak. Csak akkor rohan utánam, amikor már a sövény takarásából ugathat. Eszembe jut, hogy az utca végén lakik egy fél szemére vak, öreg kutya. Farkas alkat, de a színe éppen olyan, mint a mi Sodónk volt, akit két hónapja gázoltam halálra. Na, de inkább nem megyek arra, mert még megszeretem.

 

Mindez tegnap volt. Most itt ülök a helyemen órák óta, már fáj a nyakam. Odakünn esik az eső. Pest felől van egy halovány felhőmozgás, de alig üt el a szürkesége a háttértől. Az utcazajra kicsit most ráerősít egy repülőgép, de aztán elnyomja egy sziréna hangja. Mindez mégse hat kedvezőtlenül a hangulatomra. Anyámmal beszéltem telefonon, aztán a bátyámmal. Gyerekkori barátom hívott, hogy nézzem meg a Neten, ki írhatta azt a szívbemarkoló cikket az apja elvesztéséről. Nincs név, de a tanító nénink van benne megnevezve, s a falu is egyértelműen felismerhető. Az imént nézegettem a fiam fotóit. Ez az első Karácsony, amit 31 év alatt nem együtt töltünk. Nem tervezte, hogy hazajön. Nem is várom el tőle, hiszen nagyon sok az az 1700 km. Éppen négy hónapja, hogy barátnőjével Londonba utazott. Most jutottak el odáig, hogy állandó munkájuk van mindkettőjüknek. Anyagilag éppen a tegnapi fizetéssel lettek nullszaldósak. Jól néznek ki a képeken. Nem soványak, még egy automata blokkját is mellékelte a fiam, miszerint éppen ideális a testsúlya. Fodrászhoz ugyan nem ártana elmennie, de ezzel együtt elégedett vagyok velük.

 

– Fordulj már erre! – szól rám Sanyi – Ne a hátadat fényképezzem! Nagyon elméláztál. Na jó, hogy felmásztunk?

– Jó. Tudod, valamikor azt gondoltam, hogy engem nem érdekel Párizs. Aztán amikor elvittél, és ha csak 10 kilométerről is, de láttam az Eiffel tornyot, annak mégis tudtam örülni. Aztán ugyanazon az úton jártunk Sinsheim-ben a Technika Múzeumban, amiről könnyen lemondtam volna, mégis nagyon örülök, hogy megnéztük. Biztosan emlékszel, hogy a második utunkon Brüsszel felé kerültél a kedvemért. Nem láttunk ugyan semmit a városból, csak egy város volt messziről. Olyan, mint akármelyik másik, de mégis örülök, hogy arra mentünk. Nem is a látvány miatt,

– Hanem a tudat, hogy ott jártam – mondtuk egyszerre mindketten, majd ezen egy jót nevettünk.

Olyan ez a szólás már köztünk, mint, hogy félóra séta jót tesz a szívnek, vagy mint ahogy családon belül rajzfilmekből szoktunk idézni, ha okot találunk rá.

– Jól körül néztél? – kérdezte, arra utalva, hogy akár mehetnénk is.

– Mehetünk! Egyébként a gyerekeken járt az eszem – mondtam már a lépcsőn lefelé menet – azon gondolkodtam el, amikor kimentek Angliába.

– Nem igazán értem mit beszélsz. Majd inkább akkor mond, ha leértünk.

 

Nem időztünk sokáig, de nem is órával mérik az élményt. A már említett észak-dunántúli kirándulásomon sem töltöttem többet a veszprémi várban egy óránál, mégis nagyon megmaradt az emlékezetemben. Talán a sok fénykép is belejátszott ebbe. Itt is készült néhány, de egyébként se fogom elfelejteni ezt a röpke kirándulást. Meg aztán nem is nagyon érünk rá, mert lejár a parkolójegyünk, ami kamionnak, vagy busznak elég húzós. Jobb lenne, ha nem kellene ráfizetni. Inkább keressünk egy jó pihenőt a hétvégére!

Milánó felé

 

 

– Szép ez a Toscana – jegyeztem meg, már az autópályán. – Azt mondják, az angolok, hogy van még ott középen egy nagyon szép ország, ahol nagyon kedvesek az emberek. Azt is szívesen megnézném. Biztosan nem is ismered.

– Magyarországra gondolsz?

– Arra.

– Hiszen még öt napja sincs, hogy eljöttél.

– Nem baj. Már szívesen hazamennék. Ja! Az angolok! Meséltem már a menyem sztoriját az öreg utazókkal? Na, mindegy, legfeljebb elmondom megint.

Idős angol házaspár vásárol a pakisztániak által üzemeltetett londoni ”százforintos” boltban. A termékek kiválasztásából látni, hogy nyaraláshoz készülnek. Ági kedvesen érdeklődik, hogy „hova lesz a menet”. A vevők, vevők a társalgásra, de feltételezik a róla, hogy helybeli, aligha ismeri az országokat. A névtáblája alapján legfeljebb skót.

– Italy, Malta?

– No, no. Greece

Majd lelkesen mesélni kezdenek korábbi útjaikról, örömmel nyugtázva, hogy Ági minden említett országra azt mondja, hogy tudja hol van.

­– Két hely volt ami nagyon tetszett, de az egyik különösen. Azt már biztosan nem tudja, hol van.

– Talán mégis.

– Ott van középen, egész eldugott ország, nincs tengerpartja sem, de van ott egy folyó, annak a partján nagyon jókat sétáltunk. Az emberek nagyon barátságosak.

– Poland?

– Nem, de nem hiszem, hogy ismerné. Maga hova valósi egyébként? A neve alapján skótnak gondolom.

– Nem fogják elhinni.

– Na! Mondja már! Nagyon kíváncsi vagyok.

– Magyar vagyok.

– Tényleg nem hiszem el – mondja az asszony.

– Pedig igaz, Magyarországról jöttem.

– Na, akkor hogy mondják azt, hogy good bye?

– Viszontlátásra.

– Good morning?

– Jó reggelt.

– Tényleg magyar – fordult a férje felé, aki úgy köszönt el gitóltól, hogy:

– Kezetcsokolá

 

– Ez nagyon jó – mondja Sanyi – de biztos, hogy angolok voltak? Azokról nem hallottam még olyat, hogy kedvesen elbeszélgettek.

– Nem is meséltek hasonló esetet többet. Nincsenek elragadtatva az angolokkal, bár nem sokkal találkoznak, mert szinte mindenki idegen Londonban, Londonisztánban. Volt még egy aranyos eset, de az már Prágában történt.

Az egyik étterem előtt a behívó ember angolul méltatta a gulyást a turistáknak. Speciális cseh ételnek mondta, de hozzátette, hogy magyar eredetű. Ágit szúrta ki a tömegből, és őt győzködte leginkább. Aztán megkérdezte, hogy honnét jött. Aztán fogta a fejét, hogy „miért hagyta, hogy ennyit beszéljen. Ekkor Ági elővette az igazolványát, amiben ott áll a neve: Gulyás.

– Azért a csehek tudnak jó gulyást készíteni. Knédlivel – emlékeztetett Sanyi arra, amikor a német határnál kóstoltam meg ezt az ételt, s ittam hozzá egy korsó Kozel sört, ami alig fért be a knédlire.

– Igaz. Nekem jobban ízlett, mint amit otthon szoktam enni. Marhapörköltet tunkoltam azzal a híres párolt tésztával. Nálunk a gulyás, krumplileves disznóhússal. Egyszer zavarba is jöttem, amikor az iskola étkezőjében együtt ebédeltem a lengyel delegációval, és az ogrodzieniec-i várkapitány – aki egy szimpatikus fiatal nő volt – megkérdezte, hogy ez volt-e a gulyás? Én krumplilevesnek azonosítottam be. Bene Ildi, az akkori kultúrigazgatónk sietett a segítségemre azzal, hogy rábólintott.

– Na, akkor most fogjad a laptopot, és keress egy helyet, ahol megállunk megnézni a tengert. De ne legyen túl messze, mert egy óra múlva besötétedik.

Lázas keresésbe kezdtem. Görgettem az egeret az autópályán, hogy találjak egy pihenőt, a közelben.

– Itt lesz is nem messze egy egészen kicsi. Két kamion fér el. Csak az a kérdés, hogy ki tudunk-e mászni a kerítésen. A part lehet kb. két-három kilométer, ha el nem tévedünk az utcákban. Gondolom, járda sincs sehol. Jó lenne kaját is venni. Ez viszont nem is igazi város, inkább üdülőövezet. Aligha van Tesco.

– Tesco sehol nincs olaszban. Nem érdemes megállni. Mire lesétálunk a tengerhez, este lesz. Menjünk tovább, legalább a márványbányát megláthatod még, ha csak menet közben is.

– Na! A csomópont után van egy rendes pihenő. Ott kereshetünk boltot!

– És a tenger?

– Az kicsit már távolabb van. – válaszoltam lemondóan – Nézd csak! Ezen az oldalon meg horgász tavak vannak? Mi a csoda az ott? Olyan, mint egy lelátó. Itt lett volna a kis parkoló.

– Itt pedig darálják a márványt. Megálljunk? Viszel haza belőle műkövet csinálni?

– Amikor voltunk kutyatápért Aubigniben, és kiküldtek a Purinától bakancsot venni…

– Aha. A tüzépre.

– Ott, ahol a benzinkútnál az volt írva a gázpalackra, hogy buta. Ott megfordult a fejemben, hogy venni kellene egy zsák cementet csak azért, hogy otthon mutogathassam, hogy nekem francia cementem van.

– Itt a pihenő. Megálljunk?

– Ha már nincs idő lemenni a partra, akkor minek?

 

Közben túlhaladtunk, így ez a kérdés eldőlt. Jobbra láthattam a nyáron is szikrázóan fehér hegyeket, ahonnét a világhírű fehér márványt bányásszák. Faragtam belőle síremlékre virágcsokrot. Jó vele dolgozni. Tömör, viszont jól faragható. Szívesen csinálnék még ilyeneket. Kár, hogy a szemem nem nagyon bírja már a koncentrálást. Emlékszem, hogy akkor szántam rá az időt a faragásra, amikor az esős idő miatt nem lehetett szabadtéri munkát végezni. Olyankor persze a fényviszonyok se nevezhetők ideálisnak. A villanykörte égette a homlokomat, mégis nehezen láttam az apró részleteket. Pedig ez már régen történt. Azóta csak romlott a látásom.

Néhány helyen azért sikerült egy pillanatra rálátni a Ligur tengerre, de aztán beértünk a hegyek közé.

– A tengerben fürdés már kimaradt – állapította meg Sanyi sajnálkozva – de majd talán jövünk még a jövő héten is. Bár legtöbbször csak Milánó környékéig szoktam lejönni. Persze sose lehet tudni. Majd meglátjuk. Van még rá három heted, hogy kivárd a megfelelő alkalmat.

– Nem szeretnék még három hétig itt bolyongani. Tetszik ez az ország, de azért az már sok.

– Megyünk németbe is. Meg akár valami más út is közbejöhet. Aztán majd hazamegyünk együtt.

 

Na, most csapdába estem. Innét hazavonatozni, eléggé költséges. Az lenne az ésszerű megoldás – ha otthon egyébként se dolgozok – amit Sanyi ajánl, de attól tartok, meg fogom utálni a kamionozást. El tudom képzelni, hogy ő mennyire szereti. Legalább tíz éve csinálja. Viszont ha hozzászámolom a korábbi alkalmi bútorszállításait Hollandiából, az már emberöltőnyi idő.

– Most már nem kell nézni a közeli pihenőket! Három órán belül elérjük Milánót, majd ott kell táborhelyet keresnünk a hétvégére. Merre menjünk?

– Hogyhogy merre? Milánó felé.

– Genova, vagy Párma felé?

– Teljesen sötét van. Nem mindegy?

– Genova felé nehezebb a terep, bár üresen vagyunk. Ott közel járnánk még egy darabig a tengerhez, csak baromian nagy a szintkülönbség.

– Mondom, sötét van.

– Marad tehát a másik irány. Picivel közelebb is van.

– Akkor minek kérded? – mondtam olyan hangsúllyal, hogy attól tartok, ingerültnek tűnhetett.

Sokáig nem is szóltunk, csak hallgattuk a motor monoton zúgását. A rádiót is csak akkor kapcsoltuk be, amikor átértünk a nagy hegyeken. Itt már jól szólt a Kossuth. Otthon úgyse szoktam hallgatni. Bámultunk bele a lámpafénybe, próbáltam az autómárkákat a hátsó lámpák alapján beazonosítani. Sanyi egyébként se túl beszédes. Sokat van egyedül, és ez a tény sem teszi beszédesebbé. Én ugyan szoktam magamban is beszélgetni. Nem tudom, ő hogy van ezzel. Megkérdezhetném, de nem teszem. Elfáradtam. Hosszú volt ez a nap. Inkább alszom egy kicsit. Én megtehetem. Próbálok kényelmesen elhelyezkedni. Lefekhetnék az ágyra is, de az én helyem a polcon van, oda mégse mászok fel menet közben, főleg, hogy tele van pakolva.

– Majd ha lesz net a pihenőben, haza is küldheted a képeket. Ja, vagy alszol?

– Nem alszom. Próbáltam, de nem sikerült. Úgy vagyok, mint a kisbabák, amikor már túl fáradtak.

– Olyankor órákon át ordítanak. Remélem, te nem fogsz.

Nem válaszoltam, csak úgy reagáltam, hogy mosolyogtam egyet. Sokáig nem szóltam.

– Azon jár az eszem, hogy ezek az itáliai városok mitől voltak olyan gazdagok? – szólaltam meg hosszú hallgatás után – A germánok még ki se jöttek az erdőből, amikor ezek már katedrálisokat építettek. És nem a király, hanem a város. Amikor Pisában elkezdték a dómot, nem sokkal azelőtt omlott össze a Római birodalom. Van nálunk is Árpád-kori templom, de ehhez képest csak sufni.

– Nem tudom. Majd ha legközelebb jövünk, megkérdezed az olaszoktól.

– Nem kell legközelebb, még most is itt vagyunk. Nemrég olvastam, hogy Zsigmond királyunkat is a milánói herceg pénzelte, amikor császárrá koronázták. A hétvégén intenzív nyelvtanulásba kezdünk, és megkérdezzük Milánóban.

– Valójában nem Milánóba megyünk, hanem kicsit északabbra. Azt hiszem te is jártál velem arrafelé.

– Monza?

– Lehet. Olyasmi.

– Ott is olaszul beszélnek.

– Akkor, ha már tudsz velük beszélni, nem is akarsz hazamenni?

– Ha kapnék a vasútra szabadjegyet, mint az öreg papó Tiszaújvároban, akkor mennék.

– Milyen papó?

– Biztosan mesélem már. Aki 15 évesen volt légvédelmi tüzér Vestfáliában.

­­– Biztosan mondtad már, nem emlékszem.

– Na, ez jó – gondoltam magamban – legalább elmesélhetem. Úgyse szól közbe, ha beugrik neki, hogy ismeri a történetet. Én se szoktam. Berci szomszédom olyan, hogy könyörtelenül közbeszól, hogy ha már mondtam korábban. Nagyon lehangoló tud lenni egy ilyen beszólás.

 

*

Törékeny kis öregember csoszogott ki a ház alagsorából. Ifjú korában se lehetett szép szál legénynek mondani, de az idők során inkább már össze felé megy az ember, így alig érte el a másfél métert, pedig nem is járt görnyedten. Éppen pihenőt tartottunk a lépcső bontásával. Én a padon ültem a kolléga előttem állva dohányzott.

– Üljön le ide papa! – invitálta a kolléga.

Korábban már látta a bácsit itt sétálni, de eddig még nem beszélgettek.

Az öreg leült mellém. Nem emlékszem miről kezdtünk beszélgetni, csak azt tudom, hogy a korára kérdeztünk rá. 81 éves. Magam is ilyesminek gondoltam.

 

Sokszor jutnak eszembe Petőfi szavai a Téli estékből. „Akitõl nincs messze az élet határa,

Nem elõre szeret nézni, hanem hátra.” A bácsi most jó messzire nézett vissza. Egészen 1945 márciusáig. Légvédelmi tüzér volt Vesztfáliában. Kíváncsiságomat az említett német tartomány neve keltette fel elsősorban azért, mert magam is jártam arrafelé. Aztán arra csodálkoztam rá, hogy 15 éves volt akkor. Tudomásom van róla, hogy az akkor már hat éve tartó háború utolsó szakaszában német gyerekeket is bevetettek a harcba. Azt viszont nem tudtam, hogy magyar gyerekek is harcoltak Németországban. Most ezzel is okosabb lettem.

– Csendőr vitt el – mesélte a papa. – Légvédelmi üteghez kerültem. Mondta a német tiszt, hogy tüzeljek a Mustangra, de azt mondtam, hogy nem bántott az engem. Kicsit meg is tanultam németül, de már elfelejtettem.

Amint mesélt, mégis előjöttek emlékezetéből a német kifejezések, s így idézte a parancsnoka szavait, majd a szállást és ételt adó parasztasszonyt, amikor a kapituláció után szélnek eresztették őket. Lassan beszélt, s amikor elkezdte, hogy harmadmagával bekéredzkedtek egy falusi házba, arra gondoltam, hogy nem tudtak nekik ételt adni. Nem lett volna ez meglepő, hiszen akkorra már nekik se nagyon lehetett élelmük. Aztán mégsem így folytatódott a történet. Az asszony megetette őket, még meg is mosakodhattak. Szállást az istállóban kaptak, de nem volt ebben semmi kivetni való egy somogyi kicsi faluban felnőtt gyereknek. Reggel ment a gazda fejni, de nem tette szóvá, hogy a szokottnál kevesebbet ad a tehén, hanem még adott a fiúknak egy-egy bádog tejet. Aztán elköszöntek, s mentek bele a vakvilágba, több mint ezer kilométerre hazulról.

Koblenznél állította meg őket egy amerikai katona. Három hónapig tartották őket a lágerben. Jó dolga volt, még az élelmiszer-raktárba is bejárhatott. Szabaduláskor kaptak igazolást, amivel ingyen utazhattak a vonaton.

 

Közel félévi távollét után ért haza, s ez idő alatt semmit nem tudott az otthoniakról. Azt se tudta, hogy az édesanyja él-e, hal-e. Sötétben érkezett, megkocogtatta az ablakot.

– Te vagy az fiam? – szólt ki az anyja.

Hihetetlen, hogy egy anya így megérzi, de hallottam erre más példákat is.

 

Elhallgattam volna még a történeteit, mint ahogy egy időközben odaérkező rokkantkocsis férfi is, de én dolgozni mentem oda. Reméltem, hogy lesz még alkalmam később. Aztán mégse volt.

 

Munka közben persze semmi nem gátolt abban, hogy a hallottakon járjon az eszem. Nehezen emésztettem azt a tényt, hogy gyerekeket vittek el a nyugati frontra Magyarországról. Mondta a papa, hogy csendőr vitte el. Mikor is? Azt mondta, hogy márciusban. Valószínűleg tizenkilencedike után, amikor a németek megszállták az országot. Nem nagyon vesztegették az időt. Ekkor indultak el a halálvonatok is, az összeterelt vidéki zsidó lakossággal.

*

– Most te is majdnem Koblenz-ből indultál.

– Igaz, de Würzburgnál lejárt a jegyem. Az ingyenes pedig csak kamionra érvényes.

– Nem igaz. A céges furgon is hazavisz majd három hét múlva. Azt mondtad, az öreg fél évig volt távol. Ehhez képest egy fél hónap semmi.

 

Megcsörrent a telefon. Sanyi felvette. Hallottam, hogy valaki beszél benne, de semmit nem értettem belőle. Úgy tűnt, munkahelyi beszélgetés.

– Hol járunk most? – kérdezte tőlem.

– Piacenza környékén.

Tovább mondta a telefonba a város nevét. Kicsit még hallgatta, okézott, és letette.

– Változott a program. Azt mondja a főnök, hogy álljak meg a következő pihenőnél, mert ott lesz a közelben a felrakó. A másik fuvart visszamondták. Valami Melannyánál…vagy mi. Küldi a címet, meg a koordinátát mindjárt. Vedd elő megint a laptopot!

– Ez a fuvar mikorra szól? Felrakhatnák holnap.

– Szombaton? Itt nincs kommunista műszak. Majd hétfőn. Remélem reggel. Nézd meg, van-e valami a környéken. Legalább sétálunk egyet. Városnézés aligha lesz. Ezt a mela izét még nem is hallottam. Biztosan valami tanyaközpont.

– Meg is van. Melegnano. Tényleg nem egy nagy város. Na nézd csak! – mondtam, amint görgettem az egeret – egyel előbb ott lett volna a Pó.

Hétvége Lombardiában

 

Elértük a pihenőt. Zsúfolásig megtelt. Az út szélén is álltak. Nem is tudom mire számítottunk péntek este nyolckor Milánó előterében. Aztán sikerült befurakodnunk egészen a kijáratnál. Akik utánunk érkeztek, kénytelenek voltak tovább menni. Ahogy elóvatoskodtak mellettünk, veszélyesen megközelítették a tükrünket. Be kellett hajtani, de így is azon izgultunk, hogy valamelyik meghúzza a vontatónk sarkát.

– Úgy hallom, megjött a cím – vette elő Sanyi a telefont. – Nézzük meg, hol van pontosan!

Maga elé húzta a laptopot, és keresni kezdte.

– Azt hiszem ez lesz az. Mindjárt ránagyítok. El is férnénk a kapu előtt. Akkor viszont most kellene oda lemenni, mert nem szeretnék holnap bemozdulni. Itt elég szorosan vagyunk, egész éjjel azon fogunk izgulni, mikor húz meg valaki.

 

Kopogtak az ajtón. Sanyi nem nyitotta ki, nehogy útban legyen a következő elhaladni szándékozónak, csak az ablakot húzta le. Így én nem is láttam a látogatót, csak hallottam.

– Helló! Sex?

Sanyi széles vigyorral felém fordult és megkérdezte, akarok-e szexet. Kihajolva hátranézett, hogy jön-e autó, majd kinyitotta az ajtót, hogy én is láthassam az ajánlattevőt. Gyenge volt a világítás, de azt láttam, hogy egy fekete bőrű szépség áll ott hosszú fehér csizmában, rövid fehér szőrmekabátban, ami természetesen nyitva volt rajta, hogy elénk tárhassa mély dekoltázsát. A lány az ajtónyitást igennek értette, s már kapaszkodott is fölfelé. Sanyi alig tudta visszatartani.

– Mi van fiúk, nem tetszik a fekete csaj? – szólt a pótkocsi felől egy másik lány, aki ezek szerint Magyarországról jött. Amint belépett a lámpafénybe, az erős smink ellenére is látszottak a rasszjegyek, ami az indiai eredetre utalt.

Jött egy kamion, s az erős kürtszóra a két lány nekivetette hátát a fülke koszos lemezének. A motor hangja se tudta elnyomni a hangos szitkozódást. Közben Sanyi természetesen becsukta az ajtót. A roma rányi megkerülte a kocsit, és az én ajtómon zörgetett. Lehúztam az ablakot.

– Nem igényeljük a szolgáltatásodat.

– Buzik vagytok?

– Szó sincs róla, de éppen ki vagyunk elégítve.

– Ne hazudj! Még csak most jöttetek. Láttam.

– Annyira nem friss a dolog, de egy-két napot kibírunk nő nélkül.

– Na jól van, akkor csak engedjetek be egy kicsit! Honnét jöttök? Van valami kajátok? Megfizetem.

– Én kiszállhatok beszélgetni, ha magyar szóra vágysz, de ide ugyan be nem jössz. Igaz? – fordultam hátra Sanyi felé igazolást várva.

– Igaz – bólintott rá a kérdésemre.

– A sticid ki is nyírna, ha csak beszélgetni jönnél be hozzánk – könyököltem ki ismét az ablakon.

– Nincs nekem stricim. A magam ura vagyok, he! Haza is vihetnétek, mert régóta itten vagyok má’. Nem is kéne fizetnetek.

– Még szép – nevettem el magam – ingyen vinnénk haza, meg még útiköltséget is mi fizetnénk?

– Milyen útiköltséget more? – csattant fel a lány haragosan – Ingyen szexelhetnétek!

– Ingyen? Úgy érted, hogy naponta megdöngetnénk azt a fokhagymagerezd seggedet mind a ketten, és még nem is fizetnél érte?

– Csajozol még, vagy mehetünk? – szólt rám Sanyi, aki közben eldöntötte, hogy nem tölti itt az éjszakát a parkoló kijáratában.

Megnézte, hogy letelt-e már a negyedóra állásidő, majd indított. Kitolta a tükröt, és otthagytuk a lányokat, hagy dolgozzanak. Jobb is, mert ez a magyar csitri nagyon bemérgesedett.

 

Hat kilométer a lehajtó. Előtte közvetlen a fizető kapu legalább tíz sáv szélesen.

– Nézd csak! A legszélső ingyenes.

– Nem olyan biztos az.

S valóban. Kicsit odébb volt azon a sávon egy kis bódé, ahol rendezni kellett az útdíjat. Nem értem a logikát benne, pedig biztosan van. A lehajtótól talán kettő kilométert se mentünk, s megérkeztünk egy autókereskedés elé, onnét volt egy szervizút a főúttal párhuzamosan. Két szélére beton kordon volt kirakva, ami úgy tűnik, időnként lezárja ezt az utat. Most szerencsénkre be tudtunk menni. Remélhetőleg a hétvégén nem zárják be, amíg mi bent parkolunk. Nem állnánk meg nevetés nélkül, ha azt tapasztalnánk, miután visszajövünk a városnézésből, hogy lezárták a kijáratunkat. A google map utcanézetén nagyon kihalt rész, de van már itt más kamion is. Magyart nem látok köztük, nem kell legalább holnap se haverkodnunk.

– Nagyon feldühítetted azt a cigány csajt. Én már attól féltem, hogy bebassza az ablakunkat valamivel mérgében.

– Hú öcsém! Erre nem is gondoltam.

 

– Máskor gondolj ilyenekre is! Vacsorázzunk? Nem nagy választék van már. Sajt, vaj, kenyér, meg egy vákuumos felvágott, halkonzerv…nincs is más. Ja, még egy harapás szárazkolbász, de azt te úgyse tudod elmammogni.

– Majd holnap vennünk kell kaját. Legalább nem céltalanul bolyongunk a városban. Mindjárt tanulmányozom, mit kell felkeresnünk.

– Ráérsz. Van rá két napunk.

 

Megvacsoráztunk, hazatelefonáltunk, Sanyi lezárta a napot, én meg csak nem bírtam ki, hogy el ne készítsem a holnapi útitervet.

– Körforgalomnál elindulunk balra, a városhoz képest ellentétes irányba. Átmegyünk a vasút alatt, a töltés túloldalán a főút alatt is, és így már befelé haladunk a városba. A legelső utcán balra fordulunk és megyünk a víztoronyig. Ott jobbra, és végig szembe a forgalommal, az egyirányú utcában. Egészen a katolikus templomig. Ott megint balra! A következő térnél van a Castello Mediceo háta. Majd talán megkerüljük, de egyelőre tovább megyünk a baptista templomig, ahol jobbra fordulunk, átkelünk a folyó hídján, közben megtekintjük alattunk a vízierőművet, s tovább haladunk enyhe bal kanyarral – csak amennyire az utca kanyarodik – és szembetaláljuk magunkat a temetővel. Természetesen teszünk benne egy szakmai körutat, s csak ezután megyünk tovább a Lidibe vásárolni. Ezután ugyanezen az úton vissza, mert főzni kell az ebédet. Leírjam?

 

– Ha még egyszer elmondod úgy, hogy nem nézed a térképet, akkor nem kell!

– Inkább leírom. Aztán pedig borozhatnánk.

– Ha lenne borunk. Majd holnap veszünk azt is, meg kólát, meg vizet. Hány kilométer lesz a séta?

– Legalább hat.

– Viszünk két hátizsákot…akkor is messze van. Csak annyi italt hozunk, ami a hétvégére kell. Hétfőn, miután felraktak, arra megyünk kocsival. Mutasd a térképet! Aha. A temetőnél jó nagy parkoló van. Mehettünk volna most is oda, de már lezártam a műszakot. Nézzünk valami filmet, vagy aludjunk?

– Aludjunk! Régen volt már reggel fél hét.

 

Az éjszaka közepén légkürt hangjára riadtam. Nem is kellett elhúzni a függönyt, úgy is láttam a fényszórók villogását. Futó lépések csattogtak az aszfalton, több ember kiabálását hallottam. Az ordibálásból kiértettem, hogy „a kurva anyátokat! Beleállítom a hátatokba a szerelővasat rohadékok.”

Megállapítottam tehát, hogy más magyar is parkol a közelben. Sanyi is felkelt, kinyitotta az ajtót. Az egyik futó alak kishijján nekirohant, de aztán mégis sikerült elfutnia. A betonakadályok felől ajtócsapódások hallatszottak. Felbőgött egy autó motorja, majd füstölő gumikkal nekilódult, mielőtt a feldühödött kamionosok odaértek volna.

– Ébren vagy? – kérdezte Sanyi.

– Lehet itt aludni? Mi történt?

– Rajtakapták a csibészeket. Kockázatos ilyen helyen parkolni. Bár, a pihenőbe is belopakodnak. Anconánál nekem úgy vágták fel egyszer a ponyvám oldalát, hogy előbb kinyitottam a hátsó ajtót éppen azért, hogy lássák, nincs mit ellopni. Nem mentek hátra, vagy az se kizárt, hogy bosszúból tették éppen azért, mert nem volt mit elvinni. Nem volt ugyan üres, de az egész kocsit végigérő vasrudakból állt a rakományom. Azzal nem bírtak. A műszaki cikkekre buknak leginkább, de visznek mindent, amit tudnak. Nem veszélytelen az elkergetésük sem, mert nem kizárt, hogy fegyverük is van. Itt legalább sokan vagyunk, nem mernek hősködni. Az is lehet, hogy gyerekek. Azokat küldik ezek a szarháziak, mert ha elkapják őket, nem lehet a koruk miatt lecsukni.

– Nálunk meg a liberálisok milyen hepajt csaptak a büntethetőségi korhatár lejjebb vitele miatt. Na, meg az iskolaköteles korhatár miatt is. Pedig ha egy gyerek 16 éves korára nem járja ki a nyolcadikat, akkor később se fogja. A kisebb gyerekekre viszont rossz hatással van. Még jó, ha nem bántja, terrorizálja őket. A tanulásban hátráltatja, annyi biztos. Na, de ez egy más téma. Ne merüljünk bele így az éjszaka közepén!

– Spanyolban nincs ilyen kocsi feltörés veszély. Franciában viszont nem szabad megállni! Még talán otthon nagyobb a biztonság. Noha ezt nem tudom, hiszen keveset parkolok Magyarországon az út mentén.

– A ponyván nem nehéz átjutniuk. Csak annyi a veszély, hogy felébred a sofőr. Én dolgoztam olyan borházon, hogy a falat bontották ki. Ott is csak akkora lyukat vágtak, hogy egy felnőtt be se fért volna. Beküldtek egy gyereket, átfejtette az összes pálinkát, mert csak az öt literes kanna fért ki. Éjjel nem járt arra senki, nyugodtan időzhettek. A gazda megállapította hány órakor jártak ott, mert megállt a falióra, amikor leesett. Pont ott bontották a falat. Elég lett volna csak húsz centivel balta menniük, már nem férnek a polctól. Tudták hol kell bontani. Ezután, a gazda olyan biztosítást talált ki, hogy egy páncélteremnek is megfelelne. Szögvas keretet csavarozott kívül a falra, közé nyolcas betonacélból hálót hegesztett, s mindezt betonnal vakoltuk be. Aztán ő maga gondolta ki, hogy legközelebb a födémet fogják kibontani. A rendőrök is úgy vélték, hogy ezek még vissza fognak menni a jövő évi főzetért. Van ennek a fazonnak hétvégi háza is. Egyszer, amint kinyitotta az ajtót, ott állt vele szemben gatyában egy önkényes házfoglaló.

– Beszéljük meg főnök, beszéljük meg! – mondta, de a „főnök” visszazárta az ajtót, és hívta a rendőröket. Mire kiértek, a „vendég” a tetőn át, eltávozott. Ott is ment be. Később még két alkalommal költözött be. Oda is mennem kellett volna valami javítási munkára, de aztán mégse.

– Még szerencse, hogy nekem se borházam, se hétvégi házam.

– De boros pincéd van. Noha oda nem tudnak bemenni, mert fa nőtt az ajtóba. Láttam már hat éve. Azóta biztosan nagyra nőtt.

– Kivágtam már a fát. Kellett a tűzre, de a pincében azóta sincs semmi. Nem érdemes betörni.

– Tudod min jár az eszem? – kérdezte hosszú hallgatás után – mégis a parkolóban kellett volna maradni. Itt se fürödni nem tudunk, se WC-re menni. Kénytelenek vagyunk a bozótosban leguggolni. A mosakodást pedig vizes flakonból oldjuk meg. Bár elég kevés a vizünk.

– Legfeljebb lemegyünk a folyóhoz.

– Ja. A város túlsó végére.

 

– Mennyi az idő? – kérdezte Sanyi, amikor reggel lemásztam a polcról. – És főleg milyen?

– Negyed hét, és úgy hallom fúj a szél, de mindjárt megnézem. Ki kell mennem.

Szükségét éreztem, hogy meglocsoljam az aszfaltot a kerék mellett. WC-re még nem kellett mennem, hiszen nem ittam meg a reggeli kávémat, semmi nem indította be a bélmozgást. Azt hiszem, most egy ideig még nélkülöznöm kell a kávét, mert kávézóra nem költök. Nem vagyok függő, nem jelent különösebb gondot.

– Fel kell tennünk a kapucnit a sétához – mondtam, amikor felkapaszkodtam a fülkébe.

Sanyi, úgy lehet nem hitt nekem, mert ő is kimászott leellenőrizni, milyen az idő odakinn. Amikor visszajött, bekapcsolta a rádiót. Ültünk, bambultunk. Vártuk, hogy csendesedjen a szél, meg kisüssön a nap.

– Korán felkeltünk. Még nincs is igazán világos.

– Reggelizzünk meg, ha van még mit! – javasoltam. – Azzal is eltelik egy kis idő.

– Inkább még halasztanám, mert menni kell utána a bokorba.

– Előbb utóbb úgyis menni kell. Legfeljebb útba ejtünk egy kocsmát, de ott illik fogyasztani is. A Lidiben meg nincs is WC. Jobb lenne egy Tesco! Nem kellene megkeresni a magyar kollégát, hogy ugyan mi volt az a nagy ordítás az éjjel?

– Biztos alszik még. Ha erre jár, majd rákérdezek, de csak ezért nem keresem meg. Biztos nem volt semmi, mert lebuktak a csibészek.

 

Nagyokat hallgattunk. Kicsit talán szunyókáltunk is. Tényleg nagyon korán van még.

Talán egy órát is eltöltöttünk nem tudjuk mivel. Akkor mégis elővettem a maradék sajtot, hogy ne éhen induljak kirándulni. A nap kisütött, épp ahogy vártuk. A szél ugyan nem állt el, de nem fújt erősen. Készülődni kezdtünk. Felöltöztünk jó melegen, hátunkra vettük az üres hátizsákokat, és irány amerre tegnap kinéztem!

Három kamion parkolt előttünk, a legelsőn volt magyar rendszám. A póton ugyan nem, csak a vontatón. Függöny behúzva, alszik a koma.

Előtte beton akadályokkal lezárva az út.

– Remélem, jó helyre jöttünk, mert ha nem engednek be a kapun, tolatva kell kimenni. Itt aligha jutunk át. Hacsak félre nem húzod a tankcsapdát.

A körforgalomnál átszaladtunk a főúton, és valami ipari területnek az útján indultunk neki a városi sétának. Furcsa érzés volt annak tudatában erre gyalogolni, hogy a város az ellenkező irányban van, de a térkép így mutatja. Mehetnénk délre is, de ott a vasúti töltés zárja az utat. Csak a város másik végén tudnánk átmenni. Valójában az sincs túl messze, hiszen egy ekkora területű települést otthon falunak, netán kisközségnek neveznénk.

– Fel kéne menni a vasúti töltésre – javasoltam – hogy a tájat is láthassuk. Este nem volt rá alkalmunk. Egészen a tengertől sötétben jöttünk.

– Nincs ezen mit nézni. Síkság. Legfeljebb kicsi dombok vannak. Olyan, mint otthon az alföld.

– Nem tudom meséltem-e, amikor a családdal leruccantunk a Tisza-tó mellé Sarudra. Előbb otthon megnéztem a térképen, hogy ott leszünk közvetlen a nagy víz mellett. Aztán a helyszínre érve, nem láttam belőle semmit. Fel kellett másznom a gát tetejére, de onnét se nyílt olyan panoráma, mint amit reméltem.

– Ott van a víztorony – mutatta Sanyi az irányt – Arra kell mennünk?

Beértünk a lakóházak közé. Otthon tetszenek a mediterrán jellegű lakóházak, de itt mindegyik olyan. Csak most estem gondolkodóba, hogy vajon jól sejtettem-e hajdanán Pescaránál a tengerparton, hogy az egy kifejezetten üdülő övezet, és télen nem lakik ott senki. Itt minden ház olyan, mintha üdülő lenne. Pedig aligha azok. Itt nincs semmi, ami indokolná az üdülők építését. Van ugyan egy kicsi folyó, de az legtöbb faluban van. Akad egy régi kastély, de az se vonz tömegeket, főleg nem annyira, hogy még házat is építsenek ide. Tehát hiába látom üdülőknek ezeket a körerkélyes emeletes házakat, nem azok. Az olaszok ilyenekben laknak. Náluk ez a hagyományos építkezés. Mediterrán tájon, mediterrán házat építenek.

– Itt jobbra? – kérdezte Sanyi a Concordia telephelyénél, ami mögött állt a víztorony.

– Igen, aztán végig a templomig. Nahát, hogy itt is milyen keskeny a járda! Még jó, hogy nincs forgalom, mehetünk az úttesten. Látod mennyi lombard fenyő van erre?

– Ez nem az. Ugyanolyan gömbfenyők, mint az Adria mentén vannak.

– Szerinted hol vagyunk most? Lombardiában – adtam meg a saját kérdésemre a választ, nehogy Sanyi valami mást feleljen.

– Akkor tényleg lombard fenyő. Az meg ott lombard nyár!

– Pontosabban lombard tél – kötözködtem vigyorogva, megcsillogtatván félremagyarázáson alapuló humoromat.

– Igaz, elég csípős az idő. Még jó, hogy melegít a hátizsák.

– Majd visszafelé figyeld meg, hogy fog melegíteni két kiló krumplival, meg tíz liter ásványvízzel.

– Majd okosan vásárolunk. Csak azt, ami a legszükségesebb. Bár krumplit mindenképpen kell.

– Meg nekem csoki, neked meg túrórudi.

– Az egész biztos nincs.

– Akkor valami gyümölcsöt. Almát, narancsot, banánt, kakit…

– A kakit ne nagyon emlegessük! Na, ott a templom. Nézd már, milyen szemetes ez a tér. Valami buli lehetett este, a közmunkások pedig még alszanak, vagy szabad szombatosak.

S valóban. Kiábrándító látvány volt, amint a szél kavarta a téren az otthagyott szemetet. Az jutott eszembe, hogy amikor a legelső kamiontúrám során átléptük Hegyeshalomnál a határt, azonnal megláttam, hogy mennyi szemét van az autópálya mellett az árokban. Addig fel se tűnt, hogy külföldön nem láttam hasonlót. Most pedig tessék! Itt vagyunk egy a miénknél szerencsésebb sorsú országban, és szemetes a tér. Este talán még sátrak álltak itt. Elbontották, a szemét pedig maradt. Nemrég olvastam a kijevi tüntetésekről, hogy állítólag ott nem is volt szemét. Pedig az már az elmaradott kelet, s mégis rendet tartanak. Ha igaz.

 

A templom szomszédságában lévő bárból kellemes kávéillat áradt. Biztosan van WC-jük is. Aztán ez a téma megmaradt gondolati síkon, mentünk tovább. Itt balra, egyenesen az utca végén álló téglatemplomig. A most elhagyottról nem is mondtam semmi dicsérőt. Nem véletlen. Semmi különös. Egerben tucatjával vannak szebbek, nagyobbak. Csak egy közönséges vidéki barokk templomocska. Van ugyan kőkeret, meg kőfaragás a kapu fölött, de legtöbb templom ilyen.

– Az lenne a kastély? – mutatott Sanyi a következő tér túloldalán álló nagy téglaépületre, melynek két végét kicsit magasabbra húzták, de azért nem mondanám bástyának.

– Ilyen puritán kasztellóban laktak a Medicsiek? Olyan, mint egy lóistálló. Most csalódtam bennük.

– Ez még a hivalkodó korszakuk előtti. Akkor biztos alacsony volt még a kamat, és nem gazdagodtak meg. Körbejárjuk?

– Majd visszafelé.

– Amikor cipeled a sok krumplit.

– Legfeljebb kihagyjuk. Majd megnézzük az Interneten, ha nagyon kíváncsiak vagyunk rá.

 

A baptista templomnál jobbra, át a folyó hídján! Na, itt elnézelődtünk egy kicsit. Közvetlen alattunk volt egy kis zuhogó, egy turbinaházzal. Vízi erőmű.

– Ilyet otthon magunknak is építhetnénk!

– Hol? Az Ifjúság utcában? Bár, ha nem adtuk volna el a nagyapám házát, ott elrekeszthetnénk a patakot. Aztán pedig valaki ránk küldené a hatóságot, hacsak nem adnék neki az ingyen áramból.

– Emlékszel a kutyaszorítóra?

– Aha.

– Az egy malomárok volt. Ott vezették a vizet a Méheskertbe valamikor. Pedig az már jó messze van a pataktól. Én se láttam, csak mondták a régi öregek. Sok dolgot megoldottak még a villanymotor feltalálása előtt, amit aztán elfelejtettünk, pedig néha alkalmazhatnánk. Mert mi lesz, ha nem lesz áram? Egyszer egy jó hideg téli estén elment az áram. Nálunk már nem volt kazán, cirkófűtést alkalmaztunk. Felhívtam azonnal a mesteremet – aki beszerelte – hogyan tudjuk áram nélkül beindítani a cirkót. Beigazolódott a sejtésem, hogy sehogy. Szerencsére nem volt hosszú az áramszünet. Képben vagy, mekkora a kácsi patak?

– Gondolom jó kicsi. Talán, mint a miénk.

– Így van. Nem tudom pontosan a számát, de állítólag azon a patakon hat, vagy nyolc malom működött. Egyet még én is láttam. Régen önellátóak voltak a kistérségek. Aztán, amikor már mindent központosítottak, még a mészégető is a Tüzépről vitte a fát a Bükkbe. Magam láttam. Így működik ez minden területen. Ezért nem férnek már lassan a kamionok az utakon. Ha már a malomnál tartunk. Ott vannak azok az óriási betonsilók a miskolci István malomban. Na, ott nem őrölnek semmit. Vagy ha már a silót említettem. Hejőcsabán abban a hatalmas cementgyárban nem gyártanak cementet. Egy ideig azt hittem, hogy legalább csomagolják, amit máshonnét hoznak, de azt se. Nem dolgozik ott senki, csak a biztonsági őrök. Ezt is magam tapasztaltam. Van kapuszolgálat, de minek?

– Nehogy felhúzd már magad ezen! Inkább nézd, milyen szép a folyópart. Kár, hogy tél van.

– Ja. Nyáron mindent eltakarnak a lombok. Menjünk a temetőbe! Hátha tanulok valami újat.

– Hoztad a fényképezőt? Ott egy kőkorlát, ni!

Nem hoztam fényképezőt, csak a telefont. Szoktam vele fotózni, de lássuk be, nem tájképre találták ki. Nemrég lekaptam egy csukott vasúti sorompót, aminek a túloldalán volt a helységjelző tábla, de nem olvasható. Nagyítani reménytelen. Kicsi a felbontása. Készítettem képet az avasi kilátóból Diósgyőrről, de az is felejtős minőség. Fényképezni fényképezővel kell! A semminél persze ez is jobb.

Készítettem felvételt – ha már itt vagyunk – a fiume Lambro-ról. (ez a neve Melegnano folyójának) Látni a folyóparti barakksort. Ezt szándékosan választottam, nehogy azt gondolják majd az otthoniak, hogy itt minden szebb, mint nálunk. Ez például egyáltalán nem szép. Na, most jut eszembe, hogy a Templom téri szemétről nem készült felvétel, de ezért már nem megyünk vissza. Irány a temető! Addig van még néhány száz méter, egy tipikus kisvárosi utcán át. Nézegetem a kirakatokat. Itt mindjárt balra…Tempocasa (tempokáza) szép hangzású szó, de nem tudom mit jelent. Valami óra van a képen, a másik ablakban pedig házakat hirdetnek. Ingatlanközvetítő lehet. Szembe vele egy Szent Márkról elnevezett pizzeria. Nem igazán vagyok otthon az evangélisták élettörténeteiben. Lehet, hogy pék volt ez a Márk? A Pasticceria feliratot kitalálom, mert a pisztácia jut róla eszembe, amit a fagyihoz tudok társítani…épp úgy, mint a fagyit ábrázoló képet Aztán az aszfalton fedezek fel szokatlan vonalazást. Nem kétséges, ez robogóparkoló. Az úttal merőlegesen kell parkolni. Láttam már így parkolni Budán Smartot, noha az nem volt szabályos. Itt viszont így kell! Hamarosan egy nagy széles útra érünk ki, ez már a város túlsó széle.

Itt a temető. Szakmai kirándulás következik. Én, huszonhat évig voltam sírköves. Néhány éven át együtt dolgoztunk Sanyival. Amikor elment Pestre dolgozni, szabadidejében temetői sétával nosztalgiázott. Utólag biztosan megszerette a szakmát. Így volt ezzel a fiam is, aki szintén sokáig járt velem dolgozni, de sokat bosszankodtam a hozzáállása miatt. Már reggel az volt az első kérdése sokszor, hogy mikor érünk haza. Sok időnek kellett eltelnie addig, amíg belátta, hogy hamarabb végzünk, ha ő is tevékenyen részt vesz a munkában. Amit tud, önállóan old meg, nem kell minden mozdulattal megvárni, hogy mondjam. Utólag úgy mesél ezekről az évekről, hogy aki hallgatja, azt hiszi, hogy szerette.

Ez a temető nagyon más, mint amikben mi dolgoztunk. Nem ötletszerűen vannak a sírok, hanem rendben. Teljesen szabályos park, vagy ha úgy jobb, sírkert. A főbejárattal szemben egy hosszú sétány végében áll egy kápolna kétoldalt a sírok, kettes sorokban. Így mindegyikhez hozzá lehet férni. A középső részt egy galéria veszi körbe. Ez olyan, mint egy belső kerítés. Ezek is mind sírhelyek. Mögöttük három oldalon ugyancsak kettes sorokban vannak még sírok. A jobb oldali kertben áll egy magas, hófehér gótikus torony. Magasabb, mint a város templomai. Elég széles az alja, nem kizárt, hogy ez is kápolna. Nem tudom, nem mentünk közel hozzá. Mert már inkább a boron járt az eszünk. Legalábbis nekem. Sanyi inkább a sört részesíti előnyben. Bár egyszer azt hittem, hogy az én kedvemért iszunk vörösbort, mire felvilágosított, hogy ő is szereti. Tehát nem kérdés, hogy mit választunk a Lidiben a krumpli mellé.

A boltoláshoz ismét át kellett kelnünk a Lambro-n. Nem nagyon távolodtunk el az előző hídtól innét még látni is véltem. Bár nem kizárt, hogy csak azt hittem, mert utólag a térkép tanulmányozása során a kanyarulat miatt ezt kizártam. Igaz, azon nyári felvétel van, most pedig nincsenek levelek a fákon.

 

A Lidi parkolójában a kevés autó között nem lehetett nem észrevenni egy nagy fehér Mercedest, sötétített ablakokkal. A sofőr ablaka le volt húzva, így láthattuk a benne terpeszkedő százharminc kilós sötét bőrű kopasz muksót. Olyan strici kinézetű volt. Ez az érzés csak erősödött bennem, amikor a bejáratnál szembe jött velünk a tegnap esti magyar cigánylány, aki akár haza is jött volna velünk. Ő nem ismert meg bennünket, hiszen hozzánk hasonló „kamionost” százával lát naponta, mi viszont most először találkoztunk Olaszországban magyar szex-munkással.

– Nem is néz ki rosszul ez a csaj – fordult utána Sanyi – Ne szóljak neki, hogy meggondoltad magad? Majd addig én sétálok egy kicsit, amíg a kamionban hemperegtek. Persze ha időre kell fizetni, akkor ne húzd sokáig, nehogy rámenjen a kosztpénzünk!

Mindezt erőltetett komolysággal mondta, nehogy azt higgyem, hogy csak hülyéskedik.

– Tudod mit? Szerintem is szép, csak nem kellene túlsminkelni. Viszont már beszéltem vele, és ha nekem úgy mondja egy nő, hogy he, az nagyon kiábrándít. Az eszére ugyan nincs szükség a szexhez, de nem tudok tőle elvonatkoztatni. Mesélek neked egy esetet.

Van köztünk hat év különbség, s ez épp elég ahhoz, hogy nem együtt voltunk legények. Így nem tudhatod, mennyire bolondultam a falu akkori legszebb lányáért. Ismered, de a viszonyunkról nem tudtál. Viszonyunk? Ez nem jó kifejezés, hiszen nem volt ilyesmiről szó se. Legalábbis amit ez alatt értünk. Csupán ízelítőt kaptam a bájaiból. Majd’ belebetegedtem, amikor elvesztettem a reményt is.

Sokáig úgy emlékeztem rá, hogy szerelmes voltam belé, de ma már nem vagyok ebben annyira biztos. Nehezen tudtam volna elképzelni, hogy együtt éljük le az életünket. Megszólalásig tökéletesnek tartottam. Megszólalásig. Egyébként…hogy is mondjam finoman…kilógott a szájából a kapanyél. Inkább csak az biztos, hogy rettenetesen vágytam rá. Sokkal később is fantáziáltam róla, hogy ha esetleg…aztán amikor megözvegyült, akkor még inkább gondolkodtam ilyen lehetőségeken. Ötvenöt éves volt, amikor legutóbb találkoztunk. Határozottan szép volt még ebben a korban is. Beszélgetni kezdtünk, bár ne tettük volna! Olyanokat mondott egy elhunyt közös ismerősünkről, hogy neki már a jó.

– Hogy mondhatsz ilyet? – förmedtem rá, olyan indulatosan, hogy magam is meglepődtem – hiszen meghalt.

– De a halálával ő már megváltotta az örök életet.

Aztán olyan számomra nehezen értelmezhető dolgokat beszélt, hogy mit engedne az Isten, meg mit tudom én miket. És én még ebbe a nőbe voltam szerelmes? Totál kiábrándultam. Most már nem is kell! Még ha erőszakoskodna, akkor sem. Bááár, a fene se tudja milyen erő lakozik benne.

– Tudom kiről beszélsz. Azt hiszem, hagynád magad.

– Nem én! Majd meglátnád.

 

Ezt ugyan nem látja meg még egy ideig, de arra felfigyelt, hogy vége a napos időnek, a szél mintha esőcseppeket kavarna. Jobb lesz sietnünk. A boltban összekapkodtuk, amit fontosnak találtunk a főzéshez. Megfordult a fejünkben, hogy a hely szelleméhez illene egy jó nagy adag paszta, de nincs hozzá fazekunk. Serpenyőben mégse főzhetünk tésztát. Marad inkább a krumpli kolbásszal. Na, ebbe egy kis lebbencs elmegy. Itt úgy hívják, hogy pasta lasagne, de az ugyanaz. Tejet, sajtot, vizet, cukormentes (brrr)kólát, meg két üveg vörösbort bepakoltunk a zsákjainkba, aztán irány a legrövidebb út, mert már szemerkélt az eső. Nem lenne jó elázni, mert nincs hová kiteríteni a ruháinkat.

 

Nem áztunk meg, mert inkább csak ijesztgetett az eső. A szél viszont egész nap kitartott. Maradt tehát a nap további részében a főzés, a borozgatás, meg az otthoniakkal való Internetes társalgás. Fel se tűnt, hogy ránk esteledett.

Éjjel ráébredtem az esőkopogásra, de a szél mintha elállt volna. Bizonyára a hőmérséklet is esett kissé, mert reggelre vékony fehér lepel fedett be mindent.

– Remélem, nem lesz ettől több hó – mondta Sanyi – mert a héten egyszer már betemetett németben.

– Még az Alpokon is át kell mennünk! – aggodalmaskodtam. – Igaz, nem is mondtad, hová megyünk innét.

– Jó a megérzésed. A hágón nincs gond, takarítják.

– Hacsak nem szakad folyamatosan.

– Akkor nincs mit tenni, félre kell állni! Még jó, hogy vettünk bort. Na, ezt nem mondtam ám komolyan. Egy hóakadály miatti félreállításnál nem lehet tudni, mikor szabadítják fel az utat. Ha lehet menni, akkor kell is. Nem hivatkozhatok arra, hogy berúgtam. Legfeljebb majd te vezetsz.

– Az senkinek se lenne jó. Te! Erről most az jutott eszembe – lehet, hogy már mondtam – hogy a céges autót amikor először vezetnem kellett, nagyon idegenkedtem tőle. Csak szükségsofőrnek kellettem, ennek megfelelő volt a hozzáállásom is. Az is zavart, hogy a tükrök mindig rosszul állnak, az ülést se lehet állítani, a váltó is hosszú úton jár, ráadásul a hátramenet nekem nagyon rossz helyen van. Azóta pedig már egészen megszoktam. Legjobb persze, ha egyedül vagyok a kocsiban. Azt imádom benne leginkább – főleg amióta az irányjelző is megbízhatóan működik – hogy nem én fizetem a tankolást. Erről persze néha megfeledkezek, mert nemrég megspóroltam a főnöknek negyven kilométer felesleges utat csupán azzal, hogy rövidebb utat választottam. Eszméletlenül rosszul navigál. A kisfőnökünk – aki a fő sofőr – úgyszintén. Mi tagadás, bosszant, hogy nem hallgatnak rám, pedig én nagyon jó vagyok ebben. Legutóbb Poroszlón jártunk. Mondom neki, hogy mondjon utcát, házszámot, mert az még az üdülő övezetben is van. De ő nem, majd mondja telefonon, merre kell mennünk. Én megnéztem a guglimapon a lehetséges helyeket, és ráéreztem, merre kell mennünk. A főutcán bevártuk, mert ő természetesen nem élt az általam javasolt rövidítéssel. Ott fordultunk vissza, ahol le kellett volna kanyarodnunk. Elvitt bennünket a rossz irányba, megállt háromszor, majd visszamentünk oda, ahonnét elindultunk. Majd még kell egyszer mennünk, de azt mondta a kisfőnök, hogy nélkülem nem megy, mert azt se tudja, milyen falukon mentünk keresztül. Nem értem. Mindenhol ki volt téve a helységjelző tábla. Egyszerűen arra hagyatkozott, hogy én minden elágazásnál mondtam neki, merre menjen. Nem is törekedett arra, hogy önállóan ki tudja magát ismerni. Én voltam a bio-navi. Azt mondtam már, hogy egyszer egy székely kollégával jártunk néhány napig Egerbe? Annak meg olyan navija volt, hogy beszólt neki. „Lassabban Te!” vagy azt mondta, hogy: „itten fordújá be balra he!”

– Sokféle szövegre be lehet ezeket állítani. Azt tudod, hogy mondja a Gyurcsány hangja az újratervezést?

– Aha. Elkúrtuk.

– Mi legyen a mai program? Menjünk megint városnézésre?

– Eshetett volna jó nagy hó, akkor mehetnénk rendkívüli hómunkásnak, de így? Kimozdulni sincs kedvem, pedig a bokorba csak ki kell menni.

– Meg is kellene már lassan fürödni, de nem tudom, hol lesz rá alkalom. Gondoltam, hogy megállunk majd a Garda tónál, de az elég hideg ilyenkor. Nem kizárt, hogy be is van fagyva. Talán Kufstein lesz a jó választás.

– Hol? A várárokban?

– Megnézünk két-három filmet, aztán csak eltelik ez a vasárnap is. Megisszuk a másik üveg bort. Vehettünk volna többet!

– Elszaladjak ebéd után? Vagy ihatunk fröccsöt!

– Igaz. Úgy tovább kitart. De neked nem lesz akkor elég a vized. A kólát meg nem szereted.

– Majd tűrök. Filmezés előtt nem kellene megreggelizni?

– Nekem még korán van. Ilyenkor még nem szoktam enni. De ha gondolod, egyél!

– Kapcsold már be a Kossuthot, hallgassuk meg, milyen idő van otthon!

– Vagy, hogy ölik-e már egymást a politikusok? Ne indítsak inkább egy filmet? Majd utána még alhatunk is egy kicsit, mielőtt ebédet főznénk. Habár tegnap is főztünk, de valamivel el kell ütni az időt!

 

Ez a legnehezebb ebben a „romantikában”. Amikor menni kell, az olyan, mintha bemegyek az üzembe, és dolgozok, amíg tart a munkaidő, ha van kedvem, ha nincs. Előfordul olyan eset, amikor érdekes munkát kap a dolgozó, és élvezettel végzi el, de nem ez az általános. Ha az először érdekes munkát állandóan ismételni kell, már elveszti a varázsát. Kamionozásban ennek a megfelelője, ha új útvonalon kell vezetni, vagy már olyan sokadszor, hogy számolni is sok. Útközben sokfelé vannak érdekes látnivalók, de ezeket nem a kamionparkolókhoz tájolják. Sőt! A tranzit útvonalaknak éppen az a lényege, hogy elkerüljön lehetőleg mindent. Ha csak fél óra gyalog…mondjuk a Garda tó, az legalább másfél óra kiesés. Az árunak időben kell érkeznie, a sofőrnek pedig szigorúan szabályozott a vezetési és pihenő ideje. Hajdanán, még sírköves koromban volt olyan eset – többször is – hogy hozta a fuvaros a sódert a temetőbe, és azzal esett ki a fülkéből, hogy „nincs valami kajád?” Pedig út közben akár minden faluban megállhatott volna kaját venni. Viszont, ha meg-megáll, nem halad. Ezt nem nagyon engedhette meg magának, pedig önálló vállalkozó volt, saját kocsival. Egy alkalmazott még kevésbé engedheti meg magának a kirándulásokat. Ha megérkezett a célhoz, akkor pedig a kiszámíthatatlan ideig tartó várakozással kell megbarátkozni. Közbejön – mint most is – egy hétvége, azt türelemmel végig kell unatkozni sok esetben egy mindenhez távol eső pihenőben. Ezer kilométerről senki nem szalad haza a családhoz. A mostani helyzet még szerencsésnek is mondható, mert egy városi séta sokat segít a hangulaton. Bár egy ilyen kicsi településen nem sok érdekeset talál az ember, de mégis elüti az időt. Különösen nyáron. Tehát nem ilyenkor, februárban.

– Ha kisütne a nap, elsétálhatnánk a San Marco-ba egy igazi olasz pizzára – javasolta Sanyi.

Illetve inkább csak ötletelt, vagy azért mondta, hogy ne legyen csendben, hiszen nem gondolom, hogy komolyan mondta volna. Vagy ehetnénk kebabot!

– Pénteken is bab volt. – mondtam ellent, de erre nem reagált, hiszen nem feltételezte rólam, hogy komoly kifogásnak szántam. Bár nálam soha nem lehet tudni, mit mondok komolyan, vagy mibe kötök bele csupán a szójáték okán.

– Ez nem olyan bab ám, hanem ke – vágott vissza vigyorogva mégis, a szándékos hülyeségemre.

Megint át az Alpokon

 

Csak elmúlt a vasárnap úgy, hogy nem mentünk sehová. Odahaza is múlnak el napok – különösen télen – úgy, hogy semmit nem csinálok. Fárasztó, de ha reggel nem fogok hozzá valamihez, később már nincs kedvem. Ha bármi ötletem támadna, lebeszélem róla saját magamat. Szerencsés vagyok a számítógéppel, mert rengeteg időt el tudok vele tölteni. Ezt már azt hiszem említettem néhányszor.

 

Izgatottan vártuk a hétfő reggelt. Hétkor nyitott a telephely, ami előtt várakoztunk. A dolgozók már szállingóztak befelé fél héttől. Jött egy-egy személykocsi, nyílt az automata kapu, mögötte pedig becsukódott. Hétkor már nem zárták vissza, lehetett menni az irodára.

– Jó helyre jöttünk – mászott fel Sanyi, miután visszajött az ügyintézésről. – Majd szólnak, ha bemehetünk.

Jöttek is nem sokára, és beirányítottak az egyik rámpához. A rakodás viszont nem ment olyan gyorsan. Több mint egy órát kellett várni a fuvarlevélre.

– Mehetünk! Irány Németország!

– Még elszaladunk bevásárolni előbb?

– Jaja.

A guglimapon olyan sokszor megnéztük ezt a másfél kilométeres utat a Lidiig, hogy akár behunyt szemmel odataláltunk volna. Most nem kellett a hátizsák súlya miatt korlátozni a vásárlást, így megraktuk a bevásárló kocsit bőven ásványvízzel. Sőt, még sört is dobtunk bele két-két dobozzal. Most aztán már tényleg nekivágtunk az útnak. Elegünk volt Melegnano-ból. Felhajtottunk az A1-re, és irány Milánó felé! A térképen nézve félelmetes sűrűséggel tekeregnek az autósztrádák. Nem könnyű rajtuk kiigazodni. A valóság ezzel szemben szinte megnyugtató. Csak tudni kell, hová tartunk. Most például a Venezia tábla adja az útmutatást. A megfelelő sávban maradva szépen rávezet bennünket a Torino-Trieszt sztrádára. Innét a Brennero táblát kell keresnünk. Nekem legalábbis ez a támpont. Sanyi már tereptárgyakhoz is tud igazodni, hiszen rengetegszer járt ezen a szakaszon.

 

Ekkorra felszállt az enyhe reggeli, illetve délelőtti köd. A nap szikrázott az Alpok szirtjein. Most a közvetlen környezetünket is hólepel fedi, de emlékszem korábbi utamra ugyanitt, amikor csak a hegyen volt hó. Úgy izgalmasabb, de így is szép. Fotózásra nem is gondoltam, hiszen ahhoz egyelőre távoliak a hegyek, és ráadásul mindig belelóg a panorámába legalább néhány villanyoszlop, de legtöbbször ipari üzemek takarják a kilátást. Autókról lehetne jó képeket készíteni, de ebből én már kinőttem.

– Hol állunk meg? – kérdeztem.

– Még el sem indultunk, és te már meg akarsz állni?

– Dehogy. Jó lesz nekem Sankt Phöltennél is.

– Arra most nem megyünk. Nürnbergig lenne jó eljutni, de biztosan lassú most a hágó. Münchenen mindenképp túl megyünk. Valahol Ingolstadt körül állunk meg. Négy órában majdnem Brennerig érnénk fel. Kicsit előtte van egy nagy pihenő, ott már együtt is voltunk.

– Az nem fizetős?

– Ja, de. Akkor újratervezés! Megvan. Két óra alatt elérünk a Garda tóhoz. Ott megállunk egy kicsit, lemegyünk pecázni – kacsint egyet, mielőtt komolyra venném az ötletét. Onnét négy órában elérünk Kufsteinig. Ott megfürdünk, aztán nyomás tovább. Nürnberg így biztosan nem jön össze, de majd legfeljebb holnap.

 

Következő megálló tehát a Garda tó közelében kb másfél óra múlva. Azt nem olyan nehéz kivárnom. Elterpeszkedek az ülésben, egyik lábamat magam alá húzom, majd amikor így elunom, cserélek. Majd ha az ülőizmaim nagyon elunják, az ablakba rakom a lábam. Ehhez persze több idő kell, ma talán el se fogok fáradni. A nyakmerevítőre se lesz szükségem. Az ugyan az öt – illetve most már – hat utam közül csak egyszer volt velem, de jó ötletnek bizonyult. Most a nagy fehérség miatt inkább a napszemüveg hiányzik, de ha az utat nézem, ez se nagy gond, nem vakít a sötét aszfalt. A forgalom figyelése is leköt, hiszen szinte tele a sztráda.

– A Ferrarikat nem nagyon hozzák még ki – tesz megjegyzést Sanyi a kedvenc autói hiányára.

– Hétfő délelőtt? Dologidőben? A Ferrarit kevesen használják munkába járásra. Porsche azért akad néhány. Nekem jobban is tetszenek.

A márkák beazonosításával is elszórakozunk egy kicsit. Ebben elég jó vagyok, nem sok akad, amit ne tudnék. Na, persze nem olyan szinten, hogy a legújabbak pontos típusát. Olyan is akad, amihez jól jön a márkajelzés, hiszen – mint minden korban – a divatelemek használata miatt nagyon hasonlóak az autók. Főleg, hogy nem ritkán átvesznek kész modelleket más gyártóktól.

– Fiume Adda. – olvastam a táblát egy folyó hídjánál – Ez ismerős. De honnét is?

– Abba együttes – tippelt Sanyi.

– Dehogy. Nem bé, hanem dé.

– Írták úgy is, hogy az egyik betűt megfordították. Adba. Várjál csak! Van egy olyan falu Győrnél, hogy Abda.

– Nem. Ez a folyó ismerős….Meg van! Olvastam.

– Azt is szoktál? Nem csak írsz?

– Néha megesik. Hunyadi János. Il Cavaliero Negro. Giovanni Unaddi. Itt verte el először a velenceieket, amikor Zsigmond királyt kísérte Milánóba. Legalábbis az a könyv így írta.

– Látod, milyen híres helyekre hozlak el?

 

Látom. Hálás is vagyok érte, de nem akarom sokat hangoztatni. Így inkább hallgatok egy kicsit. Az említett könyv jár az eszemben. Amiben van egy másik csata is, szintén ezen a vidéken.

 

– Nem itt aludtunk, amikor a Szabolcs gyerekkel jöttünk konvojkában? – kérdeztem, amikor Bergamo környékén felismerni véltem egy benzinkutat. A Szabolcs név talán nem is mond neki semmit, hiszen a közös utunk alatt se tudta a nevét, csak úgy emlegette mindig, hogy „a gyerek”. Viszont a konvojka kifejezés egyértelműen erre az útra vonatkozik.

– Nem tudom

Miért is tudná? Neki egyik benzinkút olyan, mint a másik. Nagyon soknál megállt már, némelyiknél többször is, nincs miért megjegyeznie. Nekem ritka élmény, ezért marad meg bennem a helyszín. Amikor másodszor jártam vele az Adria mentén, akkor is felismertem az elágazást Ancona közelében, ahol Fabriano felé tértünk le a sztrádáról. Nem tudta a felismerésemet se cáfolni, se megerősíteni. Olyan ez, mint én vagyok a filmekkel. Ifjú koromban még moziban szereztem a filmélményeket. Olyan mély benyomást tettek rám, hogy némelyikről még képregényszerű rajzokat is készítettem. Nagyon megmaradt bennem a „Tragédia az őserdőben”, amit a bátyámmal együtt néztünk. Nem is a film cselekményére emlékszem, hanem arra a hangulatra, amikor kijöttünk a moziból. Ma, amikor már a nap bármelyik percében válogathatok a filmek között, egyszerű időtöltéssé silányult. Nincs miért megjegyezni, mint Sanyinak a benzinkutakat. Tehát nem tudja. Mindegy, nem is fontos. Csak éppen örültem a felismerésnek. Ez volt az, ha Sanyi nem is igazolja.

 

Elhaladtunk egy pihenő mellett, de itt még korán lett volna megállni. A táj, tőlünk jobbra hasonló, mint a bajor alföld. Szelíden dimbes-dombos. Magyar megfelelőjét a borsodi folyók összefolyásánál tudnám elképzelni. Ott, ahol a Sajó, a Hernád és a Tisza, egy napi járásra megközelíti egymást. Ott, már a dombok is éreztetik a nézelődővel, hogy jó minőségű a termőtalaj. Szeretem azt a vidéket is, bár ritkán járok arra. Most erről az jut eszembe, hogy valójában sok vidék van, amit szeretek. Talán mindegyiket, amerre jártam. Az alföldi kicsiny falvaknak, vagy tanyáknak van rám olyan hatása, mintha már éltem volna abban a környezetben, noha ez nincs így. Nem tudom mi az oka. Talán az előző életemben? Nem lehet, hiszen már akkor se hittem a reinkarnációban.

– Figyelj! Mindjárt rálátni a tóra.

Figyeltem. Minden dombhajlatban látni véltem, de csak a szemem káprázott a fehérségtől. Ha be van fagyva, nem fogom meglátni, hiszen a legutóbbi havazás a jeget befedte, ugyanúgy néz ki, mint a szántóföldek. Talán a síkfelület lenne árulkodó, de annyi szabad rálátás nem nyílik innét, hogy felismerjem. Aztán mégis sikerült megpillantanom. Haragos sötét szürkeség. Csak egy pillanatra láttam. Nyílván nem az egész tavat, de érzékelni lehetett a nagyságát. Tudom, van még ettől jobb rálátás a csatorna felől, bár az a látvány se tart tovább néhány másodpercnél. Viszont addig még megállunk, ha tartjuk magunkat a tervhez.

Így is történt. Egy egész kicsi – talán három vagy négy kamion számára elegendő – kiállóban parkoltunk le. Vagy csak egy negyedórára, vagy kivesszük a negyvenöt percet…az is kevés ahhoz, hogy lesétáljunk a partra. Na, mi legyen?

– Na, mi legyen? – kérdezte Sanyi is rögtön azután, hogy bennem megfogalmazódott a kérdés.

– Nem tudom. Most én döntsek?

– Aha.

– Szépen süt a nap, de fúj a szél.

– Majd jól felöltözünk.

– Úgy gondolom, kell egy óra az útra oda-vissza.

– Szerintem is. De mikor látod legközelebb a Garda tavat? Ha fürödni nem is fogunk, de maga a tudat, hogy ott jártál…

 

A sztráda hangfogó falában lévő gyalogos kapunál valami táblát véltem felfedezni, ami valami kegyhelyre utalt. Úgyis meg kellett már locsolnom a kamion valamelyik kerekét, hát mielőtt döntöttem volna a tóparti sétáról, kiszálltam, és megnyitottam a kaput.

– Nyitva van! – kiáltottam Sanyinak, aki közben szintén kiszállt a kocsiból.

– Hát persze, hogy nyitva van. Különben hogy mennénk innét ki?

 

Lezártuk a kamiont, átmentünk a kapun, le a lépcsőn, és egy hatalmas, üres parkolóban találtuk magunkat. A sztráda felőli oldalán hosszú, árkádos épület, a tér keleti végén egy kápolna. Valamilyen madonna kegyhelye. Na, ha gyakorló zarándok lennék, ezt is kipipálhatnám. Nem egy impozáns erődrendszerre épült templom együttes, mint a czestochowa-i fekete madonna kegyhelye, de nem az épületek mérete adja a zarándokút jelentőségét. Mindkettőnknek az a németországi Autobahnkirche jutott eszünkbe, ahol a szabálytalan parkolásért megbüntetett a rendőr. Nem volt egy nagy durranás az a kápolna, nem is tudom, mit kellett rajta néznem. Láttam menet közben többet is, nekem úgy is elég lett volna.

Az itteni capelle-re se voltam kíváncsi. Legalább valami impozáns templom lenne, de az egész épületegyüttes olyan, mint egy hacienda…na, ez nem a megfelelő szó, hiszen spanyolul van, ez pedig itt Olaszország.

Visszafordultunk az ösvény felé, de egy kissé túl mentünk rajta. Van ott egy Mária-szobor, s onnét meglátjuk a gyalogos átjárót a sztráda alatt. Sanyi kérdezés nélkül át is megy alatta, én pedig követem. A túloldalon néhányszáz méter hófedte szántó után kezdődnek a házak, de a tóra nem látunk rá.

– Lemenjünk a partra?

– Ne – válaszoltam határozottan.

– Ki tudja, mikor jársz erre legközelebb? – próbált rábeszélni a sétára, de nem éreztem nagyon határozottnak.

– Jövő nyáron Ibolyával.

– Biztos?

– Nem, nem biztos. Úgy érzem, most csalódás lenne. Kihalt üdülők, néptelen, fagyos vízpart. Inkább visszajövök nyáron. Menjünk tovább!

Nem nagyon erőltette. Felkapaszkodtunk a lépcsőn, át a hangfogó fal kapuján, s visszaültünk a kocsiba. Amíg áttanulmányozta, hogy áll a vezetési idővel, én elővettem a telefont. Nem volt nálam, mivel nem szándékoztam sehová telefonálni, engem se hívjon senki, hiszen külföldön vagyok, elég drága a percdíj. A műszerfalon ugyan megnézhettem volna, mennyi az idő, de megszoktam, hogy ehhez is a telefont használom. Nem mintha számomra túl nagy jelentősége lenne most, hogy hány óra van. Megszokás. Hoppá! Volt egy nem fogadott hívásom. Ki a csuda keresett? Nocsak! Roze-Mari. Ugyan, mit akart? Majd hív még, ha fontos.

– Mi az? – kérdi Sanyi.

Biztosan látni rajtam, hogy valamit találtam a telefonon. Ráérez az ilyesmire. Sokszor előfordult korábbi útjaimon, hogy ha megláttam valamit a tájban, mire a fényképezőért nyúltam volna, ő már húzta is az ablakot lefelé. Most se kellett szólnom, hogy tudja, helyzet van.

– Roze-Mari keresett.

– Máris hiányol? Visszavigyelek hozzá?

Ezt a kérdést természetesen nem kell komolyan venni. Bizonyára Roze-Mari csupán érdeklődött volna, mi van velem, hol járok éppen. Ha mégsem, akkor majd megismétli a hívást. Addig ne kombináljunk!

Nekivágtunk a következő négy órának. Szerencsém van, mert az Adige völgyét, a Brenner hágót végigcsodálhatom nappali fénynél. Örömmel megtenném ezt az utat nyáron, de most csak a havas hegyek látványával kell beérnem. Ez sem utolsó. Főleg, ha kitart a napsütés, mert ködben nem sok élvezetet nyújt a látvány. Látvány? Ha csak két-három vonalat látunk magunk előtt az aszfalton, az nem nagyon nevezhető látványnak.

 

Jó tempóban faljuk a kilométereket. Remek a közérzetem, szépen süt a nap, bámészkodhatok kedvemre. Mivel a sétát kihagytuk, el se vagyok fáradva. Nem bánnám, ha Magyarországon lenne a következő célállomás, de ezt a gondolatot el is hessegetem, mielőtt eluralkodna rajtam a honvágy. Egyébként is túl korai még, hiszen egy hete jöttem el, s azóta eléggé eseménydúsan telt az idő.

A nagy zöld táblákon az előre mutató nyíl még mindig Venecia. Na, például ott se jártam még, csupán közel hozzá. Láttam a kikötői darukat Mestre felől, kicsit délebbről magára a városra is ráláttam, fel lehetett ismerni a székesegyházat. Ennyi. Bár, aki járt már ott, azt mondja, piszkos és büdös. Nyáron talán igaz is, de engem az is meglepett legelső kamiontúrámon, hogy nem érzem a tenger illatát. Pedig nincs gond a szaglásommal. Télen Velencéről sem hiszem, hogy büdös lenne. Ez persze most sem fog kiderülni, mert a Brennero tábla irányát követve Verona előtt elkanyarodunk a Dolomitok felé. Elhagyjuk a síkságot, bámulhatom a sziklákat, a hólepte kicsiny várakat, a szőlőültetvényeket, a kanyargó Adige folyót, az elzártnak tűnő, mégis az ország állítólag legélhetőbb vidékét.

Láttam már többször, de nem lehet vele betelni. Mint ahogy a dél-borsodi mezőségből a Bükk felé haladva a Hoór völgy látványával sem. Azt mondják az idegenek, hogy gyönyörű, és igazuk van. Én se tudok betelni vele, de ez nem mérvadó, hiszen az a hazám. Sokszor megtettem azt az utat busszal, autóval, kerékpárral, lovas kocsival, teherautó platóján, de még gyalogosan is. Ha a bokrokat nem is, de a fák közül sokat megismerek. Tudom, hol szoktak vadászni az ölyvek, hol szokott vízátfolyás lenni, hol van esély hófúvásra, merről fúj általában a szél. Tudom, honnét érdemes fürkészni a nyugati látóhatárt, hogy a Kékestetőt megpillanthassam. Tudom, mi okozza éjszaka a fényszennyezést abból az irányból. Tudom, hol volt régen szőlő, ahol ma már csak egy magányos fa áll. Emlékszem arra az alacsonyan és lassan szálló szovjet harci repülőre, amely nyomán hamarosan fekete füst szállt fel. Tudom, hol kezdett égni a műanyag talpú cipőben a lábam, amikor eltávozásra gyalogoltam hazafelé katonáéktól… Emlékszem a patakparti bozót takarítására, amit hármasban végeztünk apuval és a bátyámmal, tudom honnét vittünk földet a házunk padozatának feltöltésére. Sőt, még a meg nem nyitott homokbánya helyét is tudom, amit azért nem engedett az önkormányzat, hogy ne lássák az üdülő vendégek, amikor jönnek hozzánk.

A Dolomitokról soha nem lesznek ilyen élményeim. Ezt csak csodálom. A látványon kívül nem köt ide semmi, hiszen soha nem álltunk meg egy kis faluban, nem is láttam helybéli embereket, főleg nem beszéltem velük. Hogyan is tehettem volna, hiszen aligha tudnak magyarul, én meg csak ezt a nyelvet beszélem. Ha csak egy rövid csevely esett volna köztünk, mindjárt személyesebb lenne ez a világjárásom. Mindjárt jobban szeretném az olaszokat. Mint ahogy a lengyeleket is jobban kedvelem, amióta személyes kapcsolatra volt lehetőségem néhányukkal. Sőt! Nagyon felháborított, amikor az oroszokról, mint népről mondtak rosszat. Pedig csak egyet ismerek közülük. Nem sokat tudok róla, még a családnevét sem. Csak annyit, hogy Mihail. Illetve Misa, vagy ahogy – talán a mi kedvünkért – magyarította a nevét, Miska. Néhány hónapig egy fedél alatt éltünk. Eszméletlenül rendetlen, trehány fiatalember volt akkor, éppen úgy, mint a mi fiataljainknak nagy része. Egészben főzte a csirkét, lobogó tűzön, aztán napokig ott hagyta a tűzhelyen… Lehetne sorolni a nem tetsző dolgait, de egyébként nagyon rokonszenves, mosolygós, szerethető srác volt a Miska. Moszkvából jött, de olyan nyelven beszélt, amilyenen megszólították. Az anyanyelvén kívül beszélte az angolt, a németet és természetesen a magyart. A nyelv ismeretén túl, még a magyar őstörténetben is teljesen otthon volt. Bármiről el lehetett vele beszélgetni. Ritkán fordult elő, hogy egy-egy szót nem értett. Ha mégis előfordult, körülírtuk, hogy megértse. Nekem az orosz embereket Miska jelenti. Rajta keresztül ítélem meg a népet. Bizonyára így lenne akkor is, ha rossz emlékek fűznének hozzá.

– De csendben vagy – jegyezte meg Sanyi.

– Elgondolkodtam

– A Grünhildán? – kérdezte huncut mosollyal.

– Nem, dehogy. Azon gondolkodtam, hogy már sokadik alkalommal járok veled Itáliában, de még soha nem kerültem személyes kapcsolatba a taljánokkal.

– Na, majd legközelebb te fogsz érdeklődni, ha valamit nem találunk. Egyébként pedig ne mond, hogy nem kerültél. Livornóban ki kérdezte meg, hogy merre menjünk a tengerhez?

– Hát az aztán komoly társalgás volt – nevettem el magam, ahogy visszaemlékeztem arra, hogy milyen komoly vita kerekedett az olaszok között arról, hogy merre kalauzoljanak bennünket, mi pedig az egészből semmit nem értettünk.

 

Megszólalt a Sanyi telefonja.

– Hol járunk? – kérdezte tőlem, mert éppen nem volt látótávolságon belül semmi tájékoztató tábla.

Én jobban számon tartom a pillanatnyi pozíciónkat, mint ő. Már csak olyan mélységig foglalkoztatja, hogy a kritikus csomópontokat figyeli. Verona-nál kellett letérni a trieszti sztrádáról, és most haladunk a Brenner hágó felé. Aztán a német határ következik, ahol majd meg kell állnunk. Ami közte van, arra nem is figyel, hiszen nincs vele dolga. Aki most nézelődik, az én vagyok. Így legalább tudok segíteni azzal, hogy megmondom, milyen város közelében járunk.

– Trento

A telefonálás nem tartozik rám, nem is figyelem, miről van szó, de amikor leteszi, csak teszek egy megjegyzést.

– Ellenőriz a főnököd? Talán nem működik a kémprogramja?

– Nem tudom, miért nem lát a nyomkövető.

– Na, most adtál egy jó ötletet. Majd mondom a főnökömnek, hogy szerezzen be egy ilyen kütyüt a céges autóra. Akkor legalább nem kell telefonálgatnia negyedóránként, amivel persze nem megy semmire, mert nem a valós helyzetet mondjuk neki szinte soha. Ha van valamelyikünknek elintéznivalója, akkor úgy mondjuk, hogy arra is jusson idő, mert ez mindent kiszámol. Legutóbb még azt is kiszámolta, hogy ha elkezdjük a templom felújítását, 25 méterre 2 perc alatt ér fel a kosaras felvonó. Azt mondta, hogy a jelszó „nincs kapkodás”. Persze szeretném én azt megérni, amikor nem elégedetlenkedik a teljesítményünkkel. Volt egy olyan eset, hogy Poroszlón dolgoztunk, ami Miskolctól 94 km. Nekem egyébként is nagyon jó a navigációs készségem, főleg, ha még ismerem is a környéket. Javasoltam egy rövidebb utat, amivel oda-vissza közel 40 km-t spóroltam a cégnek. Egy héttel később mentünk megint, s én kitaláltam, hogy hazaviszem a családot Bogácsra. Éppen letértünk a hármasról, amikor a főnök telefonált, hogy hol járunk éppen. Mondtam, hogy Kövesdnél. A következő érdeklődéskor Borsodivánkán tartottunk éppen. Ezt persze nem mondtam, mert hivatalosan nem erre jöttünk. Nagyon fel volt háborodva, hogy még nem érkeztünk meg. Mondta, hogy előző alkalommal mennyi volt a menetidő. Ezt én azzal hárítottam, hogy a rövidebb útnak rossz a minősége, most Füzesabony felé jöttünk. Nem hitt nekem. Azzal gyanúsított, hogy valahol megálltunk. Javasoltam neki, hogy nézze meg a térképet. Este megint el kellett mennünk Bogácsra, hogy a menetidő egyezzen. A személyes találkozáskor már nem kérte számon rajtunk az időt, örült, hogy kész a munka.

– Itt nincs értelme hazudni, hiszen nem tudhatom, hol lát. Elvben most is látnia kellene, hiszen a műholdat nem takarják a hegyek.

– Emlékszem én arra – mondtam – amikor bekapcsolt GPS-el jöttünk itt, de a műhold nem tudta, ezen a szűk völgyön kitalálni, hogy a sztrádán vagyunk, vagy a helyi úton.

– Aha. Meg az alagutakban elveszti a jelet, aztán újratervez. Úgy emlékszem. Nagyon régóta be se kapcsolom. Csak akkor kell, amikor címet keresek. Akkor viszont nagyon hasznos tud lenni.

 

Ezután kifogytunk a témából. Bámultam a hatalmas hófödte hegyeket, melyeknek a tetejét nem lehetett látni. A nap már nem sütött. Sőt, a napszakhoz képest sötét lett. Néztem a szállingózó havat, meg a hömpölygő forgalmat. Mintha a szokottnál is több kamion lenne ma úton. Az úttest el volt takarítva, mégis lassan haladtunk. Egy idő után ajánlott volt az ablaktörlőt bekapcsolni. A hó megtapadt a tükörházon, meg a szélvédő szélein. Nem vészes, volt már ilyen utunk máskor is. Az viszont aggasztott, hogy 80-90 km/óra helyett már csak hatvannal ballagott a sor. A hóesés egyre sűrűbb lett, már a kerekek se csapták szét az aszfalton a lehullott havat. Bolzano-nál meg is álltunk. Fél óráig semmi nem mozdult. Illetve mégis, mert a másik pályán jött lefelé a gépsor, amely eltúrta a havat. Úgy éreztem, hogy ezt kicsit túllihegték, hiszen annyira nem esett sok, hogy elakadjanak a kamionok. Persze nem tudhattam, hogy fentebb, a hágón milyen a hóhelyzet.

– Reggel még Ingolstadt-ig gondoltam eljutni, de már örülök, ha Kufsteinig eljutunk.– mondta Sanyi, miközben teljes lelki nyugalommal könyökölt a kormánykeréken.

– Képzeld! – jutott eszembe egy eset, ami kapcsolódott a helyszínhez. – Egy építkezésen mesélt valamit egy fazon, hogy az ő haverja…nem is tudom mi volt a téma, arra sem emlékszem mi volt a haverjával – szóval az ő haverjánál Bolzano-ban… aztán hozzátette, hogy Észak–Olaszország, Dél – Tirol… mire én közbeszúrtam, hogy „tudom hol van”. Talán nem is hallotta, mit mondtam, de nekem olyan jól esett ezt mondani, hogy napokig eszembe volt. Sőt! Most is eszembe jutott.

– Mégis van valami pozitív hozama ezeknek a kirándulásoknak?

– Már hogy a fenébe ne lenne! Máskor a kisfőnökkel beszélgettem és szóba került Olaszország. Sokszor emlegettem már neki, hogy jártam itt, de azon elcsodálkozott, hogy Tarvisio-ban még nem voltam. Pedig neki az a város jelenti Olaszországot. Ausztriát a Mariahilfer strasse, a tengert pedig Istambul. Jugoszláviát Szabadka, meg a benzin. Nem ugyanaz a cél vitt bennünket külföldre. Emlékezetes volt számomra, amikor első tengerparti nyaralásunkból hazatértünk Bulgáriából. A szomszéd kislány megkérdezte, hogy „Zsófi! Oszt mit hoztatok?” Az én pici lányom pedig mutatta a szerzeményét, egy filctoll készletet. A kérdező talán le is sajnálta érte. Mi, nyaralni mentünk, nem seftelni. Tudod mit jelent ez a szó?

– Mármint a seft? Mit?

– Nagyon kifejező a jelentése. Tisztességtelen kereskedelem. Az egyik közös ismerősünk buszos nyaraláson is bútort vett. Egy másikat még az isztambuli járatról is kiutáltak. Nem vagyunk egyformák. Tudod mit? Én azt mondtam, amikor meghiúsult a németországi munkalehetőségem, hogy nem bánom. Szeretnék eljutni oda, de nem mindenáron dolgozni. Hála neked, ez sikerült is.

– Nehogy elkezdj itt engem dicsérni, meg hálálkodni, mert még elpirulok.

– Pedig önerőből aligha jött volna össze. Amennyire fösvény vagyok magammal szemben, nem költöttem volna rá. Miskolcon is képes vagyok akár 10 km-t legyalogolni, csak ne kelljen buszjegyre költenem. Németországba mégse gyalogolhatok el!

– Jó kis erőnléti edzés lenne.

– Fél óra…– kezdtem a szállóigévé vált mondást, majd a folytatást együtt mondtuk Sanyival – séta jót tesz a szívnek.

Jót derültünk rajta, hogy egy rugóra jár az agyunk.

– Miskolcon nem lehet bliccelni? – utalt az imént mondottakra.

– Biztosan lehet, bár nehezebben, mint Pesten. Itt csak az első ajtón lehet felszállni, jegyeket, bérleteket pedig fel kell mutatni a sofőrnek. Bátrabbaknak biztosan összejön így is, de én Pesten is majd’ infarktust kaptam, ha nem volt jegyem.

– Ha már az építkezést említettem…

– Ja, mert most arról van szó?

– Azzal kezdtem…

– Hogy tudod, hol van Bolzano.

– Igen, azzal. Volt akkor egy alkalmi munkatársam, aki dolgozott annál a cégnél, ahol én néhány órát voltam próbamunkán. Mesélt nekem, utalva olyanokra, hogy a műhelyen belül melyik gép hová volt beállítva. Azt hiszi, én megjegyeztem ezeket? Azon izgultam, hogy megfeleljen a csiszolásom.

– És megfelelt?

– Nem. De nem azért, mert nem oda figyeltem, hanem mit tudom én miért. Egy héttel később telefonált a titkárnő, hogy a vezetőség nem engem választott, de azért boldog Karácsonyt kíván. Mert ugye, ez arra az időszakra esett.

– Ez a kolléga – folytattam a mesét – már Münchenben is dolgozott, meg Londonban is, és talán már mindenhol. A kisfőnök meg morogja nekem a bajsza alatt, hogy „már megint hazudik”

– Vannak ilyen emberek, de nem értem, mi nekik benne a jó?

­– Én meg mondtam a kisfőnöknek, hogy „na és!” Nem mindegy, hogy igaz, vagy sem? Ha neki jólesik, hagy mondja. Legfeljebb, ha nagyon hajmeresztő, akkor rápirítok. Bár az se biztos. Azért érdekes, hogy ezek a lódítók engem mindig megtalálnak. Egyszer még az „Osanos” ingyen buszon is mellém csapódott egy rosszarcú fazon. Utálja az öregeket, de azt hiszem még életkori határt is húzott. Talán még én is beleestem ebbe a szórásba. Nem szóltam, nem mondtam, hogy én is elmúltam 60. Egyébként az előbb említett kolléga is hitetlenkedett. Azt mondta, jól tartom magam. Igaza van, én is így érzem. Szóval az a rosszarcú azt állította, hogy amikor még motorozott, Pestről Miskolcra hazaért 1 óra alatt. Megállították a rendőrök, és megkérdezték, mikor indult. Azt mondta, hogy inkább nem mondaná meg. Na, ez így hülyeség ahogy van, mert azt mond a rendőrnek, amit akar. Mi az, hogy nem mondja meg? Úgyse lehet ellenőrizni. Én persze nem hittem neki, mert a táv 200 km. Van olyan motor, ami ezt a sebességet tudja, de nem egy órán keresztül egyhuzamban. Már úgy értem, hogy a motoros nem bírja. Ráadásul a forgalom miatt, sem lehet ezt az átlagot teljesíteni. Ahhoz néha sokkal gyorsabbnak kell lenni. Én persze nem mondtam, hogy nem hiszem. Pedig utólag úgy kigondoltam, mit kellett volna rá mondani.

– Űberelned kellett volna az idejét!

– Erre gondoltam én is. Valami olyasmit, hogy a nagyanyám testvérétől örökölt 125-ös Csepellel negyed 12-kor indultam Soroksárról, és a déli harangszó Mályiban ért. Szólt volna ugyan, hogy nem hiszi el? Ezt már nem fogom megtudni. Na, de majd egy másik alkalommal. Az a baj, hogy az ilyen esetekre nem lehet felkészülni. Meglep, aztán nem tudom megfelelően lereagálni.

 

*

Amikor végre megindult a sor, még egy darabig kitartott az aggódásunk, hogy ugyan mikor áll meg újra. Ezer méter fölött már magas hófalak szegélyezték az útpályát. Talán mégis indokolt volt a takarítás. A mi oldalunkon ugyan nem láttunk hótúró gépeket, de nem mi álltunk a veszteglő kamionsor elején. Bolzano-ig nem jöttek le, de fentebb volt mit eltúrniuk.

Az újabb megállítástól való izgalmamban még a gyomrom is megfájdult. Már nem is tetszett annyira ez az útvonal, mint azt korábban hittem. Nagyon vártam, hogy kiérjünk a hegyek közül. A gyomorfájás miatt az is megfordult a fejemben, hogy WC-re menjek, de ezzel kénytelen vagyok megvárni, hogy Németországba érjünk. Innsbruck fölött ugyan van egy pihenő, de nem reméltük, hogy beférünk, így nem is próbálkoztunk vele. Óvatosan gurultunk lefelé az erős lejtőn. Ez a szakasz nekem még ilyen alacsony tempónál is félelmetes. Talán azért, mert amikor első alkalommal itt jártam, annak éreztem, s ez rögzült az agyamban. Azokon az útszakaszokon is vannak „nemszeretem” részek, ahol gyakrabban járok, ahol én vezetem az autót, tetszőleges sebességgel. Most pedig semmi okom izgulnom, hiszen Sanyi nagyon tapasztalt sofőr, ráadásul rendkívül nyugodt természetű ember. Most egyébként sincs semmi oka arra, hogy ne tudjon koncentrálni. Álltunk ugyan egy kicsit, de sehonnét nem vagyunk elkésve. Az olasz határtól odáig, ahol ellenkező irányban megálltunk néhány napja, 600 méter a szintkülönbség. Megint bedugult a fülem. Nem tudom, hogy viselném a repülőgépet, vagy akár a sífelvonót. Előbbit még talán kipróbálom, de sízni aligha fogok már megtanulni.

Kufstein

Végre megérkeztünk a mai utunk végére. Itt se volt túl sok szabad parkolóhely. A félretúrt hó elfoglalt jó néhány kocsiállást. Örültünk, hogy az út szélén befértünk a sorba, nem is álmodtunk arról, hogy a „halszálkába” beálljunk. Ennek persze nincs jelentősége. Van helyünk, ez a lényeg. Mehetünk akár fürödni is. Kár, hogy a bakancsot fel kell húzni, de nem igazán ajánlott papucsban végigsétálni oda-vissza egy fél kilométert. Nem tudom persze, hogy valójában mekkora távolság, de jó soknak éreztem.

A shop bejáratánál felfigyeltem egy éppen akkor érkező Chrysler kisbuszra. Utasain látszott, hogy sízésből jönnek. Nem mennek, hanem jönnek. Ez egyértelmű, az irányból. Itt ér ki az út a nagy hegyek közül. Az érkezők hangosan beszéltek, méghozzá magyarul. Csak akkor néztem a rendszámtáblát. A kereten „Miskolc autó” felírat. Megfordult a fejemben, hogy haza is vihetnének. Négyen vannak, talán be is férnék. Aztán persze mégse mertem szólni. Még a magyar voltomat se fedtem fel előttük. Nem olyan különleges dolog ma már honfitársakkal találkozni külföldön. Na, meg aztán mit mondtam volna? Sziasztok, én is magyar vagyok? Majd mondták volna, hogy „naés!” Az jutott eszembe, hogy 1990-ben, a várnai kikötőben a családdal sétálva láttunk egy kishajót, magyar zászlóval. Megörültünk neki, de nem köszöntünk rá a hajósokra. Azt gondoltam, más kaszt, hiszen mi csak szárazföldi magyarok vagyunk, ők pedig hajósok. Noha sehol nincs az előírva, hogy ha valakinek hajója van, az lenézi a Wartburgost. (Főleg, hogy nem tudhatták, mi mivel mentünk oda) A szegény ember hiszi azt, hogy a gazdag lenézi őt. Van persze mindenre példa, meg mindennek az ellenkezőjére is, de egyáltalán nem törvényszerű.

Egykor Abádszalókon dolgoztam alvállalkozóként egy építkezésen. Mondták a munkások, hogy a szomszéd fiatalember milyen nagyon gazdag. Mondták, hogy gyára van neki. (ez még a rendszerváltás előtt volt 2-3 évvel) Aztán a másik szomszéd keresett meg engem, mivel látta, hogy műkövezek, s adott nekem egy kis munkát a házánál. Átjött ez a nagyon gazdag, és beszélgettünk. Nem tudom miről. Gondolom mindenféléről, csak úgy. Majd azt találta ki, menjek át hozzá, megmutatja a házát. Semmi nem indokolta, hogy ezt tegye, de ez mégis így történt. Nem kastélyról van szó, hanem egy hagyományos, régi parasztház nádtetővel, meszelt falakkal. Szépen megcsinálták, de attól még egy nagyon egyszerű ház volt, amire ez a nagyon gazdag fiatalember büszke volt. Bizonyára ez indíttatta arra, hogy nekem megmutassa. Előttem van a kép, amint nagyon gazdagné, kissé pironkodva kapkodta össze az ágyneműt, a korai látogató előtt. Vagyis én előttem szégyellte magát, amiért lusta volt. Tehát gazdagék is olyan emberek alapból, mint mi.

Mindez azért futhatott most át az agyamon, hogy ha mégis megszólítanám ezeket a sízésből hazatérőket, ne azzal kezdjem, hogy „basszátok meg az autótokat”, hanem inkább, hogy „nem-e lehetne e?”

Végül nem derült ki, hogy mit szóltak volna a kérésemre, mert nem kértem meg őket. Pedig szívesen hazafelé vettem volna az irányt. Noha ekkor még nem is tudtam az aznapi hírt hazulról. Egyébként meg jobb is, hogy nem próbáltam bekéredzkedni a sízésből hazatérők közé. Még beszélgetni se tudtam volna velük. Biztosan elmondtam volna, hogy a felvonó, ha visszafelé jön, akkor az a levonó, de ezzel számomra kimerült volna a téma. Nem jó érzés, ha egy társalgásba nem tudok bekapcsolódni. Egy nyolcórás úton mekkorákat tudtam volna hallgatni!

 

Odabenn a boltban még lett volna alkalmam megszólítani a magyarokat, mert bejöttek kávézni. Fentebb shopnak mondtam ezt az üzletet, de valójában többfunkciós vendéglátóhely. Étterem, presszó, vegyeskereskedés, WC és fürdő. Nem kizárt, hogy kiadó szobájuk is van attól, hogy én nem tudok róla. Sanyi legelőbb az automatánál megvette a németországi útvonalengedélyt. Itt tudni kell, merre akar menni a kamionnal, nem lehet csak úgy, ötletszerűen elindulni. Közben én kérhettem volna a pultnál kulcsot a dus-hoz, de nem siettem, hiszen Sanyi mindig nagyon sokáig fürdik, nekem várnom kell rá akkor is, ha nem időzik a borotválkozással. Nincs tehát értelme nekem hamarabb elkezdeni a fürdést. Megvárom. Úgyse tudom elmagyarázni, hogy mit akarok. Ha látná a pultos nálam a kamionkulcsot, kitalálhatná, de a táskám nem volt eléggé árulkodó. Na, meg éppen a kulcs hiánya a gond. Volt már fennakadás hasonló esetben, hogy nem tudtam zálogot adni a fürdő kulcsáért. A hölgy feltűnően nézte a karomat, de több évtized óta nem hordok már órát. Ha hordanék, se lenne értékes. Szerencsére elfogadta az igazolványomat.

Most nem kellett. Sanyi megoldotta. Kapott két kulcsot, így mehettünk lemosni 5 nap úti porát. Nem hinném el, ha nem magam tapasztalom meg, hogy télen sokkal piszkosabbnak érzem magam, mint nyári utazáskor. Most pedig tél van.

 

Miután a zuhany alatt a forró víz jól felmelegített, már odakünn is kellemesnek éreztem az időt. Egészen addig, míg el nem viharzott mellettem egy kamion. A kerekeivel felvert hó a mögötte keletkezett vákuumban hóviharként kavargott utána, s a hideg kristályok egy pillanat alatt lehűtötték az arcomat. A hideg borzongás az egész testemet átjárta. Még valami káromkodás félét is kihozott belőlem az eset, pedig nem vagyok egy indulatos típus. Arra már ki se terjedt a figyelmem, hogy belemásztam a mély hóba, amikor igyekeztem félrehúzódni. Ez utóbbival nincs különösebb gond, hiszen ennyi idő alatt nem tud átázni a cipőm, de ha mégis, az se jelent nagy problémát, hiszen a fülkében csak papucsot húzok. Pontosabban még azt se, mert vagy az ablakba rakom fel a lábamat, vagy magam alá húzom az ülésen felváltva hol egyiket, hol másikat. A papucs csak ott árválkodik a padlón. Ha nem lenne hó, abban szállnék ki, de most javasolt cipőt húzni.

– Főzzünk? – kérdezte Sanyi, miután mindketten elhelyezkedtünk.

– Mi a lehetőség?

– Kovbojpörkölt, paprikás krumpli, zöldbab, tojás…- kezdte sorolni, de ezek már mind voltak az elmúlt napokban.

– Azt se bánom, ha hideget vacsorázunk.

– Még nagyon korán van – próbált érvelni a főzés mellett – Mit csinálunk egész este?

– Talán egy zacskós levest lehetne! Gondolom, olyan ételben ne nagyon gondolkozzak, amihez több edény is kell?

– Olyanba ne. Akkor leves?

– Ja. Kuhen zuppe. Ha már itt vagyunk Kuhsteinnél. – vettem elő nyelvtani félremagyarázó humoromat. Igaz, a közeli város nem kuh…, hanem Kufstein, de ennyi szándékos félrehallás belefér.

– Jó lenne egyszer megnézni a várat – reagált Sanyi a város nevére, miközben hozzálátott az előkészületekhez. – Csak nincs ám olyan közel.

– Nincs bizony – válaszoltam. – Nem is ebben az országban van.

– Igaz. Az még Ausztria, mi meg már a német oldalon vagyunk.

– Ne nagyon akarjál te odamenni! A régi magyarok se akartak – utaltam a vár múltjára, amikor a Habsburgok börtöne volt. Ott tartották fogva többek között Teleki Blanka grófnőt, Kazinczy Ferencet, Rózsa Sándort…

– Lenyissam a hűtőrácsot? – kérdeztem mosolyogva, a szélvédő felé intve a fejemmel.

Valójában azt se tudom, ezen a típuson lenyitható-e, de amikor első alkalommal itt jártam akkor Scaniával voltunk, aminek az eleje lenyitható. Így azt használtuk asztalnak. Most erre utalva kérdeztem. Sanyi válaszra se méltatott, hiszen egyértelmű, hogy nem komoly a kérdés.

– Inkább bontsd ki a bort! – mondta mégis – Hátha jobban esik tőle majd a leves!

 

A laptopot csak a mosogatás után üzemeltük be. Nem volt túl erős a jel, mert messze voltunk a vevőtől, így nagy nehezen sikerült csak megnyitni a postafiókomat.

Levelem volt. A fiam üdvözölt Miskolcról.

– Mennem kell haza, azonnal! – közöltem

– Azt mondtad, végleg megy haza. Otthon lesz három hét múlva is. Majd megyünk együtt. Mikor voltál Lipcsében?

– Lipcsében? – kérdeztem vissza csodálkozva – Még soha nem jártam ott. A környékén se.

– Na, látod!

­– Visszamegyek, megkérdezem a Chryslereseket, hazavinnének-e?

– Már ne menj! – intett az ablak felé – Azt hiszem, ott mennek éppen. Maradjál már! Mikor találkoztatok legutóbb?

– Fél éve.

– Az elég régen volt, de még három hetet kibírsz.

– Ha addig nem megy megint vissza.

– Mégse végleg ment haza?

– De igen. Csak éppen volt már ilyen eset, és három nap után megbánta. Most se hiszem, hogy talál otthon megélhetést. Mert akkor természetesen maradna.

Sanyi csak hümmögött, nem mondott semmit. Sokszor kitárgyaltuk már ezt a témát, nem tudna semmi újat mondani. Bíztatót meg főleg nem. Nekem most nagyon tele lett a talpam. Szívem szerint azonnal kimennék a szolgáltatóház mögötti kiskapun az autobahn-ról. Akár gyalog is elmennék Kufsteinbe, hogy ott vonatra szálljak, s irány Magyarország! Egyetlen dolog tartott vissza. Nincs annyi pénzem, hogy elég legyen az útiköltségre. Inkább végigkutatom a parkolót, hazafelé tartó magyar kamion után.

Nem beszéltünk egy darabig. Sanyi látta rajtam az izgatottságot, de nem tudta, hogyan tudna megnyugtatni. Aztán mégis kitalálta.

– Fél éve láttad a fiadat. És a lányodat?

– Az is van már annyi. Viszont érdekes, hogy az nem tűnik annyira soknak. Bár azt hiszem, tudom az okát. Zsófi nagyon régen elköltözött hazulról. Nem is kell miatta izgulni, mert eléggé talpraesett gyerek, megoldja a dolgait. Valójában nincs különbség számomra abban, hogy Pesten él, vagy Berlinben. Az Interneten is szoktam látni. Ha nem beszélgetünk, akkor is jelez a gép, hogy elérhető. Ez a kis zöld jel megnyugtató. Látom, hogy ott van.

– Berlin nincs messze Lipcsétől – mosolygott sokat sejtetően.

Sokat sejtetően? Nem is tudom. Mit sejtet? Nem kérdezem meg mire gondol, inkább csak elengedem a fülem mellett. Nincs messze Berlin Lipcsétől? Mihez képest nincs messze? Talán csak nem arra céloz, hogy odavisz kamionnal? Ez nem ésszerű. Hogy is jön össze a hétvége? Ez se jó, hiszen még csak hétfő van. Ki se rakhat, hiszen nincs pénzem vonatra, németül se tudok, el lennék veszve. Nem gondolta komolyan a berlini kirándulásomat, csak el akarta terelni a gondolataimat a mindenáron hazamenésről. Ez sikerült is, hiszen mindjárt Berlinen járt az eszem, ha nem is találtam kivitelezhetőnek, hogy váratlanul ráakaszkodjak a lányomra. Van neki saját élete, nem csinálok neki programot.

– Arra gondoltál, hogy látogassam meg Zsófit? – kérdeztem rá mégis.

– Arra.

– Nem jó ötlet. Nekem nincs pénzem magánutakra, tőle pedig nem várhatom el, hogy költsön rám. Nem veti fel őt sem a pénz. Nem is írok neki, csak ha már késő lesz átszervezni a programját miattam. Inkább majd csak azt, hogy voltam Lipcsében. Na, mindjárt rá is keresek erre a városra, mert sokszor hallottam a nevét, de valójában nem tudok róla semmit. Keverem Drezdával, mint ahogy Innsbruckot Salzburggal.

– Salzburgot is megígértem neked már régen, de most se esik útba.

– Azt meséltem, hogy egyszer majdnem dolgoztam Tirolban? Akkor útba esett volna Salzburg.

– Amikor a tesóddal jöttetek volna valami magyar szállodáshoz? Azt mesélted.

– Azért nehezen fér a fejembe azóta is, hogy a rokkant nyugdíjas testvérem kijelentette, ő napi tízezer forintért ki se lép a kapun. Ez a szállodás pedig annyit szánt ránk. Nekem is csalódás volt az ajánlata, de legalább mérlegeltem a dolgot. Egy szép kaland lett volna.

Főleg Lacinak, aki az országot soha nem hagyta el azelőtt. Azt mondta, nem is vágyik rá. Ehhez képest csak elutazott nemrég személykocsival Nottingham-be.

– Pedig azért fizetést se kapott.

– Hát nem. És képzeld! Ahhoz a tiroli munkához még a sógor Mazda pickupját is kölcsön kaptuk volna. Kár volt kihagyni. Gondolkodtam is erősen, hogy szerzek egy másik asztalost. Ugyanis főleg asztalos munkák lettek volna.

 

– Bizony, már a mi korunkban főleg azon bosszankodunk, hogy miket szalasztottunk el.

– Egy régi fényképemre úgy reagált egyik pesti barátom, hogy mennyivel több nője lett volna, ha ő is olyan jóképű gyerek lett volna, mint én. Vagy ezt már mondtam?

– Mondtad.

– Nem győzöm eléggé hangsúlyozni – magyaráztam meg vigyorogva az eset ismételt felemlegetését.

– Valami villog – hívta fel Sanyi a figyelmemet a monitor aljára mutatva.

– Azt írja, hogy „huju”. Nocsak! Éppen most beszéltünk Zsófiról Azt kérdi, hogy „mizu?”

– Most megírhatod, hogy indulsz Berlinbe!

– Dehogy írom. Legfeljebb azt, hogy Németországban vagyok.

– Te tudod.

 

– Cső! Kamionozok. Németországban vagyok.

– Akkor szomszédok leszünk – reagált Zsófi, szokásunkhoz híven valami közös filmélményt belecsempészve a beszélgetésünkbe. Most éppen a „Hegedűs a háztetőn” zárójelenetéből idézett, amikor indulnak az elüldözött zsidók Amerikába. „Ti hová mentek? – New Yorkba. – És ti? – Mi Chichago-ba – Akkor szomszédok leszünk!”

– Azért ez túlzás.– válaszoltam – Én még majdnem Ausztriában vagyok, és nem is a szomszédba megyek.

– Na, mindegy, úgyse érnék rá vendéget fogadni. Hacsak…Hétvégén hol leszel? Vagy meddig vagy úton egyáltalán?

– Nem tudom. És veled mi újság?

– Na és veled?

– Na, most meg a Jákob rabbi kalandjaira utaltál?

– Aha. Mindig kérdezz vissza!

– Nem is így volt. Megismersz?– Na és te? – Én nem. – Na, látod!

- Ne kötözködj! Felismerted. Nem? De. Na ugye?

 

Így tehát nekem kellett kezdeni a mesélést. A legutóbbi kalandjaimat kihagytam. Inkább kissé visszamentem az időben, és a munkahelyi dolgokat soroltam. Különös tekintettel a hajlott korommal kapcsolatos aggodalmakra. Miszerint be kell állítanom az ideális terhelést, mert nagyon el tudok fáradni, amikor a homlokzati állvány tizedik szintjén tartok az ámuló fiatal kollégáknak tornabemutatót. Viszont a semmittevést sem engedhetem meg magamnak, ha nem akarok nyomi öregember lenni.

– Te nem leszel nyomi öregember, mert fess vagy – szólt közbe hízelgően. Vagy inkább kedveskedően. Vagy inkább reálisan nézve a helyzetet.

Mert mi tagadás, a koromhoz képest jól tartom magam. Éveken át húzódó vállfájásom is elmúlt. Valaha voltam reumatikus panasszal orvosnál, de nem emlékszem, pontosan mi bajom volt. Ez nem a memóriám hiányosságával magyarázható, hanem azzal, hogy meggyógyultam. Erre Zsófi is elmesélte, hogy büszke magára, amikor megkérdezik, mit sportol. Valójában semmit, de a jó kötésű testalkata ezt sugallja. A génekre hivatkozik, amivel akaratlanul újból nekem hízeleg. Aztán a lelki egyensúlyáról, a reális önértékelésről diskurálunk, utalok az egykori ügynök múltjára, ami szerintem sokat segített a magabiztosságában. Aztán kifejtem, hogy a lelkiismereti okból feladott közvetítői és reklámtevékenység jót tesz ugyan a lelki egyensúlyának, de a karrier szempontjából nem előnyös.

– Nem igaz – mond ellent – Nem kell olyat erőltetni, ami nem jó. Nem kell olyat árulnom, amiről meg vagyok győződve, hogy nem jó. Olyat kell árulnom, ami véleményem szerint értékes és bizony úgy gondolom, hogy a zeném értékes. Már el is játszottam a gondolattal, hogy mit fogok mondani a nagyanyámnak, amikor legközelebb megkérdezi, hogy miért nem keresek inkább valami rendes munkát. Azt fogom mondani, hogy ennél rendesebb munka nincs is a világon. A zene az étellel egyenértékű. El tudod képzelni a világot, meg az emberek lelkivilágát zene nélkül? Kb olyan, mintha nem ehetnénk. El tudod képzelni, hogy nem hallgatsz többet rádiót?

– Nem tudom ki volt az a színigazgató, aki azt mondta, hogy ők élményt árulnak. – szúrtam közbe egy idevágó megjegyzést – A zene pedig érzéseket, érzelmeket közvetít. Nem véletlenül szeretünk olyan dalokat, amiknek a szövegéről fogalmunk sincs.

– Vajon a rádióba a zene hogy kerül bele? Azt valakinek meg kell csinálni! Ez egy rendes munka.

– Igen, az.

– És még valami! Bár nyilván alapbeállítás nálam,

de mostanában még többet nevetek, mint eddig.

A munkahelyen megkérdezik gyakran, hogy a fenébe tudok én mindig vidám lenni? Nekem mindegy, hogy reggel van, és épp el kell kezdeni dolgozni, vagy délután van, és fáradtak vagyunk a 30 szoba kitakarítása után. Hát persze, hisz fejben nem szobákat takarítok, hanem zenélek.

És a buta kérdésre, hogy hogy tudok folyton örülni

meg kell hogy fordítsam a dolgot! Ez az alap. És nem adott okot semmi arra, hogy ne örüljek. Na, lassan én leszek Buddha hahaha

– A buszon sok embernek be van dugva a füle. Az mind, zenét hallgat – igazolom vissza a zene jótékony hatását.

– Más az értő zenehallgatás. Én a buszon táncikálni szoktam. Szerintem mindenki jobban érzi magát, amikor zenét hallgat. Ezért hallgat mindenki zené

– Erre gondoltam.

– De ha csinálod a zenét, az valami állat kiegyensúlyozottságot ad. Erre ketten is rávilágítottak az elmúlt pár hónap alatt. Az egyik a főnököm volt. Aki az év végi elbeszélgetés során megjegyezte, hogy hullámzó a teljesítményem. Hol szuper gyorsan dolgozom, hol szuper lassan. Mondtam, hogy hát ez azért van, mert én ilyen hullámzó hangulatú ember vagyok. Mire aszongya: Ez nem igaz, mert a zenészek kiegyensúlyozottak

(és amúgy igaza van, csak valamivel meg kellett magyaráznom. Azt mégsem mondhatom a főnökömnek, hogy ez azon múlik, hogy éppen van kedvem dolgozni, vagy nincs. A másik meg az énektanár, aki vigyoriborsónak hív. Kitzelerbsen, vagy valami ilyesmi. Ő is megjegyezte, hogy mindig vidám vagyok. Nála viszont ez nem újdonság, hisz ő is alapból vidám természetű. Mondta, hogy szerinte ez a zene miatt van. Alapból boldogabbra vagyunk hangolva mi zenészek

– Na, te boldog zenész! Én most elköszönök, mert Sanyi is szeretne kommunikálni az otthoniakkal.

Ezzel át is adtam Sanyinak a gépet. Közben persze fel is olvastam neki, amiket Zsófi írt. Korábban is beszélgettünk róla, így világos volt számára, hogy az én pici lányom zenét szerez, éneket tanul Berlinben, és úgy érzi, hogy ez a jövője. Ez a munka az, amiben jól érzi magát, amitől boldog lesz. Így legyen!

 

Ezután ő is kommunikált az ő pici lányával. Természetesen nem olyan filozófiai mélységekig mint mi, hiszen Lucus még csak 4 éves, de legalább akkora boldogságot jelent a vele való csevely az apjának, mint a mi világmegváltó gondolataink.

 

A lányommal való „beszélgetés” boldog elégedettséggel töltött el. Eszembe volt ugyan, hogy a rég nem látott fiam otthon van, de nem éreztem azt az elviselhetetlen menni akarást, mint egy órával korábban. Majd hazamegyek, amikor alkalom lesz rá. Igaza van Sanyinak, kibírok még három hetet, akkor pedig hazamegyünk együtt.

 

 

Lipcse, vagy haza-e?

 

Csak reggel fedeztem fel a telefonomban az SMS-t. Roze-Mari kérdezte, hogy otthon vagyok-e már. Valami rejtélyes okból már a sokadik olyan telefonom van, amiről nem tudok SMS-t küldeni. Nem jelent különösebb gondot, hiszen elég körülményes a megírása is kellő gyakorlat, és a nem elég jó látásom miatt. Úgy van beállítva az életvitelem, hogy ez a szokás kimaradt belőle. Így nyilván nem fogtam hozzá szöveget pötyögtetni. Jobbnak láttam hívást kezdeményezni. Persze nem ekkor, hiszen reggel volt ugyan, de nagyon korán reggel. Még alig virradt. Sanyi beleborzongott, amint odakünn a havas parkolóban, az üzemanyag tartályra tett vizes kannából mosakodtam félmeztelenre vetkőzve. Nem szeretem, sőt nem is nagyon bírom a hideget, de a meleg fülkéből kiszállva néhány perc alatt nem hűlök ki annyira, hogy fázzak. Nem kell persze valami nagy lubickolásra gondolni! Csak a nyakamat, az arcomat, hónaljig a karomat mostam meg a markomba eresztett vízzel. Na, meg a fülem mögött, hiszen azt tapasztaltam, hogy ha minimális víz áll rendelkezésemre, akkor ezzel frissülök fel leginkább. WC-re is el kellene menni, de reggeli előtt nem annyira sürgős még. Majd a következő parkolóban sort kerítünk rá. Erről persze az is eszembe jut, hogy a fűtött mosdóban is felfrissülhettem volna, ha nem lenne annyira messze. Különben is! Ha már felkeltünk, akár el is indulhatunk, hiszen letelt a kötelező pihenő. Nem igazán lehet kiszámolni most a menetidőt, hiszen bárhol feltarthat bennünket egy jelentős havazás, mint ahogy a múlt hét elején is történt Sanyival.

– Visszavigyelek Grünhildához? – cukkolt Sanyi az SMS miatt rögtön, amikor felhajtott a pályára.

Mert természetesen elmondtam neki, milyen üzenetet kaptam. Azt ugyan nem tudhatjuk, miért kérdezte, hogy otthon vagyok-e már, de a fantázia persze beindult. A leghízelgőbb elképzelés szerint a közös kalandunkat szeretné folytatni, de ennek a legkisebb a valószínűsége. Lehet, hogy az öccse üzeni, hogy faraghatom a kődíszeket, mert már van megrendelés. Erre se mernék nagy összegben fogadni. Arra van legnagyobb esély, hogy puszta baráti érdeklődés, hiszen a helyében én is kíváncsi lennék rá. Ezeket a lehetőségeket nem csak magamban gondoltam végig, hanem közösen találgattunk.

– Te se tudsz elszakadni a munkától még a fantáziálásban sem – állapította meg Sanyi.

– Ebben sajnos nagyon igazad van. Úgy vagyok én a fantáziálással is, mint az Usztics féle Terka néni a lottó ötössel.

– Márminthogy?

– Terka néni! Aztán mire költi ezt a temérdek pénzt, amit nyert a lottón?

– Hát, nagyon jó lenne egy új mamusz, meg ezt az otthonkát is le kék mán cserélni!

– Aha. Merjünk nagyot álmodni!

– Tudod, a pici lányom írta nekem Berlinből, hogy amikor sikeres zeneszerző lesz, vesz nekem egy tengeri vitorlást. Erre én azt válaszoltam, hogy nem kell. Régebben szerettem volna vitorlázni – persze a tengeri vitorlásról soha nem álmodtam – de ma már boldog lennék egy lakóautótól is. Abból is egy húszéves kétágyasra gondoltam, nem egy vadiúj hipermodernre. Azzal se magyarázhatom, hogy a realitás talaján maradok, mert már ez se reális. Fantáziában pedig értelmetlen dolog spórolni. Főleg, hogy minden nagy dolog ott kezdődik, hogy el kell képzelni! Többnyire már itt elbuknak a világrengető okosságaim. Vagy ha mégsem, akkor a következő lépésnél. Mert ugye, próbáltam már én üzletember lenni, beálltam politikusnak, akartam lenni író, de még a bútorszállítást is feladtam egy év után. Aztán szerettem volna kőfaragó lenni, belefogtam burkoló, festő munkába, de a végén mindig csak műköves maradtam.

– Már megint dolgozol.

– Hát, igen. Nekem már csak ilyen korlátozott az észjárásom. Csak munkán keresztül tudom a sikert elképzelni is.

– Én már bele se kezdek annak elsorolásába, hogy mi mindennel próbálkoztam. Talán eszembe se jutna mind. Vegyész, fűtő, sírköves, kereskedő, kőműves- asszisztens…

– Aztán te is mindig visszajutsz a teherautó volánjához. – vágtam közbe, mielőtt valami más következtetésre jutna.

– Igaz. Aztán az én fantáziám is addig terjed, hogy beülnék a saját lakóautóm volánja mögé…

– Nekem most nagyon ígéretes ez a német kapcsolat, amiben kőfaragó lehetek, de nem is vagyok benne biztos, hogy akarom. Legjobb nekem már az alkalmazotti munka, ahol csak végrehajtom a főnök utasításait, nem túl sok, de biztos fizetés ellenében.

– Kezd lehangoló lenni ez a beszélgetés, inkább bekapcsolom a rádiót.

Egyre távolodtunk az Alpok szirtjeitől, kinyílt előttünk a Bajor Alföld. A hegyeket csak néha láttam, amikor kissé nyugatra kanyarodott az út, akkor is csak a Sanyi ajtajának üvegén keresztül. A Kossuth rádió nagyon tisztán szólt, de fogalmam sincs, miket beszéltek benne. Nem is azért szólt, mert érdekelt bennünket a műsor. Azért, hogy megtörje a monoton motorhangot, és elűzze a borús gondolatainkat. Ekkor már teljesen kivilágosodott, de a nap nem mutatta magát. Ma talán nem is fogja. Vannak ilyen napok még nyáron is, nem még ilyenkor.

A borús hangulatból a telefon zökkentett ki. Figyeltem erősen, miről lehet szó, de mivel a hívó fél hangját nem hallottam, így csak annyit következtettem ki, hogy munkáról beszélnek.

– Lipcséből Halle, onnét pedig megyünk Hollandba. Ha nem akarsz jönni, kitehetlek Montabaurnál. – foglalta össze Sanyi a telefonbeszélgetést.

– Már megint Roze-Marival cukkolsz.

– Úgyis keresett. Beszéljétek meg, hátha megint elment otthonról az a Kaufmann.

– Honnét tudod a családnevét Zigmundnak?

– Valami utazó ügynök. Nem? Akkor illik rá a kereskedő név. Tényleg úgy hívják? Na! Komolyan mondom, hogy kiraklak, ha gondolod. Jövök én Hollandból vissza hamar. Keféltek egy jót, aztán mehetünk is.

– Biztos, hogy erre jössz visszafelé?

– Remélem, nem küldenek el Hamburg felé, mert az akkor nagy kerülő lenne, de dél felé útba esik. Javaslom, hogy hívjad most rögtön Grünhildát.

– Roze-Mari. – javítom ki motyogva – Végül is mindegy minek nevezed.

– Aztán remélem, leküldenek egészen Calabria-ba. Ott tuti, hogy nincs hó. Nem bánnám már, ha otthon se lenne, mert nem tart ki a fa.

– Képzeld! – reagálok a Calabria-ra – egyik kedvenc fórumomon áradoztam, hogy mennyire szeretem Itáliát. A déli részt is. Erre az egyik hozzászóló azt írta, hogy a déli rész – legalábbis Nápoly környéke – tiszta putri.

– Tény, hogy szegény vidék. Nem olyan, mint Rómától északra.

– Szerintem minden azon múlik, hogy éppen mit látsz, hiszen lehet ott is látni – gondolom – szép dolgokat. Biztosan vannak kastélyok, parkok, nem csak nyomortanyák. Sokan Pestet is lealázzák, hogy milyen lelakott, meg mocskos. Szerintem ilyen is van, meg van szép oldala is. Én utaztam már este a kettes villamossal, ami a Duna mentén megy a Jászai Mari tértől lefelé a Vágóhídig. Valami csoda az a látvány. Nem hiszem, hogy bármelyik világváros mutat ettől szebbet.

– Nem vagy egy kicsit elfogult?

– Lehet – válaszoltam kurtán, majd hosszasan hallgattunk – Azt meséltem már…?

– Mesélted – vágta rá nevetve azonnal, mielőtt még tudta volna, mit akartam mondani.

– Bizonyára így van, de talán mégse. Legfeljebb meghallgatod még egyszer.

– Van más választásom? – tette fel a költői kérdést még mindig mosolyogva, nehogy komolyan vegyem az ellenvetését.

 

 

 

Szegény Berci szomszédom volt olyan, hogy nem hallgatott meg kétszer egy történetet. Mindjárt közbeszólt, hogy ezt már mondtam.

 

Akivel sok időt töltünk együtt, azzal normális esetben bizalmas viszonyba kerülünk. Hallottam olyan munkatársakról, akik egész nap tudtak úgy dolgozni, hogy nem szóltak egymáshoz. Nem haragudtak, csak éppen nem volt mit mondaniuk. A munkafolyamatot ismerték mindketten, nem nagyon kellett szólni azért sem, hogy éppen mit kell a másiknak az adott fázisban tennie. Mindketten olyan természetűek voltak, hogy csak akkor szóltak, ha kérdezték őket. Lássuk be, az ilyen eset ritkaság, de nem is baj, hogy az. Hiszen mindannyian tudjuk magunkról, hogy legtöbbször a beszélgetésnek az a lényege, hogy elmondhassuk, ami kikívánkozik belőlünk. Előfordul néhányunknál, hogy magunkba is beszélünk, de azért jó ha van, aki meghallgat. Aztán hálából mi is meghallgatjuk, amit a másik fél mesél. Ha éppen úgy adódik, többször is.

A most következő gondolataimat ebben a formában még nem mondtam el. Berci sem szólna közbe.

 

Berci, életünk része volt. Kinek kisebb, kinek nagyobb rész. Mindannyiunkban űrt hagyott maga után. A közvetlen család fájdalmához ugyan nem mérhető, de nekünk ismerősöknek, barátoknak, szomszédoknak is hiányozni fog. Hiányozni fog az a bosszantó szokása, hogy bizony sokszor nem értettük mit akar mondani, mert csak félszavakkal utalt dolgokra, amiről azt hitte, értjük. Nekem talán az is hiányozni fog, hogy az utóbbi években mindenről a politikára terelte a szót, amiben szinte soha nem értettünk egyet, de megvolt bennünk az a képesség, hogy nem vesztünk rajta össze soha. Pedig összeveszhettünk volna, mint ahogy hajdanán apuval és szeretett nagybátyámmal előfordult néha. Aztán persze mindig kibékültek, hiszen nagyon szerették egymást.

Na, a félszavas mesélés nem vonatkozik azokra a beszélgetésekre, amikor Bercinek a gyerekei kerültek szóba. Nagyon büszke volt rájuk, és ezt mindannyiunkkal tudatni akarta. Bevallom most már, hogy a fényképalbum kommentálását el is túlozta, de nem vitt rá a lélek, hogy szóvá tegyem. Ennyit ki kellett bírni a barátságunknak. Isten őrizzen, hogy megbántsam!

Nekem úgy hozta a sorsom, hogy ritkán vagyok Bogácson. Éveken át akár én, akár Berci, ha kiálltunk az udvarunkra, nagy eséllyel láthattuk egymást. Ha nem is ballagtunk át beszélgetni, de legalább intettünk. Megnyugtató érzés volt, hogy a szembe szomszéd ott van, ha szükség lenne rá. Mindezt azért említem, mert nagyon jól esett, amikor arra utalt, hogy hiányzunk neki. Kiállt az udvarra, átnézett a kerítés fölött, de nem látott mozgást a mi udvarunkon.

A facebookon olvastam, amikor Peti közzétette édesapja halálhírét. Azt írta, hogy hosszantartó betegség után. Bizony így igaz. Megszenvedte az utolsó néhány évet. Sokszor tettünk megjegyzést rá, amikor láttuk az ablakból, amint ballagott egyik, vagy másik szomszédba, hogy „de rosszul megy ez a Berci.” Abba persze nem hal bele az ember, hogy rosszul megy. Bár ez lett volna a legnagyobb baja! Az utolsó hónapja viszont olyan volt, hogy az ember nem kívánná a legnagyobb ellenségének sem. Olyan súlyos csapások érték a legyengült szervezetét, melyek egyenként is halálosak, de ő nem adta fel, küzdött a végsőkig. Végül alul maradt. Neki ennyi jutott 57 és fél év. Lehetett volna ez 20-30 évvel több is, de az élet nem kívánságműsor. Még egyszer összehozta a zenész társakat, de túl nagy volt ez az ár.

Évek múlva azért nem hinném, hogy majd arra fogok emlékezni, hogy de rosszul megy ez a Berci, vagy arra, hogy fél szavakból se értjük egymást. Inkább az ifjúkori emlékek jönnek majd elő. Azok az idők, amikor a szülői ház kicsiny szobájában varrta sötétítő függönyből a nadrágot, vagy a teraszon verte a dobot. Vagy éppen az, amikor a betonjárdán megcsinálta menetből a hátra szaltót, vagy egy oszlopba kapaszkodva a zászlót. Ezek ugyan akkor is eszembe jutottak, amikor már „de rosszul ment ez a Berci.” Aztán majd eszembe jut, hogy bőrcsizmában, bő gatyában, vállára vett nagydobbal ment a fellépésre, amikor a Bogácsi lakodalmasban dobolt. A Május elsejei ébresztőkön kísérte a fúvószenekart büszkén, kihúzott derékkal. Eszembe jut majd, hogy aratáskor a határba kellet érte menni, mert a zenésztárs elfelejtette mondani, hogy lagzijuk van aznap. Mert a dobolás végigkísérte az egész életét. Nekem persze azok voltak a legkedvesebb emlékek, amikor együtt voltunk a zenekarban a klubban, a kultúrházban, vagy éppen néhány másik falu báljaiban. Néhány évig együtt is dolgoztunk, volt alkalmunk mindezeket kibeszélni. Jó is, mert ezután nem fogjuk. Szóval lesz mire emlékezni nekünk is, de ha van túlvilág, akkor neki is.

 

Azon kaptam magam, hogy könnybe lábadt a szemem, amikor elértük a csomópontot. Balra München, jobbra Salzburg.

– Nézd csak! – hívta fel Sanyi a figyelmemet egy magyar rendszámú Audi kombira, síboxal a tetején.

– Látom. Szerinted merre mennek?

A válaszra nem volt szükség, hiszen láthattuk, hogy hazafelé tart.

– Rávillogjak, hogy vegyen fel?

– Most direkt cukkolsz? Honnét tudná, hogy miért villogsz? Különben sem állhatna meg éppen itt, mi pedig a másik irányba megyünk. Nem?

– De.

– Pedig tényleg haza kéne menni! Várnak otthon.

– Maradj már nyugton! Engem is várnak, mégse rinyálok. Menni kellene a rokonokhoz Kisvárdára! Jártál már ott?

– Ott még nem, csak Mátészalkán.

– Mátészalkán? Az aqua-parkban? – utalt a facebookon forgó vízparti cigánytelepről készült képre, ami egész biztos nem Mátészalka. Mégis ezzel a képaláírással rakják fel újra és újra.

– Dehogy. Nem egyértelmű?

– Mitől lenne az?

– Tudud, hogy dolgoztam bútorgyárban árukísérőként.

– Az a pakoló?

– Az. Mátészalkai bútorgyár. Vannak amik összenőnek a település nevével. Mint például martfűi cipő, vagy éppen kisvárdai szeszipari vállalat. Salgótarjáni öblösüveggyár, ajkai bauxit, kesztölci tapéta, egri bikavér, miskolci kocsonya…

– Bajai halászlé, kalocsai hímzés, halasi csipke – vette át a felsorolást, majd széles mosollyal folytatta – cserépi Rózsika, tardi Mari, baji Kati.

– Vagy éppen bogácsi Manci. – utaltam a Manci mamára, akit így neveztek fiatal korában, amikor még Szomolyán laktak.

Ezt éppen Sanyitól hallottam valamikor régen. Mert ugye, akik sok időt töltenek együtt, bizalmassá válnak, és sok dolgot elárulnak többek között, a családról is.

Tehát München felé kanyarodtunk. Felraktam az ablakba a lábam, az üléstámlát hátradöntöttem ameddig az ágy engedte. Karba font kézzel bámultam az ólomszürke eget, meg a hófödte dombokat. Aztán elnehezültek a pilláim, becsukódott a szemem. Nem küzdöttem ellene, hiszen tudtam, hogy most sokáig nem lesz olyan látvány, ami újdonság lenne, amit nem láttam már sokszor. Kezdtem sajnálni Sanyit, amiért unalomig kell ugyanazon az útvonalon járnia. Bár arra már rájöttem árukísérő koromban, hogy a sofőrnek kevésbé álmosító az utazás, mint aki dologtalanul ül mellette. Még szerencse. Így is vannak elalvásos balesetek, nem véletlenül szabályozzák olyan szigorúan a pihenési időt. Igaz, csak a kamionosokra vonatkozik, pedig személykocsik esetében sem ártana… Én viszont alhatok nyugodtan menet közben is. Na nem úgy, mint legény korában a testvérbátyám, akit hajnalban a szomszéd faluból hazafelé gyalogolva két cimborája karon fogott, és ő menet közben aludt. Így volt, nem így volt? Ő maga mesélte.

 

Félálomban egymásba kuszálódtak a gondolataim. Az imént felidézett Berci szomszédomat láttam lelki szemeimmel, amint a dobot püföli. Kissé meg is rémített, mert amikor apu a végét járta, neki is folyton a gyerekkora járt az eszében. Aztán egykori magyartanárom, Magda néni is mondta 90 éves korában, hogy közeleg a vég, mert mindig a fiatalkori emlékei jönnek elő. Emlékezhetnék az elmúlt napok, hetek eseményeire, de valamiért az ifjúkor járt az agyamban. Meg a pihenési idő, meg a pihenés, meg az a butaság, amit aputól hallottam, hogy azzal nem lehet megölni az embert, ha nem hagyják aludni, mert éhhalálról már hallott, szomjhalálról is, de nincs alvhalál. Előbb utóbb elalszik az ember, ha hagyják, ha nem. Nem tudom. Nem szeretném kipróbálni. Nem is kell, alhatok nyugodtan. Kicsit zenélek, énekelek a szomolyai bálban, de szigorúan csak gondolatban, közben autót is vezetek, ülök Dzsoni szomszéd mögött a motoron, kicsit megint énekelem, hogy „lépj rá a lábamra”, a közönség őrjöng, én pedig nagyon boldog vagyok ettől. Látom, amint a részegen tántorgó Franci alá tolnak a színpadon egy széket, hogy össze ne rogyjon a gitárja súlya alatt, amit hihetetlen jól kezel még ebben az állapotában is…

*

Éjjel egykor csomagolni kezdtünk.

A bogácsiak közül, aki még itt volt, elindult gyalog hazafelé. Nincs messze, csupán három kilométer az erdőn keresztül. Autóúton persze ettől sokkal több. A zenekar beült a sárga Zsiguliba. A felszerelés egy része a tetőn, más része a csomagtartóban, ami nem fért, az pedig az ölünkben, az utastérben. Győri Miki vezetett, hiszen övé a kocsi. Elindultunk. Bekapcsoltuk a rádiót, hogy valami ébren tartsa a sofőrt. Beszélni már senkinek nem volt ereje, meg kedve se. Sötét éjszaka, kanyargós hegyi út, a sofőr napok óta nem aludta ki magát. Nem tervezi most sem, hogy hazamegy. Kirak bennünket meg a cuccot, aztán megy egyenesen Kövesdre. A bisztró szomszédságában van egy kis szoba, ahol reggelig még alszik néhány órácskát. Valójában már most is alszik egy kicsit. Az anyósülésről aggódva figyeltem, hogy milyen lazán veszi a kanyarokat. Néha kissé le is kap az útról. A fényszóró visszaverődő fényénél ijesztő látványt nyújt a meggyötört, halottsápadt arc, az alig nyitott szem. A fejét is nehezen tartja, nem még az utat. A kocsi zsúfolva utasokkal, köztük mindenféle állványok, szúró vágó eszközök. Nagyon ritkán szólal meg valaki, az is inkább csak motyogás.

– Beszéljen valaki valamit, de lehetőleg hangosan! Miki! El ne aludj nekem! Keressek valamit a rádión?

– Hagyd a fenébe! Ilyenkor nincs benne semmi. Ez a Luxemburg napközben is nagyon rosszul jön. Ez az állandó recsegés még jobban elaltat. Meg kéne mosni a pofámat, de lehet, hogy az se segít. Zsong a fejem, mint egy méhkas. Azért jó buli volt. Mi?

 

Hazaértünk. Ambrusék megkönnyebbülten kászálódtak ki, miután leszedtem róluk az állványokat. A felszerelést beraktuk a kapu mögé, majd hárman Bercivel beviszik a házba, ha akarják. Berci felajánlotta Mikinek, elkíséri Kövesdre, hogy szóval tartsa, nehogy elaludjon. Valójában én is felajánlhattam volna, de nem tettem. A falu végén kiszálltam, s onnét már gyalog mentem haza sietve, hogy mielőtt ágyba kerüljek. Sajnáltam Mikit, hogy ilyen állapotban kell munkába állnia, de ahhoz is fáradt voltam, hogy aggódjak miatta. Úgy mocskosan, ahogy voltam, belezuhantam az ágyba. Néhány percen belül mély álomba ájultam.

 

Miki egyedül maradt. A Luxemburgi rádió halkan, álmosítóan duruzsolt. A motor úgyszintén. a feje tele volt a három, egymást követő éjszaka összes élményével, összes zajával, zenéjével. Lelki füleivel még mindig a nemrég játszott dalokat hallotta. Próbált arra gondolni, hogyan éli majd túl az előtte álló napot. Hogyan fog majd a vendég nyakába borítani valamit, amikor majd menet közben elalszik. Hamarosan megvirrad, jönnek a törzsvendégek a reggeli pálinkára. Azzal bíztatta magát, hogy este hatkor lefekhet, aztán alhat egyfolytában akár két napot is. Már csak tizenhat órát kell kibírni. Hú de sok – mondta hangosan. Reménytelenül nehéz nap várt rá, de nem érezte át valójában, mekkora tehertétel ez a számára. Nehezére esett gondolkodni. Úgy gondolta, nem érdekli, majd lesz valahogy. Fáradt volt, kimondhatatlanul fáradt. Nem hogy irányítani, de már követni se volt képes a gondolatait. Próbált hangosan beszélni magához, hátha a saját hangja segít ébren tartani. Elkezdett énekelni, de egy fanyar mosollyal kísérve úgy döntött, hogy az énekből egy életre elege van. Egyébként se volt számára egyértelmű, hogy a saját hangját hallja-e, vagy csak a feje zsong. Nem tudta mi az amit hall, nem tudta mi az amit mond, nem tudta mi az amit lát. Mi valóság és mi az ami csak képzelet, vagy álom. Azt álmodta, hogy alszik. Álmában látta saját magát. Látta, hogy vezeti az autót, látta, hogy jön a kanyar. Látta, hogy előtte fehérlik a kilométerkő, látta, hogy rohamosan közeledik. Aztán felébredt. Egy hatalmas csattanás ébresztette, majd rettenetes csikorgást hallott a kocsi alól. Egy pillanatra megállt, majd úgy érezte, mintha repülne. Talán nem is ébredt fel. Talán mégis alszik. Álmában szokott néha repülni. Ez most mintha mégis más lenne. Forog vele a világ. Na persze, hiszen este enyhén italos volt. Máskor is szédült, ha betegre itta magát. Na, de most nem is ivott sokat. Akkor mi ez a forgás? Nem tudta merre van lent, nem tudta merre van fent. Úgy érezte, mintha már nagyon régen repülne. Szándéka szerint meresztgette a szemeit, de semmit nem látott. Aztán hirtelen, nagyot zakkanva megállt. Valami szorítja a lábát. Ráadásul fáj. Álmában nem szokott fájdalmat érezni, csak félelmet. Most nem fél, csak tudni szeretné, mi történik. Valami erősen nyomja a fejét.

– Mi van? Mi a csuda az? – aztán megvilágosodott az elméje.

– Úristen, a tető! Felborultam. Nem álmodom. Elaludtam és fejre álltam. Ki kell szabadulnom, mielőtt felrobbannék! Na! Mi van? Miért nem nyílik ez a rohadt ajtó? Ki kell jutnom!

Nagy nehezen keresztbe fordult az összeroncsolódott utastérben. Vastag talpú cipőjével rugdosni kezdte az ajtó üvegét. A szélvédő ugyan kitört, de ott a füvet markolászta, amint a kiutat kereste. Azt gondolta – helyesen – hogy az árokban áll a kocsi. Előre figyelve semmit nem látott, oldalt viszont halvány derengést észlelt. Vagy Mezőkövesd fényei, vagy talán már virrad. Rugdosta az ablakot. Az meg se fordult a fejében, hogy egyszerűen megpróbálja letekerni. Illetve fel, mert most minden fordítva van. Rúgásai erőtlenek voltak. Szűk volt a hely, nem tudott lendületet venni. Kétségbeesve rúgott és rúgott. Ki kell szabadulni! Sokadik próbálkozásra aztán mégis sikerült. Nagyon elfáradt, de amilyen gyorsan csak tudott, kibújt a nyíláson. El a kocsitól! El, minél messzebb! Elindult Kövesd felé. Ment, ment. Előbb még nem fájt semmije, de ahogy távolodott a kocsitól, erős szúrást érzett minden lélegzetvételkor, az arcán valami ragacsos mocskot érzett, a szája elzsibbadt, erősen lüktetett a feje. Ájulás környékezte. A háta mögül zúgást hallott, majd két reflektor fényét látta.

*

– Muszáj megállni. – szólt Sanyi, amikor a fékezésre felriadtam. – El kell mennem faxolni!

Erről a mondatról eszembe jutott, amikor a legelső kamiontúrámon kerültünk hasonló helyzetbe. Nem értettem, hogy tartja a céggel a kapcsolatot. Azt hittem telefonon, meg műholdas nyomkövetőn, erre elmegy a benzinkútnál faxolni. Aztán kiderült, hogy ez a kifejezés a WC használatot jelenti. Most legalább már ezt is tudom. Na, de ha így áll a helyzet, akkor én is faxolok egyet, aztán majd talán a reggelizésre is sort kerítünk. Ehetnék menet közben is, de nem teszem. A legelső útra készülve a Sanyi felesége Ildi garantálta, hogy egész úton nassolni fogok unalmamban. Akkor valóban így volt, de a későbbi utak során fegyelmeztem magam, és csak akkor ettem, amikor Sanyi is.

 

 

NDK felé

 

– Mit akartál mesélni? – kérdezte, amikor ismét felhajtottunk a pályára.

– Én? Mikor?

– Mielőtt elaludtál.

– Mit tudom én!

– Pestről áradoztál, hogy milyen szép.

– Az is – válaszoltam kurtán, majd gondolkoztam erősen, hogy ugyan mit akartam róla mondani.

– Megvan! Fél évig laktam Csepelen. Éppen munkába álltam Pünkösd utáni kedden, amikor telefonom volt Cserépfaluból, hogy menjek haza dolgozni. Holnap, már kezdhetek is! Abban az órában leszámoltam a csepeli cégtől, és másnap már Cserépben kezdtem.

– Arról nem régen meséltél.

– Az lehet, de most nem a kőmunkáról van szó, hanem arról, hogy a hatodik fizetés nélküli héten alkalmam nyílt, hogy ingyen utazzak Pestre. Kaptam az alkalmon, hiszen nem volt pénzem, a hundájos barátokkal pedig arra a hétvégére terveztük a mertM4 rádió nulladik születésnapját.

Még javában dolgoztam Cserépben, amikor jött a telefon, hogy a parafás cég furgonja elindult Egerből Bogácsra. Legyek ott, mire odaér! Eldobáltam a szerszámot, és bringára kaptam. Ritkán fárasztottam ki magamat annyira, mint azzal a hazatekeréssel. A sofőr végigbeszélte az egész utat, s közben hajtott, mint a meszes. Elmondása szerint volt ő autóversenyző is, nem kell aggódnom. Valamikor ő is Csepelen lakott, s mit hoz a véletlen? Pont abban a házban, amiben én. A ház előtt hagyott Skoda kupéról azonosítottuk be a helyszínt. A körúton én már azon erőltettem az agyamat, hol tudnék kiszállni, hogy a Hév-hez ne kelljen sokat gyalogolnom. Azt mondta, ne izguljak, ő majd tudja. Aztán mégis izgultam, mert már a Lágymányosi hídfőn jártunk, amikor beállt a buszmegállóba. Na, erre nem gondoltam. És ami a lényeg! Amiért ezt az egészet elmondtam az az érzés, ami eluralkodott rajtam akkor, amikor Budapest aszfaltjára léptem. Olyan érzés fogott el, mintha hazamentem volna. Este Kőbányán a rádióadásban mondtam is, a szerkesztő barátomnak, hogy kérdezze meg, hogy tetszik Budapest!

– Te Gyuszi! Hogy tetszik Budapest? – kérdezte.

– Nagyon. Nagyon tetszik. Olyan, mintha hazajöttem volna. Magam is meglepődtem, amiért így éreztem…

Akkor nap volt az első felvétel az adásról, de a felvételt készítő főszerkesztőnk még abban az évben meghalt. Nem hiszem, hogy elő tudnánk keríteni az anyagot, így marad a visszaemlékezés. Pedig aligha tudom olyan jól elmondani, mint akkor tettem, amikor frissen élt bennem az az érzés.

Ma már Miskolcra is úgy megyek, mintha hazamennék. Pestre is, és természetesen Bogácsra is. Amikor Miskolcra költöztünk, azt mondta Kovács Zsolti, a monori hundájos barátunk, hogy lassan belakjuk az egész országot. Ez így erős túlzás, hiszen akad még néhányezer település, ahol nem laktam. Jaj! Még Tiszaújvárost ki ne hagyjam!

– Ott is laktál? – csodálkozott el Sanyi.

– Igen. Igaz, nem sokáig, de laktam. Ha belegondolok, Telkiben is.

– Ha a néhány napos tartózkodásokat is beleszámolod, akkor ne hagyd ki Montabaur-t se! Felhívtad már Grünhildát?

– Majd hív, ha akar valamit.

– Azt ismered, amikor három bika áll a hegytetőn?

– Nem hiszem. – lódítottam, hiszen ki ne ismerné ezt a viccet? Nem baj, ha elmeséli. Legalább sehol nem kell visszakérdeznem. Elég halkan beszél Sanyi, a motor is zúg, a rádió is szól. Amit nem értek, majd kiegészítem emlékezetből.

– Biztos? – kérdez vissza hitetlenkedve.

– Mond el!

 

Három bika áll a hegytetőn. Egy öreg, egy középkorú és egy fiatal. Nézik a völgyben legelésző teheneket.

Rohanjunk le és tegyük magunkévá az egész csordát! – javasolja a fiatal

Minek az a nagy rohanás? – mond ellent a középkorú. – Nyugodtan lesétálunk, néhányat kiválasztunk a szebbek közül.

Ugyan már! - inti le őket az öreg. – majd feljönnek, ha akarnak valamit.

 

– Ez most célzás akar lenni?

Nem válaszol, de a huncut mosolyból egyértelmű, hogy az.

Grünhildát – akarom mondani Roze-Marit nem hívom fel. Majd hív, ha akar valamit. Na, tényleg olyan vagyok, mint az öreg bika.

Nagyokat hallgatunk. Nem nagyon van kedvünk beszélgetni. Nyomasztó ez a borongós télvégi idő. A havas tájban néha varjúcsapatot látok az út menti dombokon, de nem találom elég izgalmas látványnak. Gondolatban otthon járok Miskolcon. Sétálok párommal a Hejő-parkban Tapolca felé, karját tartva leeresztem a patak medrébe, hogy leellenőrizze állításomat, miszerint itt még meleg a víz. Az Avas nyugati oldalán, a kutyasétáltatón ballagunk felfelé már sokadik alkalommal. Mondta is, hogy ennyi erővel már kutyát is hozhatnánk. A Magas-hegyen vágok át immár egyedül…majd a Suzukiban ülve várakozok valahol. A céges teherautóval megyek Tiszalúc felé…ez már túl sok egyszerre. Lehet, hogy már megint elaludtam?

 

A beteg összekuporodva, a görcsös hasi fájdalomtól nyüszítve szenved az anyósülésen. Az ajtó nyitva, hogy mielőbb ölbe kaphassam. Hogy minél gyorsabban bevigyem az ügyelet rendelőjébe. Nem túl nehéz, talán ötven kiló lehet, de épp elég volt a harmadikról lecipelni, még ha egy szakaszt lifttel is tettünk meg. Kora hajnal óta szenved. Nem hittem volna, hogy egyáltalán fel tudjuk öltöztetni. Hívtuk hat órakor a mentőt. A diszpécser felajánlotta, hogy küldi az ügyeletes orvost, de csak 7 után. Ha sürgős, vigyük oda személyesen. Ezt tettük. Megtaláltuk a címet, most itt várunk. Volt benn egy fertőző beteg, amikor megérkeztünk. Utána 10 perc, amíg fertőtlenítik a rendelőt. Nagyon hosszú 10 perc volt. Közben megérkezett egy öreg Hyundai, egy hozzá illő korú hölggyel. Orvosnak néztem. Gondoltam, legalább annyit szól, hogy jó reggelt! Ha már a láthatóan szenvedő betegről nem is kérdez, hiszen neki még nem kezdődött el a munkaidő. Újabb hosszú 10 percek teltek el. Aztán nagy sokára kijön az ajtón az éjszakai ügyeletes (annak gondoltam) meg a takarítónő, immár utcai ruhában. Az iménti Hyundai-os hölgy vörös mentős ruhába öltözve kíséri őket át az út túloldalán parkoló kocsihoz. Ekkor már köszönt. Betolta a kollegina autóját, majd tőlem kérdezte, hogy „ugye az akksi a rossz, ha csak annyit mond, hogy katt?”

Az önindító – állítottam fel a diagnózist, ami vagy helyes, vagy nem, de nincs jelentősége. A kocsinak nincsenek fájdalmai. Különben is, beindult tolásra, pedig a hangja alapján dízelnek gondolom.

Ezután bevihettem a beteget. Megállapította, hogy be kell vinni a sürgősségire. Javasolta, hogy menjek be a kórház területére kocsival. El is mondta, merre induljak, hogy a személyzeti bejárón bejussak. Két és fél óra telt el a mentő hívásától, s máris a vizsgálóba került a beteg. Alig 2 kilométerre lakunk.

Nem tudom, mennyivel menne ez gyorsabban, ha nem épült volna Felcsúton stadion.

 

– Megint elaludtál – állapította meg Sanyi tévesen, hiszen éppen ekkor ébredtem fel.

– Én is azt hiszem. Lemaradtam valamiről? Hol járunk? Ja, tudom. Most hagytuk el Ingolstadt-ot.

– Már egész ismerős vagy errefelé.

– Nem nagy ügy. Nem sok helyen láthatok fél autópályát. Itt pedig nincs szembejövő pálya, mert közte van a hegy. Erről beazonosíthatom a helyszínt. Messze van még az a…hová is megyünk?

– Legalább négy óra, de inkább öt.

– Belefér a műszakba?

– Nem. Jó lett volna tegnap feljönni legalább eddig. Na, de sebaj, hiszen reggel megint korán indulunk, és akkor ott vagyunk nyolcra. Az még jó. Most délután pedig leállunk, amikor besötétedik. Mit főzzünk? Nem hiszem, hogy lesz Internet. Valamivel el kell tölteni az estét!

 

Közeledtünk Nürnberghez. Ezt a várost már jól körülautóztam, de még eddig semmit nem láttam belőle. Jöttem már nyugatról, jöttem keletről, északnyugatról, dél…délről azt hiszem nem, arra csak mentem. Most viszont jövök. Van még egy lehetőség északkelet felől, most arra hagyjuk el a térséget. Vagyis a várost most se látom.

– Telefon!

– Hallom. Na, mit mondtam?

– Mit mondtál?

– Majd jelentkezik, ha akar valamit.

– A Grünhilda?

– Aha. Halló! Olvastam az SMS-t, de valamikor hajnalban vettem észre. Akkor nem akartalak felhívni. Mi újság?

– Otthon vagy már? – kérdezte Roze-Mari.

– Nem, dehogy vagyok otthon. Lipcse felé tartok éppen. Onnét pedig azt hiszem Hollandia lesz majd a következő úti cél.

– Az éppen az ellenkező irány. Lehetne pedig dolgozni! Szólt a testvérem, hogy kell olyan kő, amit nekem faragtál Tapolcára. Talán öt, de négy egész biztosan. Majd megyek, ha elolvad a hó, mert vevő van a tapolcai házra. Visszafelé el is tudnám hozni. Mennyi idő neked ezeket elkészíteni?

– Tél van. Nem biztos, hogy tudok követ szerezni. Ha mégis, akkor is kell két hét. Attól számítva, hogy meg van hozzá az anyag. Sürgős?

– Nem tudom még, hogy mikor megyek, de inkább legyen készen. Ne kelljen még a szállításra is költeni! Erre jössz Hollandia felé? – váltott témát.

– Arra menjek? – kérdeztem vissza

– Pénteken jó.

– Hollandia felé pénteken? – kérdeztem vissza ismét csupán azért, hogy Sanyi is hallja, miről van szó. Vette a lapot, és erősen rázta a fejét.

– Akkor már visszafelé jövünk.

– Akkor már visszafelé jövünk – ismételtem el – Nem jó hamarabb?

– Nem. Hamarabb nem jó. Inkább majd Magyarországon találkozzunk, ha nem jön velem az ember. Bár lehet, hogy jön. Hajaj. – sóhajtott nagyot.

Úgy látszik nehézségek adódtak. Valójában nem szeretném folytatni a kapcsolatot. Az üzlet rendben van, de a magánélet más. Az egy héttel ezelőtti eset a kivétel. Azt vegyük úgy, hogy egy baleset! Gyorsan le is ráztam azzal, hogy majd hívom, ha valami érdemi dolgot tudok mondani.

– Na, mi legyen? – kérdezte Sanyi széles vigyorral

– Mit tudom én!

– Pedig neked kell döntened!

– Na, ezt speciel tudom – válaszoltam olyan határozottan, hogy magamnak is úgy tűnt, mintha ingerült lennék.

– Jól van, na! Akkor gondolkozzál! Meg nézd a tájat, mert erre még nem jártál. Szudétaföld felé megyünk. Bekapcsoljam a GPS-t?

– Nem kell! – zártam rövidre a társalgást.

Ismét nagyokat hallgattunk. Még a minket kielőző autókra se tettünk megjegyzést, pedig ha valami számunkra kedves típus száguld el mellettünk, ritkán álljuk meg szó nélkül.

 

Aztán Sanyi az elénk magasodó hegy felé mutogat. Nem szól, csak mutatja, hogy figyeljek.

– Eltévedtünk? – kérdezem döbbenten, amikor azt láttam, hogy a hegyet két oldalán öleli körbe az autópálya. Éppen úgy, mint nemrég láttam.

– Dehogy. Ez egy másik egyirányú pálya. Mint látod, van több is. Nem akartam mondani Ingolstadt-nál. Szerettem volna látni, hogyan reagálsz.

– Döbbenten.

– Aha. Én is úgy látom. Azt hitted, visszakerültünk oda? – kérdezte nevetve.

– Azt.

 

Aztán mégis elővette a laptopot, hogy nézegessem, hol járunk éppen. Amikor átléptünk Bajorországból Thüringiába, akkor jártunk legközelebb Csehországhoz. Majdnem érintettük azt a legnyugatibb csücsköt, ahol emlékeim szerint van egy település, amit egyszer már úgy is láttam térképre kiírva, hogy Eger. Más helyeken pedig úgy, hogy Erlau. Mégis csak németek laknak itt, nem nevezhetik a városukat magyarul!

Régóta kanyargunk már a hegyek között. Szlovéniára emlékeztet a táj. Szép lehet nyáron, de most mindent befed a hó. Bizonyára így lenne akkor is, ha a síkvidéken elolvadt volna, hiszen 500 méter körüli a tengerszint fölötti magasságunk. Nem igazán tud most lekötni a táj nézése. Olyan, mint bárhol. Hegyek, völgyek, erdők, rétek, az autópályán pedig mennek az autók. Unalmasnak találom. Nyugtalan vagyok. Jó lenne valahová megérkezni! Leginkább otthon érezném most jól magam, pedig otthonról meg ide vágyom, a kamion fülkéjébe, hogy láthassak új tájakat. Nem jó már nekem sehogy. Mai végállomásunk egy benzinkút parkolója lesz, ezzel kell beérnem. Városnézésre se számíthatok. Azt hiszem holnap se, hiszen nem Lipcsébe megyünk, csak egy hozzá közeli raktárba. Onnét tovább Halle-be, ahol szintén csak az indusztriát láthatom, azt hiszem. Aztán irány Hollandia! Ott talán nem lesz hó, hiszen a tenger közelsége miatt enyhébb az idő. De arról fogalmam sincs, hová lesz ezek után a fuvar. Jaj de utálom magam, amiért elindultam erre az útra! Vagy mégse? Még jó, hogy ezeket a gondolataimat nem osztom meg Sanyival, mert jól kiröhögne. Majd mondaná, hogy inkább figyelj, hogy otthon tudjál mit írni a könyvedbe! Történt ugyanis, hogy miután már a sokadik képet rakta fel a netre az éppen elkészített ételről, néhány szavas kísérőszöveggel, rászóltam, hogy legyen szíves bővebben kommentálni, hiszen így ebből nem tudok könyvet írni. Azt válaszolta, hogy „gyere ki!” Most kijöttem. Nem lehet panaszom az út eredményességére, hiszen kaptam megrendeléseket, kődíszek faragására. Talán nem is kell már alkalmi munkásként betont kevernem. Na, meg azért az se semmi, hogy megdöntöttem a német asszonyt. Hatvan évesen ez sem elhanyagolható sikertörténet. Ezt persze ki kell hagynom a könyvírásból, mert otthon megtudja az asszony. Nem hiszem, hogy megbocsátana. Aztán pedig én se bocsátanám meg magamnak, ha emiatt az egy éjszaka miatt elhagyna. Annyit nem ért meg.

 

Kora délután értünk el az Eisenstadt-közeli benzinkúthoz. Mintha már kezdett volna sötétedni. Igaz, egész nap olyan volt, mintha esteledne. Talán ettől ilyen borús a hangulatom? Nem zárható ki, hiszen élénken él bennem az a nagyon régi emlék, amikor egyik rokonunk temetésére mentünk nem tudom melyik évben, május ötödikén. Maga a temetés nagyon felzaklatott, de az üde zöld táj, meg a gyönyörű napsütés, egy kellemes kirándulássá tette ezt az utat. Ha holnap kisütne a nap, talán nem is sietnék haza. Nem tudom, meddig lesz otthon a fiam, hiszen máskor is ment már haza szándéka szerint Londonból végleg, de talán megvárja, amíg hazaérek. Bár emlékszem olyan – igaz csak néhány napig tartó – otthonlétére, amikor szinte nem is beszélgettünk. Egy filmélmény jut erről eszembe, amiben azt mondta a főhős, (azt hiszem kamionos volt) hogy nem a beszélgetés a lényeg, hanem az, hogy mekkorákat hallgatnak együtt a fiával. Ha ez a lényeg, nem lehet okom panaszra, hiszen volt alkalmam már jókat hallgatni a fiammal. Nem ülhet mellettem a kocsiban egész életében! Ne arról szóljon az ő élete, hogy nekem kedvemre tegyen!

– Na, mindenek előtt megitatjuk a lovakat – állt be Sanyi az egyik kútoszlop mellé – aztán majd iszunk mi is. Veszünk itt a shopban valami jóféle argentin kékfrankost, vagy chilei olaszrizlinget.

– Vagy líbiai tokajit. Nem? Ne beszélj hülyeségeket! Van még abból, amit olaszban vettünk. Vacsorára pedig főzhetünk tejfölös zöldbabot! Ha összeveszne a vörösborral, ráköltünk ötven centet a toalettre.

 

Feltöltötte a tankot, majd töltött abból a kék löttyből, ami a katalizátor helyett van…nem jut eszembe a neve.

– Keveréket tankoltál? – kérdeztem.

– Hm?

– Hát, hogy ebből is egy kicsit, meg abból is egy kicsit. Csak éppen a gép magának keveri, mint a Dzsoni Zetkája. Arról még nem is meséltem.

– Akkor majd legyen eszedbe! Most gyorsan keresünk egy üres parkolót. Főzés közben mesélhetsz! Nem kellene inkább valami tartalmasabb kaját főzni? Van időnk bőven estig.

 

Egy korábbi utunkon a belgiumi Oevel-ben jártunk úgy, hogy mire visszaértünk a délutáni sétából, már nagyon éhes voltam. Főztünk gyorsan levest, aztán pedig nem bírtuk megenni a paprikás krumplit. Igaz, jó nagy adag sikerült, de nem akartunk meghagyni három szem krumplit. Na, így legalább meg lett oldva a másnapi reggelim. Sanyi nem mert reggelizni, mert nem volt a közelben WC, hogy ha esetleg jelentkeznének a toló fájások.

– Na, mi volt a Dzsoni motorjával? – kérdezett rá az imént említett esetre, miközben behúzta a függönyt.

Nem kellett ugyan még besötétíteni, de ne lássák kintről a konyhánkat.

– Ja! Semmi, csak az volt olyan konstrukció, hogy nem keveréket kellett bele tankolni, hanem külön olajtartályból adagolta magának. Egy kis ablakon lehetett ellenőrizni a szintet. Nem tudom mi volt a rendeltetése annak a kis műanyag korongnak, amit az ablak közepén lévő kis gombbal lehetett benyomni, de beszorult alá egy kis olaj, és nem vette észre, hogy üres a tartály.

– Besült a motor?

– Be. Meg még tudod mi jutott eszembe? Volt olyan időszak – elég hosszú – amikor lehetett a kúton keveréket venni. Na, ilyen nem volt Bulgáriában. Én pedig Wartburggal jártam ott. Nem akarták megérteni, hogy nekem olaj is kell a benzinbe. Úgy kellett rimánkodni, hogy adjanak. Aztán pedig azt nem értették, hogy ha 2 leva az egy liter olaj, miért adok nekik hármat?

– Nagyon elmaradott népek lehetnek. A mi benzinkutasaink nem döbbentek volna meg rajta.

– Hát, nem. Benzinkutasnak lenni nagyon jó borravalós állás volt hajdanán. Ma már azt gondolom, nem annyira.

­– Közben találd ki, hogy a zöldbabot bontsam előbb, vagy a bort? A francba! Vehettünk volna poharakat is. Most ihatjuk megint bögréből!

– Kezdjük a borral, hagy ülepedjen mire a tejfölös zöldbabra kerülne a sor! De még azt elmondom, amíg be nem fejezzük a benzines témát, hogy gyerekkoromban, a benzinkutaknál voltak olyan csőrös fémkannák, aminek volt kurblija.

– Kurbli? Nem volt még önindító? – vette viccesre a témát Sanyi. – Mert ez motoros kanna volt?

– Jaj, ereggy má’! A keveréket lehetett vele keverni. Nem közvetlen a motor tankjába töltötték a benzint, hanem a kannába, amibe aztán a megfelelő mennyiségű olajt elkeverték. És képzeld! Az apu lemezvillás Jawa-jának a tanksapkája megfordítva egy kalibrált mérőedény volt. Éppen az olaj kiméréséhez alakították így ki. Na, hol van az a bögre?

– Bögre? Mit akarsz mérni?

– Na, ugyan mit? Hát a bort. A kimérésről jut eszembe, meg a kalibrált edényről…

– Akkor most méred, vagy nem?

– Mindjárt. Nem igen ismerted te a Lojzi bácsit. Pálinkát mért a bögrecsárdájában…

– Bögrébe pálinkát?

– Neszójjábe! Pálinkás pohárba mérte. Olyanba, amin meg volt jelölve, hol van a fél deci. Amikor túltöltötte, azonnal szóvá tette, hogy „Jajjajjaj! Má’ meg sok lett” Aztán leivott belőle, úgy adta oda a vendégnek.

 

Elkezdtük a főzőcskézést, s közben hallottuk, hogy feltámad a szél. A függönyt félrelebbentve kinéztem. Már besötétedett, de a lámpák fényénél láttam, ahogy kavarja a szél a havat. Azt nem lehetett megállapítani, hogy esik-e, vagy csak a szél hordja-viszi. A fülkét egyre erősebben kezdte billegtetni.

– Azt hiszem, nem kell álomba ringatni. Csak ne lenne ilyen hangos! Kellene füldugó!

– Vagy kibontom az utolsó üveg bort is. Hátha jobban elálmosodunk. Reggel pedig majd meglátjuk, ki tudunk-e menni a parkolóból.

 

 

 

 

 

 

Elég volt

 

Reggel ki tudtunk menni a parkolóból. Éjjel ugyan felébredtem néhányszor, de nem a szél üvöltésére, hiszen valamikor az éjszaka közepén elcsendesedett. Viszont a parkolóba vagy jön egy kamion, vagy elindul egy másik, vagy éppen valamelyiknek az aksiját kell tölteni, és azért járatja a motort legalább fél órán át. Vagy egy meleg árut szállító autó kompresszora termeli az áramot. Szóval soha nincs teljes csend. Ha más nem is, legalább az autópálya forgalma biztosítja a zajterhelést, hogy ne lehessen normálisan pihenni. Egy idő után persze ehhez is hozzá lehet szokni. Amikor Csepelen laktam, minden éjjel legalább egyszer felébresztett egy mentő szirénája, vagy a hajnalban felerősödő forgalmi zaj. Hallottam ugyan, de pillanatok alatt vissza tudtam aludni. Sanyi is hallja az éjszakai zajokat, de attól még simán végigdurmol 10-12 órát is, ha nincs miért felkelnie. Az ő bioritmusa olyanra állt be, hogy akkor alszik, amikor lehetőség van rá. Nem szabályos időközönként.

Nem voltunk már messze a céltól, de azért nem vártuk meg, hogy teljesen kivilágosodjon, hiszen nyolcra ott akarunk állni a raktár kapujában, hogy mielőtt leadhassuk a rakományt. Aztán pedig izgulhatunk, hogy Halle-ban mielőtt felrakodhassunk. Ha rajtunk van a cucc, akkor lehet megtervezni az útidőt, és indulhatunk Hollandia felé. A lerakó időpontja mondja majd meg, hogy tehetünk-e kitérőt Montabaurba.

Este még nagyon haza akartam menni, de reggelre teljesen belenyugodtam, a további csavargásba. Nem is bánnám, ha nem lenne idő a kitérésre, hiszen ezzel eldőlne, hogy nem megyek a német asszonyhoz. Ezzel lemenne rólam a döntési kényszer, s a lelkem megnyugodna. Ülök még három hétig a kamionban, aztán majd hazajutok, amikor Sanyi is. A neten találtam hirdetéseket, amelyek arra kínálnak lehetősséget, hogy beüljek hazafelé tartó honfitársaim személykocsijába költségtérítés ellenében. Münchenből van buszjárat. Csakhogy ezekhez pénz kell, ami nekem nincs. Kajára még jut valamennyi, de azt hiszem, majd otthon fizetem ki Sanyinak, amit rám költött. Bár ez sem egyszerű, mert tiltakozik ellene. Nem értem miért, hiszen nem vagyok a gyereke, hogy eltartson engem.

 

Alig több mint fél órát tartott az utunk. Lehajtottunk a pályáról, átléptünk Alsó-Szászországból Szászországba, amit tábla jelzett egy kicsi vízfolyás mentén. Másról nem lehetett észrevenni. Lipcsét természetesen nem láttam, pedig már közel jártunk hozzá. Célállomásunk nem volt egy jelentős indusztria. Talán odahaza a tsz tanyája is nagyobb ettől. Három kamion is állt már előttünk, mind más nációbeli. Egy lengyel, egy spanyol, meg egy német. Közvetlenül utánunk érkezett egy sárga furgon. A tükörből ráláttam a rendszámtáblájára. Három betű, három szám. Akár magyar is lehet. Ha az, bizonyára be is köszön hozzánk, hiszen számára egyértelmű, hogy mifélék vagyunk, hiszen közelebb áll a mi felségjelünkhöz.

Erről az jutott eszembe, hogy a második kamiontúrámon Londont kerülve haladtak el mellettünk olyan kamionok, amiből integettek. Csak akkor tisztázódott az üdvözlés miértje, amikor elénk értek, s láttuk a „farukat”. Ők előnyben voltak velünk szemben, hiszen a hátsó ajtónkon nagy betűkkel fel volt írva, hogy Miskolc. Most ugyan nem volt felírat az ajtón, de a furgonos akár a rendszámkeret szövegét is olvashatta.

– Szevasz földi!– nyitott ránk – Vagyis szevasztok – módosította az üdvözlést, amikor engem is meglátott. – Honnét jöttök?

– Olaszból. Gyere be, mert kimegy a meleg!

Sanyi átült az ágyra, a vendég pedig a sofőrülésbe.

– Kicsit tágasabb, mint az enyém – nézett körül.

– Nemrég én is olyat hajtottam. Nem igazán lakájos. Jobbnak láttam visszaülni nagy kocsira.

 

Ezután nagy egyetértésben részletezték a furgonozás nehézségeit, amire nem igazán figyeltem, hiszen óriási ötletem támadt, de néhány dolognak össze kellene jönni, hogy megvalósíthassam. Sokáig vártam a megfelelő pillanatra, hogy megszakítsam a társalgásukat.

– Mit is mondtál, hová mész innét? – szegeztem neki a kérdést, remélve, hogy hazafelé indul.

– Nem mondtam. Eddig még nem került szóba. Ha itt lepakolok, megyek a sör városába, Radebergbe. Onnét viszek valamit – nem tudom mit – Miskolcra.

– Elviszel? – kérdeztem, mielőtt még elszállna a bátorságom. Nem kizárt, hogy elutasít, hiszen néhány perce ismerjük egymást, semmi oka, hogy szívességet tegyen nekem. Már csak az is elég indok lenne, hogy elveszem a fekvőhelyét.

– Elalszok én a raktérben is, ha elférek az árutól – mondtam, mielőtt reagálhatott volna.

– Ott fagynál meg. – nevetett nagyot, s ezzel haladékot kapott a válaszra.

Kicsit gondolkodott, mielőtt a kérdésemre válaszolt volna.

– Az igazság, hogy nem igazán vagyok most se kialudva, de nem tervezem, hogy lefeküdjek, mielőtt hazaérek. Ha már nem megy, rádőlök egy kicsit a kormányra. Ha valaki beszél hozzám, talán még az se kell.

– Csak egy kósza ötlet volt – próbáltam visszavonni a kérésemet.

– Nem, nem! – tiltakozott most már ő – Nagyon szívesen hazaviszlek, bár nem tudom, mikorra.

– Magamra hagynál? – fordult felém Sanyi döbbent tekintettel. Mintha meglepte volna amit mondtam, noha tudta, hogy nagyon haza akarok már menni.

– Miért ne? Nem vagyunk házasok. – próbáltam viccesre venni a dolgot – Majd megbocsátod egyszer, hogy elhagylak.

– Ha gondolod, ledőlhetsz itt egy kicsit – ajánlotta fel fekvőhelyét leendő sofőrömnek.

Ilyet ugyan nem gyakran tesz egy kamionos, de ha az én sofőröm lesz az illető, pihenje ki magát, amennyire a helyzet lehetővé teszi azt.

– Köszönöm – válaszolt a furgonos – de miattam ne időzz feleslegesen.

– Nyolcra szól a lerakóm, de ez nem jelent semmit. Lényeg, hogy itt vagyok, de ettől várathatnak akár délig is. Ha egy órát alszol kényelmesen, az is sokat jelent. Nem csak eldőlsz az ülésen.

Aztán úgy alakult, hogy nyolckor azzal kezdték a németek a műszakot, hogy levették a furgonos szállítmányát, mi pedig várhattunk a sorunkra, mivel hárman is voltak előttünk.

– Na, akkor komolyan gondoltad, hogy jössz velem? – nyitotta ránk most az én ajtómat a „furis”.

– Máris indulsz?

– Nem bánom, megvárom, amíg sorra kerültök. Tényleg alszok egy kicsit, de maradok a helyemen. Majd keltsetek fel!

­– Már csak mennem kell! – mondtam Sanyinak. – Ha már vár is rám, nem mondhatom vissza! Mit is mondott, hogy hívják?

– Mit tudom én. Talán…talán Tibi? Az. Tibi.

– Tibi, és Radebergbe megy – motyogtam magamban. – Van ott egy Tibi barátom, még a Hyundai klubból.

– Hm? Nem értettem.

 

Nem ismételtem el amit csak magamnak dünnyögtem, inkább feltettem egy felesleges kérdést, miszerint „van-e ugyan Internet?” Ezt nyilván Sanyi se tudja, míg be nem kapcsoljuk a gépet. Ezt tanácsolta. Próbálkozzak, ő úgyis megy megkérdezni, mikor kerülünk sorra.

Működött a net. Viszont szerda délelőtt…vagy inkább reggel, aligha ül az én Tibi barátom a gép előtt, hiszen nagy eséllyel munkában van éppen. A telefonszámát nem tudom, hiszen eddig még nem volt rá szükség. Nézegetem a facebook oldalamat. Van itt egy képmegosztás tőle, de ez még tegnap esti. A párja írt is rá egy hozzászólást. Na, erre reagálok. Nocsak! Jött rá válasz. Erika ott ül a gépnél. Mindjárt megkérdezem a Tibi számát.

Tíz óra is elmúlt, mire lerakták a kamionunkat. Sőt! Közelebb jártunk a tizenegyhez. A furgonost nem kellett felébreszteni, már ott téblábolt, amikor ráálltunk a rámpára. Összepakoltam a motyómat, de a Tibi megvárta, amíg végzünk, noha ennek már semmi jelentősége nem volt. Akár indulhattunk volna. Amíg várakozott, felnyitotta a motorháztetőt, de nincs ebben semmi rendkívüli, biztosan ellenőrzi a feltöltéseket. Így is volt, de ekkor még nem tudtam, hogy folyik a hűtővize. Nem nagyon, de néha rá kell tölteni. Nekem csak délután mondta már Radebergben, amikor úgy döntött, nem mer elindulni. Be kell állni egy műhelybe! Ezen a napon viszont már nem csinálják meg, itt kell éjszakázni!.

 

Ezt megelőzően viszont volt néhány kellemes órám. Amikor elköszöntem Sanyitól, és elindultunk a furgonnal keletnek, eluralkodott rajtam az a boldog bizsergés, amit a hazatérés gondolata okozott. Nem volt hosszú az út Radebergig, de elfáradt a szám mire odaértünk. Végigbeszéltem az egész utat. A sofőröm néha kérdezett, én pedig meséltem rendületlenül. Gondoltam rá, hogy illene nekem is kérdezni tőle valamit, de nem volt alkalmas rá az agyam. Ugyan mit lehet kérdezni, amikor egyáltalán nem érdekel vele kapcsolatban semmi? Tudtam a keresztnevét. Ez elég arra, hogy szükség esetén ne úgy kelljen megszólítanom, hogy „he!” Ennyi elég is.

– Te mivel foglalkozol? – kérdezte Tibi – Vagy nyugdíjas vagy?

– Dehogy vagyok én nyugdíjas. Fiatal vagyok hozzá, ha nem is látszik. Jó néhány év van még hátra addig. Viszont, ha bejön az a munka, amivel kapcsolatban most útnak indultam, nem lesznek kenyérgondjaim. Követ fogok faragni tehetős németeknek.

– Azért elég szomorú dolog ez, hogy csak abból tudunk megélni, hogy a németeknek csicskázunk.

– Hát, igen – helyeseltem, majd tartottam egy kis hatásszünetet. – Egyébként ez megy országos szinten, amióta megtörtént – vagy nem történt meg – a rendszerváltozás. Ha új munkahelyek létesülnek, azok többnyire összeszerelő üzemek, német tulajdonban. Na, nem kizárólag német, de többnyire. Aki nem fér be egy ilyen cégbe és elég fiatal még, kimegy hozzájuk dolgozni, mint ahogy itt van például ahová megyünk is egy magyar kolónia, akiknek annyi közük van Németországhoz, hogy ide járnak dolgozni. Viszont ha lehet, mennek is haza. Olyan ez, mint a szocializmusban voltak a szabolcsiak Budapesten, csak most nagyobb a távolság. Az unokahúgom is itt él családostól Thüringiában. A párja csomagol, meg árut mozgat valami raktárban állandó éjszakás műszakban. Nem egy lélekemelő munka, de megélnek belőle. Odahaza a faluban is volt munkája, csak az egyébként is alacsony fizetését se kapta meg sokszor. Aztán itt van Berlinben a lányom. Na, ő legalább jól érzi magát. Na, de hát ő ilyen alkat. Bárhol feltalálja magát. Ő képes otthagyni munkahelyet azért, mert nem érzi tisztességesnek a feladatot, amit rábíznak. Ez se mondható általános hozzáállásnak. Legtöbben inkább elviselik a tartós stresszt, csak el ne veszítsék a munkájukat, mert nem találnak másikat.

– Neked sincs most munkád? – próbálta az általános témát személyesre venni.

– Ilyenkor télen nekem soha nem volt. Ha nem is egészen igaz ez, de nem hazudok sokat, ha ezt állítom. Sanyival már sokszor voltam kamionozni, de soha nem okozott gondot, hogy ráérek-e. Sokáig sírköveztem maszekban. Az is szezonmunka.

– Viszont jól lehet vele keresni – vágott közbe.

– Ez igaz. Főleg, ha nem személyesen végzem a munkát. Én viszont egyedül dolgoztam, ha csak lehetett. Nem kerestem rosszul, de rengeteg cipekedés, kínlódás volt az ára. Bár egyszer volt egy könnyű munkám is.

– Könnyű sírköves munka?

– Az. Nem voltam már maszek, Csepelen dolgoztam nem túl sok pénzért egy cégnél. Kerestem közben valami jobbat, s találtam is. Sírköves tanácsadó lettem.

– Micsoda? – nevetett nagyot a foglalkozásomon.

– Sírköves tanácsadó.

– Na, ezt meséld el!

– Kérned se kell. Na, ez úgy történt, hogy mint említettem, kerestem valami jobb munkahelyet, mert a meglévőn olyan rapszódikus volt a munkaidő, hogy 17 napos munkahét után azt mondta a főnök szerdán, hogy „jó hétvégét!” Vagyis volt, hogy 17 napot dolgoztunk zsinórban, aztán pedig csak hármat. Voltak székely kollégák, akik viszont addig dolgoztak zsinórban, amíg el nem készült a munka. Aztán mentek haza, várták a telefont, hogy hívják őket a következő akcióra. Ha itt voltak, nem kellett nekik a szabadnap. Nekem viszont jó lett volna valami rendszeresség. Az egyik ilyen nagyon hosszú hétvégén végigjártam a Kozma úti sírköveseket. Ráadásul télen, tehát gondolnivaló, hogy sehol nem marasztaltak. Legjobb esetben felírták a számomat. Az egyik ilyen vállalkozó aztán fel is hívott, hogy megadhatja-e a számomat egy érdeklődőnek. Hozzájárultam. Hamarosan fel is hívott egy ajánlattévő. Teljes munkaidőbe keresett műkövest, de ragaszkodott hozzá, hogy legyen szakmunkás bizonyítványom. Nem gond, mert van, de még soha nem kérték. Megbeszéltük a személyes találkozót. Felültem a buszra, és irány Kőbánya!. Elég lelakott lakóövezetbe vitt az utam, de hát a műköves műhelyek nem villanegyedekben vannak. Nagyon cigány környéknek látszott. A megadott ház kapujában meg is torpantam, de ha már eljöttem – gondoltam – csak bemegyek. Az utcára néző házat nagy valószínűséggel még Richter Gedeon építtette a gyógyszergyári munkásai számára. Téglaburkolás, felújítás előtti állapot. A vaskapu még megvan, csak a zár hiányzik belőle. Nem baj, mert legalább bejutok az udvarra, ahol picike sorházakat találtam, köztük füves udvar. Egyik oldalnak még külön kerítést is építettek. Mondhatnám, előkerteknek. Itt nincs műköves műhely, az egyszer már biztos. Erőt kellett venni magamon, hogy becsengessek.

A szőke fiatalasszony betessékelt a lakásba. Rózsaszín falak, fehér étkező. Nem téveszt meg a szőkeség, ez cigányasszony. Ami önmagában nem baj, de óvatosságra int. Mint elmondta, főállásban virágárus, a sírkő csak kiegészítő tevékenység, de most fejleszteni akarja. A testvérbátyja sírköves, de gránittal foglalkozik vidéken. Közvetlenül Kínából vásárol. Na, ha ez igaz, nem kispályás a család.

– Hol lenne a munkahely? – kérdezem.

– Hát itt. – mutat a füves udvar felé.

Aztán látva, hogy kétségeim vannak, még az utcai épület pincéjébe is levisz, ahol vázákat, virágtálakat kellene készíteni. Van is neki egy Józsi bácsija, csak be kellene tanítani.

Hosszú, egykarú lépcső visz le a pincébe, ahol a vas födémgerendák néhol alá vannak dúcolva. A padló földes, egyenetlen. Egyértelműen alkalmatlan ez a hely is műhelynek.

– Hol jön le az anyag. és hol jut fel az áru?

– Hát itt – mutat a hosszú, meredek lépcsőre. – Küldi a bátyám a fiúkat, és kihordják.

Még most se értem, mit akar. Kimegyünk a felszínre, s újabb kérdést teszek fel.

– Hol lenne a csiszolás?

– Itt az udvaron.

– Mit szólnak a szomszédok a porhoz?

– Semmit. Miénk az udvar.

– Ne haragudjon, de megéri kiegészítők öntésére egy főállású műkövest tartani? Ráadásul ez a környezet egyértelműen alkalmatlan a munkára.

– Ne törődjön maga azzal!

 

A végén mégis kiderült mi a lényege az ajánlatnak. Az se baj, ha nem dolgozok, csak hagy vegyen fel a céghez. Kell a szakmunkás bizonyítványom, hogy bemehessen dolgozni a temetőbe. Na, most már csak azt nem értem, hogy az öreg szaki - aki megadta a számomat - miért segít ebben, hiszen éppen ő panaszkodott, hogy előző évben az új vállalkozók kitúrták a temetőből a régieket, mert alájuk vállaltak. Ráadásul nem végeztek minőségi munkát, s ezzel a szakmát is lejáratták. Ebben az évben szigorítottak a feltételeken. Csak az a vállalkozás dolgozhat a budapesti temetőkben, amelynek együttműködési szerződése van a temetkezési intézettel. Ennek persze feltétele, hogy legyen a cégnek szakembere. Vásározók, hulladékhasznosítók, kereskedők kizárva. Vagyis kell nekik egy szakember. Így jöttem én a képbe. Nekem viszont volt bejelentett, teljes munkaidős állásom. Ezt is áthidaltuk, miután felajánlott negyvenezer forintot. Ezt meg is kaptam, amikor megírtuk a munkaszerződést napi 2 órás tanácsadói állásról.

Eltelt egy hónap, és úgy gondoltam, esedékes a következő fizetésem. Jelentős segítség, hogy állományban vagyok, ennyit megér, hogy tudnak dolgozni. Ezt nem is vitatta a „munkaadóm”, viszont állítása szerint, még nincs meg az intézettel a szerződés. Nem hittem neki. Elmentem a csepeli temetőbe. Azért éppen oda, mert az volt gyalog a legközelebb. Az irodában az úr elzárkózott a kérésem elől. Nem adhat ki olyan adatot, hogy van-e szerződésük az általam megnevezett céggel. Elmondtam neki, miről van szó. Utánanézett.

– Itt van. Hogy hívják magát?

– Horváth Gyula.

– Van szerződés, jöhet dolgozni!

Ekkor átvillant az agyamon, hogy akár maszekolhatnék is a bt helyett, hiszen az én nevem a varázsszó a belépéshez, de semmilyen feltétel nincs meg az önálló munkámhoz. Legfőképpen a megrendelés hiányzik. Talán lehetne üzletelni a gondnokkal, de nem is próbálkoztam.

Este felhívtam a főnökömet.

– Mi újság a szerződéssel?

– Még most sincs meg.

– Szerintem pedig igen. Kettőnk közül valaki nem mond igazat, és az nem én vagyok.

– Na, mondja! Tud valamit?

– Igen, tudok. Azt mondta a temetőben az ügyintéző, hogy nem úgy működik a szerződéskötés, hogy hónapokat kell várni. Ha megvannak a feltételek, azonnal megkötik, s már lehet is dolgozni.

– De még nem dolgozunk. Majd ha elkezdjük a munkát, fogok szólni, s akkor jár a fizetés is.

 

Na, dörzsöltem a tenyerem. Ezt elintéztem. Fogom kapni a havi negyvenet. Teljesen potyán, hiszen nem teszek érte semmit, csak a nevemet adtam. Egyszer nekem is bejöhet egy kis potyapénz! Büszke voltam magamra, amiért kiálltam a saját érdekemért. Ez az állás már korábban is öntött belém egy kis bátorságot. Amikor megkötöttük a szerződést, másnap a főállásomban előadtam a főnöknek az igényeimet. Miért is ne? Ha nem tetszik az öregnek, az se gond, van másik állásom.

– Arról volt szó, – mondtam – hogy hajlott koromra való tekintettel annyi lesz az órabérem, mint a Robié.

– Jaj, elfelejtettem, hogy a Robertnek most emeltünk ötszáz forintot.

Vagyis, nem kaptam meg a különbözetet. Sebaj, legalább megpróbáltam. Mondtam a következőt.

– A hétvégi munkáért felárat kérek, hiszen az már a szocializmusban is úgy működött. Szombaton másfél, vasárnap dupla fizetés.

– Erről szó se lehet. Nem kell bejönni!

Na, ez se vált be.

– Közlekedési hozzájárulást kérek.

Itt már sikerült napi hatszáz forint benzinpénzt kicsikarni, ami ugyan semmire sem elég, főleg, hogy egy héttel később összetörtem a kocsit. Ekkor jó lett volna, ha a főnök legalább a roncs elhelyezésében segít, de ez már egy másik téma.

– Megkaptad végül a cigányasszonytól a tanácsadói fizetésedet? – kérdezett közbe Tibi.

– Hol is tartottam? Ja, igen. Eljött a következő tizedike. Érdeklődtem, de még mindig nem kezdték el a temetői munkát. Legalábbis ezt állította. Volt megint szabadnapom, elmentem a rákoskeresztúri köztemetőbe. Ez a legnagyobb a városban, gondoltam itt a központja a temetkezési intézetnek. Az ügyintéző készséges volt, beküldött a főnöke irodájába.

– Igen, dolgoznak. Megnézzem mit csináltak?

– Nem fontos, csak ez érdekelt.

Jönnek még, be vannak jelentkezve. Szóval maga a szakemberük. Megadjam a jogászunk számát?

– Az nem árt, de azért szeretnék ezzel az asszonnyal (mármint a munkaadómmal) megegyezni. Még teszek egy próbát. Mindkettőnk jobban járna.

 

Telefonáltam, mondván, hogy ha nem ad fizetést, viszem a felmondásomat. Nem hatotta meg a fenyegetésem, így másnap megjelentem a lakásán a felmondással. A férje jött ki a deszkakapuhoz, s ott helyben aláírta a példányomat, amivel mentem is a Fiumei útra, a jogászhoz, hogy bemutassam neki.

Szemrevaló fiatal nőhöz vezetett be a kapus, aki mondta, hogy már várt. Lefénymásolta az aláírt felmondásomat, s megállapította, hogy ezzel kellemetlen helyzetbe került a bt. Ebben azért nem voltam annyira biztos, hiszen legfeljebb keresnek másik balekot. Gonosz kis lelkem azért remélte, hogy kicsit kitoltam ezzel a hazudós virágárussal.

 

Ennyi volt a tanácsadói állásom története. Ez volt az egyetlen eset, amikor munka nélkül sikerült pénzt szereznem. Kevesebbet ugyan, mint ami benne volt ebben a bizniszben, de ez se semmi.

 

 

*

Itt ragadtunk tehát éjszakára Radebergben. A vezetőfülkében ketten nem tudunk lefeküdni, a raktér pedig nem igazán komfortos, még ha nem is nagyon süllyed a hőmérséklet nulla fok alá. Az elmúlt napokhoz képest megenyhült az idő, de ez még így is kevés. Felébrednék a lemezhangra, ahogy a reszketéstől hozzáverődik a fejem a padlóhoz.

Szállást kell keresnem, de ha vonatra nincs pénzem, nyílván szállodára se. Na, most áldom a szerencsémet, amiért a hundájos barátom itt dolgozik ebben a városban. Hívtam telefonon, de nem vette fel. Eltelt egy óra, amikor visszahívott.

– Szervusz Gyuszi barátom! Mondta az asszony, hogy itt vagy. Amikor hívtál még melóztam. Mi van veled, hogy kerültél ide?

– Sora van ennek, mint a rétestésztának. Szállás kellene éjszakára. Tudsz segíteni?

– Megoldjuk. Hová menjek érted?

 

Radeberg

 

 

Tibi eredetileg internetes ismerős. Néhány hónapja voltam tagja a Hyundai klubnak, amikor ő is beregisztrált. Azt írta bemutatkozásként, hogy „Úgy gépelek, mint a villám. Hol ide csapok, hol oda” Határozottan tetszett ez a megnyilvánulása, s ennek hangot is adtam a klub fórumán. Neki viszont az tetszett, hogy nekem tetszett. Megjegyeztük egymást egy olyan virtuális társaságban, ahol személyesen nem is ismertük egymást. Voltak ugyan találkozók, de mi még mindketten újak voltunk a csapatban. Legelső személyes találkozásunk akkor esett, amikor a párom és én szerveztünk találkozót Bogácsra. Először még csodálkoztam is rajta, milyen fiatal. A nickneve nagyon hasonlított egy másik tagéra, és kettejüket összekevertem. A „villámcsapkodás” felemlegetésével tisztáztuk, ki kicsoda. Egymás polgári nevét nem is tudtuk, de a klub tagságának nagy részével szintén így voltunk. A fórumon nem használtuk, így nem mond számunkra sokat valamilyen Jóska, vagy Pista, ha a „társalgásaink” során nem így ismertük egymást. Következő évben megint Bogácson találkoztunk, ahová ekkor már 15 fős társaságot hozott magával Szentesről. Voltak onnét más klugtagok is, így Szentes képviseltette magát legnagyobb létszámmal. Még a pestieken is túltettek. Ez a nagy társaság okozta végül, hogy Tibit nem hívtuk el az otthonunkba. Nem lehetett úgy hívni, hogy a többiek ne jöjjenek. Persze a kempingben együtt voltunk így is. Aztán ő szervezett Szentesen egy szilvesztert. Mi a nejemmel kicsit késtünk a megbeszélt időponthoz képest, így nekünk nem foglaltak szállást a szállodában. Viszont felajánlotta, hogy ha befejezzük a kultúrházban a bulit, náluk aludjunk. Végül nem vettük igénybe a felajánlást, inkább hajnalban hazaindultunk. Azóta nem találkoztunk személyesen, de tudunk egymásról ezt-azt az Internet jóvoltából.

Szentesen tehát nem éltem a felajánlott szállással, de most élnék a lehetőséggel.

 

Kezdett sötétedni, amikor megláttam a bordó Hyundai Elantrát. A furgonban üldögélve már kezdett fázni a lábam. Van ugyan állófűtés, de valamiért nem kapcsolta be a sofőr. Talán az is elromlott? Nem tudom, nem is érdekel, én már befejeztem vele a közös utat, azt hiszem. Bár még nem esett róla szó, de reméltem, hogy a Tibi barátom – vagy valaki a kolóniából – hazamegy a hétvégén. Noha még csak szerda este van, ezt a két napot valahogy kihúzom.

Megszólalt a telefonom. Meg se néztem, mert feltételeztem, hogy ő hív. Kiszálltam a furgonból, s láttam, hogy az én barátom a kocsiban ülve a fülére tartja a telefonját. Amikor meglátott, letette. Túlzásba visszük már ezt a dolgot. Nyílván tudta, hol, és milyen kocsit kell keresnie, ezért talált ide. Kiszáll, és benéz az ablakon. Hát nem? Nem. Rám csörög telefonon 5 méterről.

Megesett, hogy a homlokzati állványon hívott fel a főnököm, akiről tudtam, hogy ott van lenn az udvaron. Kinéztem a háló résén, hogy élőszóban mondhassa, mi a kínja. „Vedd fel bazmeg, ne kelljen kiabálnom” Mentségére szolgál, hogy én kb 20m magasan voltam. Na, de akkor is! Miért kell mindig telefonon értekezni? A fiam barátnője 3 órát telefonált egyszer egy szuszra. Nem kizárt, hogy volt több ilyen alkalom, én egyről tudok. Vele kapcsolatban megesett az, hogy elküldtük a 100 forintos boltba gumiért a kávéfőzőbe. Megbeszéltük, hogy kizárólag csak a mi készülékünkhöz valót vegyen. A boltból felhívott, hogy milyen van. Mondtam, hogy az nem kell, kizárólag olyat hozzon, amit megbeszéltünk. Ezzel ismét megbeszéltük, amit kellett, így én letettem. Két perc múlva megint talált egy vélhetően jó méretet, megint felhívott. Újból elmondtam, immár harmadszor, hogy ne vegye meg. Ezen nincs mit rugózni tovább, meg van beszélve. Ezután, abban a hitben jött haza, hogy haragszom. Egy frászt! Miért haragudnék? Amiért nem csacsogtam vele teljesen feleslegesen? Megbeszéltük személyesen. Sőt! Ha 10 perccel később hazaér, megint megbeszélhetjük, noha nem értem, mit kell még ezen beszélni? Néha már visszasírom azt az időt, amikor még csak kiváltságosoknak volt telefonja. Amikor elkerültem a szülői háztól, legjobb esetben is csak havonta engedtek haza a kollégiumból. Közben csak levélben tudtunk kommunikálni. Azt se vittük túlzásba. Ha valami gondom akadt, meg kellett oldanom egyedül. A tájékozódásban – itt a közlekedésre gondolok – csak a papír térkép segített, ami nem volt igazán részletes. Ha kerestem egy címet, kérdeznem kellett, vagy mentem érzésre. Egyszer Virágh Miki barátom a könyvesboltban az Egyesült Államok autós térképére kérdezett rá. Azt hitték róla, hogy gond van az elméjével. Ma már könyves bolt se kell hozzá, egyszerűen megnézem a google map-on. Nem csak azt, hogy melyik úton jutok el valamelyik városba, hanem azt is, hogy milyen cégtábla van az ajtó fölött a keresett címen.

Jójó, nem gondolom komolyan, hogy jobb volt az a korlátozott lehetőség, de néha bosszant, hogy mindenki az okostelefonjával társalog. Noha, azért az tetszett, amikor a fiammal „beszélgettünk” (valójában írásban társalogtunk) Tudtam, hogy délután 5 órára megy dolgozni. Azt is, hogy nap közben kirándulni volt. Néztem az órát, és rákérdeztem, hogy nem kell-e még indulnia? Válaszolt, hogy már a vonaton ül. Aztán miközben társalogtunk, elérkezett a munkakezdés ideje. Tudtam, hogy egy aránylag hosszú szakaszt gyalog kell megtennie. Rákérdeztem, hogy nem késik-e még el? Erre jött a válasz, hogy éppen most érkezett meg. Én a társalgás során nem érzékeltem, hogy otthon ül, vagy vonatozik, vagy akár gyalogol. Ezt azért nem cserélném el a havi levélváltásra. Na, akkor mi bajom is van? Jól van na! Semmi.

Tényleg nem kellene fanyalognom, hiszen az sem egy utolsó élmény, hogy én Miskolcon vagyok, a párom Bogácson, a fiam Londonban, a lányom Berlinben, és beszélgetünk. Vagy mint ezen a túrán is elérhetek szinte bárkit, akit akarok. Ha egy teljesen idegen vidéken keresek valamit, csak megnézem az Interneten. Saját gps-em ugyan nincs, de ezektől a kamiontúráktól eltekintve, nem lépek ki Magyarországról. Ott pedig elég jól elnavigálok. Ha kell, kérdezek.

 

Tibinek most nem kellett a németektől kérdezni, hogy nem láttak-e engem. Rám talált a megbeszélt helyen. Kiszállt a kocsiból, és teljesen hagyományos módon (nem úgy, mint a repperek, meg a romák) kezet fogtunk, majd miután mindketten hűvösnek éreztük ezt az üdvözlést, megöleltük egymást. A puszit azért elhagytuk, az a lányoknak jár.

A furgonos Tibitől elköszöntem. Megbeszéltük, hogy holnap még rám csörög, ha elindul. Nem tudom mi szükség már erre, de hagy csörögjön. Majd legfeljebb jó utat kívánok neki. Én már a köszörűsöktől remélem a hazajutást, csak két napot kell kihúznom.

Meglepően rövid volt az utunk a munkásszállóig. Tibi bemutatott minden jelenlévőnek, akik közül természetesen senkinek nem jegyeztem meg a nevét. Megmutatta az ágyamat, ahonnét egyik társuk nemrég ment haza, s csak a jövő hétfőn jön vissza. Én rögtön rátértem a lényegre.

– Mentek haza a hétvégén? El tudtok vinni engem?

– Hová mennél? – kérdezett az egyik srác, aki éppen a vacsorafőzéshez készülődött. – Tibi Dabason száll ki, mi pedig Szentesre megyünk. Jó ez az irány? Ötödiknek elférsz. Nem lesz túl kényelmes, de azért nem hagyunk itt. Csak meg kell várnod a szombat reggelt!

– Erre még alszom egyet. A furgon holnap megy Miskolcra, ami nekem majdnem a kapuig van. Ezért az egy éjszakáért is hálás vagyok. Nem tudom, mit csinálnék itt két napig, de azért köszönöm a lehetőséget.

– Mit is mondtál – fordult felém Tibi – hol van a lányod? Odaadom a kocsit, látogasd meg!

– Köszönöm barátom, de Berlin ide 100 km. Nem fogadhatom el. Nem szeretnék elveszni egyedül, pénz nélkül. Benzinre se futja.

– Nem kell ebbe benzin – mondta széles vigyorral, amiből egyértelmű, hogy dízel üzemű a kocsija.

– Gázolajra se. Ezt a szállást se tudom, hogyan hálálom meg.

– Én tudom – vágta rá azonnal – Az egyik cimborámat rábeszéltem, hogy Bogácson nyaraljon, mert az nagyon jó hely. Na, neki segíthetsz szállást keresni egy hétvégére. Azzal egálba is leszünk. Szólok is neki. Ő a másik lakásban lakik, de azt hiszem, itthon van.

– Másik lakás? Az egész házat magyarok lakják?

– Csak kettő lakást. A többi hatban többnyire törökök vannak, de ők családostól.

– Vagyis ők már inkább németek, mint törökök.

– Soha nem lesznek azok. Nem is fogadják be őket, de az igazság, hogy nem is nagyon törekednek rá.

– Tudod mi jutott eszembe? Kicsit ugyan sokáig tartott, de Szulejmán szultán elérte a célját.

– Mi van? Ez most, hogy jön ide?

– Ne lepődj meg – kezdtem magyarázkodni mosolyogva – de egyesek azt állítják rólam, hogy egyszerre három témáról is tudok beszélni, a hallgatóság pedig próbáljon követni, hogy éppen miről van szó! Ez még csak kettő. Pontosabban nem is, hiszen a törökökről beszéltünk eddig is.

– Aha! Csak most átváltottál történelemre.

– Úgy is mondhatjuk. Annak idején Kőszegig jutottak, pedig az egész keresztény Európát akarták. Most már itt vannak Az unió alkotmányából kimaradt a keresztény kultúra megemlítése is, hódíthat az iszlám! Csak idő kérdése.

Hol őseink nyugszanak

 

Még este tanulmányoztam a város térképét. Beazonosítottam, hol vagyok én, és hol vár javításra a furgon. Gyalog se lehet messze. Itt, a magyar kolóniában az egyetlen ismerősöm reggel elmegy dolgozni, a többiekre pedig nem akaszkodhatok rá. A napi program úgyis az egyedül csámborgás lenne a városban, abba pedig belefér, hogy megnézem, hogy áll a javítás.

Tibi fölém állt. Nézte, mit tanulmányozok, de nem szólt semmit csak amikor a facebook oldalamat nyitottam meg.

– Azt a fazont én ismerem – mutatott az egyik képre. – Nem a Rallysta?

– De igen. Csak egy kicsit megöregedett a szentesi találkozásunk óta. Meg lefogyott. Megnéztem nemrég az akkor készült videót. Csak úgy rengett a hája tánc közben. Jót tett az alakjának, hogy hazament Szatmárba. Emlékszel még miről beszélgettetek?

– Hogyne. Munkát ajánlott. A béren kívül még azt is fizette volna, hogy naponta járunk öten Szentesről Pestre húzgálni neki a kábeleket.

– Így igaz. Ezek szerint nem ment rosszul a vállalkozása. Három hónap múlva pedig nem volt munkája. Próbálkozott még egy sofőrszolgálatnál, de végül hazament Romániába. Helyrejött a kapcsolata, született egy lánya…nem találkoztunk azóta se. Amíg rádióztam, néha bekapcsolódott az adásba, aztán az is elmaradt. Beszéltem vele a fogyasztáscsökkentő találmányáról, de mostanában már csak a képeit nézegetem.

– Én pedig még azon a nyáron nekivágtam Németországnak. Hány éve is volt?

A kérdésre nem várt választ, ő se számolt utána, így csak lógott a levegőben. Na, de nem lényeges. Az már inkább, hogy nem is tervezi hazaköltözni. Nem beszéltünk róla, de tudom, hogy most sehol nincs otthon. Itt csak annyi időt tölt, ami feltétlen szükséges. Eljárnak kirándulni, piknikezni, de csakis magyar társasággal. A német nyelvet se ismerik csak amennyire muszáj. A lehető leggyakrabban mennek haza Magyarországra, de –legalábbis a Tibi esetében – ott sincs egy fix pont, mint például nekem a szülőfalum. Ő is belakta már az ország nagy részét. Dél-dunántúli gyerek, aki elkerült…nem is tudom hová, hiszen technikás katonaként több helyen is élt. Én, már mint szentesi lakost ismertem, most pedig ingázik Radeberg és Dabas között. Hol is van a hazája?

 

Hm. Erről eszembe jutott egy pincuri versikém:

 

Fiam Londonban, lányom Berlinben

Én Pesten, vagy Miskolcon

Mégis Bogács a hazám, az igazi otthonom

 

Vagy mit tudom én! Fél év ott lakás elég volt ahhoz, hogy Csepelre is úgy tekintettem, úgy mentem vissza hathét szünet után, mintha haza mennék. Egy év után már Miskolcra is hazajárok otthonról. Bogácson elvégzem a ház körüli teendőimet, s máris viszket a talpam. Egy öreg kollégám érdeklődött, hogy rendben van-e a telek? Telek? Nekem nincs telkem. A bogácsi házra, kertre gondolt. Ifjú korunkban felröppent a hír, hogy elköltözünk Gyöngyösre. Nem volt semmi alapja, nem tudom, ki értett félre valamit. Aztán az egyik szomszédommal elemeztük a dolgot.

– Képes lennél elmenni? Itt hagyni a házat, a két kezed munkáját?

– Képes. Ha a boldogságom, az egzisztenciám, a családom jóléte múlik rajta, egyetlen zokszó nélkül. Ez csak egy ház. Tőlünk, a benne lakó családtól válik otthonná.

 

Igaz, mostanában megesik, hogy leülök az apu sírja mellé, és csak ott ülök, mélázok, elmélkedek magamban. Nem apuról – bár nyílván róla is – hanem mindenféléről. Nem vagyok egyébként az a temetőbejáró fajta. Nem viszolygok tőle, mint sokakkal ez megesik, hiszen nekem speciális viszonyom van a temetővel. Mint egykori sírköves, sok időt töltöttem a halottak között. Sok temetésen részt vettem, segítettem a koporsót leengedni, majd lefedni, lebetonozni. Hálával gondolok a bükkzsérci református papra, aki temetéseken mindig külön megköszönte az én munkámat is. Egy alkalommal, amint a sírhoz ért a menet élén, megkérdezte tőlem, hogy hova álljon. Oda állt volna, ahol neki teszik, de jól esett, hogy megkérdezte.

Szóval újabban elüldögélek ott, ahol az őseim nyugszanak. Amikor Tamás fiam még kicsi volt, kivittem a falu túloldalán a Jató tetőre. Mutogattam neki, mi merre van. Túl kicsi volt még ahhoz, hogy megértse, melyik háztető vonalában, melyik fa mellett kell felismernie…például a mama házát. Vittem magammal egy csövet, amin keresztül pontosan azt látja, amit mutatni akarok neki. Persze így se biztos, hogy sikerült. Nem is lényeges. Az volt a fontos, hogy mutathatom. Évekkel később felfedezte ő magának. Akkor még a temetőben fehérlő sírköveket libáknak azonosította be. Tényleg olyan. Sok kicsi fehér valami. A libát már ismerte a temetőt még nehéz lett volna megmagyarázni. Felnőtt korában aztán dolgoztunk is együtt. Ástuk a sírhelyet, betonoztunk, síremléket építettünk. Nem szerette igazán…bár az igazat megvallva én sem. Ehhez értettem, ezzel kerestem a kenyeremet. Szívesen vettem volna, ha átveszi tőlem a vállalkozást, de nem vágyott erre. Nem is erőltettem, hiszen nehéz kenyér ez. Tanult, amíg lehetett, aztán rájött, hogy semmit nem ér az iskoláival. Londonban él majdnem 4 éve, de nem szeret ott lenni. Végleg szokott hazajönni, mint most is, de aztán rájön, hogy még most se tud itthon megélni. Ha megtelepedett volna Londonban, bánná a fene, hogy nincs velünk, csak boldog legyen! A lányom már sok éve elköltözött a szülői háztól, az ő távollétét jobban viselem. Talpraesett gyerek, mindenhol feltalálja magát. Ha nem tetszik a helyzet, odébbáll, s kezd valami mást. Két hónap után megvette a berlini egész éves bérletet. Ez azt jelenti, hogy hosszú időre tervez.

 

Aztán ott van még a párom, akiről eddig említést se tettem. Hundájklubos barátaink elismeréssel nyugtázták, hogy harminc…valahány éve vagyunk együtt. (attól függ, éppen hányadik házassági évfordulónkhoz gratuláltak.) Azért említem éppen a klubot, mert köztük talán többségben voltak, akik nem az első párkapcsolatukban éltek. Mi jól bírjuk. Az évek során felvetődtek mindenféle gondolatok, de kitartottuk immár 36 éve egymás mellett hűségben, s ez már azt hiszem így is marad az elmúlásig.

Igen, hűségben.

Ez az utazás, a benne lévő csajozós történettel együtt csak a fantázia szüleménye, de a közbeszúrt gondolatok mind igazak, mind őszinték. Nagyon találó a magyar nyelv. Azt mondja, hogy feleség. Igen. A párom nélkül csak fél ember lennék. Mi ketten egészítjük ki egymást, együtt alkotunk egy egészet. Belegondolni is rossz, hogy ennek a kapcsolatnak úgy lesz vége, hogy egyikünk magára marad. Nem tudni melyikünk, de annak lesz könnyebb, aki előbb megy el. Hiszen ennyi éven keresztül jóban-rosszban együtt, eggyé váltunk Ő a másik felem. Már olyan, mintha ő is én lennék. Ha elveszítem, saját magamból veszítek el egy részt.

 

Na, elég ezekből a gondolatokból, hiszen semmi nem indokolja, hogy ilyeneken tépelődjek. Jó esélyünk van még egy hosszú öregkorra együtt. Együtt? Most is otthon hagytam egyedül.

 

*

A köszörűs barátomtól úgy váltam el, hogy talán nem leszek már itt, amikor megjön a munkából. A városnézésre persze nem vittem a csomagomat, hiszen a furgonos azt mondta, rám fog csörögni. Ráérek akkor dönteni, és a pakkomért is eljöhetünk. Itt mindig van itthon valaki, be tudok jutni a lakásba. Emlékszem arra a bécsi napomra, amikor a kajával telerakott diplomatatáskával sétáltam a városban, mert nem volt hol hagynom. Baromira nehéz volt. Most pedig egy jókora hátizsákom van. Ne cipeljem, ha nem muszáj!

 

A műhely kapujánál nem találtam a kocsit, ebből gondoltam, hogy már be is állt. Érdeklődni nem mertem, hiszen nem tudtam volna elmagyarázni, mit keresek. Végigjártam a közeli utcákat. Messzire nem mertem elmenni, mert ha szól a sofőr, hogy indul, itt akartam lenni a közelben. Egyre jobban féltem attól, hogy itt hagy. Reggel még hezitáltam, melyik hazajutási lehetőséget válasszam, de már egyre inkább hajlottam arra, amelyikkel hamarabb hazajutok. Vagy legalább hamarabb indulok. Az se elhanyagolható különbség, hogy a furgon a kapuig visz, míg a szentesiek kitesznek valahol az ország közepén.

Már közel jártunk a délhez, amikor az udvarról a furgonos Tibi meglátott.

– Mégis jössz velem?

– Megyek – válaszoltam határozottan.

 

Aztán eszembe jutott még gyerekkoromból egy falvédő felirat: „Bármerre visz sorsom útja, hazavágyom csendes kis falumba”

Csendes? Azt azért nem mondanám, hiszen egy pezsgő nyaralóhely, rengeteg szórakozni vágyó emberrel, s ott vannak még a cigányaink, akik okkal, ok nélkül mulatnak úgy, hogy zeng tőlük a falu. De nekem mégis ott van a hazám. Ott a helyem, ahol az őseim nyugszanak!

 

Tartalom:

 

 

 

 

 

 

 

 

Horváth Gyula

Kamiontúra 7

Napfényes Itália.

 

Imádom ezt az országot. Nem szeretnék olyanokat kijelenteni, hogy a leginkább ilyen, vagy olyan. A komámtól hallottam, hogy Split, Európa legszebb városa. Nem hittem el neki. Én ugyan nem jártam ott, csak képeket láttam. Ma már megnézhető akár műholdképen is. Olyan, mint a többi dalmát város. Lehet szeretni, vagy nem szeretni, de azt kijelenteni, hogy a legszebb…jó, azt is lehet, de szerintem megmosolyogtató kijelentés. Meg is kérdeztem tőle, hogy talán látta már az összes többit? A menyem Skóciáról jelentette ki, hogy a legszebb ország. Neki se hittem el. Jártam már néhány európai országban. Mindegyikben akadt olyan, ami tetszett. Érdekes módon, Belgiumban azt találtam szimpatikusnak, hogy kevésbé élére vasalt, mint Németország. Ettől olyan magyarabb. Nem akarom most országonként elsorolni, hogy mi volt benne számomra megkapó. Ami leginkább hatott rám, az Itália. Mondhatnám Olaszországnak is, de emígyen romantikusabb.

Vitathatatlan, hogy a napfény jótékony hatással van az ember hangulatára, de az utóbbi években Magyarországon se nagyon szenvedünk hiányt napsütésből, nyári forróságból. Ez, önmagában nem lehet vonzó. Bár, egy januári séta a nyíló vadvirágok közt, a hozzám hasonló romantikus lelket leveszi a lábáról. Az összes kamiontúrám közül a dél-itáliai utat érzem leginkább szívmelengetőnek. Pedig valójában semmi olyat nem láttam, ami egy útikönyvben érdekes lehet. Megélni azt az utat, persze teljesen más, mint olvasni róla. Bizonyára azt a tájat is meg lehet unni, de én akkor láttam először több száz kilométer hosszan elhúzódó olajfaültetvényt, meg leánderből autósztráda elválasztó sövényt. Még a kőbányák is tetszettek. Számomra óriási élmény volt még az is, hogy a térképpel egybevetettem a valóságot. Ezt megtettem más utakon is, de ez volt számomra a leglátványosabb.

Emlékszem arra a lengyelországi hétvégére, ahol dél olasz vendégek is voltak a társaságunkban. Felkínálták a lehetőséget, hogy látogassuk meg őket odahaza, de ősszel javasolják, vagy tavasszal. Nyáron csak abban az esetben, ha szeretjük a meleget, mert náluk 40 fok szokott lenni. Nos, manapság – mint fentebb utaltam rá – már nálunk se ritkaság. Nem próbáltam ugyan, de feltételezem, hogy a tenger közelsége miatt elviselhetőbb ott a 40 fok, mint nálunk. Majd elmesélem, ha úgy hozza a sorsom, hogy megtapasztalhatom.

Nem csak a dél vonz, hanem az egész ország a maga változatosságával. A végeláthatatlan síkság, ami alig emelkedik néhány méterrel a tengerszint fölé, háttérben a havas hegyekkel. Első utamon meglepve tapasztaltam, hogy miután túljutottunk a Pó-síkságon, meg a lagúnák vidékén, mekkora hegyek közé vitt az utunk. Pedig tudtam, hogy hegyvidék, de nem hittem, hogy ekkora. A térképre kiírt adatok nem elég szemléletesek. Ha oda van írva, hogy egy hegycsúcs 2000m, esetleg 3000 m magas, tudomásul veszem ezt az adatot. De mennyivel másabb a valóságban látni! Megélni az utazást, amíg feljutunk – ha nem is a csúcsra – a hegy derekáig. Akkor lepődünk meg, amikor a visszaúton rohan lefelé az üres autó, egészen a tengerig. Filmeken láttam már sokszor ilyen tájakat, de az csak film.

A lombard tájat a Pó-síksághoz hasonlóan az Alpok hegyei koszorúzzák, de ez már nem annyira sík. Első alkalommal éjjel jártam erre, Akkor úgy tűnt, hogy az autósztrádáról nem is látni a tájat, hiszen vagy iparterületek, vagy hangfogó falak takarják. Aztán a visszaúton megnyugodtam. Igaz, hogy a sztrádát igyekeznek távol vezetni a településektől, de ez sok esetben lehetetlen. Nem igaz tehát az a gonoszkodó megjegyzés, hogy a túráimon nem is látok semmit. Látok. Látok több száz éves tanyákat. Némelyik romos, mások viszont lakottak, látni a gazdálkodás jeleit. Látok szintén sok százéves kicsi várakat, amelyek egykor óvták a környéket. Látok gondozott szántóföldeket télen is, hernyótalpas traktort, és háromkerekű Piaggo haszonjárműveket. Látok kertészeteket, szőlőket, dióültetvényt, távoli tavakat. Aztán láttam a Brenner hágóra vezető utat a Dolomitokon át. Ahol nem hittem a szememnek, mert az utat lejtősnek éreztem, de szembe folyt velünk a folyó. Ahol a templomok tornyáról meg lehet tudni, hogy olaszok lakják a vidéket, vagy tiroliak. A középső országrész hegyeivel kapcsolatban el is felejtettem megemlíteni a rengeteg alagutat, a hegytetőre épített városkákat, amelyekkel nem akarták a termőföldeket elfoglalni. Az Adria kékségét sem említettem még, a végeláthatatlan üdülőkkel a parton, de nem is tudom, mit vegyek előrébb. Még a Trieszti öbölről se tettem említést, aminek a klímája leginkább nekem való, ahonnét egy álltóhelyből bámulhatom három ország kikötőjét….

Azt Mondja Sanyi, hogy: Irány a napfényes Itália!

Inntal fordítva

 

Indulás Würtzburg, főpályaudvaráról. Nagy szerencsém van, hogy ide be lehet jönni kamionnal. Nem tudom, hogy jutottam volna ki innét az autobahn-ra. Valójában már az is elég meglepő, hogy egyáltalán önálló közlekedésre szántam el magam külföldön. Legalább, ha lenne velem akár egy másik perfekt magyar! Akkor ketten lennénk elveszve. Összeadnánk a tudásunkat, és majd csak jutnánk valamire. De egyedül eléggé kétségbeejtő, ha eltévedek. Nem tudok senkitől megkérdezni semmit. Vagyis meg tudom kérdezni, csak aligha fogja megérteni. Persze ne legyek nagyon elszállva magamtól, hiszen gyakorlatilag ugyanúgy közlekedtem, mint láttam néhányszor, hogy egy kisgyereket Egerben felrakott az anyja a buszra, Bogácson pedig várta a nagymama a megállóban. Csupán annyi a különbség, hogy Roze-Mari nem bízott rá a mozdonyvezetőre. Magamnak kellett kitalálnom, hányadik megállóban szálljak le. Na, de elég izgalmas volt ez így is. Volt rá négy órám, hogy izguljak azon, nehogy elvétsem. Közben el is álmosodtam, de nem mertem elaludni. Bár nem volt ez a négy óra olyan vészesen hosszú, hiszen elfoglaltak a gondolataim. Elég sok szokatlan dolog történt velem az elmúlt napokban, amit kielemezhettem. Közben bámulhattam kifelé az ablakon, hiszen teljesen idegen tájon utaztam. Vagyis nem teljesen idegen, hiszen az A3-as is itt vezet, amin már többször is jártam. Térkép nélkül nem sok mindent tudtam beazonosítani.

Hegyek, völgyek városok, folyók. Amit egyértelműen felismertem, az a Main-Rhein Flughafen Frankfurtnál. Nem kell különösebb képesség egy ekkora repülőtér felismerésére. Na, meg a Majnát is felismertem. Sőt Würtzburgot is. Itt ugyan még nem jártam, csak messziről láttam a fellegvárat, amiről Sanyi kitalálta, miből ered a fenség, és az alattvaló kifejezés. A földrajzi elhelyezkedésükből. A fenség, fenn lakik a hegyen, az alattvaló pedig alant, a völgyben. Ugye milyen logikus?

Innét indultunk tehát az alattvalók közül, és felhajtottunk a highway-re, ami pedig magas utat jelent. Na, de elég is a nyelvészkedésből, hiszen ezen a highway-n fenn is akadtam, hiszen az olaszok sztrádának, az angolok motorway-nak, a németek autobahn-nak nevezik. Akkor kik mondják high-nak? Na, de végül is mindegy.

Sanyi kocsit hajt, én pedig elterpeszkedem. Amennyire a mögöttem lévő ágy engedi, hátradöntöm az üléstámlát. Levetem a cipőimet, lábaimat összefonva felnyújtom az ablakba. Csak arra kell ügyelnem, hogy ne érjen az üveghez, mert hideg. Bámulhatom tovább a havas tájat, de most már teljes lelki nyugalommal tehetem. Biztonságban érzem magam, semmire nincs gondom. Várok néhány hetet, és Sanyi hazavisz.

– Merre megyünk?

– Olaszba.

– Azt tudom, de hol kelünk át az Alpokon? Kinéztem egy utat, a Bodensee mellett.

– Nem sokkal rövidebb. Meg egyébként jártál már arra is. München felé megyünk, és Kufstein, Innsbruck vonalon megyünk felfelé az Inn völgyén. Ott még csak lefelé jöttél. Felkapaszkodunk kétezer méterre…na várjunk csak…az nem ez a hágó.

­– Nem hát. A Brenner még másfélezer is alig van.

– De nagyon ismerős vagy már – mosolygott Sanyi az okosságomon. – Eljöhetnél velem a francia Alpokba is, de mostanában nincs arra utam.

– Akkor ezt túl is tárgyaltuk. Ha nincs arra utad, akkor nem mehetek. Most megyek a Brenneren fordítva, mint eddig.

– Legalább megláthatod, hogy Verona felé lejt az út, nem a víz folyásával szemben. Majd ott kell valahol a Dolomitokban éjszakázni, mert letelik a műszak, mielőtt kiérnénk a hegyek közül.

– Sétálhatnánk egyet Trento-ban!

– Ha nem sötétedne be akkorra, de besötétedik. Trento-n túl is jutunk valamivel hat órára. Egy benzinkútnál gondoltam megállni, akkor még nincs nagyon késő, biztosan lesz hely. Rovereto van ott a közelben, de a várat láthatjuk a parkolóból is. Ki van világítva. Sétálni nincs annyira közel.

– Mint a cseheknél a kecskevár?

– Hm?

– Csehországban volt kiírva, hogy Zamek Kozel, pedig elég messze volt.

– Jaa! Aha. Na, és a vacsora mi legyen? Hatkor még nyugodtan hozzá foghatunk főzni. Bor is jó lenne. Majd megállunk valahol venni.

– Nem kell megállnunk! Kaptam jóféle Rajnait. Csak legyen hozzá elég zsíros étel!

– Savanyú?

– A többi az volt, nem gondolom, hogy ez jobb.

– Ezek szerint a tejfölös zöldbab már kiesett.

– Paprikás krumpli? Ja, nem jó. Tegnap azt ettél.

– Legyen kovbojpörkölt?

 

A kovbojpörkölt mellett döntöttünk. Ezt már nagyon tudjuk, hiszen elkészítettük néhányszor korábbi közös útjainkon. Erfurtban Sanyi be is vásárolt hozzá. Csupán a bor maradt ki, de azt én hoztam Montabaurból. Nem is tudom, honnét támadt Roze-Marinak az ötlete, hogy beletegye a poggyászomba. Bár, most bebizonyosodott, hogy jó ötlet volt. Úgy szól ugyanis a recept, hogy egy-másfél deci száraz vörösbort bele kell önteni az ételbe, de előtte minőségellenőrzést kell tartani legalább két főnek. A maradékkal pedig a vacsorát kell lezárni. A kiadós beszélgetés ugyan nincs előírva, de ez már e nélkül is így alakult ki történelmileg.

– Azért ez nem furgon – nyújtózkodtam jó nagyot, ezzel demonstrálva, hogy itt mekkora hely áll a rendelkezésünkre.

– Ebben lehet lakni is, az pedig arra való, hogy gyorsan hazaérjek. Az se lenne rossz, ha saját kocsi lenne. Erről azt hiszem, beszéltem neked korábban.

– Igen, beszéltél. De olyan ez, mint a köszönés, meg a kézfogás. Inkább kétszer, mint egyszer sem. Na, majd ha nyerünk a lottón, veszek neked egyet. Vagy magamnak, és az én kocsimat vezetheted. Voltál már nálam sofőr.

–Tényleg?

– Tényleg. Igaz, csak helyi járatban. Harsányban, ahol sírköves segédként dolgoztál velem, ástad a kriptát, és a Daciámmal hordtad el a földet.

– Aha! Tudom. A nagy gazba.

– Oda. Aztán a kardán feltekerte a gazt, behúzta a difihez, és kiment a szimmering.

– Én voltam a hibás? Most akkor megfizessem a kárt? – kérdezte mosolyogva, hogy érezzem, nem komoly a kérdés.

– Nem emlékszem, mennyibe került. Csak azt tudom, hogy én kis naiv azt gondoltam, hogy elég lesz leadnom a szerelőnél két hétre, amíg elmegyek nyaralni a családdal. Mire visszajövök, kész is lesz.

– Nem lett kész?

– Hát, nem. Ott állt, ahol hagytam. Azt mondták, nem kapnak hozzá szimmeringet. Szerencsére volt Harsányban olyan ismerős, aki le tudta gyártatni. Nem volt egy elterjedt típus, meg akkoriban nem volt olyan jó ellátás, mint manapság. Most Interneten megrendelik, és már viszi is a futár. Amikor ’85-ben elromlott a nyolcötvenes Fiatom váltója, vennem kellett hozzá egy másik kocsit.

– Az lett a gyerekeknek a játszóház.

– Az. Először azért izgultam, hogy az ajtóval kárt tesznek egymásban. Amikor levágtam, akkor pedig nem lehetett őket onnét kitiltani. Nézd csak! – mutattam a folyót, ami fölött éppen áthaladtunk – Itt is egy Pó.

Ezzel arra utaltam, hogy a legelső közös itáliai utunkon, a Pó folyó torkolatát kerestem a lagúnák vidékén, de túl sok folyó torkollik ott a tengerbe, ezért sokról hittük tévesen, hogy az már a Pó.

Ezen az úton aztán minden folyót Pó-nak mondtunk. Még a Tiszát is.

– Ez a Majna. Ma már kereszteztem néhányszor.

– Régebben azt mondtad, eljönnél ide hajózni a csatornára. Mármint a Duna-Majna-Rajnára.

– Eljönnék én most is.

– Nagyon unalmas lehet itt zsilipelgetni a hegyek között. Haladatlan errefelé hajózni.

 

– Meg tudnám szokni. Na, de mi van a német asszonnyal? Nagyon hamar letelt a telelésed. Remélem, nem hoztál szégyent a magyarokra!

– Tényleg rövid vakáció volt, hiszen csak két nap. Na, de micsoda két nap!

– Nem mondod, hogy egy ágyban aludtatok!

– Dehogyis! Csak az aktus alatt voltunk együtt, utána ment mindenki a maga ágyába. – mondtam fülig érő vigyorral az arcomon. – De írtam neked.

– Nagyon szűkszavú volt az a beszámoló.

– Most részletezzem?

– Hát. Naná!

– Hétfő este a kollégád kirakott a benzinkútnál. Oda jött értem a csaj, a fia Porschéjével. Nagyon vagány kis járgány ám. Ha még maradok néhány napot, talán mehettem volna vele. Noha nem volt nagy élvezet a közlekedés, mert többször is esett a hó ebben a két napban. Kedd délután elmentünk a testvéréhez abba a boltba, ahol korábban veled néztük a díszhalakat. Vele megbeszéltük a kőfaragós üzletet. Legalább is az elméleti részét. Aztán megnéztük a Roze-Mari szüleinek a tanyáját, ahol lehetne a műhelyem. Ennyi.

– Na de, hogy sikerült becserkészned?

– Nem nagyon dicsekedhetek vele, hiszen már első este éreztette a hajlandóságot, én meg nem voltam elég határozott. Amikor elhúzódott, ráhagytam. Kedden, amikor jóéjszakát köszönt az ajtóból, kértem, hogy jöjjön be. Ő meg bejött. Reggel én viszonoztam a hálószobai látogatást. Szerdán városnézés, délután meg otthon találtuk a férjét. Korábban dumált nekem olyanokat, hogy nem is élnek valójában együtt. A fiú, aki a szomszédjukban lakik a családjával, nem is a Zigmundtól van. Azt hiszem kamu volt az egész. Na, de jól van ez így. Ha kellenek nekik a kődíszek, otthon is faraghatom. Már a sokszorosítást is kitaláltam. A kisfiam hazajön Londonból, majd ráveszem, hogy álljunk össze. Ügyes keze van a gyereknek, a finom részeket rábízhatom. Majd én csak az alapokat készítem elő.

– Mondtad, hogy Tamás jön haza. Már végleg?

– Úgy tervezi. Tényleg! Én meg nem is leszek otthon, amikor megérkezik. Most Skóciában tölt még egy hetet. Valamiért tetszik neki az a hely. Nem tudom, mit talál benne szépnek.

– Spanyolországról is sokan vannak rossz véleménnyel, én meg szeretem. Nem vagyunk egyformák. Ki ezt kedveli, ki azt.

 

 

Figyelem a hó lepte tájat, hunyorgok az erős napsütésben, mert most is elfeledkeztem a napszemüvegről. Azt gondoljuk legtöbben, hogy arra nyáron van szükség, pedig nem így van. Nem is olyan régen tapasztaltam meg miskolci sétám során, ahogy ballagtam felfelé az Avasra, hogy ha nem emelem a tekintetem a házakra, nem látok a nagy fehérségtől. Vagyis csak „hangyákat” meg karikákat, mint amikor ködben kell erősen figyelni a semmit. Pedig úgy érzem, vigyáznom kell a látásomra. Sokszor próbára teszem a szemeimet az egész napos számítógépezéssel, és TV-nézéssel. Ha nem vigyázok, tényleg úgy járok majd a későbbi túráimon, hogy csak ülök a kocsiban, és nem látok semmit. Na jó, megígérem magamnak, hogy vigyázni fogok a szemeimre.

Tetszik a táj. Nyáron szebb lenne, de most ez adatott meg a számomra, és ennek is örülök. Nem először jut eszembe, hogy sokaktól hallottam már a világ különböző tájairól elragadtatással beszélni. Németországot a szépségéért senki nem dicséri. Pedig lehetne. Igaz, Itália nekem is jobban tetszik. Éppen ma reggel láttam a vonatból többek között a limburgi dómot, ami a vörös vakolatával, a görbe tornyával, a közelébe se léphet az olasz építészetnek. Bár…a kölni dóm például…igaz, nem láttam még közelről. Aztán maga a főváros, amit sajnos még csak képekről…na, de nem is az épített környezetet mondom, hanem amit a természet alkotott. Na, most vitába szálltam önmagammal? Egy ország szépségét a kettő együttese, harmóniája adja. Az, ahogy a tájba beilleszkedik az épített környezet. Éppen egy szép megoldást láthatunk, amint Ingolstadt felé közeledünk. Jártam már erre. Tudom, hogy hamarosan a bajor alföldre érünk, csak előbb még át kell vágnunk egy kisebb hegységen. A mellettünk futó vasutat később építhették, vagy legalábbis átépítették. Sokkal kisebbek, kiegyensúlyozottabbak rajta a szintkülönbségek. Sokszor viadukton halad a pálya, de nem ritka az alagút sem, pedig itt azért nincsenek nagy hegyek. Egy olyan szakasznál haladunk el éppen, hogy kijön a vasút az alagútból, van egy állomás, majd ismét alagút következik. Az autobahn pedig olyan egyedi módon kerüli meg az előtte álló hegyet, mint amire még nem láttam példát máshol. Kettéágazik. Nem hosszabb négy kilométernél ez a szakasz, de nagyon különös, hogy nem látom a másik pályát. Kétsávos egyirányú úton haladunk a hegy nyugati oldalán, az ellenkező irányú pálya ugyanígy a keleti oldalon. Ott, úgy emlékszem, egy nagyon mély völgy is van a pálya mellett. Ezután kijutunk a nagy nyílt bajor mezőre. Jelen esetben hómezőre. Nem úgy kell persze ezt elképzelni, mint a mi alföldünket. Ez nem síkság, hanem szelíd dombok lágyívű hullámzása jellemzi a vidéket. A távoli kicsi falvak templomtornyai jellegzetesen bajorosak. Nem tűhegyes tiroliak, nem egyszerű, dísztelen süvegek, mint Flandriában, nem is négy oldali timpanonnal építettek, mint a sváboknál, hanem olyan barokkosak, mint a legtöbb magyar templomtorony, csak kissé öblösebbek, már szinte hagymakupolák. Olyan bajorosak.

Fölöttünk repülőgépek csillannak meg a napfényben. A Strauss flughafen felé tartanak. Ez azt jelenti, hogy Münchenhez közeledünk. Igaz, ez a közelség viszonylagos, hiszen a bajor főváros repülőtere legalább negyven kilométer a várostól. Nem szokatlan ez, hiszen például London repülőterei sincsenek ettől közelebb. A reggel látott Main-Rein flughafen se Frankfurtban van, hiába nevezik frankfurti repülőtérnek. Talán csak nekünk furcsa, akik kicsi országból kerültünk ide, hiszen nálunk minden közel van.

Münchenből semmit nem látok. Nem is várom, hiszen többször megtapasztaltam már, hogy a BMW tornyain, az Olympiatornyon és a hozzánk közel eső Allianz Arena-n kívül semmit nem látok az autópályáról. Vagyis van még egy iker torony, ferdén levágott tetőrésszel. Highlight Towers-nek hívják. Bár ez nem is kevés látvány.

Érdekes, hogy sok száz kilométer után, még csak most figyelek fel az „Ausfahr”(kijárat) feliratú táblákra, holott első németországi utamon legalább olyan szembetűnők voltak ezek, mint Magyarországon a „zimmer frei”. Talán azért nem figyelek már fel rájuk, mert megszoktam. Tudom, hogy nincs velük dolgom, így egy idő után nem is veszem észre. Mint amikor bérfuvarban voltam a ferihegyi egyesen. Amikor besoroltam a balra kanyarodó sávba, akkor néztem fel a nagy zöld információs táblára, hogy meggyőződjek arról, hogy jó felé akarok-e menni. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy addig egyetlen ilyen táblát nem láttam Budapesten, pedig van belőle bőven. Viszont tudtam az utat, nem volt szükség a táblára. Ezt nevezik rutin alapján közlekedésnek? Na, az ilyen közlekedőket viccelik meg a forgalmi-rend változások.

Haladunk dél felé, már látni az Alpok csipkés csúcsait. Hamarosan határt lépnénk, ha lenne határ.

– Mennyi az idő? – kérdi Sanyi, de nem vár választ, hiszen én is onnét olvasnám le, ahonnét ő is megtudhatja. – Megálljunk Kufsteinnél?

– Valami kaját venni kellene, mert már jócskán elmúlt az ebédidő – mondom, de ezzel nem válaszoltam a kérdésre.

– Te ehettél volna út közben is! Ja, hogy nincs kajád? Miért nem ezt mondod? Van készletem, hiszen tegnap még Erfurtban feltöltöttem. Azt számolom, hogy van még egy kis idő, mehetünk felfelé a völgyön majdnem Innsbruck-ig. Van egy benzinkút az Inn mentén közvetlenül. Majd ott megállunk. Már én is kezdek éhes lenni.

 

Elhagyjuk Németországot. Kufsteinnél már a szűk Inn völgyön haladunk felfelé a felduzzasztott folyó mentén. Olykor keresztezzük is azt. Nem sok hely van itt, hiszen mindkét oldalon hatalmas hegyek zárják a völgyet még a nap elől is. Ebben az évszakban tíz óra körül van a napkelte, aztán kora délután már le is bukik a horizont alá. Na, ezen egy osztrák jót nevetne, hiszen náluk nincs is olyan, hogy horizont. Itt csak hegyek vannak, meg hegyek. Az idegenforgalmuk a hóból él. Nem is rosszul. Korábban összetévesztettem Innsbruckot Salzburggal. Nem értettem, miért nem látom itt a püspökvárat. Amikor rájöttem a tévedésemre, akkor pedig az okozott fejtörést, hogy honnét ismerős Innsbruck. Na honnét? Volt itt téli olimpia. Ma már persze nem erről ismerős – noha valójában a városban még nem is jártam – hanem arról, hogy többször elkamionoztunk mellette. Nagyjából ötven kilométer innét az olasz határ, de ez alatt 600métert kell felkapaszkodnunk. Ennek a kapaszkodónak nem is vágunk neki éhesen.

Délután három óra van, de már alkonyodik. Túl vagyunk a téli napfordulón legalább hathéttel. Érezhetően hosszabbodnak a napok, de itt a hatalmas hegyek hamar beárnyékolják ezt a kedves kis völgyet.

A benzinkútnál beállunk a parkolóba a többi kamion közé, orral a folyó felé. Nem kell kiszállni sem, hogy nézhessük a szappanos színű vizet. Szívesen lemennék a partra, de kerítés választja el a pályát. Azzal vígasztalom magam, hogy hideg van már odakünn a sétára. Nem is nagyon érünk rá. Mire megebédelünk, le is telik a negyvenöt perc pihenő, mehetünk tovább. Aztán mégis ki kell szállnom, hiszen a WC-t csak meg kell látogatni. Sőt! Ez az első dolgom. Csak miután visszajövök, akkor bontom ki a felkínált halkonzervet. Stílusos itt a vízparton. Igaz, egy halászlét többre értékelnék, de este majd főzünk babot. Ennek ugyan semmi köze a halhoz, de nem baj.

Amíg a pihenőt tartjuk, elkezd szállongani a hó.

– Remélem, nem akar most havazni! Legalább addig bírná ki, amíg átkelünk a hágón. A héten elegem van már a hóakadályból. Németben befújt rendesen, bár aránylag hamar kiszabadítottak. Te meg, mindig kimaradsz a kalandos utakból.

– Azért a kalandból nem maradtam ki – mondtam ellent, sokat sejtető vigyorgással kísérve.

– Még jó, hogy le nem lőtt a német faszi.

– Nem tudja, hogy összefeküdtem a Roze-Marival.

– Biztos vagy te ebben?

– Nem vagyok biztos, de majd a nyáron kiderül, ha Tapolcán találkozunk. Azt hiszem, addig fektetjük a bizniszt is.

– Már megint a fektetésen jár az eszed.

 

Ezen egy jót nevettünk, s mivel az evéssel is végeztünk, a pihenő is letelt, elindultunk. Nehogy itt lepjen be a hó, Innsbruck alatt.

Fiume Adige

 

Szerencsénk van az időjárással. A hószállingózás ugyan nem szűnik egész éjjel, de a forgalom elég ahhoz, hogy az aszfalton ne maradjon meg a friss hó. Az ötven kilométeres emelkedő megdolgoztatja a vontatónkat rendesen. Csak vánszorog felfelé.

A táj lélegzetelállító. Sajnálom, hogy gyorsan sötétedik. Talán az alacsony sebesség az oka, de a völgyek fölött magasan kanyargó autópálya nem annyira félelmetes, mint amilyenre az ellenkező irányú útjaimról emlékszem. Akkor határozottan féltem, hogy valamelyik kanyarban áttörjük a korlátot. Ez a félelem persze alaptalan volt, hiszen az eddig megtett húszezer kilométer során egyetlen alkalommal csúsztunk meg, de az is sík terepen, Nagykanizsánál történt, üres pótkocsival. Ezek szerint most biztonságban érezhetem magam, hiszen közel másfélezer méter magasan cammogunk hegytől hegyig, bevágott sziklák alatt, vagy magas völgyhidakon, teljes terheléssel. A motor monoton mormogásába olykor-olykor éles hang csippan bele, amikor elhaladunk a csipogó kapu alatt, ami leemeli kártyánkról az úthasználati díjat. Nem az a világ van már, mint húsz éve a Balkánon, hogy a kisablakon kellett benyújtani a tíz márkát. Azóta is felháborodom, amikor eszembe jut, hogy Szerbiában a saját fizetőeszközüket nem fogadták el. Ma már nem bajlódunk a készpénzzel. Igaz, otthon sem. Pedig szívesen tenném. Na, de ne gondoljak most erre, hiszen vakáción vagyok. Ne rontsam el a piszkos anyagiakkal a hangulatomat!

 

Mire elérjük a hágót, beesteledik. Nincs ugyan ezzel semmi gond, hiszen egy ilyen nagy forgalmú határállomáson tökéletes a közvilágítás. Ezt a határállomás kifejezést nem a hagyományos módon kell értelmezni. Csupán az a hely, ahol elhagyjuk Ausztriát, és belépünk Olaszországba. Már csak azért se lehet igazi, hagyományos határ, mert mindkét oldal Tirol. Ugyanaz a nép lakja, csak úgy alakult a történelem, hogy a hágótól délre eső részt Olaszországhoz csatolták a nagyhatalmak döntése alapján. Nem is értem miért, hiszen a háborúban az olaszok is a vesztesek közt voltak. Na, de nem kell nekem ezt értenem!

Sokadik alkalommal eltűnődöm, hogy micsoda munka volt ezt a hatalmas terminált kialakítani ezen a szűk hágón. Mekkora munka lehetett! Ha nem is hegyeket hordtak el, de sokat elgyalultak belőlük. Na, és nem is csak ez a hely, hanem az egész sztráda, ami csak azért épült, hogy aránylag gyorsan átjussunk a hegyeken. Maga az építés is iszonyatos költségeket emészthetett fel, de a működtetése se két fillér. Nincs is mit csodálkozni, ha drága az átkelés. És van is hasonló út néhány az Alpokban. Trükköznek is rendesen a fuvarszervezők, hogy minél olcsóbb legyen a szállítás. Minden lehetőséget össze kell vetni! Sajnos az utolsó szempont, hogy a sofőrnek is kedvező legyen. Na, most megint olyan dolgokat feszegetek, amihez semmi közöm. Ahelyett, hogy élvezném az utat.

Elkezdjük az ereszkedést egészen Veronáig. Az esti sötétség nem nagyon kedvez a nézelődésemnek, de nem lehet minden az én kedvem szerint. Megyünk még kb. 3 órát, aztán majd megvárjuk az út folytatásával a reggelt. Noha nem biztos, mert akár négykor is indulhatunk, az pedig még messze van a hajnalhasadástól. Nem kérdeztem, mikor kell a lerakóra érkezni, pedig ez a döntő. Sanyi nagyon jól meg tudja szervezni a pihenőjét. Ha nincs idő, akkor rövid bókolásokkal is beéri.

Igaz, mesélte furgonos időszakából, hogy megérkezett a lerakóra, de nem emlékezett rá, hogy jutott oda. Máskor pedig arra ébredt, hogy lekapott az útról. Be kellett látnia, hogy ezt nem lehet sokáig büntetlenül művelni.

Viszont, ha sok az ideje, akkor sokáig alszik. Egyik ilyen esetnek én is részese voltam, amikor Calaisban már két napja vártunk a fuvarra. Este talán kilenc körül lehetett az idő, amikor elaludtunk. Telefoncsörgésre ébredtünk másnap tízkor. Ez testvérek közt is 13 óra egyhúztomban.

 

Bolzanóig erősen lejtett a sztráda. Ha látom a mély völgyet mellettünk, bizonyára olyan félelmetes lett volna az ereszkedés, mint az osztrák oldalon éreztem korábbi utamon. Láttam ugyan a falvak fényeit, láttam azt is, hogy a templomtorony csúcsa is alattunk van, de mégsem lehet igazán érezni sötétben a szintkülönbségeket. Sokszor az út kanyarulatát se láttam tisztán. Csak reméltem, hogy Sanyi jobban lát tőlem. Aztán azt tapasztaltam, hogy bedugul a fülem. Tudtam mi az oka, hiszen annyira érzékeny vagyok a szintkülönbségekre, hogy néha még Eger-Bogács között is megérzem félúton azt a 200méter magasságot. Itt pedig a hágó óta legalább 1200m-t csökkent a helyzetünk. Trento, a tengerszinttől csupán 180 méterrel van magasabban. Ezért tűnnek akkoráknak a várost körül vevő hegyek. Bár tény, hogy semmiképp nem nevezhetők kicsinek. Itt, már az Adriába futó folyót kerülgeti az utunk. Jó messze van még ide a tenger, nem is hinném, ha magam meg nem nézem a térképen, hogy nem folyik bele a Pó-ba, ami a térség nagy folyama. Verona után már annyira kicsi a síkság lejtése, hogy akár egészen közel is futhatnak egymás mellett a folyók. Az Adige nevezhető inkább pataknak, hiszen nem is széles, a medre is sekély, mint ami egy hegyi pataknál szokásos. Gondolom, hóolvadáskor jelentős a vízhozama, de olyankor még nem láttam.

Most se sokat látok belőle, csak a víz csillogását a lámpafénynél. Sokszor keresztezzük is, hiszen elég szűk ez a völgy, nem lehet eltávolodni tőle, a kanyarokat pedig nem lenne ésszerű követni az autósztádának.

 

Nem messze Trentótól, a roveretoi benzinkútnál állunk meg. Éppen úgy, ahogy Sanyi tervezte. Ha nagyon erőltetné, talán még Bologna közeléig is eljuthatnánk, de nem kell sietni. Itt még találunk helyet a parkolóban, noha talán húsz kamion fér el összesen. Nem kizárt, hogy el is túloztam kissé a férőhelyek számát. Főleg, hogy a félretúrt hó is elfoglal néhány állást.

– Kaki, pisi? – nyújtózkodik Sanyi egy nagyot – Aztán főzés. Most vettem új gázrezsót, ez lesz vele a második főzésem.

A pisi, nem is rossz ötlet, magam is szükségét érzem, de mivel már este van, nem megyek be a WC-re, elég a kocsi árnyékába húzódni. Jó lenne a folyóhoz lemenni, de hiába van közel, éppen úgy, mint délután volt az Inn, lemenni itt se tudok a kerítés miatt. Nem is baj, mert a benzinkút lámpái nem világítanak oda eléggé.

Nekikészülődünk a kovbojpörköltnek.

– Vedd elő a poharakat! – adom az utasítást – minőség-ellenőrzés következik. Nem is biztos, hogy a Rajnai megfelelő a főzéshez.

– Milyen pohárból illik ezt inni? Nekem csak bögrém van.

– Szerintem bögréből. Van kettő?

– Nem baj, hogy nem egyforma? Sokáig hordtam magammal az üvegpoharat, amit nálam hagytál, de most korlátoznom kellett a cumót.

A bor ellenőrzése után összevágtam, felaprítottam a hagymát, a többi munkát Sanyi vállalta magára. Nekem csak várnom kellett, meg tölteni még egy kicsit a borból, erősen ügyelve arra, hogy vacsora utánra is maradjon legalább egy-egy korty.

– Tudod mennyire vagyunk a Garda tótól?

– Ott van a hegy túloldalán – mutatok magam elé – nem lehet messze.

– Tizenhat kilométer.

– Hú, az tényleg nincs messze. Na, de most úgyse fürödnénk.

– Miért? Mert sötét van? – adja Sanyi mosolyogva az értetlent.

– Dehogy azért…nem hoztam fürdőgatyát – tettem hozzá némi gondolkodás után.

Nehogy már a valós indokot mondjam. Mesélte Sanyi korábban, hogy Ildivel (a feleségével) voltak a tónál, de mivel azt hallották, hideg a vize, nem készültek fürdésre. Aztán láthatták, hogy mások fürödnek benne. Na, most aligha látnánk fürdőzőket. Az se kizárt, hogy be van fagyva.

 

– Kéred a laptopot? Nézd meg, van-e wifi!

Kértem, hogyne kértem volna. Odahaza napi rendszerességgel ülök a gép előtt, ha nem teszem, jelentkeznek az elvonási tünetek. Legelőbb a térképet nézegetem, különös figyelemmel a pillanatnyi pozíciónkra. Tényleg közel van a Garda tó. Reggel még ettől is közelebb haladunk el majd mellette. Vagyis nem mellette, mert a hegy elválaszt tőle. Ráadásul azon a részen még út sincs, amin oda juthatnánk. Egyébként nem is akarok most odamenni. Majd valamelyik nyáron kettecskén a párommal, ha megvesszük a lakóautót. Bár előbb lottószelvényt kellene venni, amin megnyerjük az árát.

Amíg én nézelődök, Sanyi elkészíti a kaját. Már csak hagyni kell egy kicsit összefőni. Még szerencse, hogy a babkonzerv előre meg van főzve, így nem kell túl sokat várni. Közben dokumentálja, lezárja a mai napot, én pedig a neten megnézem a leveleimet.

– Hohó! Levelem van Skóciából.

– Mit írnak?

– Mindjárt olvasom is:

 

Viszonylag könnyű itt Skóciában internethez jutni, de most először van, hogy ez az internet nem akadozik. A tervekkel ellentétben, Edinburghban vagyunk. Az első napot terv szerint Invernessben töltöttük, a folyó partján volt szállásunk, egy nagyon jó hotelben, nekem ez már luxusnak számított, még szobaszerviz is lett volna, ha akarjuk. Az első napot Invernessre szántuk, másnap megnéztük Fort Augustust. Mondjuk nem is a végállomás volt igazán érdekes, mert egy kis falu. Van jó kilátás a tóra, meg egy hatalmas apátság, de hogy mitől Fort az a hely, hát ez például nem derült ki. Viszont végigbuszoztunk a tó mellett. Első nap jó idő volt, másnap kaptunk esőt, jéggel.

Felfedeztünk egy jó kis Pubot is, összeismerkedtünk néhány skóttal, nagyon aranyos népség, ahogy emlékeztünk is rá, már első nap megkérdezték, miért nem akarunk ide költözni, úgyhogy biztos mi is szimpatikusak lehettünk nekik. A Hotelben meg magyarok dolgoznak. Persze, hogy velük is összeismerkedtünk. Az egyik két hónap múlva költözik haza Magyarországra, vele tartani is fogjuk a kapcsolatot.

 

Utána kicsit változott a terv.

Mikor megnéztük, pontosan hol is lesz a stirlingi szállás, akkor derült ki, hogy 15 km-re a várostól, és ráadásul nagyon drága. Amikor lefoglaltuk, nem pont azon a helyen jelezte a térkép, nem tudom, mi volt a gond. Viszont legalább még az utolsó pillanatban is ingyenesen le lehetett mondani. Csak nem volt helyette más, úgyhogy végül Edinburgh-ban foglaltunk szállást. Tegnap délután nagyon rossz idő volt, szél, eső, jég, este elindultunk egy kis felderítésre, tudjuk, mi hol van, ma viszont egyelőre jó idő van, most be tudunk járni mindent. Az óváros nagyon szép, a belváros viszont... én 3 és fél évet éltem Londonban, de ez még nekem is nyomasztó és félelmetes. Rengeteg bevándorló, a skótok, ahogy elnéztük, már kiszorultak a város szélére. Itt már arra se veszik a fáradságot, hogy a boltjaikra angolul kiírják, mi az. Úgyhogy nem tudjuk, milyen üzletek vannak az utcában. Még a Kebab Mahal a legjobb, arról sejtjük, hogy ott enni lehet.

 

Holnap reggel megyünk Stirlingbe. Emlékeztem rá, mintha lenne ilyen, és tényleg, egyetlen fontért egész napra ott tudjuk hagyni a csomagokat a megőrzőben az állomáson, mi meg csavaroghatunk. Szóval az egész holnapot Stirlingben töltjük, este indulás vissza Londonba. Ott még annyi dolgunk van, hogy az én bankszámlámat beállítjuk szüneteltetésre, mert megszüntetni nem kéne, de fizetni se akarok fenntartásra otthonról. Most megyünk reggelizni, az jár a szálláshoz.

A csomag megérkezett már?

 

– Milyen csomagot kérdez?

– Nem mondtam? Végleg jön, és Londonból hazaküld mindenét. Nem túl sok, mert belefér harminc kilóba.

– A mi Tamásunk jól elvan Angliában. Pék lett belőle. Vagyis nem olyan igazi kenyérsütő, inkább pizzát süt. Járnak vásárokba is. Nincs egy helyhez kötve. Csavaroghat, és ezért kapja a fizetését.

– Már Egerben is sütödés volt.

– Aha. Legalább szerzett rutint.

– A mi Tamásunk kezdettől fogva hazavágyott. Most jön haza másodszor végleg. Első alkalommal a munkatársak megkérdezték, – noha mondta, hogy végleg jön – hogy mikor megy vissza. Most nyitva hagyta a lehetőséget. Persze csak akkor megy vissza, ha itthon nem talál semmit.

– Vagyis visszamegy.

– Szerintem is. Pedig jó lenne, ha bejönne nekem ez a díszkő faragás, és magam mellé tudnám venni. Az sem ártana persze, ha ő is akarná. Viszont úgy látom, inkább már kereskedésben gondolkozik. Csak oda is papír kell, hogy előre lépjen. Eddig lépten-nyomon szembetalálkoztam üzletvezető tanfolyam-hirdetéssel, de ma már az is fizetős. Nem a munkaügy intézi.

– Látod, én se lettem kereskedő – utalt a sikertelen trafik pályázatra.

– Te már voltál. Hagy legyen más is!

– Ha beindul a kőfaragásod, nyissak egy kő boltot?

– Azt azért ne! Viszont a szállítással üzletelhetünk, mert inkább odahaza dolgoznék.

– Nem akarsz kinn lenni a Grünhildával?

– Roze-Mari. – helyesbítettem – Nehogy lelőjön a Zigmund! Beetetett engem ez a csaj, hogy nincsenek is együtt, de csak kamu volt az egész.

– Elcsábított.

– El, hogy a macska rúgja meg, de már mindegy.

– Úgy látom, nem nagyon bánt a dolog – kavarta meg az ételt, majd el is zárta a gázt alatta. – Tányérból, vagy lábosból kéred? Nem nagyon van még felszerelve a konyhám.

 

Jó nagy adag babot sikerült összekotyvasztanunk. Már csak azért ettük meg az egészet, hogy el lehessen mosogatni. A borból tényleg csak egy korty maradt. Ennyi volt a készlet.

Amíg ülepedett a vacsora, megnéztünk egy filmet, amibe bele is aludtam, de ez nem újság, hiszen otthon is rendszert csináltam a filmbe belealvásból.

– Mikor keljünk reggel? – kérdezte tőlem szokás szerint, mintha nekem kellene eldöntenem.

– Bármilyen korán, de jobb lenne világosban.

– Fél hét? Egy fél műszak alatt leérünk, és déli egy órára van a lerakó.

– Akkor legyen fél hét!

Toscana

 

Éjjel, egy alkalommal ébredtem fel. Ahhoz képest, hogy tele hassal feküdtem le, ez jó eredmény. Nem kellett kimennem, nem is tudom miért ébredtem fel. Talán elment egy kamion mellőlünk, s annak a hangja ébresztett anélkül, hogy ez eljutott volna a tudatomig. Nem tudom, de nem is lényeges az ok. Azt hamar felismertem, hogy hol vagyok. Tudtam, hogy egy kamion polcán fekszem, a szűk hely ellenére kényelmesen. Már öt év telt el azóta, hogy ilyen ágyon aludtam, de ösztönösen hozzáidomultam a körülményekhez. Amikor első alkalommal nyertem elhelyezést ilyen helyen, megszenvedtem vele. Hanyatt fekve kényelmes volt az ágy, a tető közelsége is csak addig zavart, amíg világított a lámpa. A gond akkor kezdődött, amikor oldalt fordultam, és felhúztam a lábam. Beszorultam. Néhány nap után megszoktam, hogy erősen nekifeszülök a leesés megakadályozására felhúzott hálónak, s úgy már elférek. Később a hátam fájdult meg, de az már nem az ágy hibája, hanem a hátamé. Tíz hónappal később kerültem hasonló körülmények közé, de akkor már természetesen mozogtam a rendelkezésemre álló területen. Később aludtam olyan kocsiban, ahol a hálót se lehetett felhúzni, de nem is volt rá szükség. Az öt év viszont hosszú idő, mégis emlékeztem, hogyan mozdulhatok. Semmivel sem aludtam kényelmetlenebbül, mint akár egy franciaágyon.

 

Jó érzéssel töltött el a tudat, hogy úton vagyok. Dél-Tirolban töltöm az éjszakát, közel a Garda tóhoz. Régóta vágyom ide. Bár ez a helyzet nem pontosan az, amire vágyom, de közel áll hozzá, ráadásul megint ingyen. Az ellátásom költségeit nem számolom, hiszen ennem otthon is kell. Annyi a különbség, hogy a feleségem vásárol, én nem is tudom, mi mennyibe kerül.

Szerencsém van, mert igyekszem nem gondolni semmire, így sikerül hamar visszaaludnom. Amikor a Sanyi mocorgására felébredek, már világosodik odakünn. Azért tudom, mert nem egészen jól húztuk el a függönyt. Szendergésemből az ajtócsukódása ébreszt fel teljesen. Kihasználom, hogy egyedül vagyok a fülkében. Lemászok, felöltözni, megvárom, amíg Sanyi visszajön, és felkeresem a benzinkúti shopot. Az olaszoknál csakis az eladótéren keresztül érhető el a mosdó. Viszek magammal törölközőt is a nyakamba akasztva. A személyzet nem is figyel rám, amit örömmel veszek. Gondolom, látnák rajtam, ha vásárolni akarnék. Reggel fél hétkor, törölközővel a nyakamban, határozottan a bolt vége felé haladva, egyértelmű, hogy nincs velem dolguk.

A WC ülőke önmagától felnyíló, nem lehet rávizelni. Igaz, van külön piszoár, de hát vannak mindenféle emberek. A berendezők biztosra mentek. A mosdó csapja fotocellás, de nem fog ki rajtam, találkoztam már ilyennel. Akkor segítséget kellett kérnem, de már rutinos benzinkúti mosdó-használó vagyok.

Amikor Sanyi beröffenti a motort, hét óra. Csodálkoznék, mivel telt el ennyi idő az ébresztő óta, de a rutin erre is jó. Tudom, legalább 20 perc kell egy reggeli elinduláshoz. Ekkor már majdnem világos van, bár még égnek Rovereto lámpái.

– Indulhatunk?

Megadtam az engedélyt. Lassan gördültünk kifelé a parkolóból. A legutolsó parkoló kamion, egy kék ponyvás, sárga napocskás magyar. Ő is induláshoz készülődött. Soha nem láttuk egymást korábban, nagy valószínűséggel ezután se fogjuk, de intünk egymásnak, hiszen mégis atyánkfiai vagyunk itt, a nagy idegenben. Ha este látjuk, megosztottuk volna a vacsoránkat is vele. Feltéve, ha nem akart volna valamit ránk sózni. Mert a nyomulós figurákat ki nem állhatom sem én, sem pedig Sanyi.

Brenner felől összefüggő kocsisor jön lefelé, meg kell állnunk a kijáratnál. Nem értem. Mindenki most indult el, amikor mi is fel akarunk hajtani a sztrádára? Az imént üdvözölt Waberer’s-es kolléga is felzárkózik mögénk, mire sikerül elindulni.

 

Teljesen frissen, üdén bámulok bele a reggeli forgalomba. Számolgatni kezdem, mennyi idő, mire járatlan vidékre érünk. Itt, ahol most haladunk, kétszer is jártunk már. Ismerősek a két pályatest közti műszaki átjárókat elzáró betonakadályok, a rozsdaszínű, dupla korlátelemek, melyekről nem tudom eldönteni, hogy barnára vannak-e festve, vagy tényleg rozsdásak. Figyelem az esernyőváz-szerű szőlőkarókat, melyekről hosszú vesszők ágaskodnak mindenfelé. Itt még nem metszettek. Pedig itt lenne már az ideje. Nem vagyok ugyan szőlősgazda, de ennyit azért tudok. Sanyi többet ért hozzá, de nem hozom szóba a dolgot, mert valahogy most nincs kedvem beszélgetni. Éhes ugyan nem vagyok, de egy kávé jól esne. Vagy talán nem is a kávé hiányzik, csak a kávézás. A megszokás nagy úr. Meg tudom persze szokni azt is, hogy nem iszom kávét, hiszen korábbi útjainkon is kibírtam, pedig kétszer is 13 napig tartott az út. Volt ennél egy még hihetetlenebb dolog is az első utamon. Tudni kell, hogy imádom az édességet, és nem ismerek mértéket. Ha egy tábla csokit kibontok, azt egy lendülettel betermelem. Egy hétig tudatában voltam, hogy a felső polcon ott van egy tábla tejcsokoládé, és ennek ellenére nem nyúltam hozzá. Na? Ez már példaértékű önmegtartóztatás.

– Ez meg mi a csuda? – szólalok meg önkéntelenül, amint rácsodálkozok egy furcsa hangfogó falra.

Kicsiny fekete üvegtáblák, hálóba rakva, de végeláthatatlan hosszúságban. Több kilométeren át.

– Volt eszembe, hogy mondom, de úgy gondoltam, hatásosabb, ha magad fedezed fel.

– Olyan, mintha napelemek lennének.

– Szerintem is az. Kb. 3 kilométer lehet.

– Tudod mi jutott róla eszembe? Gyerekkoromban Ipolyiéknak volt melegágy. Nem volt még akkor divatban a fóliasátor, csak deszkaszegély volt az ágyások szélén, és üveggel lefedve. Úgy nézett ki, mint a veranda ablak. Micsoda élvezettel törtük össze az üvegtáblákat!

– Nézzek, valami kidobnivalót?

Erre nem lehet mit mondani, hiszen nem volt komoly a kérdés. Régen voltam már gyerek, s azóta megtanultam, hogy tetteimnek a következményét magamnak kell vállalnom. Anyu nem fogja kifizetni az okozott kárt.

 

Háromnegyed nyolc lehetett, amikor kiértünk a hegyek közül, s elénk tárult a síkság. Mindenek előtt Verona városa, a repülőterével, keleti szélén azzal a hatalmas toronnyal, ami alatt hiába vártuk ki a raktárosok ebédidejét, mert mégsem ott rakodtuk a színes prospektusokat, amit aztán Angliába, a Royal Mail swindoni bázisára kellett fuvarozni.

 

Elértük az autósztráda kereszteződést. Keletre Velence, nyugatra Milánó, délre Bologna. Ez utóbbit választottuk. Immár nem követtük a fiume Adige völgyét. Azért se, mert itt már szó nem volt völgyről. Egyébként pedig a folyó az Adria irányában kanyargott tovább keletre, mi pedig délnek tartottunk, hogy ismét átvágjunk egy hegyvonulaton. Hamarosan elértük a Pó-t. Nem csak ráfogtam egy folyóra, ez tényleg a Pó. Figyeltem a táblákat, s azt fedeztem fel, hogy reggel óta a harmadik tartományba lépünk be. Trento-ban ébredtünk, majd a Dolomitok közül kiérve átléptünk Veneto-ba. Most pedig a Pó hídjánál elértük Lombardiát. Csak mint érdekességet említettem ezt, hiszen semmi jelentősége. Ez csak olyan, mint nálunk a megyék. Előfordult velünk már, hogy ennyi idő alatt három országban jártunk

Bologna előtt letértünk arról a sztrádáról, amin korábban már jártam, csak éppen ellenkező irányban. Sok mindent nem láttam, mert volt akkor egy kis köd. Most, ezzel az irányváltással keresztül is értünk a Pó síkságon. Itt nem annyira széles, mint a torkolatvidéken. Hegyek közé kapaszkodtunk. Nem akkorák, mint az Alpok, nem is olyan sziklás, mint a Dolomitok. Ezeket a hegyeket erdő borítja. Most figyeltem csak fel arra, hogy már a síkon is csak egész vékony volt a hólepel. Itt az erdőben csak nyomokban található, néhol kilátszik alóla az avar. Hiába emelkedünk, azért mégis csak dél felé tartunk. Előfordul ugyan Rómában is hó, de nem jellemző.

A mai első alagút két kilométer. A második, ha a kicsi megszakításokat nem vesszük figyelembe, talán öt is meg van. Azután sorjáznak még egy jó darabon. Olyasmi a környék, mint Szlovénia. Nem is! Inkább, mint az adriai oldalon Riminitől délre egészen „ a csizma sarkantyújáig” közben átlépünk Toscana-ba. Érintettünk még egy tartományt, de nem maradt meg bennem a neve.

Nem telik bele egy óra sem, és átkeltünk az Appenin hegységen. Na, itt tárul elénk az a nevezetes toscan táj. Szőlő, meg szőlő mindenfelé, elszórt tanyák, kicsi falvak, oszlop tuják, meg a jellegzetes mediterrán fenyők. Itt már nincs hó, de azért tél van. Bizonyára szebb lehet ez a vidék is nyáron. Bár, úgy tartom, jobb ilyenkor világot látni, mert legalább a lombok nem akadályozzák a kilátást. Gyönyörű a rálátás Firenzére, amint ereszkedünk le a hegyről. Na, ezt a várost szívesen megnézném közelről, de nem itt van dolgunk. Nem tudom, merre megyünk majd Livornóból, de örömmel vennék itt egy fél napos csavargást. Most csak az autópályáról meresztem a szemem, de mint ahogy Veronából se sokat láttam, meg Innsbruckból sem…talán mégis igaza van annak, aki kiröhög – mondván – hogy nem látok semmit?

 

Na, még egy óra talán az út, és ott leszünk a tengernél. Nem volt hosszú ez a kirándulás, bár még fogalmam sincs, hol a vége. Sanyinak is csak egy műszak Erfurttól idáig. Biztosan lesz délután alkalmunk megáztatni a lábunkat. Egy pisai kirándulást is örömmel vennék. Csupán 16 km.

Livorno

 

Alig volt még 11 óra, amikor megérkezünk a célhoz. Várnunk kell két órát, de Sanyi tesz egy próbát, hátha előbb leszedik.

– Nincs szerencsénk – mondja, amikor visszajön az office-ből – Azt mondja az olasz, hogy majd ebéd után következünk.

– Szerintem fogjunk hozzá most, hogy hamarabb végezzünk! – próbáltam tréfára venni a dolgot.

– Nem jó, ha a mi ebédünkhöz igazodunk, hiszen előbb reggeliznünk kell!

Mit tehettünk hát? Hozzá fogtunk enni.

Éppen egy napja kamionozok, s ez idő alatt nem vásároltunk. Ebből következik, hogy kénytelen vagyok a Sanyi készletéből reggelizni. A kenyér még hazai, de a vákuumfóliás felvágott, meg a margarin már német beszerzés. Savanyúság helyett tormás majonézzel ízesítem a „szenyát”.

Beüzemeljük a laptopot, hogy megnézzük Livornót a guglimapon. Semmit nem tudok erről a városról. A név alapján első hallásra Svájcba helyeztem. Nyilván azért, mert Lugano, és Locarno városok nevére emlékeztet. Tengerparti város, de a raktárnál – ahol várakozunk – semmi nem utal a tenger közelségére. Amit eddig láttam olyan, mint amiből 12 egy tucat. Vagyis semmi jellegzetes.

– Nézd csak! – mutatja Sanyi a térképet – erre a legrövidebb az út a tengerhez.

– Annyi csak a gond, hogy ott a kikötő. Válts át utcanézetre! Nem biztos, hogy le tudunk menni gyalog a vízhez.

Sokáig kerestük az ideális kiránduló útvonalat, de nem találtuk. Abban megállapodtunk, hogy ha itt végeztünk, elmegyünk Pisa-ba. A ferde tornyot meg kell néznem!

Már az olaszoknak is letelt az ebédidő, de még mindig nem tudtam, hol megyünk le a vízhez. A kikötőtől északra a parton, hosszan magán üdülők sorakoznak. Biztos van köztük egy ösvény, de nem tudjuk hol letenni a kocsit. A kikötőtől délre kellene inkább sétálni egyet. Van ott egy téglaerőd, aztán csónakkikötő, strand, meg a sétányon egy több száz méteres kőkorlát (már megint kibújt belőlem a műköves) Ez a része szép a városnak. Nem olyan, mint ahol először „bolyongtam”, ahol el is tévedtem a sikátorok közt virtuálisan. Amikor mégis lejutottam a kikötőhöz, téglafallal találtam szembe magam, de még járdát se építettek a gyalogosok számára. A déli részre kell eljutni! Jelenlegi pozíciónktól 6-7 km. Ez nagyon sok. Próbáltam találni kamionnal elérhető közelebbi grundot, de nincs. Rengeteg parkoló van a városban, de csak kis kocsik számára. A kikötőbe pedig nem mehetünk be, ha nincs ott dolgunk. Ez, reménytelen. Hajdanán Calaisban sétáltunk ennyit, de most nem szeretnék 14-15 km-t gyalogolni.

– Kérjünk segítséget a helybéliektől! – javasolta Sanyi, mikor már a rámpához tolatott, s az olasz srácok ott tébláboltak a rakományunk körül.

Nem kellett ezt az ötletet komolyan venni, hiszen nem tudunk velük kommunikálni. De azért, mielőtt elbátortalanodtam volna, tettem egy próbát.

– Szkúzi! Kome ariváre al máre?

A fiúk összenéztek, majd egyszerre hárman mutogatták a helyes irányt, s közben egymással vitatták meg, hogy lenne nekünk könnyebb odatalálnunk.

Sanyival összemosolyogtunk, mivel egy szavukat se értettük.

– Ezt jól megkérdezted. Kérdezd meg, ha már ilyen perfekt olasz vagy, hogy a kamionnal oda tudunk-e menni?

– Kamion?

– No, no…

A többit nem értettem, de egyikük a föld felé mutogatott, s ebből azt következtettem ki, hogy a kocsit itt kell hagynunk.

– Én nem gyalogolok annyit – döntöttem el – Meg van már a következő fuvar? Majd megnézzük a tengert valahol út közben.

– Azt mondta a főnök, csörögjek rá, ha leszedtek. Akkorra kiderül, hová kell mennem. Egyelőre úgy néz ki, valahol Milánó közelében lesz a felrakó. Nem kizárt, hogy csak hétfőn. Találd ki, hol töltsük a hét végét! Bár, ha sikerül még ma este, akkor holnap még mehetünk, csak vasárnap kell leállni.

– Mi alapján döntsek?

– Na jól van, akkor inkább várjuk meg, mi a délutáni kötelező program. Ha még ma fel kell rakodni, ugrott a Pisa is, mert nem lesz rá idő.

 

Amíg mi az udvaron tervezgettük a programot, az olaszok targoncával rohangáltak a pótkocsinkon. Nem láttuk ugyan, csak a kocsi mozgása jelezte, hogy közlekednek rajta.

– Ezek végeznek mindjárt. Meglepően gyorsan dolgoznak. Hamarosan mehetek a papírokért. Tényleg! Gyere be velem az irodába! Van ott egy olyan csodaszép szinyorina, hogy a szavad is elakad, ha meglátod. Talán még a Grünhildádtól is szebb – tette hozzá mosolyogva.

 

– Nem is láttad Grünhildát. Nem ez a neve, de mindegy. Egyébként nem nyerne szépségversenyt, túlkoros is hozzá, de olyan kisugárzása van, hogy …hogy nagyon – nyögtem ki végül ezt a semmilyen hasonlatot, mert nem találtam a megfelelő kifejezést. – Egyébként a szépség önmagában kevés, nemrég láttam egy kissé vaskos testalkatú, de egyébként nagyon szép babaarcú lányt a buszon, de ahogy beszélt, kiábrándított.

– Megszólítottad?

– Dehogy. Volt vele egy kis girnyó csaj, azzal beszélgettek. Volt eset, amikor a szóhasználata volt felháborító egy szép nőnek, de ennek inkább a hangja volt kiábrándító. De még az is, ahogy mozgatta azt az alapállásban szép száját.

– Na, elkéstünk. Ott megy. – intett fejével egy, az udvaron átvonuló tünemény felé.

Lehetett úgy 50 kiló, nem túl magas, talán 160 cm, mint egy átlagos nő. Egy pillanatra ránk emelte tekintetét, de attól a szénfekete csillogó szempártól megdobogósodott a szívem. Tépett fekete haja szándékosan összekócolva, rövid dzsekije alól kilógott a kötött pulóver, amely követte a fenekének a domborulatát. Hosszúszárú lovaglócsizmájától csak egy rövid rész látszott a combjából, amin vékony fekete harisnya feszült. Olyan, amit néhány – a maga szépségét túlbecsülő – nő nadrág helyett visel. Van annak neve is, de nem tudom.

Lényeg, hogy jól megbámultam, amint odament, a kis Lanciájához, ami már a közeledtére villantott a négy irányjelzőjével. Beült és elment.

– Elvihetett volna a tengerpartig, hogy csak visszafelé kellene gyalogolnunk.

– Miért nem mondtad neki? Te tudsz olaszul.

Mivel most már nincs értelme bemennem az irodába, visszaültem a kamionba és vártam, hogy mehessünk. Lelki szemeim előtt lebegett az iménti látvány. Mély nyomot hagyott bennem.

Odahaza naponta járok-kelek a városban, sokat tömegközlekedem, akad bőven szemet gyönyörködtető látvány. Legtöbb esetben viszont csak annyi hatása van, hogy: Hű, de jó. Aztán el is van felejtve. Sokszor a kevésbé szépekre jobban felfigyelek. Van egy álmos szemű, tépett-zászló hajú hátizsákos csaj, aki reggelente az Egyetemnél száll fel a buszra. Kissé ténfergős járásával végigviharzik az egész buszon, és azonnal leül a leghátsó sorba. Ha ott nincs hely, pillanatok alatt megtalálja akár az egyetlen ülőhelyet is, és leül. Már ez is szokatlan, hiszen legtöbben inkább állva utazunk, ha nincs szimpatikus ülőhely üresen. Tekintete olyan, mint aki egész éjjel bulizott, de ha kipihentnek tűnne, akkor is inkább csúnya, mint szép. Nem értem mit lesek rajta, hiszen sok vonzóbb látvány akad.

Egyszer viszont tényleg szépet láttam.

Szinte mindig menetiránynak háttal ülök, így természetesen a fenekét és a járását láttam először. Nagyon picit riszált, lábai inkább rövidek, mint hosszúak, de ez a természetes arány. Határozott mozdulattal befordult a velem szemben, de a gyerekkocsi számára kihagyott téren túl lévő ülésre, és abban a pillanatban keresztbe fonta az egyébként nadrágszárba bújtatott lábát, s ezután szinte mozdulatlanul ült a következő negyedórában. Csupán a fejét fordította néha az ablak irányába. Sötét felsője nem hangsúlyozta különösen a kebleit, ízlésesen mély dekoltázsa se mutatott belőle semmit. Hosszú nyakát semmi nem ékesítette, haja is erősen hátra volt simítva. Egyszerű letisztult természetes szépség. Egyébként is a látómezőmben volt, de nehéz volt másfelé figyelnem. Nem volt a fülében se fülhallgató, mint a legtöbb fiatal nőnek a buszon. Csak ült, meredt maga elé. Keskeny kicsi szájait se mondhatnám különösen érzékinek, mégis az egész látvány valami hihetetlenül kellemes érzéssel töltött el. Bogárfekete szemei egyszer mintha könnybe lábadtak volna. A kórháznál szállt fel, talán valami rossz hírt kapott egyik hozzátartozójáról. Ekkor próbáltam nem bámulni, de ez a törekvésem nem igazán sikerült.

Aztán én megérkeztem, ő tovább utazott.

 

Nem emlékszem, hogy volt ez fiatal koromban, de mostanában egy szép nőt szemmel is élvezettel simogatok végig. Megesett már az is, hogy versírásra inspirált a látvány.

 

Kósza gondolat

 

Tegnap olyat láttam, elállt szemem, szám.

Magas tűsarkokon egy anyányi lány.

Hamvas arca kipirulva, fázhatott a lelkem.

Nem a korosztályom, lehetne gyermekem.

Nézhetnék bármi mást, viszont nem tehetem.

Feszes nadrágszára viszi tekintetem.

 

Gömbölyű fenekét még nézni is öröm

Nem láttam milyen szín ujjain a köröm

Volt-e nála táska, milyen a kabátja?

Erre nem figyeltem, a fene se bánja

Honnét jön, hová megy? Nem kérdeztem

Nem akartam elveszni a részletekben

 

Kissé messzebb megyek, hogy totálképet lássak

Nem tudom kiűzni magamból a vágyat

Hosszú szőke haját mint fátylat odébb veti

Mobil telefonját az arcához emeli.

Lábát összefonja, majd ide oda tipeg

Mire gondolsz öreg? Ah, te azt csak hiszed.

 

 

Ahogy üldögéltem a kamion anyósülésén, hallottam a hátam mögül a targoncák dübörgését, éreztem, amint billegtetik mozgásukkal az egész járművet. Aztán rövid csend következett, majd egy erősebb billenés amint Sanyi kinyitotta az ajtót, és felkapaszkodott a lépcsőn. A kezében tartott papírokat egyelőre az ablakba dobta, beült az ülésbe, és indított. Kicsit előre gurult, kiszállt, hátrament becsukni az ajtót.

– Mehetünk! – mondta, amikor ismét beült a helyére.

– Hová?

– Valahol a kikötőben biztosan félre tudunk állni egy félórára.

– És utána?

– Megnézzük a ferde tornyot, aztán irány Milánó!

– Hagyjuk most a tengert! Annyira nem fontos. Megnézegettem a várost a térképen. El lehetne tölteni egy hétvégét, de nincs egy rendes parkolójuk. Csak a víz miatt nem kell lemenni a partra! Merre megyünk? Amerről jöttünk?

– Arra kerülnénk. Itt megyünk fel északnak egyenesen. Pisaig nem is megyünk fel a sztrádára.

– Jártál már ezen az úton? Rálátni a tengerre?

– Aha.

– Elég annyi. Fürödni úgysem akarunk.

– Akkor Pisa?

– Igen, Pisa. Majd megállunk az út szélén – vigyorogtam a félreértésen alapuló humoromon.

 

Sanyi vette a lapot, de nem reagált. Sikerült kikeveredni a városból. Az út száma S -15, tehát jó felé haladunk. Jobbra, tőlünk nem messze fut a sztráda, de ezért a 16 kilométerért nem hajtunk fel rá. Egyelőre nem is nagyon kell figyelni, elég lesz akkor, ha átkelünk az Arno-n, utána egy kis patak fölött keresztezzük a vasutat, s majd ezután kell jobbra lehajtanunk.

Nagyon jó ez a GPS, hiszen előre be lehet tanulni a navigációt. A helyszínen már csak megerősítjük az elképzelésünket, nem ott kell a forgalom sűrűjében dönteni. Bár néha felül kell bírálni, de mégis nagy segítség.

– Majd figyeld a kőfaragásokat, hátha tanulsz valamit a régi taljánoktól. A fényképezőt hozzad! Tényleg! Ha nem jöttél volna el velem, most dolgoznál?

– Tél van. Nem hiszem. Hacsak valami műhelymunkát ki nem talál a főnök.

– Mégis csak jobb csavarogni, mint ott savanyodni a műhelyben. Nem?

– Nem olyan sokat vagyunk a telephelyen, inkább kint vagyunk terepen. Ebből a szempontból jó munkahely. Néha nagy elégtétel a számomra, amikor a helyismertemre, a navigációs készségemre kell a brigádnak hagyatkozni. Járok néha ismeretlen helyeken, de sokszor olyan helyre megyünk, ahol már jártam korábban. Mont például Edelényben, ahova egyszer a nővéremmel vittünk segélyt az árvízkárosultaknak.

– Azt mesélted. Akkor esett szét a Hyundai vízpumpája.

– Aha, akkor. Azért azzal is mázlim volt. Széteshetett volna odafelé félúton, megrakottan is. Ehhez képest Nyárádnál fedeztem fel, hogy valami gond van. A tardi elágazásnál álltam le. Bár, ennyi erővel haza is érhettem volna! Az még nagyobb mázli lett volna.

– Vagy, ha szét se esik.

– Hát, igen. Szóval voltam a céggel kirándulós munkán ott is. És tudod, nagy élmény új tájakat felfedezni, de régit is. Megfordult akkor a fejemben, hogy azonnal leírom a kirándulásomat, de úgy vagyok ezzel, mint a marha a fűvel. Behabzsolom, aztán hagyom ülepedni, kicsit kérődzöm rajta. A lényeg megmarad az emlékezetemben néhány hétig, hónapig. Később talán csak azért emlékszem a részletekre, mert leírtam. Többször megesik, hogy évtizedek távolából nem egyformán emlékszünk egykori útitársaimmal. Biztos vagyok benne, hogy én emlékszem jól, hiszen le van írva.

 

Miskolc, Lyukóvölgy városrész felé indultunk. Aki ismeri ezt a területet, bizonyára megütközik a városrész kifejezésen. Na, hát ez nem úgy néz ki, mintha Európa lenne. Olyan emberek laknak itt, akik nem engedhetnek meg maguknak ettől jobbat. A közbiztonság is hagy kívánnivalót. A taxi éjjel nem jön ki ide. Lehangoló látvány. Régen jártam erre, de nem emlékszem rá, hogy láttam ezeket a szükséglakásokat. Igaz, aki az autót vezeti, annak bőven van mit figyelni, hiszen a keskeny, kanyargós út ugyancsak tele van tankcsapdákkal. Na, de most csak utas voltam, lehetett nézelődni. A kollégák mind ismerősek errefelé. Feribá még a gombalelő-helyeket is tudja. Ha lát egy kis megrekedt esővíz alkotta tavacskát, már látja a halakat is benne. Persze fenntartással kell néha fogadni amiket mond, hiszen humoros ember. Ezt bírom benne. Parasznyán az egykori szomszédom esete jut eszembe, aki a kölcsön motorral belerongyolt a kerítésbe, majd visszament megnézni, hogy volt-e veszélyes útkanyarulatra figyelmeztető tábla. Na, itt néhány ház hosszában még a nap is kisütött, noha különben lógott az eső lába. Nem jelentett egyébként gondot, hiszen belső munkára utaztunk éppen.

 

Sajókápolnán megmutathattam volna vállalkozói tevékenységem csúcsát, de magam is csak a google-mapon láttam, elkészülte óta. Nem voltam biztos abban, hogy csak pozitív kritikát kapok. Na, meg valójában nem is esett útba. A Sajó most is meg volt áradva. Ezzel együtt szép látvány a völgy. Egykori szocialista propaganda képek jutnak róla eszembe. Előtérben a ringó búzatábla, mögötte a gyárkémények, s a horizontot lezáró hegyvonulat. Már csak a mosolygó parasztasszony, kévével a karján, s a kalapácsot szorongató munkás hiányzott. Helyette a Lyukóvölgyre hajazó igénytelenül (és pénztelenül) összetákolt házak kísérik az utat. Némelyik udvarán, vagy a kertjében áll a víz. A napraforgó földeken ugyancsak. Épp úgy, mint a kukoricaföldön. Mondja is Feribá, hogy ezért hívják tengerinek.

 

Ezen az úton csupán egyszer jártam még. Akkor is hasonló volt az ár- és belvízi helyzet. Néhány héttel korábban viszont vitte az ár Edelény mélyen fekvő részeit. Segélyt hoztam. Nem valamilyen szervezettől hoztam a közösbe, hanem magánkezdeményezés, magánúton, személyre szabottan. Nem géprongyot, hanem az elázott tönkrement háztartási gépeket, bútorokat igyekeztünk néhány családnál pótolni. Az eset pikantériája az volt, hogy a közvetítő személyt hozzátartozóin keresztül ismertük, s tudatában voltunk annak, hogy politikailag nagyon nem egy oldalon álltunk sem akkor, sem azóta. Az egyik megsegített öregember rákérdezett, hogy ki irányított hozzájuk. Talán nem kellett volna megmondani, hiszen ebből is politikai tőkét lehet kovácsolni. Aztán a mások önzetlen megsegítése miatt érzett felemelő érzést tönkrevágta, hogy nem ért haza az autóm. Szétesett a vízpumpája. Haza kellett vontatni. Szerencse, hogy nem rakottan, még odafelé történt.

 

Na, ezek csak az előtörő régi emlékek. Most dolgozni jöttünk a kastélyba. Itt még nem jártam. Nagyon szépen rendbe rakták. Azért szívesen visszamennék az időben, hogy láthassam, amikor még lakták is ezt az impozáns épületegyüttest. Most is elámulok a pompás részleteken, milyen hatással lehetett látványuk egy-két száz évvel ezelőtt a pórnépre, akik viskóban éltek? Büszkén mutatom kollégáimnak az előcsarnok padlóját, aminek kövezete az én szülőfalum bányájából származik. Nem ezt, hanem a lépcsők köveit jöttünk javítani. Több helyen is, nem árt figyelni, nehogy eltévedjek. A mesebeli 100 szobás paloták jutnak eszembe, amit úgy képzeltem el, mint egy szállodát, ahol hosszú folyosóról nyílnak sorban a szobák. Valójában egymásból nyíló termek, amelyek nagy részében a ház fénykorában se volt bútor, csupán közlekedő terek voltak, nem lakószobák. Egy ilyen kastély nem összevethető egy lakótelepi lakással, ahol minden négyzetmétert igyekeznek kihasználni. Itt nem számít.

 

Megint eszembe jutott egy falusi magánház azokból az időkből, amikor domináns törekvés volt egy sor téglával többet felrakni, mint a szomszéd. A bejárati ajtón belépve egy széles lépcsővel találtam szembe magam, mint egy kastélyban. A megoldás elbaltázása abban mutatkozott meg, hogy hiányzott a lépcső előtti tér, s az alagsorba csak oldalazva lehetett bemenni.

Na, most úgy jártam, mint amikor sikeres üzletembernek tanultam, s az előadásokon nem azt jegyzeteltem ami elhangzott, hanem ami eszembe jutott róla.

 

A kastély még nincs átadva a látogatóknak, de felfigyeltem a takarítókat kerülgető kis csoportra. Egy fiatal nő beszélt a kastélyról. Csak szövegfoszlányok jutottak el hozzám, de egyértelmű, hogy idegenvezetést hallottam. Egy fiatal férfi tolmácsolt. A középkorú úr, aki angolul hallgatta a kastély bemutatását, csíkos táskát tartott a kezében. Vagy mondhatjuk reklámszatyornak is. Nahát! Akár egy magyar ember. Na, most erről megint eszembe jutott, hogy a tapolcai munka során Roze-Mari megkérdezte, hogy kérek-e valamit. Kávét, sört, vizet, vagy bármit. Semmit nem kértem. „Még ilyen embert!” adott hangot csodálkozásának. Erre mondtam neki, hogy maga nem is német, hiszen ilyen kifejezést csak magyar ember használ. Vagy mégse? Mint láthattam, külföldi ember is hord csíkos táskát.

 

– Figyelj! – szólt rám Sanyi – Itt vagyunk mindjárt. Nehogy eltévedjünk, mert itt még én se jártam.

– Az nem számít. Én el tudtam ott is tévedni, ahol már jártam, csak első alkalommal rosszul tájoltam be magam. Ráadásul – mint a Matyi kolléga mondta – mindez a saját falumban történt.

 

Nagyon jól eligazodom Tiszaújvárosban, hiszen 13 évig jártam oda dolgozni, ha nem is rendszeresen. Egyébként is kicsi város.

Hárman dolgoztunk az egyik panelház bejárati lépcsőjénél, amikor jött az ügyfél. Arra hivatkozott, hogy a főnökünkkel beszélt, aki azt mondta, egyikünk majd elmegy vele, felmérni a munkát. Egyedi elképzelése volt a szalonnasütőről, azt kellett a helyszínre adaptálni. Rám esett a választás, mivel én vagyok az öreg szaki. Na, meg nekem van helyismeretem. Beültem az ügyfél kocsijába, aki hazavitt. Ismerősnek tűnt az utca, mutattam is a kapuból, hogy melyik szomszédnál dolgoztam korábban. A névre nem reagált, de városon nem ritkaság, hogy nem tudják a szomszéd nevét. Még kertvárosban sem.

Méricskéltünk, spekuláltunk, aztán megígértem, hogy este odahaza megrajzolom amit megbeszéltünk, és elküldöm e-mailben. A többit pedig telefonon beszélje meg a főnökömmel.

A főnököm néhány hónap múlva kérte, hogy bocsássam rendelkezésére a rajzot, ami alapján le tudja gyártani. Újabb hetek teltek, majd miután már leszámoltam a cégtől, telefonált, hogy kellene az ügyfél e-mail címe. Elküldtem. Újabb telefon, hogy mit kellene megírnom, mert az ő fia nincs otthon, így megállt a tudomány az informatikában.

Telt-múlt az idő, megint telefon, hogy szállítani kellene, de csak én tudom, hová. Oké, rendben. Tényleg csak én tudom, mivel sem a telefonszám, sem pedig a cím nincs meg.

Jött értem teherautóval a kolléga, a műhelyben felraktuk az árut, s már mentünk is. Egy nappal Karácsony előtt semmi rendkívüli nincs a barátságtalan időben, de nem jelentett gondot, hiszen a Hyundaiban jó a fűtés. Emődnél beleszaladtunk a ködbe, ami aztán egész úton kitartott. Kicsit lassabbra vettük a tempót, de egyébként sem siettünk. A kolléga volt a sofőr, én pedig navigáltam.

– A legelső úton kanyarodjunk le a 35-ösről, aztán végig egyenesen! Na, itt valahol baloldalt, közvetlenül Gellérték mellett…na, hol is? A francba! Már kiértünk a városból. Forduljunk vissza! Na, itt állj meg!

Gyanús volt a dolog, mert az előkertben kellene lenni a filagóriának, ahová a szalonnasütőt hozzuk. Itt viszont nagyon kicsik az előkertek, el se férne a filagória. Lehet, hogy átmentünk a garázson, és valójában a ház mögött van? Határozottan emlékszem, hogy itt jártam. Becsengettem.

– Mi nem rendeltünk semmit.

Ettől féltem. Lehet, hogy mégsem ez a ház? Akkor valamelyik távolabbi szomszéd volt, csak nem jól emlékszem. Érdeklődnöm kell, de kit keressek? Telefon a főnöknek.

– Mi a neve az ügyfélnek? Nem találtam meg a házat, pedig határozottan erre a címre emlékszem.

– Valamilyen Ákos – válaszolta, de nem kizárt, hogy inkább kérdezte. Kis gondolkodás után mondott hozzá vezetéknevet is, de nem volt benne biztos.

Kérdezősködtem. Többen is segítettek volna, de ezt a nevet senki nem ismerte, még a postás sem. Olyan elképzelésekkel jöttek, hogy cím, telefonszám…Ja, hát úgy egyszerű lenne. Végigjártam az egész utcát többször is, ahol lehetőség volt, belestem a házak mögé, megnéztem a leágazó kicsi zsákutcákat is, de még mindig az eredetileg kiválasztott helyszín látszott legvalószínűbbnek. Ja, még elfelejtettem megemlíteni, hogy az egész akció azzal kezdődött, hogy a főnök megint megkérdezte az e-mail címet, de nem ment el az üzenet, így megkockáztatta, hogy nem találunk odahaza majd senkit. Csak reméltük, hogy ilyenkor valaki csak van tán otthon. Én is próbáltam üzenetet küldeni, az se ment el. Majd a hasztalan címkeresés közben hazatelefonáltam a feleségemnek, hogy próbáljon ő is írni. A telefonom áramellátása aggasztóan alacsony szinten volt már ekkor is. Erre nem figyeltem korábban. A kolléga türelmesen üldögélt a meleg autóban, fejtette a keresztrejtvényt. Mi mást tehetett volna? Segíteni nem tudott. Telefon otthonról, hogy nem ment el az üzenet. Ha elment volna se biztos persze, hogy éppen ott ül a címzett a gép előtt.

– Induljunk el – javasoltam a kollégának – végig a városon, keressünk filagóriát az előkertben!

Telefon megint haza. Nézd má’ meg a gugli mapon, hol van az előkertben filagória! Aztán elindultunk. Cirkáltunk a közeli utcákban, de nem láttuk meg, amit kerestünk. Támadt egy ötletem.

– Menjünk el a lakásszövetkezethez! Ott ismernek engem, biztosan segítenek. Internet – google map, és a saját szememmel nézhetem meg. Én legalább azt is tudom, melyik utcák jöhetnek számításba.

A szövetkezetnél egyetlen ember dolgozott. Nehezen értette, mit akarok. Felmérte, hogy ez a keresés nem 5 perc (nem lett volna több) neki meg be kell fejezni a munkáját délig, mivel csak addig tart a munkaidő.

– Hol találok valami Internet kávézót? Vagy menjek a könyvtárba?

Ezt találtuk legjobb megoldásnak. A kolléga nem talált parkolóhelyet a ház előtt, de még az utcába sem. Mondtam hová menjen parkolni. A könyvtár a másik irányban van, nem is annyira közel, de az nem jutott eszembe, hogy rátelefonáljak. Nem is baj, ő nem annyira ismeri a várost, talán még el is tévedhetett volna. A feleségem telefonált, hogy hol lát nagyobb előkerteket, de ekkor már a könyvtár felé tartottam. Hál’istennek nyitva volt. A ruhatárosnál vettem 300Ft-ért napijegyet, így hozzáfértem az Internethez. Egy fiatalember bekapcsolt nekem egy gépet. Villámgyorsan működött rajta minden. (jó lenne otthon is ilyen gyors gép) Viszont elég régi volt a műholdkép. Sok épület hiányzott azok közül, amik a valóságban már állnak. Annyira kinagyítani se lehetett, hogy a filagóriát felismerjem. Közben érdeklődött a főnök, közölte, hogy szétrobban az idegességtől, mert el se kellett volna indulnunk, ha nem tudom hová kell menni. Hiába mondtam, hogy én biztos voltam benne, de tévedtem. Magam sem értettem miért, nem várhattam el mástól, hogy megértéssel viseltessék, különösen, hogy neki két embere autózik teljesen feleslegesen 130km-t. Menjünk hazafelé!

Na, menjünk! Visszamentem a kocsihoz.

– Tegyünk még egy kísérletet! Menjünk ki itt a Szent Istvánra!

– Ne úgy mond! Mit tudom én, melyik az.

– Na, akkor itt balra…itt megint balra! Egyenesen a körforgalomnál, el a templom mellett, aztán a második utcában megint balra!

– Itt már jártunk.

– Tudom, de itt van a legnagyobb esély. Ha nincs, megyünk haza.

– Na, ezt nézd meg! Nem ez az? – mondta a kolléga egy előtető láttán.

– Nem. Ez a garázs előtt van, itt nem lehet pad, mert a kocsival át kell járni, de azért megnézem.

Kiszálltam, belestem a palánk fölött. Tényleg nem lehetett ez a keresett cím. Visszaültem a kocsiba. A következő ház előtt megint megállt.

– És ez?

– Hááát…

Előkert, különálló építmény, tegola tetővel, az oldala ponyvával betakarva egészen körbe. Gondoltam, mit veszthetünk, megnézem. Bementem az udvarba, széthúztam a ponyvát, megismertem a padlóburkolatot és a padokat.

– EZAZ!

Beköszöntem, hogy meghoztuk a szalonnasütőt.

Nagy kő esett le…odébb kellett kapni a lábamat ;)…a szívemről. Lepakoltunk, felmarkoltuk a zsozsót, és tűzhettünk hazafelé.

 

Elhagytuk Pisa-t. Ha nem tanulmányoztam volna a térképet, azt gondolnám, túlszaladtunk. De semmi gond, itt van lehetőség lehajtani a főútról. Lemegyünk jobbra, aztán ott, hosszú egyenes szakaszon, még az imént látott patakon is át kell mennünk. Balra fasor, meg szántóföldek, jobbra telephelyek sora, de a kapuk közt nincs annyi hely, hogy egy ekkora szerelvénnyel leparkolhassunk. Marad tehát az eredeti elképzelés, be kell mennünk a fizető parkolóba. Gondolom, Sanyinál van pénz. Már csak azért is – jut ekkor eszembe – mert kaját is vennünk kell. Nem tudom, meddig utazgatok vele, de nem érzem jól magam attól a gondolattól, hogy ő tart el. Noha, ezt korábbi útjainkon is úgy oldottuk meg, hogy utólag adtam neki költségtérítést. Legalábbis a kéthetes utakra. Az első után többet, a második után már annak csak a felét. Megtanultunk spórolni. Ez a spórolás ott csúcsosodott ki, amikor a bregenz-i főpályaudvar előtt üldögéltünk a padon, és arról álmodtunk, hogy ha lenne 10 eurónk, elvonatoznánk Lindauba. De sajnos csak egy ötösünk volt. A tankolásra és útdíjra is csak következő napon küldtek a cégtől. Ez most már nem az a munkaadó. Remélem, nem lesz hasonló kényszerpihenőnk!

Pisa

 

Befordultunk a parkolóba, beálltunk a buszok közé, és innét már egyszerű volt a dolgunk, mert kicsi táblák mutatták, merre van a ferde torony. Az utcák olyanok, mint bármelyik olasz városban. Az jut eszembe, amikor a családommal tettünk egy kétnapos észak-dunántúli kiskörutat. Megfordultunk néhány városban, de a belváros mindenhol egyforma volt. Sétálóutca, tele árusokkal. Ha nem láttam volna a táblát, nem is tudtam volna, hol járok. Most persze tudom, hiszen ide készültünk, meg aztán láttuk is a „Pisa” táblát. Az utcák nem különböznek ugyan a térség városaitól, de éppen azt keressük, amitől más ez a város. Az útjelző táblák alapján könnyen oda is találunk. A Dóm tér hosszú kőfallal, pontosabban kőépülettel van elválasztva az utcától. A parkoló óta mindenhol aszfaltot és kőburkolat láttunk, a fáknak csak kis lyukakat hagytak ki.

A térre kapun kell belépni. Persze csak miután legomboltak tőlünk fejenként 18 eurót. Nem a térre való bejutásért, hanem a toronyba lehet ennyiért felmenni. A már emlegetett sinsheimi Technika Múzeumba is sokalltam a 12 euró belépőt, pedig ott annyi a látnivaló, hogy bele se fér egy napba, ha mindent meg akarok nézni. Itt viszont csupán annyiért kell ezt a számomra temérdek pénzt kifizetni, hogy egy szűk csigalépcsőn felmásszak egy hétemeletes toronyba. Noha az élmény maga a tudat, hogy egy világhírű torony tetején jártam. Ezért nem szabad sajnálni…nem is olyan sok.

A téren zöld a fű. Egy pillanatra lep meg csupán, hiszen lényegesen délebbre vagyunk, mintha otthon lennénk, és azért otthon is láthatunk zöld füvet télen. Különösen a mostani, szokatlanul enyhe az időben. Nem is ez a felismerés teszi érdektelenné a tér füvét, hanem a torony. Furcsa érzés. Nem is tudom igazán elmondani, milyen. Ott áll előttem – bár kicsit ferdén – egy olyan épület, amit képről már nagyon jól ismerek, gyerekkoromban le is rajzoltam. De most nem kép, hanem valóság. Saját szememmel láthatom, fehér köveit meg is érinthetem. Olyan, mint a képeken, de mégis más. Hasonló esetekben csalódást szoktam érezni, hiszen nem egészen olyan, mit a reklámfotókon. Talán az is teszi, hogy itt a tágabb környezetével együtt látom. A fényviszonyok se pont olyanok szoktak lenni, mint a képen. Szép az idő, süt a nap. Olyan, mintha már tavasz lenne, aránylag sok a látogató a téren. Noha nem tudom mihez viszonyítani, nem tudom, mennyien vannak szezonban. Olyan képet már láttam, hogy a fűben heverésztek az emberek, de annyira azért mégse jó az idő. A kabátot se kell levetni, elég kigombolni.

 

Nem érzem azt a boldog elégedettséget, amit egy ilyen találkozástól elvárhatnék. Majd később.

Furcsa, hogy éppen egy közlekedési vészhelyzet jut eszembe. Alkalmam is nyílik elmesélni, hiszen Sanyi kérdéseket intéz felém.

– Na, ilyeneket gondoltál faragni Grünhildának?

– Akár ilyeneket is, de nem ilyen sokat. Öcsém! – ámulok el, amikor körbeforgok a téren, és szemügyre veszem a többi épületet is.

Mert a híresség csak egy harangtorony, de tartozik hozzá egy Dóm is. A mögötte álló kerek épület nem is tudom micsoda. Majd később tanulmányozom a kapunál elvett prospektust, abba biztosan bele van írva. Az a hosszú épület, ami az útról eltakarja ezt a gyönyörűséget, kevésbé díszes.

– Itt lehet élvezkedni a kőfaragóknak mi? – kérdez Sanyi ismét, miközben az arcomat fürkészi, hogy lássa a látvány okozta hatást. Nem igazán van megelégedve, s ezt szóvá is teszi.

– Nem látom rajtad az izgatottságot. Tetszik egyáltalán?

– Várjál! Majd később, ha leülepszik bennem. Ezt még meg kell emésztenem! Tudod olyan ez, mint amikor Szentendrén jó tempóban haladtam a négysávoson befelé a városba, és elméláztam. A laktanya előtt van egy balra fordulási lehetőség, de nincs kanyarodó sáv. Persze miért mentem volna a külső sávban? A szembejövők miatt, megállt a sor. Én csak arra figyeltem fel, hogy iszonyatosan közeledünk az addig előttünk haladó kocsihoz. Fék! Szó szerint beleálltam a fékbe. A kocsi elkezdett ficánkolni alattam. Éreztem, hogy itt már reménytelen a megállás. Korábban nézegettem a tükörbe, tudtam, hogy jön egy kocsi a külső sávban, de nincs túl közel. Erről persze ekkor már nem volt idő megbizonyosodnom. Reméltem, hogy azon is van fék. Kicsaptam a kormányt a külső sávba, de azt nem tudom, mi történt ennek hatására mögöttem. Az ütközést sikerült elkerülni.

– Nem ijedtél meg? – kérdezte azonnal a mellettem ülő szomszédasszony.

– Várjál! – mondtam – Majd mindjárt. Nem volt rá idő.

És valóban. Amikor már meg lehetett volna nyugodni, akkor tört rám a heves szívdobogás. Akkor, amikor tudatosult bennem, hogy mekkora veszélyben voltunk. Azóta már kétszer is megtapasztaltam, hogy egy kicsinek tűnő ütközés is mekkora kárt tud okozni.

– Most nem közlekedünk, van időd nézelődni. Nem sietünk, nem is megyünk neki senkinek. Felmenjünk a toronyba?

– Most erre mit mondjak, hogy majd legközelebb? Fel hát, de előbb hagy nézzek szét! Nahát! – adok hangot csodálkozásomnak – ez a torony ferdébben áll, mint gondoltam, de nem is csak ferde, hanem görbe. A közepén is van egy kiigazítás, a harangok szintje pedig már egyenes.

– Nem olvastál az építéséről? – pirít rám Sanyi a tájékozatlanságom miatt. – A negyedik szintnél száz évet vártak, mert már akkor megbillent. Utána megpróbálták kiegyensúlyozni, de csak ennyire sikerült. Sőt, később még ferdült.

 

Körbejártuk a teret. Az utcát elzáró hosszú épület valójában temető. Láttam már temetőt, aminek volt árkádos, vagyis fedett része, de itt berakták egy épületbe. Mindezt azért tudom, mert megnéztem a prospektusban.

– Na nézd már! Mi még megszóljuk az úri cigányokat, akik pavilont építenek a síremlékek fölé. Itt az egész temetőt tető alá rakták. Biztosan innét vették az ötletet.

– Jobb helyen a templomot építik a temető fölé.

– Valóban. Olyan is van. Na, nézzük csak mit ír a prospektus! Mi az a nagy kerek épület? Magyarul persze nem írja. Azt mondja, hogy mit tudom én milyen Capelle. Ez egyértelmű, kápolna. Annak elég nagy, de ha az, akkor legyen! Sétáljunk el arra is! Nahát! A katedrálisnak a háta van a torony felé. Emez az oldal az eleje. Öcsém! Ez tök jól néz ki. Ennyi oszlop! Itt lehetett faragni a mestereknek néhány éven át. Főleg, hogy még gépük se volt hozzá. Na! Látod már rajtam az izgatottságot?

– Aha. Most már látom. Menjünk a toronyba?

– Naná! Mehetünk.

 

Egyik korábbi utunkon a ljubljanai fellegvárban bolyongtunk. Megnéztük a vár kápolnáját, bekukucskáltunk a kisablakon oda, ahol az első magyar felelős kormány miniszterelnökét tartották fogva 1849-ben a Habsburgok, de beljebb nem mentünk, mert úgy ítéltük meg, hogy nem ér annyit a vár belseje. Na, meg ott van a mi Halászbástyánk. Ott többször is megcsodáltam a panorámát az alsó szintről, de azért nem adtam pénzt, hogy 3-4 méterrel magasabbról láthassam ugyanazt. Itt most nem vált be ez a fukarkodás, mert már a tér is fizetős volt. Egyébként pedig örülhetek, hogy van ez a lehetőség, mert nincs ám ez mindig. Állítólag, a torony dőlése, nem állt meg. Így rengeteg munkával járt alatta megszilárdítani a talajt.

– Remélem, nem dől tovább. Nem állnám meg nevetés nélkül, ha velünk dőlne el.

– Csak nem tán!

– Pesten – kezdtem megint másról beszélni – van egy építmény a Nemzeti Színház mellett. Olyan, mint állítólag a Bábel tornya volt, csak kicsiben. Körbe-körbe megy a lépcső, a tetején meg nincs semmi. Még kilátópontnak se lehet nevezni, mert a közelben lévő Lágymányosi híd sokkal magasabban van. Vagyis nem tudom, mire való az az egész, de nem álltam meg, hogy fel ne menjek.

 

Itt se kellett megállnom, hogy fel ne menjek, csak meg kellett várni, amíg összegyűlik egy csoport, amit egy kalauz felvezet.

– Te figyelj! – folytattam a csacsogást, miközben már a márványlépcsőkön kerengtünk fölfelé – Itt hogy javítják a lépcsőket?

– Gondolom, faragnak másikat, és kicserélik.

– Nyilván, de hogy állítják be? Szemre? Aztán meg jön a főnök, hogy: „rátettétek a vízmértéket?”

 

Bevallom, sok ez a hét emelet. Ráadásul nem is olyan panorámás ám, mint gondoltam. Noha ránézésre sem egy kecses építmény, de azért mégis meglepett, hogy milyen szűk a belseje. Iszonyatosan vastagok a falak. Nem is tudom, miért csodálkoztak, hogy nem bírta a talaj.

Fenn álltam a ferde torony tetején. Kívül, belül korlát, mert a harangok fölött nincs ám tető, hanem nyitott az egész. Biztosan azért, hogy odafenn az Úr is hallja a harangszót. Állítólag mind a hét harang be van hangolva. Ezek szerint, akár zenélni is lehet rajtuk. A harangok alján körbefutó szalagdíszben a horogkeresztet vélem felfedezni. Találkoztam már ezzel a jelképpel görög templomban is. Ez valójában napszimbólum, csak a mi agyunkban azonos a nácizmussal. Nem ez az egyetlen, amit ordas eszmék lejárattak. Valójában a náci karlendítés is „ave ceasar” üdvözlés az első birodalomból (Róma) Nálunk például kerülendő kifejezés a „kitartás”, mert így köszöntek a nyilasok, akik miatt az Árpádsávos zászlót is fasiszta jelképnek próbálják beállítani egyes politikai körök.

Sanyi fotózott, majd átadta a gépet.

– A papáról is egyet!

Azt gondoltam, hogy majd jól körülnézek, de annyira mégse magas ez a torony. Annyi eszük legalább volt a város építészeinek, hogy nem húztak fel toronyházakat. Viszont, hiába álltam a padló magasabb oldalára, a tenger felé, nem láttam semmit a Dóm takarása miatt. Kelet felé lehet nézelődni, de Firenze túl messze van. Csak a távoli hegyek jelzik, merről jöttünk délelőtt. Északra is hegyek zárják a látképet. Arra majd még ezután megyünk. Dél felé nem nagyok a tengerparti hegyek, azokat inkább csak sejtem így 20 kilométer távolságból, mintsem látom. Amit látok arrafelé, a repülőtér meglepően nagy forgalma. Ez csak egy kicsi, helyi reptér, nincsenek nagy gépek, a kicsikből viszont sok.

Megint beugrik egy emlék. Sanyi szorgalmasan fényképez, de nem is figyelek rá.

A csepeli időszakomra gondolok, amikor még nem találtam munkát, csak ültem a tizediken az ablak előtt, és néztem a Ferihegyre leszálló gépeket. Írtam is róla egy borongós hangulatú jegyzetet, miszerint úgy érzem magam, mint egy repülésirányító. „ülök a toronyban…” Aztán írtam még egy másikat is:

 

Ülök a toronyban, nézem az ólomszürke eget. Két napja még havas volt a táj, de múlt éjjel elverte az eső. Reggel bárányfelhők úsztak az égen, mögülük kikandikált a nap, de a várost 30méter sűrű köd fedte. Később eloszlott, s gyönyörű, szikrázó napsütésben indulhattam szokásos egészségügyi sétámra. Belváros, Ófalu, Szabótelep, Kertváros, és vissza. Ez éppen 5 km.

A piac környékén óriási tömeg, és rengeteg eladatlan fenyőfa. Távolabb már alig találkoztam gyalogosokkal. Így jobban feltűnt az a hátborzongató látvány, hogy lecsúszott nadrágú, életerős fiatalemberek plusz 12 fokban, fejükre húzott kapucnival sétálnak, vagy műanyag flakonból borozgatnak, a köztéri pad karján ülve. Szívem szerint rászóltam volna, hogy „mi van öcsém, fázik a fejed?” Egyrészt viszont semmi közöm hozzá, aztán kiszámíthatatlan a reakció is. Nekem még önvédelmi paprikaspray-m sincs. Na, meg emlékszem, hogy én se vettem jó néven hajdanán, a hosszú hajamra tett megjegyzéseket.

 

Nem szabad ilyeneken megbotránkozni, inkább örülni kell a szép időnek. Egyébként is Karácsony van. Délután fel is állítom a karácsonyfát. A feleségem süt-főz a konyhában, takarítja a lakást. Ő küldött el sétálni, hogy ne legyek láb alatt. A Bajcsy Zsilinszky-n, a keskeny járda miatt arasznyira kell megközelítenem a drótkerítést. Kissé meglepődöm, amint észreveszem a drót mellett fekvő gyönyörű berni pásztorkutyát. Nem ijeszt rám, csendben hagyja, hogy elhaladjak. Csak akkor rohan utánam, amikor már a sövény takarásából ugathat. Eszembe jut, hogy az utca végén lakik egy fél szemére vak, öreg kutya. Farkas alkat, de a színe éppen olyan, mint a mi Sodónk volt, akit két hónapja gázoltam halálra. Na, de inkább nem megyek arra, mert még megszeretem.

 

Mindez tegnap volt. Most itt ülök a helyemen órák óta, már fáj a nyakam. Odakünn esik az eső. Pest felől van egy halovány felhőmozgás, de alig üt el a szürkesége a háttértől. Az utcazajra kicsit most ráerősít egy repülőgép, de aztán elnyomja egy sziréna hangja. Mindez mégse hat kedvezőtlenül a hangulatomra. Anyámmal beszéltem telefonon, aztán a bátyámmal. Gyerekkori barátom hívott, hogy nézzem meg a Neten, ki írhatta azt a szívbemarkoló cikket az apja elvesztéséről. Nincs név, de a tanító nénink van benne megnevezve, s a falu is egyértelműen felismerhető. Az imént nézegettem a fiam fotóit. Ez az első Karácsony, amit 31 év alatt nem együtt töltünk. Nem tervezte, hogy hazajön. Nem is várom el tőle, hiszen nagyon sok az az 1700 km. Éppen négy hónapja, hogy barátnőjével Londonba utazott. Most jutottak el odáig, hogy állandó munkájuk van mindkettőjüknek. Anyagilag éppen a tegnapi fizetéssel lettek nullszaldósak. Jól néznek ki a képeken. Nem soványak, még egy automata blokkját is mellékelte a fiam, miszerint éppen ideális a testsúlya. Fodrászhoz ugyan nem ártana elmennie, de ezzel együtt elégedett vagyok velük.

 

– Fordulj már erre! – szól rám Sanyi – Ne a hátadat fényképezzem! Nagyon elméláztál. Na jó, hogy felmásztunk?

– Jó. Tudod, valamikor azt gondoltam, hogy engem nem érdekel Párizs. Aztán amikor elvittél, és ha csak 10 kilométerről is, de láttam az Eiffel tornyot, annak mégis tudtam örülni. Aztán ugyanazon az úton jártunk Sinsheim-ben a Technika Múzeumban, amiről könnyen lemondtam volna, mégis nagyon örülök, hogy megnéztük. Biztosan emlékszel, hogy a második utunkon Brüsszel felé kerültél a kedvemért. Nem láttunk ugyan semmit a városból, csak egy város volt messziről. Olyan, mint akármelyik másik, de mégis örülök, hogy arra mentünk. Nem is a látvány miatt,

– Hanem a tudat, hogy ott jártam – mondtuk egyszerre mindketten, majd ezen egy jót nevettünk.

Olyan ez a szólás már köztünk, mint, hogy félóra séta jót tesz a szívnek, vagy mint ahogy családon belül rajzfilmekből szoktunk idézni, ha okot találunk rá.

– Jól körül néztél? – kérdezte, arra utalva, hogy akár mehetnénk is.

– Mehetünk! Egyébként a gyerekeken járt az eszem – mondtam már a lépcsőn lefelé menet – azon gondolkodtam el, amikor kimentek Angliába.

– Nem igazán értem mit beszélsz. Majd inkább akkor mond, ha leértünk.

 

Nem időztünk sokáig, de nem is órával mérik az élményt. A már említett észak-dunántúli kirándulásomon sem töltöttem többet a veszprémi várban egy óránál, mégis nagyon megmaradt az emlékezetemben. Talán a sok fénykép is belejátszott ebbe. Itt is készült néhány, de egyébként se fogom elfelejteni ezt a röpke kirándulást. Meg aztán nem is nagyon érünk rá, mert lejár a parkolójegyünk, ami kamionnak, vagy busznak elég húzós. Jobb lenne, ha nem kellene ráfizetni. Inkább keressünk egy jó pihenőt a hétvégére!

Milánó felé

 

 

– Szép ez a Toscana – jegyeztem meg, már az autópályán. – Azt mondják, az angolok, hogy van még ott középen egy nagyon szép ország, ahol nagyon kedvesek az emberek. Azt is szívesen megnézném. Biztosan nem is ismered.

– Magyarországra gondolsz?

– Arra.

– Hiszen még öt napja sincs, hogy eljöttél.

– Nem baj. Már szívesen hazamennék. Ja! Az angolok! Meséltem már a menyem sztoriját az öreg utazókkal? Na, mindegy, legfeljebb elmondom megint.

Idős angol házaspár vásárol a pakisztániak által üzemeltetett londoni ”százforintos” boltban. A termékek kiválasztásából látni, hogy nyaraláshoz készülnek. Ági kedvesen érdeklődik, hogy „hova lesz a menet”. A vevők, vevők a társalgásra, de feltételezik a róla, hogy helybeli, aligha ismeri az országokat. A névtáblája alapján legfeljebb skót.

– Italy, Malta?

– No, no. Greece

Majd lelkesen mesélni kezdenek korábbi útjaikról, örömmel nyugtázva, hogy Ági minden említett országra azt mondja, hogy tudja hol van.

­– Két hely volt ami nagyon tetszett, de az egyik különösen. Azt már biztosan nem tudja, hol van.

– Talán mégis.

– Ott van középen, egész eldugott ország, nincs tengerpartja sem, de van ott egy folyó, annak a partján nagyon jókat sétáltunk. Az emberek nagyon barátságosak.

– Poland?

– Nem, de nem hiszem, hogy ismerné. Maga hova valósi egyébként? A neve alapján skótnak gondolom.

– Nem fogják elhinni.

– Na! Mondja már! Nagyon kíváncsi vagyok.

– Magyar vagyok.

– Tényleg nem hiszem el – mondja az asszony.

– Pedig igaz, Magyarországról jöttem.

– Na, akkor hogy mondják azt, hogy good bye?

– Viszontlátásra.

– Good morning?

– Jó reggelt.

– Tényleg magyar – fordult a férje felé, aki úgy köszönt el gitóltól, hogy:

– Kezetcsokolá

 

– Ez nagyon jó – mondja Sanyi – de biztos, hogy angolok voltak? Azokról nem hallottam még olyat, hogy kedvesen elbeszélgettek.

– Nem is meséltek hasonló esetet többet. Nincsenek elragadtatva az angolokkal, bár nem sokkal találkoznak, mert szinte mindenki idegen Londonban, Londonisztánban. Volt még egy aranyos eset, de az már Prágában történt.

Az egyik étterem előtt a behívó ember angolul méltatta a gulyást a turistáknak. Speciális cseh ételnek mondta, de hozzátette, hogy magyar eredetű. Ágit szúrta ki a tömegből, és őt győzködte leginkább. Aztán megkérdezte, hogy honnét jött. Aztán fogta a fejét, hogy „miért hagyta, hogy ennyit beszéljen. Ekkor Ági elővette az igazolványát, amiben ott áll a neve: Gulyás.

– Azért a csehek tudnak jó gulyást készíteni. Knédlivel – emlékeztetett Sanyi arra, amikor a német határnál kóstoltam meg ezt az ételt, s ittam hozzá egy korsó Kozel sört, ami alig fért be a knédlire.

– Igaz. Nekem jobban ízlett, mint amit otthon szoktam enni. Marhapörköltet tunkoltam azzal a híres párolt tésztával. Nálunk a gulyás, krumplileves disznóhússal. Egyszer zavarba is jöttem, amikor az iskola étkezőjében együtt ebédeltem a lengyel delegációval, és az ogrodzieniec-i várkapitány – aki egy szimpatikus fiatal nő volt – megkérdezte, hogy ez volt-e a gulyás? Én krumplilevesnek azonosítottam be. Bene Ildi, az akkori kultúrigazgatónk sietett a segítségemre azzal, hogy rábólintott.

– Na, akkor most fogjad a laptopot, és keress egy helyet, ahol megállunk megnézni a tengert. De ne legyen túl messze, mert egy óra múlva besötétedik.

Lázas keresésbe kezdtem. Görgettem az egeret az autópályán, hogy találjak egy pihenőt, a közelben.

– Itt lesz is nem messze egy egészen kicsi. Két kamion fér el. Csak az a kérdés, hogy ki tudunk-e mászni a kerítésen. A part lehet kb. két-három kilométer, ha el nem tévedünk az utcákban. Gondolom, járda sincs sehol. Jó lenne kaját is venni. Ez viszont nem is igazi város, inkább üdülőövezet. Aligha van Tesco.

– Tesco sehol nincs olaszban. Nem érdemes megállni. Mire lesétálunk a tengerhez, este lesz. Menjünk tovább, legalább a márványbányát megláthatod még, ha csak menet közben is.

– Na! A csomópont után van egy rendes pihenő. Ott kereshetünk boltot!

– És a tenger?

– Az kicsit már távolabb van. – válaszoltam lemondóan – Nézd csak! Ezen az oldalon meg horgász tavak vannak? Mi a csoda az ott? Olyan, mint egy lelátó. Itt lett volna a kis parkoló.

– Itt pedig darálják a márványt. Megálljunk? Viszel haza belőle műkövet csinálni?

– Amikor voltunk kutyatápért Aubigniben, és kiküldtek a Purinától bakancsot venni…

– Aha. A tüzépre.

– Ott, ahol a benzinkútnál az volt írva a gázpalackra, hogy buta. Ott megfordult a fejemben, hogy venni kellene egy zsák cementet csak azért, hogy otthon mutogathassam, hogy nekem francia cementem van.

– Itt a pihenő. Megálljunk?

– Ha már nincs idő lemenni a partra, akkor minek?

 

Közben túlhaladtunk, így ez a kérdés eldőlt. Jobbra láthattam a nyáron is szikrázóan fehér hegyeket, ahonnét a világhírű fehér márványt bányásszák. Faragtam belőle síremlékre virágcsokrot. Jó vele dolgozni. Tömör, viszont jól faragható. Szívesen csinálnék még ilyeneket. Kár, hogy a szemem nem nagyon bírja már a koncentrálást. Emlékszem, hogy akkor szántam rá az időt a faragásra, amikor az esős idő miatt nem lehetett szabadtéri munkát végezni. Olyankor persze a fényviszonyok se nevezhetők ideálisnak. A villanykörte égette a homlokomat, mégis nehezen láttam az apró részleteket. Pedig ez már régen történt. Azóta csak romlott a látásom.

Néhány helyen azért sikerült egy pillanatra rálátni a Ligur tengerre, de aztán beértünk a hegyek közé.

– A tengerben fürdés már kimaradt – állapította meg Sanyi sajnálkozva – de majd talán jövünk még a jövő héten is. Bár legtöbbször csak Milánó környékéig szoktam lejönni. Persze sose lehet tudni. Majd meglátjuk. Van még rá három heted, hogy kivárd a megfelelő alkalmat.

– Nem szeretnék még három hétig itt bolyongani. Tetszik ez az ország, de azért az már sok.

– Megyünk németbe is. Meg akár valami más út is közbejöhet. Aztán majd hazamegyünk együtt.

 

Na, most csapdába estem. Innét hazavonatozni, eléggé költséges. Az lenne az ésszerű megoldás – ha otthon egyébként se dolgozok – amit Sanyi ajánl, de attól tartok, meg fogom utálni a kamionozást. El tudom képzelni, hogy ő mennyire szereti. Legalább tíz éve csinálja. Viszont ha hozzászámolom a korábbi alkalmi bútorszállításait Hollandiából, az már emberöltőnyi idő.

– Most már nem kell nézni a közeli pihenőket! Három órán belül elérjük Milánót, majd ott kell táborhelyet keresnünk a hétvégére. Merre menjünk?

– Hogyhogy merre? Milánó felé.

– Genova, vagy Párma felé?

– Teljesen sötét van. Nem mindegy?

– Genova felé nehezebb a terep, bár üresen vagyunk. Ott közel járnánk még egy darabig a tengerhez, csak baromian nagy a szintkülönbség.

– Mondom, sötét van.

– Marad tehát a másik irány. Picivel közelebb is van.

– Akkor minek kérded? – mondtam olyan hangsúllyal, hogy attól tartok, ingerültnek tűnhetett.

Sokáig nem is szóltunk, csak hallgattuk a motor monoton zúgását. A rádiót is csak akkor kapcsoltuk be, amikor átértünk a nagy hegyeken. Itt már jól szólt a Kossuth. Otthon úgyse szoktam hallgatni. Bámultunk bele a lámpafénybe, próbáltam az autómárkákat a hátsó lámpák alapján beazonosítani. Sanyi egyébként se túl beszédes. Sokat van egyedül, és ez a tény sem teszi beszédesebbé. Én ugyan szoktam magamban is beszélgetni. Nem tudom, ő hogy van ezzel. Megkérdezhetném, de nem teszem. Elfáradtam. Hosszú volt ez a nap. Inkább alszom egy kicsit. Én megtehetem. Próbálok kényelmesen elhelyezkedni. Lefekhetnék az ágyra is, de az én helyem a polcon van, oda mégse mászok fel menet közben, főleg, hogy tele van pakolva.

– Majd ha lesz net a pihenőben, haza is küldheted a képeket. Ja, vagy alszol?

– Nem alszom. Próbáltam, de nem sikerült. Úgy vagyok, mint a kisbabák, amikor már túl fáradtak.

– Olyankor órákon át ordítanak. Remélem, te nem fogsz.

Nem válaszoltam, csak úgy reagáltam, hogy mosolyogtam egyet. Sokáig nem szóltam.

– Azon jár az eszem, hogy ezek az itáliai városok mitől voltak olyan gazdagok? – szólaltam meg hosszú hallgatás után – A germánok még ki se jöttek az erdőből, amikor ezek már katedrálisokat építettek. És nem a király, hanem a város. Amikor Pisában elkezdték a dómot, nem sokkal azelőtt omlott össze a Római birodalom. Van nálunk is Árpád-kori templom, de ehhez képest csak sufni.

– Nem tudom. Majd ha legközelebb jövünk, megkérdezed az olaszoktól.

– Nem kell legközelebb, még most is itt vagyunk. Nemrég olvastam, hogy Zsigmond királyunkat is a milánói herceg pénzelte, amikor császárrá koronázták. A hétvégén intenzív nyelvtanulásba kezdünk, és megkérdezzük Milánóban.

– Valójában nem Milánóba megyünk, hanem kicsit északabbra. Azt hiszem te is jártál velem arrafelé.

– Monza?

– Lehet. Olyasmi.

– Ott is olaszul beszélnek.

– Akkor, ha már tudsz velük beszélni, nem is akarsz hazamenni?

– Ha kapnék a vasútra szabadjegyet, mint az öreg papó Tiszaújvároban, akkor mennék.

– Milyen papó?

– Biztosan mesélem már. Aki 15 évesen volt légvédelmi tüzér Vestfáliában.

­­– Biztosan mondtad már, nem emlékszem.

– Na, ez jó – gondoltam magamban – legalább elmesélhetem. Úgyse szól közbe, ha beugrik neki, hogy ismeri a történetet. Én se szoktam. Berci szomszédom olyan, hogy könyörtelenül közbeszól, hogy ha már mondtam korábban. Nagyon lehangoló tud lenni egy ilyen beszólás.

 

*

Törékeny kis öregember csoszogott ki a ház alagsorából. Ifjú korában se lehetett szép szál legénynek mondani, de az idők során inkább már össze felé megy az ember, így alig érte el a másfél métert, pedig nem is járt görnyedten. Éppen pihenőt tartottunk a lépcső bontásával. Én a padon ültem a kolléga előttem állva dohányzott.

– Üljön le ide papa! – invitálta a kolléga.

Korábban már látta a bácsit itt sétálni, de eddig még nem beszélgettek.

Az öreg leült mellém. Nem emlékszem miről kezdtünk beszélgetni, csak azt tudom, hogy a korára kérdeztünk rá. 81 éves. Magam is ilyesminek gondoltam.

 

Sokszor jutnak eszembe Petőfi szavai a Téli estékből. „Akitõl nincs messze az élet határa,

Nem elõre szeret nézni, hanem hátra.” A bácsi most jó messzire nézett vissza. Egészen 1945 márciusáig. Légvédelmi tüzér volt Vesztfáliában. Kíváncsiságomat az említett német tartomány neve keltette fel elsősorban azért, mert magam is jártam arrafelé. Aztán arra csodálkoztam rá, hogy 15 éves volt akkor. Tudomásom van róla, hogy az akkor már hat éve tartó háború utolsó szakaszában német gyerekeket is bevetettek a harcba. Azt viszont nem tudtam, hogy magyar gyerekek is harcoltak Németországban. Most ezzel is okosabb lettem.

– Csendőr vitt el – mesélte a papa. – Légvédelmi üteghez kerültem. Mondta a német tiszt, hogy tüzeljek a Mustangra, de azt mondtam, hogy nem bántott az engem. Kicsit meg is tanultam németül, de már elfelejtettem.

Amint mesélt, mégis előjöttek emlékezetéből a német kifejezések, s így idézte a parancsnoka szavait, majd a szállást és ételt adó parasztasszonyt, amikor a kapituláció után szélnek eresztették őket. Lassan beszélt, s amikor elkezdte, hogy harmadmagával bekéredzkedtek egy falusi házba, arra gondoltam, hogy nem tudtak nekik ételt adni. Nem lett volna ez meglepő, hiszen akkorra már nekik se nagyon lehetett élelmük. Aztán mégsem így folytatódott a történet. Az asszony megetette őket, még meg is mosakodhattak. Szállást az istállóban kaptak, de nem volt ebben semmi kivetni való egy somogyi kicsi faluban felnőtt gyereknek. Reggel ment a gazda fejni, de nem tette szóvá, hogy a szokottnál kevesebbet ad a tehén, hanem még adott a fiúknak egy-egy bádog tejet. Aztán elköszöntek, s mentek bele a vakvilágba, több mint ezer kilométerre hazulról.

Koblenznél állította meg őket egy amerikai katona. Három hónapig tartották őket a lágerben. Jó dolga volt, még az élelmiszer-raktárba is bejárhatott. Szabaduláskor kaptak igazolást, amivel ingyen utazhattak a vonaton.

 

Közel félévi távollét után ért haza, s ez idő alatt semmit nem tudott az otthoniakról. Azt se tudta, hogy az édesanyja él-e, hal-e. Sötétben érkezett, megkocogtatta az ablakot.

– Te vagy az fiam? – szólt ki az anyja.

Hihetetlen, hogy egy anya így megérzi, de hallottam erre más példákat is.

 

Elhallgattam volna még a történeteit, mint ahogy egy időközben odaérkező rokkantkocsis férfi is, de én dolgozni mentem oda. Reméltem, hogy lesz még alkalmam később. Aztán mégse volt.

 

Munka közben persze semmi nem gátolt abban, hogy a hallottakon járjon az eszem. Nehezen emésztettem azt a tényt, hogy gyerekeket vittek el a nyugati frontra Magyarországról. Mondta a papa, hogy csendőr vitte el. Mikor is? Azt mondta, hogy márciusban. Valószínűleg tizenkilencedike után, amikor a németek megszállták az országot. Nem nagyon vesztegették az időt. Ekkor indultak el a halálvonatok is, az összeterelt vidéki zsidó lakossággal.

*

– Most te is majdnem Koblenz-ből indultál.

– Igaz, de Würzburgnál lejárt a jegyem. Az ingyenes pedig csak kamionra érvényes.

– Nem igaz. A céges furgon is hazavisz majd három hét múlva. Azt mondtad, az öreg fél évig volt távol. Ehhez képest egy fél hónap semmi.

 

Megcsörrent a telefon. Sanyi felvette. Hallottam, hogy valaki beszél benne, de semmit nem értettem belőle. Úgy tűnt, munkahelyi beszélgetés.

– Hol járunk most? – kérdezte tőlem.

– Piacenza környékén.

Tovább mondta a telefonba a város nevét. Kicsit még hallgatta, okézott, és letette.

– Változott a program. Azt mondja a főnök, hogy álljak meg a következő pihenőnél, mert ott lesz a közelben a felrakó. A másik fuvart visszamondták. Valami Melannyánál…vagy mi. Küldi a címet, meg a koordinátát mindjárt. Vedd elő megint a laptopot!

– Ez a fuvar mikorra szól? Felrakhatnák holnap.

– Szombaton? Itt nincs kommunista műszak. Majd hétfőn. Remélem reggel. Nézd meg, van-e valami a környéken. Legalább sétálunk egyet. Városnézés aligha lesz. Ezt a mela izét még nem is hallottam. Biztosan valami tanyaközpont.

– Meg is van. Melegnano. Tényleg nem egy nagy város. Na nézd csak! – mondtam, amint görgettem az egeret – egyel előbb ott lett volna a Pó.

Hétvége Lombardiában

 

Elértük a pihenőt. Zsúfolásig megtelt. Az út szélén is álltak. Nem is tudom mire számítottunk péntek este nyolckor Milánó előterében. Aztán sikerült befurakodnunk egészen a kijáratnál. Akik utánunk érkeztek, kénytelenek voltak tovább menni. Ahogy elóvatoskodtak mellettünk, veszélyesen megközelítették a tükrünket. Be kellett hajtani, de így is azon izgultunk, hogy valamelyik meghúzza a vontatónk sarkát.

– Úgy hallom, megjött a cím – vette elő Sanyi a telefont. – Nézzük meg, hol van pontosan!

Maga elé húzta a laptopot, és keresni kezdte.

– Azt hiszem ez lesz az. Mindjárt ránagyítok. El is férnénk a kapu előtt. Akkor viszont most kellene oda lemenni, mert nem szeretnék holnap bemozdulni. Itt elég szorosan vagyunk, egész éjjel azon fogunk izgulni, mikor húz meg valaki.

 

Kopogtak az ajtón. Sanyi nem nyitotta ki, nehogy útban legyen a következő elhaladni szándékozónak, csak az ablakot húzta le. Így én nem is láttam a látogatót, csak hallottam.

– Helló! Sex?

Sanyi széles vigyorral felém fordult és megkérdezte, akarok-e szexet. Kihajolva hátranézett, hogy jön-e autó, majd kinyitotta az ajtót, hogy én is láthassam az ajánlattevőt. Gyenge volt a világítás, de azt láttam, hogy egy fekete bőrű szépség áll ott hosszú fehér csizmában, rövid fehér szőrmekabátban, ami természetesen nyitva volt rajta, hogy elénk tárhassa mély dekoltázsát. A lány az ajtónyitást igennek értette, s már kapaszkodott is fölfelé. Sanyi alig tudta visszatartani.

– Mi van fiúk, nem tetszik a fekete csaj? – szólt a pótkocsi felől egy másik lány, aki ezek szerint Magyarországról jött. Amint belépett a lámpafénybe, az erős smink ellenére is látszottak a rasszjegyek, ami az indiai eredetre utalt.

Jött egy kamion, s az erős kürtszóra a két lány nekivetette hátát a fülke koszos lemezének. A motor hangja se tudta elnyomni a hangos szitkozódást. Közben Sanyi természetesen becsukta az ajtót. A roma rányi megkerülte a kocsit, és az én ajtómon zörgetett. Lehúztam az ablakot.

– Nem igényeljük a szolgáltatásodat.

– Buzik vagytok?

– Szó sincs róla, de éppen ki vagyunk elégítve.

– Ne hazudj! Még csak most jöttetek. Láttam.

– Annyira nem friss a dolog, de egy-két napot kibírunk nő nélkül.

– Na jól van, akkor csak engedjetek be egy kicsit! Honnét jöttök? Van valami kajátok? Megfizetem.

– Én kiszállhatok beszélgetni, ha magyar szóra vágysz, de ide ugyan be nem jössz. Igaz? – fordultam hátra Sanyi felé igazolást várva.

– Igaz – bólintott rá a kérdésemre.

– A sticid ki is nyírna, ha csak beszélgetni jönnél be hozzánk – könyököltem ki ismét az ablakon.

– Nincs nekem stricim. A magam ura vagyok, he! Haza is vihetnétek, mert régóta itten vagyok má’. Nem is kéne fizetnetek.

– Még szép – nevettem el magam – ingyen vinnénk haza, meg még útiköltséget is mi fizetnénk?

– Milyen útiköltséget more? – csattant fel a lány haragosan – Ingyen szexelhetnétek!

– Ingyen? Úgy érted, hogy naponta megdöngetnénk azt a fokhagymagerezd seggedet mind a ketten, és még nem is fizetnél érte?

– Csajozol még, vagy mehetünk? – szólt rám Sanyi, aki közben eldöntötte, hogy nem tölti itt az éjszakát a parkoló kijáratában.

Megnézte, hogy letelt-e már a negyedóra állásidő, majd indított. Kitolta a tükröt, és otthagytuk a lányokat, hagy dolgozzanak. Jobb is, mert ez a magyar csitri nagyon bemérgesedett.

 

Hat kilométer a lehajtó. Előtte közvetlen a fizető kapu legalább tíz sáv szélesen.

– Nézd csak! A legszélső ingyenes.

– Nem olyan biztos az.

S valóban. Kicsit odébb volt azon a sávon egy kis bódé, ahol rendezni kellett az útdíjat. Nem értem a logikát benne, pedig biztosan van. A lehajtótól talán kettő kilométert se mentünk, s megérkeztünk egy autókereskedés elé, onnét volt egy szervizút a főúttal párhuzamosan. Két szélére beton kordon volt kirakva, ami úgy tűnik, időnként lezárja ezt az utat. Most szerencsénkre be tudtunk menni. Remélhetőleg a hétvégén nem zárják be, amíg mi bent parkolunk. Nem állnánk meg nevetés nélkül, ha azt tapasztalnánk, miután visszajövünk a városnézésből, hogy lezárták a kijáratunkat. A google map utcanézetén nagyon kihalt rész, de van már itt más kamion is. Magyart nem látok köztük, nem kell legalább holnap se haverkodnunk.

– Nagyon feldühítetted azt a cigány csajt. Én már attól féltem, hogy bebassza az ablakunkat valamivel mérgében.

– Hú öcsém! Erre nem is gondoltam.

 

– Máskor gondolj ilyenekre is! Vacsorázzunk? Nem nagy választék van már. Sajt, vaj, kenyér, meg egy vákuumos felvágott, halkonzerv…nincs is más. Ja, még egy harapás szárazkolbász, de azt te úgyse tudod elmammogni.

– Majd holnap vennünk kell kaját. Legalább nem céltalanul bolyongunk a városban. Mindjárt tanulmányozom, mit kell felkeresnünk.

– Ráérsz. Van rá két napunk.

 

Megvacsoráztunk, hazatelefonáltunk, Sanyi lezárta a napot, én meg csak nem bírtam ki, hogy el ne készítsem a holnapi útitervet.

– Körforgalomnál elindulunk balra, a városhoz képest ellentétes irányba. Átmegyünk a vasút alatt, a töltés túloldalán a főút alatt is, és így már befelé haladunk a városba. A legelső utcán balra fordulunk és megyünk a víztoronyig. Ott jobbra, és végig szembe a forgalommal, az egyirányú utcában. Egészen a katolikus templomig. Ott megint balra! A következő térnél van a Castello Mediceo háta. Majd talán megkerüljük, de egyelőre tovább megyünk a baptista templomig, ahol jobbra fordulunk, átkelünk a folyó hídján, közben megtekintjük alattunk a vízierőművet, s tovább haladunk enyhe bal kanyarral – csak amennyire az utca kanyarodik – és szembetaláljuk magunkat a temetővel. Természetesen teszünk benne egy szakmai körutat, s csak ezután megyünk tovább a Lidibe vásárolni. Ezután ugyanezen az úton vissza, mert főzni kell az ebédet. Leírjam?

 

– Ha még egyszer elmondod úgy, hogy nem nézed a térképet, akkor nem kell!

– Inkább leírom. Aztán pedig borozhatnánk.

– Ha lenne borunk. Majd holnap veszünk azt is, meg kólát, meg vizet. Hány kilométer lesz a séta?

– Legalább hat.

– Viszünk két hátizsákot…akkor is messze van. Csak annyi italt hozunk, ami a hétvégére kell. Hétfőn, miután felraktak, arra megyünk kocsival. Mutasd a térképet! Aha. A temetőnél jó nagy parkoló van. Mehettünk volna most is oda, de már lezártam a műszakot. Nézzünk valami filmet, vagy aludjunk?

– Aludjunk! Régen volt már reggel fél hét.

 

Az éjszaka közepén légkürt hangjára riadtam. Nem is kellett elhúzni a függönyt, úgy is láttam a fényszórók villogását. Futó lépések csattogtak az aszfalton, több ember kiabálását hallottam. Az ordibálásból kiértettem, hogy „a kurva anyátokat! Beleállítom a hátatokba a szerelővasat rohadékok.”

Megállapítottam tehát, hogy más magyar is parkol a közelben. Sanyi is felkelt, kinyitotta az ajtót. Az egyik futó alak kishijján nekirohant, de aztán mégis sikerült elfutnia. A betonakadályok felől ajtócsapódások hallatszottak. Felbőgött egy autó motorja, majd füstölő gumikkal nekilódult, mielőtt a feldühödött kamionosok odaértek volna.

– Ébren vagy? – kérdezte Sanyi.

– Lehet itt aludni? Mi történt?

– Rajtakapták a csibészeket. Kockázatos ilyen helyen parkolni. Bár, a pihenőbe is belopakodnak. Anconánál nekem úgy vágták fel egyszer a ponyvám oldalát, hogy előbb kinyitottam a hátsó ajtót éppen azért, hogy lássák, nincs mit ellopni. Nem mentek hátra, vagy az se kizárt, hogy bosszúból tették éppen azért, mert nem volt mit elvinni. Nem volt ugyan üres, de az egész kocsit végigérő vasrudakból állt a rakományom. Azzal nem bírtak. A műszaki cikkekre buknak leginkább, de visznek mindent, amit tudnak. Nem veszélytelen az elkergetésük sem, mert nem kizárt, hogy fegyverük is van. Itt legalább sokan vagyunk, nem mernek hősködni. Az is lehet, hogy gyerekek. Azokat küldik ezek a szarháziak, mert ha elkapják őket, nem lehet a koruk miatt lecsukni.

– Nálunk meg a liberálisok milyen hepajt csaptak a büntethetőségi korhatár lejjebb vitele miatt. Na, meg az iskolaköteles korhatár miatt is. Pedig ha egy gyerek 16 éves korára nem járja ki a nyolcadikat, akkor később se fogja. A kisebb gyerekekre viszont rossz hatással van. Még jó, ha nem bántja, terrorizálja őket. A tanulásban hátráltatja, annyi biztos. Na, de ez egy más téma. Ne merüljünk bele így az éjszaka közepén!

– Spanyolban nincs ilyen kocsi feltörés veszély. Franciában viszont nem szabad megállni! Még talán otthon nagyobb a biztonság. Noha ezt nem tudom, hiszen keveset parkolok Magyarországon az út mentén.

– A ponyván nem nehéz átjutniuk. Csak annyi a veszély, hogy felébred a sofőr. Én dolgoztam olyan borházon, hogy a falat bontották ki. Ott is csak akkora lyukat vágtak, hogy egy felnőtt be se fért volna. Beküldtek egy gyereket, átfejtette az összes pálinkát, mert csak az öt literes kanna fért ki. Éjjel nem járt arra senki, nyugodtan időzhettek. A gazda megállapította hány órakor jártak ott, mert megállt a falióra, amikor leesett. Pont ott bontották a falat. Elég lett volna csak húsz centivel balta menniük, már nem férnek a polctól. Tudták hol kell bontani. Ezután, a gazda olyan biztosítást talált ki, hogy egy páncélteremnek is megfelelne. Szögvas keretet csavarozott kívül a falra, közé nyolcas betonacélból hálót hegesztett, s mindezt betonnal vakoltuk be. Aztán ő maga gondolta ki, hogy legközelebb a födémet fogják kibontani. A rendőrök is úgy vélték, hogy ezek még vissza fognak menni a jövő évi főzetért. Van ennek a fazonnak hétvégi háza is. Egyszer, amint kinyitotta az ajtót, ott állt vele szemben gatyában egy önkényes házfoglaló.

– Beszéljük meg főnök, beszéljük meg! – mondta, de a „főnök” visszazárta az ajtót, és hívta a rendőröket. Mire kiértek, a „vendég” a tetőn át, eltávozott. Ott is ment be. Később még két alkalommal költözött be. Oda is mennem kellett volna valami javítási munkára, de aztán mégse.

– Még szerencse, hogy nekem se borházam, se hétvégi házam.

– De boros pincéd van. Noha oda nem tudnak bemenni, mert fa nőtt az ajtóba. Láttam már hat éve. Azóta biztosan nagyra nőtt.

– Kivágtam már a fát. Kellett a tűzre, de a pincében azóta sincs semmi. Nem érdemes betörni.

– Tudod min jár az eszem? – kérdezte hosszú hallgatás után – mégis a parkolóban kellett volna maradni. Itt se fürödni nem tudunk, se WC-re menni. Kénytelenek vagyunk a bozótosban leguggolni. A mosakodást pedig vizes flakonból oldjuk meg. Bár elég kevés a vizünk.

– Legfeljebb lemegyünk a folyóhoz.

– Ja. A város túlsó végére.

 

– Mennyi az idő? – kérdezte Sanyi, amikor reggel lemásztam a polcról. – És főleg milyen?

– Negyed hét, és úgy hallom fúj a szél, de mindjárt megnézem. Ki kell mennem.

Szükségét éreztem, hogy meglocsoljam az aszfaltot a kerék mellett. WC-re még nem kellett mennem, hiszen nem ittam meg a reggeli kávémat, semmi nem indította be a bélmozgást. Azt hiszem, most egy ideig még nélkülöznöm kell a kávét, mert kávézóra nem költök. Nem vagyok függő, nem jelent különösebb gondot.

– Fel kell tennünk a kapucnit a sétához – mondtam, amikor felkapaszkodtam a fülkébe.

Sanyi, úgy lehet nem hitt nekem, mert ő is kimászott leellenőrizni, milyen az idő odakinn. Amikor visszajött, bekapcsolta a rádiót. Ültünk, bambultunk. Vártuk, hogy csendesedjen a szél, meg kisüssön a nap.

– Korán felkeltünk. Még nincs is igazán világos.

– Reggelizzünk meg, ha van még mit! – javasoltam. – Azzal is eltelik egy kis idő.

– Inkább még halasztanám, mert menni kell utána a bokorba.

– Előbb utóbb úgyis menni kell. Legfeljebb útba ejtünk egy kocsmát, de ott illik fogyasztani is. A Lidiben meg nincs is WC. Jobb lenne egy Tesco! Nem kellene megkeresni a magyar kollégát, hogy ugyan mi volt az a nagy ordítás az éjjel?

– Biztos alszik még. Ha erre jár, majd rákérdezek, de csak ezért nem keresem meg. Biztos nem volt semmi, mert lebuktak a csibészek.

 

Nagyokat hallgattunk. Kicsit talán szunyókáltunk is. Tényleg nagyon korán van még.

Talán egy órát is eltöltöttünk nem tudjuk mivel. Akkor mégis elővettem a maradék sajtot, hogy ne éhen induljak kirándulni. A nap kisütött, épp ahogy vártuk. A szél ugyan nem állt el, de nem fújt erősen. Készülődni kezdtünk. Felöltöztünk jó melegen, hátunkra vettük az üres hátizsákokat, és irány amerre tegnap kinéztem!

Három kamion parkolt előttünk, a legelsőn volt magyar rendszám. A póton ugyan nem, csak a vontatón. Függöny behúzva, alszik a koma.

Előtte beton akadályokkal lezárva az út.

– Remélem, jó helyre jöttünk, mert ha nem engednek be a kapun, tolatva kell kimenni. Itt aligha jutunk át. Hacsak félre nem húzod a tankcsapdát.

A körforgalomnál átszaladtunk a főúton, és valami ipari területnek az útján indultunk neki a városi sétának. Furcsa érzés volt annak tudatában erre gyalogolni, hogy a város az ellenkező irányban van, de a térkép így mutatja. Mehetnénk délre is, de ott a vasúti töltés zárja az utat. Csak a város másik végén tudnánk átmenni. Valójában az sincs túl messze, hiszen egy ekkora területű települést otthon falunak, netán kisközségnek neveznénk.

– Fel kéne menni a vasúti töltésre – javasoltam – hogy a tájat is láthassuk. Este nem volt rá alkalmunk. Egészen a tengertől sötétben jöttünk.

– Nincs ezen mit nézni. Síkság. Legfeljebb kicsi dombok vannak. Olyan, mint otthon az alföld.

– Nem tudom meséltem-e, amikor a családdal leruccantunk a Tisza-tó mellé Sarudra. Előbb otthon megnéztem a térképen, hogy ott leszünk közvetlen a nagy víz mellett. Aztán a helyszínre érve, nem láttam belőle semmit. Fel kellett másznom a gát tetejére, de onnét se nyílt olyan panoráma, mint amit reméltem.

– Ott van a víztorony – mutatta Sanyi az irányt – Arra kell mennünk?

Beértünk a lakóházak közé. Otthon tetszenek a mediterrán jellegű lakóházak, de itt mindegyik olyan. Csak most estem gondolkodóba, hogy vajon jól sejtettem-e hajdanán Pescaránál a tengerparton, hogy az egy kifejezetten üdülő övezet, és télen nem lakik ott senki. Itt minden ház olyan, mintha üdülő lenne. Pedig aligha azok. Itt nincs semmi, ami indokolná az üdülők építését. Van ugyan egy kicsi folyó, de az legtöbb faluban van. Akad egy régi kastély, de az se vonz tömegeket, főleg nem annyira, hogy még házat is építsenek ide. Tehát hiába látom üdülőknek ezeket a körerkélyes emeletes házakat, nem azok. Az olaszok ilyenekben laknak. Náluk ez a hagyományos építkezés. Mediterrán tájon, mediterrán házat építenek.

– Itt jobbra? – kérdezte Sanyi a Concordia telephelyénél, ami mögött állt a víztorony.

– Igen, aztán végig a templomig. Nahát, hogy itt is milyen keskeny a járda! Még jó, hogy nincs forgalom, mehetünk az úttesten. Látod mennyi lombard fenyő van erre?

– Ez nem az. Ugyanolyan gömbfenyők, mint az Adria mentén vannak.

– Szerinted hol vagyunk most? Lombardiában – adtam meg a saját kérdésemre a választ, nehogy Sanyi valami mást feleljen.

– Akkor tényleg lombard fenyő. Az meg ott lombard nyár!

– Pontosabban lombard tél – kötözködtem vigyorogva, megcsillogtatván félremagyarázáson alapuló humoromat.

– Igaz, elég csípős az idő. Még jó, hogy melegít a hátizsák.

– Majd visszafelé figyeld meg, hogy fog melegíteni két kiló krumplival, meg tíz liter ásványvízzel.

– Majd okosan vásárolunk. Csak azt, ami a legszükségesebb. Bár krumplit mindenképpen kell.

– Meg nekem csoki, neked meg túrórudi.

– Az egész biztos nincs.

– Akkor valami gyümölcsöt. Almát, narancsot, banánt, kakit…

– A kakit ne nagyon emlegessük! Na, ott a templom. Nézd már, milyen szemetes ez a tér. Valami buli lehetett este, a közmunkások pedig még alszanak, vagy szabad szombatosak.

S valóban. Kiábrándító látvány volt, amint a szél kavarta a téren az otthagyott szemetet. Az jutott eszembe, hogy amikor a legelső kamiontúrám során átléptük Hegyeshalomnál a határt, azonnal megláttam, hogy mennyi szemét van az autópálya mellett az árokban. Addig fel se tűnt, hogy külföldön nem láttam hasonlót. Most pedig tessék! Itt vagyunk egy a miénknél szerencsésebb sorsú országban, és szemetes a tér. Este talán még sátrak álltak itt. Elbontották, a szemét pedig maradt. Nemrég olvastam a kijevi tüntetésekről, hogy állítólag ott nem is volt szemét. Pedig az már az elmaradott kelet, s mégis rendet tartanak. Ha igaz.

 

A templom szomszédságában lévő bárból kellemes kávéillat áradt. Biztosan van WC-jük is. Aztán ez a téma megmaradt gondolati síkon, mentünk tovább. Itt balra, egyenesen az utca végén álló téglatemplomig. A most elhagyottról nem is mondtam semmi dicsérőt. Nem véletlen. Semmi különös. Egerben tucatjával vannak szebbek, nagyobbak. Csak egy közönséges vidéki barokk templomocska. Van ugyan kőkeret, meg kőfaragás a kapu fölött, de legtöbb templom ilyen.

– Az lenne a kastély? – mutatott Sanyi a következő tér túloldalán álló nagy téglaépületre, melynek két végét kicsit magasabbra húzták, de azért nem mondanám bástyának.

– Ilyen puritán kasztellóban laktak a Medicsiek? Olyan, mint egy lóistálló. Most csalódtam bennük.

– Ez még a hivalkodó korszakuk előtti. Akkor biztos alacsony volt még a kamat, és nem gazdagodtak meg. Körbejárjuk?

– Majd visszafelé.

– Amikor cipeled a sok krumplit.

– Legfeljebb kihagyjuk. Majd megnézzük az Interneten, ha nagyon kíváncsiak vagyunk rá.

 

A baptista templomnál jobbra, át a folyó hídján! Na, itt elnézelődtünk egy kicsit. Közvetlen alattunk volt egy kis zuhogó, egy turbinaházzal. Vízi erőmű.

– Ilyet otthon magunknak is építhetnénk!

– Hol? Az Ifjúság utcában? Bár, ha nem adtuk volna el a nagyapám házát, ott elrekeszthetnénk a patakot. Aztán pedig valaki ránk küldené a hatóságot, hacsak nem adnék neki az ingyen áramból.

– Emlékszel a kutyaszorítóra?

– Aha.

– Az egy malomárok volt. Ott vezették a vizet a Méheskertbe valamikor. Pedig az már jó messze van a pataktól. Én se láttam, csak mondták a régi öregek. Sok dolgot megoldottak még a villanymotor feltalálása előtt, amit aztán elfelejtettünk, pedig néha alkalmazhatnánk. Mert mi lesz, ha nem lesz áram? Egyszer egy jó hideg téli estén elment az áram. Nálunk már nem volt kazán, cirkófűtést alkalmaztunk. Felhívtam azonnal a mesteremet – aki beszerelte – hogyan tudjuk áram nélkül beindítani a cirkót. Beigazolódott a sejtésem, hogy sehogy. Szerencsére nem volt hosszú az áramszünet. Képben vagy, mekkora a kácsi patak?

– Gondolom jó kicsi. Talán, mint a miénk.

– Így van. Nem tudom pontosan a számát, de állítólag azon a patakon hat, vagy nyolc malom működött. Egyet még én is láttam. Régen önellátóak voltak a kistérségek. Aztán, amikor már mindent központosítottak, még a mészégető is a Tüzépről vitte a fát a Bükkbe. Magam láttam. Így működik ez minden területen. Ezért nem férnek már lassan a kamionok az utakon. Ha már a malomnál tartunk. Ott vannak azok az óriási betonsilók a miskolci István malomban. Na, ott nem őrölnek semmit. Vagy ha már a silót említettem. Hejőcsabán abban a hatalmas cementgyárban nem gyártanak cementet. Egy ideig azt hittem, hogy legalább csomagolják, amit máshonnét hoznak, de azt se. Nem dolgozik ott senki, csak a biztonsági őrök. Ezt is magam tapasztaltam. Van kapuszolgálat, de minek?

– Nehogy felhúzd már magad ezen! Inkább nézd, milyen szép a folyópart. Kár, hogy tél van.

– Ja. Nyáron mindent eltakarnak a lombok. Menjünk a temetőbe! Hátha tanulok valami újat.

– Hoztad a fényképezőt? Ott egy kőkorlát, ni!

Nem hoztam fényképezőt, csak a telefont. Szoktam vele fotózni, de lássuk be, nem tájképre találták ki. Nemrég lekaptam egy csukott vasúti sorompót, aminek a túloldalán volt a helységjelző tábla, de nem olvasható. Nagyítani reménytelen. Kicsi a felbontása. Készítettem képet az avasi kilátóból Diósgyőrről, de az is felejtős minőség. Fényképezni fényképezővel kell! A semminél persze ez is jobb.

Készítettem felvételt – ha már itt vagyunk – a fiume Lambro-ról. (ez a neve Melegnano folyójának) Látni a folyóparti barakksort. Ezt szándékosan választottam, nehogy azt gondolják majd az otthoniak, hogy itt minden szebb, mint nálunk. Ez például egyáltalán nem szép. Na, most jut eszembe, hogy a Templom téri szemétről nem készült felvétel, de ezért már nem megyünk vissza. Irány a temető! Addig van még néhány száz méter, egy tipikus kisvárosi utcán át. Nézegetem a kirakatokat. Itt mindjárt balra…Tempocasa (tempokáza) szép hangzású szó, de nem tudom mit jelent. Valami óra van a képen, a másik ablakban pedig házakat hirdetnek. Ingatlanközvetítő lehet. Szembe vele egy Szent Márkról elnevezett pizzeria. Nem igazán vagyok otthon az evangélisták élettörténeteiben. Lehet, hogy pék volt ez a Márk? A Pasticceria feliratot kitalálom, mert a pisztácia jut róla eszembe, amit a fagyihoz tudok társítani…épp úgy, mint a fagyit ábrázoló képet Aztán az aszfalton fedezek fel szokatlan vonalazást. Nem kétséges, ez robogóparkoló. Az úttal merőlegesen kell parkolni. Láttam már így parkolni Budán Smartot, noha az nem volt szabályos. Itt viszont így kell! Hamarosan egy nagy széles útra érünk ki, ez már a város túlsó széle.

Itt a temető. Szakmai kirándulás következik. Én, huszonhat évig voltam sírköves. Néhány éven át együtt dolgoztunk Sanyival. Amikor elment Pestre dolgozni, szabadidejében temetői sétával nosztalgiázott. Utólag biztosan megszerette a szakmát. Így volt ezzel a fiam is, aki szintén sokáig járt velem dolgozni, de sokat bosszankodtam a hozzáállása miatt. Már reggel az volt az első kérdése sokszor, hogy mikor érünk haza. Sok időnek kellett eltelnie addig, amíg belátta, hogy hamarabb végzünk, ha ő is tevékenyen részt vesz a munkában. Amit tud, önállóan old meg, nem kell minden mozdulattal megvárni, hogy mondjam. Utólag úgy mesél ezekről az évekről, hogy aki hallgatja, azt hiszi, hogy szerette.

Ez a temető nagyon más, mint amikben mi dolgoztunk. Nem ötletszerűen vannak a sírok, hanem rendben. Teljesen szabályos park, vagy ha úgy jobb, sírkert. A főbejárattal szemben egy hosszú sétány végében áll egy kápolna kétoldalt a sírok, kettes sorokban. Így mindegyikhez hozzá lehet férni. A középső részt egy galéria veszi körbe. Ez olyan, mint egy belső kerítés. Ezek is mind sírhelyek. Mögöttük három oldalon ugyancsak kettes sorokban vannak még sírok. A jobb oldali kertben áll egy magas, hófehér gótikus torony. Magasabb, mint a város templomai. Elég széles az alja, nem kizárt, hogy ez is kápolna. Nem tudom, nem mentünk közel hozzá. Mert már inkább a boron járt az eszünk. Legalábbis nekem. Sanyi inkább a sört részesíti előnyben. Bár egyszer azt hittem, hogy az én kedvemért iszunk vörösbort, mire felvilágosított, hogy ő is szereti. Tehát nem kérdés, hogy mit választunk a Lidiben a krumpli mellé.

A boltoláshoz ismét át kellett kelnünk a Lambro-n. Nem nagyon távolodtunk el az előző hídtól innét még látni is véltem. Bár nem kizárt, hogy csak azt hittem, mert utólag a térkép tanulmányozása során a kanyarulat miatt ezt kizártam. Igaz, azon nyári felvétel van, most pedig nincsenek levelek a fákon.

 

A Lidi parkolójában a kevés autó között nem lehetett nem észrevenni egy nagy fehér Mercedest, sötétített ablakokkal. A sofőr ablaka le volt húzva, így láthattuk a benne terpeszkedő százharminc kilós sötét bőrű kopasz muksót. Olyan strici kinézetű volt. Ez az érzés csak erősödött bennem, amikor a bejáratnál szembe jött velünk a tegnap esti magyar cigánylány, aki akár haza is jött volna velünk. Ő nem ismert meg bennünket, hiszen hozzánk hasonló „kamionost” százával lát naponta, mi viszont most először találkoztunk Olaszországban magyar szex-munkással.

– Nem is néz ki rosszul ez a csaj – fordult utána Sanyi – Ne szóljak neki, hogy meggondoltad magad? Majd addig én sétálok egy kicsit, amíg a kamionban hemperegtek. Persze ha időre kell fizetni, akkor ne húzd sokáig, nehogy rámenjen a kosztpénzünk!

Mindezt erőltetett komolysággal mondta, nehogy azt higgyem, hogy csak hülyéskedik.

– Tudod mit? Szerintem is szép, csak nem kellene túlsminkelni. Viszont már beszéltem vele, és ha nekem úgy mondja egy nő, hogy he, az nagyon kiábrándít. Az eszére ugyan nincs szükség a szexhez, de nem tudok tőle elvonatkoztatni. Mesélek neked egy esetet.

Van köztünk hat év különbség, s ez épp elég ahhoz, hogy nem együtt voltunk legények. Így nem tudhatod, mennyire bolondultam a falu akkori legszebb lányáért. Ismered, de a viszonyunkról nem tudtál. Viszonyunk? Ez nem jó kifejezés, hiszen nem volt ilyesmiről szó se. Legalábbis amit ez alatt értünk. Csupán ízelítőt kaptam a bájaiból. Majd’ belebetegedtem, amikor elvesztettem a reményt is.

Sokáig úgy emlékeztem rá, hogy szerelmes voltam belé, de ma már nem vagyok ebben annyira biztos. Nehezen tudtam volna elképzelni, hogy együtt éljük le az életünket. Megszólalásig tökéletesnek tartottam. Megszólalásig. Egyébként…hogy is mondjam finoman…kilógott a szájából a kapanyél. Inkább csak az biztos, hogy rettenetesen vágytam rá. Sokkal később is fantáziáltam róla, hogy ha esetleg…aztán amikor megözvegyült, akkor még inkább gondolkodtam ilyen lehetőségeken. Ötvenöt éves volt, amikor legutóbb találkoztunk. Határozottan szép volt még ebben a korban is. Beszélgetni kezdtünk, bár ne tettük volna! Olyanokat mondott egy elhunyt közös ismerősünkről, hogy neki már a jó.

– Hogy mondhatsz ilyet? – förmedtem rá, olyan indulatosan, hogy magam is meglepődtem – hiszen meghalt.

– De a halálával ő már megváltotta az örök életet.

Aztán olyan számomra nehezen értelmezhető dolgokat beszélt, hogy mit engedne az Isten, meg mit tudom én miket. És én még ebbe a nőbe voltam szerelmes? Totál kiábrándultam. Most már nem is kell! Még ha erőszakoskodna, akkor sem. Bááár, a fene se tudja milyen erő lakozik benne.

– Tudom kiről beszélsz. Azt hiszem, hagynád magad.

– Nem én! Majd meglátnád.

 

Ezt ugyan nem látja meg még egy ideig, de arra felfigyelt, hogy vége a napos időnek, a szél mintha esőcseppeket kavarna. Jobb lesz sietnünk. A boltban összekapkodtuk, amit fontosnak találtunk a főzéshez. Megfordult a fejünkben, hogy a hely szelleméhez illene egy jó nagy adag paszta, de nincs hozzá fazekunk. Serpenyőben mégse főzhetünk tésztát. Marad inkább a krumpli kolbásszal. Na, ebbe egy kis lebbencs elmegy. Itt úgy hívják, hogy pasta lasagne, de az ugyanaz. Tejet, sajtot, vizet, cukormentes (brrr)kólát, meg két üveg vörösbort bepakoltunk a zsákjainkba, aztán irány a legrövidebb út, mert már szemerkélt az eső. Nem lenne jó elázni, mert nincs hová kiteríteni a ruháinkat.

 

Nem áztunk meg, mert inkább csak ijesztgetett az eső. A szél viszont egész nap kitartott. Maradt tehát a nap további részében a főzés, a borozgatás, meg az otthoniakkal való Internetes társalgás. Fel se tűnt, hogy ránk esteledett.

Éjjel ráébredtem az esőkopogásra, de a szél mintha elállt volna. Bizonyára a hőmérséklet is esett kissé, mert reggelre vékony fehér lepel fedett be mindent.

– Remélem, nem lesz ettől több hó – mondta Sanyi – mert a héten egyszer már betemetett németben.

– Még az Alpokon is át kell mennünk! – aggodalmaskodtam. – Igaz, nem is mondtad, hová megyünk innét.

– Jó a megérzésed. A hágón nincs gond, takarítják.

– Hacsak nem szakad folyamatosan.

– Akkor nincs mit tenni, félre kell állni! Még jó, hogy vettünk bort. Na, ezt nem mondtam ám komolyan. Egy hóakadály miatti félreállításnál nem lehet tudni, mikor szabadítják fel az utat. Ha lehet menni, akkor kell is. Nem hivatkozhatok arra, hogy berúgtam. Legfeljebb majd te vezetsz.

– Az senkinek se lenne jó. Te! Erről most az jutott eszembe – lehet, hogy már mondtam – hogy a céges autót amikor először vezetnem kellett, nagyon idegenkedtem tőle. Csak szükségsofőrnek kellettem, ennek megfelelő volt a hozzáállásom is. Az is zavart, hogy a tükrök mindig rosszul állnak, az ülést se lehet állítani, a váltó is hosszú úton jár, ráadásul a hátramenet nekem nagyon rossz helyen van. Azóta pedig már egészen megszoktam. Legjobb persze, ha egyedül vagyok a kocsiban. Azt imádom benne leginkább – főleg amióta az irányjelző is megbízhatóan működik – hogy nem én fizetem a tankolást. Erről persze néha megfeledkezek, mert nemrég megspóroltam a főnöknek negyven kilométer felesleges utat csupán azzal, hogy rövidebb utat választottam. Eszméletlenül rosszul navigál. A kisfőnökünk – aki a fő sofőr – úgyszintén. Mi tagadás, bosszant, hogy nem hallgatnak rám, pedig én nagyon jó vagyok ebben. Legutóbb Poroszlón jártunk. Mondom neki, hogy mondjon utcát, házszámot, mert az még az üdülő övezetben is van. De ő nem, majd mondja telefonon, merre kell mennünk. Én megnéztem a guglimapon a lehetséges helyeket, és ráéreztem, merre kell mennünk. A főutcán bevártuk, mert ő természetesen nem élt az általam javasolt rövidítéssel. Ott fordultunk vissza, ahol le kellett volna kanyarodnunk. Elvitt bennünket a rossz irányba, megállt háromszor, majd visszamentünk oda, ahonnét elindultunk. Majd még kell egyszer mennünk, de azt mondta a kisfőnök, hogy nélkülem nem megy, mert azt se tudja, milyen falukon mentünk keresztül. Nem értem. Mindenhol ki volt téve a helységjelző tábla. Egyszerűen arra hagyatkozott, hogy én minden elágazásnál mondtam neki, merre menjen. Nem is törekedett arra, hogy önállóan ki tudja magát ismerni. Én voltam a bio-navi. Azt mondtam már, hogy egyszer egy székely kollégával jártunk néhány napig Egerbe? Annak meg olyan navija volt, hogy beszólt neki. „Lassabban Te!” vagy azt mondta, hogy: „itten fordújá be balra he!”

– Sokféle szövegre be lehet ezeket állítani. Azt tudod, hogy mondja a Gyurcsány hangja az újratervezést?

– Aha. Elkúrtuk.

– Mi legyen a mai program? Menjünk megint városnézésre?

– Eshetett volna jó nagy hó, akkor mehetnénk rendkívüli hómunkásnak, de így? Kimozdulni sincs kedvem, pedig a bokorba csak ki kell menni.

– Meg is kellene már lassan fürödni, de nem tudom, hol lesz rá alkalom. Gondoltam, hogy megállunk majd a Garda tónál, de az elég hideg ilyenkor. Nem kizárt, hogy be is van fagyva. Talán Kufstein lesz a jó választás.

– Hol? A várárokban?

– Megnézünk két-három filmet, aztán csak eltelik ez a vasárnap is. Megisszuk a másik üveg bort. Vehettünk volna többet!

– Elszaladjak ebéd után? Vagy ihatunk fröccsöt!

– Igaz. Úgy tovább kitart. De neked nem lesz akkor elég a vized. A kólát meg nem szereted.

– Majd tűrök. Filmezés előtt nem kellene megreggelizni?

– Nekem még korán van. Ilyenkor még nem szoktam enni. De ha gondolod, egyél!

– Kapcsold már be a Kossuthot, hallgassuk meg, milyen idő van otthon!

– Vagy, hogy ölik-e már egymást a politikusok? Ne indítsak inkább egy filmet? Majd utána még alhatunk is egy kicsit, mielőtt ebédet főznénk. Habár tegnap is főztünk, de valamivel el kell ütni az időt!

 

Ez a legnehezebb ebben a „romantikában”. Amikor menni kell, az olyan, mintha bemegyek az üzembe, és dolgozok, amíg tart a munkaidő, ha van kedvem, ha nincs. Előfordul olyan eset, amikor érdekes munkát kap a dolgozó, és élvezettel végzi el, de nem ez az általános. Ha az először érdekes munkát állandóan ismételni kell, már elveszti a varázsát. Kamionozásban ennek a megfelelője, ha új útvonalon kell vezetni, vagy már olyan sokadszor, hogy számolni is sok. Útközben sokfelé vannak érdekes látnivalók, de ezeket nem a kamionparkolókhoz tájolják. Sőt! A tranzit útvonalaknak éppen az a lényege, hogy elkerüljön lehetőleg mindent. Ha csak fél óra gyalog…mondjuk a Garda tó, az legalább másfél óra kiesés. Az árunak időben kell érkeznie, a sofőrnek pedig szigorúan szabályozott a vezetési és pihenő ideje. Hajdanán, még sírköves koromban volt olyan eset – többször is – hogy hozta a fuvaros a sódert a temetőbe, és azzal esett ki a fülkéből, hogy „nincs valami kajád?” Pedig út közben akár minden faluban megállhatott volna kaját venni. Viszont, ha meg-megáll, nem halad. Ezt nem nagyon engedhette meg magának, pedig önálló vállalkozó volt, saját kocsival. Egy alkalmazott még kevésbé engedheti meg magának a kirándulásokat. Ha megérkezett a célhoz, akkor pedig a kiszámíthatatlan ideig tartó várakozással kell megbarátkozni. Közbejön – mint most is – egy hétvége, azt türelemmel végig kell unatkozni sok esetben egy mindenhez távol eső pihenőben. Ezer kilométerről senki nem szalad haza a családhoz. A mostani helyzet még szerencsésnek is mondható, mert egy városi séta sokat segít a hangulaton. Bár egy ilyen kicsi településen nem sok érdekeset talál az ember, de mégis elüti az időt. Különösen nyáron. Tehát nem ilyenkor, februárban.

– Ha kisütne a nap, elsétálhatnánk a San Marco-ba egy igazi olasz pizzára – javasolta Sanyi.

Illetve inkább csak ötletelt, vagy azért mondta, hogy ne legyen csendben, hiszen nem gondolom, hogy komolyan mondta volna. Vagy ehetnénk kebabot!

– Pénteken is bab volt. – mondtam ellent, de erre nem reagált, hiszen nem feltételezte rólam, hogy komoly kifogásnak szántam. Bár nálam soha nem lehet tudni, mit mondok komolyan, vagy mibe kötök bele csupán a szójáték okán.

– Ez nem olyan bab ám, hanem ke – vágott vissza vigyorogva mégis, a szándékos hülyeségemre.

Megint át az Alpokon

 

Csak elmúlt a vasárnap úgy, hogy nem mentünk sehová. Odahaza is múlnak el napok – különösen télen – úgy, hogy semmit nem csinálok. Fárasztó, de ha reggel nem fogok hozzá valamihez, később már nincs kedvem. Ha bármi ötletem támadna, lebeszélem róla saját magamat. Szerencsés vagyok a számítógéppel, mert rengeteg időt el tudok vele tölteni. Ezt már azt hiszem említettem néhányszor.

 

Izgatottan vártuk a hétfő reggelt. Hétkor nyitott a telephely, ami előtt várakoztunk. A dolgozók már szállingóztak befelé fél héttől. Jött egy-egy személykocsi, nyílt az automata kapu, mögötte pedig becsukódott. Hétkor már nem zárták vissza, lehetett menni az irodára.

– Jó helyre jöttünk – mászott fel Sanyi, miután visszajött az ügyintézésről. – Majd szólnak, ha bemehetünk.

Jöttek is nem sokára, és beirányítottak az egyik rámpához. A rakodás viszont nem ment olyan gyorsan. Több mint egy órát kellett várni a fuvarlevélre.

– Mehetünk! Irány Németország!

– Még elszaladunk bevásárolni előbb?

– Jaja.

A guglimapon olyan sokszor megnéztük ezt a másfél kilométeres utat a Lidiig, hogy akár behunyt szemmel odataláltunk volna. Most nem kellett a hátizsák súlya miatt korlátozni a vásárlást, így megraktuk a bevásárló kocsit bőven ásványvízzel. Sőt, még sört is dobtunk bele két-két dobozzal. Most aztán már tényleg nekivágtunk az útnak. Elegünk volt Melegnano-ból. Felhajtottunk az A1-re, és irány Milánó felé! A térképen nézve félelmetes sűrűséggel tekeregnek az autósztrádák. Nem könnyű rajtuk kiigazodni. A valóság ezzel szemben szinte megnyugtató. Csak tudni kell, hová tartunk. Most például a Venezia tábla adja az útmutatást. A megfelelő sávban maradva szépen rávezet bennünket a Torino-Trieszt sztrádára. Innét a Brennero táblát kell keresnünk. Nekem legalábbis ez a támpont. Sanyi már tereptárgyakhoz is tud igazodni, hiszen rengetegszer járt ezen a szakaszon.

 

Ekkorra felszállt az enyhe reggeli, illetve délelőtti köd. A nap szikrázott az Alpok szirtjein. Most a közvetlen környezetünket is hólepel fedi, de emlékszem korábbi utamra ugyanitt, amikor csak a hegyen volt hó. Úgy izgalmasabb, de így is szép. Fotózásra nem is gondoltam, hiszen ahhoz egyelőre távoliak a hegyek, és ráadásul mindig belelóg a panorámába legalább néhány villanyoszlop, de legtöbbször ipari üzemek takarják a kilátást. Autókról lehetne jó képeket készíteni, de ebből én már kinőttem.

– Hol állunk meg? – kérdeztem.

– Még el sem indultunk, és te már meg akarsz állni?

– Dehogy. Jó lesz nekem Sankt Phöltennél is.

– Arra most nem megyünk. Nürnbergig lenne jó eljutni, de biztosan lassú most a hágó. Münchenen mindenképp túl megyünk. Valahol Ingolstadt körül állunk meg. Négy órában majdnem Brennerig érnénk fel. Kicsit előtte van egy nagy pihenő, ott már együtt is voltunk.

– Az nem fizetős?

– Ja, de. Akkor újratervezés! Megvan. Két óra alatt elérünk a Garda tóhoz. Ott megállunk egy kicsit, lemegyünk pecázni – kacsint egyet, mielőtt komolyra venném az ötletét. Onnét négy órában elérünk Kufsteinig. Ott megfürdünk, aztán nyomás tovább. Nürnberg így biztosan nem jön össze, de majd legfeljebb holnap.

 

Következő megálló tehát a Garda tó közelében kb másfél óra múlva. Azt nem olyan nehéz kivárnom. Elterpeszkedek az ülésben, egyik lábamat magam alá húzom, majd amikor így elunom, cserélek. Majd ha az ülőizmaim nagyon elunják, az ablakba rakom a lábam. Ehhez persze több idő kell, ma talán el se fogok fáradni. A nyakmerevítőre se lesz szükségem. Az ugyan az öt – illetve most már – hat utam közül csak egyszer volt velem, de jó ötletnek bizonyult. Most a nagy fehérség miatt inkább a napszemüveg hiányzik, de ha az utat nézem, ez se nagy gond, nem vakít a sötét aszfalt. A forgalom figyelése is leköt, hiszen szinte tele a sztráda.

– A Ferrarikat nem nagyon hozzák még ki – tesz megjegyzést Sanyi a kedvenc autói hiányára.

– Hétfő délelőtt? Dologidőben? A Ferrarit kevesen használják munkába járásra. Porsche azért akad néhány. Nekem jobban is tetszenek.

A márkák beazonosításával is elszórakozunk egy kicsit. Ebben elég jó vagyok, nem sok akad, amit ne tudnék. Na, persze nem olyan szinten, hogy a legújabbak pontos típusát. Olyan is akad, amihez jól jön a márkajelzés, hiszen – mint minden korban – a divatelemek használata miatt nagyon hasonlóak az autók. Főleg, hogy nem ritkán átvesznek kész modelleket más gyártóktól.

– Fiume Adda. – olvastam a táblát egy folyó hídjánál – Ez ismerős. De honnét is?

– Abba együttes – tippelt Sanyi.

– Dehogy. Nem bé, hanem dé.

– Írták úgy is, hogy az egyik betűt megfordították. Adba. Várjál csak! Van egy olyan falu Győrnél, hogy Abda.

– Nem. Ez a folyó ismerős….Meg van! Olvastam.

– Azt is szoktál? Nem csak írsz?

– Néha megesik. Hunyadi János. Il Cavaliero Negro. Giovanni Unaddi. Itt verte el először a velenceieket, amikor Zsigmond királyt kísérte Milánóba. Legalábbis az a könyv így írta.

– Látod, milyen híres helyekre hozlak el?

 

Látom. Hálás is vagyok érte, de nem akarom sokat hangoztatni. Így inkább hallgatok egy kicsit. Az említett könyv jár az eszemben. Amiben van egy másik csata is, szintén ezen a vidéken.

 

– Nem itt aludtunk, amikor a Szabolcs gyerekkel jöttünk konvojkában? – kérdeztem, amikor Bergamo környékén felismerni véltem egy benzinkutat. A Szabolcs név talán nem is mond neki semmit, hiszen a közös utunk alatt se tudta a nevét, csak úgy emlegette mindig, hogy „a gyerek”. Viszont a konvojka kifejezés egyértelműen erre az útra vonatkozik.

– Nem tudom

Miért is tudná? Neki egyik benzinkút olyan, mint a másik. Nagyon soknál megállt már, némelyiknél többször is, nincs miért megjegyeznie. Nekem ritka élmény, ezért marad meg bennem a helyszín. Amikor másodszor jártam vele az Adria mentén, akkor is felismertem az elágazást Ancona közelében, ahol Fabriano felé tértünk le a sztrádáról. Nem tudta a felismerésemet se cáfolni, se megerősíteni. Olyan ez, mint én vagyok a filmekkel. Ifjú koromban még moziban szereztem a filmélményeket. Olyan mély benyomást tettek rám, hogy némelyikről még képregényszerű rajzokat is készítettem. Nagyon megmaradt bennem a „Tragédia az őserdőben”, amit a bátyámmal együtt néztünk. Nem is a film cselekményére emlékszem, hanem arra a hangulatra, amikor kijöttünk a moziból. Ma, amikor már a nap bármelyik percében válogathatok a filmek között, egyszerű időtöltéssé silányult. Nincs miért megjegyezni, mint Sanyinak a benzinkutakat. Tehát nem tudja. Mindegy, nem is fontos. Csak éppen örültem a felismerésnek. Ez volt az, ha Sanyi nem is igazolja.

 

Elhaladtunk egy pihenő mellett, de itt még korán lett volna megállni. A táj, tőlünk jobbra hasonló, mint a bajor alföld. Szelíden dimbes-dombos. Magyar megfelelőjét a borsodi folyók összefolyásánál tudnám elképzelni. Ott, ahol a Sajó, a Hernád és a Tisza, egy napi járásra megközelíti egymást. Ott, már a dombok is éreztetik a nézelődővel, hogy jó minőségű a termőtalaj. Szeretem azt a vidéket is, bár ritkán járok arra. Most erről az jut eszembe, hogy valójában sok vidék van, amit szeretek. Talán mindegyiket, amerre jártam. Az alföldi kicsiny falvaknak, vagy tanyáknak van rám olyan hatása, mintha már éltem volna abban a környezetben, noha ez nincs így. Nem tudom mi az oka. Talán az előző életemben? Nem lehet, hiszen már akkor se hittem a reinkarnációban.

– Figyelj! Mindjárt rálátni a tóra.

Figyeltem. Minden dombhajlatban látni véltem, de csak a szemem káprázott a fehérségtől. Ha be van fagyva, nem fogom meglátni, hiszen a legutóbbi havazás a jeget befedte, ugyanúgy néz ki, mint a szántóföldek. Talán a síkfelület lenne árulkodó, de annyi szabad rálátás nem nyílik innét, hogy felismerjem. Aztán mégis sikerült megpillantanom. Haragos sötét szürkeség. Csak egy pillanatra láttam. Nyílván nem az egész tavat, de érzékelni lehetett a nagyságát. Tudom, van még ettől jobb rálátás a csatorna felől, bár az a látvány se tart tovább néhány másodpercnél. Viszont addig még megállunk, ha tartjuk magunkat a tervhez.

Így is történt. Egy egész kicsi – talán három vagy négy kamion számára elegendő – kiállóban parkoltunk le. Vagy csak egy negyedórára, vagy kivesszük a negyvenöt percet…az is kevés ahhoz, hogy lesétáljunk a partra. Na, mi legyen?

– Na, mi legyen? – kérdezte Sanyi is rögtön azután, hogy bennem megfogalmazódott a kérdés.

– Nem tudom. Most én döntsek?

– Aha.

– Szépen süt a nap, de fúj a szél.

– Majd jól felöltözünk.

– Úgy gondolom, kell egy óra az útra oda-vissza.

– Szerintem is. De mikor látod legközelebb a Garda tavat? Ha fürödni nem is fogunk, de maga a tudat, hogy ott jártál…

 

A sztráda hangfogó falában lévő gyalogos kapunál valami táblát véltem felfedezni, ami valami kegyhelyre utalt. Úgyis meg kellett már locsolnom a kamion valamelyik kerekét, hát mielőtt döntöttem volna a tóparti sétáról, kiszálltam, és megnyitottam a kaput.

– Nyitva van! – kiáltottam Sanyinak, aki közben szintén kiszállt a kocsiból.

– Hát persze, hogy nyitva van. Különben hogy mennénk innét ki?

 

Lezártuk a kamiont, átmentünk a kapun, le a lépcsőn, és egy hatalmas, üres parkolóban találtuk magunkat. A sztráda felőli oldalán hosszú, árkádos épület, a tér keleti végén egy kápolna. Valamilyen madonna kegyhelye. Na, ha gyakorló zarándok lennék, ezt is kipipálhatnám. Nem egy impozáns erődrendszerre épült templom együttes, mint a czestochowa-i fekete madonna kegyhelye, de nem az épületek mérete adja a zarándokút jelentőségét. Mindkettőnknek az a németországi Autobahnkirche jutott eszünkbe, ahol a szabálytalan parkolásért megbüntetett a rendőr. Nem volt egy nagy durranás az a kápolna, nem is tudom, mit kellett rajta néznem. Láttam menet közben többet is, nekem úgy is elég lett volna.

Az itteni capelle-re se voltam kíváncsi. Legalább valami impozáns templom lenne, de az egész épületegyüttes olyan, mint egy hacienda…na, ez nem a megfelelő szó, hiszen spanyolul van, ez pedig itt Olaszország.

Visszafordultunk az ösvény felé, de egy kissé túl mentünk rajta. Van ott egy Mária-szobor, s onnét meglátjuk a gyalogos átjárót a sztráda alatt. Sanyi kérdezés nélkül át is megy alatta, én pedig követem. A túloldalon néhányszáz méter hófedte szántó után kezdődnek a házak, de a tóra nem látunk rá.

– Lemenjünk a partra?

– Ne – válaszoltam határozottan.

– Ki tudja, mikor jársz erre legközelebb? – próbált rábeszélni a sétára, de nem éreztem nagyon határozottnak.

– Jövő nyáron Ibolyával.

– Biztos?

– Nem, nem biztos. Úgy érzem, most csalódás lenne. Kihalt üdülők, néptelen, fagyos vízpart. Inkább visszajövök nyáron. Menjünk tovább!

Nem nagyon erőltette. Felkapaszkodtunk a lépcsőn, át a hangfogó fal kapuján, s visszaültünk a kocsiba. Amíg áttanulmányozta, hogy áll a vezetési idővel, én elővettem a telefont. Nem volt nálam, mivel nem szándékoztam sehová telefonálni, engem se hívjon senki, hiszen külföldön vagyok, elég drága a percdíj. A műszerfalon ugyan megnézhettem volna, mennyi az idő, de megszoktam, hogy ehhez is a telefont használom. Nem mintha számomra túl nagy jelentősége lenne most, hogy hány óra van. Megszokás. Hoppá! Volt egy nem fogadott hívásom. Ki a csuda keresett? Nocsak! Roze-Mari. Ugyan, mit akart? Majd hív még, ha fontos.

– Mi az? – kérdi Sanyi.

Biztosan látni rajtam, hogy valamit találtam a telefonon. Ráérez az ilyesmire. Sokszor előfordult korábbi útjaimon, hogy ha megláttam valamit a tájban, mire a fényképezőért nyúltam volna, ő már húzta is az ablakot lefelé. Most se kellett szólnom, hogy tudja, helyzet van.

– Roze-Mari keresett.

– Máris hiányol? Visszavigyelek hozzá?

Ezt a kérdést természetesen nem kell komolyan venni. Bizonyára Roze-Mari csupán érdeklődött volna, mi van velem, hol járok éppen. Ha mégsem, akkor majd megismétli a hívást. Addig ne kombináljunk!

Nekivágtunk a következő négy órának. Szerencsém van, mert az Adige völgyét, a Brenner hágót végigcsodálhatom nappali fénynél. Örömmel megtenném ezt az utat nyáron, de most csak a havas hegyek látványával kell beérnem. Ez sem utolsó. Főleg, ha kitart a napsütés, mert ködben nem sok élvezetet nyújt a látvány. Látvány? Ha csak két-három vonalat látunk magunk előtt az aszfalton, az nem nagyon nevezhető látványnak.

 

Jó tempóban faljuk a kilométereket. Remek a közérzetem, szépen süt a nap, bámészkodhatok kedvemre. Mivel a sétát kihagytuk, el se vagyok fáradva. Nem bánnám, ha Magyarországon lenne a következő célállomás, de ezt a gondolatot el is hessegetem, mielőtt eluralkodna rajtam a honvágy. Egyébként is túl korai még, hiszen egy hete jöttem el, s azóta eléggé eseménydúsan telt az idő.

A nagy zöld táblákon az előre mutató nyíl még mindig Venecia. Na, például ott se jártam még, csupán közel hozzá. Láttam a kikötői darukat Mestre felől, kicsit délebbről magára a városra is ráláttam, fel lehetett ismerni a székesegyházat. Ennyi. Bár, aki járt már ott, azt mondja, piszkos és büdös. Nyáron talán igaz is, de engem az is meglepett legelső kamiontúrámon, hogy nem érzem a tenger illatát. Pedig nincs gond a szaglásommal. Télen Velencéről sem hiszem, hogy büdös lenne. Ez persze most sem fog kiderülni, mert a Brennero tábla irányát követve Verona előtt elkanyarodunk a Dolomitok felé. Elhagyjuk a síkságot, bámulhatom a sziklákat, a hólepte kicsiny várakat, a szőlőültetvényeket, a kanyargó Adige folyót, az elzártnak tűnő, mégis az ország állítólag legélhetőbb vidékét.

Láttam már többször, de nem lehet vele betelni. Mint ahogy a dél-borsodi mezőségből a Bükk felé haladva a Hoór völgy látványával sem. Azt mondják az idegenek, hogy gyönyörű, és igazuk van. Én se tudok betelni vele, de ez nem mérvadó, hiszen az a hazám. Sokszor megtettem azt az utat busszal, autóval, kerékpárral, lovas kocsival, teherautó platóján, de még gyalogosan is. Ha a bokrokat nem is, de a fák közül sokat megismerek. Tudom, hol szoktak vadászni az ölyvek, hol szokott vízátfolyás lenni, hol van esély hófúvásra, merről fúj általában a szél. Tudom, honnét érdemes fürkészni a nyugati látóhatárt, hogy a Kékestetőt megpillanthassam. Tudom, mi okozza éjszaka a fényszennyezést abból az irányból. Tudom, hol volt régen szőlő, ahol ma már csak egy magányos fa áll. Emlékszem arra az alacsonyan és lassan szálló szovjet harci repülőre, amely nyomán hamarosan fekete füst szállt fel. Tudom, hol kezdett égni a műanyag talpú cipőben a lábam, amikor eltávozásra gyalogoltam hazafelé katonáéktól… Emlékszem a patakparti bozót takarítására, amit hármasban végeztünk apuval és a bátyámmal, tudom honnét vittünk földet a házunk padozatának feltöltésére. Sőt, még a meg nem nyitott homokbánya helyét is tudom, amit azért nem engedett az önkormányzat, hogy ne lássák az üdülő vendégek, amikor jönnek hozzánk.

A Dolomitokról soha nem lesznek ilyen élményeim. Ezt csak csodálom. A látványon kívül nem köt ide semmi, hiszen soha nem álltunk meg egy kis faluban, nem is láttam helybéli embereket, főleg nem beszéltem velük. Hogyan is tehettem volna, hiszen aligha tudnak magyarul, én meg csak ezt a nyelvet beszélem. Ha csak egy rövid csevely esett volna köztünk, mindjárt személyesebb lenne ez a világjárásom. Mindjárt jobban szeretném az olaszokat. Mint ahogy a lengyeleket is jobban kedvelem, amióta személyes kapcsolatra volt lehetőségem néhányukkal. Sőt! Nagyon felháborított, amikor az oroszokról, mint népről mondtak rosszat. Pedig csak egyet ismerek közülük. Nem sokat tudok róla, még a családnevét sem. Csak annyit, hogy Mihail. Illetve Misa, vagy ahogy – talán a mi kedvünkért – magyarította a nevét, Miska. Néhány hónapig egy fedél alatt éltünk. Eszméletlenül rendetlen, trehány fiatalember volt akkor, éppen úgy, mint a mi fiataljainknak nagy része. Egészben főzte a csirkét, lobogó tűzön, aztán napokig ott hagyta a tűzhelyen… Lehetne sorolni a nem tetsző dolgait, de egyébként nagyon rokonszenves, mosolygós, szerethető srác volt a Miska. Moszkvából jött, de olyan nyelven beszélt, amilyenen megszólították. Az anyanyelvén kívül beszélte az angolt, a németet és természetesen a magyart. A nyelv ismeretén túl, még a magyar őstörténetben is teljesen otthon volt. Bármiről el lehetett vele beszélgetni. Ritkán fordult elő, hogy egy-egy szót nem értett. Ha mégis előfordult, körülírtuk, hogy megértse. Nekem az orosz embereket Miska jelenti. Rajta keresztül ítélem meg a népet. Bizonyára így lenne akkor is, ha rossz emlékek fűznének hozzá.

– De csendben vagy – jegyezte meg Sanyi.

– Elgondolkodtam

– A Grünhildán? – kérdezte huncut mosollyal.

– Nem, dehogy. Azon gondolkodtam, hogy már sokadik alkalommal járok veled Itáliában, de még soha nem kerültem személyes kapcsolatba a taljánokkal.

– Na, majd legközelebb te fogsz érdeklődni, ha valamit nem találunk. Egyébként pedig ne mond, hogy nem kerültél. Livornóban ki kérdezte meg, hogy merre menjünk a tengerhez?

– Hát az aztán komoly társalgás volt – nevettem el magam, ahogy visszaemlékeztem arra, hogy milyen komoly vita kerekedett az olaszok között arról, hogy merre kalauzoljanak bennünket, mi pedig az egészből semmit nem értettünk.

 

Megszólalt a Sanyi telefonja.

– Hol járunk? – kérdezte tőlem, mert éppen nem volt látótávolságon belül semmi tájékoztató tábla.

Én jobban számon tartom a pillanatnyi pozíciónkat, mint ő. Már csak olyan mélységig foglalkoztatja, hogy a kritikus csomópontokat figyeli. Verona-nál kellett letérni a trieszti sztrádáról, és most haladunk a Brenner hágó felé. Aztán a német határ következik, ahol majd meg kell állnunk. Ami közte van, arra nem is figyel, hiszen nincs vele dolga. Aki most nézelődik, az én vagyok. Így legalább tudok segíteni azzal, hogy megmondom, milyen város közelében járunk.

– Trento

A telefonálás nem tartozik rám, nem is figyelem, miről van szó, de amikor leteszi, csak teszek egy megjegyzést.

– Ellenőriz a főnököd? Talán nem működik a kémprogramja?

– Nem tudom, miért nem lát a nyomkövető.

– Na, most adtál egy jó ötletet. Majd mondom a főnökömnek, hogy szerezzen be egy ilyen kütyüt a céges autóra. Akkor legalább nem kell telefonálgatnia negyedóránként, amivel persze nem megy semmire, mert nem a valós helyzetet mondjuk neki szinte soha. Ha van valamelyikünknek elintéznivalója, akkor úgy mondjuk, hogy arra is jusson idő, mert ez mindent kiszámol. Legutóbb még azt is kiszámolta, hogy ha elkezdjük a templom felújítását, 25 méterre 2 perc alatt ér fel a kosaras felvonó. Azt mondta, hogy a jelszó „nincs kapkodás”. Persze szeretném én azt megérni, amikor nem elégedetlenkedik a teljesítményünkkel. Volt egy olyan eset, hogy Poroszlón dolgoztunk, ami Miskolctól 94 km. Nekem egyébként is nagyon jó a navigációs készségem, főleg, ha még ismerem is a környéket. Javasoltam egy rövidebb utat, amivel oda-vissza közel 40 km-t spóroltam a cégnek. Egy héttel később mentünk megint, s én kitaláltam, hogy hazaviszem a családot Bogácsra. Éppen letértünk a hármasról, amikor a főnök telefonált, hogy hol járunk éppen. Mondtam, hogy Kövesdnél. A következő érdeklődéskor Borsodivánkán tartottunk éppen. Ezt persze nem mondtam, mert hivatalosan nem erre jöttünk. Nagyon fel volt háborodva, hogy még nem érkeztünk meg. Mondta, hogy előző alkalommal mennyi volt a menetidő. Ezt én azzal hárítottam, hogy a rövidebb útnak rossz a minősége, most Füzesabony felé jöttünk. Nem hitt nekem. Azzal gyanúsított, hogy valahol megálltunk. Javasoltam neki, hogy nézze meg a térképet. Este megint el kellett mennünk Bogácsra, hogy a menetidő egyezzen. A személyes találkozáskor már nem kérte számon rajtunk az időt, örült, hogy kész a munka.

– Itt nincs értelme hazudni, hiszen nem tudhatom, hol lát. Elvben most is látnia kellene, hiszen a műholdat nem takarják a hegyek.

– Emlékszem én arra – mondtam – amikor bekapcsolt GPS-el jöttünk itt, de a műhold nem tudta, ezen a szűk völgyön kitalálni, hogy a sztrádán vagyunk, vagy a helyi úton.

– Aha. Meg az alagutakban elveszti a jelet, aztán újratervez. Úgy emlékszem. Nagyon régóta be se kapcsolom. Csak akkor kell, amikor címet keresek. Akkor viszont nagyon hasznos tud lenni.

 

Ezután kifogytunk a témából. Bámultam a hatalmas hófödte hegyeket, melyeknek a tetejét nem lehetett látni. A nap már nem sütött. Sőt, a napszakhoz képest sötét lett. Néztem a szállingózó havat, meg a hömpölygő forgalmat. Mintha a szokottnál is több kamion lenne ma úton. Az úttest el volt takarítva, mégis lassan haladtunk. Egy idő után ajánlott volt az ablaktörlőt bekapcsolni. A hó megtapadt a tükörházon, meg a szélvédő szélein. Nem vészes, volt már ilyen utunk máskor is. Az viszont aggasztott, hogy 80-90 km/óra helyett már csak hatvannal ballagott a sor. A hóesés egyre sűrűbb lett, már a kerekek se csapták szét az aszfalton a lehullott havat. Bolzano-nál meg is álltunk. Fél óráig semmi nem mozdult. Illetve mégis, mert a másik pályán jött lefelé a gépsor, amely eltúrta a havat. Úgy éreztem, hogy ezt kicsit túllihegték, hiszen annyira nem esett sok, hogy elakadjanak a kamionok. Persze nem tudhattam, hogy fentebb, a hágón milyen a hóhelyzet.

– Reggel még Ingolstadt-ig gondoltam eljutni, de már örülök, ha Kufsteinig eljutunk.– mondta Sanyi, miközben teljes lelki nyugalommal könyökölt a kormánykeréken.

– Képzeld! – jutott eszembe egy eset, ami kapcsolódott a helyszínhez. – Egy építkezésen mesélt valamit egy fazon, hogy az ő haverja…nem is tudom mi volt a téma, arra sem emlékszem mi volt a haverjával – szóval az ő haverjánál Bolzano-ban… aztán hozzátette, hogy Észak–Olaszország, Dél – Tirol… mire én közbeszúrtam, hogy „tudom hol van”. Talán nem is hallotta, mit mondtam, de nekem olyan jól esett ezt mondani, hogy napokig eszembe volt. Sőt! Most is eszembe jutott.

– Mégis van valami pozitív hozama ezeknek a kirándulásoknak?

– Már hogy a fenébe ne lenne! Máskor a kisfőnökkel beszélgettem és szóba került Olaszország. Sokszor emlegettem már neki, hogy jártam itt, de azon elcsodálkozott, hogy Tarvisio-ban még nem voltam. Pedig neki az a város jelenti Olaszországot. Ausztriát a Mariahilfer strasse, a tengert pedig Istambul. Jugoszláviát Szabadka, meg a benzin. Nem ugyanaz a cél vitt bennünket külföldre. Emlékezetes volt számomra, amikor első tengerparti nyaralásunkból hazatértünk Bulgáriából. A szomszéd kislány megkérdezte, hogy „Zsófi! Oszt mit hoztatok?” Az én pici lányom pedig mutatta a szerzeményét, egy filctoll készletet. A kérdező talán le is sajnálta érte. Mi, nyaralni mentünk, nem seftelni. Tudod mit jelent ez a szó?

– Mármint a seft? Mit?

– Nagyon kifejező a jelentése. Tisztességtelen kereskedelem. Az egyik közös ismerősünk buszos nyaraláson is bútort vett. Egy másikat még az isztambuli járatról is kiutáltak. Nem vagyunk egyformák. Tudod mit? Én azt mondtam, amikor meghiúsult a németországi munkalehetőségem, hogy nem bánom. Szeretnék eljutni oda, de nem mindenáron dolgozni. Hála neked, ez sikerült is.

– Nehogy elkezdj itt engem dicsérni, meg hálálkodni, mert még elpirulok.

– Pedig önerőből aligha jött volna össze. Amennyire fösvény vagyok magammal szemben, nem költöttem volna rá. Miskolcon is képes vagyok akár 10 km-t legyalogolni, csak ne kelljen buszjegyre költenem. Németországba mégse gyalogolhatok el!

– Jó kis erőnléti edzés lenne.

– Fél óra…– kezdtem a szállóigévé vált mondást, majd a folytatást együtt mondtuk Sanyival – séta jót tesz a szívnek.

Jót derültünk rajta, hogy egy rugóra jár az agyunk.

– Miskolcon nem lehet bliccelni? – utalt az imént mondottakra.

– Biztosan lehet, bár nehezebben, mint Pesten. Itt csak az első ajtón lehet felszállni, jegyeket, bérleteket pedig fel kell mutatni a sofőrnek. Bátrabbaknak biztosan összejön így is, de én Pesten is majd’ infarktust kaptam, ha nem volt jegyem.

– Ha már az építkezést említettem…

– Ja, mert most arról van szó?

– Azzal kezdtem…

– Hogy tudod, hol van Bolzano.

– Igen, azzal. Volt akkor egy alkalmi munkatársam, aki dolgozott annál a cégnél, ahol én néhány órát voltam próbamunkán. Mesélt nekem, utalva olyanokra, hogy a műhelyen belül melyik gép hová volt beállítva. Azt hiszi, én megjegyeztem ezeket? Azon izgultam, hogy megfeleljen a csiszolásom.

– És megfelelt?

– Nem. De nem azért, mert nem oda figyeltem, hanem mit tudom én miért. Egy héttel később telefonált a titkárnő, hogy a vezetőség nem engem választott, de azért boldog Karácsonyt kíván. Mert ugye, ez arra az időszakra esett.

– Ez a kolléga – folytattam a mesét – már Münchenben is dolgozott, meg Londonban is, és talán már mindenhol. A kisfőnök meg morogja nekem a bajsza alatt, hogy „már megint hazudik”

– Vannak ilyen emberek, de nem értem, mi nekik benne a jó?

­– Én meg mondtam a kisfőnöknek, hogy „na és!” Nem mindegy, hogy igaz, vagy sem? Ha neki jólesik, hagy mondja. Legfeljebb, ha nagyon hajmeresztő, akkor rápirítok. Bár az se biztos. Azért érdekes, hogy ezek a lódítók engem mindig megtalálnak. Egyszer még az „Osanos” ingyen buszon is mellém csapódott egy rosszarcú fazon. Utálja az öregeket, de azt hiszem még életkori határt is húzott. Talán még én is beleestem ebbe a szórásba. Nem szóltam, nem mondtam, hogy én is elmúltam 60. Egyébként az előbb említett kolléga is hitetlenkedett. Azt mondta, jól tartom magam. Igaza van, én is így érzem. Szóval az a rosszarcú azt állította, hogy amikor még motorozott, Pestről Miskolcra hazaért 1 óra alatt. Megállították a rendőrök, és megkérdezték, mikor indult. Azt mondta, hogy inkább nem mondaná meg. Na, ez így hülyeség ahogy van, mert azt mond a rendőrnek, amit akar. Mi az, hogy nem mondja meg? Úgyse lehet ellenőrizni. Én persze nem hittem neki, mert a táv 200 km. Van olyan motor, ami ezt a sebességet tudja, de nem egy órán keresztül egyhuzamban. Már úgy értem, hogy a motoros nem bírja. Ráadásul a forgalom miatt, sem lehet ezt az átlagot teljesíteni. Ahhoz néha sokkal gyorsabbnak kell lenni. Én persze nem mondtam, hogy nem hiszem. Pedig utólag úgy kigondoltam, mit kellett volna rá mondani.

– Űberelned kellett volna az idejét!

– Erre gondoltam én is. Valami olyasmit, hogy a nagyanyám testvérétől örökölt 125-ös Csepellel negyed 12-kor indultam Soroksárról, és a déli harangszó Mályiban ért. Szólt volna ugyan, hogy nem hiszi el? Ezt már nem fogom megtudni. Na, de majd egy másik alkalommal. Az a baj, hogy az ilyen esetekre nem lehet felkészülni. Meglep, aztán nem tudom megfelelően lereagálni.

 

*

Amikor végre megindult a sor, még egy darabig kitartott az aggódásunk, hogy ugyan mikor áll meg újra. Ezer méter fölött már magas hófalak szegélyezték az útpályát. Talán mégis indokolt volt a takarítás. A mi oldalunkon ugyan nem láttunk hótúró gépeket, de nem mi álltunk a veszteglő kamionsor elején. Bolzano-ig nem jöttek le, de fentebb volt mit eltúrniuk.

Az újabb megállítástól való izgalmamban még a gyomrom is megfájdult. Már nem is tetszett annyira ez az útvonal, mint azt korábban hittem. Nagyon vártam, hogy kiérjünk a hegyek közül. A gyomorfájás miatt az is megfordult a fejemben, hogy WC-re menjek, de ezzel kénytelen vagyok megvárni, hogy Németországba érjünk. Innsbruck fölött ugyan van egy pihenő, de nem reméltük, hogy beférünk, így nem is próbálkoztunk vele. Óvatosan gurultunk lefelé az erős lejtőn. Ez a szakasz nekem még ilyen alacsony tempónál is félelmetes. Talán azért, mert amikor első alkalommal itt jártam, annak éreztem, s ez rögzült az agyamban. Azokon az útszakaszokon is vannak „nemszeretem” részek, ahol gyakrabban járok, ahol én vezetem az autót, tetszőleges sebességgel. Most pedig semmi okom izgulnom, hiszen Sanyi nagyon tapasztalt sofőr, ráadásul rendkívül nyugodt természetű ember. Most egyébként sincs semmi oka arra, hogy ne tudjon koncentrálni. Álltunk ugyan egy kicsit, de sehonnét nem vagyunk elkésve. Az olasz határtól odáig, ahol ellenkező irányban megálltunk néhány napja, 600 méter a szintkülönbség. Megint bedugult a fülem. Nem tudom, hogy viselném a repülőgépet, vagy akár a sífelvonót. Előbbit még talán kipróbálom, de sízni aligha fogok már megtanulni.

Kufstein

Végre megérkeztünk a mai utunk végére. Itt se volt túl sok szabad parkolóhely. A félretúrt hó elfoglalt jó néhány kocsiállást. Örültünk, hogy az út szélén befértünk a sorba, nem is álmodtunk arról, hogy a „halszálkába” beálljunk. Ennek persze nincs jelentősége. Van helyünk, ez a lényeg. Mehetünk akár fürödni is. Kár, hogy a bakancsot fel kell húzni, de nem igazán ajánlott papucsban végigsétálni oda-vissza egy fél kilométert. Nem tudom persze, hogy valójában mekkora távolság, de jó soknak éreztem.

A shop bejáratánál felfigyeltem egy éppen akkor érkező Chrysler kisbuszra. Utasain látszott, hogy sízésből jönnek. Nem mennek, hanem jönnek. Ez egyértelmű, az irányból. Itt ér ki az út a nagy hegyek közül. Az érkezők hangosan beszéltek, méghozzá magyarul. Csak akkor néztem a rendszámtáblát. A kereten „Miskolc autó” felírat. Megfordult a fejemben, hogy haza is vihetnének. Négyen vannak, talán be is férnék. Aztán persze mégse mertem szólni. Még a magyar voltomat se fedtem fel előttük. Nem olyan különleges dolog ma már honfitársakkal találkozni külföldön. Na, meg aztán mit mondtam volna? Sziasztok, én is magyar vagyok? Majd mondták volna, hogy „naés!” Az jutott eszembe, hogy 1990-ben, a várnai kikötőben a családdal sétálva láttunk egy kishajót, magyar zászlóval. Megörültünk neki, de nem köszöntünk rá a hajósokra. Azt gondoltam, más kaszt, hiszen mi csak szárazföldi magyarok vagyunk, ők pedig hajósok. Noha sehol nincs az előírva, hogy ha valakinek hajója van, az lenézi a Wartburgost. (Főleg, hogy nem tudhatták, mi mivel mentünk oda) A szegény ember hiszi azt, hogy a gazdag lenézi őt. Van persze mindenre példa, meg mindennek az ellenkezőjére is, de egyáltalán nem törvényszerű.

Egykor Abádszalókon dolgoztam alvállalkozóként egy építkezésen. Mondták a munkások, hogy a szomszéd fiatalember milyen nagyon gazdag. Mondták, hogy gyára van neki. (ez még a rendszerváltás előtt volt 2-3 évvel) Aztán a másik szomszéd keresett meg engem, mivel látta, hogy műkövezek, s adott nekem egy kis munkát a házánál. Átjött ez a nagyon gazdag, és beszélgettünk. Nem tudom miről. Gondolom mindenféléről, csak úgy. Majd azt találta ki, menjek át hozzá, megmutatja a házát. Semmi nem indokolta, hogy ezt tegye, de ez mégis így történt. Nem kastélyról van szó, hanem egy hagyományos, régi parasztház nádtetővel, meszelt falakkal. Szépen megcsinálták, de attól még egy nagyon egyszerű ház volt, amire ez a nagyon gazdag fiatalember büszke volt. Bizonyára ez indíttatta arra, hogy nekem megmutassa. Előttem van a kép, amint nagyon gazdagné, kissé pironkodva kapkodta össze az ágyneműt, a korai látogató előtt. Vagyis én előttem szégyellte magát, amiért lusta volt. Tehát gazdagék is olyan emberek alapból, mint mi.

Mindez azért futhatott most át az agyamon, hogy ha mégis megszólítanám ezeket a sízésből hazatérőket, ne azzal kezdjem, hogy „basszátok meg az autótokat”, hanem inkább, hogy „nem-e lehetne e?”

Végül nem derült ki, hogy mit szóltak volna a kérésemre, mert nem kértem meg őket. Pedig szívesen hazafelé vettem volna az irányt. Noha ekkor még nem is tudtam az aznapi hírt hazulról. Egyébként meg jobb is, hogy nem próbáltam bekéredzkedni a sízésből hazatérők közé. Még beszélgetni se tudtam volna velük. Biztosan elmondtam volna, hogy a felvonó, ha visszafelé jön, akkor az a levonó, de ezzel számomra kimerült volna a téma. Nem jó érzés, ha egy társalgásba nem tudok bekapcsolódni. Egy nyolcórás úton mekkorákat tudtam volna hallgatni!

 

Odabenn a boltban még lett volna alkalmam megszólítani a magyarokat, mert bejöttek kávézni. Fentebb shopnak mondtam ezt az üzletet, de valójában többfunkciós vendéglátóhely. Étterem, presszó, vegyeskereskedés, WC és fürdő. Nem kizárt, hogy kiadó szobájuk is van attól, hogy én nem tudok róla. Sanyi legelőbb az automatánál megvette a németországi útvonalengedélyt. Itt tudni kell, merre akar menni a kamionnal, nem lehet csak úgy, ötletszerűen elindulni. Közben én kérhettem volna a pultnál kulcsot a dus-hoz, de nem siettem, hiszen Sanyi mindig nagyon sokáig fürdik, nekem várnom kell rá akkor is, ha nem időzik a borotválkozással. Nincs tehát értelme nekem hamarabb elkezdeni a fürdést. Megvárom. Úgyse tudom elmagyarázni, hogy mit akarok. Ha látná a pultos nálam a kamionkulcsot, kitalálhatná, de a táskám nem volt eléggé árulkodó. Na, meg éppen a kulcs hiánya a gond. Volt már fennakadás hasonló esetben, hogy nem tudtam zálogot adni a fürdő kulcsáért. A hölgy feltűnően nézte a karomat, de több évtized óta nem hordok már órát. Ha hordanék, se lenne értékes. Szerencsére elfogadta az igazolványomat.

Most nem kellett. Sanyi megoldotta. Kapott két kulcsot, így mehettünk lemosni 5 nap úti porát. Nem hinném el, ha nem magam tapasztalom meg, hogy télen sokkal piszkosabbnak érzem magam, mint nyári utazáskor. Most pedig tél van.

 

Miután a zuhany alatt a forró víz jól felmelegített, már odakünn is kellemesnek éreztem az időt. Egészen addig, míg el nem viharzott mellettem egy kamion. A kerekeivel felvert hó a mögötte keletkezett vákuumban hóviharként kavargott utána, s a hideg kristályok egy pillanat alatt lehűtötték az arcomat. A hideg borzongás az egész testemet átjárta. Még valami káromkodás félét is kihozott belőlem az eset, pedig nem vagyok egy indulatos típus. Arra már ki se terjedt a figyelmem, hogy belemásztam a mély hóba, amikor igyekeztem félrehúzódni. Ez utóbbival nincs különösebb gond, hiszen ennyi idő alatt nem tud átázni a cipőm, de ha mégis, az se jelent nagy problémát, hiszen a fülkében csak papucsot húzok. Pontosabban még azt se, mert vagy az ablakba rakom fel a lábamat, vagy magam alá húzom az ülésen felváltva hol egyiket, hol másikat. A papucs csak ott árválkodik a padlón. Ha nem lenne hó, abban szállnék ki, de most javasolt cipőt húzni.

– Főzzünk? – kérdezte Sanyi, miután mindketten elhelyezkedtünk.

– Mi a lehetőség?

– Kovbojpörkölt, paprikás krumpli, zöldbab, tojás…- kezdte sorolni, de ezek már mind voltak az elmúlt napokban.

– Azt se bánom, ha hideget vacsorázunk.

– Még nagyon korán van – próbált érvelni a főzés mellett – Mit csinálunk egész este?

– Talán egy zacskós levest lehetne! Gondolom, olyan ételben ne nagyon gondolkozzak, amihez több edény is kell?

– Olyanba ne. Akkor leves?

– Ja. Kuhen zuppe. Ha már itt vagyunk Kuhsteinnél. – vettem elő nyelvtani félremagyarázó humoromat. Igaz, a közeli város nem kuh…, hanem Kufstein, de ennyi szándékos félrehallás belefér.

– Jó lenne egyszer megnézni a várat – reagált Sanyi a város nevére, miközben hozzálátott az előkészületekhez. – Csak nincs ám olyan közel.

– Nincs bizony – válaszoltam. – Nem is ebben az országban van.

– Igaz. Az még Ausztria, mi meg már a német oldalon vagyunk.

– Ne nagyon akarjál te odamenni! A régi magyarok se akartak – utaltam a vár múltjára, amikor a Habsburgok börtöne volt. Ott tartották fogva többek között Teleki Blanka grófnőt, Kazinczy Ferencet, Rózsa Sándort…

– Lenyissam a hűtőrácsot? – kérdeztem mosolyogva, a szélvédő felé intve a fejemmel.

Valójában azt se tudom, ezen a típuson lenyitható-e, de amikor első alkalommal itt jártam akkor Scaniával voltunk, aminek az eleje lenyitható. Így azt használtuk asztalnak. Most erre utalva kérdeztem. Sanyi válaszra se méltatott, hiszen egyértelmű, hogy nem komoly a kérdés.

– Inkább bontsd ki a bort! – mondta mégis – Hátha jobban esik tőle majd a leves!

 

A laptopot csak a mosogatás után üzemeltük be. Nem volt túl erős a jel, mert messze voltunk a vevőtől, így nagy nehezen sikerült csak megnyitni a postafiókomat.

Levelem volt. A fiam üdvözölt Miskolcról.

– Mennem kell haza, azonnal! – közöltem

– Azt mondtad, végleg megy haza. Otthon lesz három hét múlva is. Majd megyünk együtt. Mikor voltál Lipcsében?

– Lipcsében? – kérdeztem vissza csodálkozva – Még soha nem jártam ott. A környékén se.

– Na, látod!

­– Visszamegyek, megkérdezem a Chryslereseket, hazavinnének-e?

– Már ne menj! – intett az ablak felé – Azt hiszem, ott mennek éppen. Maradjál már! Mikor találkoztatok legutóbb?

– Fél éve.

– Az elég régen volt, de még három hetet kibírsz.

– Ha addig nem megy megint vissza.

– Mégse végleg ment haza?

– De igen. Csak éppen volt már ilyen eset, és három nap után megbánta. Most se hiszem, hogy talál otthon megélhetést. Mert akkor természetesen maradna.

Sanyi csak hümmögött, nem mondott semmit. Sokszor kitárgyaltuk már ezt a témát, nem tudna semmi újat mondani. Bíztatót meg főleg nem. Nekem most nagyon tele lett a talpam. Szívem szerint azonnal kimennék a szolgáltatóház mögötti kiskapun az autobahn-ról. Akár gyalog is elmennék Kufsteinbe, hogy ott vonatra szálljak, s irány Magyarország! Egyetlen dolog tartott vissza. Nincs annyi pénzem, hogy elég legyen az útiköltségre. Inkább végigkutatom a parkolót, hazafelé tartó magyar kamion után.

Nem beszéltünk egy darabig. Sanyi látta rajtam az izgatottságot, de nem tudta, hogyan tudna megnyugtatni. Aztán mégis kitalálta.

– Fél éve láttad a fiadat. És a lányodat?

– Az is van már annyi. Viszont érdekes, hogy az nem tűnik annyira soknak. Bár azt hiszem, tudom az okát. Zsófi nagyon régen elköltözött hazulról. Nem is kell miatta izgulni, mert eléggé talpraesett gyerek, megoldja a dolgait. Valójában nincs különbség számomra abban, hogy Pesten él, vagy Berlinben. Az Interneten is szoktam látni. Ha nem beszélgetünk, akkor is jelez a gép, hogy elérhető. Ez a kis zöld jel megnyugtató. Látom, hogy ott van.

– Berlin nincs messze Lipcsétől – mosolygott sokat sejtetően.

Sokat sejtetően? Nem is tudom. Mit sejtet? Nem kérdezem meg mire gondol, inkább csak elengedem a fülem mellett. Nincs messze Berlin Lipcsétől? Mihez képest nincs messze? Talán csak nem arra céloz, hogy odavisz kamionnal? Ez nem ésszerű. Hogy is jön össze a hétvége? Ez se jó, hiszen még csak hétfő van. Ki se rakhat, hiszen nincs pénzem vonatra, németül se tudok, el lennék veszve. Nem gondolta komolyan a berlini kirándulásomat, csak el akarta terelni a gondolataimat a mindenáron hazamenésről. Ez sikerült is, hiszen mindjárt Berlinen járt az eszem, ha nem is találtam kivitelezhetőnek, hogy váratlanul ráakaszkodjak a lányomra. Van neki saját élete, nem csinálok neki programot.

– Arra gondoltál, hogy látogassam meg Zsófit? – kérdeztem rá mégis.

– Arra.

– Nem jó ötlet. Nekem nincs pénzem magánutakra, tőle pedig nem várhatom el, hogy költsön rám. Nem veti fel őt sem a pénz. Nem is írok neki, csak ha már késő lesz átszervezni a programját miattam. Inkább majd csak azt, hogy voltam Lipcsében. Na, mindjárt rá is keresek erre a városra, mert sokszor hallottam a nevét, de valójában nem tudok róla semmit. Keverem Drezdával, mint ahogy Innsbruckot Salzburggal.

– Salzburgot is megígértem neked már régen, de most se esik útba.

– Azt meséltem, hogy egyszer majdnem dolgoztam Tirolban? Akkor útba esett volna Salzburg.

– Amikor a tesóddal jöttetek volna valami magyar szállodáshoz? Azt mesélted.

– Azért nehezen fér a fejembe azóta is, hogy a rokkant nyugdíjas testvérem kijelentette, ő napi tízezer forintért ki se lép a kapun. Ez a szállodás pedig annyit szánt ránk. Nekem is csalódás volt az ajánlata, de legalább mérlegeltem a dolgot. Egy szép kaland lett volna.

Főleg Lacinak, aki az országot soha nem hagyta el azelőtt. Azt mondta, nem is vágyik rá. Ehhez képest csak elutazott nemrég személykocsival Nottingham-be.

– Pedig azért fizetést se kapott.

– Hát nem. És képzeld! Ahhoz a tiroli munkához még a sógor Mazda pickupját is kölcsön kaptuk volna. Kár volt kihagyni. Gondolkodtam is erősen, hogy szerzek egy másik asztalost. Ugyanis főleg asztalos munkák lettek volna.

 

– Bizony, már a mi korunkban főleg azon bosszankodunk, hogy miket szalasztottunk el.

– Egy régi fényképemre úgy reagált egyik pesti barátom, hogy mennyivel több nője lett volna, ha ő is olyan jóképű gyerek lett volna, mint én. Vagy ezt már mondtam?

– Mondtad.

– Nem győzöm eléggé hangsúlyozni – magyaráztam meg vigyorogva az eset ismételt felemlegetését.

– Valami villog – hívta fel Sanyi a figyelmemet a monitor aljára mutatva.

– Azt írja, hogy „huju”. Nocsak! Éppen most beszéltünk Zsófiról Azt kérdi, hogy „mizu?”

– Most megírhatod, hogy indulsz Berlinbe!

– Dehogy írom. Legfeljebb azt, hogy Németországban vagyok.

– Te tudod.

 

– Cső! Kamionozok. Németországban vagyok.

– Akkor szomszédok leszünk – reagált Zsófi, szokásunkhoz híven valami közös filmélményt belecsempészve a beszélgetésünkbe. Most éppen a „Hegedűs a háztetőn” zárójelenetéből idézett, amikor indulnak az elüldözött zsidók Amerikába. „Ti hová mentek? – New Yorkba. – És ti? – Mi Chichago-ba – Akkor szomszédok leszünk!”

– Azért ez túlzás.– válaszoltam – Én még majdnem Ausztriában vagyok, és nem is a szomszédba megyek.

– Na, mindegy, úgyse érnék rá vendéget fogadni. Hacsak…Hétvégén hol leszel? Vagy meddig vagy úton egyáltalán?

– Nem tudom. És veled mi újság?

– Na és veled?

– Na, most meg a Jákob rabbi kalandjaira utaltál?

– Aha. Mindig kérdezz vissza!

– Nem is így volt. Megismersz?– Na és te? – Én nem. – Na, látod!

- Ne kötözködj! Felismerted. Nem? De. Na ugye?

 

Így tehát nekem kellett kezdeni a mesélést. A legutóbbi kalandjaimat kihagytam. Inkább kissé visszamentem az időben, és a munkahelyi dolgokat soroltam. Különös tekintettel a hajlott korommal kapcsolatos aggodalmakra. Miszerint be kell állítanom az ideális terhelést, mert nagyon el tudok fáradni, amikor a homlokzati állvány tizedik szintjén tartok az ámuló fiatal kollégáknak tornabemutatót. Viszont a semmittevést sem engedhetem meg magamnak, ha nem akarok nyomi öregember lenni.

– Te nem leszel nyomi öregember, mert fess vagy – szólt közbe hízelgően. Vagy inkább kedveskedően. Vagy inkább reálisan nézve a helyzetet.

Mert mi tagadás, a koromhoz képest jól tartom magam. Éveken át húzódó vállfájásom is elmúlt. Valaha voltam reumatikus panasszal orvosnál, de nem emlékszem, pontosan mi bajom volt. Ez nem a memóriám hiányosságával magyarázható, hanem azzal, hogy meggyógyultam. Erre Zsófi is elmesélte, hogy büszke magára, amikor megkérdezik, mit sportol. Valójában semmit, de a jó kötésű testalkata ezt sugallja. A génekre hivatkozik, amivel akaratlanul újból nekem hízeleg. Aztán a lelki egyensúlyáról, a reális önértékelésről diskurálunk, utalok az egykori ügynök múltjára, ami szerintem sokat segített a magabiztosságában. Aztán kifejtem, hogy a lelkiismereti okból feladott közvetítői és reklámtevékenység jót tesz ugyan a lelki egyensúlyának, de a karrier szempontjából nem előnyös.

– Nem igaz – mond ellent – Nem kell olyat erőltetni, ami nem jó. Nem kell olyat árulnom, amiről meg vagyok győződve, hogy nem jó. Olyat kell árulnom, ami véleményem szerint értékes és bizony úgy gondolom, hogy a zeném értékes. Már el is játszottam a gondolattal, hogy mit fogok mondani a nagyanyámnak, amikor legközelebb megkérdezi, hogy miért nem keresek inkább valami rendes munkát. Azt fogom mondani, hogy ennél rendesebb munka nincs is a világon. A zene az étellel egyenértékű. El tudod képzelni a világot, meg az emberek lelkivilágát zene nélkül? Kb olyan, mintha nem ehetnénk. El tudod képzelni, hogy nem hallgatsz többet rádiót?

– Nem tudom ki volt az a színigazgató, aki azt mondta, hogy ők élményt árulnak. – szúrtam közbe egy idevágó megjegyzést – A zene pedig érzéseket, érzelmeket közvetít. Nem véletlenül szeretünk olyan dalokat, amiknek a szövegéről fogalmunk sincs.

– Vajon a rádióba a zene hogy kerül bele? Azt valakinek meg kell csinálni! Ez egy rendes munka.

– Igen, az.

– És még valami! Bár nyilván alapbeállítás nálam,

de mostanában még többet nevetek, mint eddig.

A munkahelyen megkérdezik gyakran, hogy a fenébe tudok én mindig vidám lenni? Nekem mindegy, hogy reggel van, és épp el kell kezdeni dolgozni, vagy délután van, és fáradtak vagyunk a 30 szoba kitakarítása után. Hát persze, hisz fejben nem szobákat takarítok, hanem zenélek.

És a buta kérdésre, hogy hogy tudok folyton örülni

meg kell hogy fordítsam a dolgot! Ez az alap. És nem adott okot semmi arra, hogy ne örüljek. Na, lassan én leszek Buddha hahaha

– A buszon sok embernek be van dugva a füle. Az mind, zenét hallgat – igazolom vissza a zene jótékony hatását.

– Más az értő zenehallgatás. Én a buszon táncikálni szoktam. Szerintem mindenki jobban érzi magát, amikor zenét hallgat. Ezért hallgat mindenki zené

– Erre gondoltam.

– De ha csinálod a zenét, az valami állat kiegyensúlyozottságot ad. Erre ketten is rávilágítottak az elmúlt pár hónap alatt. Az egyik a főnököm volt. Aki az év végi elbeszélgetés során megjegyezte, hogy hullámzó a teljesítményem. Hol szuper gyorsan dolgozom, hol szuper lassan. Mondtam, hogy hát ez azért van, mert én ilyen hullámzó hangulatú ember vagyok. Mire aszongya: Ez nem igaz, mert a zenészek kiegyensúlyozottak

(és amúgy igaza van, csak valamivel meg kellett magyaráznom. Azt mégsem mondhatom a főnökömnek, hogy ez azon múlik, hogy éppen van kedvem dolgozni, vagy nincs. A másik meg az énektanár, aki vigyoriborsónak hív. Kitzelerbsen, vagy valami ilyesmi. Ő is megjegyezte, hogy mindig vidám vagyok. Nála viszont ez nem újdonság, hisz ő is alapból vidám természetű. Mondta, hogy szerinte ez a zene miatt van. Alapból boldogabbra vagyunk hangolva mi zenészek

– Na, te boldog zenész! Én most elköszönök, mert Sanyi is szeretne kommunikálni az otthoniakkal.

Ezzel át is adtam Sanyinak a gépet. Közben persze fel is olvastam neki, amiket Zsófi írt. Korábban is beszélgettünk róla, így világos volt számára, hogy az én pici lányom zenét szerez, éneket tanul Berlinben, és úgy érzi, hogy ez a jövője. Ez a munka az, amiben jól érzi magát, amitől boldog lesz. Így legyen!

 

Ezután ő is kommunikált az ő pici lányával. Természetesen nem olyan filozófiai mélységekig mint mi, hiszen Lucus még csak 4 éves, de legalább akkora boldogságot jelent a vele való csevely az apjának, mint a mi világmegváltó gondolataink.

 

A lányommal való „beszélgetés” boldog elégedettséggel töltött el. Eszembe volt ugyan, hogy a rég nem látott fiam otthon van, de nem éreztem azt az elviselhetetlen menni akarást, mint egy órával korábban. Majd hazamegyek, amikor alkalom lesz rá. Igaza van Sanyinak, kibírok még három hetet, akkor pedig hazamegyünk együtt.

 

 

Lipcse, vagy haza-e?

 

Csak reggel fedeztem fel a telefonomban az SMS-t. Roze-Mari kérdezte, hogy otthon vagyok-e már. Valami rejtélyes okból már a sokadik olyan telefonom van, amiről nem tudok SMS-t küldeni. Nem jelent különösebb gondot, hiszen elég körülményes a megírása is kellő gyakorlat, és a nem elég jó látásom miatt. Úgy van beállítva az életvitelem, hogy ez a szokás kimaradt belőle. Így nyilván nem fogtam hozzá szöveget pötyögtetni. Jobbnak láttam hívást kezdeményezni. Persze nem ekkor, hiszen reggel volt ugyan, de nagyon korán reggel. Még alig virradt. Sanyi beleborzongott, amint odakünn a havas parkolóban, az üzemanyag tartályra tett vizes kannából mosakodtam félmeztelenre vetkőzve. Nem szeretem, sőt nem is nagyon bírom a hideget, de a meleg fülkéből kiszállva néhány perc alatt nem hűlök ki annyira, hogy fázzak. Nem kell persze valami nagy lubickolásra gondolni! Csak a nyakamat, az arcomat, hónaljig a karomat mostam meg a markomba eresztett vízzel. Na, meg a fülem mögött, hiszen azt tapasztaltam, hogy ha minimális víz áll rendelkezésemre, akkor ezzel frissülök fel leginkább. WC-re is el kellene menni, de reggeli előtt nem annyira sürgős még. Majd a következő parkolóban sort kerítünk rá. Erről persze az is eszembe jut, hogy a fűtött mosdóban is felfrissülhettem volna, ha nem lenne annyira messze. Különben is! Ha már felkeltünk, akár el is indulhatunk, hiszen letelt a kötelező pihenő. Nem igazán lehet kiszámolni most a menetidőt, hiszen bárhol feltarthat bennünket egy jelentős havazás, mint ahogy a múlt hét elején is történt Sanyival.

– Visszavigyelek Grünhildához? – cukkolt Sanyi az SMS miatt rögtön, amikor felhajtott a pályára.

Mert természetesen elmondtam neki, milyen üzenetet kaptam. Azt ugyan nem tudhatjuk, miért kérdezte, hogy otthon vagyok-e már, de a fantázia persze beindult. A leghízelgőbb elképzelés szerint a közös kalandunkat szeretné folytatni, de ennek a legkisebb a valószínűsége. Lehet, hogy az öccse üzeni, hogy faraghatom a kődíszeket, mert már van megrendelés. Erre se mernék nagy összegben fogadni. Arra van legnagyobb esély, hogy puszta baráti érdeklődés, hiszen a helyében én is kíváncsi lennék rá. Ezeket a lehetőségeket nem csak magamban gondoltam végig, hanem közösen találgattunk.

– Te se tudsz elszakadni a munkától még a fantáziálásban sem – állapította meg Sanyi.

– Ebben sajnos nagyon igazad van. Úgy vagyok én a fantáziálással is, mint az Usztics féle Terka néni a lottó ötössel.

– Márminthogy?

– Terka néni! Aztán mire költi ezt a temérdek pénzt, amit nyert a lottón?

– Hát, nagyon jó lenne egy új mamusz, meg ezt az otthonkát is le kék mán cserélni!

– Aha. Merjünk nagyot álmodni!

– Tudod, a pici lányom írta nekem Berlinből, hogy amikor sikeres zeneszerző lesz, vesz nekem egy tengeri vitorlást. Erre én azt válaszoltam, hogy nem kell. Régebben szerettem volna vitorlázni – persze a tengeri vitorlásról soha nem álmodtam – de ma már boldog lennék egy lakóautótól is. Abból is egy húszéves kétágyasra gondoltam, nem egy vadiúj hipermodernre. Azzal se magyarázhatom, hogy a realitás talaján maradok, mert már ez se reális. Fantáziában pedig értelmetlen dolog spórolni. Főleg, hogy minden nagy dolog ott kezdődik, hogy el kell képzelni! Többnyire már itt elbuknak a világrengető okosságaim. Vagy ha mégsem, akkor a következő lépésnél. Mert ugye, próbáltam már én üzletember lenni, beálltam politikusnak, akartam lenni író, de még a bútorszállítást is feladtam egy év után. Aztán szerettem volna kőfaragó lenni, belefogtam burkoló, festő munkába, de a végén mindig csak műköves maradtam.

– Már megint dolgozol.

– Hát, igen. Nekem már csak ilyen korlátozott az észjárásom. Csak munkán keresztül tudom a sikert elképzelni is.

– Én már bele se kezdek annak elsorolásába, hogy mi mindennel próbálkoztam. Talán eszembe se jutna mind. Vegyész, fűtő, sírköves, kereskedő, kőműves- asszisztens…

– Aztán te is mindig visszajutsz a teherautó volánjához. – vágtam közbe, mielőtt valami más következtetésre jutna.

– Igaz. Aztán az én fantáziám is addig terjed, hogy beülnék a saját lakóautóm volánja mögé…

– Nekem most nagyon ígéretes ez a német kapcsolat, amiben kőfaragó lehetek, de nem is vagyok benne biztos, hogy akarom. Legjobb nekem már az alkalmazotti munka, ahol csak végrehajtom a főnök utasításait, nem túl sok, de biztos fizetés ellenében.

– Kezd lehangoló lenni ez a beszélgetés, inkább bekapcsolom a rádiót.

Egyre távolodtunk az Alpok szirtjeitől, kinyílt előttünk a Bajor Alföld. A hegyeket csak néha láttam, amikor kissé nyugatra kanyarodott az út, akkor is csak a Sanyi ajtajának üvegén keresztül. A Kossuth rádió nagyon tisztán szólt, de fogalmam sincs, miket beszéltek benne. Nem is azért szólt, mert érdekelt bennünket a műsor. Azért, hogy megtörje a monoton motorhangot, és elűzze a borús gondolatainkat. Ekkor már teljesen kivilágosodott, de a nap nem mutatta magát. Ma talán nem is fogja. Vannak ilyen napok még nyáron is, nem még ilyenkor.

A borús hangulatból a telefon zökkentett ki. Figyeltem erősen, miről lehet szó, de mivel a hívó fél hangját nem hallottam, így csak annyit következtettem ki, hogy munkáról beszélnek.

– Lipcséből Halle, onnét pedig megyünk Hollandba. Ha nem akarsz jönni, kitehetlek Montabaurnál. – foglalta össze Sanyi a telefonbeszélgetést.

– Már megint Roze-Marival cukkolsz.

– Úgyis keresett. Beszéljétek meg, hátha megint elment otthonról az a Kaufmann.

– Honnét tudod a családnevét Zigmundnak?

– Valami utazó ügynök. Nem? Akkor illik rá a kereskedő név. Tényleg úgy hívják? Na! Komolyan mondom, hogy kiraklak, ha gondolod. Jövök én Hollandból vissza hamar. Keféltek egy jót, aztán mehetünk is.

– Biztos, hogy erre jössz visszafelé?

– Remélem, nem küldenek el Hamburg felé, mert az akkor nagy kerülő lenne, de dél felé útba esik. Javaslom, hogy hívjad most rögtön Grünhildát.

– Roze-Mari. – javítom ki motyogva – Végül is mindegy minek nevezed.

– Aztán remélem, leküldenek egészen Calabria-ba. Ott tuti, hogy nincs hó. Nem bánnám már, ha otthon se lenne, mert nem tart ki a fa.

– Képzeld! – reagálok a Calabria-ra – egyik kedvenc fórumomon áradoztam, hogy mennyire szeretem Itáliát. A déli részt is. Erre az egyik hozzászóló azt írta, hogy a déli rész – legalábbis Nápoly környéke – tiszta putri.

– Tény, hogy szegény vidék. Nem olyan, mint Rómától északra.

– Szerintem minden azon múlik, hogy éppen mit látsz, hiszen lehet ott is látni – gondolom – szép dolgokat. Biztosan vannak kastélyok, parkok, nem csak nyomortanyák. Sokan Pestet is lealázzák, hogy milyen lelakott, meg mocskos. Szerintem ilyen is van, meg van szép oldala is. Én utaztam már este a kettes villamossal, ami a Duna mentén megy a Jászai Mari tértől lefelé a Vágóhídig. Valami csoda az a látvány. Nem hiszem, hogy bármelyik világváros mutat ettől szebbet.

– Nem vagy egy kicsit elfogult?

– Lehet – válaszoltam kurtán, majd hosszasan hallgattunk – Azt meséltem már…?

– Mesélted – vágta rá nevetve azonnal, mielőtt még tudta volna, mit akartam mondani.

– Bizonyára így van, de talán mégse. Legfeljebb meghallgatod még egyszer.

– Van más választásom? – tette fel a költői kérdést még mindig mosolyogva, nehogy komolyan vegyem az ellenvetését.

 

 

 

Szegény Berci szomszédom volt olyan, hogy nem hallgatott meg kétszer egy történetet. Mindjárt közbeszólt, hogy ezt már mondtam.

 

Akivel sok időt töltünk együtt, azzal normális esetben bizalmas viszonyba kerülünk. Hallottam olyan munkatársakról, akik egész nap tudtak úgy dolgozni, hogy nem szóltak egymáshoz. Nem haragudtak, csak éppen nem volt mit mondaniuk. A munkafolyamatot ismerték mindketten, nem nagyon kellett szólni azért sem, hogy éppen mit kell a másiknak az adott fázisban tennie. Mindketten olyan természetűek voltak, hogy csak akkor szóltak, ha kérdezték őket. Lássuk be, az ilyen eset ritkaság, de nem is baj, hogy az. Hiszen mindannyian tudjuk magunkról, hogy legtöbbször a beszélgetésnek az a lényege, hogy elmondhassuk, ami kikívánkozik belőlünk. Előfordul néhányunknál, hogy magunkba is beszélünk, de azért jó ha van, aki meghallgat. Aztán hálából mi is meghallgatjuk, amit a másik fél mesél. Ha éppen úgy adódik, többször is.

A most következő gondolataimat ebben a formában még nem mondtam el. Berci sem szólna közbe.

 

Berci, életünk része volt. Kinek kisebb, kinek nagyobb rész. Mindannyiunkban űrt hagyott maga után. A közvetlen család fájdalmához ugyan nem mérhető, de nekünk ismerősöknek, barátoknak, szomszédoknak is hiányozni fog. Hiányozni fog az a bosszantó szokása, hogy bizony sokszor nem értettük mit akar mondani, mert csak félszavakkal utalt dolgokra, amiről azt hitte, értjük. Nekem talán az is hiányozni fog, hogy az utóbbi években mindenről a politikára terelte a szót, amiben szinte soha nem értettünk egyet, de megvolt bennünk az a képesség, hogy nem vesztünk rajta össze soha. Pedig összeveszhettünk volna, mint ahogy hajdanán apuval és szeretett nagybátyámmal előfordult néha. Aztán persze mindig kibékültek, hiszen nagyon szerették egymást.

Na, a félszavas mesélés nem vonatkozik azokra a beszélgetésekre, amikor Bercinek a gyerekei kerültek szóba. Nagyon büszke volt rájuk, és ezt mindannyiunkkal tudatni akarta. Bevallom most már, hogy a fényképalbum kommentálását el is túlozta, de nem vitt rá a lélek, hogy szóvá tegyem. Ennyit ki kellett bírni a barátságunknak. Isten őrizzen, hogy megbántsam!

Nekem úgy hozta a sorsom, hogy ritkán vagyok Bogácson. Éveken át akár én, akár Berci, ha kiálltunk az udvarunkra, nagy eséllyel láthattuk egymást. Ha nem is ballagtunk át beszélgetni, de legalább intettünk. Megnyugtató érzés volt, hogy a szembe szomszéd ott van, ha szükség lenne rá. Mindezt azért említem, mert nagyon jól esett, amikor arra utalt, hogy hiányzunk neki. Kiállt az udvarra, átnézett a kerítés fölött, de nem látott mozgást a mi udvarunkon.

A facebookon olvastam, amikor Peti közzétette édesapja halálhírét. Azt írta, hogy hosszantartó betegség után. Bizony így igaz. Megszenvedte az utolsó néhány évet. Sokszor tettünk megjegyzést rá, amikor láttuk az ablakból, amint ballagott egyik, vagy másik szomszédba, hogy „de rosszul megy ez a Berci.” Abba persze nem hal bele az ember, hogy rosszul megy. Bár ez lett volna a legnagyobb baja! Az utolsó hónapja viszont olyan volt, hogy az ember nem kívánná a legnagyobb ellenségének sem. Olyan súlyos csapások érték a legyengült szervezetét, melyek egyenként is halálosak, de ő nem adta fel, küzdött a végsőkig. Végül alul maradt. Neki ennyi jutott 57 és fél év. Lehetett volna ez 20-30 évvel több is, de az élet nem kívánságműsor. Még egyszer összehozta a zenész társakat, de túl nagy volt ez az ár.

Évek múlva azért nem hinném, hogy majd arra fogok emlékezni, hogy de rosszul megy ez a Berci, vagy arra, hogy fél szavakból se értjük egymást. Inkább az ifjúkori emlékek jönnek majd elő. Azok az idők, amikor a szülői ház kicsiny szobájában varrta sötétítő függönyből a nadrágot, vagy a teraszon verte a dobot. Vagy éppen az, amikor a betonjárdán megcsinálta menetből a hátra szaltót, vagy egy oszlopba kapaszkodva a zászlót. Ezek ugyan akkor is eszembe jutottak, amikor már „de rosszul ment ez a Berci.” Aztán majd eszembe jut, hogy bőrcsizmában, bő gatyában, vállára vett nagydobbal ment a fellépésre, amikor a Bogácsi lakodalmasban dobolt. A Május elsejei ébresztőkön kísérte a fúvószenekart büszkén, kihúzott derékkal. Eszembe jut majd, hogy aratáskor a határba kellet érte menni, mert a zenésztárs elfelejtette mondani, hogy lagzijuk van aznap. Mert a dobolás végigkísérte az egész életét. Nekem persze azok voltak a legkedvesebb emlékek, amikor együtt voltunk a zenekarban a klubban, a kultúrházban, vagy éppen néhány másik falu báljaiban. Néhány évig együtt is dolgoztunk, volt alkalmunk mindezeket kibeszélni. Jó is, mert ezután nem fogjuk. Szóval lesz mire emlékezni nekünk is, de ha van túlvilág, akkor neki is.

 

Azon kaptam magam, hogy könnybe lábadt a szemem, amikor elértük a csomópontot. Balra München, jobbra Salzburg.

– Nézd csak! – hívta fel Sanyi a figyelmemet egy magyar rendszámú Audi kombira, síboxal a tetején.

– Látom. Szerinted merre mennek?

A válaszra nem volt szükség, hiszen láthattuk, hogy hazafelé tart.

– Rávillogjak, hogy vegyen fel?

– Most direkt cukkolsz? Honnét tudná, hogy miért villogsz? Különben sem állhatna meg éppen itt, mi pedig a másik irányba megyünk. Nem?

– De.

– Pedig tényleg haza kéne menni! Várnak otthon.

– Maradj már nyugton! Engem is várnak, mégse rinyálok. Menni kellene a rokonokhoz Kisvárdára! Jártál már ott?

– Ott még nem, csak Mátészalkán.

– Mátészalkán? Az aqua-parkban? – utalt a facebookon forgó vízparti cigánytelepről készült képre, ami egész biztos nem Mátészalka. Mégis ezzel a képaláírással rakják fel újra és újra.

– Dehogy. Nem egyértelmű?

– Mitől lenne az?

– Tudud, hogy dolgoztam bútorgyárban árukísérőként.

– Az a pakoló?

– Az. Mátészalkai bútorgyár. Vannak amik összenőnek a település nevével. Mint például martfűi cipő, vagy éppen kisvárdai szeszipari vállalat. Salgótarjáni öblösüveggyár, ajkai bauxit, kesztölci tapéta, egri bikavér, miskolci kocsonya…

– Bajai halászlé, kalocsai hímzés, halasi csipke – vette át a felsorolást, majd széles mosollyal folytatta – cserépi Rózsika, tardi Mari, baji Kati.

– Vagy éppen bogácsi Manci. – utaltam a Manci mamára, akit így neveztek fiatal korában, amikor még Szomolyán laktak.

Ezt éppen Sanyitól hallottam valamikor régen. Mert ugye, akik sok időt töltenek együtt, bizalmassá válnak, és sok dolgot elárulnak többek között, a családról is.

Tehát München felé kanyarodtunk. Felraktam az ablakba a lábam, az üléstámlát hátradöntöttem ameddig az ágy engedte. Karba font kézzel bámultam az ólomszürke eget, meg a hófödte dombokat. Aztán elnehezültek a pilláim, becsukódott a szemem. Nem küzdöttem ellene, hiszen tudtam, hogy most sokáig nem lesz olyan látvány, ami újdonság lenne, amit nem láttam már sokszor. Kezdtem sajnálni Sanyit, amiért unalomig kell ugyanazon az útvonalon járnia. Bár arra már rájöttem árukísérő koromban, hogy a sofőrnek kevésbé álmosító az utazás, mint aki dologtalanul ül mellette. Még szerencse. Így is vannak elalvásos balesetek, nem véletlenül szabályozzák olyan szigorúan a pihenési időt. Igaz, csak a kamionosokra vonatkozik, pedig személykocsik esetében sem ártana… Én viszont alhatok nyugodtan menet közben is. Na nem úgy, mint legény korában a testvérbátyám, akit hajnalban a szomszéd faluból hazafelé gyalogolva két cimborája karon fogott, és ő menet közben aludt. Így volt, nem így volt? Ő maga mesélte.

 

Félálomban egymásba kuszálódtak a gondolataim. Az imént felidézett Berci szomszédomat láttam lelki szemeimmel, amint a dobot püföli. Kissé meg is rémített, mert amikor apu a végét járta, neki is folyton a gyerekkora járt az eszében. Aztán egykori magyartanárom, Magda néni is mondta 90 éves korában, hogy közeleg a vég, mert mindig a fiatalkori emlékei jönnek elő. Emlékezhetnék az elmúlt napok, hetek eseményeire, de valamiért az ifjúkor járt az agyamban. Meg a pihenési idő, meg a pihenés, meg az a butaság, amit aputól hallottam, hogy azzal nem lehet megölni az embert, ha nem hagyják aludni, mert éhhalálról már hallott, szomjhalálról is, de nincs alvhalál. Előbb utóbb elalszik az ember, ha hagyják, ha nem. Nem tudom. Nem szeretném kipróbálni. Nem is kell, alhatok nyugodtan. Kicsit zenélek, énekelek a szomolyai bálban, de szigorúan csak gondolatban, közben autót is vezetek, ülök Dzsoni szomszéd mögött a motoron, kicsit megint énekelem, hogy „lépj rá a lábamra”, a közönség őrjöng, én pedig nagyon boldog vagyok ettől. Látom, amint a részegen tántorgó Franci alá tolnak a színpadon egy széket, hogy össze ne rogyjon a gitárja súlya alatt, amit hihetetlen jól kezel még ebben az állapotában is…

*

Éjjel egykor csomagolni kezdtünk.

A bogácsiak közül, aki még itt volt, elindult gyalog hazafelé. Nincs messze, csupán három kilométer az erdőn keresztül. Autóúton persze ettől sokkal több. A zenekar beült a sárga Zsiguliba. A felszerelés egy része a tetőn, más része a csomagtartóban, ami nem fért, az pedig az ölünkben, az utastérben. Győri Miki vezetett, hiszen övé a kocsi. Elindultunk. Bekapcsoltuk a rádiót, hogy valami ébren tartsa a sofőrt. Beszélni már senkinek nem volt ereje, meg kedve se. Sötét éjszaka, kanyargós hegyi út, a sofőr napok óta nem aludta ki magát. Nem tervezi most sem, hogy hazamegy. Kirak bennünket meg a cuccot, aztán megy egyenesen Kövesdre. A bisztró szomszédságában van egy kis szoba, ahol reggelig még alszik néhány órácskát. Valójában már most is alszik egy kicsit. Az anyósülésről aggódva figyeltem, hogy milyen lazán veszi a kanyarokat. Néha kissé le is kap az útról. A fényszóró visszaverődő fényénél ijesztő látványt nyújt a meggyötört, halottsápadt arc, az alig nyitott szem. A fejét is nehezen tartja, nem még az utat. A kocsi zsúfolva utasokkal, köztük mindenféle állványok, szúró vágó eszközök. Nagyon ritkán szólal meg valaki, az is inkább csak motyogás.

– Beszéljen valaki valamit, de lehetőleg hangosan! Miki! El ne aludj nekem! Keressek valamit a rádión?

– Hagyd a fenébe! Ilyenkor nincs benne semmi. Ez a Luxemburg napközben is nagyon rosszul jön. Ez az állandó recsegés még jobban elaltat. Meg kéne mosni a pofámat, de lehet, hogy az se segít. Zsong a fejem, mint egy méhkas. Azért jó buli volt. Mi?

 

Hazaértünk. Ambrusék megkönnyebbülten kászálódtak ki, miután leszedtem róluk az állványokat. A felszerelést beraktuk a kapu mögé, majd hárman Bercivel beviszik a házba, ha akarják. Berci felajánlotta Mikinek, elkíséri Kövesdre, hogy szóval tartsa, nehogy elaludjon. Valójában én is felajánlhattam volna, de nem tettem. A falu végén kiszálltam, s onnét már gyalog mentem haza sietve, hogy mielőtt ágyba kerüljek. Sajnáltam Mikit, hogy ilyen állapotban kell munkába állnia, de ahhoz is fáradt voltam, hogy aggódjak miatta. Úgy mocskosan, ahogy voltam, belezuhantam az ágyba. Néhány percen belül mély álomba ájultam.

 

Miki egyedül maradt. A Luxemburgi rádió halkan, álmosítóan duruzsolt. A motor úgyszintén. a feje tele volt a három, egymást követő éjszaka összes élményével, összes zajával, zenéjével. Lelki füleivel még mindig a nemrég játszott dalokat hallotta. Próbált arra gondolni, hogyan éli majd túl az előtte álló napot. Hogyan fog majd a vendég nyakába borítani valamit, amikor majd menet közben elalszik. Hamarosan megvirrad, jönnek a törzsvendégek a reggeli pálinkára. Azzal bíztatta magát, hogy este hatkor lefekhet, aztán alhat egyfolytában akár két napot is. Már csak tizenhat órát kell kibírni. Hú de sok – mondta hangosan. Reménytelenül nehéz nap várt rá, de nem érezte át valójában, mekkora tehertétel ez a számára. Nehezére esett gondolkodni. Úgy gondolta, nem érdekli, majd lesz valahogy. Fáradt volt, kimondhatatlanul fáradt. Nem hogy irányítani, de már követni se volt képes a gondolatait. Próbált hangosan beszélni magához, hátha a saját hangja segít ébren tartani. Elkezdett énekelni, de egy fanyar mosollyal kísérve úgy döntött, hogy az énekből egy életre elege van. Egyébként se volt számára egyértelmű, hogy a saját hangját hallja-e, vagy csak a feje zsong. Nem tudta mi az amit hall, nem tudta mi az amit mond, nem tudta mi az amit lát. Mi valóság és mi az ami csak képzelet, vagy álom. Azt álmodta, hogy alszik. Álmában látta saját magát. Látta, hogy vezeti az autót, látta, hogy jön a kanyar. Látta, hogy előtte fehérlik a kilométerkő, látta, hogy rohamosan közeledik. Aztán felébredt. Egy hatalmas csattanás ébresztette, majd rettenetes csikorgást hallott a kocsi alól. Egy pillanatra megállt, majd úgy érezte, mintha repülne. Talán nem is ébredt fel. Talán mégis alszik. Álmában szokott néha repülni. Ez most mintha mégis más lenne. Forog vele a világ. Na persze, hiszen este enyhén italos volt. Máskor is szédült, ha betegre itta magát. Na, de most nem is ivott sokat. Akkor mi ez a forgás? Nem tudta merre van lent, nem tudta merre van fent. Úgy érezte, mintha már nagyon régen repülne. Szándéka szerint meresztgette a szemeit, de semmit nem látott. Aztán hirtelen, nagyot zakkanva megállt. Valami szorítja a lábát. Ráadásul fáj. Álmában nem szokott fájdalmat érezni, csak félelmet. Most nem fél, csak tudni szeretné, mi történik. Valami erősen nyomja a fejét.

– Mi van? Mi a csuda az? – aztán megvilágosodott az elméje.

– Úristen, a tető! Felborultam. Nem álmodom. Elaludtam és fejre álltam. Ki kell szabadulnom, mielőtt felrobbannék! Na! Mi van? Miért nem nyílik ez a rohadt ajtó? Ki kell jutnom!

Nagy nehezen keresztbe fordult az összeroncsolódott utastérben. Vastag talpú cipőjével rugdosni kezdte az ajtó üvegét. A szélvédő ugyan kitört, de ott a füvet markolászta, amint a kiutat kereste. Azt gondolta – helyesen – hogy az árokban áll a kocsi. Előre figyelve semmit nem látott, oldalt viszont halvány derengést észlelt. Vagy Mezőkövesd fényei, vagy talán már virrad. Rugdosta az ablakot. Az meg se fordult a fejében, hogy egyszerűen megpróbálja letekerni. Illetve fel, mert most minden fordítva van. Rúgásai erőtlenek voltak. Szűk volt a hely, nem tudott lendületet venni. Kétségbeesve rúgott és rúgott. Ki kell szabadulni! Sokadik próbálkozásra aztán mégis sikerült. Nagyon elfáradt, de amilyen gyorsan csak tudott, kibújt a nyíláson. El a kocsitól! El, minél messzebb! Elindult Kövesd felé. Ment, ment. Előbb még nem fájt semmije, de ahogy távolodott a kocsitól, erős szúrást érzett minden lélegzetvételkor, az arcán valami ragacsos mocskot érzett, a szája elzsibbadt, erősen lüktetett a feje. Ájulás környékezte. A háta mögül zúgást hallott, majd két reflektor fényét látta.

*

– Muszáj megállni. – szólt Sanyi, amikor a fékezésre felriadtam. – El kell mennem faxolni!

Erről a mondatról eszembe jutott, amikor a legelső kamiontúrámon kerültünk hasonló helyzetbe. Nem értettem, hogy tartja a céggel a kapcsolatot. Azt hittem telefonon, meg műholdas nyomkövetőn, erre elmegy a benzinkútnál faxolni. Aztán kiderült, hogy ez a kifejezés a WC használatot jelenti. Most legalább már ezt is tudom. Na, de ha így áll a helyzet, akkor én is faxolok egyet, aztán majd talán a reggelizésre is sort kerítünk. Ehetnék menet közben is, de nem teszem. A legelső útra készülve a Sanyi felesége Ildi garantálta, hogy egész úton nassolni fogok unalmamban. Akkor valóban így volt, de a későbbi utak során fegyelmeztem magam, és csak akkor ettem, amikor Sanyi is.

 

 

NDK felé

 

– Mit akartál mesélni? – kérdezte, amikor ismét felhajtottunk a pályára.

– Én? Mikor?

– Mielőtt elaludtál.

– Mit tudom én!

– Pestről áradoztál, hogy milyen szép.

– Az is – válaszoltam kurtán, majd gondolkoztam erősen, hogy ugyan mit akartam róla mondani.

– Megvan! Fél évig laktam Csepelen. Éppen munkába álltam Pünkösd utáni kedden, amikor telefonom volt Cserépfaluból, hogy menjek haza dolgozni. Holnap, már kezdhetek is! Abban az órában leszámoltam a csepeli cégtől, és másnap már Cserépben kezdtem.

– Arról nem régen meséltél.

– Az lehet, de most nem a kőmunkáról van szó, hanem arról, hogy a hatodik fizetés nélküli héten alkalmam nyílt, hogy ingyen utazzak Pestre. Kaptam az alkalmon, hiszen nem volt pénzem, a hundájos barátokkal pedig arra a hétvégére terveztük a mertM4 rádió nulladik születésnapját.

Még javában dolgoztam Cserépben, amikor jött a telefon, hogy a parafás cég furgonja elindult Egerből Bogácsra. Legyek ott, mire odaér! Eldobáltam a szerszámot, és bringára kaptam. Ritkán fárasztottam ki magamat annyira, mint azzal a hazatekeréssel. A sofőr végigbeszélte az egész utat, s közben hajtott, mint a meszes. Elmondása szerint volt ő autóversenyző is, nem kell aggódnom. Valamikor ő is Csepelen lakott, s mit hoz a véletlen? Pont abban a házban, amiben én. A ház előtt hagyott Skoda kupéról azonosítottuk be a helyszínt. A körúton én már azon erőltettem az agyamat, hol tudnék kiszállni, hogy a Hév-hez ne kelljen sokat gyalogolnom. Azt mondta, ne izguljak, ő majd tudja. Aztán mégis izgultam, mert már a Lágymányosi hídfőn jártunk, amikor beállt a buszmegállóba. Na, erre nem gondoltam. És ami a lényeg! Amiért ezt az egészet elmondtam az az érzés, ami eluralkodott rajtam akkor, amikor Budapest aszfaltjára léptem. Olyan érzés fogott el, mintha hazamentem volna. Este Kőbányán a rádióadásban mondtam is, a szerkesztő barátomnak, hogy kérdezze meg, hogy tetszik Budapest!

– Te Gyuszi! Hogy tetszik Budapest? – kérdezte.

– Nagyon. Nagyon tetszik. Olyan, mintha hazajöttem volna. Magam is meglepődtem, amiért így éreztem…

Akkor nap volt az első felvétel az adásról, de a felvételt készítő főszerkesztőnk még abban az évben meghalt. Nem hiszem, hogy elő tudnánk keríteni az anyagot, így marad a visszaemlékezés. Pedig aligha tudom olyan jól elmondani, mint akkor tettem, amikor frissen élt bennem az az érzés.

Ma már Miskolcra is úgy megyek, mintha hazamennék. Pestre is, és természetesen Bogácsra is. Amikor Miskolcra költöztünk, azt mondta Kovács Zsolti, a monori hundájos barátunk, hogy lassan belakjuk az egész országot. Ez így erős túlzás, hiszen akad még néhányezer település, ahol nem laktam. Jaj! Még Tiszaújvárost ki ne hagyjam!

– Ott is laktál? – csodálkozott el Sanyi.

– Igen. Igaz, nem sokáig, de laktam. Ha belegondolok, Telkiben is.

– Ha a néhány napos tartózkodásokat is beleszámolod, akkor ne hagyd ki Montabaur-t se! Felhívtad már Grünhildát?

– Majd hív, ha akar valamit.

– Azt ismered, amikor három bika áll a hegytetőn?

– Nem hiszem. – lódítottam, hiszen ki ne ismerné ezt a viccet? Nem baj, ha elmeséli. Legalább sehol nem kell visszakérdeznem. Elég halkan beszél Sanyi, a motor is zúg, a rádió is szól. Amit nem értek, majd kiegészítem emlékezetből.

– Biztos? – kérdez vissza hitetlenkedve.

– Mond el!

 

Három bika áll a hegytetőn. Egy öreg, egy középkorú és egy fiatal. Nézik a völgyben legelésző teheneket.

Rohanjunk le és tegyük magunkévá az egész csordát! – javasolja a fiatal

Minek az a nagy rohanás? – mond ellent a középkorú. – Nyugodtan lesétálunk, néhányat kiválasztunk a szebbek közül.

Ugyan már! - inti le őket az öreg. – majd feljönnek, ha akarnak valamit.

 

– Ez most célzás akar lenni?

Nem válaszol, de a huncut mosolyból egyértelmű, hogy az.

Grünhildát – akarom mondani Roze-Marit nem hívom fel. Majd hív, ha akar valamit. Na, tényleg olyan vagyok, mint az öreg bika.

Nagyokat hallgatunk. Nem nagyon van kedvünk beszélgetni. Nyomasztó ez a borongós télvégi idő. A havas tájban néha varjúcsapatot látok az út menti dombokon, de nem találom elég izgalmas látványnak. Gondolatban otthon járok Miskolcon. Sétálok párommal a Hejő-parkban Tapolca felé, karját tartva leeresztem a patak medrébe, hogy leellenőrizze állításomat, miszerint itt még meleg a víz. Az Avas nyugati oldalán, a kutyasétáltatón ballagunk felfelé már sokadik alkalommal. Mondta is, hogy ennyi erővel már kutyát is hozhatnánk. A Magas-hegyen vágok át immár egyedül…majd a Suzukiban ülve várakozok valahol. A céges teherautóval megyek Tiszalúc felé…ez már túl sok egyszerre. Lehet, hogy már megint elaludtam?

 

A beteg összekuporodva, a görcsös hasi fájdalomtól nyüszítve szenved az anyósülésen. Az ajtó nyitva, hogy mielőbb ölbe kaphassam. Hogy minél gyorsabban bevigyem az ügyelet rendelőjébe. Nem túl nehéz, talán ötven kiló lehet, de épp elég volt a harmadikról lecipelni, még ha egy szakaszt lifttel is tettünk meg. Kora hajnal óta szenved. Nem hittem volna, hogy egyáltalán fel tudjuk öltöztetni. Hívtuk hat órakor a mentőt. A diszpécser felajánlotta, hogy küldi az ügyeletes orvost, de csak 7 után. Ha sürgős, vigyük oda személyesen. Ezt tettük. Megtaláltuk a címet, most itt várunk. Volt benn egy fertőző beteg, amikor megérkeztünk. Utána 10 perc, amíg fertőtlenítik a rendelőt. Nagyon hosszú 10 perc volt. Közben megérkezett egy öreg Hyundai, egy hozzá illő korú hölggyel. Orvosnak néztem. Gondoltam, legalább annyit szól, hogy jó reggelt! Ha már a láthatóan szenvedő betegről nem is kérdez, hiszen neki még nem kezdődött el a munkaidő. Újabb hosszú 10 percek teltek el. Aztán nagy sokára kijön az ajtón az éjszakai ügyeletes (annak gondoltam) meg a takarítónő, immár utcai ruhában. Az iménti Hyundai-os hölgy vörös mentős ruhába öltözve kíséri őket át az út túloldalán parkoló kocsihoz. Ekkor már köszönt. Betolta a kollegina autóját, majd tőlem kérdezte, hogy „ugye az akksi a rossz, ha csak annyit mond, hogy katt?”

Az önindító – állítottam fel a diagnózist, ami vagy helyes, vagy nem, de nincs jelentősége. A kocsinak nincsenek fájdalmai. Különben is, beindult tolásra, pedig a hangja alapján dízelnek gondolom.

Ezután bevihettem a beteget. Megállapította, hogy be kell vinni a sürgősségire. Javasolta, hogy menjek be a kórház területére kocsival. El is mondta, merre induljak, hogy a személyzeti bejárón bejussak. Két és fél óra telt el a mentő hívásától, s máris a vizsgálóba került a beteg. Alig 2 kilométerre lakunk.

Nem tudom, mennyivel menne ez gyorsabban, ha nem épült volna Felcsúton stadion.

 

– Megint elaludtál – állapította meg Sanyi tévesen, hiszen éppen ekkor ébredtem fel.

– Én is azt hiszem. Lemaradtam valamiről? Hol járunk? Ja, tudom. Most hagytuk el Ingolstadt-ot.

– Már egész ismerős vagy errefelé.

– Nem nagy ügy. Nem sok helyen láthatok fél autópályát. Itt pedig nincs szembejövő pálya, mert közte van a hegy. Erről beazonosíthatom a helyszínt. Messze van még az a…hová is megyünk?

– Legalább négy óra, de inkább öt.

– Belefér a műszakba?

– Nem. Jó lett volna tegnap feljönni legalább eddig. Na, de sebaj, hiszen reggel megint korán indulunk, és akkor ott vagyunk nyolcra. Az még jó. Most délután pedig leállunk, amikor besötétedik. Mit főzzünk? Nem hiszem, hogy lesz Internet. Valamivel el kell tölteni az estét!

 

Közeledtünk Nürnberghez. Ezt a várost már jól körülautóztam, de még eddig semmit nem láttam belőle. Jöttem már nyugatról, jöttem keletről, északnyugatról, dél…délről azt hiszem nem, arra csak mentem. Most viszont jövök. Van még egy lehetőség északkelet felől, most arra hagyjuk el a térséget. Vagyis a várost most se látom.

– Telefon!

– Hallom. Na, mit mondtam?

– Mit mondtál?

– Majd jelentkezik, ha akar valamit.

– A Grünhilda?

– Aha. Halló! Olvastam az SMS-t, de valamikor hajnalban vettem észre. Akkor nem akartalak felhívni. Mi újság?

– Otthon vagy már? – kérdezte Roze-Mari.

– Nem, dehogy vagyok otthon. Lipcse felé tartok éppen. Onnét pedig azt hisze