Legfrissebb bejegyzések

Mosolyszünet

    Jani bácsi meséi

    14. rész

 

Amikor benyitott a házba, a család ugyancsak meglepődött. Nem kicsit. Juliska arcára tapasztotta mindkét tenyerét, pedig egyébként se jött volna ki egyetlen hang a száján. Szemlátomást elsápadt, le kellett ülnie. Nem hitt a szemének. A menye ocsúdott fel előbb.

  • Apuka! Hogy kerülsz te ide? Ki hozott el? Vagy busszal? Egyedül...?

Jani bácsi kezdte felfogni, mekkora meglepetést okozott. Meglepetést? Inkább döbbenetet. Mégis telefonálni kellett volna mielőtt elindult. Az asszonynak elakadt a szava, pedig ilyesmi nem gyakran fordul elő. Még a végén sokkot kap.

  • Csak nem kocsival jöttél? - fogott gyanút Pityu.

  • De – válaszolt röviden – Ráadásul bajt csináltam. Kicsit megtörtem az elejét.

Juliska aligha hallotta amit a kocsiról mondott. Kitört belőle a sírás csupán attól, hogy egyedül nekivágott ennek az állapota miatt veszélyes útnak. Erősen kapaszkodott az asztal szélébe, egész testét rázta a zokogás. Hédi próbálta nyugtatni kevés sikerrel. Mondani semmit nem tudott, de egyszer csak felugrott, neki támadt az öregnek, ököllel verte a mellét. Jani bá' próbált hátrálni. Pityunak kellett utána kapni, nehogy elessen. Juliskát le kellett fogni, majd visszaültetni a székre. Csak ekkor kezdett el ordítani. Csak úgy zengett tőle a ház.

  • Hogy lehetsz ennyire felelőtlen te vén marha? Nem gondolsz te senkire, csak bizonyítani akarsz magadnak? Azt hiszed, olyan nagy hős vagy ettől, hogy egyedül utánam jöttél? És ha valami baj ér út közben? Te megdöglesz legfeljebb, és részedről be van fejezve. S akit magad után hagysz? Nem gondolod, hogy hiányozni fogsz azoknak, akik szeretnek? Úgy viselkedsz, mintha te még senkit nem vesztettél volna el. Ha neked nehéz volt túltenni magadat, miből gondolod, hogy másnak könnyebb? Hogy lehetsz ennyire önző? ...

Sokáig folytatta még a kirohanását, de egy idő után úgy átváltott szlovákra, hogy észre se vette. Senki nem értette miket mond, de nincs is ennek jelentősége. Lényeg, hogy kiadja magából a stresszt. Pityu bátortalanul jelezte, hogy ő inkább kimegy megnézni a kocsit, Jani bácsi próbálta nyugtatni, de ez csak rontott a helyzeten. Ha mindez otthon történik, Juliska magára zárja a hálószoba ajtaját, de itt nem volt saját zuga, inkább kirohant, és úgy bevágta maga után a bejárati ajtót, majd beszakadt tokkal együtt. Az udvaron aztán kétségbeesve tekintett körbe, mert hirtelen nem tudott mit kezdeni magával. Pityu lépett oda, és magához ölelte. Lassan, nagyon lassan nyugodott meg.

  • Nem olyan súlyos az autó – mondta Pityu

  • Ki nem szarja le az autót? De ez a vén hülye benne volt. Mi van, ha meghal?

  • Egyszer mind meghalunk – szólt Jani bácsi az ajtóból csendesen

  • Te csak fogd be a szád! - Válaszolt Juliska teli torokból – Ne add itt a bölcset!

 

Hédi bátortalanul javasolta, hogy lassan ebédelhetnének, de fogalma nem volt, hogy fognak a többiek erre reagálni. Mint az várható volt, Juliska bejelentette, hogy nem éhes, és bevonult a gyerekszobába. Senkinek nem tört be a privát szférájába, hisz rég nem lakik már ebben a szobában senki. Ha nagy ritkán itt alszik, itt kap helyet, ezért érezte, hogy ide vonulhat el. A fiúk asztalhoz ültek.

  • Ennyien leszünk? - kérdezte Jani bá'

  • Úgy tűnik – vágott grimaszt Hédi

  • Gyerekek?

  • Attila természetesen most is dolgozik, a felesége nem akart egyedül jönni a picivel.

  • Felesége? Neve is van a menyednek – tette szóvá Pityu.

  • Kötözködsz?

  • Anyádat nem hívtad? - vágott közbe az öreg, nehogy összevesszenek a gyerekek. Tisztában volt vele, hogy ő a feszült hangulat okozója.

  • Viccelsz? Tudom, hogy ki nem állhatod. Hárman vagyunk, együnk.

 

Hédi nagyon jól főz, de most valahogy nem ízlett az öregnek az étel. Csak illendőségből ette meg. Azon gondolkodott közben, hogyan kellene Juliskát kiengesztelni, de semmi ötlete nem volt erre.

  • Minek mentél neki a kocsival apu? Talán a kapunak?

  • Dehogy. Bár úgy lett volna! Az nem törte volna meg, s talán el is vetettem volna a gondolatot, hogy idejöjjek. Egy szarvasbika ugrott elém.

  • Micsoda? Juliska inkább ezt ne is tudja meg! Ott is maradhattál volna. Ha úgy nézzük, még szerencséd is volt.

  • Csak az irányjelző purcant ki.

  • Kiugrott az oldalsó a sárvédőből az ütközéstől. Nincs test. Csak vissza kell rakni a helyére és már jó is. Egy lökhárítót viszont szerezni kell!

 

Ezzel el is akadt a társalgás. Befejezték az ebédet, le lehetett pihenni. Az öregek késő délután indultak haza. Logikus lett volna a Lupóval, de a pillanatnyi viszony miatt nem merte Pityu kettesben elengedni őket, inkább hazaszaladt velük a saját kocsijával. A Lupó majd hazakerül. Nem sokat beszéltek út közben, de odahaza a két öreg úgy töltötte el a nap hátralévő részét, mintha egyedül lettek volna otthon. Juliska még a reggeli köszönést se viszonozta. Később aztán enyhült a harag, hiszen nem lehet együtt élni úgy, hogy ne szóljanak egymáshoz.

  • Ülj már le valahová! Ne sertepertélj itt körülöttem! Nem látod, hogy szét vagyok pakolva? - szólt rá Juliska kissé indulatosan az öregre, amint ott téblábolt a konyhában.

  • Úgy látom, már nem haragszol, ha szólsz hozzám – mosolyodott el Jani bá'.

  • Nagy tévedésben vagy öreg. Nagyon is haragszom, de mégse taszíthatlak odébb, ha útban vagy. Muszáj rád szólni.

Valóban tartott még a harag, mert másképp papának szólította volna, nem öregnek. Koránt sem lehet tehát az egymáshoz szólást még társalgásnak mondani, de valamelyest már ettől is enyhült a feszültség. Az ebédhez még egy doboz sör is került az asztalra. Jani bácsi nem tett megjegyzést erre a gesztusra, csak magában örvendezett. Tisztában volt azzal, hogy bűnös, de nem tudta hogyan lehetne ezt a tegnapi akcióját jóvá tenni. Vagyis tudta. Sehogy. Majd megnyugszik a mama, csak idő kérdése. Nem tudni mennyi idő, de előbb utóbb be fog következni. Megfogalmazódott benne a gondolat, hogy el kell mennie Kövesdre, a Lupót megjavítani, hiszen műszaki ember lévén, maga meg tudja csinálni, de mondani nem merte. Bizonyára csak rontana vele a helyzeten. Pityu egyébként is kézbe veszi a dolgot kéretlenül. Ő ugyan köves ember, de széles a baráti köre, talál rá szakembert. Juliska egész biztos a betegségére hivatkozva meg is tiltaná neki, hogy autót szereljen. Legokosabb ha elhúzódik, és igyekszik észrevétlen maradni.

 

A sörről ugyan eszébe jutott egy régi eset, de egész biztos említette már a párjának többször is. Egyébként sem olyan érdekes, csupán neki. A hetvenes években terjedt el széles körben az üveges sör. Korábban inkább csapoltat ittak az emberek. Vidéken azt is szinte csak ünnepek alkalmával, mert sokszor volt, hogy nem volt. Megesett, hogy még május elsején is csak korlátozott mennyiséghez lehetett hozzájutni. Az áttérés idején még trükközni is kellett azzal, hogy az üveges sört ismerősöknek kitöltötték korsóba, ne lássák mások, hogy kivételeznek velük a korcsmárosok. Amikor már az üveges dominált, akkor meg azok színével lehetett kivételezni. Az általában használt barna üvegek között csak kevés volt a zöld. Éppen a ritkasága miatt választotta ezt, aki tehette. A dolog hátulütője volt, hogy a fény másként hatott rá, s emiatt nagyobb eséllyel buggyant meg a zöld üvegben a sör. Most éppen az az eset villant be emlékezetébe, amikor három cimborája jóindulatán múlott, hogy sört ihasson a vonaton. Történt ugyanis, hogy indulás előtt a pályaudvar előtti ABC-ben vettek maguknak az útra egy-egy üveggel. Ugyanabból a rekeszből vették ki a három barna és egy zöld üveget. Ő választotta a zöldet, amiben akkor még nem fedezte fel, hogy hínáros az alja. Történt mindez Szombathelyen. Abban a városban, ahol a fia katonáskodott. Ez így nem pontos. Nem a városban, hanem a söptei úti laktanyában. Azon a területen, amit egykoron Felső-Bogácsnak neveztek az ott élő horvátok. Amikor a katonai esküre utaztak ebbe a számukra idegen városba Juliskával, meg a Pityu barátjával, nem tudták hol lehetne a reggeli pálinkát megvenni. Kénytelenek voltak az orruk után menni, de szó szerint. Egy erősen pálinka szagú ember haladt el előttük, ők pedig arra indultak el, amerről az jött. Ráakadtak a kocsmára, vettek italt maguknak az útra, amit aztán a laktanya kapujában le is kellett adniuk, pedig nem volt szándékuk az éppen esküt tevő katonának odaadni. Ez persze annyira hihetetlen volt, hogy nem is hitte el senki nekik.

Ezeket a gondolatokat most inkább nem osztja meg Juliskával, pedig sokszor beszél hasonló, mások számára érdektelen dolgot csupán a csacsogás kedvéért. Most nagyon törékeny a hangulat, inkább csendben marad, nehogy véletlenül valami bántót sikerüljön mondani, mert akkor aztán hiába kérdi meg, hogy mi a baj, az lesz a válasz, hogy „semmi”. Az pedig nagyon idegesítő tud lenni, ha nem tudja mi a baj. Az a „semmi” pedig mindennek mondható, csak éppen igaznak nem.

Így tehát az ebéd utáni szieszta előtt a fotelban elterpeszkedve csendben hörpölgette a keserű italt dobozból. Nem is esett jól igazán. Forgatta, nézegette a dobozt, próbálta a számára homályos írást olvasni, próbált rájönni mitől van most ennek más íze. A szavatossági idő elolvasásához szemüveg kellett volna. Na mindegy ha romlott is, ennyibe nem hal bele. Az egykori román hajóstársának se lett semmi baja a hínáros sörtől. El is mosolyogta magát ahogy most ez eszébe villant.

 

Lenn hajóztak a Easteren...mai nevén Al-Dunán. Akkor már nem a belügynél volt hajógépész, hiszen amikor elváltak Margóval, létszámleépítés lett a testületnél. Akkor ugyan még nem használták ezt a kifejezést, de lényeg, hogy eltanácsolták. Pedig annak, hogy a gépeket javította, semmi köze nem volt a politikához. A Mahartnál talált állást, de ez csak egy évig tartott. Amikor ráakadt Juliskára, már szó nem lehetett ilyen csavargó életről. Nem volt rossz ez az egy év. Búfelejtőnek szánta ezt az állást, bár így utólag nézve a dolgot, nem volt jó ötlet, hiszen ha valakinek van ideje a saját szerencsétlenségén gondolkozni, az éppen a hajós ember.

Történt, hogy az italkészletet ellenőrizte. A román matróz csak azt látta, hogy a nyitott ajtóból sörös üvegek repülnek át a korláton, és csobbannak a folyóban. Szemlátomást töltött palackok, nem pedig üresek. Felháborodottan kérte számon ezt az érthetetlen cselekedetet. Ő mutogatta, hogy ebben is úszkál valami, meg abban is. „Nem számít” - mondott ellent a matróz, s máris bontott magának egyet a kidobásra ítélt sörből. Amikor a szájához ért az uszadék, odébb fújta. Azt pedig határozottan megtiltotta, hogy akár csak egy is kidobásra kerüljön a továbbiakban. Neki így is jó volt. Teljesen mindegy milyen, csak sör legyen. Már pedig nagy különbség van sör és sör között. Volt olyan Jani bácsival, hogy eldöntötte melyik lesz a kedvence, de aztán saját magát se tudta meggyőzni. Ez már egy későbbi eset volt, idegenforgalmi indíttatásból, amiben egy barátját támogatva vett részt.

  • Mit mosolyogsz Papa?

Papa? Úgy tűnik, alakul a házastársi megbékélés.

  • Semmit.

  • Ne mond, hiszen látom. Csak nem valami butaságot találtál ki?

  • Milyen butaságot? Azt mondod, mosolyogtam?

  • Azt.

  • Én észre se vettem. Nagyon jól esik ez a sör – lódította, pedig csak erővel itta.

  • Tudom, hogy ezt a fajtát szereted, ezért vettem.

 

Na, most itt az alkalom elmesélni, a pécsi sörkóstolást, pedig csak magában akarta végiggondolni, de ha van aki meghallgassa akár többször is, úgy sokkal élvezetesebb a visszaemlékezés.

  • Azt meséltem amikor a Szalon sört neveztem ki kedvencemnek?

  • Mesélted többször is.

A francba! Rosszul kezdett bele. Pedig mire végigmondja, egészen megszűnt volna a kettejük közti feszültség. Így csak magában gondolta újra végig azt a küldöttséget. Egy vidéki barátja kérte meg, hogy kísérje el Pécsre. A helyi önkormányzat szerencsétlenkedésén akart túllépni, s eldöntötte, hogy majd ő, mint sikeres vendéglátós csinál helyettük a falunak egy nagy rendezvényt. Nem falunapnak nevezte el, hanem...a fene sem emlékszik már rá minek, de ez nem is lényeges. Támogatókat kellett szerezni az ügyhöz. Így került képbe a pécsi sörgyár, vagyis ahogy az akkori tulajdonos helyesbített, sörfőzde. Bortermő vidék lévén, furcsállották is néhányan, mit akar a sörösöktől. Pénzt, mi mást? Úgy hallotta, jó fej a tulaj, van nála esély. Hosszú volt az út Pécsig, időben el kellett indulni. Nem indokolta ugyan semmi, hogy kihagyják a reggelit, mégis ez történt. Mire bejutottak a tárgyalóba, elhúzták a delet is, de még ekkor is előtte voltak a reggelinek. Pedig általában ügyelt arra, hogy ne hanyagolja el az evést. Történt olyan is, hogy a fia elhívta egy néhány órás munkára, hogy segítsen neki. Késő délelőtt volt már amikor elindultak. Ő elkezdett ennivalót pakolni. Pityu le akarta beszélni róla, hiszen jönnek haza rövid időn belül. Nem hallgatott rá. Amikor megérkeztek a helyszínre, azonnal ki is bontotta az elemózsiát. A fia se kérette magát, amikor megkínálta. Ezen a napon mégis éhgyomorra kóstolták meg a sörfőzde repi-söreit. Fel volt rá készülve, hogy majd az üres gyomorba lecsorogva enyhe fájdalmat okoz, hisz tapasztalt már hasonlót. Meg is lepődött, amikor ez az érzés elmaradt. Bizonyára azért, mert ez a korábbiaknál jobb minőségű sör. Ekkor döntött úgy, hogy ezután ez lesz a kedvence.

 

Szívesen emlékszik vissza arra, hogy a barátját átültette a hatszemélyes asztal végéről a hosszú oldalra, mert valahol azt olvasta, célravezetőbb ott elhelyezkedni. A barátja semmit nem kérdezett, csak elfogadta a javaslatát. Pedig elmagyarázta volna miért kell ezt tennie, de nem kérdezte.

Az osztrák tulajdonos kicsi akcentussal beszélt magyarul, de egyébként hibátlanul. Kérdezte, mennyi pénzre gondoltak. Teljesen korrekt összegnek tartotta a kétmilliót. Felmerült a kérdés, hogy mennyi sör eladását vállalják be cserébe, de semmi konkrét dolgot nem fektettek le ekkor. Abban maradtak, hogy majd küldjék el a szerződés tervezetét. Ennyi idő után nem emlékszik már Jani bá', hogy létrejött-e az egyezség. Valószínűleg nem, de neki ezzel nem is volt dolga. Csupán a delegáció tekintélyét kellett növelnie a jelenlétével. Azt lódították, hogy ő az önkormányzat képviseletében van jelen. A harmadik személy a barátjának a fia volt, akit mint fiatal vállalkozót mutattak be.

A rövid tárgyalást a helyi szokásnak megfelelően egy üzemlátogatás zárta. Ez nem volt annyira rövid. Legalább megismerkedhettek nemcsak a sörrel, hanem a gyártási folyamattal is. Egy maláta főző üst előtt nyúltápszerű bogyót kóstoltattak meg velük. Ez volt a komló. Iszonyatosan keserű. Sokáig tartott a keserűség a szájukban. Olyan sokáig, hogy a program zárásaként csapolt - csak helyben kapható - „házi” sört édesnek érezte, holott állítólag átlagosnál keserűbb.

 

Sikeresnek ítélték a kirándulást, mégse volt már hangulatuk városnézésre, inkább csak beestek a Király utca legelső éttermébe, hogy végre megreggelizzenek. Pesten, az „Őrsön” váltak el az Árkádban egy búcsúsütemény után. Nem emlékszik, ivott-e még ezután Szalon sört. Na, csak ennyit az elhatározásról.

 

Mindez persze Juliskát nem érdekli. Valami más emlékkel kell előhozakodni, amiben ő is benne volt. Az helyrebillentené a lelki békét. Nem kizárt persze, hogy nincs már semmi baj a lelkével, csak mutatja mintha volna. Nem ez lenne az első ilyen eset. Mennyivel jobb annak, akire veszekszik az asszony. Még azt mondják, hogy „némelyik asszony mind egyforma”. Dehogyis. Legalább kétforma. Van aki leüvölti a férfinak a fejét - s megkockáztatom, hogy ez a kevésbé rossz – míg a másik egyszerűen nem szól. A hallgatással még vitatkozni se lehet. Megkérdezheti, hogy „haragszol?” Jobb esetben azt a választ kapja, hogy nem, de nagyobb esély van arra, hogy meg se hallja a kérdését. Most ugyan tudja a haragvás okát, de sok esetben még az is tetézte a lelkiismeret-furdalást, hogy nem értette mit követett el. Előfordul ugyan, hogy órákon át csak csendben üldögélnek egymás mellett egyszerűen csak azért, mert nincs kedvük beszélgetni. Gyakorlatilag ez a mostani helyzet is ugyanilyen. Lelkileg mégis micsoda különbség!

  • Tudod mama mikor ittam nagyon jó söröket? Amikor Léván laktunk.

Ezt még eddig soha nem mondta, hiszen nem is érzi úgy, hogy akkor jobban esett volna a sör mint bármikor, de talán jót tesz a Juliska szlovák lelkének, ha ezt lódítja.

  • Hozzak még egyet?

  • Köszönöm, de most nem kívánok többet. Talán ha knédli lett volna ebédre...

Szeme sarkából figyelte az asszony arcát hogyan reagál, hiszen ezt is csak hízelgésből mondta, nem őszintén. Szereti ugyan a knédlit, de semmivel nem jobban mint akár a nokedlit, vagy a tarhonyát.

Juliska leült a számítógép mellé. Nem nevezhető általánosnak, hogy egy hatvanhét éves asszonyt nagyon le tud kötni, de ő meglepően sok időt tölt az egyes öregek által csupán nyomkodónak nevezett géppel. Nem is mer megjegyzést tenni a fiatalokra, akik a buszon se néznek fel az okos telójukból. Nehogy még beszóljon egy ismerős, hogy „te csak ne szólj egy szót se!” szokott rajta játszani is, de most fontos információt keresett. Régebben egy füzetbe, vagy noteszbe írta be a menetrendet, de most így az egyszerűbb. Bármikor megnézheti a gépben. Igaz, egy áramszünet kifogna rajta. Az öreg a monitorra tekintve kitalálta mit keres, de megvárta, amíg az asszony magától hozakodik elő az ötletével.

  • Te Papa! Nagy baja van a kocsinak?

  • Szerkezetileg semmi. Csak kicsit megrokkant a sárvédő, eltörött a lökhárító, de minden működik rajta. Miért kérded?

  • Holnap nekem szükségem lenne rá. Lehet vele közlekedni?

  • Persze, hogy lehet.

  • Itt nézem, hogy negyed háromkor van egy busz. Elmennék érte.

  • Hol van holnap dolgod?

  • Miskolcon.

  • Elmennék veled, és felszaladnánk Péterre a bontóba, talán van lökhárítójuk.

  • Majd még meggondolom.

Jani bá' tovább gondolta a dolgot, de egy ilyen semmilyen válasz után nem szólt inkább semmit. Nem súlyos a kocsi sérülése, idehaza is kicseréli azt a két elemet. Látott már ő magánál fiatalabb, szinte nyomorék szerelőt dolgozni. Jót tenne az önbecsülésének, ha megcsinálná ezt az egyébként semmilyen szakmai kihívást nem jelentő munkát. Na, de az asszony majd meglátja. Biztosan így lesz majd, ahogy ő elgondolta, de ne ő találja ezt ki. Majd a Juliska kiötli magától. Csak előbb elmegy a negyedhármas busszal. Indulhat is hamarosan. Most valahogy elmaradt az ebéd utáni alvás. A tegnapi kalanddal kizökkentek a rendes kerékvágásból, de holnapra elmúlik.

 

Miután magára maradt, akár alhatott volna, de nem tudott. Mégis bontott egy második sört. Kiült a teraszra, és nézelődött. Szerette nézni a kertet, amint az enyhe szellő lengeti a faágakat, borzolja a leveleket. Ha picit erősebb a szél, az út túloldalán lévő nagy nyárfa leveleit kifordítja, amiről mindjárt a nóta jut eszébe, „hogy aszonygya: Lehullott a rezgő nyárfa ezüst színű levele” Lehullásról ugyan szó nincs, hisz nem rég hajtottak ki azok a levelek, de csak néhány éve figyelt fel ezekre az ezüst színű levelekre. Azelőtt nem is gondolkodott rajta, miért ez van a szövegben. Nyilván kell lenni ilyen leveleknek, de ő nem látott ilyet. Fiatalabb éveiben városi ember volt, nem igazán figyelt ilyesmire.

Most a madarak is nagyon lekötik. Régebben verebek voltak, gerlék, meg fecskék. Na, meg télen varjak. Biztosan voltak nyáron is, de nem voltak annyira szem előtt. Most, hogy kiköltözött a hegyre, gyakran gyönyörködik bennük. Meg is változott az összetételük. Most szajkót lát gyakran, harkályt, csókát, rigót. A házigalambok se rajban közlekednek mint régen, s egy egy búzaföldi lakmározás után együtt is térnek haza a dúcukba. A kövesdiek már a röptükről felismerték, hogy „azok a Marci galambjai, amazok meg a Gazsiéi” Elvadultak a házi galambok, s ott vannak mindig, mindenhol. Mint az utcai lámpa ostorán is épp most. Aztán jön egy vadgalamb, egy igazi vadgalamb, ami nagyobb náluk, és elzavarja onnét őket, hogy egyedül birtokolja a lámpaostort. Vagy épp azért, mert várja a csajt. Régebben falvédőkön lehetett csókolózó gerlepárt látni. Jani bácsi valójában nem látott gerlepárt csókolózni az elmúlt 77 évben. Elvadult házigalambokat sem. Csak a mostanában felfedezett örvös...vagy ha úgy tetszik, vadgalambokat. Úgy, ahogy a falvédő láncöltéssel kivarrott galambjai. Ezek egyáltalán nem olyanok, mint a többi galamb. Még verekedni is másként szoktak. Nem ugranak egymásnak, hanem ülnek egymás mellett a faágon, és a szárnyukkal csapnak oda egymásnak. Kár, hogy kevés emberrel lehet ezekről beszélgetni, mert nem érdekli őket. Lehet a fociról, de az meg őt nem érdekli. Vagy legfeljebb az autókról. Na, az már inkább. Nem tudni, hogy szakmailag érdekli-e a téma, vagy egyébként is. Most majd szerelheti is a Lupót. Nem nagy dolog, de legalább nosztalgiázik egy kicsit ennek kapcsán. Szívesebben foglalkozna valami egyedivel, valami különlegessel.

Eszébe jutott most az a Tatra 805-ös, amit a Léva közeli jéerdében látott a telephely végében rohadni. Volt is akkor rá ötlete, hogyan lehetne beüzemelni, de ez csak ötlet maradt. Később, amikor ismét visszakerült oda dolgozni, megint szóba került, de továbbra se történt semmi az ügyben. Már úgy tűnt, hogy az enyészeté lesz, eljött a rendszerváltás. Itt is, ott is. Ott nem csak a rendszer, de az ország is új lett. Bugomil privatizálta a 805-öst. Az a Bugomil, aki '68-ban talán egy hétig inaskodott mellette. Apja, anyja magyar volt a gyereknek, de talán a többségi társadalomnak akartak megfelelni a névválasztással. Vagy egyszerűen csak tetszett nekik a név. Mindenesetre magyarok közt nem gyakori. Na, szóval ő vitte el a 40 éves roncsot. Sokat már nem kezdhetett vele, kellett hozzá egy másik példány, és teljesen újjá kellett építeni. Jani bácsi - akit akkor ott Johannak neveztek – arról álmodott, hogy tehertaxis lenne Pesten ezzel az autóval. Persze teljesen értelmetlen dolog lett volna erre egy nyolchengeres terepjárót használni, amikor egy Barkas is megtette volna. Bugomil se közúton használta, hanem „sarazni” járt vele. Mi másra való egy terepjáró? A híradós fülkéből se műhelykocsi lett, mint ahogy azt eredetileg a jrd elnöke tervezte, hanem lakóautó. Korlátozott komforttal, de mégis lakóautó. A terepversenyeken jó volt benne lakni. Veterántalálkozókon is részt vett néha.

Az öreg kicsit irigykedett is rá, de mégse épített, vagy renovált magának veteránt. Ha szóba került, azzal ütötte el, hogy „elég veterán vagyok én magam, legalább a kocsim legyen fiatal” Persze a Lupó se fiatal már. Ha ember lenne, megkapta volna a személyi igazolványt, a nagykorúság sincs már messze. Időnként le kell cserélni, de nagy eséllyel ez már az utolsó autójuk. Kitart még néhány évig, az agyagosban meg már nem kell. Ezen aztán elmosolyodik, hiszen nem teszik már az embert földbe. Inkább kerül a vitrinbe, vagy a szekrény tetejére, mert úgy olcsóbb. Legfeljebb a ravatalozó falához épített betonkockák egyikébe.

Elhessegeti a gondolatot, noha nem tartja már annyira elviselhetetlenül borzalmasnak, mint ifjú korában. Az elkerülhetetlen ellen felesleges küzdeni. Ma már nem az a borzongató az egészben, hogy vele mi lesz, hiszen nem lesz vele semmi. Nem is fog róla tudni. Viszont mi lesz a szerettei lelkével? Ők mit fognak érezni? Mennyire igaza volt tegnap Juliskának! Akkor persze nem voltak a fejében ezek a gondolatok, amikor autóba ült. A közlekedés ugyan egyébként is veszélyes, de egy stroke után még inkább az. Nagy marha vagy te Jahn Joachim. Képes lennél özveggyé tenni ezt az áldott jó asszonyt? Azt az asszonyt, aki valójában soha nem haragudott rád igazán. Néha nem szólt, de azzal csak meg akart leckéztetni valami butaság, vagy sérelem okán. Viszont mindig szeretett téged, mint ahogy te is őt. Ezerkilencszáz hatvannyolc ősze óta. Viszont elfojtottad magadban ezt az érzést, nem akartál senkinek fájdalmat okozni, mert jó ember vagy. Mint ahogy Juliska meg jó asszony.

Most megint egy dal fészkelte magát a fejébe. „Egy jó asszony mindig megbocsát”

Megint elmosolyodott. Ha valaki látná, azt mondaná, hülye ez az öreg, hogy magában nevetgél. Na, ez már csak így szokott lenni, ha magában van az ember. Azon mosolygott, hogy ez a jó asszony mindig megbocsátott, de ez soha nem ment könnyen. Nem is kellett a haragjáért semmi rosszat tenni, elég volt ingerülten szólni hozzá, ami néha neki sem esett nehezére. Mert kit bánt meg az ember leginkább? Akit szeret. Nem tudni miért alakult ez így, de tény, hogy így van.

 

Autózúgást hallott. Máris? Ennyi idő alatt nem érhetett haza talán akkor sem, ha azonnal indul. Ami ugye nem valószínű. Legalább egy kávét megiszik a gyerekekkel. Mennyi is az idő? Így elszaladt? Mégis ő jöhetett meg. Megyek, nyitom a kaput.

Aztán mégsem ugrott fel olyan gyorsan, mint gondolta. Vagyis sehogy nem ugrott, inkább csak feltápászkodott. Le kellene szaladni a lépcsőn, ami mellett korábban még korlát se volt, a gyerek rakatta fel az egyik haverjával néhány hónapja. Bizony megfeledkezik néha a kínjáról. Sok egyébről is megfeledkezik mostanában, csak az vigasztalja, hogy nem egyedül ő ilyen felejcsik. Ez a korral jár. „Én meg bottal” válaszolja, ha valakitől ezt a megállapítást hallja. A humorát soha ne veszítse el az ember. Ez alapszabály.

Mire a lépcső tetejéhez ér kiderül, ki érkezett. Miskolcról jöttek a Ferencek.

  • Készülj öreg! Megyünk horgászni - kiáltott a kapuból a nagy bajszos kis cigány ember, akit első alkalommal kunnak nézett. Nem kérdezte, kijelentette.

  • Nincs itthon az asszony.

  • És?

  • Nem mehetek el csak úgy, egyetlen szó nélkül.

  • Talán őrized a tüzet? Se kicsi, se nagy. Miért ne jöhetnél?

  • Hívja fel szépbáttya telefonon! - javasolta Ferkó.

  • Így van – helyeselt Feri bá' – Minek van a telefon? Vagy nem akarsz jönni?

  • Na, de várjál már! Hétfő van. Te nem dolgozol? - próbált terelni.

  • Dehogyis nem. De mindjárt letelik a munkaidő. Reggel megint munkába állok.

  • Éjszakára mentek ki?

  • Hát. Na akkor jössz velünk, vagy jössz velünk?

  • Mégis meg kellene várnom Juliskát.

  • Majd felhívod út közben. Hozz valami meleg ruhát, mert éjjel eléggé lehűl a levegő. Igyekezz, mert még be is kell etetni, oszt mindjárt megy lefelé a nap. Vagy nincs kedved?

  • De. Mindjárt készülök. Egy kávét azért még megisztok. Nem?

  • Majd főzünk odakinn, hozom a palackot. Na, igyekezz!

 

Kávéivás nélkül is eltelt tíz perc, mire lebicegett a kapuig. Az utca végén ekkor fordult be a törött orrú Lupó.

 

 

Fürdővíz

Jani bácsi meséi 13.

Vasárnap reggel a városiakkal nagyjából egy időben más vendég is érkezett. Pityu jött Kövesdről, hogy hazavigye az apjáékat vasárnapi ebédre. Nem szólt telefonon, mert úgy vélte, kitalálnak majd valami kifogást, csak egyszerűen idetoppant. Szemlátomást pihenőnapot tartott, mert egyrészt nem teherautóval érkezett, s nem is munkásruhában. Azonnal átlátta a helyzetet, hiszen ha az öreg Dénes is jött, az apja nem fog vele menni. Tehát meg is volt a kifogás, nem kellett keresni. De ha már nem adhat ebédet legalább ő elfogadja a reggelit. A félig-meddig vendégségbe érkező szomszédok szalonnasütéssel kezdték a napot, csak ezután tervezték elkezdeni a munkát. Hárman érkeztek. A két Dénes, meg Gabi, aki tegnap is itt volt. A tűzrakó helyen nem is maradt üres tuskó, úgy körbeülték a tüzet. Nem is lehetett a széljárás miatt odébb ülni, hisz minden irányban volt valaki. Figyelmesen kellett kezelni a nyársat, nehogy kárt tegyenek egymásban.

  • Jani bácsi! Ez az amire gondolok? - mutatott Gabi a ház végében állványra szerelt fekete tartályra.

  • Nem tudom, mire gondolsz?

  • Ez a szabadtéri fürdőszoba?

  • Annak is mondhatjuk. Nyáron jól jön egy kis hűsítő zuhanyozás napközben. Azért már ne kelljen bemenni a házba, ha egyébként kinn izzadok a szőlővel. Nem én csináltam, már itt állt amikor megvettem a házat. Bent viszont nem volt fürdőszoba, azt nekünk kellett megépíteni.

  • Vagyis nekem – szólt közbe Pityu

  • Csak részben – helyesbített az öreg – A szerelést magam csináltam, de a kőműves, burkoló munkában inkább te vagy járatos.

  • Az előző tulajdonos nem fürdött? - ámult el Gabi a fürdőszoba hiányán.

 

  • Egy cimborám Romániát járta be autóval - kezdett mesélni Pityu - Voltak már akkor is szervezett buszos körutak, jóval a forradalom után volt már ez, de ő nem volt vevő ezekre. Inkább maga akarta felfedezni Erdélyt, meg – gondolta - szétnéz a Kárpátokon túl is. Egy pici faluban figyelt fel a házak oromzatára. Éppen olyan díszek vannak rajta, mint odahaza. Ez már Muténiában volt, vagyis román környezetben. Nagyon nem illettek erre a vidékre. Szerette volna kideríteni, honnét ez a hasonlóság, de nem tudott románul.

  • Ez most hogy jön ide? - kérdezett közbe Jani bá'.

  • Nagyon is belevág a témába, csak várd ki a végét! Na, szóval nem tudott románul. Remélte, hogy a német tudásával talán megy valamire a papnál. Aztán erre mégse volt szükség, mert amint a parókia felől érdeklődött, azt mondta egy öregember, hogy „Amoda fent”

  • Maga beszél magyarul? - csodálkozott el a megszólaláson.

  • Már hogy a csudába ne beszélnék, ha egyszer magyarnak születtem. Na, de úgy hallom, kend es tud magyarul, s mégse szörnyedtem el evégett.

  • Nem hittem volna, hiszen ez a vidék már kívül van Erdélyen.

  • Nem es vagyunk sokan. Ez az egy falu csupán.

 

- Mondta mi okból kíváncsiskodik, mire megtudta, hogy Magyarországról települtek ide a falu lakói, mert itt kaptak földet. Kérdezte a családneveket, s azok ugyanazok, mint náluk odahaza. Hogy ne húzzam hosszúra, folytatása lett a dolognak, mert a kövesdiek delegációt menesztettek az elcsángált matyókhoz. Húsz főt szedtek össze, és ebbe a csapatba mint vállalkozó, én is bekerültem Hédivel együtt. Éppen 20 személyes volt a busz, de a sofőrrel nem számoltak a szervezők. Egy főnek nem jutott ülés. Gazsi – a cimborám, aki a felfedező volt – hozott egy háromlábú széket. Én vállaltam be, hogy ezen utazok. Jó ötletnek tűnt, később pedig már nem mertem panaszkodni, pedig nem volt kényelmes. Nagyobb fékezésnél megindult velem előre, és innét jött az ötlet, hogy éljek a lehetőséggel. Mármint a szabad mozgás adta helyzettel éljek, hogy mindenkivel beszélgethetek útközben. Hédi nem találta ezt annyira jópofa dolognak mint én, mert ő két apáca mellé szorult be a hátsó sorban. Később panaszkodott, hogy nem bírta a szagukat. Nekem is csak az első néhány óra volt élvezetes. Mire megérkeztünk, majd' beszakadt a hátam. Rettenetesen elfáradtam. Na, de ez nem is annyira érdekes. A falu felkészült a fogadásunkra, bezsúfolódtunk a faluházba, vagy kultúrházba...nem is tudom minek mondjam. Örvendeztünk egymásnak, ettünk, ittunk. Megbeszéltük, hogy majd micsoda virágzó kapcsolatunk lesz. Aztán persze nem lett belőle semmi, de akkor még reménykedtünk. Ennek a csepp falunak persze nem volt...hogyan is lett volna szállodája. A delegációt szétosztották magánházakhoz. Mi Hédivel Józsi bácsihoz kerültünk. Akkor se tudtam a vezetéknevét, de egyébként is elfelejtettem volna azóta.

 

A tiszta szobába invitált az öreg. Oda, ahol talán 20 éve nem volt senki. Mivel nem használják, nem is tartották szükségesnek a szellőztetését sem, így irgalmatlan dohos szag volt benn, amit nehezen lehetett megszokni. Az asszony leült az ágyra, s úgy besüppedt, hogy a szalmazsák két vége a válláig felágaskodott. Azt mondta, hogy ő itt nem fog aludni. Mondom neki, hogy megértem, de akkor mégis hol gondolja álomra hajtani a fejét? Nem volt ötlete.

  • Józsi bácsi! – mondta – Szeretnék megfürödni!

  • Semmi akadálya – válaszolt az öreg, s ment is intézkedni.

Visszajött egy kb 4-5 literes fehér, zománcos kancsóval, ami tele volt hideg vízzel. Beleöntötte a mosdóállványon lévő lavórba, hozott törölközőt, szappant, s részéről rendben is volt a dolog. Mindketten nehezen tudtunk elaludni, de aztán Hédinek olyan jól sikerült, hogy talán nyolc óra is volt, mire felkelt. Este persze még a lelkemre kötötte, hogy reggelre intézzek neki meleg vizet. Mit tehettem, megígértem.

  • Asszony nem volt a háznál, hogy az öreg intézte a „fürdést”? - kérdezett közbe az öreg Dénes, aki eddig a köszönésen kívül talán nem is szólt.

  • De volt. Ő hívta fel a figyelmemet, hogy Józsi bácsinak másnap lesz a születésnapja. Biztosan értékeli majd a figyelmességemet, ha reggel amikor hajt a csorda, felköszöntöm. Így is lett. Felébredtem korán. Hallottam a kolompot, felismertem, hogy a teheneket hallom vonulni végig az utcán. Talán a tülköt is fújta a csordás, de lehet, hogy ezt csak más élményemmel keverem. Úgy gatyában ahogy voltam, kióvatoskodtam, nehogy felkeltsem Hédit. Az öreg éppen jött a hátsó udvar felől. Mondom neki, hogy „Isten éltesse Józsi bácsit születésnapja alkalmából, erőben egészségben”. Tényleg örült neki. Fülig ért a szája.

  • Hát köszönöm ecsém. Nem tudom honnét tudtad meg, de jólesett. Meg es kínállak egy kis pálinkával. Nem mintha egyébként meg ne tettem volna – mosolygott hozzá huncutul.

  • Aztán öntött még egyel, kicsit beszélgettünk a jószágokról, amíg nem öntötte ismét tele a poharat. Meg is dicsértem az italt úgy ahogy illett. Mesélte, hogy a románok nem is szokták letisztázni, csak egyszer főzöttként isszák. Nekik úgy is jó. Nekem is kezdett jó lenni...mármint a hangulatom, mert éhgyomorra hamar megártott a pálinka. Nem akartam én csak egyet inni, de nem tudtam visszamenni a szobába, mert Hédi kizárt. Legalábbis erre gyanakodtam, de mint később kiderült, akkor ő még javában aludt. Csak azért nem tudtam bemenni, mert szorult a zár. Így maradtam a Józsi bácsi társaságában. Aztán felkelt az asszony. Azt már tudta, hogy nincs fürdőszoba, de WC-ben még reménykedett. Mutatta az öreg, merre menjen. Oldja ki a madzagot a tyúkudvar kapuján – de aztán kösse is vissza maga után – s csak egyenest a kert elejéig, s ott van a budi. A rozoga deszkaajtóra egy tetőléc darab volt felszögelve zár gyanánt, ezt kellett csak elfordítani. Egyébként nem olyan volt ám, mint a kragujeváci autóspihenőben, amit meg se lehet közelíteni, szépen ki volt meszelve. Még lehetett érezni a mész illatát.

  • Pottyantós volt? - kérdezett közbe Gabi, mivel hallott már ilyen illemhelyekről, s feltételezte, hogy ez is olyan.

  • Dehogy! Hova gondolsz? Mondom, hogy magyar emberek lakták a falut. Rendes ülődeszkás. Még fedél is volt rajta.

  • Ma is vannak ilyenek Magyarországon faluhelyen fiam. Nem kell ehhez Romániába menni – szólt a fiatalabbik Dénes – Csak éppen te nem mozogsz ilyen környezetben.

  • Na szóval – folytatta Pityu – Még kézmosásra se volt lehetőség. Morgott is Hédi, hogy milyen helyre hoztam. Való igaz, visszamentünk az időben legalább nyolcvan évet, de ezek az emberek így élnek. Nem zuhanyoznak naponta, de még a „hülyesót” se nézik délutánonként a TV-ben.

  • Volt egyáltalán TV-jük? - kérdezett közbe Gabi.

  • Na látod, ezt nem tudom. Szerintem nem. Gáztűzhelyük viszont volt. Ez azért maradt meg bennem, mert a nejem számon kérte rajtam a meleg vizet. Mondom az öregnek, mi a gondunk.

  • Biz ez bajos, mert nincsen.

  • Melegítsünk! - javasoltam

Homlokára tolja a kalapot, megvakarja a tarkóját. Látom, tanácstalan. Mondom neki, gyújtsuk meg a gázt!

  • Palack is kellene ahhoz. Mert biz' ez csak dekoráció

  • Akkor miképp tudnánk áthidalni a problémát?

Néz rám értetlenül, látom, hogy az áthidalás fogta meg az esze kerekét. Aztán helyrerakta kérdés nélkül, sőt még a megoldást is kieszelte.

  • Bégyújtunk a masinába e.

Hozta is a csutkát, meg a fáradt olajat. Csináltunk olyan füstöt a konyhában, alig láttuk a pálinkás poharat.

Na, csak ennyit a fürdésről.

 

  • Bizony, gyerekkoromban – kapcsolódott a témához Jani bá' – ami nem most volt már – tette hozzá – ha kedden piszkos lett a lábunk, csak szombaton mostuk meg, mert akkor volt a mosakodás ideje. Lefekvés előtt csak összedörzsöltük a talpunkat, hogy a padlóról ne vigyük a földet az ágyba. Nem volt emlékező ágybetét, csak szalmazsák. Mégse lettünk nyomorékok, meg a kosz sem evett meg bennünket.

  • Mikor volt ez az időutazás Pista bácsi? - kérdezte Gabi

  • Nem olyan rég...tíz éve talán. Egyébként nem normális dolog ez a mindennapi fürdés, csak hozzászoktunk. Megesik, hogy fürdés nélkül fekszem le este, ha nap közben semmi piszkos dolgot nem csináltam. Nincs ezzel semmi gond, de éjszaka ráébredek, hogy koszosnak érzem magam. Amikor katona voltam...igaz, annak van már...mennyi is?...van már közel negyven éve. A fenébe! Ilyen sok? Teljesen új még nem is egészen kész laktanyába vonultam be a szombathelyi repülőtérnél. Ott, ahol most börtön van. Összkomfort volt. Akkor, és annyit fürödtünk, amennyit akartunk, korlátlanul volt meleg víz. Hozzá is szoktunk annyira, hogy egy hetes táborozás után majd' megevett bennünket a kosz. Azt akarom mondani, hogy akkor még ez nem volt általános. Elkerültem egy kéthetes kiképzésre Szabadszállásra, ahol szenes kályha volt a körletben. Természetesen magunknak kellett fűteni, nem volt rá külön személyzet. A szabályzat szerint – tűzvédelmi okból – takarodókor már nem lehetett tűz a kályhában. Hamu sem! Gondolhatod, milyen széngáz volt a szobában, ha a meleg troszkát kitakarítottuk. Ki kellett szellőztetni alaposan, amitől le is hűlt a szoba. Mosdó terem, zuhanyzóval ugyan volt, csak meleg víz nem. Hetente egyszer került ránk a sor a fürdőházban. Azt is ki lehetett bírni. Szóval nem olyan régóta van ez a baromi nagy kényelem és tisztaság.

  • Na, most még valamit nem értek. Ha ez az utazás tíz éve volt, miért tette hozzá, hogy a forradalom után? Ha jól számolom, maga akkor még meg se született. Természetesen utána volt minden, ami magával történt.

  • Fogadjunk, '56-ra gondolsz – nevette el magát Pityu

  • Arra hát. Mi másra?

  • A romániai forradalomra. 1989 Karácsonyán. Erről nem is tudsz? Temesváron kezdődött. Megmaradt bennem, hogy Orosz Józsi – nem tudom kicsoda, csak a neve maradt meg bennem – a szállodából, a radiátorhoz lapulva közvetítette az utcai lövöldözést. Ő maga mondta, másként nem tudnám.

  • Akkor én még pelenkás voltam.

  • Apád viszont már nem volt az. Nem mesélte?

  • Nem voltam ott, mit meséltem volna? - érvelt Dénes

  • Magam is csak két évvel később utaztam át Temesváron egy éjszaka. Teljesen kihalt volt a város, de azért furcsa érzés volt, hogy a forradalom helyszínén járok. Ismered öcsém Tőkés püspök nevét?

  • Hallottam róla.

  • Ő akkor még csak egy hétköznapi tiszteletes volt Temesváron. Vagyis nem lehetett annyira hétköznapi, mert másképp nem zaklatta volna folyton a securitáte. Akkor is el akarták vinni, de a nép nem engedte. Spontán forradalomnak hittük, de meg volt az szervezve. Csau menekülni volt kénytelen, pedig addig ő volt maga az isten.

  • Lelőtték mint a kutyát – szólt közbe az öreg Dénes – de meg is érdemelte.

  • Az lehet – csatlakozott Jani bá' – de nem véletlenül iktatták ki olyan gyorsan. Nem lehetett egy diktatúrát egyedül működtetni. A bűntársai mind megúszták.

  • Nálunk is lőni kellett volna!

  • Ne beszélj butaságot öreg! Kit kellett volna lelőni? Meg aztán Romániában jobban sikerült a rendszerváltás? Hiába voltak halottak, nem lettek előrébb.

 

  • Na, ha kipolitizáltuk magunkat, meg a reggeli is megvolt, akár a szőlőt is leköthetnénk - állt fel Dénes a már csak pislákoló tűz mellől - Apu jössz te is, vagy még üldögéltek a gazdurammal kicsit?

  • Én meg ezek szerint hiába jöttem – húzta el a száját Pityu.

  • Dehogy jöttél hiába – mondott ellen Juliska – Én veled megyek. A papa meg politizálhat a cimborájával, míg meg nem jövök a délutáni busszal.

  • Dehogy jössz busszal. Visszahozlak.

  • Nem hozol. Sajnos már ingyen hoz a busz. Összekapom magam, és mehetünk is. Papa, aztán jó legyél!

 

A városiak mindhárman beálltak a szőlőbe, hiszen ezért jöttek. Reggeli után csak egy pohár bort ittak, ettől még Jani bácsi felülhetett a fűnyíró traktorra. Mivel nem maradt társasága, éppen alkalmas lett az idő, hogy levágja Déneséknél a füves területet. Csak a fészerig kellett a bot, a traktort elérve már volt mibe kapaszkodni. A vezetéssel nem volt gond. Ezt már korábban is megtapasztalta. Beszélgetni persze így se tudott senkivel, de legalább hasznosan töltötte az időt. Így utólag már sajnálta, hogy nem ment el Kövesdre, hiszen Dénesék nem hozzá jöttek, hanem a saját kertjükbe. Csupán baráti gesztust tettek nekik a közös reggelivel. Más lett volna a helyzet, ha az öreg Dénes itt marad diskurálni, de nem maradt. Ez már ennek a nemzedéknek a beidegződése, hogy nem vonja ki magát a munkából, hacsak nincs nyomós indoka. Nem számít, hogy itt fáj, ott fáj. Amíg menni tud, addig megy is.

Másképp viszonyult a birtokhoz az unoka. Ő úgy volt vele, mint Jani bácsi mesélte tegnap a lévai családi birtokkal kapcsolatban. Ha közös háztartásban élnek, nem húzhatja ki magát. Az öregek szerint ugyan nem normális dolog, hogy harminc évesen a szülőkkel él, de mit tegyen, ha nem találta meg még az igazi társat? Ismerősi körében van rá példa, hogy egyedülálló fiatal külön költözött, de annak meg mi értelme? Mi a jó abban, ha egyedül birtokol egy lakást? Majd, ha családja lesz, akkor lesz reális cél, de ez még odébb van.

 

Monoton munka ez a kötés. Nem kell rajta gondolkozni. Elég azt figyelni, messze van-e még a sor vége. Bosszantó, hogy a 70 éves papa folyton előrébb jár néhány tőkével. Korábbi években mindig visszafordult az unoka során, ha a sajátján végzett. Most inkább leül, és bevárja a fiatalabbakat. Nem a segítő szándék szállt el belőle, inkább csak az erő a lábából.

  • Nagyon fáj a lábad Papa? - tette fel a felesleges kérdést, hiszen nyilvánvaló volt. A látvány magáért beszélt, amint a fűben ülve fájdalmas arccal a lábszárát próbálta masszírozgatni.

  • Ha még sokáig élek, nem tart ki végig. Na, de majd....ismered a viccet.

  • Milyen viccet?

  • Borcsa néném elment az orvoshoz, hogy nagyon fáj a dereka. Az orvos nem tudott rá gyógyírt, így hát viccesre vette a dolgot. Mondta, hogy „majd a sárga föld meggyógyítja”. Az öregasszony nem vette a lapot, és megkérdezte, hol lehet olyan sárga földet szerezni.

  • És mi a poén? - kérdezett rá Gabi, mivel ő se vette a lapot.

  • A sírban van a sárga föld – világosította fel Gabit az apja nevetve.

  • Ez tényleg vicces – reagált olyan faarccal, amiből pont az ellenkezőjét érti az ember, mint amit a szavak mondanak.

  • Na, de még nekem inkább a jobb, mint Janinak.

  • Mert neki jobban fáj? - heveredett le az unoka is a fűbe

  • Ne nagyon heverésszetek – nézett órájára az ifjabb Dénes – mert nem végzünk ebédre.

Az öreg nem szólt erre semmit, hanem feltápászkodott, mintha parancsnak engedelmeskedne.

  • Janinak nem fáj a lába fiam – válaszolt az iménti kérdésre – Csak irányítani nem tudja. Az pedig sokkal rosszabb, mintha fájna neki.

 

A fiú sajnálkozva nézett a fűnyíróval forgolódó szomszédra, s mély tiszteletet érzett az akaratereje miatt. Közel a nyolcvanhoz se hagyja el magát. Nem hajlandó beletörődni a sorsába. S még bevállalja az ő kertjüket is, nem elég neki, amit a saját telkén el kell végeznie. Pedig könnyen elháríthatná ezt a munkát a betegségére hivatkozva, de nem teszi. Megígérte, meg is csinálja. Ő ugyan miként viselkedne hasonló helyzetben?

Beálltak ismét egy-egy szőlősorba, s elindultak immár lejtmenetben. Szomjas volt, de tudta, hogy az ital lenn maradt ahonnét indultak. Vagyis vagy lemegy érte, vagy kivárja, amíg a kötözéssel odaérnek. Egyfajta hősiességként élte meg, hogy nem is tette szóvá a gondját. Nehogymá' ne tudjon tűrni húsz percet...vagy akár egy félórát! Beszélgetéssel próbálta elterelni a figyelmét a szomjúságról. Addig kell kihasználni a lehetősséget, míg el nem távolodnak egymástól. Vagy a hajtások mennyiségének, távolságának a különbözősége, vagy a munkáskéz különböző képessége miatt.

  • Te Papa! Reggelinél említettétek a forradalmat. Nálunk is volt akkor? Vagy én ezekről miért nem tudok?

  • Az iskolában nem tanultátok? Vagy apád nem beszélt ilyeneket?

 

Nem kellett válaszolni a kérdésre, hisz az öreg is tudta, hogy nem. Az iskolában korábban is tanárfüggő volt, mit mondanak a gyerekeknek a közelmúlt történelméről. Amikor ez a gyerek kisiskolás volt, akkor változott vissza az egyesek szerint meg se történt rendszerváltás. Amikor már történelmet is tanítottak neki, akkor se volt még egyértelmű, mit kell nekik mondani. A Dénes idejéhez képest annyi változott, hogy '56-ot már nem kellett sem elhallgatni, se meghamisítani. A tíz évvel korábbi eseményeket inkább a szülők dolga lett volna elmondani. Csakhogy Dénes párttag volt a szocializmusban. Nem politizált aktívan, csak a művezetői állásához már illett belépni a pártba. A '89-es változások teljesen összezavarták. Nem volt ö hithű kommunista, egyszerűen csak tudomásul vette a dolgokat. A felső pártvezetők iránt nem érzett különösebb tiszteletet, de letudta azzal, hogy gyarlók az emberek. Azon soha nem is gondolkodott, hogy maga a rendszer jó-e. Amikor a párt egyik napról a másikra átváltozott egy másik párttá, s vitte magával a pártvagyont, ami ugyanaz volt mint az állam vagyona, akkor hasonult meg az egésszel. A lakosság széles körben lelkes volt, és reményteljes. Ő inkább a politikai témájú beszélgetésekből is kivonta magát, s ezt teszi mind a mai napig. A tizenöt éves fia megkérdezte tőle, hogy mi volt az a szocializmus. Akkor döbbent rá, hogy valójában nem tudja megmondani. Megélte ugyan, de a kérdést nem képes megválaszolni. A gyereknek túl kevés volt a háttérismerete ahhoz, hogy megértse...még akkor is, ha ő frappánsan megfogalmazza. Nem is nagyon törte magát azon, hogy elmagyarázza. Végtére is így utólag minek kellene már azt tudni? Vagy ha érdekli, nézze meg az interneten!

  • Nálunk nem volt forradalom fiam – szólt Dénes mégis.

  • De papa azt mondta, lőni kellett volna.

  • Mondta. Mondta, mert nem tetszett neki ahogy az egész történt. Nálunk békés átmenet volt. Nem halt bele senki.

  • Az hát. Eladtak mindent, de nem volt senkinek pénze, hogy bármit megvegyen, így áron alul adtak mindent. Csoda, hogy külföldiek kerültek helyzetbe? Meg olyanok – köpött nagyot az öreg – akik addig is helyzetben voltak. Úgy értem, hogy pártvonalon...mármint a régi pártra gondolok. Nem mondok inkább neveket, de tipikus volt az az állami üdülő, amit pénz nélkül vett meg egy volt fő kisztitkár, majd az állam visszabérelte tőle. Érted a logikát? Eladta az állam, holott szüksége volt rá, de magánosítani kellett a vagyont. Átírták a tulajdonjogot, majd ezután bérleti díjat fizettek az új tulajdonosnak. Így lettek a senkikből milliárdosok. A francba! Már meg letörtem ezt a szép hajtást. Felidegesítettem magamat. Mondom én, hogy lőni kellett volna.

  • Ne beszélj butaságot apu! Nem volt forradalmi a helyzet. Talán a taxis-blokád idején...Országos megmozdulás lett a benzinár emelésből. Útzárak voltak országszerte. Abból lehetett volna valami.

  • Azt már kintről szervezték azok, akik a román forradalmat is gerjesztették. A kormányt akarták megbuktatni. Nem bírták elviselni, hogy nem az övéik nyertek. Nem sok hiányzott hozzá, de nem ők nyertek. A miniszterelnök kórházban volt, a belügyminiszter el akarta túrni a hidakról a blokádot, de sem a rendőrfőparancsnok nem volt hajlandó teljesíteni az utasítását, sem a hadsereg főparancsnok mindenki Árpi bácsija. Elszabotálták a parancsot.

  • Akkor jobb lett volna szerinted? - kérdezett emelt hangon, szinte már kiabálva Dénes. Nem azért, mert közben eltávolodtak, hanem az indulattól. Nem sokszor emlegettek politikai témát, hisz tudatában voltak mindketten azzal, hogy nem fognak egyetérteni, veszekedni pedig nem akartak.

  • Hagyjátok abba! - kiáltotta Gabi olyan hangosan, hogy Jani bá' is felkapta a fejét a fészernél, ahol időközben leállította a traktort. A két Dénes is megszeppent a nem várt letorkolástól - Beszéljünk másról...vagy inkább ne is mondjon senki semmit.

    Ebben maradtak.

 

Jani bácsi végzett a dolgával. A szomszédok elfoglaltak voltak, ő meg egyedül maradt. Hatalmas ötlete támadt. Nincs még hozzá későn, elmegy ő is Kövesdre. Leballag a Pótkerék csárdához a buszmegállóba. Ha Juliska itthon lenne, meg is nézhetné az interneten a menetrendet, de van busz óránként...bár vasárnap talán mégse. Nincs ugyan közel az a megálló, ennyire még nem sétált el egyedül. A gyerek se lakik nagyon közel az ottani buszállomáshoz...de mégse hívhatja fel, hogy „meggondoltam fiam, gyere értem!” Volt ugyan már egyedül akár napokon át is, most pedig csupán néhány óráról van szó, de megtelt a talpa, menni akar. Tekintete a garázsajtóra tévedt. A Lupó! Lelki füleivel a felesége hangját hallotta: „Meg ne próbáld Papa!” Szóba került ez már korábban is, de a család határozottan megtiltotta. Na, de miért? A traktor vezetésével sincs semmi gond. Nem ma kezdte már az autóvezetést. Igaz, a sétához támasz kell, de a négy kerék elég stabil. A közlekedéssel se lenne gond, hiszen nincs semmi baj a fejével, józan ítéletre képes. Kissé elmosódó a távolba látása, de ez nem ma kezdődött. Felteszi a szemüveget, s ennyi. Ha mégis gond lenne, az kiderül mialatt a garázsból kiáll...de mielőtt az aszfaltos útra érne, mindenképpen. El van döntve. Kicsit megmosakszik, átöltözik, bezárja a házat és mehet is. Tizenegyre ott is van. Aztán azon mosolygott, hogy ugyan jut-e neki az ebédből, hiszen úgy tudják, nem megy. Hogy meg fognak lepődni! Majd jól leszidják, a felelőtlensége miatt, de nem számít. Csak mosolyog majd rajtuk, hiszen feleslegesen aggódnak.

Bezárja a házat, a korlátba kapaszkodva lecsoszog a lépcsőn. A garázs előtt sima beton van, semmiben nem botlik meg, az ajtót is csak fel kell rántani. Amikor az ajtó felszalad, kissé meginog, hisz semmi nincs a közelében. A botot elfelejtette. Nagyon picit ténfereg csak, nincs jelentősége. Beül, fogja a kulcsot, de mielőtt indítana, kinyomja a kuplungot. Nem találta elsőre telibe a pedált, de sokat nem tévedhet a talpa, nincs ott olyan nagy hely. Kiáll a placcra, kiszáll, becsukja az ajtót, kiáll a kapun is, azt is becsukja, majd lassan elporoszkál a kavicsos úton.

 

A szomszédék nem hisznek a szemüknek.

  • Jól láttam, amit láttam? - nézett apjára Dénes.

  • Arra gondolsz, hogy Jani elment autóval? Magánál van ez a vén bolond?

  • Hoz neked sört Nyékről Papa, mert tudja, hogy szereted – próbálta Gabi viccesre venni, de az öregek nem nevettek.

  • Telefonáljunk Juliskának? - kérdezte az öreg Dénes szinte csak önmagától.

  • Aztán ő mit tud tenni azon kívül, hogy aggódik? Az is lehet, hogy utánuk ment.

  • Harminc kilométerre? Szerencsére nincs nagy forgalom ilyenkor. Imádkozzunk, hogy oda is érjen! Remélem nem lesz baja. Hú de ki fog kapni.

  • Abban biztos lehetsz. Leharapja a fejét.

 

Jani bá' nem aggódott. Mire kiért a főútra, a hűtővíz is felmelegedett. A pici motor úgy harapott, mint egy hamis kutya. Meg is küldte rendesen az üres úton. Senki nem akadályozta. Csak a körforgalom előtt lassított, mert a fekvőrendőr nagyokat dobott a kis autón. A kihajtásnál nem is váltott vissza. Óvatosan nyomta a gázpedált, s lassan újra lendületet vett. Az emődi megállóban érte utol az egri buszt. Jó döntés volt elkötni az asszony kocsiját, hiszen a buszt úgyis lekéste volna.

Meg volt elégedve az állapotával. Még hogy ne vezessen autót! Badarság! Vattán, a Csincse patak mély völgyéből kifelé, mégis visszaváltott, mert a kapaszkodón látott egy teherautót, gyorsan le akarta hagyni. Elsuhant a harsányi elágazásnál százzal.

 

Aztán nem hitt a szemének. Valami nagy barnát látott közvetlen az út mellett. Egy szarvas bika állt ott, mint aki a buszra vár. Két esélyes a dolog. Vagy elé ugrik, vagy nem. Fékezett. Talán ettől ijedt meg az állat, nem tudni. Vagy elszáguld mellette százzal mielőtt megmozdulna, vagy megáll, ha tud. Nincs idő mérlegelni, már lassít, de nem eléggé. A bika megugrott, keresztül az úton, de nem elég hamar. Jani bá' beleállt a fékbe. Talán megússza!

 

A kocsi bal elejétől egy tompa puffanás hallatszott. A szarvas megütötte a bokáját, de tovább futott. Ha egy lépéssel hamarabb ér oda az autó, bemegy az ablakon, s nagy eséllyel mindketten ott pusztulnak. A puffanáson kívül nem történt más, száguldott tovább. Majd a völgy után a kapaszkodó sávban...vagy fentebb a vészparkolóban megáll, felméri a kárt. Semmi rendellenes hangot nem hall, a kormánynak se lett semmi baja, minek álljon meg? Jobb, ha nem tudja mennyire törött a kocsi. Itt úgyse hagyhatja, Kövesdig csak el kell mennie, majd megáll ott. Lehet, hogy csak a lökhárító? Aztán balra nagyon gyorsan kattogott az index. Juliska leharapja a fejét.

 

Karonfogva

Jani bácsi meséi 12.

 

Ebéd után csendes pihenő következett, mint ahogy hétvégeken évtizedek óta teszik. Vagyis szabadnapokon. A kettő Juliska esetében sokszor nem esik egybe, amióta alkalmi szakácskodással foglalkozik. Jani bácsi az utóbbi években egyre gyakrabban megengedheti ezt magának a hét akármelyik napján. Nyilvánosan nem vallja be, de érzi, hogy szüksége is van erre. Ha dolgozik, abban fárad el, ha pihen, akkor pedig abban. Meg kell találni a megfelelő egyensúlyt! Az októberi stroke persze mindent felülírt. Azóta nem a munkától rogyadozik a lába, hanem az erős koncentrálásba fárad bele. Nem ösztönösen mozog, hanem tervezetten. Sokszor dühíti a tehetetlenség, máskor pedig belenyugszik, hiszen már az is nagy kegy a sorstól, hogy egyáltalán él.

  • Főzöl egy kévét, Papa?

  • Ééén?

  • Te szoktad.

  • Régebben ágyba hoztad nekem.

  • Nagyon régen volt már az – nevetett Juliska – Azóta nagyot fordult a világ.

Jani bácsi kiténfergett a konyhába. Nem használt botot, hiszen közel a fal, az ajtókeret, a bútorok, bármihez támaszkodhat. Az ágyból kikelve régebben is nehezen járódtak be az izmok, nem újság, hogy nagyon botladozva jár. A kávét felrakni már nem jelent gondot. Bal kézzel eddig is elég ügyetlen volt, de a jobb oldalának most sincs semmi baja.

  • Bevigyem? - kiáltott, miután pohárba töltötte az italt.

Nem gondolta ezt komolyan, hiszen maga is tudta mi lesz rá a válasz. Juliska langyosan szereti, ott kell neki hagyni a konyha asztalon, majd néhány perc elteltével kimegy, hogy megigya. Ő maga kicsit lehörpölt a tetejéről, nehogy kilötyögtesse, amíg áttotyog vele a szobába. Talán mégis fordítva lenne logikus a leosztás, de ez már így rögzült bennük.

  • Már érik a cseresznye – mondta az asszony, miután végzett a kávézással – hozzak be neked egy tállal?

  • Dehogy hozol. A fáról az igazi. Majd én felmegyek. Hozom a traktort.

  • Nem hozol semmit, majd együtt felballagunk

  • Jórókerettel a hegyre?

  • Karonfogva

Ez lett a megoldás. Nem is kell nagyon kapaszkodni, hiszen tud járni, de szükség van a biztonságérzetre. Na, meg olyan romantikus karonfogva sétálni, meg nosztalgikus. 1971 tavaszán sétáltak így Léván ifjú házasként. Ballagtak fel a tanárképzőhöz, mert onnét jól rálátni a városra, meg a várromra, ahol egykor Dobó István, az egri hős volt a kapitány. Évekkel később pedig egy utcával még feljebb sétáltak, a temetőbe. Az már nem volt annyira romantikus.

  • Tudod mikor sétáltunk így karonfogva Mama?

  • Volt arra példa többször is. Nem tudom melyikre gondolsz.

  • Léván, amikor friss házasok voltunk, meg ugyanazon az őszön is, amikor már picit domborodott a hasad a rózsaszínű tunika alatt.

  • Akkor nem is karolva mentünk, hanem kézen fogva. Sokszor csak az ujjunkat akasztottuk egybe.

  • Igaz. Karolva nem igazán lehet hegyet mászni. Meg-megálltunk közben egy-egy puszira. Nem is tudom minek kószáltunk a városban, hiszen én mindenhol csakis téged láttalak. Nem tudom voltam-e máskor annyira boldog. Csodaszép voltál abban a kék-fehér görögös ruhádban is. Emlékszel arra?

  • Mégis elkívánkoztál onnét.

  • Sok oka volt annak. Nekem akkor már volt egy tízéves fiam, aki nem volt hajlandó külföldre költözni. A nyelvvel se tudtam megbirkózni, a tótok pedig már nem voltak annyira barátságosak, mint amikor megszállóként voltam köztük. Pedig fordítva lenne a logikus.

  • Nem attól olyan az ember amilyen, hogy minek született. Tótban is, magyarban is van mindenféle.

Ebbe nem lehet belekötni, hiszen valóban így van. Katonaként a jéerdében egy jó csapatba került. Nem volt ott sokáig, nem tudni, később miképp alakult volna a munkatársi viszony. Amikor az apósékhoz költözött, kiválasztotta a legközelebbi autószerelő műhelyt, ahová gyalog is járhatott dolgozni. Nem is volt rajta kívül magyar a brigádban. A főnöke alig tudott néhány magyar szót, nehéz volt kommunikálni. A brigádtársak nem szívesen tolmácsoltak. Zavaró volt, hogy nem értette mit beszélnek, mindig az volt az érzése, hogy róla van szó. Ez rányomta bélyegét a közérzetére. A családdal valójában nem volt semmi gondja, de nem szívesen járt ki délutánonként a szőlőbe. Viszont ha egy háztartásban éltek, nem húzhatta ki magát. Néha hivatkozhatott túlórára, de rendszert nem csinálhatott ebből se. Juliska bement lakást igényelni a tanácshoz, de sokat kellett rá várni. Annyira sokat, hogy végül nem lett rá szükség. Húzták a hivatalban a szájukat azért is, mert a férje magyar, ráadásul magyarországi. Nem mondták ki nyíltan, de nem lehetett félreérteni.

  • Neked Mama azért mégis könnyebb volt beilleszkedni Pesten, hiszen pici gyerekkorod óta beszélsz magyarul. Itt nem is utálják zsigerből a tótokat, mint otthon ők minket. Mielőtt tiltakoznál emiatt, beismerem, hogy inkább a szín szlovák részeken lehet feltüzelni őket, ahol nincs személyes kapcsolatuk magyarokkal.

  • Ne feledd Papa, hogy engem is úgy emlegettek a környéken, hogy a tót asszony.

  • Mint ahogy a kínait kínainak mondják, a cigányt meg cigánynak. Ez csupán a beazonosítás miatt van azoknál, akik nem tudják az illető nevét.

  • Biztosan van ilyen is, de annak is oka van, hogy Milusa a lévai mamájához költözött. Ő már nehezebben viselte, hogy leszlovákozták. A kétnyelvű iskola se segített ezen.

  • Látod, a gyerekekkel ilyen szempontból nincs szerencsénk. Pityu nem akart Szlovákiában élni, a lányunk meg nem akart magyar lenni. Biztosan az is belejátszott, hogy imádta Helena mamát, minden nyarat nála töltött, az én szüleimet pedig nem ismerte. Bár ők egyébként is jobban távolságtartóak lettek volna. Pityu is alig ismerte őket. De a gyerekek legalább választhattak. Mint ahogy az unokáink is választhattak. Attila magyar maradt, Csabi pedig német lett, noha származásilag semmi köze a németekhez. Legalábbis nagyon messze kellene visszamenni a családfán, amit egyébként nem is tartott számon senki.

  • Nem is értem Papa miért nem találtál magadnak magyar feleséget, miután szétmentetek Margóval.

  • Szerinted? Mert már '68-ban beléd szerettem. Ne mond, hogy még ezt nem mondtam!

  • Nem is mondom, de jól esik hallani ezt még ma is. De miből gondoltad, hogy igent mondok?

  • Most már ne csináld! Ezt is számtalanszor kibeszéltük. Éva súgott.

  • Jól van na! Tudom, de hátha kiderült azóta, hogy nem is úgy volt, csak ráfogtad. Viszont honnét tudta a címedet? Megadtad amikor eljöttél tőlünk? S ha igen, nekem miért nem?

  • Vezérrel leveleztek egy darabig. Neki volt meg a címem, tőle kérdezte.

  • Ők meg csak nem jöttek össze...

  • Ezt hozta a sors. Ők még nagyon fiatalok voltak. Talán ha nincs köztük az országhatár...

 

Megérkeztek a cseresznyefához. Jani bácsi szembesült azzal, hogy nem is tudná edénybe szedni, hiszen a fölfelé nézés próbára teszi az egyensúlyérzékét. Egyik kezével kapaszkodni kell a fa ágába. Evéshez persze elég, ha egy kézzel tépi a gyümölcsöt. Megtehetné azt is, hogy a TV előtt terpeszkedve cseresznyézzen benn a hűvös szobába, hisz csak egy szavába kerülne, és Juliska helyébe vinné. Viszont akkor oda az egésznek a hangulata. Gyerekkora jut eszébe, amikor lopták a félig érett gyümölcsöt, a csősz pedig megkergette őket. Akkor még őrizték a szőlős kerteket, ma meg megy minden tönkre, az egykor oly szépen rendbe tartott kertek többségét felveri a gaz, a gyümölcs ott rohad meg a fa alatt. Változik a világ. Az unokái talán nem is tudnak fára mászni. A málnát is inkább megcukrozva szeretik, tálból, kiskanállal. Nagyon felháborodott hajdanán, amikor ezen igényüket meghallotta.

  • Ide jött valaki? - figyelt fel az autózúgásra, ami a ház előtt halt el.

  • Nekem is úgy tűnik. Maradj, majd lemegyek, megnézem ki az.

 

Juliska a félig szedett tállal a kezében lesietett a dombról, mivel a háztól nem láttak ki az utcára. Jani bácsinak is elege volt a cseresznyéből, így neki se volt maradása. Néhány lépés után ráeszmélt, hogy rossz ötlet volt minden támasz nélkül nekivágni a lejtőnek. Korábbról is emlékezett rá, hogy ilyen terepen rogyadozik a térde, s az egyensúly bizonytalansága még fokozta a helyzet súlyosságát. Lelki szemeivel már látta, amint gurul lefelé egészen a házig, s mint egy nagy kő csapódik a falnak. Ez ugyan nehezen fordulhatna elő, de azért elég ijesztő volt a gondolat. Mi van, ha tényleg elesik? Egy ilyen vén csont nagyot tud zakkanni, akár még törhet is valamije. Az pedig ebben a korban életveszélyes. Nem is maga a törés, hanem a kényszerű fekvés okozhat embóliát. Hallott már néhány ilyen esetről. Azzal se vigasztalhatja magát, hogy élt már eleget, hiszen minél öregebb, annál kevésbé szeretne meghalni. Minden lépés után meg-megállt, csak amikor úgy érezte, stabilan áll, akkor mert egyet előre csusszanni. Nagyon messze van az a ház. Ha legalább a szomszéd felől kerítés lenne, abba belekapaszkodhatna, de évekkel korábban közösen szedték fel, hogy könnyebb legyen a mezsgyét tisztán tartani. Akkor még nem gondolt arra, hogy most milyen jó szolgálatot tenne az a drótháló, vagy legalább ha egy szál sodronyt hagytak volna jelképül. Na, de minek hagytak volna, hiszen mindketten tudják hol a határ. Na, meg aztán mi történik, ha valamelyikük átszánt egy fél métert? Amióta pedig minkét kertben csak a füvet vágják, még kevésbé van jelentősége. Érezte, hogy segítségre szorul. Néhány lépés választotta el az egykori öreg körtefa helyétől, aminek a gyökereit is kiásta, de aztán nem egyengette el a talajt. Éppen alkalmas hely arra, hogy ott leüljön, amíg Juliska visszajön érte. Ez lett a megoldás. Leült a gödör szélére. Érezte, hogy kicsordult a könnye, csak azt nem tudta, hogy a tehetetlen düh hozta ki belőle, vagy az elkeseredettség. Korábban is megtapasztalt magán apró fogyatékosságokat, amelyek fiatalabb korában nem voltak, de megbeszélte magával, hogy ezzel együtt kell élni. Ez a mostani egészségromlás viszont túl nagy, meg talán elég friss is ahhoz, hogy ne tudjon beletörődni.

  • Elestél Papa? - jött elé a felesége.

  • Mégsem ide jöttek? - kérdezett ő is.

  • Azt kérdeztem, hogy elestél? – ismételte meg kissé indulatosan.

  • Nem. Leültem, mert nem éreztem biztonságosnak lemenni.

  • Hogyan is juthatott eszedbe ilyen butaság? Azt hitted, ott hagylak? Dénesék jöttek – válaszolta meg az iménti kérdést.

  • Be se hívtad őket?

  • Ezt a feltételezést inkább meg se hallottam. Természetesen hívtam őket, át is fognak később jönni.

 

Dénes éppen az a szomszéd, akivel a közös kerítést felszedték, s akinek nemrég megígérte, hogy levágja a füvet. Most kissé kényelmetlenül is érezte magát, amiért ezidáig ezt elmulasztotta. Azt remélte, hogy nem az öreg Dénes jött, hanem annak a fia. Ugyanis mindkettőjüknek azonos a keresztneve. Buta gyakorlatnak tartotta ezt, hiszen családon belül ki kell találni valami megkülönböztetést. Esetleg úgy, mint van a rokonságban egy olyan, hogy apa is, fiú is János, de az öreget Frigyesnek szólítják, a fiatalt pedig Öcsinek. Sok formája lehet ennek, de nem egyszerűbb, ha már eleve más a nevük? Érdekes, hogy a reggeli vendégei is azonos nevűek. Az se kizárt, hogy ez esetben is két Dénes jött. Juliska jelezte a többes számot, de csak úgy, hogy Dénesék. Na, de majd kiderül, ha átjönnek. Nekik nincs is ház a telken, csak egy kis szerszámos kamra, előtte egy jó nagy terasszal, ahová behúzódhatnak, ha egy hirtelen támadt égi áldást kapnának a nyakukba.

A vendégek mégse később jöttek, hanem mint megmagyarázták, inkább most teszik tiszteletüket Jani bácsinál, s majd később szemlélik meg a szőlőbirtokot, mert nagy esély van arra, hogy el is kezdik a hajtások lekötését. Akkor pedig nem kellene estig abbahagyni, hogy haladjanak is valamire még ma. A „birtok” megnevezés szándékos eltúlzása az ültetvénynek, hiszen annyira nem nagy terület, éppen azt szeretnék elérni, hogy még ma végezzenek is az egésszel, s ne kelljen holnap is jönni. Most legalább nem kellett találgatni, de még megkérdezni se, hogy ki az a „Dénesék”. Nem a kortárs Dénes, hanem a fiatal. Ez a „fiatal” megnevezés sem igazán fedi már a valóságot, hiszen túl van az ötvenen. A társa inkább számít ifjúnak, őt viszont az öreg nem ismeri. Olyasmi idős lehet, mint a reggel itt járt Ferkó. Harminc körüli.

  • Téged még nem ismerlek – tette is szóvá, mielőtt az ifjúnak ideje lett volna bemutatkozni. Aztán semmi nem derült ki abból se, amikor a nevét mondta, mert a vezetéknevet nem értette, a Gábor név pedig semmi támpontot nem adott.

  • Ő a fiam – segített Dénes helyretenni a dolgot.

  • Igen? És nem Dénes? Igaz is: Az öreged nem jött?

  • Biztosan jött volna, de nem is hívtam. Végzünk ketten a fiúval...remélem.

  • Egy kis időre azért csak üljetek le ide a teraszra! Melyikőtök vezet? A másikkal megihatnánk egy pohár bort.

  • A két vendég összenézett, s abban maradtak, hogy a fiatal vezet hazafelé.

  • Kár, hogy nem hoztátok az öreg szomszédomat. Főztünk volna valami vacsorát a bográcsban, amíg ti dolgoztok. Kár, hogy veled nem koccinthatunk fiú. Hogy is mondtad? Gábor? Így szólítanak?

  • Gabi.

  • Legalább nem kevernek össze apáddal, meg nagyapáddal.

  • Csak a húgommal – nevetett Gábor – mert ő is Gabi

 

Juliskának támadt egy ötlete, hogy ha a kertszomszédék szeretik a halat, megfőzi amit reggel kaptak. Azok nem tiltakoztak, így hozta is a bográcsot. Segítettek a tűzrakásban is, és csak ezután mentek a szőlőt szemrevételezni. Azt már ekkor se gondolták, hogy végeznek estig, de nem is nagyon bánták. Majd holnap jönnek megint. Nincs annyira messze ide a város, és legalább az öreg Dénest is elhozzák, ha már a Jani bácsi hiányolta.

A borozgatás után – mert volt az az egy pohár bor több is – nem is nagyon volt már kedvük a kötözéshez, de elhitették magukkal, hogy valójában most csak megnézni jöttek, nagyok-e már a hajtások. Néhány sor lekötésére mégis volt idejük, amíg Juliska nem kiáltott át, hogy kész a kaja. Nem is nagyon kérették magukat. Bezárták a szerszámos kalyibát, s már ültek is az asztalhoz. Evés közben ajánlatot kaptak a közös reggelizésre is, ha hozzák magukkal az öreg Dénest is.

  • Nem tudom mivel érdemeltük ki ezt a szíveslátást – jegyezte meg Gabi.

  • Tudod fiam – válaszolta meg Dénes – ők ilyen emberek. Mindenkivel így viselkednek, aki el nem játssza a bizalmukat. Jól mondom bátyám?

  • Egy ilyen családba benősülnék – vigyorgott Gabi – Nincs egy hozzám illő lányuk?

  • Lányunk éppen van – felelt Juliska – de legalább egy tízessel idősebb nálad, férjnél van, és külföldön él.

  • Külföldre ment férjhez? Vagy dolgozni ment ki ő is, mint mostanában szinte minden ismerősöm?

  • Dehogy – vette át a szót Jani bácsi – Korábban is ott élt. Sőt, ott is született.

  • Na, most ezt nem értem.

  • Megmagyarázom. Az anyja szlovák. Mármint a feleségem – mutatott Juliska felé, aki figyelmesen várta a magyarázatot, mert azon kezdett aggódni, hogy majd úgy túl lesz bonyolítva, hogy a fiú nem ért belőle meg semmit.

  • Ott házasodtunk össze – vágott inkább közbe, hogy rövidre zárja a dolgot – Ott éltünk ...négy évig. Jól számolom Papa? - kérdezett közbe, de nem várt választ – Aztán átköltöztünk Pestre mert a Papának itt maradt a tíz éves fia, és azóta itt élünk. A lányunk minden nyarat Léván töltött, s végül át is költözött, mert szlovák tanár akart lenni. Az is lett Pozsonyban.

  • Aha, értem – harapott nagyot Gabi a kenyérbe, s így ha akart volna se tudott volna többet mondani. Viszont nem is akart, hanem emésztette a hallottakat. Végül csak megfogalmazódott benne egy kérdés.

  • Mikor volt tíz éves a fia?

  • Amikor Szlovákiába költöztem – válaszolt Jani bácsi, majd figyelmesen várt, mit akar a fiú ebből kihozni.

  • Nem akart magával menni?

  • Nem. Próbáltam rávenni, de nem akart.

  • Az anyjával maradt inkább? Mert gondolom vele elváltak...vagy talán...?

  • Nem, nem halt meg az anyja, de mintha.

  • Hogy érti ezt?

  • Amikor elváltunk, összeköltözött valami fiatal kisztitkárral, aki nem akart egy tízéves...illetve semmilyen gyereket. Pityut a nagyszülei nevelték ezután.

  • Magával meg nem találkozott négy évig? Megbocsátotta?

 

A két öreg összenézett, de nem szóltak semmit. Jani bácsinak könny csillant a szemében. Mondani akarta, hogy minden évben hazajött egy hétre, de inkább nem mondta, mert félt, hogy elcsuklik közben a hangja. Ő is feltette sokszor magának ezt a kérdést. Magára hagyott négy évig egy kiskamaszt éppen azokban az években, amikor leginkább szüksége lett volna az apjára. Sokat gyötrődött emiatt akkor is, de ez nem mentség. Ettől még tény, hogy nem volt vele. Közben neki lett egy másik családja, akikkel boldog volt...csak ez az egy szálka mindvégig benne volt. Reméli, hogy Pityu azóta megbocsátott. Megkérdezni soha nem merte. Most jó a kapcsolatuk. Tulajdonképpen mindig is jó volt. Biztosan neheztelt rá, de felnőttként talán megértette, hogy az apja új életet kezdett. Magával vitte volna, de ő nem akart menni.

  • Gyakorlatilag árva volt a fia – állapította meg Gabi. Nem kérdezte, kijelentette.

  • A fóti gyerekvárosnak dolgozott Pityu néhány hétig. Akkor mesélte, hogy megismert ott egy fiút, akinek éltek a szülei, de az anyja, aki korábban is egyedül nevelte, annyira szegény volt, hogy nem tudta eltartani. Hét közben állami gondozott volt, de hétvégére mindig hazautazott.

     

    Senki nem reagált erre a közbevetésre.

     

  • Nagyon finom ez a hal – törte meg a kínos csendet Dénes – ilyet máskor is szívesen megennék.

  • Lehet róla szó öcsém – kapott a témaváltáson az öreg – csak hozzad a halat. A Feri barátomnál ugyan megrendelhetem, de nála nagyon bizonytalan a fogás. Igaz, azt ígérte, hogy nekem bármikor hoz. Ha másképp nem, kiveszi otthon a fagyasztóból.

  • Tehát maga felvidéki – fordult Gabi Juliska felé – Hallom is a beszédén, de azt hittem „sálgótárjóni”. Egyértelműen palócos a tájszólása.

  • Pontosabban szlovák. Pici gyerek korom óta beszélek magyarul, de nem ez az anyanyelvem.

  • Hol találkoztak?

  • Mondjuk úgy – szólt közbe Jani bá', hogy Léván voltam katona, ott ismerkedtünk meg. Azt a részét talán egy más alkalommal. Két évvel később amikor tönkrement a házasságom, elmentem érte, csak nem jött. Feleségül igen, de Magyarországra nem akart. Sok munkámba került, hogy mégis átköltözzön. Mint már említettük, a lányunk vissza is ment.

  • Akkor Bátyám maga is perfekt szlovák, ha négy évig ott élt.

  • Eladni nem tudnának, de a perfekttől elég messze vagyok még. A munkatársak mind tudtak magyarul, s velem úgy beszéltek többnyire.

  • Mit dolgozott?

  • Autószerelő volt – szólt közbe Dénes, hogy tájékozottságát csillogtassa a fia előtt.

  • Én inkább gépésznek mondanám magam. Legalábbis az voltam. Dolgoztam ugyan egy rövid ideig autószerelőnél, de nem szerettem ott lenni. A Juliska nagybátyja visszahívott a jéerdébe...vagyis a téeszbe. Ott jó volt a társaság.

  • Vissza?

  • Nem érdekes – legyintett Jani bácsi, majd töltött egy pohár bort.

     

    Ennyiben maradtak. Érdekesnek ugyan érdekes, de nem volt kedve elmesélni, hiszen akkor ott kellett volna elkezdeni az egészet, hogy 1968 augusztus 21-én a Magyar Néphadsereg bevonult Csehszlovákiába. Ez a fiatalember talán magáról az eseményről se hallott, hiszen az apja is még csak akkoriban született. Ha a családot nem érintette a bevonulás, aligha hallott róla. Nem volt most kedve történelemórához.

 

Köszörülni a csorbát

Jani bácsi meséi 11.
  • Volna kedved maradni Johan? - kérdezte Stefan Zurinda, aki olyan kisfőnök féle volt a műhelyben, miután végzett a Skodával.

Volt kedve. Hogyne lett volna? A többi katona cukorrépát ásott kinn a földeken, ami sokkal jobb volt, mint a táborban tétlenkedni, de itt azzal foglalkozhat, amit szeret. Tévedés azt hinni, hogy egyik vas olyan, mint a másik. A csapágy ugyan csapágy, akármibe kell beszerelni, de mégis izgalmas dolog idegen konstrukciót szerelni. Márpedig egyáltalán nem nevezhető a kolhoz gépparkja unalmasnak, egyhangúnak. Szó nem volt flottáról, mindenféle gép akadt itt, amit be lehetett szerezni. A csehek már a monarchiában is az iparukkal tűntek ki, s ez azóta se változott. Alkalmaztak olyan egyedi megoldásokat a járműveiken, ami ugyancsak eltért a megszokottól. Jók voltak a nehéz teherautókban, műszaki érdeklődésű ember el tudott gyönyörködni a Tatra vontatókban, a Škoda teherautókban. Furcsamód, még a Praga műhelykocsikat is három tengelyre építették, vagyis szükségtelenül nehézre. Könnyű teherautójuk viszont nem volt. Roburt sózott nyakukba a KGST, ami nálunk se volt ismeretlen, pedig itt volt az elnyűhetetlen Csepel. Ez nekik is jó lett volna, de a fejesek nem így gondolták. Lényeg, hogy Jahn Joachim, a megszálló csapatok tartalékos őrmestere örömmel fogadta a felkínált lehetőséget.

Felfigyelt a telep végébe kidobott kis Tatra 805-re, amit nagyon szívesen rendbe rakott volna, de Zurinda szerint kár erről álmodozni. Az elnök személyesen szerezte a katonaságtól, de már akkor is üzemképtelen volt. Műszaki mentőnek gondolta, de túl kicsi az eredetileg híradós fülke. Sokkal praktikusabb a Praga, ami egy mobil műhely. Akár kinn a határban felújítható vele egy gép. Ha mégsem, akkor pedig elég erős, hogy behúzza a telepre. Ennek a műhelykocsinak éppen a „kisfőnök” volt a gazdája. Ő nem is állt be komolyabb munkákba, inkább csak jött, ment, intézkedett. A többi szerelő szerint nem is való másra a Stefan.

  • Na, akkor gyere velem Johan! Bemegyünk az elnökhöz, mondjuk neki, hogy beszéljen a parancsnokoddal – veregette meg Zurinda a hátát, de közben tolt is rajta egy kicsit, hogy kénytelen legyen elindulni, ha nem akar orra bukni.

 

A 603-as Tatra ott állt az iroda előtt, ami annak a jele, hogy benn van az elnök. Ezt meg is erősítette az ajtóban álldogáló irodista lányokkal röhögcsélő sofőr. Johan ugyan nem értette mit beszélnek, de kilogikázta a testbeszédből, hogy ez lehetett a beszédtéma a két férfi között. Aztán a folyosón erős szívdobogást kapott, amikor szembejött velük egy enyhén bozontos frizurájú tünemény. Júlia Gyevátot ismerte fel benne. Eddig fel se tűnt neki, hogy ennyire szép ez a lány. Eddig inkább az anyja után csorgott a nyála. Köszöntésre nyitotta a száját, de aztán az ámulattól úgy is maradt, mert Zurinda meglepő közvetlenséggel köszöntötte a lányt. Nem értette ugyan mit beszélnek, de azt látta, hogy átkarolja. Egy pillanatra arra gondolt, hogy az udvarlója, de mérlegelvén a dolgot, túl korosnak gondolta ehhez Stefánt.

  • Szervusz Johan – szólt hátra a katonának, a vállát ölelő kéz fölött – Jössz vasárnap?

  • Nocsak! - lepődött meg Zurinda – Nektek randitok van?

A lány valamit válaszolt rá, de ez sem igenre, se pedig nemleges válaszra nem utalt.

  • Azt kérdeztem – magyarázta – hogy talán kifogása van ellene?

  • Lehetne? - kérdezte Johan

  • Nem.

  • Akkor jó.

  • Stefán a bátyám. Anyunak a fivére.

 

Na, akkor így rendben van a dolog. Eddig nem izgatta ez a lány, de most, hogy látta egy másik férfi ölelésében, elfogta a féltékenység...vagy inkább az irigység lenne a helyes kifejezés.

 

Az elnök azon kevés szlovák egyike volt, aki nem tudott, legalábbis nem beszélt magyarul. Tudta ugyan Johan, hogy miről beszélnek, de nem értette mit. Az elnök támogatta Zurinda ötletét, aki tolmácsolta ezt, s azt is, hogy rögtön telefonál is a parancsnoknak. Közben egy Johan számára idegen ember dugta be a fejét az ajtón, s látva, hogy a főnök telefonál, lehető legnagyobb csendben jött be. Valamit sutyorogtak Zurindával. Amikor az elnök végzett, érdeklődve fordult a jövevény felé. Nyilván valami gondja akadt, azért jött. A három szlovák alaposan átbeszélte ezt a valamit, s az elnök csak ezután fordult a magyar katona felé. Továbbra is minden szót szlovákul. Amikor végigmondta amit akart, mosolyogva kezet nyújtott. Zurinda annyival letudta a tolmácsolást, hogy „rendben van”.

  • Akár ki is jöhetsz most velem a határba!

  • A határba? Minek?

  • Ennek a komának – intett az idegen felé csak a fejével – bedöglött a gépe.

  • Jól van, mehetünk!

 

Ahogy gyalogoltak vissza a műhely felé, Johan alaposan végigmérte Zurindát. Látta már néhányszor az elmúlt napokban, de most olyan szempontból figyelte, mint gavallért, aki a lányoknak teszi a szépet. Köztudott dolog, hogy a titkos fiatal szeretőket a házas emberek unokahúguknak mondják a környezetük felé. Júlia azt mondta az imént, hogy a bátyja, de talán nem is igaz. Noha ő előtte nincs oka tagadni, ha ez a kapcsolat más lenne. Inkább még az lenne természetes, ha dicsekedne vele, hátha kiváltaná ebben a jóvágású katonában a féltékenységet, az irigységet...mint ahogy ki is váltotta. Johan próbálta női szemmel látni ezt a középkorú férfit. Ha valóban Helenának a fivére, akkor negyven körüli lehet. Ha fivér, az nem szükségszerűen idősebb fiú testvér, de ez esetben annak kell lennie, hiszen inkább látta öregedőnek ezt a gépészt, mint fiatalnak. Korban semmiképp nem illik ehhez a fiatal lányhoz. Megesik ugyan, hogy buknak az idősebb férfiakra, de ahhoz kell valami komoly ok. Vagy tehetős, befolyásos, vagy pedig a sármja ellenállhatatlan. Ez esetben egyik sem áll fenn. Egyáltalán nem vonzó jelenség. Inkább olyan lompos, ágrólszakadt kinézete van az állandóan viselt barna munkaköpenyében, meg a legnagyobb melegben is viselt svájcisapkában. A járása se mondható elegánsnak. Olyan csoszogós. Folyton belebotlik a legkisebb egyenetlenségbe is. Magyarul elég szegényes a szókincse, az akcentusa miatt erősen kell rá figyelni, de ettől még nem kizárt, hogy szlovákul jó dumája van. Aztán mindezt összegezve el is mosolyogja magát a képtelen feltételezésen. Méghogy a Júlia udvarlója! Röhej.

  • Mit mosolyogsz Johan?

  • Csak ezt a képtelen helyzetet nevetem. Három hónapja még nem gondoltam volna, hogy Csehszlovákiában leszek gépszerelő. Igaz, azt se, hogy egyáltalán itt leszek. Főleg, hogy tankkal jövök. Azért örülök, hogy így alakult.

  • Annak örülsz, hogy bevonultatok?

  • Dehogy. Arra mondom, hogy akár harc is lehetett volna, most meg már dolgozunk nektek.

  • Prágában nem nyugszanak a kedélyek. Kedélyek...jó ez a szó?

  • Tökéletes. Ezzel a batárral megyünk? - intett a műhelykocsi felé.

  • Mi az batár? Ezzel az autóval.

  • Erre gondoltam. Beférünk ebbe a pici fülkébe ketten?

  • Miért ne? Na, másszál fel!

  • Nem egyszerű – állapította meg magában.

Már az ajtó is visszafelé nyílik. A Csepellel ellentétben nincs széles lépcső az ajtó alatt, csak egy kicsi hágcsóvas a kerék mögött, ajánlott erősen belekapaszkodni az ablakkereten lévő kapaszkodóba. A fülke tényleg nem valami tágas, az ülés kényelmetlen, a padló magasan van, még neki is nyakában a lába, hogyan ülne ebben egy 180 fölötti ember? Mint majom a köszörűn – válaszolta meg a magában feltett kérdést immár hangosan. Zurinda csodálkozva nézett rá, nem értette mi van a majommal.

  • Jól ülsz? Indulhatunk?

Nem ült jól, de felesleges szóvá tenni. Ezen a komforton nem lehet javítani. Bólintott. Beindult a hathengeres léghűtésű motor, valami eszméletlen süvítéssel. Még egy harckocsizó számára is zavaróan nagy volt a zaj. Két dolog jutott Johannak eszébe. Az, hogy ezen az utazáson aligha fognak beszélgetni, hiszen nincs belső beszélő mint a tankban, a másik meg az, hogy egy Csepelt beindítanak reggel, és csak a műszak végén állítják le. Senkit nem zavar az egész napos kerregése ha megy, akár ha várakozik. Ezeknek a tótoknak minden gépük ilyen hangos. A nagy Tatra-k is úgy fütyülnek, mint egy repülőgép turbina. Úgy mondják vezetni is nehéz, viszont bárhol elmegy, és bármit elvisz.

 

Este a répaásókkal bement a telepre a Csepel, és Jahn őrmestert is felvette. Így volt ez eddig is, amíg a maszekmunkát végezte. A táborban magához kérette a parancsnok, hogy élő szóban is engedélyezze a műhely munkát.

  • Meddig maradunk még alezredes elvtárs?

  • Ne rendezkedjen be hosszú időre! Néhány helyőrségünk már meg is szűnt, hamarosan mi is megkapjuk sátorbontásra a parancsot. Éppen azon gondolkoztam, hogy lassan fel kell készíteni a tankjainkat az útra. Talán hasznosabb lenne magát is a technikásokhoz irányítani. Viszont ha a szlovákok kérték, nem tagadhattam meg a kérésüket. Igyekeznünk kell a kedvükbe járni, hátha kevésbé neheztelnek ránk a bevonulásért. Mert, hogy nem tett jót a két nép viszonyának, az egyszer biztos. Maga hogy érzékeli ezt? Mégis ott van köztük. Akikkel én találkozok, nem őszinték. Beszélgettem magáról a századpékájával. Azt mondja, hogy családhoz jár vasárnaponként. Igaz?

  • Igen, így van.

  • Hogy került oda? Nő van a dologban?

  • Na de ales elvtárs! Én házas ember vagyok.

  • Ezt én is tudom, megnéztem a papírjait. Még azt is tudom, hogy hol dolgozik a felesége, de maga még harminc sincs, és lassan három hónapja bevonult.

  • Bevallom, nehéz is ez. Bár voltam egyszer eltávozáson.

  • Ja, igen. Emlékszem. Hosszabbítást is kellett adnom. Maga nem egy átlagos katona. Vannak kapcsolatai. Most már úgy látom itt is. De ha már így alakult, igyekezzen jó benyomást kelteni a lakosságban! Köszörüljük a csorbát, amennyire lehetséges!

 

Az éjszaka közepén felébredt, és nem tudott vissza aludni. A köszörülésen járt az agya. Nincs ellenére, de mégis mit kellene tennie? Nem lenne kifogása a benyomás ellen, akár Helenába, akár Júliába kell tennie. A hűséges férj el is szégyellte magát, de aztán helyrerakta a dolgot. Fantáziálni nem bűn. Mosolyra húzta a száját, amikor arra gondolt, mit szólna Margó, ha aktus közben a vágyott nő nevét mondaná. Azt persze még el kell döntenie ki legyen az. Most még inkább vonzódott a mama felé, de ha komolyra fordulna a dolog – persze csak elméletben – inkább a 18 éves hajadon lenne reálisabb cél. Nem tudja mennyire jó, vagy rossz Helena és Stefán kapcsolata, de nem is érdekli. A korkülönbség mindkét irányban elég nagy. Talán mégis a fiatalt kellene választania, hiszen a saját felesége is idősebb, ha nem is sokkal. Ezek a gondolatok csupán az álmatlanság miatt törtek rá. Nem tervezi a házasságát felbontani, noha van olyan érzése, hogy Margó nem hűséges hozzá. Nem tudja mitől van ez, hiszen semmi nem igazolja. Egyszerűen csak egy megérzés. Viszont nem szeretné, Pistit elvált szülők gyermekévé tenni. Ne kelljen a gyereknek választani közülük, hiszen mindkettőjükhöz ragaszkodik, ők így együtt egy család.

 

Mégis elalhatott, mert egyszer csak hirtelen reggel lett. Reggeli után előálltak a teherautók, s az önkéntesek indultak dolgozni. Vezér is köztük volt. A kolhoz telepéig egymás mellett ültek a padon.

  • Te péká! Nem mehetnék inkább én is veled gépet szerelni?

  • Szeretnéd?

  • Aha. Mit gondolsz, miért kérdem?

  • Nem szeretsz répát ásni?

  • Nem való nekem a paraszti munka. Attól persze jobban megy az idő, mintha a táborban unatkoznék, de inkább olajos lennék, mint sáros.

  • Meglátom mit tehetek, de túl sok reményt ne fűzz hozzá! Egyébként se leszünk már sokáig. Azt mondta a főnök, vannak akik már hazamentek, mi se maradunk sokáig. Vége a háborúnak, mi már nem kellünk. Az oroszok elérték a céljukat, benn maradhatnak az országban. A hadgyakorlat után se akartak már kimenni, mindenféle kifogással indokolták a maradásukat. A csehek felajánlották, hogy segítik a csapatok kivonását, de aztán ez lett a vége. Többen vannak, mint akik nálunk vannak ideiglenesen.

  • Ezt is az ales mondta?

  • Dehogy. Beszélgetek a tótokkal a jéerdében.

  • Hol?

  • A kolhozban. Ők így nevezik a szövetkezetet.

  • Elég hülye neve van.

  • Az. Bár a téesznek sincs több értelme, csak mi azt szoktuk meg. Na, de pont egy katonának magyarázom a rövidítéseket?

  • Igazad van péká

  • Na, itt is a példa. Mit ért ebből egy civil? Milyen szó az a péká?

  • A lényeg, hogy ne éljem bele magam túlságosan, hogy magaddal viszel.

  • Vasárnap Gyevátékhoz együtt megyünk. Nem?

  • Szívesebben kószálnék Évával kettesben.

  • A két dolog nem zárja ki egymást. Ebéd után mondja – ha akarja – hogy elmentek sétálni egyet. Kettesben lehettek, nem fogják megtiltani. Én majd elsörözgetek az apjával addig.

  • Meg sóvárgó pillantásokat vethetsz a mamára! Jó fej vagy péká.

  • Tudom. Na, én meg is érkeztem. Hát akkor jó répaásást! Este találkozunk.

 

Csak néhány percig tartott az egyedül gyaloglás a bekötőúton a műhelyig, de elég volt arra, hogy előjöjjenek megint az éjszakai gondolatok. Nem volt nehéz előhozni, hiszen Vezérrel is ezt a témát beszélték, ha nem is jött elő a saját vágyaival. Akaratlanul Júliát látta maga előtt a bozontos sötétszőkeségével, a keskeny arcával, érzéki szájával s a kissé talán kelleténél nagyobbacska orrával. Karcsú alakjával, öklömnyi melleivel, gömbölyded formás fenekével, tökéletes vádlijaival, vékony bokájával. A karcsúságból kicsit talán sok is, hisz úgy véli, félne megfogni a derekát, nehogy a nagy durva férfikéz kárt tegyen benne. Na de milyen legyen egy 18 éves lány? Neki ismeri az anyját, nagy eséllyel hasonló lesz húsz év múlva, az a forma pedig közel áll a tökéleteshez.

  • Dobré ránó! - köszön be a műhelybe – Megjöttem. Mit kell ma szétszerelni?

  • Áhoj! Szétszedni mi is szét tudunk bármit – nevetett Zurinda – inkább összerakni segíts! Ennek a Zetornak ma már ki kellene menni innét.

A legidősebb szerelő valami bántót mondhatott, mert a kisfőnök nagyon indulatosan reagált. Johan nem értette, de később rákérdezett, s helytálló volt a megérzése, hogy Zurinda szakmai önérzetét sértette meg. Lényeg, hogy össze kell rakni a gépet. Nem egy nagy kihívás. Főleg, hogy van irányító a munkához. Ha elhúzódna, az se az ő gondja, hiszen ha jön a többi katona a határból, őt is felszedik. A túlóra őrá nem vonatkozik. Nem is ezen járt az esze, hanem azon, hogy látni szeretné Júliát. Nem is értette, mitől tört rá ilyen erősen ez a vágy. Később sikerült megfeledkeznie erről, mert mielőtt még a Zetor összerakásába belemerült volna, megjelent az elnök sofőrje, aki rövid beszélgetés után be is állt az elnöki Tatra 603-assal karbantartásra. A traktorokhoz, és azok adaptereihez, ekékhez, pótkocsikhoz szokott szerelőknek különlegesség számba ment, egy személykocsi, így mind odatódultak köré. A műhelyfőnöknek kellett erélyesen fellépni, hogy visszatérjenek addigi munkájukhoz. Csak az öreg maradhatott ott, aki Zurindát megsértette, meg egy fiatal fiú, aki gyakorlatilag csak a szerszámokat adogatta a mester kezébe.

  • Te Stefán! - szólt Johan miközben egymással szemben húzogatták a hengerfej csavarjait a Zetor motorján – Mi baja van a 805-ös Tatrának ott az udvar végében?

  • Arra gondolsz, amit műhelykocsinak szereztek a katonaságtól?

  • Arra hát. Miért? Van másik is?

  • Dehogy, nincs másik. Mit akarsz vele?

  • Mit akarok vele? Jó lenne nekem otthon.

  • Ugyan mit kezdenél vele? Minek lenne neked?

  • Aminek idehozták. Műhelykocsinak. Egyszemélyes vállalkozás lennék, járnám az országot, és javítanám a rossz gépeket.

  • Azt nálatok lehet?

  • Nem.

 

Ezzel le is zárult a fantáziálás, hiszen ha nem lehet, akkor nem lehet. Minek róla beszélni? Ebben a rendszerben nem támogatják a magánszemélyek kezdeményezését. Nem azért harcoltak annyit az elvtársak a kollektivizálással. Nem lehet senkinek magántulajdona! Lehet saját ház, autó, üdülő, de mindenből csak egy. Ez is magántulajdon valójában, de nem ez a hivatalos megnevezése, mert ez személyi tulajdon. Magánszemélynek nem lehet termelőeszköz sem a kezében, a teherautó pedig annak számít. Ki lehet forgatni a szavakat, mert egy műhelykocsi nem termel, hanem aki használja az valójában szolgáltat, mint...mint mondjuk a fodrász, vagy a mosoda. Vagy találóbb hasonlat a vándor köszörűs. Na de mit is akar magánkodni, amikor ott van neki a jó munkahelye, ahol csak arra van gondja, hogy menjenek a gépek, amiket a keze alá adnak javítani? Hónap végén tartja a markát, megkapja a fizetését, ami lehetne több, de meg tud belőle élni. A munkatársakat ugyan nem válogathatja meg, mint ahogy a főnökét se, ha az anyagbeszerző nem elég rátermett, akkor néha napokig áll a munka, de ezt is meg lehet szokni. A fizetést akkor is megkapja. Mint ahogy erre a három hónapra is kifizeti a vállalat, amikor katonáskodik. Ha tegyük fel úri szabó lenne, vagy maszek cukrász, akkor éhen is halhatna a család. Ha lebetegedne, fizethetne az orvosnak, feltéve ha lenne miből. Vagyis ne álmodozzon inkább arról, hogy vándorköszörűs legyen! Az autó viszont ettől függetlenül is izgatta. Ritkán láthat hasonlóan kedvére való járművet. A KPM-nek vannak hasonló gépei, de azok nyugatiak. Mercedes-Unimog, meg Steyer-Puch. Ez pedig mégis szocialista gyártmány. Könnyebben, ráadásul olcsóbban be lehetne szerezni. Már abban az esetben, ha nem saját számára akarná. Talán a Tsz-nek lehetne megvenni, ahol az apósa a párttitkár. Átmehetne oda dolgozni, aztán már majdnem megvalósulna az álma. Annyi különbséggel, hogy ott se lehetne a maga ura.

  • Te Stefán!

  • Mi van már megint?

  • Megint? Ma még alig szóltunk egymáshoz. Annyit se szólsz, hogy adjam oda a nyomatékkulcsot, csak kiveszed a kezemből. Valami bajod van?

  • Nincs semmi bajom – zárta le kurtán, de mintha még mondani akart volna valamit. Johan várt erre a valamire, így nem is szólt semmit - Ez a vén szaros idegesített fel korán reggel – intett a 603-as farába bebújó öreg mester felé – És látod, most is ő kapta a jobb munkát.

  • Ne idegesítsd fel magad! Összedobjuk együtt ezt a gépet, ebéd után ki is lehet próbálni!

  • Jaj, az ebéd!

  • Mi van vele?

  • Te mit ebédelsz? Erre nem is figyeltem az elmúlt napokban.

  • Hoztam konzervet.

  • Akkor rendben is volt, de most nekünk dolgozol. Megyek is azonnal a konyhára, hogy rád is számítsanak. Addig bekötheted az üzemanyagrendszert! Ja! Mit akartál mondani az előbb? - kérdezte, miközben már a kezét törölgette.

  • Mi baja a 805-ösnek?

  • Ezt már kérdezted.

  • Tudom, de nem válaszoltál

  • A motorja javíthatatlan. Ki kellene cserélni, de ezeket a gépeket kizárólag a katonaságnak gyártják, nem lehet hozzájutni.

  • És abban mi van? - mutatott a személykocsi felé, villáskulccsal a kezében.

  • Kétezerötszázas léghűtéses V-8-as. Te Johan, hogy neked mekkora eszed van! Szerzünk bele motort, hiszen a személykocsit ugyanaz hajtja. De előbb intézek neked ebédet.

Ezzel ott is hagyta újdonsült kollégáját. Az elnöki „hintón” babráló öreg szakinak azonnal feltűnt Zurinda távozása. Oda is kiáltott valamit Johannak szlovákul.

  • Nerozumiem po szlovenszki! - reagált rá.

  • Várható volt, hogy magadra maradsz a munkával. Zurinda mindig ezt csinálja.

  • Ebédet intéz nekem

  • Ahhoz ért csak, hogy intézkedik. Bármibe belefogunk közösen, mindig lelép, mert neki sürgősen intézni kell valamit. Oda adjam segíteni a fiút? Én elboldogulok magam is.

  • Biztosan visszajön Stefán hamarosan

  • Ne vegyél rá mérget! Küldöm a fiút.

  • Tud magyarul?

  • Bizonyára. Az apja is magyar, meg az anyja is.

 

A fiú már ment is, nem nagyon kérette magát. Számára különleges dolog volt, hogy egy magyar katonával együtt szerelhet. Az nem jelentett nagy izgalmat, hogy magyarul kell társalogni, hiszen odahaza is magyarul beszélnek, de mégis egy külföldi katona a társa, ráadásul egy eléggé szokatlan politikai helyzet hozta össze őket. Ő maga nem is járt még Magyarországon, biztosan sok érdekes információhoz jut a közös munka kapcsán. Aztán mégis inkább szolgáltatta az információt, mert Johan kérdezett először...meg másodszor is.

  • Hány éves vagy fiú?

  • Tizenhét.

  • Még inkább iskolába kellene járnod!

  • Járok is. Autószerelőnek tanulok, és itt vagyok gyakorlaton. Te meg katonának tanultál odahaza?

  • Dehogy. Nem vagyok hivatásos, csak behívtak gyakorlatra mint tartalékost, aztán ide kerültem. Magam is szerelő vagyok. Főleg hajókat szerelek odahaza.

  • Hajózol is?

  • Megesik – válaszolt röviden, miközben próbálta a csöveket helyükre rakni.

  • Az nekem is tetszene. Mondjuk a tengeren. Itt viszont csak patak van, az se nagy.

  • Az az igazi kihívás – nevetett Johan – a tengeren mindegy merre megy, ott van hely bőven. Adj valami edényt, mert folyik a gázolaj!

A fiú értetlenül nézett, így hozzá kellett fűzni némi magyarázatot.

  • Vittem fel hajót a Sió csatornán. Tudod hol van az?

  • Nem igazán.

  • Vagyis nem. A Balaton van összekötve a Dunával. Ott lehet valamelyest szabályozni a tó szintjét. Az is egy patak, de magas gát kíséri, fel lehet duzzasztani. Olyankor hajózható. Láncot kötnek a hajó után, ami csúszik a meder alján, s ezzel teszik kormányozhatóvá. Máskülönben a fara a kanyarokban nekiütődne a partnak. A tengeren nincs ilyen gond. De azért én is szívesen megnézném azt a nagy vizet. Kérdeznék valamit.

  • Csak tessék!

  • Tudom, Léva nem egy kis falu, de azért hátha...Bár azt se kérdeztem, odavalósi vagy-e. Járhatsz ide vidékről is.

  • Mi a kérdés?

  • Ismered Gyevátékat?

  • Többet is, de bizonyára arra gondolsz, akinek a kocsiját csináltad.

  • Igen, arra.

  • Stefán bácsira, vagy inkább Júliára? - mosolygott ravaszkásan a fiú.

  • Szóval ismered őket.

  • Évával együtt jártunk iskolába, de azóta ritkán találkozunk. Júlia itt dolgozik az irodán, de ezt biztosan tudod magad is.

  • Van komoly udvarlója? - csúszott ki száján a kérdés szinte akaratlanul. Nyelt is akkorát, hogy hallatszott.

  • Téged nem vár otthon senki?

  • De igen. Vedd úgy, hogy nem kérdeztem semmit!

  • De kérdeztél, én meg válaszolok. Nem leszel tőle okosabb, mert nem tudom van-e udvarlója. Én nem tudok róla, hogy lenne. Kérdezd meg Zurinda bácsit!

  • Nem hiszem, hogy a nagybátyjának az orrára kötné.

  • Mit csinálna az orrával?

  • Szerintem ő se tudja. Én se régen voltam még legény, emlékszem, mennyire avattuk be a felnőtteket. Semennyire.

  • Komoly udvarlót kérdeztél. A komoly azt jelenti, hogy már a felnőttek is tudnak róla. A szülők, a rokonok. De mondok ettől jobbat. Legbiztosabban maga Júlia tudja erre a választ. Kérdezd őt.

 

Ezzel lezárták a témát. A továbbiakban a munkára koncentráltak. Johan nem érezte ugyan feladatának, de igyekezett úgy dolgozni, hogy a fiú is értse mit csinálnak éppen. Oktatási célra sokkal jobban megfelelt a traktor, mint egy autó, aminek szerkezete a karosszéria alá van rejtve. Itt viszont még egy laikus is nyomon követhette a szerkezet működését. A fiú is örömmel fogadta, hogy komolyan veszik. Nem csak az olajsarat takaríttatják vele, mint máskor volt szokás a műhelyben.

 

Zurinda biztosan egyéb dolgokat is elintézett amíg távol volt, vagy ő maga főzte meg Johan ebédjét, legalábbis lett volna rá ideje. Megbeszélték, hol állnak az összerakással, de már ebéd előtt nem olajozta össze a kezét. Úgy gondolta, délutánra kér még egy embert a főnöktől, s akkor biztosan elkészülnek estig. Ahhoz nem volt egy szava se, hogy a gyereket odaküldte az öreg szaki, egyszerűn tudomásul vette, hogy így hárman alkotják a Zetoros brigádot. Együtt indultak ebédelni is.

 

Az ebédlő az irodákkal volt egy épületben, így megeshet, hogy Júliával is összefutnak. Ezt ugyan nem tette szóvá Johan, de erősen reménykedett benne. Zurinda viszont nem hagyta a véletlenre, hanem két kollégáját előre küldte, hogy foglaljanak le egy asztalt, maga pedig elment a húgáért. Nem volt ez szokása, csak most lett ilyen családszerető, amióta a magyar katona itt van. Nem tudni mi járt a fejében, de Johan örült ennek a lépésének. Valójában azzal se volt tisztában, hogy neki mi jár a fejében, hiszen már két vasárnapot is náluk töltött, de eddig nem jött izgalomba a lánytól. Végigmérte ugyan, mint minden fiatal nő esetében tette akaratlanul, de nem fordított rá különösebb figyelmet. Talán túl sok volt az egyéb benyomás ami hatott rá. Most viszont le se tudta venni róla a szemét itt az üzemi étkezdében, ahol egy asztalhoz ültek.

 

Csak most gondolta végig a családi ebédeket. Főleg a papával söröztek és diskuráltak, s közben a mamán legeltette a szemét. Vezér, meg Éva elvoltak egymással, de Júlia valahogy nem volt képben. Az ételt Helena tette eléjük – meg is akadt tekintete minduntalan a dekoltázsán amint az asztal fölé hajolt. Júlia volt a konyhában az előkészítő. Csak rövid időre ült le közéjük, de azon is erősen kell gondolkodni, hogy hová. Valahogy kikerült a látómezejéből. A beszélgetésbe se nagyon fojt bele. Inkább Pepicsek van előtte, aki mindenbe belekotyogott. Itt a jéerdében nem vonta el figyelmét a család. Csak itt tudatosult benne, hogy tetszik neki ez a lány. Júlia tisztában volt azzal, hogy őt várja Magyarországon a családja, így egyáltalán nem kacérkodott vele, inkább próbált észrevétlen maradni. Ez majdnem sikerült is neki, de csak ezidáig. Ebéd közben kellemesen elbeszélgettek úgy, hogy a másik két jelenlévőről alig vettek tudomást. Ők is bekapcsolódtak ugyan a beszélgetésbe, de Johan és Júlia egymásra figyeltek csak. Később próbálta visszaidézni miről társalogtak, de semmi nem jutott eszébe. Csak az, hogy sietett az evéssel, mert mindig akkor akart valamit nagyon mondani, amikor leginkább tele volt a szája. Néztek egymás arcába közvetlen közelről, mosolyogtak egymásra és beszéltek teljesen mindegy, hogy miről. Kellemes, bizsergető érzés volt ez a beszélgetés. Johant valami megmagyarázhatatlan boldogság öntötte el ettől. Érezte, hogy a lányt is felvillanyozza ez az együttlét. Sokszor felidézte magában még évekkel később is azt a felháborodott tekintetet, amikor a kolléganő szólította meg Júliát, hogy megy-e velük rágyújtani.

 

Következő nap alig várta az ebédidőt, amikor már ő maga kereste a lányt. Ekkor kettesben is beszélgettek. Úgy, hogy senki nem zavarta őket. Júliát kissé zavarta, hogy munkatársai cukkolják azzal, hogy belezúgott a magyar katonába, aki ráadásul házas ember. Ezt nem kellett volna feltétlen tudniuk, de kikotyogta, amikor kérdezték tőle. Mindketten türelmetlenül várták a vasárnapot, amikor övék lesz az egész délután. Aztán mégse lett olyan boldog az a találkozás, hiszen az ezred megkapta időközben a kivonulási parancsot. Úgy váltak el, hogy soha nem találkoznak többé. Viszont érdekes, hogy az ebéd illatát még majd' ötven év után is érzi.

 

- Gyere papa, kész az ebéd! – érintette meg Jahn Joachim vállát Juliska – Nagyon elméláztál itt egymagadban.

 

 

Fenn a hegyen

Jani bácsi meséi 10.

 

Kitavaszodott. Elmúlt a Húsvét, kizöldült a természet. Fűnyírók zaja töri meg a szombat reggel csendjét. Beszélik, hogy önkormányzati rendelet tiltja, de kinn a hegyen nem számít, itt nem zavarja sem a üdülő vendégeket, sem a lakókat, hisz kevesen laknak itt a zártkerti övezetben. Ők pedig nem háborognak, hiszen nekik is nyírni kell a füvet, s az is épp ilyen zajos. A tűzgyújtási tilalom se nagyon számít. Elviszi a tavaszi szél azt a kis füstöt. Kora reggel egyenletesen zöld a pázsit, de amikor kisüt a nap, kinyílik a pimpóka, amit reménytelen dolog eltüntetni, hisz ha este levágják, reggel már virít. Majd elmúlik a szezonja. Egyébként se csúnya

látvány. Aki elkésett a fák metszésével, most már hagyja a fenébe, hisz roskadozik a meggy, a körte a virágoktól. A diófát – amit egyébként nem szokás metszeni – egyenesen tilos már ilyenkor vágni, hisz hajlamos arra, hogy „elvérezzen”.

 

Jahn Joachim a teraszon ülve sütteti az arcát a reggeli napfénnyel, figyeli a madarakat. A pintyet, a zöldikét, meg a számára is ismeretlen egyéb verébalkatúakat, amint alig észrevehetően szorgoskodnak az ágak között. Nézi a kerítésen, a tetőgerincen sürgő-forgó gúnár galambokat, amint igyekeznek a tojókra kedvező benyomást tenni. Azok pedig folyton elmennek előlük. Néha csak odébb futnak, máskor a háta mögé röppennek, amikor nincs hová odébb menni, elrepülnek. A gúnár úgyszintén, de aztán nem követi, hanem tesz egy nagy kört ellenkező irányba, feltételezhetően bosszankodva közben. Hiába kérem! Nehéz a férfiak sorsa, még ha elvadult házigalamb is az a „férfi”.

 

A szürke BMW lépésben halad a murvás úton. Nem a felverődő kavicsok miatt óvatoskodik, hanem azért, mert bizonytalan a célpont. Itt kell lenni valahol a Jani bácsi házának, de nem járt még itt eddig Ferkó. Félő, hogy az alapos telefonos tájékoztatás ellenére elvéti a házszámot. Aztán mégis ismerős lesz a drótkapu, a mészkőből rakott garázsfal, tetején a lécezett korlát, a mélyen lehúzott cseréptető, amin alig bújik át a kemence kéménye, a támfal fölött a kerekes kút, mögötte a szőlősorok. Csakis ez lehet az, amit keresnek. Egészen biztos, hiszen a piros Lupo is ott áll a garázs előtt. Ferkó kiszáll, szándéka szerint becsenget, de nincs gomb amit megnyomjon. Marad tehát a hangos jó napot, meg a hahózás.

  • Csókolom Juliska néni! Csak idetaláltunk.

Juliska szélesre tárja a kaput, majd erősen figyeli a sötétített ablakot, mert ott még lennie kell valakinek, ha ez a fiatalember többes számba mondta az idetalálást.

Feri bá' is kikászálódik a kocsiból, miután maga is úgy találta, hogy jó helyen érdeklődnek.

  • Csókolom. Itthon van a Jani bácsi? - kérdezte teljesen feleslegesen, hiszen a telefonban ő maga adta az útmutatást. Mondta, hogy várja őket.

  • Itthon, persze. Kinn heverészik a teraszon, de már említette, hogy éhes. Készítem is mindjárt a tüzet.

  • Maga készíti? - csodálkozott – Nincs jól az öreg?

  • De. Amennyire lehet. Nem teljesen jött rendbe. Változó az állapota. Néha egész jól jár, máskor meg nehezen lép, lóg a bal válla, figyelni kell nagyon a beszédét is, mert rosszul artikulál. Azt mondta az orvos, hogy amit a stroke után fél év alatt javulni képes, az marad a végleges állapot. Mostanában telik le a fél év. Na, de hálásak lehetünk a sorsnak, hogy ennyire is helyrejött. Ebben a korban már ne várjon az ember csodát. Autót vezetni nem engedem, de a fűnyíró traktorra csak felül. Mondta, hogy azzal megy majd cseresznyét szedni, mert ő ugyan nem gyalogol fel a telek végébe.

 

A két Ferenc megkerülve a garázs előtti támfalat, felkapaszkodott a meredélyen, ahol az az emlékezetes kocsi elfordítás történt egykor. Míg feljutottak a teraszig, volt alkalom körülnézni. Nagyon rendben volt a környezet, éppen ezért tűnt fel, a szőlősor előtt hagyott nagy kupac venyige. Feri bá' nem is állta meg szó nélkül. Még köszönés előtt szóvá tette, hogy azt meg miért nem tüzelte el? Jó lett volna a kemencébe.

  • Nektek is jó reggelt! Azért komám, mert éppen belefészkelt a fekete rigó. Az ilyenekre is figyelni kell egy természetszerető embernek!

  • Nahát, te ilyen természetvédő vagy?

  • Ilyen. Szándékosan soha nem ártottam semminek. Ha lehet, még az egeret is kitessékelem a házból.

  • Nehogy azt mond, hogy még verébfészket se vertél le gyerekkorodban!

  • De azt mondom. Egyszer dobtam követ egy bagoly fióka felé, de nem gondoltam komolyan, hogy el is találom. Ez több, mint hatvan éve történt, és még most is emlékszem rá. Na, de gyertek, üljetek le! Van egy kis jóféle birsalmapálinkám. Nem nagyon kínálgatom, de nektek nagyon szívesen adom.

  • Na, most majdnem meghatódtam – nevette el magát Feri bá' – A gyerek vezet, én meg sok év óta egy gyűszűnyit sem iszom semmilyen szeszes italból. S ezt te is tudhatod, mert beszéltünk róla.

  • Tényleg! - villant be a felismerés – Hidd el, kiment a fejemből. Akkor öcsém csak egy leheletnyit – fordult Ferkó felé – Estig kimegy.

  • Ne erőltesd! - förmedt rá asszonya – Hozok inkább kávét, vagy teát. Ha ittak is otthon, az már régen volt.

  • Bizony régen, mert nem otthonról jövünk, hanem a tóról. Kinn voltunk az éjjel. Hoztunk is halat, mert az öreg szereti. Majd tegyék fel a fagyra, ha ma nem akarják megfőzni.

  • A többi zsákmányt nem kell hűteni? Vagy ennyi az összes?

  • Istvánnal haza küldtük, de ha nem lett volna több, ez akkor is ide lett szánva.

  • Gyertek ide az árnyékba, amíg elkészül a kávétok! - invitálta őket Jani bá'.

  • Nem olyan erős még ez a reggeli nap, hogy el kelljen bújni előle, meg inkább rágyújtanék. Nem füstölök az orrod alá, mert tudom, nem szereted.

  • Tényleg nem szeretem, de nem vagyok annyira érzékeny rá, nyugodtan ülj ide mellém - húzta ki az asztaltól az egyik széket fél kézzel, csak úgy ültében – Nehogy lefogjon a nap! - vigyorgott a saját poénján.

  • Nem idén barnultam – válaszolt Feri bá' – Egyébként ha hiszed ha nem, a cigány arca is fel tud égni a napon.

  • Tudom. Aztán meg majd kitagadnak maguk közül. Én se vagyok az a világos képű, egykor az egyik kollégám rám is fogta, hogy cigány vagyok, majd elbizonytalanodott, mert piros az orrom.

Feri bácsi mégsem ült le, mert előbb meg kellett tekintenie a kemencét, ami itt nem a szabadban állt mint egykor a paraszt portákon, még csak nem is különálló fészer alatt, hanem a teraszra épült, a ház ajtaja mellé közvetlen. Háta a ház falának támaszkodik, kéménye szokatlanul magas, hiszen túl kell érnie a tetőn.

  • Az ott micsoda a búbja tetején? - mutatott a gerincen végigfutó „sípra”.

  • Miféle búb? Ez nem búbos kemence. Nézzél bele, majd rájössz magadtól.

Szinte bedugta a fejét a nyíláson, mert a kinti világoshoz nagyon sötét volt a kemencebelső. Csak nehezen vette észre a végében lévő lyukat.

  • Ott megy ki a füst? Aztán az honnét tudja, hogy nem elől kell kijönnie amerre a kémény van? Főleg, hogy még ajtaja sincs. Miért nincs rajta ajtó?

  • Nektek nem volt gyerekkorodban otthon kemence? Látod ott a kémény tövében a súbert?

  • Ezt az ásót mondod?

  • Azt. Az be van tolva amíg rakom a tüzet, addig természetesen a kémény felé igyekszik a füst. Na, meg a láng is, csak előbb körbenyalja a kemence falát. A belső ajtó kissé mélyebbre van húzva, ami megbuktatja a lángot, mielőtt a kémény felé fordulna. Amikor felfűtöttem, berakom a kenyeret, beteszem a tévőt, vagyis lezárom a belső ajtót, kinyitom a súbert, és akkor csak a hátsó kéményen áramlik a hő, ami a gerincen végigfutva nem hagyja a tűztér tetejét se lehűlni. Ha felnézel a kéménybe, ott is láthatsz egy lyukat, azon jut bele az égéstermék a nagy kéménybe. Mielőtt még megkérdeznéd, azért felesleges a külső ajtó, mert a parazsat kihúzom az elől lévő aknába, ami ugye a kémény alatt van. Itt megint áramlik a meleg, nem tud lehűlni a belső ajtó. Érted?

  • Aha – válaszolta nem túl nagy meggyőződéssel – Nekem is kellene otthon egy, de nem tudom a méreteket.

  • Csinálok én neked rajzot. Arról megrakhatod magadnak, csak tégla kell hozzá kb nyolcszáz, ha a lábazati részt nem abból rakod. Bár van egy olyan érzésem, hogy nem gyakran fogod használni, ha benn laktok a városban. Ez akkor éri meg, ha ingyen van a tüzelő. Sokkal egyszerűbb a gázsütőt használni.

Megkapták a kávéjukat. Asztalhoz kellett ülni, mert kávét csakis ülve és közben rágyújtva...aki nem dohányzik ezt a részét kihagyhatja! Kicsit még elmélkedtek a kemence praktikumán, s végül arra jutottak, hogy talán értelmetlen dolog megrakni, de akkor is kell. Amíg ezen elmélkedtek, Juliska vágott szalonnát, készített nyársakat, kenyeret, zöldségeket. Egy kemping asztalra készítette a tűzrakóhely mellé, s indult a fás fészer felé. Ferkó felugrott, s felajánlotta, hogy majd ő megrakja a tüzet. Így Jani bácsi kénytelen volt Feri bá'-tól kérdezni, amit a fiútól akart.

  • Nem arról volt szó novemberben, hogy megy a fiú Németországba dolgozni?

  • El is ment, de már megint hazajött. Nem tetszett neki, pedig nem keresett rosszul. Azt mondta, jobb volt Angliában.

  • Vagyis oda megy vissza – állapította meg Jani bá'. Nem kérdezte, kijelentette.

  • Dehogy! Most Ausztria a cél, csak várni kell amíg a sógor...mármint a lányom párja szól, hogy lehet menni.

  • Mert a lányod meg ott van?

  • Sok év óta, de azt hiszem erről már beszéltünk.

  • Lehet. Nem marad már meg minden a fejemben. Olykor elfelejtek dolgokat. Na, most erről jutott eszembe, hogy egy ismerős bemutatott egyik rokonának egy kocsmában. Ez még olyan...olyan harminc éves koromban lehetett. Mondja a srác, hogy ismerjük egymást. Nekem nem volt ismerős. Rákérdeztem, hogy honnét? Mondja, hogy ott volt katona, ahol én is. Melyik zászlóaljban? Lépésről lépésre szűkítettem, aztán kiderült, hogy egy szobában laktunk két időszakon keresztül. Azt mondja aki bemutatott bennünket, hogy nem valami jó a memóriám. Én nem is dicsekedtem vele. Most meg már tényleg nem. Szóval szanaszét a család nálatok is.

  • Maradtak még otthon így is bőven

  • Ja! Erre emlékszem – nevette el magát – Még anyósod is ott kopog éjszakánként a papucsával. Meg van még?

  • Meg. Hogy a franc ki nem töri. Jaj de utálom a vénasszonyt.

  • Nem is nagyon titkolja ám – kiáltott oda Ferkó, mert ő is hallotta mi a téma – Aztán anyuval meg összevesznek miatta. Úgy kiabálnak, hogy zeng a környék.

  • Jól van na! Hagyjuk a témát! Ide jött valaki?

  • Itt állt meg egy autó – indult nyakát nyújtogatva Juliska a kapu felé – Ja, te vagy az? Nem megyek le, be tudsz jönni.

  • Ki az?

  • A fiad.

 

  • Nicsak! Ismerős vendégek – szólt Pityu még mielőtt köszönt volna.

  • Hozok neked is egy nyársat – indult az asszony a fészer felé – Sütsz velünk szalonnát ugye?

Nem várt a válaszra, hisz ő már eldöntötte, hogy Pityu velük reggelizik, hiszen ahogy ismeri, biztosra veszi, hogy éhen indult el otthonról. Már pedig éhesen nem szabad dolgozni, s ha teherautóval jött, nyilván munka ügyben jár erre. Nem ide jött, csak beugrott. Nem is kérdezte, hiszen ezt már tapasztalatból tudja.

  • Nem nagyon időznék, mert dolgom van még otthon is.

  • Szabad szombaton? - szólt Feri bá'

  • Vállalkozónak nincs szabad szombat. Akkor van szabadnap, ha a munka megengedi. Most pedig nem engedi meg. Ezt a pár órát is sajnálom elkocsikázni, de elfogyott az anyagom.

  • Mert most hová indultál?

  • Mexikó völgybe kőért.

  • Mi éppen arrafelé lakunk. Segíthetünk is, ha egyedül vagy.

  • Ugyan, dehogy segítetek. Nem sokból tart megrakni ezt a kis kocsit. Segítenek is ott a srácok, ha éppen ráérnek. Maradjatok, pihenjetek! Azért vagytok itt.

  • Nem terveztük itt tölteni a napot, csak halat hoztunk, s cserében kapunk reggelit. Aztán megyünk is hazafelé.

  • Úgy emlékszem – szólt közbe Jani bácsi – hogy nem szeretsz otthon lenni, mert sokan vannak, nem tudsz pihenni.

  • A pihenés megvolt a tónál. Nem is otthon akarok időzni, a gyereknél – intett Ferkó felé – kellene lerakni a járdalapot.

  • Szerintem jó lesz a tűz, üljetek át ide – hívta őket Juliska – Hozok még széket.

 

  • Nem jártatok még itt eddig ugye? - kérdezte Feri bácsitól Pityu, miközben kenyeret rakott maga elé a tányérra – Könnyen idetaláltatok?

  • Kértünk telefonos segítséget. De oda találunk mi bárhová. Van a gyereknek okos telefon, az tud mindent.

  • Néha nekem sem ártana, de én csak buta telefont hordok. Benzinkúton vettem kétezerért. Rádió sincs benne, ami nem nagy baj, de olykor örülnék, ha tudna fényképezni. Volt ettől jobb korábban, csak kidagadt belőle az aksi. Ez meg bírja a port, ezért nem akarom lecserélni.

  • Egyik ismerős sírköves okos telefont hord a farzsebében, és hozzáidomult a seggéhez. El van hajolva, de működik. Abban legalább térkép is van, ha kell.

 

- Én nemrég megszívtam Mezőkövesden. Pedig aligha találnék olyan várost, ahol többet jártam volna, mint éppen itt. A GPS talán segített volna, de nekem nincs, mivel szükségtelen...általában. A belvárosba szállítottunk. A kolléga ismerős, hiszen született kövesdi. Pontos címre mentünk...azt hittem. Alkotmány út 15...vagy mégse? Telefon az irodába Hédinek: „Nézd már meg a pontos címet! Ott van a legtetején. Megvan? Alkot...nem? Akácos köz? Hány szám? Na álljunk meg itt, ez már az Alkotmány, innét kell nyílnia. Biztosan valami kis beugró, ha köz a neve. Vagy mégsem? Menjünk vissza a főutcára! Telefon az ügyfélnek. Hol? Hármas iskola? Akkor oda innét nem is tudunk átmenni a patak miatt. Van híd, de ellenkező irányban egyirányú az az út. Tehát főutca, iskola kapu előtt jobbra! Itt balra! Jobb oldali köz...ez nem az. Menjünk eggyel vissza...Arany János...mégis vissza ahol az előbb voltunk, de a másik ágon! Ez sem az, de menjünk tovább!

Bal oldalon két ház között egy köz, a túloldalinak a hátán tábla. Ez az! Hány szám? Tizenöt. Jobbra három, balra hét. Tovább! Ott lesz az a nagy ház. Tizennégy, akkor a másik oldalon lesz. Ez már megint Arany János. Tolatva vissza az elejére, aztán mégis előre oda, ahol kinn ültek a teraszon szép sorban. Arra gondoltam, halott van a háznál, de talán csak azért, mert sokan voltak, és csendben üldögéltek. Ezen a környéken inkább a hangoskodás a jellemző. Kérdeztünk. Visszakérdeztek, mert ha nevet mondunk, inkább tudják, mint szám alapján. Mutatták, hogy menjünk tovább a csapig. Barna lemezkaput keressünk. Megtaláltuk, de mint kiderült, se a név, sem a szám, de még az utca sem egyezett. Viszont megmutatta az úr, hol kell befordulni balra. Két villanyoszlop között, mintha egy kapun mennék be. Nem is sikerült visszatolatás nélkül. Megint a házszámokat néztük, de nem segített. Két asszony beszélgetett az egyik kapuban. Egyikük meg is mutatta melyik a ház, de a túloldali közben van a csengő. Szédületes egy köz. Körbekerültük a házat, s így már visszajutottunk oda, ahol először láttam meg az utcatáblát. Becsengettünk, majd visszatolattam az előző oldali kapuhoz. Házszám 11. Na, legalább ez se stimmelt.

  • Pityu! - kiáltott rá Juliska – Ég a szalonnád

 

Gyorsan elfújta, majd a megégett részt hozzádörzsölte a kenyérhez. A mostohája nem állta meg szó nélkül, de nem tudhatja, hogy ő miként szereti. A nyárson kisült szalonnazsír feketén az igazi. Ezt a nézetet nem osztja mindenki, de akinek nem tetszik, ne így csinálja! Akad aki felforrósított vassal préseli ki a zsírt, de ezzel az egésznek a hangulatát csapja agyon. A nyársalás nem egyszerűen étkezés, ez egy ceremónia, egy szertartás. Vannak benne kialakult szokások, és vannak be nem tartott elvárások. Szinte minden alkalommal elhangzik a végén, amikor már csak parázslik a tűz, hogy „most kellene elkezdeni” Ekkorra persze mindenkinek megsült a szalonnája, vagy elegendő kenyeret csurgatott meg. Van aki kivárja amíg elkészülnek a zsíros kenyerek, mások pedig sütés közben folyamatosan meg is eszik. Jani bácsi is utóbbi módszert alkalmazta, amíg harapni tudta a kenyeret. Ma már kénytelen letenni a nyársat, hiszen mindkét keze kell a kenyér eltépéséhez. Szokta is mondani, hogy ő éppen fordítva van mint a krokodil, ami harapni tud, de rágni nem.

A beszédtéma is adva van, hisz mindenkinek van valamilyen emléke régebbi nyársalásokról. Ez az ember így járt, a másik meg amúgy hasonló helyzetekben. Egyik nagybácsi ragaszkodott a csipkefa nyárshoz, s mire talált magának, a többiek végeztek is. A summások sújtóversenyt tartottak, ami úgy történt, hogy a megsült szalonnával megsuhintották a nyársat, s akinek messzebb repült a szalonnája, az elnyerte a másikét. Piszkos lett a földtől? Nem számít. Lekaparták antibakteriális bicskával ;) A lengyelek is elirigyelték a szalonnasütést, de ők máglyát raktak, és így kénytelenek voltak hosszú botokat használni a forróság miatt. Így persze a zsír kárba veszett, hiszen nem volt lehetőség kenyérre csurgatni. Nem figyelték meg elég alaposan, miként teszik a magyarok. Figyelmetlenek voltak, mint Király sógor, aki gallyat vitt haza az erdőről a hátán. A patakhoz érve felült a kőhíd karjára pihenni, mivel látta az asszonyoktól, hogy ők is ott szoktak megállni, hogy szusszanjanak kissé. Aztán elcsodálkozott, hogy miért nevetnek rajta. Hát csak azért, mert az asszonyok nem szoktak felülni, csak a terhet teszik fel, hogy ne kelljen tartaniuk.

 

A reggeli végeztével illett volna egy pohár borral megkínálni a vendégeket, de Feri bácsi nem iszik, a többinek pedig nem szabad. Így a házigazda is beérte egy forró teával. Mivel Pityunak dolga volt, hamar megszakította a társalgást. A Ferencek ettől kényelmetlenül érezték magukat, hiszen – noha nem együtt jöttek – úgy gondolták, nekik is illő lenne menniük. Jani bá' igyekezett tartóztatni őket.

  • Neked öcsém – mondta Ferkónak – még tartozom egy mesével tavalyról.

  • Ez igaz. Azt még meghallgatnám, de csak úgy – nézett az asszonyra – ha Juliska néni is jelen van, mert hátha közbeszól, ha rosszul emlékezne.

  • Csakis az igazat papa! - mondta Pityu nevetve, miközben elindult a kapu felé.

 

Feri bácsi volt most gondban. Leüljön ő is mesét hallgatni, vagy menjen inkább követ rakodni, amiért cserébe Pityu hazafuvarozza? Tanácstalanul nézett körbe. Ekkor figyelt fel a fészerben lévő traktorra.

  • Nocsak! Az meg micsoda?

  • Mi micsoda?

  • Az a cseresznyéző traktorod?

  • Mi van?

  • Juliska néni mondta, hogy a fűnyíró traktorral mész a cseresznyefához

  • Kinek mondta hogy néni? - háborodott fel a megnevezett – Közel egyidősek vagyunk. A fiának elnézem, de magának simán Juliska...de akár tegeződhetünk is, ha már az öreggel cimborák...cimborák vagytok.

Ferkó is felfigyelt a traktorra. Ment, hogy közelről megtekintse.

  • Kipróbálod? - kérdezte Jani bá'

  • Nem mertem mondani, de örülnék a lehetőségnek. A füvet is vágjam?

  • Most volt levágva – szólt közbe Juliska

  • Igaz, de a szomszédnak is megígértem, hogy levágom.

  • Megígérted, megígérted. Nehogy má' dolgoztasd a vendéget!

  • Akkor csak megyek egy kört – adta alább Ferkó.

 

Nagyon élvezte a traktorozást. Újból felajánlotta a fűnyírást, de az apja a csuklójára mutogatva jelezte, hogy ne maradjanak sokáig. Vette a jelzést, de úgy gondolta, nincs most kedve odahaza járdalapokat rakni. Ha eddig jó volt nélküle, ráér még néhány napig. Vagy akár holnap is lehet csinálni attól, hogy vasárnap lesz. Nem járnak templomba, nincs semmi egyéb tennivalójuk. A fater ugyan hétfőn dolgozik, de attól még bevállalja a vasárnapi munkát. Vagy ha mégsem, az se nagy tragédia. Tetszett neki a környezet. A városban is kertes házban lakik, de nagyon pici az a kert, a szomszédok kiabálása is behallatszik a házba. Ha azok mulatnak, az ablakot be kell csukni a legnagyobb melegben is, hiszen a TV-t nem hallják, de még egymás szavát se nagyon. Szólni a zajért értelmetlen, rendőrt pedig mégse hívhat rájuk, mert abból harag lenne. Itt meg csend van és nyugalom. Jó lenne egy ilyen telek! Szívesen elfogadta, hogy leüljenek a teraszon. Juliska hozott nekik üdítőt, meg egy kis rágcsát mellé. Feri bá' inkább ment volna, de ekkorra Pityu már messze járt, kénytelen megvárni amíg a fia is hazaindul.

  • Na, hol tartott az a mese?

  • Bizony már nem emlékszem, mit mondtam el, és mit nem.

  • Mi volt az a mese, aminek a valódiságát nekem kellene igazolnom? - kérdezte Juliska az ajtóban állva. Nem döntötte még el, hogy leüljön-e közéjük.

  • Az, ahogy maguk megismerkedtek.

  • Ezt meséled papa fél éve?

  • Mi az, hogy fél éve? Még csak...december, január...még csak öt hónapja.

  • Elmondom én két mondatban. A húgom haza hozott két katonát, de igyekezett tőlük távol tartani. Én meg nem hagytam magam csak azért se.

  • A lényeg benne van – nevetett Ferkó - de azért Jani bá' kicsit ki is színezi.

  • Ahhoz nagyon ért – lépett az öreg mellé, és egy puszit nyomott a magas homlokára – Meghallgatom én is, hátha nem jól emlékszem – ült le közéjük.

  • Azt már elmondtam, hogy kerültem hozzájuk?

  • A Skodát kellett meggyűrűzni...azt hiszem.

  • Ja, tudom! Első alkalommal csak megállapítottam, hogy odahaza nem fogom tudni megcsinálni. Vasárnapra ebédre voltunk hivatalosak. Vagyis először csak én, de kértem, hogy vihessem a barátomat. Kicsit izgultam azon, hogy miről fogunk beszélgetni. Ezért is kellett egy másik katona, hogy ebben támogasson. Nyilván érdeklődnek majd az ő otthoni dolgairól, így bővül a témák sora. Valójában a kocsi miatt vittek engem haza, de erről nem lehet órákon át diskurálni.

  • A vezetője volt ez a másik katona ugye? És a fiatalabb lány szúrta ki magának a presszóban, amikor először találkoztak.

  • Aha. Látom emlékszel, pedig tényleg régen kezdtem már el a történetet.

  • Aztán volt miről beszélniük?

  • Volt. Meg is lepett, hogy az a téma kimaradt, hogy valójában miért vagyunk ott. Pedig féltem tőle, hogy kicsit kínos lesz a dolognak ez a része. Az egész helyzetre csupán az egyenruhánk utalt, de valójában úgy viszonyultak hozzánk, mint...mint mondjuk, ha vendégmunkások lennénk, akik ott dolgozunk a kolhozban?

  • Miért pont a kolhozban?

  • Azért – szólt közbe az asszony – mert végül ez így is lett. Ott dolgoztak a kolhozban, ahol én bérelszámoló voltam. Sok katona segédkezett az őszi betakarításnál. Érdekes látvány volt, hogy magyar katonai teherautók fuvaroztak nálunk. Johan nem járt ki a határba, hanem a műhelyben szerelt, és néha betévedt az irodába. Nem tudom mi dolga volt ott, de először úgy tett, mintha véletlenül találkoztunk volna.

  • Hogy mondtad mama? Johan? Van már vagy száz éve, hogy így szólítottál.

  • Úgy mondtam volna? Biztosan beleéltem magam az akkori időkbe.

  • Itt valami még kimaradt – értetlenkedett Ferkó – A vasárnapi ebéd hogyan vezetett a kolhozba? Vagy nincs közük egymáshoz?

  • De van. Juliska járt közbe a műhelyfőnöknél, hogy az apja kocsija beállhasson hozzájuk. Amit majd egy magyar katona megjavíthasson. Mármint én.

  • Még azt megkérdezném – tudom, csak mellékszál – hogy a fiatalok végül összejöttek? Mármint a Vezér, meg...meg a lány nevét elfelejtettem.

  • Éva. Végül nem, de amíg ott voltunk, legalább jól érezték magukat.

  • Na, de még most sem értek valamit. Ha Éva Vezérre bukott, miért akarta a nővérét magától is távol tartani? Meg valójában miben nyilvánult ez meg?

  • Segíts mama! Ezt nem tudom megmagyarázni.

  • Megmagyarázni én se, de így volt. Talán csak irigységből, undokságból, hiszen mégis csak ő szerezte – tett macskakörmöt két kézzel a levegőbe – mindkét katonát. Nem kizárt, hogy ezt inkább apában akarta tudatosítani. Eleinte kicsit meg is mosolyogtam, hogy folyton kitalált valamit, ha be akartam kapcsolódni a beszélgetésbe. Első egy-két alkalommal nem is érdekelt.

  • Nem tetszett a Jani bá'?

  • Tudtam, hogy házas ember. Így nem is vettem számításba, hogy mi lenne, ha tetszene. Tetszett. Persze, hogy tetszett. Szép szál izmos fiatalember volt, jó sok fekete hajjal, nem úgy mint most – kócolta össze az öregnek a néhány szál haját – Az egyenruha is dobott egy kicsit az összképen.

  • Kimenő ruhában voltál? - kérdezett közbe Feri bá', aki mint mindig, ha nem tud magával mit kezdeni, cigarettákat töltögetett.

  • Dehogy. Gyakorlóban.

  • Mi volt abban a szép?

  • Nem tudom – válaszolt a kérdésre Juliska – Szépen feszült a fenekén a nadrág.

  • Azt figyelted? - csodálkozott el Jani bácsi

  • Két farzseb volt rajta, egyik zsebtakarónak felgyűrődve a sarka – nevetett az asszony – Varrott mintás, dupla csatos derékszíj volt rajtad, nem olyan sima mint a másik katonán, meg válladon átdobott szíj, de azt ma sem értem, mire való volt.

  • Az antantszíj? Az arra való, hogy az oldalfegyver ne húzza le a derékszíjamat.

  • Nem is volt nálad fegyver.

  • Akkor dísz. Így rendben van? Az jelezte, hogy nem közkatona, hanem altiszt.

  • Ha jól értem – próbálta Ferkó összegezni a hallottakat – többször voltak ebédelni, aztán meg a kolhozban találkozgattak. Ott már nem zavarta a közeledésüket az Éva. Akkor már nem volt Jani bá' házas ember?

  • Ne kombinálj fiú, ne kombinálj! - szólt rá Juliska – Nehogy azt gondold, hogy rögtön egymás karjába omoltunk, amikor magunk maradtunk. Nagyon is tudtam, hogy nem lehet köztünk semmi. Meg azért azt is láttam ám, hogy odahaza milyen sóvár szemekkel bámulta az anyut.

  • Nem is! - próbált tiltakozni az öreg

  • De igen. Nem voltam vak ne hidd! Attól, hogy nem tettem ezt szóvá még láttam amit láttam. Ismerem én a férfiúi természetet, s el is fogadom, hogy a természet így kitolt veletek, hogy minden asszonynak a csöcseit lesitek akaratlanul.

  • Meg a seggét inkább.

  • Tisztelem is azt, aki visszafogja magát, és nem ugrik minden lehetősségre.

  • Nem nyomult az öreg? - vigyorgott Ferkó

  • Azt nem tudom miket gondolt, de barátinak éreztem a közeledését. Kedveltem, de azzal a tudattal terhelten, hogy nem lehet köztünk semmi.

  • De aztán mégis lett.

  • Évekkel később. Akkor is nehezen álltam ám kötélnek. Igaz, papa? Na, megyek, felrakom az ebédet. Aztán úgy emlékszel ahogy akarsz.

 

Feri bácsi láthatóan türelmetlen volt. Ő is otthagyta az asztalt, kiment az udvarra nézelődni. Egymás után gyújtotta a cigarettáit. Már bánta, hogy nem ment inkább haza teherautóval. Aztán mégis talált magának nézni valót. A szőlősor végében hagyott venyige alatt mozgást észlelt. A rigófiókák nem fértek egymástól a fészekben. Taposták egymást, mint már napok óta teszik, de most egyikük megunta és kitotyogott egyik vesszőre, ahonnét leugrott a földre. Onnét, mint akit kergetnek, szárnyával verdesve futott hegynek fel, s eltűnt a fű között. Néhány perccel később ugyanezt tette a második, majd a harmadik madár is. Úgy futott, hogy alig érte lába a földet. Repülésnek azért nagy jóindulattal se volt ez mondható. Ahhoz kell még egy kis idő. A biztos navigáláshoz még több, hiszen farktolluk még nem nőtt ki.

  • Te öreg! - kiáltott a terasz felé – kirepültek a rigóid. Van macska a környéken? Mert akkor ezeknek nem sok esélyük van a túlélésre. Ezért fészkelt ide a tojó, mert csak szaladnak a kicsik?

  • Nem tudom miért ide fészkelt. Láttam már én fáról is kirepülni rigókat.

  • Nem is tudnak repülni

  • Leugranak. Annyit tompít a szárnyverdesésük, hogy az a néhány gramm nem csattan nagyot a földön. Később majd megtanulnak. Addig meg bujdosnak. Lényeg, hogy az anyjuk megtalálja őket, mert még sokáig hordja a kaját.

  • Menjünk fater? - vette észre magát Ferkó.

 

Jani bácsi magára maradt. Most már tényleg úgy emlékezett, ahogy akart. Gondolatban ott szerelte a gépműhelyben a későbbi apósának a Skodáját, a kolhozos szerelőkre pedig folyton rá kellett szólni, hogy magyarul beszéljenek hozzá. Néha értetlenül álltak a kérése fölött, hiszen szándékuk szerint egymás közt is magyarul beszéltek éppen azért, hogy ő is értse. Így volt, nem így volt, mindenesetre ezt mondták. Aztán, hogy elkészült a mű, ottmaradt a kolhoz autóit javítani. Napközben így legalább lekötötte magát, csak esténként fogta el a honvágy, meg az aggodalom, mert nem igazán tudta, hányadán áll a feleségével. Azzal az érzéssel nem tudott mit kezdeni, hogy miért várja annyira a vasárnapi ebédet Léván.

Juliska

Jani bácsi meséi 9.

 

Az autóból kimászva elsőre a nagy csend tűnt fel. A tűz már rég nem égett, csak picit füstölgött a maradéka. Zoltán olykor egy bottal megpiszkálta, amint egy tuskón ülve bólogató testtartással meditált. Asszonya a BMW hátsó ülésén hortyogott. Ferkó nem örült ennek, de a szabadban mégse fekhet le, arról pedig szó nem lehetett, hogy az apja beengedje a sátrába. Pedig üres volt a sátor, mert az öreg most is a botokat őrizte. Jani bácsi leült a már szinte kisajátított horgász fotelbe Zoltán közelében, aki észlelte ugyan az érkezőt, de nem szólt. Csupán ráemelte egy pillanatra bágyadt tekintetét. Bizonyára meg volt már a mai fejadag, mert ugyancsak eltompult az elméje. Mari is érzékelte a mozgást, de szerencsére csak fészkelődött kissé, nem kelt fel. Az ebéd romjait eltakarította mielőtt lepihent. Olyan amilyen, de mégis csak asszonyból van. Ha megérkezik a sógora, mehetnek is, nem sokat kell pakolászni.

Ferkó kézbe adta a kávét, s letelepedett maga is.

  • Már szólni kellene az unokáknak, hogy induljanak értem – motyogta Jani bá'.

  • Tudja mit báttya? Hagyja őket! Egerből jönnek el csak azért, hogy ide a hegyre elvigyék a lakóautót? Majd ha megjön István, elszaladunk magával.

  • Ti meg sötétre maradtok. Négyig dolgozik?

  • Aha. Vissza is érünk, mielőtt besötétedne. A csónakot akár már most kihúzhatjuk, felrakjuk a futóra még világosban. Hagyja a gyerekeket!

  • Nem is tudom...Bár magam is elvezethetem. Csak a bal lábam rendetlenkedik. Ha nem bírna a kuplunggal, lefékezem, legfeljebb lefullad a motor.

  • Ne kockáztasson! Megoldjuk. Úgyis szeretném vezetni – mondta mosolyogva.

  • Jól van. Csabi meg majd holnap eljön érte. Lehet, hogy én is elmegyek vele Kövesdig...de ezt még ráérek megálmodni – nyugtázta magában, majd elmélázva szürcsölte a kávéját.

 

Feri bácsi baktatott fel a rézsűn, megitta a maradék kávét, majd javasolta, hogy hozzák fel a csónakot. Zoltán ajánlotta, hogy segít, de elutasították. Inkább felkínlódták ketten. Felrakták a futóra. Nagyon készülődős volt már ez a délután. A halak továbbra is csak a kicsiket küldték a csalira, amiket vissza kellett dobni. Nem sok értelme volt már maradni, talán csak Istvánra vártak, aki ekkor még a kavicsot túrta a rakodógépével a munkahelyén. Valójában haza tudtak volna menni négyen is, Zoltánékat kirakják az Újgyőrin, onnét hazaviszi őket a 16-os busz. Ezt Jani bácsi is kitalálta magától, s kezdte magát kényelmetlenül érezni, hiszen csak ő az akadálya az azonnali indulásnak. Persze ezt az érzést magában tartotta, hisz úgyis azt mondták volna, hogy „á dehogy”

Ferkó ismét letelepedett az öreg mellé. Előbb felélesztette a tüzet, mert mégis hangulatosabb, ha meleget nem is sokat ad. A nap ugyan már elindult lefelé az égről, de még eléggé melegített. Főleg, ha volt az emberen jó meleg kabát.

 

  • Elmeséli még a Juliskát? Mindjárt este lesz, s a mesének nem érünk a végére.

  • Hol maradt abba?

  • Ezt a vonalat még el se kezdte. Hazaengedték szabadságra, de senki nem volt otthon.....

  • Ja, igen. Nagyon rendes volt a taxis. Nem hagyta, hogy kifizessem a fuvart csak azért, mert az ő öccse is a megszállók közt volt épp úgy mint én, csak másik helyőrségben. Amíg átértünk Erzsébetre, elmesélte a családját is.

  • Milyen taxis? Valamit kihagyott azt hiszem.

  • Dehogy. A tanácsház térről vitt ez az apósékhoz, ahol beszóltak azok a nyálas kölykök, a haverom meg majdnem nekik ment. Úgy fogtam le. Mondtam.

  • Nem, nem mondta – nevetett Ferkó

  • Nem-e? - tűnődött el – Igaz, ebéd után ezen járt az eszem. Nem neked beszéltem? Na, akkor csak röviden összefoglalom. Nem volt otthon senki.

  • Ezt már tudom.

  • A szomszéd jött ki a dörömbölésre. Mondta, hogy az asszonyom Aligára utazott éppen aznap reggel. Azt mondtam, hogy a pártközpontban dolgozott?

  • Maga meg a belügynél.

  • Akkor még nem. Vagy várjál csak...hatvannyolc tavaszától....na mindegy. A lényeg, hogy a főelvtársak lázasan tanácskoztak a fokozódó nemzetközi helyzetről, a stábot meg persze vitték magukkal. Nem úgy volt ez az asszony, mint egy gyári munkás, hogy reggel hattól kettőig...vagy ha három műszak, akkor is fix munkaidőben. Soha nem tudtam mikor ér haza. Ekkor már a második osztályos gyereknek kulcsa volt a lakáshoz, hogy haza tudjon menni akkor is, ha nincs otthon senki. Volt olyan. Mint ahogy most is. Kértem a szomszédtól egy tantuszt...tudod mi a tantusz?

  • Telefonérme – szólt közbe Zoltán. Mint kiderült, ő is figyeli a mesélést.

  • Az. Pedig te is fiatal vagy már ahhoz, hogy ismerd. De katona még voltál?

  • Ez-e? - nevetett Ferkó – Nem volt alkalmas.

  • Nem azért te nagyon hülye. Már meg volt két gyerek, amikor besoroztak volna. Meg egyébként is a végét járta már akkor a kötelező katonaság.

  • Na szóval! Telefonáltam az apósnak, hogy náluk van-e a gyerek? El is jött volna értem kocsival, de az anyós nem engedte, mert már ivott. Nekem meg eszembe jutott egy cimborám, akiről úgy tudtam, megjött az új Trabantja. Kiderült, hogy rosszul tudtam, de már nem engedtek el vacsora nélkül. Aztán meg elkísért Béla a taxiállomásra. Istenuccse azt hittem, hogy elmeséltem ezt.

  • Most már igen. Na, aztán ott volt a gyerkőc a papájánál – próbálta Ferkó gyorsítani a mesélés tempóját.

  • Ott – válaszolt kurtán, majd tartott egy kis szünetet. Nem a hatás miatt, hanem könny szökött a szemébe a visszaemlékezéstől. Attól tartott, ha tovább beszél, elsírja magát – Korábban minden nap találkoztunk, most meg...két hónap... Alig akarta elengedni a nyakamat....A mamája szólt rá, hogy megfojtod apádat te Pityu. Engedd el, itt lesz még holnap is. Leültem a kanapéra, a gyerek meg odaült szorosan mellém, vállamra hajtotta a fejét, a karomat meg szorította...mintha attól félne, a következő pillanatban felkelek, és ...otthagyom – vékonyodott el Jani bácsinak a hangja, majd ismét szünetet tartott.

  • El tudom képzelni – szólt Ferkó – Az enyém csak három éves, de folyton rajtam lóg, ha otthon vagyok.

  • Az anyós megvacsoráztatott. Hiába mondtam, hogy most ettem Csepelen, asztalhoz kellett ülnöm. Nem is tudom mi volt. Valami főtt kaja...

  • Jóban voltak az anyóssal?

  • Ezt meg hogy érted? Közel az ötvenhez, de határozottan szép asszony volt. Eljátszottam a gondolattal, hogy amikor bele van hajolva a fürdőkádba....majd azt mondtam volna, összetévesztettem a lányával. Hehe. Barátságosan viszonyult hozzám egyébként. Sokszor mellém állt, ha vita alakult ki köztünk Margóval. Szívesen is mondtam neki, hogy anyuka.

  • Akkor nem olyan volt mint az én anyósom a kopogós papucsával – szólt közbe Feri bá', aki észrevétlenül állt föléjük.

  • Mi nem laktunk együtt egy percig se.

 

  • Mi van fater, pakoljunk? - fordult felé Ferkó

  • Maradjál csak! Lebontom a sátort, a botok maradhatnak amíg István megérkezik. Megyek is, nem zavarok.

  • A feleségével végül mikor találkoztak? Vagy mennyi volt az eltávozás? - fordult vissza a mesélőhöz.

  • Hááát...várjál csak...kedden? Igen, kedden. Nekem hétfőn vissza kellett volna mennem, de Margóban volt annyi becsület, hogy intézkedett. Szólt a főnökének, hogy el fogjuk kerülni egymást. Felhívták az ezredparancsnokomat, aki személyesen telefonált az apóshoz, hogy maradhatok péntekig. A központi bizottság olyan volt, mint az isten. Ott döntöttek mindenről. Akár még Czinegét is leküldték volna hozzám Csepelre, ha arról van szó.

  • Kicsodát?

  • A honvédelmi minisztert – szólt közbe ismét Zoltán.

A néhány év korkülönbség sokat jelentett a két fiatal között. Persze az volt inkább mérvadó, hogy a Zoltán apja mesélt a régi dolgokról, Feri bá' pedig mint gyakorló alkoholista nem igazán foglalkozott azzal, hogy mit tanítson meg a gyerekekkel.

 

  • Akkor éjjel ott aludtam Erzsébeten. Elég kényelmetlenül, mert a gyerek úgy bújt hozzám, mint egy kiskutya. Egyébként meg kissé szédültem is, mert természetesen az apóssal még innom kellett hazaérkezésem örömére. Reggel aztán – nevette el magát – mégis egyedül ébredtem, mert Pityu szerint rettenetesen horkoltam, meg büdös is voltam. Bizonyára így lehetett, én nem tudom, hiszen aludtam.

  • Akkor meséljen az asszonyról!

  • Na, vele valahogy nem ölelkeztünk olyan kitartóan, mint a sráccal.

  • Nem voltak jóban?

  • Azt nem mondhatom, hogy nem voltunk jóban....de valahogy nem úgy éreztünk egymás iránt, mint...mint mondjuk az előbb említett Béla meg az ő – egyébként számomra is kedves – felesége. Vagy mondhatnék még számos példát a csepeli cimborák közül. Sugárzott róluk az egymás iránti rajongás. A mi kapcsolatunk Margóval nagyon hirtelen jött össze. Már első alkalommal ágyba kerültünk. Fergeteges volt. Megbeszéltük a következő, meg a következő találkozást. Nagyon tetszett a rendszeresség, de valahogy az érzelmi kötődés nem alakult ki. Soha nem mertünk rákérdezni, hogy szeretsz-e. Amikor besikerült a gyerek, nem is nagyon gondolkodtunk rajta, mi legyen. Anyám ugyan aggódott, hogy ez a nő egyetemet végzett, én meg csak egy olajos kezű melós vagyok, de nem hittem, hogy ez számít. Elvitt magával néha az ő köreibe. Na, ott már éreztem, hogy én csak egy kellék vagyok, Margónak a tartozéka. Jól érezte magát a sok jóvágású ifjú kommunista között, de lévén férjes asszony, visszafogta magát. Ez a kényszerűség látszott is rajta. Én meg inkább a soroksári Dunán éreztem jól magam. Jártunk evezni, meg sokat voltunk lenn a parton piknikezni családostól. Néha eljött velem, de éreztette, hogy nem szívesen. A haverok asszonyaival szemben is tartózkodó volt. Próbált beilleszkedni - nem mondom, hogy nem - de nem igazán sikerült neki. Jobb volt a hangulat, ha nem jött.

  • Nem is volt ezek szerint szerelmes belé?

  • Tudja a fene. Mondhatnám, hogy első látásra...de az szerelem, ha iszonyatosan vágyom arra, hogy megdöntsem? Szép nő volt, irigykedtek a haverok, ez dagasztotta a keblemet. Aztán ahogy kezdtem megismerni, sok olyan volt ami nem tetszett, de nem törődtem vele, eltekintettem minden hibájától. Ez már szerelem? Akit szeret az ember, azt nem akarja megváltoztatni, elfogadja olyannak, amilyen. Én elfogadtam. Akkor én szerelmes voltam? Nagyon kényelmes volt számomra, hogy nem kellett buliról bulira járnom, hogy felszedjek valakit, akivel vagy összejön valami, vagy inkább nem. Tetszett a rendszeres nemi élet. Aztán összeházasodtunk, s a közös háztartás bonyolította az együttélést, de belejöttünk hamar. Olyat nem éreztem iránta, mint romantikus filmeken látni. Nem ábrándoztam, nem jártam a fellegekben, tudtam figyelni a munkámra. Működött az együttélés, de olyan...olyan rutinszerű volt minden. A gyerek születése persze nagy boldogság volt, de mivel az első évben neki minden idejét lekötötte, ingerülten viselkedett sokszor. Megváltozott az addigi élete, s ez nem tetszett neki.

  • Hány éves volt maga akkor?

  • Nagyon fiatal voltam. Húszévesen lettem apuka.

  • Hát az asszony?

  • Ő kettővel több.

  • Hamar beadta a derekát. Nem lépett félre?

  • Én? Soha. Megfordult a fejemben, lett volna rá alkalom, de nem. Nem tartottam volna tisztességesnek. Nem is volt rá nagyon igényem, mert a kémia működött köztünk elég gyakran. Ebből a szempontból elégedett lehettem, csak szerettem volna, ha közben barátok is vagyunk...vagy mit tudom én, minek kellett volna lennünk.

  • És ő?

  • Amikor Aligáról hazajött, én meg Léváról, mintha idegenek lettünk volna egymásnak. Nem tudnám megmagyarázni, de így éreztem. Akkor megfordult a fejemben ez a dolog. Nem tudhattam, rákérdezni butaság lett volna, hiszen egyértelmű, hogy letagadja.

  • Ekkor már nyolc éves házasok voltak. Úgy mondják, hét év megválasztja. Nem voltak viharok közben?

  • Úgy érted, hogy veszekedtünk-e? Természetesen. Voltak hetekig mosolyszünetek, de aztán meg kellett oldani közös ügyeinket. Nem lehet úgy együtt élni, hogy nem szólunk egymáshoz. Beszéltük ezeket a haverokkal, náluk is így működött, tehát így kell legyen természetes.

  • De amikor két hónap után összetalálkoztak, volt hancur. Nem?

  • Egymásnak estünk ahogy magunkra csuktuk a hálószoba ajtaját...mint a gép. Hamar túl voltunk rajta. Aztán egy jót beszélgettünk. Megkérdeztem mi volt Aligán. Valójában ekkor tudtam meg nagyon sok dolgot Csehszlovákiáról. Visszaigazolta azokat az információkat, amiket a lévai rádióamatőrökön keresztül szereztünk. Mert mi teljes nyugalomban táboroztunk a réten, miközben Prágában mindennaposak voltak a tüntetések, dobálták a Molotov-koktélt a ruszki tankokra.

  • Akkor ott voltak halottak is.

  • Polgári áldozatok voltak. Többnyire balesetek, bár száz körül beszélték.

  • S az oroszok?

  • Nekik vagy nem volt veszteségük, vagy nem hozták nyilvánosságra.

  • Maguknak viszont úri helyük volt abban a háborúban, ha még csajoztak is. Ki volt az a Juliska? Mindjárt lemegy a nap, de még ezt addig mondja el.

  • Szerintem a felesége – szólt közbe megint Zoltán.

  • Az – felelt Jani bá' – Akkor mindent tudtok, nincs mit mesélni róla.

  • Dehogyis tudunk. Már volt egy felesége, nem hozhatott még egyet mellé! Jó, hogy háremet nem tart mint a muszlimok.

  • Két év telt még el ezután, mire az asszonycsere lezajlott. Nem én kezdeményeztem a válást, azt talán mondanom se kell. Nem váltunk haraggal, bár azt azóta se tudom miért raktak ki a belügytől. Felvételkor kellett erkölcsi bizonyítvány, de a válás nem számít büntetésnek. Attól még továbbra is büntetlen előéletű voltam. Nem én voltam az egyetlen elvált ember a csapatban. Ezután mentem ki Lévára a Juliskáért.

  • Na, de akkor ezek szerint már ismerte. Azt mesélje el! Az hatvannyolcban volt?

  • Akkor. Említettem, hogy Vezérrel átültünk egy presszóban három lányhoz.

  • Aha. A tót lányokhoz.

  • Valójában kettő magyar volt közülük, de Vezér pont a harmadikat szemelte ki...vagy inkább Éva őt. Asztal mellett ülve nem igazán lehet kiválasztani a legszebbet, hiszen nem mondhatja az ember, hogy álljatok fel, forogjatok, járjatok egy kicsit...mert az se mindegy, milyen a járása. Mert ha nem is annyira szép, de elegáns a mozgása, sokat nyom a latba. Ilyen helyzetben a kommunikációkészség a mérvadó. Az a lány a rokonszenves, aki éppen legtöbbet beszél. Persze nem idétlenségeket, amin közben nagyokat nyerít. Őrá kell figyelni, s közben kielemezni az arca szépségét, a mosolyát a gesztusait, a hangját, nevetését...Aki csendben van, azt nem bámulhatom, legfeljebb egy-egy pillantást vetek rá...vagy nézhetem a kezét, karját, melleit...

  • Na és ha megszólítja?

  • Igaz. Akkor nyilván az arcát nézem. Viszont Éva nem nagyon hagyott mást szóhoz jutni. Bevallom, nekem is ő tetszett leginkább közülük, de hát tizenhat éves gimnazista. Janikához való.

  • Na és a Juliska?

  • Az még jóval később volt.

  • De ezekhez a csajokhoz volt valami köze?

  • Igen, volt. Juliska, az Évának a nővére. Őt már az otthonukban ismertem meg.

  • Na, de hogy kerültek oda? Átültek egy presszóban a csajokhoz...mondhatni oda tolakodtak, azok meg hazavittek két katonát? Ha én vagyok az Éva apja, úgy vágom ki, vagyis nem álltam volna meg szó nélkül.

  • Nem ment ennyire direktben a dolog. Ez a kaland - vagy minek mondjam – talán egy félórát tartott. Megkérdezgettük egymás nevét, az akcentusuk alapján megpróbáltuk kitalálni a nemzetiségüket, ami nem volt egyszerű, hisz mind egyformán palócul beszélt. Ismered a palóc nyelvjárást?

  • Hallottam már. Elég érdekes. Felcserélik a magánhangzókat.

  • Mindezeken túl még a szlovák nyelv használata is alakít a kiejtésen, a hangsúlyozáson. Vagyis nem tudtuk megállapítani ki a tót, ki a magyar. Gimnazisták voltak mind. Iskolai dolgokhoz mi már mindketten túlkorosak voltunk, tehát ez a téma kilőve, maradt a zene. Kitárgyaltuk a táncdalfesztivált. Kérdeztünk cseh énekeseket, mondtak is néhányat, de Karel Gott volt az egyetlen ismerős név. A magyar dalokat, előadókat mind ismertük.

  • Gondolom, azok a nevek számomra már nem lennének ismerősök, hiszen húsz évvel később születtem.

  • Úgy gondolod? Na várj! Mondok néhányat. Illés zenekar, Koncz Zsuzsa, Kovács Kati, Zalatnai Cini, Soltész Rezső, Zorán, Balázs Fecó...Na?

  • Hihetetlen. Ezt mind ismerem. Hány évvel ezelőttről beszélünk? Atyavilág!

  • Bizony, ötven éve. Nyilván sok név van még ezeken kívül...az Omegát is kihagytam...amire emlékszem, de neked már nem mond semmit. Én ugyan nem zenéltem, de jártunk klubokba...vagy bizonyára hallottál a Budai Ifjúsági Parkról. „ A fehér ing és nyakkendő még kötelező volt” - énekelte a Fonográf dal részletét, majd kicsi mosollyal, érdeklődve figyelte a fiú reakcióját.

Ferkó sehogy nem reagált az éneklésre. Az öregről lehervadt a mosoly, tudomásul vette, hogy ehhez már túl fiatal a hallgatója. Oldalvást pillantott a kissé távolabb bambuló Zoltánra, de tőle is hiába várta a dal felismerését. Talán Feri bá', de ő a sátrát csomagolja. Pedig éppen azért lenne elvárható tőle az érdeklődés, mert ő emlékszik ezekre a régi időkre.

  • A fater gitározott. Én is játszom egy kicsit, de csak a magam kedvére. Ő járt bálokba is a környező falvakba fiatal korában. Szóval ott tartottunk, hogy a Juliska...

  • Ott tartottunk, hogy az Éva egy másik alkalommal kivált a téren csoportosuló fiatalok tömegéből amikor megismert. Mint régi ismerős jött üdvözölni bennünket. Vagyis engem, mert a rajom másik két embere volt velem, Vezér éppen be volt osztva akkor szolgálatba. Természetesen a lány őt kereste. Leültünk a tér egyik padjára beszélgetni. Vezér maradt a közös téma. Fel is építettem a srácot rendesen, még magam is majdnem beleszerettem, olyan sok pozitív dolgot mondtam róla. Én kérdezgettem a családról is. Az apja valami vegyi üzemben dolgozott, az egy szem nővére idén végzett a sulival, valami közeli kolhozban van irodán.

  • Maga meg kérte, hogy mutassa be.

  • Dehogy. Folyton visszatértünk Janikára. Mondtam, hogy mennyire szereti a gépet, folyton szerelget, javítgat, tisztogat.

  • Erre ő?

  • Mi van, sürgetsz? Erre ő azt mondta, hogy megbütykölhetné a faterja Octaviáját is, mert nagyon göthös szegény autó.

  • Hatvannyolcban már volt Octavia?

  • Hogyne! Jaaa! Nem ez, ami most is fut. Még a farmotorosok előtt volt ugyanezzel a névvel. Annak volt a rodster változata a Felicia.

  • Olyan volt az egyik nagybátyámnak, de egyáltalán nem rodster, hanem ötajtós.

  • Ebben az esetben is csak a név azonos.

  • Kabos vonult olyannal a DVTK stadionban '68-ban a SZÚR-on – állt föléjük Feri bácsi – Volt akkoriban bűnügyi műsor a TV-ben Kék fény címmel. Erre utalva mondta, hogy ő a vörös fény. Villogó lámpát nem hozott, mert ott van helyette a feje.

  • Ezt nem értem – fordult felé Ferkó

  • Vörös volt a haja – szólt közbe megint Zoltán, miközben a cigi után kotorászott, hogy megkínálhassa a kissé kábult Marit, aki még ekkor mászott ki a BMW-ből. Furcsa módon nem szólt egy szót se. Még a cigit is mutogatással kérte.

  • Mondtam Évának – folytatta a témát Jani bácsi - hogy megnézem én azt az autót akár most is, csak vigyen oda. Még hozzátettem, hogy ha nincs messze.

  • És nem volt messze.

  • Persze, hogy nem. Kicsi az a város. Egy szuszra keresztül szaladok rajta, ha megkergetnek...vagyis most már nem – ütögette meg bal combját.

  • Aha, értem. Maga megbütykölte a Skodát, utána meg a Juliskát.

  • Nem mert akkor hazavinni Éva. Mondta, hogy beszél az apjával. Én megígértem, hogy viszem majd a Janikát is. Minderre persze engedélyt kell kérni a parancsnokomtól. Ő aggódott, hogy mi van, ha nem kapok rá engedélyt. Ettől nem kellett tartani, hiszen éppen unalom ellen szervezték már akkor a környékbeli kolhozokban a katonáknak az önkéntes munkát. Leírattam egy cetlire a címet, de persze még ekkor se mehettem oda, hiszen meg kellett várnom, amíg Éva visszajelez, hogy mit szólt az apja. Na, persze egyértelmű, mert mit szólhat az ember, ha szar a kocsija, és önként jelentkezik egy szerelő, hogy megcsinálja? Kijöhetett volna a csaj...mondjuk bringával a táborhoz, az őrségnek mondja, hogy kit keres...

  • Telefon?

  • Telefon? - nevette el magát az öreg – Nem az a világ volt még akkor. Volt telefon a hivatalokban, cégeknél, fülkében az utcán, de magánlakásnál csak elvétve. Bár...most, ha belegondolok, hozzánk is behúzták a táborba. Na, de nem volt az akkor annyira természetes dolog. Inkább személyesen intézték az emberek a dolgaikat. Mi úgy, hogy holnap délután ötkor a presszóban, ahol először találkoztunk. Nekem nem volt gond, hiszen mégiscsak altiszt voltam, nem sima honvéd. Szóltam a főnökömnek, hogy dolgom van, és mehettem.

  • Randizott családos ember létére egy 16 éves csitrivel?

  • Hozta a faterját. Egy negyven körüli enyhén vörös, kissé borostás férfi. Stefán Gyevát-nak mondta magát. Nem Gyevát Istvánnak. Nem akart magyarnak látszani. Talán eszébe se jutott, hogy nekem szimpatikusabb lett volna, ha magyarosan mondja a nevét. Erről jut eszembe, hogy sok évvel később kerültem kapcsolatba egy orosz sráccal – ezt most nem mesélem el – akit Mihailnak hívtak, becézve Misa, de ő Miskának mondta magát a kedvemért.

 

  • A Stefán kért nekem egy sört, majd elmesélte mi a kínja a Skodájának. Erőtlen, és kéken füstöl. Első gondolatom volt, hogy akkor ennek műhely kell, de azért elmentünk megnézni a beteget. Nem laktak messze, nem kellett buszra szállni. Kertes házuk volt. Egyébként hasonlított ez a város Csepelre. Már olyan értelemben, hogy vegyesen voltak a bérházak, meg a falusias utcák. A családi házak sok helyen egymáshoz építve sorházként, csak kapubejárókat hagytak. Gyevátéknak szuterénes házuk volt. Nem gondolom, hogy ők maguk építették, mert az ablakok olyan régiesek voltak. Magasak, és apró osztásúak. Nem kizárt, hogy még fortocska is volt rajtuk. Tudod mi az? - kérdezte, majd oldalra tekintett, várva, hogy Zoltán közbeszóljon, de nem szólt közbe.

  • Valami kicsinek gondolom a becézett neve alapján, de fogalmam sincs.

Szellőzőablak. Minálunk nem volt divatja. Volt ugyan ezeknek a nagy ablakoknak felül bukószárnyuk, de a nehéz elérhetősége miatt nem gyakran nyitották-zárták. A fortocska pedig könnyen elérhető helyen volt. Na mindegy, ez nem lényeges a történet szempontjából – zárta le az okoskodást.

Körülnézett, s meglepve látta, hogy mindenki ott áll körül rajta és őt hallgatja. Zoltán, Mari, Feri bácsi, meg természetesen Ferkó, akinek az egészet elkezdte mesélni, s aki néha közbekérdez, vagy esetenként sürgeti, mint most is.

  • Na és a Juliska?

  • Vele ekkor még nem találkoztam, nem volt otthon. Nem kizárt, hogy említették amikor bemutatták a családot, de hirtelen zavaromban nem figyeltem miket beszélnek, mert megakadt a szemem a Helena hónaljban elálló ujjatlan ruháján, kissé túlméretes keblein.

  • Ő kicsoda?

  • A mama. Nem volt még negyven, és fantasztikusan tartotta magát. A mutáló hangú kiskölyök zökkentett ki a révületből, aki felnőttként viselkedve kezet nyújtott. Jozefnek mondta magát, de később mindenki Pepinek, vagy Pepicseknek szólította. A ház asszonya betessékelt a szuterénbe. Már az utcáról feltűnt, a lemezkapu fölött átnézve, hogy a hosszú lépcsősor, ami a felső szintre vezetett, végig van rakva virággal. Azonnal látszott, hogy - noha el lehet férni mellettük a fal tövében – ezt a lépcsőt nem használják. Az alsó szinten laktak nap közben. Csak aludni jártak fel, de ahhoz volt belső lépcső.

  • Hagyja már azt a házat! Tényleg nem ér a végére, mert már a nap le is ment.

  • Ott van még az a mi szőlőhegyünk takarásában – mosolygott Jani bá' – Na, szóval! Benyomtunk egy borovicskát a megismerkedésünk örömére Stefánnal, meg a szépasszonnyal. Helena kicsit krákogott tőle, de volt olyan érzésem, hogy csak illendőségből tesz úgy, mintha nem szokná az erős italt. Ezután mondta, hogy vacsorához ugyan még korán van, de üljünk asztalhoz, uzsonnázzunk meg, hiszen az ő ura ilyenkor szokott enni. Nem is várt választ, hanem utasította Pepicseket, hogy segítsen megteríteni. Én javasoltam, hogy előbb tekintsük meg az autót. Stefán kicsit elbizonytalanodott, de végül mégis leemelte az ajtó melletti szögről a kocsikulcsot. A ház mögött volt egy nyitott szín, mögötte is volt még valami építmény, de a garázsnak nem volt ajtaja. Orral kifelé állt a Škoda. Ez azért lényeges, mert amikor kis köszörülés után beindult, hamar telenyomta füsttel a belső részt. Mondtam is mindjárt, hogy inkább állítsa le, ennek nem gyújtásbeállítás kell, hanem szétkapni a motort. Ennyi volt a szemle, most már csak műhelyt kellett találni. Meg is lett, de nem ekkor, hanem miután Júliát is megismertem. Erre a napra már csak az uzsonna volt hátra. Közben meghívást kaptam a vasárnapi ebédre, amire Éva sugallatára egy barátomat is meghívattam. Akkor mutatták be a nővért, aki néhány hónapja már dolgozó nő volt, noha messze volt még ő is a huszadik évétől.

  • És akkor első látásra...

  • Ezt azért nem mondanám. Akkor inkább még a mama tetszett jobban...

     

  • Úgy hallom jön István – szólt Zoltán

 

A bokrok takarásából mégsem a piros Opel bukkant elő, hanem a sötét kisteherautó sóderral megrakva. Mögötte viszont tényleg István érkezett, lehetett pakolni. A Hyundaiból egy idős hölgy szállt ki az utasülésről, aki azért jött, hogy hazavezesse a lakóautót. Összeölelkeztek Jani bácsival, mint akik már rég nem találkoztak.

- Ő Juliska – mutatta be a társaságnak.

 

Eltávozás

Jani bácsi meséi

8.

 

Eldobható műanyag tálban nem igazán elegáns a húslevest tálalni, de tábori körülmények közt ez a praktikus. Túlteszi magát rajta az ember, ha eléggé éhes. A kissé zavaros lének az ízével sem volt semmi baj. A szakácsnő látványa persze sokat rontott az élvezeten, de ezzel kell beérni. Még az okozott egy kis fejtörést, hogy a maradékot miképp szállítsák majd haza. Jani bácsi elhárította, hogy neki is tegyenek be a hűtőjébe, hiszen nincs több edénye. Ami van, abba rakták el a tegnapi halat. Csak most jutott eszébe, hogy azt felajánlhatta volna a fiának, de akkor nem gondolt erre. A körülmények ellenére, jóízűen megebédelt, talán bele is fáradt. Úgy döntött, ledől egy kicsit. Ferkó ugyan várja, hogy mesélje végig amit elkezdett, de ahhoz is hangulat kell. Legalább olyan, mint a lévai presszóban amikor Vezérrel átültek a tót lányok közé. Na, ott aztán volt hangulata. Úgy fel volt dobva, hogy be nem állt a szája, annyit beszélt. Pedig akkor még csendesebb természete volt, nem olyan, mint amilyenné később vált. Na, de biztos ilyenek általában az öregek, hiszen a hosszú évtizedek alatt sok-sok élmény, emlék összegyűlik, amit el kívánnak mondani. Sokszor találkoznak ismerős helyzetekkel, amit már megtapasztaltak, tudnának is ezek alapján tanácsot adni a fiataloknak, de ritkán hallgatnak rájuk. Így volt ez korábban, és bizonyára így fog lenni ezután is.

Juliska. Pityu elszólta magát, hogy ez is beletartozik a lévai kalandba. Ferkó erre a sztorira vár. Juliska, azaz Júlia Gyevát, az a vékony arcú, picit nagy orrú, izgalmasan kócos sötétszőke leány, szöszmösz mackóban is kívánatos fenékkel... asszony nevén Júlia Jahnova...de ezzel már oda lenne a meglepetés. Történetének fontos előzménye van hátra, ami nélkül nem tett volna lépéseket, megelégedett volna a sóvárgással.

 

Végigterült a lakóautó kanapéján, két kezét összekulcsolva tette a feje alá, s elégedetten nézegette a berendezés azon részét, amit ebből a testhelyzetből belátott. Ilyen kocsira áhítozott már hosszú évek óta. Igaz, nem így, hogy az unoka kölcsön adja legfeljebb két napra. Mert ugyan nem mondta meddig maradhat nála, de biztosan nem hosszú időre, hiszen saját részre bérelte, nem a papa kedvéért jött ezzel. Habár...bizonytalanodott el ...ebből a gyerekből az is kitelik. Ettől a gondolattól még inkább nőtt lelkében az elégedettség. Szereti őt az unokája. A papáját állítólag minden gyerek szereti. Biztosan így van, ő ezt nem tudhatja, hisz egyiket nem is ismerte, a másikat is alig látta néhányszor, nem jelentett többet bármely más öregembernél. Most az apósa jutott eszébe. Mármint az első, a Margó apja. Tipikus pártember volt, meg munkásőr, de mindezzel együtt egy jólelkű, segítőkész, mások bajaira is érzékeny elvtárs. Azért jutott most eszébe, mert amikor Léváról hazaengedték...mit hazaengedték...hazahozták szabadságra, nála talált rá a nyolc éves Pityura. Margónak fontos dolga volt, ki másra hagyta volna rá, mint a szüleire.

 

Akkor ott, a csillagtelepi bérház gangján valahogy ez eszébe se jutott. Erre kellett volna először gondolnia, ez lett volna a logikus. Ezzel szemben mérhetetlen düh lett úrrá rajta, amikor a bezárt ajtóval találta szembe magát. Olyan indulattal verte azt az ártatlan ajtót, hogy az a csoda, hogy nem kellett se asztalost, se lakatosmestert hívni. Első felháborodásában nem is tudott gondolkodni, csak az töltötte ki a gondolatait, hogy két hónap után nem ölelheti meg a fiát, amit korábban minden nap megtehetett. Igaz, az utóbbi időben nem nagyon igényelte a srác, hiszen - mint néha szóvá is tette – nem kisbaba már, akit folyton ölelgetni kell. Még az anyja csókját is letörölte néha az arcáról. Messze van még attól, hogy akár kiskamasznak mondhatná, de igaza van, nem is kisbaba már, hiszen harmadik osztályos.

 

A szomszéd nem is mert szólni, mert látta, hogy Jani nagyon kifordult magából. Nagyon meg kell gondolni annak, aki egy ilyen feldühödött emberhez szól. Természetes, hogy próbálja megnyugtatni, de kiszámíthatatlan a reakció. Így inkább megtartotta a három lépés távolságot és várta, hogy észrevegye. Biztosan meglepődhetett, mert amikor meglátta Sanyi bácsit, hogy ott áll, megszeppent. Mint akit rajtakaptak valami helytelen dolgon. Valójában ez történt. Nem ordított rá, hogy mit bámul, vagy kérdőre vonta volna, hogy „talán nem tetszik valami?” Olyan hirtelen abbahagyta a dörömbölést, mintha meg se történt volna.

  • Jó napot szomszéd – köszönt rá, mintha most érkezett volna – Nem tudja hol lehetnek? Írtam nekik, hogy jövök. Nem kapták volna meg a levelet?

  • De biza megkapták. Mondta Margó, hogy írtál. Tegnap este mondta, hogy mennie kell Aligára, nem tudja meddig kell maradnia. Láttam is reggel, a kocsit, ami érte jött. Én kérdeztem, hogy mikor fogtok ti találkozni, de csak a vállát húzogatta. Talán beteget kellett volna jelentenie.

  • És a gyerek?

  • Ő is vele volt, de nem hiszem, hogy magával vitte a Balatonra. Oda csak a fejesek mehetnek családostól. Ráadásul most fokozott nemzetközi helyzet van...de hiszen éppen te tudod legjobban.

  • Dehogy tudom én Sanyi bátyám. A közkatona nem látja át az egész stratégiát, csak annyit, ami rá tartozik.

  • Ne mondj már ilyet János! Nem vagy te közkatona. Ismerem ám a rangjelzéseket őrmester elvtárs.

  • Az majdnem ugyanaz. Mit számít, hogy egy szakaszt bíztak rám? Van tizenegy emberem. Csináltunk Szlovákiában helyőrségeket...azt se tudom mennyit, oszt ott vagyunk. Ha vissza kell mennem, megyek a kolhozba dolgozni, hogy ne unjam halálra magamat.

  • A szlovákok hogyan viselik?

  • Eleinte nagyon ellenséges volt a lakosság, de ezen nincs mit csodálkozni. Ma már megenyhültek. Fegyver nélkül bejárunk a városba szolgálaton kívül.

  • Akkor nem is tudsz semmit a magasabb politikáról?

  • Amit tudok, azt a civilektől tudom. Rádióamatőrök továbbítják a híreket.

  • Na, de te nem is tudsz szlovákul. Vagy mégis?

  • Én nem, de ott mindenki beszél magyarul. Na, de hol lehet a fiam?

  • Jaj, nem akarlak feltartani. Nem mondott ez a menyecske nekem semmit. A helyében én apósodékra bíztam volna.

  • Ez látszik logikusnak. Megyek is...De várjon csak! Tudna adni egy tantuszt? Odabenn biztosan találnék, de – vágott ököllel az ajtóra – nem tudok bemenni.

  • Hozok máris – fordult sarkon a szomszéd.

 

A fülkéből felhívta az apósát. Neki volt otthon telefonja, hiszen fontos embernek az is van. Ha hirtelen mennie kell a téeszbe, el tudják érni. Noha semmi stratégiai fontosságú feladat nem volt őrá osztva...hacsak a tsz-tagok lelki egyensúlya nem az. Olyan volt ő ott mint egy pap, csak éppen nem reverendában járt. Az volt a munkaköre, hogy megszerezze a dolgozók bizalmát. Úgy élt a köztudatban, hogy ő egy jó ember. Na de neki az volt a dolga, hogy jó ember legyen. Egy munkahelyi párttitkár ezért kapta a fizetését.

Jó volt a megérzése, ott volt a gyerek. Még beszélt is vele telefonon. Az após felajánlotta, hogy átugrik érte a tsz dzsipjével Erzsébetről, ha már az nála van. Aztán hangos veszekedés hallatszott a háttérből, mert mint kiderült, az após nem volt már igazán józan. Így maradt a buszos közlekedés. Na, de mit számít már két hónap után az az egy óra? Megpróbálkozott még egy dologgal. Az egyik cimborája a központban lakott egy régi lepusztult családi házban. Nem költ rá, hiszen állítólag hamarosan szanálják azt a területet is, mint az Ady Endre utat. Ott már javában építik a házgyári lakótelepet. A munkásotthon közelében egy 15 emeletest húztak fel. Juhász kolléga így a ház helyett inkább egy Trabantba fekteti megtakarított pénzét. Jó régen megíratta már, mostanában kellett neki megjönni...talán augusztusra ígérte a Merkúr. Ha megvan, át is szalad vele az öregékhez...remélhetőleg. Ő fordított helyzetben megtenné.

Nincs túl messze a Tanácsháztér, talán negyedóra, vagy inkább 20 perc gyalog. Ettől többet gyalogol mostanában Léván, hogy Gyevátékhoz eljusson Vezérrel ebédre. Nagyon bejön a fiúnak az a csinos kis tót fruska. A szülők is szívesen fogadják a két magyar katonát. Amióta személyes ismerősök, el is tekintenek a ténytől, hogy a megszálló hadsereg tagjai. Azt persze nem tudni mit szólnának, ha komolyra fordulna az udvarlás, hiszen Éva még alig múlt 16 éves. A nővére Júlia, már inkább eladósorban van, de Éva igyekszik távol tartani a vendégeitől. Amiből ő nem is csinál gondot, éppen csak annyit van jelen, amennyi feltétlenül muszáj. Az őrmestert pont ez a távolságtartás vonzza, de nincs ennek jelentősége. Talán néhány hét, és vége a harci helyzetnek, többé nem is látják egymást. Ez a lány számára csupán néhány kósza gondolat. Most, hogy hazajött szabadságra, még annyi se. Most minden idegszálával arra koncentrál, hogyan jut el mielőbb Erzsébetre, ahol a fiával találkozhat. A felesége hollétét említette ugyan a szomszéd, de jó lenne erről is többet tudni. Az apósék bizonyára tájékozottabbak, mint a Sanyi bácsi.

A HÉV végállomás csak öt perc, ha szerencséje van, az indulásra se kell sokat várni. Ha egy megállót megspórol a sétából, az is valami.

 

Becsengetett Juhászékhoz. A feleség nyitott kaput. Puszival köszöntötte a látogatót, hiszen sok közös Duna parti pikniken voltak már túl. Láthatóan örült neki.

  • Gyere be Jani, itthon van a cimborád. Néz valami hülye meccset. Ki nem lehetett küldeni a csengetésre. Jaj, már meg a hátamon viszlek be – restelkedett, amiért ő ment elől.

  • Menjél csak, legalább nézhetem a csípőd ringását!

  • Nana! - szólt rá, majd bekiabált az ajtón – Gyere csak ki van itt!

A ház ura kelletlenül kászálódott ki a fotelből, de aztán ugyancsak fülig ért a szája, amikor meglátta a katonát a bejáratban, aki messziről kiáltott köszönés helyett:

  • Jéé, Béla!

  • Ján...ján...ján. Nos – viszonozta a felismerést ő is messziről, majd meleg kézfogással üdvözölte.

Akkoriban nem igazán volt elterjedt szokás férfiak közt az ölelkezés.

  • Nem látom a Trabantot a ház előtt – tért rögtön a lényegre a vendég.

  • Haggyad má'! - legyintett - Iszol egy sört?

  • Nem is tudom. Sok volt mára az izgalomból, pedig még nincs is vége a napnak. Nincs valami erősebb?

  • Anyukám! Vedd le a szekrény tetejéről a konyakot légy szíves!

 

Az asszony átment a belső szobába, nyitva hagyta maga után az ajtót. Lábujjhegyre állva nyújtózott, hogy elérje a szekrény tetején tömött sorokban álló márkás italokat. Térdig érő szoknyája felhúzódott combközépig, rásimult a fenekére, s ezt János nagyon izgatónak találta. Pedig látta már ezt a nőt miniszoknyában, sőt még bikiniben is. Határozottan megkívánta. Rá is szólt magára, hogy: ejnye János! A barátod felesége. Sőt! Maga a nő is a barátod. Házinyúlra pedig....micsoda marhaság. Miért nem? Na, de a vágyakozás még nem bűn.

  • Melyiket? - jött bentről a kérdés.

  • Na, ugyan melyiket! A barátom jött meg a háborúból. A Napóleont.

  • Abban már víz van szívem!

  • Akkor azt, amiben még konyak van....vagy bármi – vigyorgott közben a barátjára kissé zavartan, mert nem kizárt, hogy már minden üveg újratöltött.

 

Mégis sikerült találni italt, így nem kellett a kocsmába elmenniük, pedig Bélának már ez is megfordult a fejében. Kikapcsolta a TV-t, hogy ne zavarja őket a beszélgetésben, pedig ez a készülék egyébként állandóan be van kapcsolva. Néha még akkor is úgy marad, ha elmennek hazulról. A vendég meg is lepődött, főleg azért, mert meccs ment rajta, de aztán kiderült, hogy ez valami összefoglaló, nem igazi éles mérkőzés, amin izgulni lehet az eredmény miatt.

  • Na mi van a Trabanttal? Úgy volt, hogy augusztusban...

  • Áll a sorszám. Egyébként is kicsesztem magammal. Módosítottam az igénylést. Úgy voltam vele, hogy ha már kiadok érte 38 ezer forintot, hozzá teszek még kettőt, ami csak egy havi fizetés, és lesz egy kombi. Az se éppen Volga, de valamicskével tágasabb. Ha lemegyünk a hárosi kiskertbe, nem lóg ki hátul a kapanyél.

  • Na, meg kinézetre is jobb – állt mellé János – Nekem persze jobban tetszene egy nyolcötvenes sportkupé, de abból elől lógna ki a kapanyél.

  • Nekem is megdobogtatja szívemet az a kis Fiat, de százezer forint. Két és fél Trabant kombi ára. Azt nem engedhetem meg magamnak. Már ez a negyven is iszonyatosan megterheli a háztartást. A kenyeret kell megvonni magamtól – túlozta el kissé.

  • A fűtésen viszont nem spóroltok. Már begyújtotok?

  • Dehogy! Miből gondolod?

  • Meleg van.

  • Egész nap jó idő volt...de talán a konyak?

 

Vagy a nő látványa, mert az előbbi combvillantás óta nem tudja kiverni fejéből a vágyakozást. Azóta is legelteti a baráti menyecskén a szemét. Nincs ebben semmi szándékosság, ez csak az elemi ösztön. Kielégítetlen férfival gyakran megesik. A feleségével pedig nagyon bizonytalan, hogy mikor találkoznak. Jobb lenne, ha fonodában dolgozna nem a pártközpontban lenne titkárnő, mert ott legalább fix a munkaidő. Biztosan most is valami főelvtárs mellett kell háziasszonykodnia Aligán. Azokat pedig nem nagyon érdekli a munkatársak magánélete.

  • Figyeljél már cimbora! - bökte meg ujjheggyel a Jani mellét Béla – Elmentek neked otthonról, hogy most is egyenruhában vagy?

  • Mikor jöttél? - kérdezett közbe Lenke, mielőtt reagált volna a bökésre.

  • Talán egy órája – válaszolt az utóbbi kérdésre előbb – És azért vagyok egyenruhában, mert valóban elmentek hazulról.

  • Én meg már egész ellágyultam, hogy hozzánk jöttél legelőbb

  • Jogos az ellágyulás kedves barátném, hiszen ez a helyzet. Haza se mentem, mert nincs kulcsom. A szomszéd mondta, hogy Margó Aligára ment ma reggel.

  • Még szerencse, hogy ő legalább tudta, mert tőlünk hiába kérdeznéd mi van vele. Velünk valamiért nem barátkozik a nejed – tett értetlen arckifejezést Béla.

  • Meddig maradsz? - kérdezte lényegre törőn az asszony, hogy ne kelljen reagálni a kellemetlen megjegyzésre.

  • Hétfőn jön értem a busz, amely visszavisz Lévára, pénteken hozza az újabb eltávozókat. Már beállt a rendszer. Olyan, mintha béke lenne.

  • Mi nem tudunk itthon semmit. Valójában mi a helyzet Cseszkóban? Nagyon szűkszavúan említi a rádió. Valami blabla szöveget nyomatnak, aminek szerintem kevés köze van a valósághoz. Valami imperialista veszély, meg baráti segítségnyújtás...

  • Ez a hivatalos magyarázat. Mint a mi forradalmunkra is, de mi nem láttunk itthon egyetlen imperialistát '56-ban. Én ugyan még csak 16 voltam akkor, nem is voltam itt, de te még tőlem is fiatalabb vagy.

  • De nagyra vagy azzal az egy év korkülönbséggel. Én legalább beszéltem olyanokkal, akik harcoltak. Fiatal melósok voltak, meg néhány katona, a másik oldalon meg azok a szerencsétlen ruszki gyerekek, akik azt se tudták, hol vannak. Nekik még talán rosszabb volt mint a mieinknek, hiszen egy katona se lő szívesen civilekre. Viszont ha nem tette, a saját tisztjeik nyírták ki.

  • Itt nyugi van. Már bejárunk szórakozni a városba.

  • Mert egyébként hol vagytok?

  • Sátort vertünk a réten. Ugyanolyan, mint egy gyakorlat...vagy inkább olyan se, mert itt már hetek óta csupán őrszolgálatot adunk. A civilektől hallunk ezt-azt.

  • Miféléket?

  • Prágában égnek a ruszki tankok. Ott állandóan utcán vannak az emberek. Sokan meg is haltak. Ezt mondják, de hivatalos csatornán semmit nem tudunk.

  • Na, de egyáltalán mire volt jó ez a bevonulás.

  • Azt nem tudom, csak azt, hogy mire volt rossz. Eddig se szerettek bennünket a tótok, de most már okuk is van rá, hogy ne szeressenek.

  • Jaj! Te Jani! Nem vagy éhes? - bújt ki Lenkéből a háziasszony – Mi is vacsorázunk nemsokára. Persze, hogy éhes vagy. Egész nap úton voltál. Eszel velünk és kész. Ne is tiltakozz!

  • Nem is tiltakoztam.

  • Nem, de akartál.

  • Igaz. Már telefonáltam apósomékhoz, ott van a fiam, vele is beszéltem, vár engem. Tényleg! Nektek nem lesz még?

 

A háziak összenéztek, s mindkettőjüknek fülig ért a szájuk. Ezzel meg is adták a választ, így jöhetett a következő kérdés, hogy mikorra várják. Nagyon az elején van még Lenke az áldott állapotnak, csak néhány napja bizonyosodott meg róla. Na, ennek örömére öntött a kispapa még egy kupica brandyt...amit ugyan konyaknak neveztek, pedig nem az. A lényeg, hogy hasson! Ezután felállt a vendég, hogy távozzon, de Lenke visszanyomta a székbe.

  • Legalább egy tányér levest egyél! Déli maradék, de ezt tudom tálalni leghamarabb. Vagy eszel hideget?

  • Meg kellett volna néznem mikor megy a busz!

  • Majd elkísérlek – ajánlotta Béla – Ha sokat kell várni, hívok neked taxit. Ne aggódj, majd én fizetem.

 

Amíg melegedett a vacsora, Jani körülnézett. Kezében tartotta a sörös üveget, s úgy tett, mintha Bélára figyelne. Hümmögött, helyeselt, bólogatott, de fogalma nem volt miről beszél. Talán a munkahelyi dolgokat mondta. Jobban érdekelte a látvány, ahogy Lenke sürgött forgott az előszobaként is funkcionáló pici konyhában. Attól tartott, hogy talán meglátszik rajta a vágyakozás, így inkább körbejáratta tekintetét a lakáson. Pedig nem volt rajta mit nézni, olyan volt, mint mindig. Rendetlen. Ha idegen helyen látná ugyanezt, megvetné a háziakat érte, de ezeket az embereket szerette. A barátjaival elnézőbb az ember. Béla szülei haltak ki ebből a fél házból. Ez egy ikerház, aminek másik felét a nagybácsiék lakják kettesben az ángyikával. A gyerekek már elkerültek hazulról, egyikük nemrég költözött be az Ady lakótelep egyik tízemeletes paneljébe. Hamarosan ide is hasonlókat fognak építeni, ezért nem is javítanak már semmit ezeken a lelakott házakon. A beosztás is rossz, ma már nem így építenék meg. Eredetileg bizonyára szoba-konyhás volt, nagy előtérrel. Később komfortosították, ahogy a falak engedték. Így lett a nagy előtérből lerekesztve a vizes blokk, s maradt egy pici konyha-bejárat. Aztán pedig egymásból nyíló két szoba. Nagyjából két éve laknak itt a fiatalok, miután egy év leforgása alatt mindkét szülő meghalt. Korábban Lenke szüleinél laktak lenn a Tamariska domb környékén, de elég szűkösen. Na, meg a közös háztartás egyébként is sok súrlódással jár. Tervezték, hogy kifestetik az évtizedek alatt bebarnult falakat, kicseréltetik az ódivatú, rosszul záródó ablakokat, de aztán minderről letettek, hiszen belátható időn belül jön a dózer, és eltúrja a környéket mindenestől. Nyoma se marad, mint egykor az Ó-falunak az árvíz után. Vagyis nem úgy, mert lakótelepet emelnek a helyükre. Ekkor jött a Trabant vásárlás ötlete. Aminek remélt megérkezése hozta most ide Janit.

 

A belső szoba volt, s maradt is a háló. Franciaággyal, szekrénysorral, melynek teteje italos üvegekkel van dekorálva, mert ez a divat. Talán hivalkodás ez az ismerősök előtt, hogy lám én milyen márkás italokat iszom. Holott ez csak ámítás, mert sok esetben már üresen kerül haza az üveg. Vagy ha mégsem, akkor kiisszák belőle jeles alkalmakkor, de nem dobják ki az üveget, hanem mint egy emléket, kibiggyesztik, vízzel feltöltve. Janinál nincs ilyen, pedig az ő felesége tudna szerezni díszes üvegeket a munkahelyéről.

  • Na, üljetek asztalhoz! - rendelkezett Lenke.

Nem volt ez annyira egyszerű dolog, hiszen volt ugyan egy étkezőgarnitúra a sarokban, de azt tárolónak használták. Elsorolni is sok lenne miket tartottak az asztalon és a padokon, hiszen Béla hobbi-műszerészként rengeteg ócska rádiót tartott ebben a szobában, s a hozzá tartozó kellékeket valahol tárolni kellett. Volt a házban lemezjátszó is, de ha zenét akartak hallgatni, ki kellett szabadítani a készüléket. Kissé most is át kellett rendezni a berendezést, de végül megoldották, hogy mindhárman asztalhoz ülhettek.

  • Zöldségleves húsvagdalékkal – mutatta be a háziasszony produktumát, ha esetleg a vendég nem ismerné fel – Nem is kérdeztem, hogy szereted-e. Bélusom imádja. Tudom, hogy szereted az édességet, ha jelzed, hogy jössz, sütöttem volna valamit.

  • De reggel sütöttél – jegyezte meg Béla bujkáló mosollyal.

  • Sütöttem? Reggel? Én? Ugyan mit?

  • Krumplit

  • Jaj Béla, te mekkora hülye vagy. Egyél inkább!

 

Mint most kiderült, Jani is imádja ezt a levest, bár az előtte megivott konyak miatt most bármilyen ételt imádna. A kissé savanykás étel különösen jólesett.

  • Te pajtás! Adjak rád civil ruhát? Hányas a lábad?

  • Köszönöm, nem szükséges – hárított azonnal. Csak ezután keresett indokot az elutasításra – A fiam talán még örül is neki, ha katona ruhában fog látni.

  • Ej, de sajnálom, hogy nem jött még meg a Trabi. Átszaladnék veled Erzsébetre.

  • Tudom. Mit gondolsz miért jöttem? - vigyorgott Jani a saját kitárulkozásán.

  • Ejnye komám! Nem azt akarod mondani, hogy másképp nem is jöttél volna el!

  • Dehogy. Mindenképpen felkerestelek volna benneteket, legfeljebb nem ilyen gyorsan.

  • Na, nem is tartóztatunk sokáig – nem mintha nem látnánk szívesen akár éjszakára is - de ha a srácod vár, akkor siess hozzá. Ha befejeztük a kaját, indulhatunk is.

 

Így is lett. Lenkétől öleléssel köszönt el, hiszen a következő két napban aligha fognak már találkozni, aztán pedig csak a jó isten tudja mikor.

Már égtek a lámpák, amikor a két cimbora kilépett az utcára. Picit szédelgett a feje mindkettőjüknek, de lényeg, hogy örültek egymásnak. Nem is mentek át a tér túloldalára, ahol a megfelelő irányú buszmegálló van, mert hamarabb meglátták a várakozó taxit. A sofőr letekerte az ablakot, s karját magasra emelte, hogy ki tudjon könyökölni. A magas építésű kocsihoz az érdeklődőnek le se kellett hajolnia.

  • Jó estét főnök! A barátommal kellene átszaladni Erzsébetre. Most jön a frontról.

  • Nézd már milyen fiatal, és már őrmester! - tett rosszindulatú megjegyzést az éppen mögöttük elhaladó három fiatal egyike.

Béla ezt hallván, azonnal megérezte a kötekedést, s már ugrott is. Jani azonnal reagált, s még időben megfogta a barátját. Az éppen akkor érkező másik taxis dulakodásnak vélte amit látott, s már vágta is magát kifelé a kocsiból, kezében gumibottal. Legjobban a beszóló fiatal ember lepődött meg. Földbe gyökerezett a lába, míg két társa néhány szökelléssel igyekezett kissé távolabb kerülni. Aki a túloldalról látta a jelenetet, verekedésre gondolt volna. Még szerencse, hogy a tér túlsó sarkáról a támlás rendőr nem lát oda. Az érkező taxis átlátta a helyzetet, hogy nem kell közbeavatkoznia.

  • Látom, nincs szükség rám – dobta be gumibotját a kocsiba – Nagyon felkaptam a vizet, mert azt hittem, katonát vernek. Nem régen szereltem, érzékeny vagyok az ilyenekre, főleg – intett fejével a megszeppent srácok felé – ha ilyen tornából felmentettek verik a nyálukat. De látom – nevette el magát - éppen a katona harcol a cimborájával.

  • A kurva anyjának szóljon be az a nyomorék csavargó, annak! Ne az én barátommal kötözködjön, aki most jött a háborúból.

  • Jól van pajtás – nyugtatta Jani – túlreagáltad a dolgot

  • Túlreagáltam? Tudod kinek szoktak ilyet mondani?

  • Tudom. A negyvenéves, de hatvannak kinéző alkoholista hadtápos őrmesternek.

  • Te még akár sorállományúnak is mondhatnád magad!

  • Honnét jöttél öreg? - szállt ki az eddig a kocsiban könyöklő taxis is.

  • Léváról

  • Cseszkóból? Az öcsém is ott van. Te hova vonultál be?

  • Rétságon bohóckodtunk egy hónapig. Már azt hittük, mehetünk lassan hazafelé, erre bevonultunk Csehszlovákiába.

  • Huszadikán? Az öcsémék Egerből mentek ki, de kicsivel később.

  • Aha, tudom. Gyakorlatilag egész Szlovákiát mi fedjük le, és kevésnek bizonyult az eredeti létszám. Nem tudom az a rengeteg ruszki hogyan fér el abban a kis Csehországban.

  • Sokan vannak?

  • Na hallod! Mint az oroszok. Harminc hadosztály. Ne kérdezd mennyi ember, mert nem tudom, de sok száz ezer.

  • Beszélik – folyt bele a gumibotos taxis is – hogy semmi ellenállás nem volt, mások meg mondják, hogy harc volt az Ipolynál. Éppen a rétságiaknak lőttek ki tankját. Ezek szerint te ott voltál.

  • Nem volt harc. Egy határőr sérült meg, amikor nem akarta leadni a fegyverét. Erről hallottam. Ráadásul nem is tót volt a srác, hanem magyar. Mi az anyját virtuskodott? A tank pedig baleset volt. Műszaki hiba miatt fordult le a hídról. Aki kilőhette volna, harminc kilométerrel odébb az igazak álmát aludta éppen. Nagyon meglepődtek, amikor egyszer csak ott voltunk. Még csak riadót se fújtak. A főnök, meg az éppen ügyeletet adó tiszt személyesen ismerték egymást. Azt hitte hülyéskedik. Aztán lassan összerakta a dolgot, hiszen viccnek nagyon meredek lett volna, főleg az egész ezreddel a háta mögött.

  • Na pajtás! - lapogatta meg a hátát – Hova akarsz menni? Jön a haverod is?

 

*

 

Ferkó nyitotta rá a lakóautó ajtaját. Már aggódott, hogy nem fér bele a mese vége a napba, hiszen nem akarnak sötétedésig maradni. Természetesen ezt nem akarta így direktben mondani, inkább talált más magyarázatot arra, hogy megzavarja az ebéd utáni szendergésében.

  • Iszik egy kávét szépbáttya? Jaj, nem ébresztettem tán fel?

  • Nem aludtam. Teszek fel mindjárt.

  • Nem kell! Már lefőztük idekinn gázon. Csak jöjjön! Segítsek felkelni?

 

Bográcsos húsleves

    Jani bácsi meséi

7.

 

Ismét megszakadt a mesélés, hiszen a „vendégeket” fogadni kellett. Jani bácsi nem érezte magára nézve kötelezőnek, így benn maradt. Bekapcsolta a rádiót, csak az ablakon át figyelte a kinti eseményeket. A piros Opel láthatóan megemelkedett, amikor Zoltán kipréselte magát belőle. Nagy előny, hogy csak három ajtós, így nagyobbra nyílik az ajtaja. A volán mögül kiugró magas, kopasz fiatalember ismerős volt. Most már emlékszik rá. Körbeszaladt az autón, megcsókolgatta Feri bácsit, majd Ferkót köszöntötte követhetetlen koreográfiával. Volt benne öklözés, nyakatekert kézfogás, ölelkezés, meg puszi. Jani bá' beleborzong, amikor férfiakat lát csókolózni. Valahogy az ő környezetében nem volt szokás. A férfiak kezet fogtak, csak családon belül ölelték meg egymást. Na, de változik a világ. A fiatalok felvesznek idegen szokásokat. Leutánozzák az amerikai négerektől filmen látott mozdulatokat, vagy a lengyelektől a három puszit. Arról nem is beszélve, hogy a gyerekeket is filmsorozatok szereplői után keresztelik, többnyire spanyol nevűekre. Bár már ezelőtt negyven évvel is idegenítettek a népek a gyerekek nevein. Nem Márton lett a gyerek, hanem Martin. Nem Anna, hanem Anita. Most a Richárdot változtatták Rikárdóra. Még az kellene, hogy amerikásan becézzék Dick-nek. Na, de jól van ez így is. Biztosan azért morog, amiért megöregedett, az öregeknek meg semmi nem tetszik, amit nem értenek.

Ferkó szavai villantak be a Zoltán feleségével kapcsolatban „Az az asszony meg is érdemli. Szerintem ebben egyet fogunk érteni, ha megismeri.” Mármint a verést érdemli meg. Ugyan még nem is látta az asszonyt, de máris ellenszenvesnek találta, pedig csak a hangos szitkozódása hallatszott be a lakóautóba, elnyomva a rádió zenéjét. Még csak ekkor kászálódott ki a kocsi hátsó üléséről, de már nem tetszett neki valami. Érteni nem lehetett mit mond, mert elég rosszul artikulált. Ordítva nem is olyan egyszerű dolog az. Feri bácsi is megemelte a hangját, amikor csitítani kezdte. Pedig ő alapjába véve egy csendes ember. A kiabálás viszont felidegesíti.

  • Na, pakoljatok kifele, mert nekem mennem kell! – nyitotta fel István a hátsó ajtót.

Zoltán hozzáfogott, de nem a megfelelő sorrendben szedte elő a pakkot. Ez attól volt egyértelmű, hogy mondta a felesége. Meg mondott mindenfélét, be nem állt a szája.

  • Bográcsot minek hoztatok? - szólt Feri bá – Hoztunk mi is. Kettőben akartok főzni? A másik meg az, hogy nem is fogtunk semmit.

  • Az nem baj báttya – vette halkabbra az asszony, már szinte kedvesen szólt

  • Mert mit főztök? Kőlevest? - nevette el magát az öreg

  • Húslevest. Hoztunk bőven bele tarját. Hozzad már a zöldséget te melák, ne csak állj itt mint egy faszent! - förmedt rá Zoltánra.

  • Húslevest bográcsban?...Hát te tudod?

  • Hát ez a kocsi? - kérdezte István

  • Az öreg van vele, aki szobatársa volt Zoltánnak a kórházban – válaszolt Ferkó.

 

Mindenki a lakóautó felé fordult. Ezt látva Jani bá' késztetést érzett, hogy kimenjen. Mégse integethet az ablakon át, amikor egyértelműen mindenki őt bámulja. Mivel a két férfi nem volt idegen, nem kellett bemutatkozni, elég volt egy „jó reggelt!” a kézfogás mellé. Az asszony is odafurakodott, nem várt arra, hogy bárki bemutassa.

  • Mari – nyújtott kezet, majd magyarázatként még hozzátette – Ennek a nagy meláknak vagyok a párja.

  • Örülök, hogy megismerhetem – mondta Jani bá', de nem őszintén.

Nem nagyon volt most hangulata ismerkedni. Főleg, hogy az első benyomás nem sikerült pozitívra. A kiabálás okozta rossz bemutatkozást a szépsége se tompította, hiszen sok mindent el lehetett mondani erről az asszonyról de azt, hogy szép lenne... Láthatóan öreg volt Zoltánhoz. Az alkoholizmus jelei is elég feltűnőek voltak felpuffadt arcán. A hangszíne se túl megnyerő, érezni rajta, hogy erős dohányos.

  • Sokat mesélt magáról Zoltán...és csupa jókat – tette még hozzá kis kacajjal kísérve.

  • Nem találkoztunk a kórházban – csúszott ki az öreg száján, pedig nem akart kötözködni.

Tény, hogy nem találkoztak, de nem tartozik rá, hogy miért nem látogatta meg a párját egész héten, amíg ő is ott volt. Arról nem tud, hogy később volt-e bent, de nincs is hozzá köze. Nem is mondott rá Mari semmit. Bár biztosan érezte, hogy valamit reagálni kellett volna erre, mert egy pár percig nem is szólt semmit, csak sarkon fordult, s a Ferkó BMW-je melletti kis asztalkán kezdte rendezgetni a hozott holmit.

  • Na akkor én el is köszönök - nyújtott kezet Jani bácsinak István ismételten, körbecsókolgatta Feri bácsit, a többieknek csak intett – Hagyjak itt botot?

  • Nem kell! – hárította Zoltán a felajánlást – Úgysincs kapás, erre a fél napra akkor meg minek? Megfőzünk, megebédelünk, kicsit süttetjük magunkat a nappal, aztán este is van.

  • Jól van, ti tudjátok. Na, cső!

 

Kicsit megpördült a kerék a kavicson ahogy elindult. Még hallották az autó zúgását, amikor Mari már akcióba is lendült. Kipakolta a húst, elkezdte felvagdosni, utasította Zoltánt, hogy gyújtson tüzet, aztán veszekedett rá, mert nem tudta hirtelen mit gyújtson meg. Ferkó segített tűzifát gyűjteni. Száraz gallyat szedtek össze a környéken, de néha elég messzire elsétáltak. Mari állandóan tartotta velük a kapcsolatot és biztos akart lenni abban, hogy hallják amit beszél.

Jani bá' kezdett besokallni az állandó kiabálástól. Azokra a cigány asszonyokra emlékeztette ez a Mari, akik fél méterről is emelt hangon beszélnek egymással, s a hanghordozásukról látatlanban meg lehet állapítani a rasszt. Pedig akár fogadást is merne kötni, hogy ez magyar asszony, mégis úgy beszél. Tehát nem a származás teszi, hanem a környezet, amiben felnevelkedett. Őhozzá ugyan egy szót se szólt azóta, hogy bemutatkozott, mégis bántónak érezte minden szavát, amelynek többsége Zoltánt szapulta. Úgy látta jónak, ha lemenekül a vízhez, hátha a magas part tompít a Mari hangján valamicskét. Visszalépett a lakóautóhoz, benyúlt a botért, majd lassan odaóvatoskodott a meredélyhez. Feri bá' amint észlelte felsietett, hogy segítsen a leereszkedésben.

  • Ez mindig így kiabál?

  • Így

  • Ez valami borzalom

  • Ezért nem szeretem, ha idejönnek. Zoltánt már biztosan mondtam, hogy milyen lusta dög. Nem is szeretek vele dolgozni, néha mégis megsajnálom, oszt szólok neki, aztán meg mindig megbánom. Itt nincs vele gond, ellennénk egymással, csak legtöbbször ezt a boszorkányt is hozza magával. Ettől meg egy perc nyugta nincs az embernek.

  • Elzavarja a halakat

  • Nem is arról van szó. Nem várom én el, hogy csendben legyen aki velem van, néha még a rádiót is bekapcsoljuk, de éppen azért járok ki – mint látod a fogás se izgat, nem is eszem a halat – hogy legyen egy kis nyugtom. Otthon sokan vagyunk, nem lehet pihenni. Főleg, hogy az anyós is ott van, azt meg utálom mint a szart.

  • Veletek lakik?

  • Néhány házzal odébb a szomszéd utcában, de egyedül van, éjszakára átjön hozzánk aludni. Sokszor nappal is ott les. Hááát. Nem sokat hazudnék, ha azt mondanám, velünk. Ráadásul olyan kopogós papucsa van, hogy éjjel mindig felébredek amikor kimegy. Már megfogadtam, hogy bevetem a tűzbe

  • Az anyóst?

  • Azt kéne! Ráadásul olyan fösvény, hogy el se hiszed. Eszébe nem jut, hogy vegyen valamit a konyhára, pedig ott zabál sokszor nálunk, a gyerekeknek se vesz soha semmit, a csokit kinézi a szájukból, de azért mondja, hogy olyan temetést akar, mint az apósnak volt. Egy nagy lószart neki! Majd még cigányzene, meg a legdrágább koporsó...megérdemelné, hogy csak belökjük egy gödörbe, oszt csókolom.

  • Nem nagyon lopta magát a szívedbe

  • Hát nem. Fülem hallatára mondja Ferkónak, hogy vigye őt el kocsival az Újgyőrire, mert akcióban van...már nem is tudom mi. Hú, de felkaptam érte a vizet. Ez a gyerek még képes lett volna elvinni, mert olyan áldott szíve van, hogy nem tud nemet mondani. Én oszt mondom a vénasszonynak, hogy fizesse ki a benzint, mert nem megy ám ingyen a kocsi se. Mindjárt lemondott az akcióról. Hozzak le neked egy széket?

  • Dehogy hozol. Majd – nézelődött körbe – leülök arra a kőre ott ni.

  • Hideg. A mentőmellényt alád tehetnénk, de hungarocell van benne, félő, hogy összetörik...de várj csak! Leveszem a kabátomat. Hisz egész jó idő van ahogy süt ránk a nap. Itt lenn a szellő se rebben.

  • Na, meg a Marit se nagyon halljuk.

  • Ne is mond! Kiújul tőle a fekélyem.

 

Elhallgattak. Ültek egy-egy kövön, nézték a napfény játékát az alig fodrozódó vízen. Feri bácsi a légbuborékokra koncentrált, figyelte milyen halak kerülgetik a csalit. Csak magában állapította meg mifélék lehetnek, hisz úgy tapasztalta, a társát nem nagyon tudja felizgatni ezekkel. Ültek csendben. Ferkó állt meg a part tetején egy pillanatra. Megfogalmazódott benne a kérdés, hogy „van-e valami?”de végül nem szólt. Inkább kivette Zoltán kezéből a kis baltát, mert hallotta, hogy nem jól vágja a fát. Nem olyan egyszerű dolog az, amikor nincs megfelelő tuskó. Zoltán egyébként is nehezen hajlik a nagy hasától. De így, hogy nem volt tennivalója – a tüzet már meggyújtotta a szakácsnő, aki közben nem mulasztotta el megjegyezni, hogy a párja erre se képes – elővette a csíkos táskából a minőségi kannás bort, s belenyalt, majd Marinak nyújtotta a flakont. Néhány másodpercre csend támadt. Csak a tűz pattogott a bogrács alatt. Valóban csak néhány másodperc volt, mert Mari átkozódva köpte ki a vizet, s a szabad kezével ütni kezdte Zoltánt, aki dőlt a röhögéstől. Nem lehetett véletlen a vízzel kínálás, hiszen előbb ő ivott belőle, tudnia kellett, mi van benne.

  • Jól van már! Ha úgyis nálad van a víz, önts a bográcsba, mert már forr benne az a két deci

  • A francot a mocsok pofádnak! Mit röhögsz te majom? Azt hiszed most olyan jó viccet csináltál? Aztán meg ne ugass bele, hogy én mit csináljak! El kell előbb öblíteni, majd aztán teszem fel a húst. Neked a tüzelésre legyen gondod!

Mindennek ellenére Zoltán mégis úgy gondolta, hogy ez egy nagyon is jó vicc volt, legalábbis a nevetést nehezen tudta abbahagyni. Még a szidás se tudta elvenni a jókedvét.

  • Ne haragudj Mari – vigyorgott Ferkó is, de látni kellett volna a riadt képedet, amikor majdnem lenyelted a vizet

  • A íz megesz téged is, hogy nem szóltál

  • Azt kellett volna mondanod, hogy köszi drágám, éppen szomjas voltam, de eszedbe se jutott elrontani Zoltán tréfáját, úgy meglepődtél.

  • Jól van, most már le lehet rólam szállni!

 

  • Mit röhögnek ezek odafenn? - tette fel a megválaszolhatatlan kérdés Feri bá'. Majd tett a rézsűn néhány lépést, hogy odalásson - Mi történt?

  • Mari majdnem megitta a vizet - röhögött Zoltán

  • Ebben a korban ne vegyél már fel új szokásokat! - csípett oda ő is, noha nem tudta mi történt, de valamiért vicces lehetett a dolog, ha a két fiú ilyen vidám lett tőle.

Jani bácsi meg főleg nem tudta, de azért értette az asszony felé tett beszólást.

  • Látni ezen az asszonyon, hogy alkesz. A stílusa se valami megnyerő. Minek van vele ez a Zoltán? Nekem már ennyi idő alatt elegem lett belőle.

  • Nem tudom miket mondott el neked amikor együtt voltatok a kórházban.

  • Az maradt meg bennem leginkább, hogy veri az asszonyt. A fiad azt mondta erre, hogy meg is érdemli. Most már én is megbocsátóbb vagyok.

  • Az egy dolog, hogy néha megérdemli, de Zoltán se nagyon pattoghat, mert egyszer végleg kiadja az útját.

  • Hogy érted ezt?

  • Úgy, hogy ennek nincs semmije. A lyukósi vityilló is a Marié. Összeházasodva nincsenek, ha rendőrt hív rá, simán kirakják onnét, aztán mehet a híd alá, enni pedig marad neki a népkonyha. Persze mindig megbocsát neki, mert engesztelésként visz egy kanna bort, aztán együtt beveszik.

  • Állandó jövedelme meg nincs. Mihez ért tulajdonképpen?

  • Nem akar ez dolgozni. Mondtam, hogy lusta. Mellettem sok éve dolgozgat már, de csak segédmunkára való, mert nem is akar megtanulni semmit. Ha egy követ el kell vágni, azt megcsinálja, de ki kell neki rajzolni, mert ennyi felelősséget se vállal be. Korábban dolgozott a Volánnál is, úgy adja elő, hogy buszokat szerelt, de ott is csak segédmunkás volt. Udvart sepert, meg a hórukk munkákba vonták be. Volt, hogy azzal nevettetett meg, hogy kőművesnek mondta magát.

    Na, ilyen kolléga másik is van. Ha igaz, az még iskolába is járt. Én ugyan nem láttam, de nem kizárt, hogy papírja van róla. Szokta mondani, hogy mennyi maszek munkája van. Hív engem is néha, de éppen elég amit a cégnél el kell viselnem, nem kell még maszekban is. Nálam bemutatkozott, amikor egy szobát építettünk a házhoz. Három méter téglafalat nem tudott egyenesen felrakni. Dolgoztunk a céggel a főnök ismerősénél, aki később megkérdezte, mennyiért vállalná el neki maszekban a kőkerítésének a lefedését. Ez meg úgy ráizgult a dologra, hogy majdnem elvállata. Annyi volt a gond, hogy nem volt hozzá semmije. Az én udvaromról tudta, hogy betonos, ezért engem is be akart vonni, mert valahol le kellett volna gyártani. Kocsija sincs, a szállítást nem tudta megoldani, az pedig elég meredek lett volna, hogy a céges kocsit veszi kölcsön. Így az egyik haverját is be kellett szervezni, akinek lett volna kocsija. Na, én persze nem kértem az egészből, így kútba esett a nagy terv. A múlt télen nem nagyon volt munkánk, vállat a főnök vakolást. Mielőtt árajánlatot tett volna, megkérdezte tőlünk, hány négyzetmétert lehet egy nap felvakolni. Nagyon régen végeztem már ilyen munkát, nem mertem mondani semmit. Ez meg azt mondta, száz. Amikor hozzáfogtunk, tíz négyzetméter megállította. Na, szóval van nekem elég bajom a munkatársakkal. El is mennék legszívesebben nyugdíjba, de nagyon sok év hiányzik még a hatvanöthöz.

  • Rémlik nekem, mintha templom felújításon is dolgoztál volna. Az ottani munkatársak?

  • Ez is ott volt. Eléggé visszafogta magát, nem csinált sok kárt. A toronyban talált a harang szinten harangütőket. Azt akarta leadni a méh-ben, de végül csak nem merte elvinni. Hagyjuk is ezt a témát, elég nekem hét közben is.

  • Most is hétköz van. Akartam is kérdezni, miért tudsz most itt lenni.

  • Dolga van a főnöknek, és nem bízik bennünk. Csak úgy dolgozhatunk, ha bármikor tud ellenőrizni. Van ugyan egy kolléga, aki sokat segít neki a szervezésben, de mivel nem veszekszik velünk, nem mer rá se hagyatkozni, attól tart, hogy nem hallgatunk rá. Na, ennyi mára elég is a dolgozásból.

  • Mintha elcsendesedett volna ez az asszony – jegyezte meg Jani bácsi

  • Biztosan megtalálta a boros flakont. Attól általában megnyugszik.

 

Ferkó jött le a partra, egy kényelmesnek látszó horgászszékkel...vagy akár fotelnak is mondhatnánk. Szétnyitotta, majd javasolta a vendégnek, hogy üljön át abba, mégis csak kényelmesebb, mint a kövön kuporogni.

  • Köszönöm öcsém! Már csak egy napszemüveg hiányzik

  • Hozzak? Dehogynem! - ellenkezett amikor az öreg hárította a felajánlást.

Felszaladt a rézsűn, s egy percen belül vissza is tért a napszemüveggel.

  • Na, sütkérezzen báttya! Megyek vissza, nehogy valami baj legyen odafönn

  • Mi baj lenne? Úgy hallom, elcsendesedtek. Megtalálták a bort?

  • Meg. Most már nagy a békesség, de lassan majd arra kell vigyázni, nehogy beleessenek a bográcsba.

  • Annyira hatott az ital?

  • Dehogy! Nem komolyan mondom. Na, báttya, a mesélést jól félbehagyta megint. Nem is tudom mikor mondja majd végig.

  • Talán a délutánba belefér. Ha nem, akkor majd legközelebb. Akár hozzám is eljöhettek egy fűnyírás alkalmával. Süthetünk is valamit. Vagy szalonnát, vagy akár malacot is, ha hoztok.

  • Malacot? - kérdezett vissza Feri bá' – Nyárson?

  • Dehogy nyárson. Kemencében.

  • Van kemencéd? Azt megnézném. Én is akarok rakni otthon, de azt se tudom, hogy fogjak hozzá.

  • Nekem a fiam rakta. Ő foglalkozik ezzel is. Pár éve nagy reményeket fűzött hozzá, de nem sokan rakatnak. Sokan megrakják maguknak, pedig meg van a kockázata, hogy nem lesz jó. Ehhez is érteni kell!

  • Hallottam olyat, hogy kettévágtak egy fürdőkádat és azt falazták körbe.

  • Lehet úgy is. Persze kevesen használják rendszeresen. Vagy azt se tudom van-e olyan. Nem lényeges a hatásfoka. Vannak akik kandallót is raknak maguknak úgy, hogy elfalaznak egy sima lemezkályhát. Ez pedig már akár veszélyes is lehet zárt térben. De kockáztatnak, mert a mester drágán dolgozik. Pedig a temetés se olcsó... mi csipog?

Feri bá' rámozdult az állványon lévő botra, de a fia kielőzte. Tekerni kezdte óvatosan az orsót, majd amikor feszesnek érezte, rántott a boton egy nagyot, ezután gyorsabban tekert

  • Na, megvan? - kérdezte Feri bácsi

  • Hááát, nem tudom. Vagy méreten aluli, vagy el is ment.

Utóbbi megérzés volt a helyes, mert csak az üres horgot húzta ki. Újabb csalit gyúrt a horogra, megsújtotta, hogy jó messzire menjen.

  • Mintha ide jött volna valaki – figyelt fel az autózúgásra.

Nem is tette az állványra a botot, csak átadta az apjának, aki átvette, kicsit feszített a damilon, s közben motyogta, hogy remélem nem akadt a másikkal keresztbe. Amikor megbizonyosodott, hogy jó volt az irány, csak akkor tette le a villára. Ferkó felszaladt megnézni, ki érkezett.

Egy sötét színű, mocskos kisteherautó állt az úton, s egy borostás ősz úr szállt ki belőle. Mari a fakanállal mutogatott Csécs felé, hogy arra is vannak még horgászok.

  • Megkérdezted te nagyon hülye - kiáltott rá messziről Zoltán, aki éppen egy nagy faágat húzott maga után – hogy kit keres?

  • Az apját keresi. Valamilyen Jánost – tette még hozzá elbizonytalanodva.

Zoltán ugyan nem tudott arról, hogy ez a látogatás be van jelentve, de az alig szakállas borostás fejű ember láttán felsejlett benne, hogy Jani bá' ilyennek írta le a fiát, amikor mesélt róla a kórházban.

  • Nem kizárt, hogy jó helyen jár. Ez a bolond asszony meg elküldte volna

  • Tudod kit nevezzél te bolondnak!

  • Miért nem kérdezel, te hülye picsa?

Ferkó sietett a látogató elé, hisz ő tudta kit várnak.

  • István ugye? - kérdezte, mielőtt ő maga bemutatkozott volna.

  • A lakóautó miatt gondoltam, hogy itt kell megállnom.

  • Jöjjön! Itt van a papa lenn a víznél. Horgásznak a faterommal.

  • Nem akarok időzni, csak gondoltam, beköszönök. Megyek még sóderért, aztán sietek hazafelé, mert ma még semmit nem csináltam.

  • Ha gondolja, bemegyek magával, az öcsém van a rakodógépen, megmeríti kicsit jobban, ha mondom neki – ajánlotta Zoltán a közreműködését

  • Köszönöm, nem szükséges. Majdnem határérték alatt viszek csak. Ki van írva, hogy egy tonna alatt nem is rakodnak, mert túl nagyok a gépeik. Nekem meg két tonna már túlsúly. Fizetni meg úgyis a mérlegelés alapján kell. Kábé kétezer forintról van szó. Egyébként meg ismernek, hisz törzsvevő vagyok.

  • Jó napot horgászok – köszönt rá az öregekre – Vannak-e nagyok?

Nem ment le a vízhez, inkább a horgászok jöttek fel, egymásba kapaszkodva. Kezet fogtak a látogatóval. Ezzel az Istvánnal senki nem csókolózott.

  • Marad velünk ebédre? - kiáltott oda Mari – Hamarosan kész az étel.

  • Mondta, hogy nem akar időzni – torkolta le Zoltán – Vagy süket vagy?

  • De szépen beszélnek ezek egymásnak – jegyezte meg a látogató félhangosan.

Feri bácsi csak legyintett, jelezvén, hogy ezek ilyenek, nem kell velük foglalkozni.

  • Na, mi a helyzet fiam? - kérdezte Jani bá' – Meg van a munka?

  • Úgy tűnik. Majd jelentkeznek néhány napon belül, de azt mondták a lakásszövetkezetben, hogy vehetem nyugodtan biztosra.

  • Sok?

  • Eléggé. Alagsori helyiségeket kell leburkolni, nem kell vele megvárni a tavaszt. Valakit keresni is kell magam mellé, mert egyedül nem fogom győzni, hacsak nem szánom rá az egész szezont. Azt pedig nem szeretném.

  • Itt van nekem az új barátom – veregette háton Feri bácsit – ő ért hozzá.

  • Valóban? Hol lakik?

  • Miskolcon...de nem vagyok profi burkoló. Nem igazán jó már a szemem. A mai fiatal szakemberekkel már nem állnék ki minőségi versenyben.

  • Tehetünk egy próbát! Ezek nem lakások, csak alagsor, vagy akár pincének is mondhatjuk. Van egyébként munkahelye? El tud szabadulni néhány hétre? Vagy tegeződhetünk is, olyan egyidősnek gondolom magunkat.

  • Hát akkor szevasz Pityu! Pontosan egy idősek vagyunk, de az öregeddel is tegeződünk.

  • Mi is – ölelte magához fél kézzel az apját nevetve – Na, akkor szóljak, ha kell jönni? A bérben megegyezünk.

  • Szólj! Ha a helyzet úgy kívánja, nézhetsz szállást is a városban, nem kell minden nap hazajárni. Mesélte az öreged, hogy szoktál ott lakni.

  • A bebukott burkolást is elmondta fogadjunk.

  • El. Van úgy, hogy megszívja az ember. Találkoztam már olyan kuncsafttal, akinek semmi se volt jó.

  • Na, de ez tényleg nem volt jó. Nem kellett volna elvállalnom, de olyan szépen kért az a csaj. Az igazság az, hogy el se tudta képzelni, hogy ha a műkövet olyan szépen megcsináltam a burkolással meg beégek. Na, de én se hittem volna. Aztán mégis így jártam.

  • Tetszett a nő?

  • Határozottan.

  • Na, akkor ez volt a baj. És? Megbékélt már? Mondja a faterod, hogy később nem is akart megismerni.

  • Láttam már azóta is. Megöregedett. Furcsának találtam a mozgását is. Lehet, hogy valami baj érte. Talán szélütés. Pedig nem sokkal van még negyven fölött...habár....eltelt néhány év azóta. Na jó, akkor ötven. A mai világban még az se számít soknak. Láttam már én hatvan éves Barbi babát. Igaz, az már elég megmosolyogtató látvány volt. Határozottan jó az alakja, de a bőre csak megereszkedik. Egy bizonyos kor után azért be kéne látni, hogy eljárt felettünk az idő. Látod, én se küzdök már a borotvával. Látom te se – nevette el magát, amikor a Feri bá' arcára figyelt, s látta, hogy a nagy kun bajuszt már majdnem beéri a hetes borosta. - Ez a srác a fiad? Kicsit túlnőtt rajtad, de az arca hasonlít.

  • Remélem nem viszi el báttyát! - jött eléjük Ferkó – Még nem végzett a meséléssel. Talán a felénél tart Csehszlovákiának.

  • Ja! Juliskát meséli?

  • Miféle Juliskát? - csodálkozott Ferkó

  • Ja, bocsi, nem szóltam. Nem tudom mit mesél. Rengeteg dolgot hallottam már tőle, de talán én se ismerek minden sztoriját. Akkor maradsz papa? Úgy látom jól érzed magad, az idő is rendkívül kedvező. Mit csinálnál otthon magadban?

  • Abban maradtunk a gyerekekkel, hogy majd telefonálok, ha jöhetnek értem.

  • Egerből?

  • Nem tudom hol vannak. Feriék estig maradnak, akkorra jöhetnek, bár még nem szóltam nekik. Ha nem érnek ide, akkor sincs semmi baj. Nem lopnak el engem ha magam maradok se. Fűteni tudok, kaja van.

  • Jól van apu, csak azt ki ne találd, hogy te vezetsz. Biztosan haza tudnál menni a kocsival, de ne kockáztass. Csak nem úgy mozog még a lábad, ahogy kellene. Megígéred, hogy nyugton maradsz? Ha nem, most rögtön hazaviszlek. Na, de megyek is, ti meg ebédeljetek!

  • Még egy fél óra biztosan kell – szólt Mari, hallván az ebédre tett utalást – mert ez a nagy melák még tüzelni se tud rendesen.

  • Na a tüzeléssel te se nagyon dicsekedhetsz – vágott vissza a nagy melák – Évek óta nem tüzelsz normálisan.

  • Be lehet fogni! Ne játszd meg itt magad! Mintha te annyira kanos lennél.

  • Milyen kedvesek – jegyezte meg Pityu mosolyogva – Na akkor viszlát!

Beült a Hyundaiba, és indult. Nem sikerült egyből, mert a tócsában, ahol megállt, megkapart kétszer is. Kicsit meg kellett hintáztatni. Amikor innét kilendült, már nem volt gond.

  • Jól láttam, hogy mindkét oldalon kapart? - csodálkozott el Ferkó

  • Én is akadtam már el vele. Automata differenciálzár van benne, de csak erre jó. Kapar mindkét oldalon, de attól még üresen tehetetlen. Én odahaza – már ahol most lakom – akadtam el vele. Két kapuja van a teleknek, és a fentin szoktunk kocsival bejárni. A házhoz lejtő vezet, de nincs kijárva, hanem füves a terület. Akkoriban vettük a házat, gondoltam kifestjük. Ketten ténykedtünk a mamával. Esni kezdett az eső, de a benti munkát ez nem hátráltatta, csak amikor indultunk volna haza...mármint a korábbi lakóhelyünkre, mert akkoriban még ott aludtunk, meg ugye a kocsi is a fiamé, másnap neki kellet...

  • Várjon báttya! Van egy olyan érzésem, hogy ez hosszú lesz. Felhozom a víz mellől a széket, leülünk a tűz mellé. Mire a végére ér, talán az ebéd is elkészül.

 

Amíg a széket várta. Megcsodálta Marinak a művét. Eddig nem is látta mi készül. November végén nem látott még ekkora mennyiségű zöldséget egy csomóban, főleg nem egy bográcsban. Paprikák, paradicsomok, zellergumó egészben a kissé zsírosnak tűnő, húsleveshez képest zavaros lé tetején, karalábé kettévágva, petrezselyemzöld kissé késve beletéve. Legalábbis ha igaz a hír, hogy hamarosan elkészül. A kelleténél most is intenzívebben zubogott. Feri bizonyára erre gondolt, amikor rácsodálkozott a bográcsban főtt húsleves ötletére. Nem lehet a tüzet takarékra venni vagy nagyon fő, vagy sehogy. Ettől még lehet jó, hiszen minden benne van aminek benne kell lenni, Mari konyhán dolgozik, értenie kell hozzá. Egyébként is az a korosztály, akit még megtanítottak odahaza főzni.

 

  • Na, itt a szék báttya, lehet mesélni! - lihegte Ferkó, miután felszaladt a meredek parton – Ott tartottunk, hogy vizes volt a fű.

  • Aha. Tolatva nem akartam nekivágni, mert elég messze volt a kapu, megfordulni csak többszörre tudtam volna, mert a szőlőtől nem lehetett férni. Szép szőlő. Majd meglátod, ha eljöttök egyszer... maradt a lejtmenet. Ott viszont ki van vágva az udvar, hogy a ház alá be lehessen menni a garázsba, vagyis egy magas támfal fölött kell centizni, ugyanis ott van még egy kút. Nem leget a támfaltól emiatt eltávolodni. A kút után egy derékszögű kanyar következik ...ez lejt végig...ott muszáj elfordulni, mert előttem a kerítés. Na, ezen az oldalon a támfal le van húzva nullára...pontosabban olyan fél méter lehet a vége, de ugye a kapu nem a partoldallal, hanem az udvar kivágott részével van szembe, rá kell fordulni. Látom, hogy az asszonynak valami nem tetszik, erősen csóválja a fejét, de nem szól. Ő ekkor lent állt a kivágott részen. Kéziféket behúztam, motort leállítottam, kiszálltam, hogy mit csóvál.

  • Aztán mit csóvált?

  • Az első kerék már lent volt, de a hátsó felkapott a támfal tetejére. Azt mondja a kérdésemre, hogy „nagyot fog zakkanni”. Nézem. Hú bakker, ez tényleg nagy lesz. Ezt így nem is merem, mert valami baja lesz a kocsinak. Visszatolatni a telek legmeredekebb részén üres platóval vizes füvön? Reménytelen. Az eleje jó helyen volt, csak a farát kellett volna elvinni balra, nem is kicsit. Kérdi az asszony, hogy tud-e segíteni? Toljad! Mondom neki. Erre ő, hogy megvesztél? Beindítottam, hátramenet, nagy gáz, pörög a kerék. Juliska nekitámaszkodott oldalt, és elfordította. Na? Megoldottuk. Volt hasonló Egerben személykocsival havas úton. Nagyon meredek kanyarodó út. Nagy lendülettel nem is mertem rákanyarodni, mert hasonló esetben megesett már, hogy hátul volt az elől.

  • Micsoda?

  • A lendülettől megfordult a kocsi, mintha már visszafelé jönnénk. Na szóval. Kettessel indultam neki nem túl gyorsan a meredek emelkedőnek. Nem bírt felmenni, lefulladt a közepén. Ott elindulni, képtelenség. Vissza kellett engednem. Havas úton persze nem kanyarodik, nekiengedtem a szegélykőnek. Egyedül voltam, ezt nem is mondtam. Behúztam a kéziféket, kiszálltam, odébb toltam a farát, és visszaültem. Ugyanezt még egyszer meg kellett csinálnom.

  • Nem fogta volna el a röhögés, ha elszalad a kocsi.

  • Hát nem. Kezdek éhes lenni.

  • Várjon má' szépbáttya. Juliskának hívják a feleségét? Ezt a nevet mondta a fia.

  • Igen, úgy hívják.

  • Na, akkor tessék azt a Csehszlovákiát végigmesélni!

  • Majd ebéd után – szólt közbe Mari – Hozzad fiam a tányérokat, a pálinkát, a zöldséget meg dobáld ki, mert nem férünk hozzá a leveshez

  • Állj, állj, állj! - kiáltott Jani bácsi – A zöldséget ne! Majd én megeszem. Bár a csutak azt hiszem nem főtt meg, de ezek szerint a többi az enyém. Ti csak egyétek a levest! Talán egy kis hús még jöhet, de nem kizárt, hogy ennyi zöldséggel el se bírok. Micsoda kár lenne kidobni!

Zoltánra várva

Jani bácsi meséi 6.

 

Feri bácsi már a kávét főzte a turista gázfőzőn, Ferkó még ekkor kászálódott ki a kocsiból. Láthatóan fázott. Nem is állta meg szó nélkül, hogy miért nem ég a tűz. Az apja válaszul a gázlángra mutatott, ami persze csak egy poén, hisz attól aligha fognak megmelegedni. Jani bá' felajánlotta, hogy miután kiszellőztet, begyújt a lakóautó kályhájába. A többiek nem tiltakoztak az ötlet ellen, így már a kávét odabenn itták meg, Feri bá' még a mentőmellényt is levetette magáról. Nem volt ugyan egy nagy termetű ember, de mellénnyel szűknek bizonyult az autó ülése. Az éjszakáról nem volt mit átbeszélni, hisz mind aludtak. Még a fő-fő horgász se nézett rá a botokra. Azért mégse kérdezik meg, ki mit álmodott. Szótlanul szürcsölték a kávéjukat, a gyorsan melegedő autóban. Korán volt még, nem nagyon volt kedvük beszélgetni. A beszűrődő vöröses fényre figyeltek fel. Kelt fel a nap.

  • Szép idő lesz – törte meg Feri bá' a csendet, miközben cigaretta töltögetéshez készülődött – Még a végén tényleg ide eszi az íz ezt a Zoltánt.

  • Hogy jönnek ki? – kérdezte Ferkó – Busszal?

  • Szerintem Istvánnal hozatják ki magukat

  • Ő kicsoda? - kérdezett közbe Jani bácsi?

  • A testvére. Volt ő is velünk a kórházban. Találkoztatok is.

  • Ja! - tett úgy, mint aki beazonosította az illetőt. Emlékezett rá, hogy hárman voltak benn, de biztos benne, hogy nem találná ismerősnek, ha újból látná – Vagyis mondhatjuk, hogy taxit fogadnak

  • István szokott velem horgászni, de egyébként itt dolgozik rakodó gépen – intett fejjel abba az irányba, amerre a kavicsbányát gondolta – Jön dolgozni.

  • Akkor nem kizárt, hogy a fiammal ismerik egymást, mert ő meg innét hordja a kavicsot.

  • Fuvaros?

  • Nem dehogy. Csak ha útba esik neki, nem megy haza üresen, visz olyan másfél tonnányit a kisteherautójával. Lassan persze neki is kitelik a szezon. Építőiparban nincs téli munka.

  • Ne mond má'! Én is építőiparban dolgozom. Szinte egész télen van munka – mondott ellent Feri bá'

  • Nagyobb cégeknél muszáj az embereket foglalkoztatni, de aki maga dolgozik, megengedheti magának, hogy leáll, amikor jönnek a fagyos idők. Van ugyan egy kis műhelye, de inkább csak unalom ellen tesz-vesz benne télen. Kár a tüzelőre költeni.

 

Aztán mintha meghallotta volna lelki füleivel a fia, hogy róla van szó, rátelefonált.

  • Jó reggelt apu! Felébresztettelek?

  • Jó reggelt. Már rég ébren vagyok. Nem hiszed el, de éppen rólad beszélek itt az új barátaimnak.

  • Remélem, csupa jót

  • Csakis. Miért hívsz ilyen korán?

  • Mondták a fiúk, hogy kivittek horgászni. Csodálkoztam is, hiszen soha nem horgásztál...

  • Egyszer ezt is el kell kezdeni!

  • Merre vagy? Most indulok Tiszaújba vállalni. Ha gondolod, meglátogatlak, vagy ha meguntad haza is vihetlek...

  • Nem mondták a gyerekek, hogy kocsival vagyok? Méghozzá lakóval

  • Akkor most kiélheted magad, hiszen mindig vágytál egy ilyenre. De nehogy azt találd ki, hogy te vezetsz! Majd a srácok elmennek érte. Na, bemenjek?

  • Mikor jössz visszafelé? Mi maradunk azt hiszem késő délutánig – mondta, s közben kérdőn nézett a többiekre, mit szólnak ehhez? Azok bólogattak.

  • Nem leszek sokáig, talán egy óra se kell. Csak felmérem a munkát.

  • Nincs már arra hideg?

  • Belső munka. Burkolás.

  • Ajaj!

  • Mit ajaj? Tanultam a hibámból, meg csak tanultam valamit az eltelt sok év alatt. Na, majd visszafelé megnézlek. Melyik tónál vagy?

  • Melyik tó ez? - kérdezte Feriéktől – A Debreceni? A Debreceni – erősítette meg a saját feltevését, miután társai helyeslően bólogattak.

  • Melyik is az?

  • Itt az út mellett közvetlen. Ha elég lassan jössz, ide is látsz. Na, akkor várlak.

 

  • Mi volt az a jajgatás? - kérdezte Feri, miután befejezték a telefonálást

  • Milyen jajgatás? Jaaa! Burkolást vállal Tiszaújvárosban. Egyszer már megjárta. Tudod, kövekkel dolgozik, meg műkövet is csinál. Rengeteget dolgozott a városban. Volt egy állítása szerint nagyon szemrevaló fiatal közös képviselő, akinek egy nyáron 13 bejárati lépcsőt műkövezett le, mindenki megelégedésére. Ez a csaj addig fűzte, amíg elvállalta két tízemeletes lépcsőház burkolását. Nagyon tiltakozott eleinte, hiszen nem szakmája, nem is nagyon csinált még ilyen munkát, hacsak a saját házát nem számoljuk, de valójában nem volt ilyen jellegű tapasztalata. Beszélgetett erről akkoriban egy másik asszonnyal, akinek kicsit korábban dolgozott, az is óvva intette, hogy ne vállalja el. Aztán ez a fiatalasszony csak megfűzte. Az árajánlatnál nem alkudott, inkább még felfelé kerekített. A szerződésbe ugyan beleíratta a kötbért, de azt mondta, nem kell azt komolyan venni. Aztán a gyerek hozzáfogott egyedül annak a marha nagy háznak. Csak a kisebbik unokámat vitte magával ragasztót keverni.

  • A szakácsot?

  • Ez már legalább tíz éve történt, akkor még nem volt szakács, de igen, az Attiláról van szó. A fiam egyébként István. Pityunak hívjuk odahaza. Na, szóval hozzáfogott. Ez úgy augusztus végén lehetett, azt hiszem. Mindenesetre iszonyatosan szenvedtek a forróságtól. Reggelente kellemesre lehűlt ugyan a levegő, de a lépcsőházban még akkor is döglesztő meleg volt. Nem jártak haza, a városban kerestek szállást. Korábban is volt már hasonló helyzet, többször is kollégiumban szállt meg, de most az ő kedvéért nem nyitották ki, hisz a gyerekek még szüneten voltak. Egy korábbi kapcsolat szerzett szállást neki...illetve nekik egy magánháznál. A házi néni is szemrevaló menyecske volt – úgy mesélte. A 17 éves lányával kiköltöztek a kisházba, hogy a nagy házat kiadhassák. Itt laktak két hétig, aztán költöztek át a kollégiumba. Több, mint egy hónapig burkoltak. A megrendelő néhányszor még ebédet is főzött nekik. Amikor az olcsó csempevágóval nem boldogult, Edina – így hívták a menyecskét – felajánlotta, hogy a ház számlájára vegyen egy minőségi csempevágót, aztán ha végez, majd a rosszat hagyja ott. Mesélte nekem, hogy még pajzán gondolatai is támadtak, de hát ott volt vele a fiú, még elárulná az anyjának, így visszafogta magát.

 

  • Na báttya, már meg jól belemélyült a mesélésbe – szólt közbe Ferkó – miközben még a tegnapival se végzett.

  • Maraggyá má' – intette le az apja – Aztán megvolt a menyecske?

  • Azt én nem tudhatom, de a végeredmény ismeretében nem hiszem.

  • Mert aztán mi lett a vége?

  • Na várjá'! Mondom, hogy nem volt semmi gyakorlata burkolásban. Szerzett maga mellé egy kőművest, akit a saját elmondása szerint is lassú kőművesnek neveztek. Na, de az legalább már látott burkolást. Megmutatott néhány fogást, mit, hogyan szoktak. Az legalább jól járt, mert megkapta a jó napszámot.

  • Tán nem lett a végén kifizetve a fiad?

  • Várjá má'! Azt még nem is mondtam, hogy természetesen a közlekedést nem lehetett megszüntetni a munkaterületen. Aljzatkiegyenlítőre nem költöttek, ez a lüke kölyök bevállalta úgy, hogy ragasztóval egyenlített, pedig volt mit kiegyengetni, úgy mesélte. Nem is lehetett egyenes padlót csinálni, mert három kötött pont is volt...illetve négy. A lépcső magasság ugye adott. A lift-panel csatlakozásánál egy betongerenda szintén. Ezt a síkot nem lehetett követni, mert akkor nem nyílik ki a liftajtó. Viszont a szemközti ablaknál lévő gerendát is el kellett takarni, így még egy csavar kellett a padlósíkba. Mindezzel megszenvedni hússzor! Ráadásul minden reggel javítással kellett kezdeni, mert este a lakók összemászkálták. A ragasztó néhol olyan vastagon volt, hogy ahogy ráléptek a lapra, az felcsúszott a másik tetejére. Én ugye ezeket csak elmondás alapján tudom, de így is felidegesít.

  • Tudom milyen ez, csináltam hasonlót, de nem nagyon megy nekem, nem is vállalok. Otthon lerakom, de ...na meg nem is látok már elég jól. Na, de mi lett a vége?

  • A vége? Hívott a csaj egy vén fasz műszaki ellenőrt, aki minden fogat kifogásolt. Végigjelölgette az egész lépcsőházat. Aztán a gyerek úgy döntött, szarik bele az egészbe. Vett fel előleget, egyszer kért részfizetést, ez kifutotta a költségeit. A saját, meg a fiának szánt másfél hónapi fizetését hagyta veszni.

  • Nem érte volna meg kijavítgatni?

  • Azt mondta, volt még arra a szezonra hat bejárati lépcsője, inkább azokat csinálta meg. Nem akart elvesztegetni még két hetet a bizonytalanra, mert közben a kötbér is kezdett ketyegni. Na, ezért mondtam, hogy „ajaj” Ja! Mesélte, hogy másik évben látta az utcán az Edinát...annak mondtam ugye? Szóval ott ment el előtte nem messze, miközben ő elég hangosan dolgozott, de a csaj nem vette észre. Legalábbis úgy tett. Lehet, hogy ő haragudott. Na, meg volt még egy vicces eset pár évvel később, amikor arra járt. Bement megnézni, hogy ki vannak-e javítva a hátrahagyott hibák, és meglepve tapasztalta, hogy nem is olyan lapok vannak lerakva, amiket ő lerakott. Meg volt döbbenve, hogy mekkora hülye egy ház ez. Annyira nem volt az rossz, hogy az egészet újrarakják. Na, meg azért nem is kevés pénzről van szó. Volt a házban egy ismerős család, keresni kezdte a nevüket a kaputelefonon. Aztán rájött, hogy nem ugyanabban a házban jár, hanem a mellette lévőben.

  • Hát ez nagy szívás lehetett báttya. Na, akkor ha megreggelizünk, a fater bedobálja a csalit, én pedig meghallgatom, hogy volt a háborúban...már ha egyáltalán tovább meséli.

  • Nem volt az igazi háború, csak az ijedtség volt nagy az elején. Utána pedig kellemes kaland lett belőle, de tényleg együnk előbb valamit! Tudod, attól még izgalmasabb volt a taxis blokád kilencvenben Pesten. Abba is belekeveredtem.

     

 

Egy időre abbahagyta a mesélést, mert odakinn tényleg gyönyörű reggelük lett. Ragyogott a nap, noha a kabát még elkélt, hiszen mégiscsak vége felé járt a november. Az éjszakai eső se fog felszáradni talán egész nap. Nem nagyon lesz kedvük a napon üldögélni. Feri lement a vízhez, hogy a botokat elrendezze, adott enni a halaknak, s közben megszólalt zsebében a müezzin. Zoltánék jelentkeztek, hogy már úton vannak hozzájuk. Ezt nem kellett a többieknek elmondani, mert a káromkodásból kitalálták.

A reggelizést nem tudni ki hogyan tervezte, de Jani bá' tűz körül együtt ülve képzelte el. Aztán ebből semmi nem lett mert az öreg Ferinek gyomoridege lett a gondolattól, hogy a Zoltán feleségének locsogását kell majd hallgatni, így ki is hagyta a reggelit. Ferkó otthonról hozott sült húst kezdett farigcsálni a vadászkésével. Így a vendégnek magának kellett kitalálni mit egyen. Hagymás tojást gondolt ki, de ahhoz tüzet kellene rakni, vagy a Feri palackját elkérni. Mivel így magára hagyták a gondjával, inkább vissza mászott a lakóautóba, elvégre ott egy komplett konyha, meg meleg is van benn. Nem érte felkészületlenül a dolog, feltöltötte a készletet. Volt nála hagyma, tojás, szalonna, tudott teát főzni. Eszébe se jutott, hogy Ferkót behívja, de majd bejön, ha akar. Nem idegen már, ne kéresse magát. Így tehát nem volt kinek mesélni, de azon kapta magát, hogy gondolatban ott gubbaszt a tank kakasülőjén Léva főterén.

 

Olyan volt, mint valami akciófilm, amiket mostanában néz a TV-ben. Azokban is minden éjszaka történik, hogy izgalmasabb legyen a film. Ez viszont maga a csupasz valóság volt. Nem nagyon kellett fokozni az izgalmakat, hiszen már attól a ténytől a torkában dobogott a szíve, hogy fegyveresen vonultak be egy másik országba. Nem volt ugyan ellenállás, de ebben nem lehettek biztosak, hogy így is marad. A logika ugyan azt diktálta, hogy egy félmilliós megszálló hadsereg ellen esélytelen a Csehszlovák haderő, de semmit nem lehetett biztosra venni. A megszállók létszámát maguk a résztvevő katonák sem ismerték, csak azt tudták, amit közvetlen megtapasztaltak. Léván ülésezett a járási tanács akkor éjszaka. Nem tudni, miért nem nappal. Talán akkorra sikerült összeterelni az illetékes elvtársakat. A harckocsi ezred nagy része a kaszárnyát tartotta sakkban, csak egy század vonult be a városba.

  • Péká! - szólt Vezér a hirtelen támadt nagy csendben, amikor a hosszú időn át tartó csörömpölés végre megszűnt. Leállíttatták a motorokat.

  • Mondjad! - tolta fel fejvédőjét a feje búbjára.

A többiek levették, hiszen a zárt küzdőteret ugyancsak bemelegítette a hosszú időn át helyben járó motor. Ő nem merte, hisz akkor nem hallja meg, ha a rádión kap valami parancsot. Kapaszkodott a parancsnoki torony periszkópjába, és vizslatta a teret. Az óra szerint lassan már pitymallani kellene, de még csak a közvilágítás fénye segítette a tájékozódást. Ebben az időpontban normális esetben teljesen kihalt a város, de ez most nem normális eset. Néhány tucat civil nézelődött. A járda menti korlátra támaszkodva figyelték az eseményeket. Mintha focimeccsen lettek volna.

  • Péká! Nem hallod? - szólt ismét Vezérőrvezető

  • Mi van? - förmedt rá ingerülten – Szóltam, hogy mondjad

  • Azt hittem, nem hallottad. Minek jöttünk be a városba?

  • Mit tudom én! Ez volt a parancs.

  • Baszki minket úgy lőhetnek itt ki, ahogy csak akarnak

  • Nincs itt senki, csak néhány nézelődő

  • Honnét tudod? - kérdezett közbe Tüzér – nem is látunk ki ebből a szarból

  • Én körbe látok

  • De fölfelé nem. Mi van, ha valamelyik ablakon kidugnak egy WC-pumpát (kézi páncéltörő gránát)

  • Szétlőjük a házat. Be vagyunk málházva.

  • Baszhatod! A stabi se megy. Leállíttatták a motort.

  • Ne fossá mán haver – nyugtatta Vezér - Beröffentem egy pillanat alatt, s már pöröghettek is mint a búgócsiga.

  • Biztos vagy benne, hogy beindul? Nagyon szarok ezek a gépek. Szerinted az egerszegiek mitől borultak be az Ipolyba? Annyira béna nem lehetett a vezető, hogy magától félrement. Valami elromlott a technikán.

  • Itt vagyunk Csehszlovákiában, – szólt Fűtő, s a hangján hallatszott, hogy vigyorog – majd hívunk gyári szerelőt

  • Jaj de vicces!

  • Ne riogassátok itt magatokat! Ki lőne ránk? A csehek nyugodtan alszanak a kaszárnyában. A civileknél meg nincs fegyver. A csendőröktől is összeszedték.

  • Te ezt honnét tudod Péká? - kérdezte Fűtő – itt vagyunk együtt, amióta átjöttünk a határon.

  • Volt közben eligazítás. Vagy te akkor aludtál?

  • Nem aludtam én! De most már nagyon elálmosodtam. Meleg van. Nem nyithatnám fel a rést?

  • Nem. ...Na, nem bánom, de ne engedd fel, csak résnyire nyisd, fogjad a kezeddel. Majd Vezér is kinyitja, hátha lesz egy kis huzat.

  • Minek nézel te engem Péká? - röhögött Vezér – Már rég nyitva vagyok, csak nem hallottad a motorzúgástól amikor nyitottam.

  • Nekem meg itt kell befulladnom középen – panaszkodott Tüzér – Úgy le vagyok izzadva, hogy rám van tapadva a nadrág. A surcimat rendesen égeti az előmelegítő.

  • Nyisd ki az alján a vészkijáratot! - jött rá a megoldásra éppen a legfiatalabb.

  • Nahát Fűtő! Hogy neked mennyi eszed van! De kurvára nem férek hozzá saját magamtól. Péká áthúzódhatnál a Fűtő oldalára, hogy elférjek?

  • Bizony át, ha nincs felrakva a védőkeret, de felraktuk. Harcra készültünk.

 

Aztán mégis megoldották. Péká kilazította maga alatt az ülőkét, hogy le tudjon állni a padlóra. Ezzel csak az volt a gond, hogy magasabb volt minthogy egyenesen elférjen, s a fejvédő hurkái közé úgy beütütt a fedél nyitókarja, hogy azt hitte, betört a feje. Nem első alkalom már, hogy a tankban töltik az éjszakát, de ezekben az esetekben berendezték hálóhelyiségnek. Többnyire csak hárman voltak, mert a negyediknek nem volt hely, legfeljebb a toronykoszorúban. Ott, ahol most százas gránátok vannak felcsatolva a falra. Alapból is szűk a hely, de most a felrakott védőkeret, meg a bemálházott muníció még inkább szűkítette a teret. Már maga a lőszerek látványa félelmetessé tette a helyzetet. Máskor a géppisztolyban sincs lőszer, most pedig be van tárazva, fel van töltve a tártáska, mindenkinél ott van az önvédelmi fegyver, természetesen feltöltött tárakkal az is. A géppuskába befűzve a rakasz, s az ágyú betöltése is csupán néhány másodpercet igényel. Mind azon izgulnak, hogy ne kelljen, de ha parancsot kapnak, lőni kell.

 

Már kezdett világosodni, amikor az ezredparancsnok a törzs katonáinak kíséretében elhagyta a tanácsházát. A parancsnoki kocsi elhagyta a teret, de a teherautók, meg a tankok maradtak. Nem mozdultak egész nap. A személyzet persze kijöhetett. A város lakói élték szokásos életüket, reggel mentek dolgozni. Néhányan odakiabáltak nekik, hogy menjenek haza, de ettől súlyosabb atrocitás nem érte őket. Kissé zavarodottan élték meg a fiúk azt is, hogy bár tudatában voltak annak, hogy külföldön vannak, az „ellenséges” ország polgárai magyarul kiabálnak. Egyrészt nem értették volna szlovákul, másfelől a lakosság nagy része magyar, vagy aki mégsem, az is nagyrészt beszéli a nyelvet. Ahol két náció együtt él, megtanulják többé-kevésbé egymás nyelvét. Aki csak kicsit beszéli az idegen nyelvet, úgy mondja, hogy szlovákul...vagy fordított esetben magyarul se lehetne eladni. Arra az odakiáltott kérdésre, hogy „minek jöttetek ide?” maguk se tudták a választ. Valami Prágában történhetett a politikában, de azt az oroszok rendezik. A magyaroknak csak...hálistennek csak statiszta szerep jutott. A szlovákok aligha fogják ezt nekik még így is megbocsátani, de valójában a magyar lakosság se tud mit kezdeni ezzel a bevonulással. A magyarországi polgárok közt általános hozzáállás, hogy nem politizálnak. Ezért nem is értik, mi miért történik. Tizenkét év nem olyan nagy idő. Emlékeznek még az ötvenhatos események megtorlására. Sokan akkor azt hitték, beleszólhatnak az életük alakításába. Komolyan vették, hogy minden hatalom a dolgozó népé, s a vele szövetséges parasztságé. Bár a parasztok, akiktől mindent elvittek, soha nem érezték ezt. Azóta inkább kussolnak. Dehogy tesznek szóvá bármit is, amit rossznak látnak. Túlélésre rendezkednek be, bár nem úgy látszik, hogy vége akarna lenni ennek a rendszernek. Akinek elég a létbiztonság, az elégedett. Aki többre vágyik, belép a pártba, és megkeresi, kinek kell nyalni. Akkor még nem volt korrupció sem, mert protekciónak nevezték. Jogtalan előnyszerzésnek lehetne magyarítani, de ez nem hangzik olyan jól.

 

*

  • Hm, micsoda illat! - dugta be fejét Ferkó a lakóautó ajtaján

  • Gyere be! Jut neked is. Apád nem eszik?

  • El van ő a halakkal. Volt is egy kapása az előbb, de visszadobta. Enni, meg majd eszik, ha akar. Na, meséli tovább azt a Csehszlovákiát?

  • Mesélem fiam, hogyne mesélném. Magamtól is ott jár az eszem. Jó régen volt már, de ahogy tegnap belefogtam, most akaratlanul is előjönnek az emlékek. Nem is tudom meddig mondtam el neked, és honnét gondoltam tovább magamban.

  • Megérkeztek Lendvára

  • Lévára. Lendva egy másik ország.

  • És hol voltak a csehek?

  • A katonákra gondolsz? Aludtak. Nem is tudták, hogy megyünk. A határőrséget lefegyvereztük és vonultunk a kijelölt helyünkre. Nincs messze a határtól. Olyan harminc kilométer lehet. Arra figyeltek fel hajnalban, hogy mi az a nagy zaj. Nem volt idejük még riadóztatni sem. Körbevettük a kaszárnyát, a főnök meg bement, hogy adják meg magukat. Ismerték egymást az ottani ügyeletes tiszttel. Először azt hitte a cseh tiszt, hogy csak hülyéskedik. Csak akkor értette meg mi van, amikor saját szemével látta a magyar tankokat. A városban összehívták a válságtanácsot, de mire összeültek, éjszaka lett. Mi bementünk egy századdal, meg a törzs teherautóival, a főnök pedig bement a tanácsba intézkedni. A csendőrségtől összeszedték a fegyvereket, de talán két nap telhetett el, aztán visszakapták, s velünk közösen járőröztek a városban.

  • Na, most akkor azt nem értem, ki volt az ellenség?

  • Te csak most nem érted, de én már ötven éve nem tudom. A politikusok tárgyaltak, mi meg őriztük a rendet. Nem kellett soha fegyveresen intézkedni. Röplapokkal találkoztunk, meg falfirkákkal gyaláztak bennünket, de ezzel nem tudtunk mit kezdeni.

  • Meddig voltak ott?

  • Várjá'!...Két hónapig.

  • Két hónapig ott laktak a tankban a város közepén?

  • Dehogy! Egy napig ácsorogtunk a főtéren, aztán kivonultunk a kaszárnya melletti rétre. A lövegcsövek a város felé voltak fordítva, de valójában úgy álltunk be, mint egy telephelyen. Voltak sátraink, abban laktunk. A tankokat be se indítottuk, csak október végén, amikor hazaindultunk.

  • Akkor minek voltak ott?

  • Hát tudom én? Gyakorlatilag nyaraltunk. Beosztottak bennünket őrjáratra a városba. Az volt a vicces, hogy amikor visszamentünk a táborba, a főnök elsorolta merre jártunk, mert hallgatta a rádióban.

  • Mit hallgatott?

  • A rádióamatőrök jelezték egymásnak a járőr útvonalát, a főnök meg azt hallgatta.

  • Ezek szerint nem sokat tehettek volna a partizánok ellen, ha lettek volna.

  • Szerencsére nem voltak. Egy idő után a lakosság is megszokta, hogy ott vagyunk. Előbb a gyerekek akaszkodtak ránk az utcán, aztán a gimnazista lányokkal lehetett dumálni. Szabadidőnkben bejártunk sörözni.

  • Mit csináltak, amikor nem volt szabadidő.

  • Szolgálatot adtunk. Ja, te nem voltál katona. Őriztük a tábort, meg a tankokban is ott kellett üldögélni egy századnak állandóan. Hol egyik, hol másik század volt soron. Na, meg a járőrözés. Nem csak a városban, hanem a környékbeli téeszekben, üzemekben. Nem tudom kinek az ötlete volt, de önkéntesek mehettek dolgozni közülünk. Mentünk is sokan, hogy ne unatkozzunk addig se. Aránylag sokat lófráltunk a keszemmel Lendván...na, már én is összekeverem. Léván.

  • Mivel lófráltak?

  • Na, most nem értem mit nem értesz.

  • A keszemmel. Ezt nem értem.

  • Jaaa! A saját rajommal. A harckocsi kezelőszemélyzetével. Katonaságnál mindent rövidítenek. Bejártuk a várost, mint a turisták, megnéztük a várat...

  • Aha! Magas Léva vára...

  • Dehogyis – nevetett nagyot Jani bácsi – az a Déva vára. A Kőmíves Kelemen jutott eszedbe? Na, az megint egy másik ország. Lévának nem is magas a vára. Egy teljesen sík terület, csak egy kicsi domb van, azon áll a vár, már ami maradt belőle. A kicsinysége miatt soha nem volt jelentős erődítmény. Te! Azért érdekes dolog ez az elhallás. Már minthogy Lévát hallva Dévára gondolsz. Velem is megesik. Volt, hogy egy új ismerőst úgy mutattak be, hogy Zotya. Nekem rögtön egy kabarészám jutott eszembe, amit egy múzeumi betörés ihletett. Mondtam is rögtön, hogy Zotya, lesz nagy balhé. Jól ki is röhögtek, mert nem Zotya, hanem Totya. A múltkor meg a boltban olvasom, hogy érkezési mák. Elcsodálkoztam, hogy van indulási mák is?

  • Oszt mi volt?

  • Étkezési

  • Aha! Mert milyen van még? Takarmánymák, vagy ipari mák? Na, mondja tovább, mert mindjárt itt lesznek a vendégek!

  • Ne sürgess, mert kizökkenek a ritmusból. Na, szóval a Janikával jártunk legtöbbet együtt. Ő volt a vezetőm. Azt hinné az ember, hogy a tartalékosok, meg a sorállomány elkülönül egymástól, pedig a mi esetünkben ez nem így volt. Én már öregnek számítottam a magam huszonnyolc évével, meg aztán akármennyire közvetlen voltam a srácokkal, csak nézték az őrmesteri váll-lapot is. Janika a maga húsz évével mégis engem választott barátjának. Cukkolták is a többiek, hogy „pedálozol apádnak?” Ilyen persze minden közösségben előfordul, nem kell vele foglalkozni. Én talán azért kedveltem jobban a többieknél, mert szerette a gépet. Mindig talált valami babrálni valót rajta. Ha nem is az apjának, de a bátyjának éreztem magam. Szerettem vele csavarogni.

     

    Egy vasárnap beültünk fagyizni egy presszóba. Valahogy én se kívántam akkor a sört. A szomszéd asztalnál három lány üldögélt, láthatóan jó kedvük volt, hangosan nevetgéltek. Amikor leültünk a közelükbe, átváltottak szlovákra, ne értsük mit beszélnek, de nem tudták elleplezni, hogy rólunk van szó. Aztán egyikül át is szólt hozzánk. Már nem tudom mit, de Janika válaszolt is rá. Ettől olyan izgalomba jött a srác, hogy alig bírt megülni a széken. Bele is pirult az izgalomba, ami látszott is rajta nagyon, mert egy feltűnően világos bőrű gyereket képzelj el. Pedig szeptemberre mindenkit lefog a nap, de őt nem. A lányok olyan középiskolás korúak voltak, hozzám képest kicsit már akár fiatalok is, de engem se hagyott hidegen a közelségük. Janikát látva döntöttem. Mondom neki, „gyere” Nézett nagy értetlenül, én meg fogtam a székemet, átvittem a csajokhoz. Mondom: Hölgyeim! Csatlakozhatunk?

  • Nagy pofára esés lett volna, ha azt mondják, hogy nem

  • Majd nem mondtuk volna el senkinek, de akkor ez meg se fordult a fejemben. Elsősorban a vezetőmnek akartam egy jó napot szerezni. Néha tényleg úgy viselkedtem, mintha az apja lettem volna. A csajok kicsit átrendezgették székeiket, hogy az enyém is odaférjen. Janikának nem maradt választása, jönnie kellett, hisz rá várt az egyetlen üres szék. Be is mutattam a hölgyeknek, mint Tóth János, vezérőrvezető. Mondtam, hogy a rajban Vezér volt a neve? A csajoknak mindenesetre mondtam, ők tartották is ehhez magukat, és Vezérnek szólították. Magamat Hári Jánosként mutattam be. Nem akarták elhinni, hogy tényleg úgy hívnak. Kicsit győzködtem őket, de aztán feladtam. Mondom – mégse mondhatom magyarként, hogy Jahn Joachim. Érdekes, hogy ebben a névben nem kételkedtek. Engem Johannak szólítottak. Először az volt a téma, hogy én tiszt vagyok. Alig tudtam megmagyarázni a tévedésüket. Valójában Vezérnek is volt csillag a gallérján, de az enyém váll -lapon volt, mint a tiszteké. Na, már nagyon belemegyek a részletekbe...

  • Nem baj, figyelek. Figyeljen má'! Maga akkor már családos ember volt. Nem?

  • De. Miért mondod?

  • Azt mondta tegnap, hogy erkölcsileg nem vagyunk egy platformon – húzta fülig Ferkó a száját – most meg kiderül, hogy de.

  • Ugyan má'! Mert idegen lányokkal beszélgettem? Csak a társam miatt ültem át.

  • Na persze. Én is ezt mondanám.

  • Na jó, meg a magam kedvéért. Jólesik a női társaság még ilyen vén fejjel is, nem még akkor. Nincs abban semmi.

  • Nincs hát – mosolygott olyan igen is, meg nem is arckifejezéssel – Három hónap asszony nélkül...

  • Később annyira lazult a megszállás, hogy olyan volt, mintha otthon lettünk volna a saját helyőrségünkben. Lehetett menni eltávozásra egyszer én is éltem a lehetőséggel. Busszal vittek bennünket egész Pestig. A jó volt a vidékieknek is, hiszen onnét legkönnyebb eljutni az ország bármely részére.

  • Kivéve Nógrádot, mert az útba esik.

  • Ja. Most kötözködsz, vagy mondjam tovább?

  • Bocsánat, egy szót se szóltam. Ihatnánk egy kávét!

  • Ihatnánk. Kérdezd meg apádat is!

 

Így mégis félbemaradt a mesélés, mert Ferkó lement a vízhez, Jani bácsi pedig feltette a kávét főni. Nem kellett hozzá sok idő, mire Feriék bemásztak a kocsiba, már rotyogott is. Röviden megtárgyalták a horgász szerencsét. Feri bácsinak már nem is volt kedve maradni, de a bejelentett vendégeket már csak meg kell várniuk. Sőt! Akkor már ki kell várni a délutánt is miattuk. Mégse tehetik meg, hogy egy-két óra elteltével szedik a sátorfát.

  • Maradjál fater! Szépbáttya olyan jókat mesél. Van még cigid? Segítsek tölteni?

  • Jól van. De már ehetnék is valamit. Kimegyek kajáért.

  • Ne menj sehova! Ülj ide az asztalhoz, van kolbász, meg szalonna.

  • Ott tartottunk báttya, hogy hazajött eltávozásra.

  • Még nem tartottam ott, de ugorjunk! Péntek este értem haza. Nem késő este, hanem még világosban. Nem volt otthon senki. Pedig írtam még hétfőn, hogy jövök. Talán nem kapták meg a levelemet? Nagyon ideges lettem. Egész úton az járt az eszemben, hogy megölelgetem a srácomat. Vágytam nagyon Margóra is, de a gyerek sokkal jobban hiányzott. Éreztem a fejemben a feszültséget. Kulcsom persze nem volt, minek is lett volna nálam. Az ajtón vezettem le a dühömet. Két ököllel vertem, meg káromkodtam rettenetesen. A szomszéd jött ki a nagy szentségelésre. Mármint akivel egy folyosón laktunk. Tudod, nem kertes házunk volt, hanem bérház...mint most a társasházak.

 

Kintről autózúgást hallottak.

  • Na, bakker! Megjöttek

Hatvannyolc

Jani bácsi meséi 4.

Jani bácsi úgy elkezdett sürögni-forogni, mint egy izgatott háziasszony a váratlan vendégek érkezésekor. Még a parabola antennát is fel akarta szerelni, de lebeszélték róla, hogy kimenjen az esőre, ami időközben szitálásból intenzív felhőszakadássá változott.

  • Kár, hogy elromlott az idő, de novemberben ez nem ritkaság. Azt mondják öcsém, hogy Angliában is mindig esik. Te tudod. Így igaz?

  • Meg azt is mondják, hogy ködös. Valójában ott is van mindenféle idő. Ráadásul gyorsan változik. Érdekes, hogy nálunk a víz közelsége hidegebbet okoz, ott pedig fordítva van. Azt mondják, hogy a Golf áramlat miatt enyhébb az időjárás. Hidegnek tapasztaltam a tenger vizét, de valami oka biztosan van, hogy ott nem szokott hideg lenni. Legalábbis az itthonihoz mérten.

  • Tudod fiam – kezdte Feri bácsi is magyarázni a víz időjárás enyhítő hatását – Tapolcán is meleg víz folyik a Hejőn. Éppen azért ez a neve. Látni is a növényzeten, ami a mederben nő a víz alatt. Aztán amikor beledugom a kezem, mégis mintha hideg lenne.

  • Na, akkor melegítsem a vizet? – kapcsolta a témához Jani bá' a vendéglátást.

  • Majd fürdünk otthon – mondta Feri bá', de szélesen vigyorgott hozzá, egyértelművé téve ezzel, hogy szándékosan érti félre.

Jani bácsi csak egy pici mosollyal reagálta le a beszólást. Meggyújtotta a gázt, keresett edényt, és rakott fel teavizet. Amíg az melegedett, előszedte az italokat, poharakat, s kirakta az asztalra. Megfordult a fejében, hogy pertut igyon Ferkóval, de végül mégse ajánlotta fel a tegeződést. Sok az a negyvenöt év különbség. Igaz, az unokák is tegezik, de családon belül más. Ezzel a fiatalemberrel talán nem is találkoznak többet, teljesen mindegy, hogyan szólítja. Megittak egy pohár whiskey-t, de mégis a vízre terelte ismét a szót.

  • Tudod mi jutott eszembe erről a lakóautóról öreg? Nem szeretnél a tengeren horgászni? Ott vannak jó nagy halak. Mehetnél cápára!

  • Úgy érted, hogy ezzel utaznánk?

  • Ha nem is ezzel, de egy hasonlóval.

  • Én az Ebróra vágyom inkább Spanyolországba

  • Miért pont oda?

  • Azt mondják, az jó hely.

  • Nem tudom. Lehet. Én a tengert javasolnám. Láttad már a tengert?

  • Hát, nem. Pedig voltam már Angliában a gyereknél – intett Ferkó felé, hogy egyértelmű legyen, ki az említett gyerek - Kétszer is voltam repülővel

  • Abból is látni

  • Én mégse láttam. Vannak tavak is Manchester körül, autóztunk rengeteget, de mindenhol ki volt írva, hogy nófising. Ennyit legalább már tudok angolul.

 

Valami müezzin-szerű ricsaj zavarta meg a beszélgetést. Jani bácsi nem tudta mire vélni. Az lett volna az utolsó gondolata, hogy az öreg horgásznak ilyen a csengőhangja. Pedig az rikácsolt egyre hangosabban.

  • Haló!....Zoltán te vagy az? Na mi a helyzet?...ühm...Áááá, semmi. Nincs kapás. Esik itt is. Holnap? Hááát, nem tudom. Majd telefonálj! Ha nem áll el...mi van? Nem értettem. Jól van, gyertek, de ha esik mi se maradunk. ...Dehogyis. Most már sötétedik, majd reggel. Majd meglátom. Éjszakára már maradunk.

  • A faszomat! - morogta magában, miután kinyomta a telefont – Maradjatok ahol vagytok! Még az asszonyát is hozni akarja.

  • Hagy jöjjenek! - szólt Ferkó

  • Ne jöjjenek! Engem az az asszony idegesít. Együtt vedelnek – fordult magyarázólag Jani bácsi felé.

  • Mesélte a kórházban, hogy már csak minőségi bort iszik esténként két litert, de nem említette, hogy az asszony is iszik. Na, de mi azért ihatunk öcsém!

 

 

V.

  • Bontsam a sört?

  • Bontsa báttya! Ma már úgyse megyünk sehová. El is mesélheti azt a Csehszlovákiát, ahol lőttek is. Mikor is volt?

  • Hatvannyolcban – válaszolt kurtán, de látszott rajta, hogy majd folytatja, csak összeszedi a gondolatait.

Feri bá' közben letörölte az ablakról a párát, s próbált kilesni, hogy esik-e még. Felesleges próbálkozás volt, hiszen teljes már odakünn a sötétség, meg egyébként is hallani, ahogy veri a tetőt. Olyan, mint egy nyári zápor. Néha felerősödik a kopogás, máskor kissé alább hagy. Miután meggyőződött, hogy nem lát semmit, előkotorta hatalmas oldalzsebéből a dohányos dobozát, az ölébe helyezte, s elkezdett töltögetni. Megígérte, hogy vigyázni fog, ne szórja szét a kocsiban. Erre Jani bácsi még azt is felajánlotta, hogy akár rá is gyújthat felőle, de mégse tartotta illendőnek. Inkább biztatta, hogy kezdjen bele a történetébe.

  • Csepelen dolgoztam a kikötőben. Úgy szét volt kapva a hajómotor, hogy ember meg nem mondta volna, hogy lesz még belőle valami. Nyakig olajos voltam, amikor szóltak, hogy keresnek. El nem bírtam képzelni, mit akarnak tőlem a katonatisztek. Először még valami maszek munkára gondoltam, de nem sok ember tarthatott akkor hajót, vagy aki mégis, nem jött le a műhelybe egyenruhában. Tartalékos őrmester voltam, részt vettem már gyakorlaton korábban, de írásos bevonulási parancsot küldtek, időponttal. Azt hiszem, három hétig tartott. Legvadabb álmomban nem gondoltam volna, hogy ezek most értem jöttek. Azt mondták, azonnal velük kell mennem. Annyit vártak, hogy megfürödjek, átöltözzek utcai ruhába. Hazamenésről szó nem lehetett. A családot ők értesítették. Akkor volt a fiam nyolc éves. Jókat kirándultunk vele hétvégeken, hiszen javában tartott neki a vakáció. Bár hétvégén máskor is mehettünk volna. Egyébként éppen tervben volt, hogy ha ezt a hajót összerakjuk, a próbaúton leviszem a gyereket Ráckevére a mamához. Ezek meg beleszartak a levesbe.

  • Mikor volt ez? - kérdezett közbe Feri bá'

  • Július végén...25, vagy 26? Nem tudom már pontosan. Nem értettem, miért ilyen sürgős. Bevittek Rétságra, de néhány napig csak ismerkedtünk a gépeinkkel. Harckocsiparancsnoknak voltam kiképezve, de az előző gyakorlaton is tartottak néhány napos emlékeztető tanfolyamot. Aztán kimentünk a gyakorlótérre, harcászkodni egy kicsit. Voltak gondok a technikával. Néhánynál a fékszalag volt szar, aztán éppen a nekem kiadottnak a kuplungja szart be, be kellett vonulni műhelybe. Valójában hasonló munka volt, mint amit civilben is csináltam. Nem nekem kellett volna szerelnem, de mint mondtam, sok hiba adódott, nem győzték a szerelők. A keszem egyébként is oda volt küldve, hogy segítsen. Mosóbenzint szívni a teherautókból, meg a kiszerelt alkatrészeket takarítani. A műhelyfőnök rögtön meglátta, hogy jól áll kezemben a villáskulcs. Meg aztán én se nézhettem, ha valamihez visszájáról kezdtek hozzá.

  • Nagy munka egy kuplung csere? - kérdezett közbe Ferkó

  • Személykocsit szereltél már, vagy legalább láttad a motorteret? Hol van a kuplung?

  • A motor után.

  • Ott. Vagyis a hajtáslánc közepén. A fél szerkezetet ki kell pakolni. Nem tudom mennyire ismered a tankot szerkezetileg...

  • Semennyire.

  • Na, akkor maradjunk abban, hogy nagy munka. Már a motortér fedelét felnyitni se semmi. Ráadásul a hűtő van a tetején, amit a fedéllel együtt le kell daruzni, mert nem úgy van, hogy megfogjuk a két végét, és leemeljük. Rámegy két munkanap. Harctéri körülmények között...illetve ne essünk túlzásba...terepen váltott szerelőkkel 24 óra. Ki van próbálva.

  • Báttya! Én olvastam olyat, hogy a Leopárdnak egy motorcsere 20 perc.

  • Na, megnézném én azt a húsz percet. De nem is lehet összehasonlítani a kettőt! Én is hallottam erről, de ez egy modern technika, és úgy mérik az időt, hogy ott áll a daru, oda van készítve az új hajtáslánc...mert egyben cserélnek mindent, és pikk-pakk. A miénkben pedig ugyanaz a motor volt, amit már a T34-ben is használtak. Van köztük negyven év. Lényeg, hogy még a miénken kívül két tankot megcsináltam, ki is maradtam a lövészetből, de aztán csak rájött a parancsnokom, hogy nem oda vagyok vezényelve. Tartottak nekünk karhatalmi kiképzést is. Ezt már végképp nem értettem, mire volt jó. Aztán kint hagytak bennünket éjszakára a terepen. Még szerencse, hogy jó idő volt, aludhattunk a szabadban. Egyébként nem volt szabad ki se jönni a tankból, de sötétben nem látta senki. Majd bolondok lettünk volna ott gubbasztani egymás nyakában egész éjjel. Na, így telt el a három...bő három hét. Levélben tartottuk a kapcsolatot a családdal. Az asszony bement a munkahelyemre, a főnök odaadta a fizetésemet, hiszen majdnem végig volt a hónapom. Gondoltam, hamarosan mehetünk haza, hiszen ennyi ideig szokták benn tartani a tartalékosokat. Már kezdtünk a sorállománytól búcsúzkodni, terveztük is, hogy az új kenyér ünnepét otthon tartjuk, de senki nem tudott semmit. A zalaegerszegi lövészekkel gyakorlatoztunk, de ők is abban ringatták magukat, hogy huszadikára hazamennek. Akkor már eléggé el voltak szontyolodva, amikor még tizenkilencedikén is a Galga vidéken verték a port. Igaz, egy nap elég ahhoz, hogy hazavigyék a kocsikat, de nem úgy működik az, hogy csak belökik a laktanyakapun. Aztán minálunk a laktanya előtti úton elkezdtek gyülekezni a civilek. Főleg asszonyok, meg gyerekek, de több százan. Akkor már tudtuk, hogy mennünk kell valahová, de senki nem tudott ettől többet. A civileket el akarták zavarni a kapu elől, de nem tágítottak. Különösen a falusiak voltak kiakadva nagyon, hogy a legnagyobb munkában kellett bevonulni. A munkahelyek meg leszarták, hogy nincs fizetés.

  • Én is voltam bent egyszer...de azt hiszem ezt már mondtam...vagy nem? Na mindegy. Fizetést akkor kaptam, amikor visszamentem a munkahelyemre. Azt se tudtam mennyi jár, mert a főnök csak benyúlt a zsebébe, és ideadta, mindenféle szalag nélkül.

  • Milyen szalag? Jó, hogy bokrétát nem kötöttek rá – nevetett Ferkó.

  • Most mit röhögsz? - szólt rá az apja – Mi értjük. Igaz, öreg?

  • Csak egy papírcsík volt az elszámolás akkoriban, amiből ki kellett okoskodnunk, mit hogyan kalkuláltak ki. Olyan volt, mint egy magnószalag...ja, te már azt se ismerted.

  • Dehogynem. A faternak is volt kazettás magnója

  • Én speciel az orsósra gondoltam

  • A Viktorra? - hahotázott a fiatal a viccesnek gondolt beszólásán.

  • Lényeg, hogy beengedték a civileket, hogy elköszönjenek. Bőgött ott mindenki, mert valahonnét tudni vélték, hogy háborúba megyünk. Kiosztották a lőszereket, már ez is elég ijesztő volt. Éreztük, hogy itt már valami komoly helyzet van kialakulóban.

  • Na, nekem nem lett volna szokatlan, hiszen tényleges koromban is állandóan tele volt a tártáskám.

  • Mit is mondtál, hol voltál?

  • A Pilisen őriztük az oroszok rakétáit. Akkora területünk volt, hogy szinte soha nem jártuk be az egészet. Egyszer rátaláltunk egy fiatal párra a területen sátorral. Kérdőre vontuk őket, oszt azt mondták, már egy hete ott vannak. Elküldtük őket, de a lelkükre kötöttük, nehogy elmondják senkinek, mert nekünk akkor annyi. Na! Mintha elállt volna az eső. Megnézem, úgyis ki kell mennem.

 

Ezzel megzavarta a mesefolyamot. Kinyitotta az ajtót, kinyújtotta kézfejét, hogy esik-e még, hiszen látni nem sokat látott a kiszűrődő gyenge fényben. Hideg levegő csapta meg őket, pedig bent se ment a fűtés.

  • Na? Mi van? – érdeklődött Ferkó

  • Már csak szemerkél, kijöhettek!

Így is tettek mind. Könnyítettek magukon, hiszen a sör hamar beindítja a veseműködést. Feri bá' odabotorkált a sátrához teljesen vakon. Inkább csak csoszogott mintsem lépett, nehogy felbukjon valamiben. A zseblámpa benn maradt a sátorban. Bebújt, csinált magának világosságot, majd a lámpafénynél leóvatoskodott a vízhez, mert a botokat lenn hagyta.

  • Segítsek? - kiáltott utána a fia

  • Nem kell! Kiszedem, de nem is dobom őket vissza. Legfeljebb ha kiderül az idő. Különben csak reggel.

  • Akkor én visszamegyek. Van még sör báttya? Hallgatnám tovább a történetét. A maga felesége is ott volt akkor? - kérdezte Ferkó, miután becsukta az ajtót.

  • Nem. Nem aggódott, bár neki lehetett sejtése mi készül, hiszen a fehér házban dolgozott. Itt a söröd öcsém, egészségünkre! Kilencedikén megkapta a fizetésemet, erről írt levelet, amit én kedden...kedden vagy szerdán kaptam meg. Itt tartottunk, én még nem is válaszoltam. Na, de mit is írhattam volna? Arról nem lehetett amit éppen csináltunk, mást meg nem tudtam.

  • Nem is telefonált?

  • Telefon? - nevette el magát Jani bá' – Nem az a világ volt még akkor. Korábban anyáméknak is írtam levelet havonta, vagy ha hazautaztam, akkor azt is kihagytam. Nem számoltunk be naponta többször minden apróságról. Elnézem néha a buszon...bár elég ritkán buszozok attól, hogy nekem már ingyen van ..szóval van úgy, hogy amikor felszállok, látom, hogy telefonál az utastárs, és amikor leszállok egy fél órával később, még nem ért a végére. El nem tudom képzelni, miről beszél annyit. Mi akkor önállóan éltünk. Ha találkoztunk, volt mit átbeszélni. Teljesen más az, amikor személyesen beszélünk. Néha látom az utcán, hogy jön velem szembe az illető, néz előre és beszél. Nem néz rám, tehát nem nekem mondja. Régebben is volt ilyen, de arra azt mondtuk, hogy bolond. Most meg látom, hogy van valami a fülén, vagyis telefonál. Sokat változott a világ. Amikor a fiam született, aki egyidős a te apáddal, akkoriban vezették be a falvakba a villanyt. Azt hittük, hogy ez a fejlődés csúcsa, hogy innét már nincs hová fejlődni. Harminc éve még számítógép se volt. Én szerettem akkoriban fényképezni. Azt mondták, jól is csináltam. Jó beállításaim voltak. Nem volt ez olyan egyszerű, mert amíg az eredményt megláthattam, hetek múltak el. Most meg már mindenki fotóművész. Nem telik be soha a film, nem kell újra költeni. Az eredményt azonnal látod, ha nem tetszik, kitörlöd, nem foglalja a helyet...

  • A háborút mesélje! Már nagyon elkalandozik. Jaj! Még valamit! Hol dolgozott a felesége? Amerikában?

  • Hogyhogy Amerikában? - csodálkozott a feltételezésen – Ezt meg honnét veszed? Ja! A fehér ház miatt gondoltad. A pártházban a Duna parton. Azt hívták annak. Nem is volt annyira felhőtlen a kapcsolatunk. Ő irodán dolgozott, én meg csak egy nyakig olajos melós voltam. Irigykedtem is a kollégákra, akikkel kijártam a Soroksári – Dunára piknikezni. Hozták az asszonyaikat, akikkel pajtásokként voltak együtt. Sugárzott róluk a boldogság. Mi meg mintha nem is ugyanabban a világban éltünk volna. Nem is szeretett Csepelen lakni, én meg imádtam azt a falut. Bizonyára a cimborák miatt. Idősebb is volt nálam két évvel az asszony. Túl korán nősültem, de besikerült a gyerek. Az fel se merült, hogy ne házasodjuk össze. Na, de ez már megint elkalandozás, nem érdekel téged.

  • Ez érdekel. Gondolom félre is lépett, ha nem voltak egy hullámhosszon a feleségével.

  • Mármint én? Nem, dehogy. Ő talán, de ebben se lehetek biztos. Miért kérded? Talán a saját helyzeteddel veted egybe?

  • Dehogyis! Csak úgy. Na jó, nekem azért voltak eseteim, de én még fiatal vagyok.

  • Én is fiatal voltam bazmeg! Húsz éves voltam amikor a gyerek született, amit most mesélek, akkor meg huszonnyolc. Te mennyi vagy?

  • Harmincegy, de ma már én se csapongok. Benőtt a fejem lágya. Legutóbbi esetem is közel egy éve volt. Egy magyar csaj képes volt Liverpoolból átjönni Manchesterbe csak azért, hogy megkettyintsem. Nem hagyhattam, hogy csalódjon!

  • A feleséged tud ezekről?

  • Nem tartozik rá

  • Na, ugorjunk! Még felbosszantom magamat. Pedig rokonszenves gyerek vagy, de úgy látom, erkölcs témában nem vagyunk egy platformon. Az unokatesóddal is egész jól el voltunk...vagy mi is neked a Zoltán? Hozzá is barátilag viszonyultam, amíg ki nem derült, hogy veri az asszonyt.

  • Az az asszony meg is érdemli. Szerintem ebben egyet fogunk érteni, ha megismeri. Bár nem nagyon bánnám, ha nem pofátlankodnának ide.

 

Feri bácsi rántotta fel a tolóajtót, de csak résnyire húzta el. Éppen csak a fejét dugta be. Ebből egyértelmű, hogy nem szándékozik csatlakozni a társasághoz, csak be akar valamit jelenteni. Talán megfogta a nagy halat? Bár aligha, hiszen kiszedte a botokat.

  • Hideg van idekinn. Megyek, bebújok a sátorba. Álmos is vagyok.

  • Gyere be! – invitálta Jani bácsi – Begyújtom a kályhát, meg aztán kényelmesebb ágyon aludni. Már ha hajlandó vagy mellém feküdni.

  • Jó helyem van a saját kuckómban. Jó éjszakát!

 

  • Lehet, hogy nem érzi magát jól a fater. Ha a katonaság kerül szóba, nagyon felvillanyozódik, hiszen arról ő is szeret mesélni. Nem tudom, most miért húzódik el. Megfázította magát már a múlt éjjel. Biztosan az a gond.

  • Igyunk még egy rövidet?

  • Igyunk báttya, hátha jobban alszunk! Aztán majd én is inkább a saját helyemen alszok, csak megvárom, hogy végére érjen annak a háborúnak.

  • Jól van öcsém, de nem kizárt, hogy ránk virrad.

  • Még mielőtt folytatná, kérdeznék valamit. Mi volt a csehekkel a baj? Miért kellett bevonulni?

  • Veszélybe sodorták az úgynevezett béketábor felsőbbrendűségét.

  • Na, ebből aztán egy szót sem értek.

  • Gondolom, neked már a szocializmust is el kell magyarázni

  • Hát, nem igazán értem mi az, pedig hallottam róla, hogy nálunk is az volt.

  • Nagyon messziről kellene indítanom a történelemoktatást. Ennyire ne merüljünk bele! Hogy is tegyem ezt rendbe röviden? A második világháború megvan? Azt tanulnod kellett az iskolában. Annak úgy lett vége, hogy a Szovjetunió, meg a nyugati szövetségesek...legyen egyszerűbben Amerika...közösen győzték le a németeket. Előre megegyeztek Európa felosztásában. Amely országok a szovjet megszállási övezetbe kerültek, ott a társadalmi berendezkedést is átvették. Abba ne menjünk bele, hogy mennyire önként. Lényeg, hogy a propaganda szerint ez a rendszer fejlettebb volt a kapitalizmustól, tehát jobb. Ezt az embereknek is el kellett hinniük, tehát semmiféle ellenvélemény nem kerülhetett a sajtóba. A csehek viszont kezdték megreformálni a rendszert, mert nem működött igazán jól. Teret adtak az ellenvéleményeknek is, eltörölték a cenzúrát....ez már magában elég nagy baj volt. Másik nagy gondjuk volt az oroszoknak, hogy '45-ben kivonultak Csehszlovákiából, és nem találtak okot arra, hogy itt is jelen legyenek. Ezen a nyáron tartottak egy nagy hadgyakorlatot, és valahogy nem sikerült nekik hazamenni, pedig a csehek felajánlották a segítséget.

  • De nekünk miért kellett ebben részt venni?

  • Közös katonai tömbben voltunk. Ezt hívták Varsói szerződésnek. Velük szemben volt a Nato. Ami még most is létezik, sőt, mi ebben is benne vagyunk. Valahova mindig tartoznunk kell! Lényeg, hogy mi alibinek kellettünk. Megingott a szocialista rendszer és meg kellett óvni.

  • Szerintem ez hülyeség. Nem?

  • De. A katonát viszont erről nem kérdezik meg.

  • Akkor csak jelképes volt a részvétel. Vagy sokan mentek át?

  • Akkor semmiről nem tudtunk semmit, csak a parancsot, hogy beülünk a tankba, és megyünk. Ennyi. Később néztem utána az adatoknak. A teljes néphadseregnek az egytizede, vagyis 11-12 ezer ember, 150 tankkal, 200 ágyúval, meg vagy 2000 egyéb járművel.

  • Ez volt a jelképes? Elég jelentős jelkép.

  • Voltak lengyelek, bolgárok, minimális létszámmal németek is. Kelet németek, mert azt tudod, hogy Németországból kettő volt.

  • Rémlik valami. Na és az oroszok?

  • Ismered azt a mondást, ha valami sokat akarunk mondani, hogy annyian vannak, mint az oroszok? Húsz hadosztállyal vonultak be, ami kétszázezer ember. Fel tudod fogni ezt a számot? Kétszázezer katona. De mint mondtam, akkor nekünk semmit nem kötöttek az orrunkra. Semmit nem tudtunk, csak azt, hogy menni kell. Be is voltunk szarva rendesen. A géppuska betárazva, kézigránátok a lábunk alatt, csak a malacokat hozták utánunk teherautókkal.

  • Hülyéskedik? Milyen malacokat?

  • A százasokat az ágyúhoz. Ágyúgolyó, ha úgy jobban érted. Valójában gránátoknak nevezik. Páncélgránát, meg repeszgránát. Attól függ, mire lövünk.

  • Oszt lőttek?

  • Hála istennek nem volt rá szükség. Nem hülyék a csehek. Nem álltak ellen. Azt olvastam valahol, hogy az oroszok még ráerősítettek második lépcsőben 10 hadosztállyal. Ők szállták meg Prágát. Ott volt ellenállás, de csak a civilek gyújtogatták a tankokat, meg építettek barikádokat. Mondanom se kell, ezt is csak utólag tudtam meg. Mi csak elindultunk, bele az éjszakába, és vonultunk. Átkeltünk az Ipolyon, erről tudtuk, hogy külföldön vagyunk. Itt már volt is veszteség, mert egy tank leborult a hídról. A parancsnok kinn volt a toronyban, nem volt annyi esze, hogy gyorsan bebújjon, amikor látta, hogy nekimennek a korlátnak. Persze utólag könnyű okosnak lenni. Na, ő ott lelte halálát, a többiek megúszták az esetet. Fogalmam nincs, hogy mehetett félre. Ezt csak maga a vezető tudná megmondani.

  • És meddig mentek?

  • Az volt kiírva, hogy Levice. Magyarul Léva. Ez nem volt kiírva csak tudjuk.

  • Az magyar terület volt korábban? Mit szóltak az ottaniak?

  • Na, ez érdekes. A csendőrség, a hatóságok, együttműködtek, még azt is mondhatnám, hogy segítőkészek voltak. A lakosság viszont ellenségesen fogadott.

  • Mármint a szlovákok?

  • A magyarok is. Hallottam olyanokat később a bevonulásról, hogy örültek nekünk, mert azt hitték, megint visszacsatolják őket Magyarországhoz. Hát, én nem ezt tapasztaltam. Látom, álmos vagy. Majd holnap folytatom.

 

A fiú kicsit ellenkezett, tagadta az álmosságát, de amikor ásít az ember, az már jelent valamit. Az öreg lezártnak tekintette a napot. Lerúgta a cipőjét, kihúzta a páros ágyat, lekapcsolta a villanyt miután Ferkó behúzta maga mögött az ajtót. Megállapította, hogy nem volt egy rossz nap. Úgy döntött, most már alszik.

 

Csak éppen ez nem így működik. Amikor ilyen emlékezetes eseményt elevenít fel az ember, nehezen tudja kiverni a fejéből a kavargó gondolatokat. A mesélést abbahagyta, de ettől még nem aludt el. Gondolatban ott maradt Rétság környékén ötven évvel ezelőtt. Nem a történet folytatása járt az eszében, pedig a további életét meghatározó dolgok történtek ott. A fiúkra gondolt, akikkel együtt zárták magukra a „vaskoporsót”. Felsorakoztak a harckocsi előtt, aztán parancsra futás! Nyolc másodperc, és minden rés lezárva. Tizenhárom volt a szintidő. Tóth János vezérőrvezető volt köztük a sorállományú traktoros. Mögötte az irányzó tartalékos volt, de ebben az évben szerelt le, nagyon hamar visszahívták. Őt tüzérnek szólították, a töltőkezelőt – aki a vezetővel együtt szintén sorállományú volt, még a tizenkilencedik születésnapja előtt – fűtőnek nevezték. Így mondták a többi töltőnek is, de itt a küzdőtérben egyértelmű volt, kinek szólnak úgy, hogy fűtőkém, vagy füttő. Az öreget – aki nem volt ugyan még öreg, bár a sorkatonákhoz képest talán mégis – egyszerűen pékának mondták, miután zokon vette az őrmester elvtársazást. Alá osztottak be még másik két tankot. Azok személyzete főnöknek szólította. Hamar kialakult a bajtársi viszony a szakaszban. Három hétben gondolkodtak, ennyi idő miatt nincs értelme bárkivel tengelyt akasztani. Aztán amikor a három hétből három hónap lett, mindenki felfogta, hogy talán az életük függ attól, mennyire vigyáznak egymásra.

Beszéltek akkoriban mindenfélét. A kocsmában hallotta valamikor hatvannyolc decemberében, hogy vagonokkal hozták hazafelé a halottakat. Nem tudott ugyan ilyesmiről, de nem mert szembeszállni az állítással, hiszen nem tudhatta. Léváról mindenki hazajött. Beleborzongott abba a gondolatba, hogy mi van, ha az ő szakasza veszít el valakit. Azok közül, akik őrá voltak bízva. Akár családos embert, akár fiatal gyereket. A cseheknek volt annyi eszük, hogy fegyverrel nem álltak ellen a megszállásnak, de a civilekben nem nagyon lehetett bízni. Sokszor eszébe jutottak a moziban látott partizánfilmek, meg elbeszéléseket is hallott munkatársaktól, akik kinn voltak a Szovjetunióban. Egyik szaki mesélt a brianszki erdőről, ahol rendfenntartókként állomásoztak. Nappal barátkozott velük a lakosság, éjjel meg partizánakciókban vettek részt. Nem lehetett tudni a civilek közül ki az ellenség. Na, itt Szlovákiában nappal se nagyon barátkoztak az első hetekben. Ellenségnek tartották őket, s erre minden okuk megvolt.

 

A július végi bevonulást, a szokatlanul hirtelenség ellenére csak a szokásos ökörködésnek gondolták. Jani bácsi még ki se billent a megszokott életritmusából eleinte, hiszen éppen úgy műhelyben dolgozott, mint Csepelen. Este ugyan nem engedték haza, de pár hetet ki kell bírni. Más tartalékosok ugyan emlegették, mennyire hiányzik az asszony, de neki volt már máskor is olyan eset, hogy két hétig se engedte magához Margó. Ez is csak egy héttel hosszabb idő. Inkább a gyerek hiányzott neki, de ez csak esténként vett rajta erőt. Nappal elfoglalta magát.

A vezetési gyakorlatot, a harcászkodást jó játéknak tartotta. Még élvezte is, ahogy leküzdötték az akadályokat. Az éjszakai riadót tudták előre, éppen úgy, mint sorkatona korában is volt. Mérték az időt, hány perc alatt értek le a telephelyre. Abban bíztak, hogy ezzel vége is a riadónak, de nem így történt. Be is kellett indítani gépeket. Nem másztak be mind, csak Vezér, illetve vele együtt minden vezető. Ajtókilincsre emlékeztető torony-nyitójával kinyitotta a parancsnoki búvónyílást, előremászott, kinyitotta a vezetőrést, felhúzta maga alá a horgászszékre emlékeztető ülést, megnyitotta a sűrített-levegő palackok szelepeit, felpumpálta az üzemanyag-szivattyút, felnyomta a főkapcsolót, majd szólt a pékának, hogy kész. A parancs csak egy bólintás. Kombinált indítás! Tekerőkapcsolóval önindítózni, s ezzel egy időben gombnyomással rárobbantani a levegőt! Eszméletlen dübörgéssel sorra indultak a hatalmas tizenkét hengeresek. A tárolószín pillanatok alatt megtelt füsttel. Az első sor kiállt az udvar közepére, a második az ő helyükre. Csupán néhány perc az egész. Motort állíts! A vezető kimászik, s beáll a helyére ismét a tank előtt felsorakozva, mert a tisztek így szeretik. Itt kell állni, amíg megérkeznek a lőszeres teherautók.

 

Nem először csinálnak már ilyet. Semmi porcikájuk nem kívánja a bemálházást, főleg azért, mert miután végeznek, újra ki is kell szedni a muníciót. Egy gránát 42 kg, s ebből kettő van egy ládában. Kemény fizikai munka. Nem emlékszik már pontosan hány darab, de negyven fölött van. A sorrend se mindegy, és az elhelyezés se, hiszen kétféle gránátot kell berakni. Előbb a polctartályt töltik fel, majd békazáras rögzítéssel kettesével körberakják a toronykoszorút. A kézigránátos faládák, a géppuskalőszerek kerülnek be utoljára. Ekkorra már mindenkiről szakad a víz. Aztán mindezt vissza, és mehetnek reggelizni. Az első három hétben ezt kétszer végrehajtatták velük. Harmadik alkalommal csak a másodlagos fegyver lőszereit, de ekkor már tudták, hogy nem gyakorlat. Nem nagyon beszélgettek közben. Féltek. Nem merték mondani, de egyértelmű volt. Amikor felsorakoztak a laktanya előtti úton, Tüzér elővette a szolgálati lapost. Körbekínálta a fiúkat remélve, hogy önt beléjük egy kis bátorságot, de nem sokat használt. Aztán látták az Ipolyba beborult társukat, aki ugyan nem az ő ezredükből való volt, de ez teljesen mindegy. A túlparton annyira nem szólt senki semmit, hogy már azt hitte, elromlott a belső beszélő. Lestek bele a sötétségbe, mentek a többiek után, de nem tudták mi vár rájuk, ha megvirrad.

 

Aztán a hajnali derengésre nyitotta ki a szemét a nyéki tó partján, az unokája lakóautójában. Első gondolata az volt, hogy átaludt ötven évet. Ez annyira abszurd gondolat volt, hogy elnevette magát. Odakinn neszezést hallott. Talán ez is belejátszott a korai ébredésbe. Fogalma sincs mikor aludhatott el, de mintha nagyon gyorsan eljött volna a reggel. Nagyon gyenge volt a beszűrődő fény, így felkapcsolta a világítást. Megborzongott. Most érezte csak, hogy hideg van. Ezek szerint nagyon jó takarója van, mert eddig ezt nem is vette észre. Feriék ugyan mennyire fagytak át odakinn? Na, majd mindjárt megmondják, hiszen úgyis ki kell menni.

Esős november

Jani bácsi meséi 3.

Egy sötétített ablakú kisbusz döcögött a hepehupás tóparti úton, mögötte egy kis piros VW Lupó. Nem csak az út minősége miatt haladtak lassan, hanem kerestek valakit. Minden nyiladékba bekukkantottak, hátha meglátják a szürke BMW-t, egy zöld sátor mellett. Már a negyedik horgászálláshoz értek, amikor végre megtalálták amit kerestek. Jani bácsi kitárta az ajtót, lecsúszott az anyós ülésből, magához vette a botját, s elindult a horgászok felé. A kocsi mellett felismerte Feri bácsinak a fiát.

  • Szevasz öcsém! Csak idetaláltunk. Apád?

A fiatalember mutatta azonnal az irányt, mielőtt még fogadta volna a köszönést, majd kiáltott a vizet fürkésző apjának, hogy jöjjön, itt vannak a vendégek. Mire Feri bácsi felkapaszkodott a magas partra, a sofőrök is kiszálltak a kocsikból.

  • Az unokáim – mutatta büszkén Jani bácsi a két fiatalembert – Ő Csaba, ő pedig Attila.

  • Isten hozott benneteket – fogta meg a horgász mindkét kezével az öregnek üdvözlésre nyújtott kezét.

Fülig ért a bajsza a vigyorgástól. Láthatóan örült az érkezőknek.

  • Te vagy a szakács? - kérdezte Attilát.

Ráismert arról, amit hallott róla, hogy közvetlen, barátságos, érdeklődő természet. Ezt már a mosolyából érzékelni lehetett. Csaba is mosolyogva nyújtott kezet, de ő inkább tűnt németesen kimértnek. Noha nem ott szedte fel ezt a viselkedést, de jól beleillett a munkahelyi környezetébe.

A jövevények némán szemlélték a környezetet. Jócskán benne jártak már a délelőttben, de a nap csak a kopasz nyárfák közül kukucskált álmosan. Nem sok ereje van már november közepén. Örülhet az ember, ha egyáltalán megláthatja, hisz inkább jellemző ilyenkor már a köd, vagy az eső. Esőből kijutott az elmúlt napokban. Csak az éjjel maradt abba. Aggódtak is, hogy ide tudnak-e jönni a sár miatt. Aztán meglepve tapasztalták, hogy egy szem sár nincs a tóparton. Ez egy bányató. Egyike a környékbeli sok hasonlónak. Ha itt nincs kavics az utat megszórni, akkor sehol. A sima vízfelületen tükröződtek a parti fák, a túloldalon horgászok tanyáztak több helyen is, egyikük csónakkal szelte a vizet.

Ismét Feri bácsi szólt.

  • Na, öcsém, ha már van köztünk szakember – fordult Attilához - akkor nem nekünk kell főzni a halászlét. A hal már meg is van, ott várja sorsát a szákban, ha gondolod, segítek megpucolni...

  • Jaj bátyám, én nagyon szívesen megcsinálnám, de délben kezdek Egerben. Sajnos nem tudok maradni, csak a papát hoztuk ki. Viszont ő is tud ám főzni.

  • Ha arról van szó, én is megcsinálom attól, hogy nem szeretem. Na János, akkor ez a te dolgod. Azt viszont nem értem, miért jöttetek két kocsival.

  • A gyerekek mennek is vissza, csak engem hoztak ki, de a Csabi lakóautója marad, abban fogok lakni. Ha gondoljátok, ti is befértek éjszakára.

  • Mert ez egy lakóautó? Azt hittem, sima kisbusz.

  • Ez benne a trükk – szólt közbe Csabi – Simán beállok akármelyik parkolóba, a személykocsik közé, nem nézik ki onnét. Nem is látni, hogy ott alszunk benne. A lakóautónak kinéző lakóautótól elvárják, hogy beálljon egy kempingbe.

  • Ez a tiéd? Ezzel jöttél Németországból?

  • Nem az enyém, csak bérelem. Ketten jöttünk a menyasszonyommal, s úgy döntöttünk, rászánunk néhány napot az utazásra, s ne kelljen semmihez igazodnunk. Most itt hagyom a papának, amíg kell neki, mi elszaladgálunk az ő kocsijával. Majd jövünk érte, ha szól.

  • Magának nincs jogsija? - kérdezte az eddig csendben figyelő fiatal Feri. Vagyis Ferkó a megszólítása, hogy meg lehessen különböztetni az öregtől.

  • De van nekem fiam. Még kotrógépre is. Csak mint ahogy te is tudod, most jöttem ki a kórházból, kicsit gyenge a bal oldalam. Nem mertem bevállalni, hogy vezessek egy bérelt kocsit. Talán automata váltósat...

  • Ne kockáztass papa! – paskolta meg Csabi gyengéden az öreg vállát – azért jöttem haza, hogy segítsek amit tudok.

  • Te azért maradhatsz! – szólt Ferkó – Nem kell azért menned, mert a tesódnak dolga van.

  • Köszönöm, de nem olyan hosszú a szabadság. A papa jól van hál'Istennek, így körbejárok mindenkit, aki fontos nekem. Meg a menyasszonyomat se akarom a mamára hagyni, mert még megtanítja főzni – nevetett a feltételezésen.

 

A két unoka beült a mama „lopójába” s otthagyta a tópartot. Jani bácsi úgy érezte illendőnek, hogy lemegy a vízhez, nézni a botokat. Ő maga soha nem horgászott, hiába dolgozott évekig vízen, de ismerte a horgászokat, tudta mi a fontos nekik. Legalább illendőségből érdeklődést mutatott. Ferkó segített neki lejutni a rézsűn. Feri bácsi el is mesélte az elmúlt napok eseményeit...eseménytelenségét, úgy ahogy ez várható volt. Közben erősen figyelte a sima víztükör minden rezdülését. Minden buborékról megállapította, hogy miféle hal kerülgeti a csalit. Aki nem szakavatott, azt se tudja, hogy mit lát, de biztosan úgy van, ahogy mondja. Ferkó lehozott egy széket, hogy a vendég pihentesse a lábát, majd elővette a bográcsot, készített tüzet, éppen csak nem gyújtotta meg, hiszen most a Jani bá' fog főzni, nem akart belekontárkodni a munkájába. Nem könnyű ezt megállni annak, aki egyébként szakavatott hallé főző.

A vendég viszont addig nézte a vizet, hogy ültében elaludt. Talán egy fél órát bókolhatott, amikor arra ébredt, hogy fázik. Elbújt egy kis időre a nap, s azonnal érezni lehetett, hogy bizony nem nyár van már.

  • Gyújtsam a tüzet báttya? - kiáltott le a magas partról Ferkó, amikor észlelte, hogy felébredt – Van ugyan kajánk, de maga akar halat enni. Várjon! Segítek feljönni – szaladt le elé, amikor az öreg próbált kikászálódni a horgászszékből.

Feri bácsi kihúzta a szákot, felvitte utánuk a zsákmányt, amit rögtön fejbe is vágott, hogy ne ficánkoljon tovább. Volt ugyan mindenük a főzéshez, de a Jani bá' ragaszkodott hozzá, hogy a saját anyagát használja. Még kis asztalt is hozott.

  • Fater, te figyeld a botokat! - rendelkezett a fiatal – Majd én segítek.

Éppen felforrt az alaplé, amikor Keresztúr felől meghallották a déli harangszót.

  • Nem is sokat késtünk. Belerakom a halat, húsz perc múlva tálalhatunk.

  • Megnézhetem a kocsit? - kérdezte Ferkó

  • Természetesen. Mindjárt megyek, és végigmutogatom. Igaz, nem laktam még benne én se, de már áttanulmányoztam.

A tálaláshoz az öreg horgász is felballagott, hisz nincs mit őrizni a botokon, nem nagyon van kapás. Egyébként is szól majd a kapásjelző, akkor gyorsan leszaladnak. Egyébként meg ő is megéhezett. Halat ugyan nem eszik, de ha ebéd, akkor ebéd. Amint kapaszkodott fölfelé, Jani bá' nem állta meg szó nélkül, hogy milyen kövér lett amióta nem találkoztak. Ezt hallva Ferkót elkapta a röhögés, alig tudta elmondani, hogy a mentő mellény teszi, ami a kabát alatt rajta van az apján.

Ferkó a kocsiból vett ki székeket, s a kis asztal mellé telepedett ő is halászlét enni. Az apja le sem ült, csak állva ette a szalonnát, ahogy a régi öregektől látta. Egy kezébe fogta a kenyérrel, s onnét katonázott. Lehet ezt még kolbásszal nehezíteni, de most azt nem kívánta. Hiába mondták neki ketten is, csak nem volt hajlandó leülni.

  • Na fater! - intett Ferkó kanalával a háta mögé – Ilyen kocsi neked is jó lenne. Akármilyen cudar idő lenne, nem fáznál. Van benne fűtés.

  • Van nekem jó meleg sátram. Nem fázok abban sem.

  • Azért nehezen tudlak benneteket horgászokat megérteni – szólt Jani bácsi – Az még rendben is van, ha jó az idő. Elheverésztek a parton, a természet lágy ölén. De amikor hideg van, esik, fúj a szél, mi benne az élvezet? Főleg, ha még nem is szereted a halat.

  • Ha erős szél van, hazamegyek, mert akkor elbújnak a halak is. De nem nagyon érdekel engem a fogás. Megesik, hogy három-négy egymás utáni alkalommal se fogok semmit. Szeretek kint lenni.

  • Hozol magadnak kaját a boltból?

  • Ja. Veszek a piacon pacalt, itt ráér egész nap rotyogni.

  • Azt én is szeretem, de inkább megveszem a konzervet, nem kínlódok vele.

  • Volt nekem egy hozzád hasonló korú munkatársam hajdanán, aki annyit áradozott a pacalról, hogy egész ráizgultam én is, pedig akkor még azt se tudtam mi az. Mondta, hogy régen kidobálták a vágóhídról a patakpartra, onnét meg a cigányok szedték össze. Akkor meg – ez a hetvenes évek közepén volt – nem lehetett hozzájutni, úgy felkapták a népek. Először a katonaságnál ettem. Kicsit büdös is volt, mégse utáltam meg.

  • Hol voltál katona?

  • Fent a Pilisen. Ja, de ez már nem tényleges koromban volt, hanem tartalékosnak hívtak be Egerbe. Jó szeles május volt. A harckocsizók festették a tankokat. Még a tökük is zöld volt. Örültem is, hogy engem az ellátókhoz osztottak be. Szóval ott kóstoltam először pacalt.

  • Báttya! Maga hol lakik? - kérdezett közbe Ferkó.

  • Itt – mutatott az öreg nyújtott karral maga elé.

  • Hol itt? - kérdezett rá a fiú, mert ebből a mutatásból nem derült ki számára semmi. Csak a nagy vizet látta arrafelé, meg a parti fákat.

  • A nyéki hegynek a túlsó végén. Ha nem robbanok le, gyalog is hazamehetnék. Nincs messze. Fiatal koromban húsz kilométert is legyalogoltam. Ez oda-vissza talán fele annak.

  • Ne bolondítson má'! Nyéken nincs is hegy.

  • Na jó, akkor domb. A szomszédaim hegynek mondják. Igaz, ők az alföldről járnak fel kapálni munka után. Na, én azt se csinálnám. Az egyikük – most már nyugdíjas – az erőműben dolgozott, amíg még az is működött.

  • Mert már nem működik?

  • De nem ám. Nem működik már itt lassan semmi. Volt Barcikán egy szénerőmű, de már rég bezárták, mint ahogy a szénbányákat is. Volt a közelében az ércelőkészítő, azt is bezárták, hiszen nincs mit előkészíteni, ha Diósgyőr bezárt. A városban, vagy Leninben, vagy hogy tudjátok jobban...

  • Tiszaúj – szólt közbe Feri bá.

  • Akkor ott. Ott volt a palkonyai. Aztán megépítették a kettest, de már egyik se megy. Nem kell. Paks kiváltott szinte mindent. Hol is tartottam? Ja, megvan. Szóval Oszláron lakott ez az ismerős. Felkelt hajnalban, ellátta a jószágot, mert ugye falusi ember nehezen szakad el az ősök életvitelétől, jószágnak lennie kell a portán. Én ugyan nem értem miért, de felnőtt koromtól Pesten éltem, nem is csoda, ha nem értem. Ez a koma hatra ment az erőműbe, ott volt kettőig. Otthon az asszonya ellátta amit kellett napközben. Hazament, megebédelt, aztán bevágta magát a százas Skodába, és irány a szőlőhegy, ami 30 km. Sötétedésre ért haza, ellátta a jószágot, megvacsorázott, vagy megnézte a híradót a TV-ben, vagy elaludt rajta, de hajnalban megint kelni kellett. S ez így ment zsinórban évek hosszú során át.

  • Apám is földműves volt – vette át a szót Feri bácsi – Egyetlen cigány volt a faluban, de ugyanúgy élt, mint a parasztok. Vannak testvéreim akik ott maradtak a faluban, de én szinte gyerekként kerültem városba. Sokáig voltam a kohászatban. Na, ott nem nagyon kellett megszakadni a munkában. Csináltam mindent. Salakoztam, vagonokat rendeztem, kovácsműhelyben dolgoztam a gép alá...aztán elszegődtem kőművesnek. Na, abban jó voltam. Irigykedtek is a régi dolgozók, hogy a kis cigány gyerek most jött ide, mégis több pénzt kap. Szeretett a főnök, kiállt mellettem. Azt mondta annak, aki szólni mert, hogy ha annyit teljesítesz, te is annyit kapsz. Na erre nem tudott mit mondani. Van a kocsiban valami edényed?

  • Mi van? Hogy jön most ide az edény?

  • Elraknád a maradékot, a bográcsot meg elmossuk

  • Ja! Van. Hogyne volna. Még hűtő is.

  • Na, az nem igen kell, hiszen éjjel talán fagyás is lesz. Meddig maradsz?

  • Nem sietek. Maradhatok, amíg ti kint vagytok.

  • Holnap estig?

  • Holnap estig.

  • Addig majd elütjük az időt. Volt nekem néhány kollégám, aki nagyon sokat tudott beszélni, de úgy látom, neked se jelent gondot – mosolygott Feri bá'.

  • Hetvenhét év alatt csak összegyűlt néhány élmény, amit elmesélhetek. Vagy számoljunk hetvennégyet, mert három éves korom előtti időre nem emlékszem. Azért érdekes, hogy mostanában a gyerekkori emlékek jönnek elő. Azt mondják, hogy ez már a vég közeledtét jelenti.

  • Azt hát – nevette el magát Ferkó – miután megszülettünk, minden évvel közelebb lesz az elmúlás, akármennyi idősek vagyunk.

  • Most aztán nagyon okosat mondtál – intette le az apja.

  • Mennyit mondott? Hány éves? Hetven....- motyogta halkan, mint aki magában kezd számolni – Tizenhat volt ötvenhatban, és Pesten lakott?

  • Annyi voltam, de akkor még nem ott laktam. Csepelen voltam inas, de a forradalomból kimaradtam. Biztosan benne lettem volna, de éppen betegen feküdtem otthon Ráckevén. Sokkal később kerültem olyan helyre, ahol lőni is kellett. Tizenkét évvel később, Csehszlovákiában.

  • Elmeséli?

  • Hosszú.

  • Zoltán azt mondta, hajógépész voltál – ült le mégis Feri bá', hogy kényelmesebben tudja töltögetni a cigarettáit – Hajóval mentél?

  • Hajóval? - kérdezett vissza az öreg, s nagyot nevetett ezen a feltételezésen – Tengerjáróval. Jaj, dehogy! Igaz, voltam hajógépész is, meg sok egyéb. Sokáig dolgoztam építkezéseken...

  • Akkor kollégák vagyunk

  • Nem egészen. Én gépen voltam. Inkább a parasztoknak voltam kolléga, hiszen én is a földet túrtam. Biztos helyem lett volna akár mostanáig, ha közbe nem jön a rendszerváltás.

  • Mostanáig? - csodálkozott el Ferkó – Mindenképpen nyugdíjas lenne már. Vagy nem?

  • De. Kétezerben lettem nyugdíjas, de az előtte lévő tíz évben volt egy tucat munkahelyem...na, meg utána is, de az már nem volt muszáj.

  • Jól értem, hogy nehézgépkezelő volt? Arra mindig volt kereslet. Nem?

  • Végül is igen, csak tudod, amikor szétszedték a nagy cégeket, minden szélhámos vállalkozó lett, és ha nem is azonnal, de rögtön meg akart gazdagodni. Én meg nem bírtam azokat, akik nem értettek semmihez, csak játszották a nagymenőt, a melóst le se szarták. Volt olyan, akinél egy hétig se maradtam. Előfordult, hogy nem is jelentett be. Bár nem sok ilyen akadt, mert ha jött az ellenőrzés, a gyalogmunkás elszaladt az építkezésről, de a gépet nem hagyhattam ott. Megesett, hogy rám kötött a beton, mert nem volt aki eldolgozza. A fekete munkások a kocsmába menekültek, aztán meg már nem volt kedvük visszajönni.

  • Oszt mi lett a betonnal?

  • Mi lett volna? Amikor már láttam, hogy ott veszik, hajtottam bele betonvasból két omegát, másnap felemelte a daru. Kevesebb lett így is a kár, mintha megbüntetik a vállalkozót. Higgyétek el, legbiztosabb nagy cégnél lenni, ahol nem mernek ügyeskedni. Te hol dolgozol Feri bácsi?

  • Hát én se nagy cégnél. Négyórásba vagyok bejelentve, de amikor megtalálnak az adósságom miatt, kijelent a főnök, és dolgozom feketén. Van egy be nem jelentett telephely, ott senki ránk se néz, hisz az hivatalosan nem létezik. Magánházaknál se bukhatunk le, mert becsukjuk a kaput, oszt mintha ott se lennénk. Ha ellenőrzés-veszélyes a munkahely, akkor bejelent alkalmira. Muszáj ügyeskedni, hogy meg tudjunk élni. Viszont rendes a főnök, mert kifizet rendesen mindig.

  • Én ezért megyek inkább külföldre - szólt Ferkó - hogy ne kelljen ügyeskedni.

  • Nehéz dolog ez gyerekek. Megértem én a vállalkozók többségét is, mert ha mindent szabályosan akar csinálni, becsukhatja a boltot, annyit kell fizetnie. Viszont az állam se csökkentheti a járulékokat a végtelenségig, mert kell a bevétel. Az adózási fegyelem lenne a megoldás, de mi magyarok nem úgy vagyunk összerakva. Mi ez a csipogás?

  • Kapás van! - ugrott fel Ferkó, de olyan hirtelen, hogy a könnyű kis ülőke egy darabig repült utána.

A két öreg csak fentről figyelte az eseményt. Végül nem is kellett lemenni segíteni, mert a fiú csak az üres horgot húzta ki. Újabb csalit rakott fel, besújtotta jó messzire, majd felmászott a többiekhez, hogy tovább hallgassa a vendég meséjét.

  • Hol is tartottunk báttya?

  • Mit tudom már én! Kizökkentettél ezzel a nagy rohanással.

  • Majd legközelebb lassabban futok

  • Nekem volt olyan kollégám – mondta Feri bá' - hogy azt semmi ki nem zökkentette volna. Nem állandó munkatárs volt, csak alkalmanként jött, amikor éppen ráért...vagy ha kedve volt.

  • Mint a Zoltán öcséd?

  • Mint a Zoltán öcsém.

  • Kobrát mondod? - kérdezett közbe Ferkó

  • Őt. A rendes nevén gondolkoznom kell. Mindegy, nem ez a lényeg. Az benne a bosszantó, hogy figyelni kell rá. Úgy értem, hogy oda kell lesni amikor beszél, mert rád szól, hogy „de ide lessé!” Mondom neki, hogy te nem tudsz úgy beszélni, hogy közben jár a kezed? Azt mondja, hogy ő nem. Fenn dolgoztunk a templom homlokzatán, ami lehetett olyan...várjá'...tizenegy szint...olyan bő húsz méter magasan. Lenn a sekrestye előterében volt a kávéfőző, mert ő azt is hozott, kávéra meg összedobtuk, vagyis hol egyikünk, hol másikunk vett. Mondom neki odafenn, hogy „nem kéne inni egy kávét?” Már lent is volt.

  • Templom? Restaurátor is vagy? Műemlék?

  • Műemlék-e? Nem hiszem, de olyan bő száz éve építették. Jól megkoptak már a kőpárkányok, amik valójában betonból vannak. Mondta a generálkivitelező...mert mi csak alvállalkozók voltunk...hogy a téglákat is ki kellene javítani, de arra már nincs pénz. Na, mi aztán nem is bántuk. A műemlékről jut eszembe...mármint hogy kérdezted ...a lábazatban voltak háborús sérülések, amit egyszer ki kellett javítani, aztán visszaszedni a javítást, majd mégis kijavítani. A téglában olyan fejmagasságban voltak golyónyomok, de nem találkoztunk olyannal, aki tudott volna az eredetükről valamit. Nem tudom mivel lőhettek, de nagy darabok ki vannak szakadva a falból. A szabályos, kör alakú lyukak lehetnek olyan három centi átmérőjűek. A magasságukról kivégzésre gondoltunk, de senki nem tud ilyesmiről. Viszont a templom mennyezetén is van lyuk, ami a tetőn keresztül ment bele a boltozatba. Úgy mondják, a Komlós tetőről lőttek az oroszok. A toronyablak vas zsalugátere is át van lőve több helyen. Mit ártott ezeknek a templom?

  • Mint mondod – próbálta megoldani Jani bácsi a rejtélyt – senki nem tud se kivégzésről, se az egyéb golyónyomok eredetéről, lehettek akár magyar katonák a toronyban...

  • Magyarok nemigen – mondott ellen Ferkó – mert én úgy hallottam, Miskolcot a németek védték.

  • Akkor azok. Valami lehetett. Kövesden se véletlenül lőtték le a templomról a toronysüveget ötvenhatban.

  • Na, ha már megint a lövöldözésnél tartunk, elmondhatná Csehszlovákiát!

  • Majd sorra kerül még az is. Most még dolgozunk. Nem?

  • Ja. Betonoztunk. Mint a kocsmában.

  • Milyen kocsmában?

  • Mint az egyszeri melós. A kocsmában dolgozik a munkahelyen kúrel, otthon meg iszik. Nem ismeri ezt a mondást? Ne mondja má'! Ott tartottunk, hogy nyugdíjba ment...

  • Tényleg? Nem emlékszem, hogy ezt említettem volna, de tényleg nyugdíjba mentem. Nem is kapok olyan rossz pénzt, de jól bírom magam...vagyis már nem annyira, de vagy tíz évig még eljártam gépre, épp mint nyugdíj előtt.

  • Miket csinált?

  • Mélyépítés. Talajmunkák, alapozások. Markolóval, réselővel...cölöpalapokat is fúrtam egy időben.

  • Cölöp? - kérdezett rá Feri bá' – tanuló koromban láttam cölöpözést Ózdon. Olyan volt vasbetonból, mint egy nagy ceruza. Ki is volt hegyezve. Felállították, aztán püfölték lefelé, ha könnyen lement, ráállítottak még egy másodikat is.

  • Igen, ilyen is volt régen, ha laza volt a talaj, de ma már fúrjuk, mint a szőlőoszlopoknak, csak ez nagyobb. Kifúrjuk, teleöntjük betonnal, aztán beleeresztjük az összeszerelt betonvasat. Jó gyorsan, mert van rá 20 perc. Aztán megköt a beton, és lehet új lyukat fúrni.

     

  • Jól van báttya, eleget dolgoztunk. Megigyunk egy sört?

  • Nincs most arra hideg?

  • Akkor mit inna? Beugrom a faluba, hozok valamit, nem tart semeddig. Vagy várjon má'! Nem gyógyszerezik?

  • Vérnyomásra vettem be reggel, de attól még megiszok egy pohárka valamit apáddal...mert te ugye vezetsz.

  • Hehe, de vicces. Csak addig vezetek, amíg meghozom a piát. A fater meg nem is iszik egyáltalán. Még az egy százalékos sört se issza meg.

  • Alkesz voltál komám? - kiáltott oda Feri bá'-nak, aki közben lement a botokhoz.

  • Ez most miről jutott eszedbe? - kérdezett vissza.

Nem értette, hogyan jutott erre a következtetésre. Mindenesetre eltalálta, hisz valóban rengeteget ivott fiatal korában. Kis termetét meghazudtolóan erőszakosan viselkedett, ha részeg volt. Pedig nagyon sokszor volt az. Arra volt leginkább büszke azokban az időkben, hogy neki milyen sok helyen van hitele, hisz soha nem maradt adós. Tudták a kocsmárosok, hogy ha pénzhez jut, legelső dolga törleszteni. Becsületes alkoholista volt. A család persze ezzel nem nagyon volt kisegítve, kénytelen volt a felesége belemerülni az üzletelésbe, hogy kenyér legyen az asztalon. Némelyik gyereke már felnőtt, a legkisebb is iskolába járt, amikor orvoshoz került. Jól rá is ijesztett, hogy nem sok van neki hátra, ha abba nem hagyja az ivást. Nem hitt a fokozatosságban. Azonnal letette a poharat, s azóta még a kocsmaszagot se bírja elviselni.

  • Nem érdekes – legyintett Jani bácsi – Te csak bűvöld a halakat!

  • Tényleg! Honnét tudja, hogy alkesz volt? Mert tényleg az volt.

  • Abból, hogy az egy százalékost se. Tudod, az én fiam sem ivott soha. Magamról már nem mondhatom el ugyanezt, de a gyerek nem ivott. Viszont alkalmanként elfogadta ha kínálták. Mint mondta, néha határozottan jólesett egy-egy sör, vagy egy pohár kedvére való bor. Megesett, hogy berúgott, olyankor majd' belepusztult, olyan beteg volt. Félt is tőle nagyon, de néha nem lehetett bírni az erőszakos kínálóval, egyszerűbb volt meginni, ha rosszul is esett. Aztán persze szenvedett miatta. Szóval a lényeg, hogy nem ivott, de nem zárkózott el mindenáron a mérsékelt alkoholfogyasztástól. Apád azért nem iszik, mert nem mer. Szerintem.

  • Aha. Meg azt mondja, hogy rosszul is lenne tőle, ha meginná. De én nem. Na, mit hozzak?

  • Nem menj te sehova! Különben is mindjárt elered megint az eső. Már apád is nagyon fürkészi az eget. Lehet, hogy még ma haza akar majd menni.

 

A rövid novemberi nap a végéhez közeledett, fázósan behúzódott a hegyek mögé. A szél sebesen nyargalt a Bükk felől hajtva a gomolygó felhőket, melyek csodálatos színekben pompáztak a lebukó nap sugaraitól. A feltámadt szél erősen korbácsolta a tó vizét. Feri bácsi bosszúsan ingatja a fejét. Úgy baktat fel a rézsűn, mint akinek az összes kedve elment mindentől. Ha nem áll el a szél, semmi értelme kinn maradniuk. Amikor meghallja, hogy a többiek italozáson gondolkodnak, lemond a pakolásról, belemegy, hogy kint töltse az éjszakát, majd reggel meglátja, hová alakul az idő. A felhők lassan eltűnnek, az egyenletesen beborult égből szitálni kezd az eső. A szél mintha csendesedne. Nincs mit tenni, fedezékbe kell húzódni. Hasonló esetben beülnek a BMW-be, hallgatják a rádiót, várják, hogy beesteledjen. Akkor az öreg átköltözik a sátorba, és alszik. Odahaza is korán szokott elaludni, van, hogy hat órakor már ágyban van. Nyáron nem, de ilyenkor, amikor már hamar besötétedik, nem tud magával mit kezdeni. Sokszor a munkában is elfárad. Hiába hangoztatja, hogy vigyáz ő arra, hogy ne fáradjon el, nem mindig sikerül ezt elkerülnie. Főleg, ha cipekedni kell. Sokszor Zoltánnak állnak párba, aki súlyra a duplája, termetre is jóval nagyobb, de nem sokkal erősebb. Az alacsony termet persze mindenképp hátrány, mert a súly oda koncentrálódik, ahol ő áll. Szóval ő se fiatal már, olykor elfárad, akármennyire is próbál vigyázni magára. Hajnalban persze felébred. Bekapcsolja a TV-t és keres magának valami külföldi meccset. A magyarokat nézni se szereti.

 

Most nem húzódhatnak a kocsiba, hiszen vendégük van. Illetve mégis, csak nem a sajátjukba, hanem a vendég „házába”. Jani bácsi megfordítja a vezetőfülke üléseit a két horgász számára, ő maga pedig leül a kanapéra.

  • Hát báttya – szól Ferkó – csak kellett volna hozni valami piát!

  • Mit szeretnél? - mosolyog Jani bá' – Whiskey jó lesz? Van sör is, de választhatod mindkettőt. Öreg, neked van víz...várjál csak! Kérsz egy teát? Mindjárt feltérképezem a lehetőségeket. Kutyulhatunk kávét is!

 

Jani bácsi úgy elkezdett sürögni-forogni, mint egy izgatott háziasszony a váratlan vendégek érkezésekor. Még a parabola antennát is ki akarta szerelni, de lebeszélték róla, hogy kimenjen az esőre, ami időközben szitálásból intenzív felhőszakadássá változott.

  • Kár, hogy elromlott az idő, de novemberben ez nem ritkaság. Azt mondják öcsém, hogy Angliában is mindig esik. Te tudod. Így igaz?

  • Meg azt is mondják, hogy ködös. Valójában ott is van mindenféle idő. Ráadásul gyorsan változik. Érdekes, hogy nálunk a víz közelsége hidegebbet okoz, ott pedig fordítva van. Azt mondják, hogy a Golf áramlat miatt enyhébb az időjárás. Hidegnek tapasztaltam a tenger vizét, de valami oka biztosan van, hogy ott nem szokott hideg lenni. Legalábbis az itthonihoz mérten.

  • Tudod fiam – kezdte Feri bácsi is magyarázni a víz időjárás enyhítő hatását – Tapolcán is meleg víz folyik a Hejőn. Éppen azért ez a neve. Látni is a növényzeten, ami a mederben nő a víz alatt. Aztán amikor beledugom a kezem, mégis mintha hideg lenne.

  • Na, akkor melegítsem a vizet? – kapcsolta a témához Jani bá' a vendéglátást.

 

 

Lábadozó

Jani bácsi meséi 2.

 

A nővér mégse jött vissza trécselni. Behozta a vacsorát, érdeklődött a hogyléte felől, de csak úgy felületesen, mint ahogy az utcán szokott az ember rég nem látott ismerősöktől. Aztán ha nem azt a választ kapja, hogy „kösz jól”, maga lepődik meg leginkább. Ott van ugyan a csengő, de ezzel a lehetőséggel nem illik visszaélni. Mégse mondhatja, hogy nincs semmi bajom, csak beszélgetni szeretnék. Arra ott van a szobatárs. Őt ugyan egyre kevésbé kedveli, de arra jó, hogy beszéljen hozzá.

Azon kapta magát, hogy a két üres ágyat figyeli, azzal a vággyal, hogy hozhatnának oda valakit. Pedig távol álljon tőle, hogy bárkinek a baját kívánná, de úgyis van elég beteg, ha hozzák, tehetnék ide is. Hét végen erre persze nem nagy esély van. Ha mégis, akkor az olyan állapotban kerül ide, hogy nem nagyon van kedve beszélgetni.

 

  • Mégis bejöhetne ez a nővér! - motyogta magában. Zoltán rá is kérdezett, hogy mit mondott, de nem is vette ezt észre az öreg, hanem rászólt saját magára - A francokat János! Miért ne mehetnél ki te magad?

  • Kinek beszélsz Jani bá'?

  • Ja, semmi. Csak magamban motyogok, hogy járni kellene egyet.

  • Hozzam a kocsit? Egyszer még úgyis lemegyek.

  • Nem kell! Csak itt az emeleten sétálgatok. Kell a gyakorlás! Jövő héten már autót szeretnék vezetni.

  • Várjál te még azzal!

  • Na, te aztán jobban tudod, te nagy okos – gondolta magában, persze hangosan inkább nem mondott semmit.

Előre koppantotta a járókeretet, utána lépett, hozzá zárt jobban, majd így tovább. egészen a nővérpultig. A nő a hátratolt forgószéken terpeszkedett. Vastag lábait előrenyújtva, hátát a támlának vetve telefonált, szabad kezével a tarkóján babrált a hajával. Felnézett, rámosolygott az öregre, majd olyan jelbeszédbe kezdett, amiből Jani bácsi semmit nem értett. A telefonra is mutogatott közben, biztos arról akart valamit közölni. Talán azt, hogy várjon egy kicsit, mindjárt tud majd vele foglalkozni, csak befejezi a beszélgetést. Várt. Valakinek az állapotáról volt szó, nyugtatgatta a vonal túlsó végén lévő hozzátartozót – csakis az lehet – hogy javul a bizonyos betegnek az állapota nagyon gyorsan.

  • Külföldről hív – súgta oda az öregnek, aki még ettől se lett okosabb.

Aztán szabadkozott a nővér a telefonálónak, hogy nem nagyon ér rá, mert sok fekvőbetege van. Ami ugyan igaz, de nincs annyira sürgős dolga most éppen senkivel. Amikor végzett, kifordított csukóvak helyére ejtette a telefont, de maradt a széken elterpeszkedve, ahogy addig volt.

  • Na Jani bácsi! Ki nem találná, kivel beszéltem

  • Tényleg nem, de inkább nem találgatnék

  • A maga unokájával. Külföldről hívott, de azt nem tudom honnét

  • A Csabival?

  • Csabi? Azt hiszem ezt a nevet mondta. Azt mondta, aggódik a papájáért

  • Ez kedves tőle, de miért nem engem hívott?

  • Azt ugyan nem mondta, de én így is tudom. Tegyük fel, hogy maga nagyon beteg! Ne adj' Isten talán még le is van bénulva – mert vannak ám ilyenek is az osztályon ott hátul – intett fejével a folyosó vége felé – megmondaná neki telefonba? Na ugye, hogy nem? Nem mondaná meg, nehogy aggódjon, hiszen úgyse tudna segíteni külföldről. Mondjuk innét se – tette hozzá halkabban.

  • Igaz. Még képes lenne hazarepülni. Majd jöhet a temetésemre!

  • Jaj, ne bolondozzon már! Messze áll még attól, hiszen úgy van, ahogy hallotta is, hogy mondtam. Gyorsan javul. Lemegy még ez a néhány infúzió, megsétáltatja a gyógytornász két-három alkalommal, és mehet is hazafelé a saját lábán. Nem kell itt heverésznie, biztosan van otthon dolga.

  • Az már biztos, hogy lenne mit csinálni. Még jó, hogy legalább a szüret megvolt, mielőtt lerobbantam.

  • Sok szőlője van?

  • Dehogy. Csak ami a kertben elfér...bár az se kevés – tette hozzá mosolyogva – Csak az a baj, hogy elég fárasztó már nekem. Van egy fiatalember, aki a faluból...jaj bocsánat, a városból kijár segíteni. A családban nem nagyon izgat senkit. A fiamat mesterembernek taníttattam, az unokák már azt se tudják, melyik a szőlő, meg melyik a ribizli. Na, de az én hibám, hogy nem szerettettem meg velük. Tetszik tudni, úgy voltam ezzel, hogy inkább én többet vállalok, csak nekik jobb legyen.

  • Hogyne tudnám Jani bácsi! Mind így vagyunk velük. Nekem is hiába van három, egyik sincs velem. Most talán Mindenszentekre hazajönnek, de ez csak néhány nap. Aztán megint kettesben maradunk a párommal. Addig voltak a mieink, amíg kicsik voltak, de már a legkisebb is elmúlt húsz. Kollégiumban lakik, a fiúk meg már saját életüket élik. A kicsi az lány, tetszik tudni?

  • A fiúk házasok?

  • A francokat. Nem akarnak ezek megházasodni.

  • Így van bizony. Egyre későbbre halogatják. A mi időnkben egy harmincévesre azt mondták, hogy vén legény. Most meg mire gyerek lesz, már unokának kellene lenni. Kimarad egy generáció...mi meg csodálkozunk, hogy nincs aki a nyugdíjat kitermelje – legyintett bosszúsan – Megyek is befelé, lefekszem. Azért jöttem ki, hogy a magácska látványa majd felvidít, de ettől a beszélgetéstől csak felbosszantottam magam. Legközelebb inkább majd csak csendben nézegetem.

  • Hát, ha szebbet nem talál – nevetett nagyot a nővér, majd felkelt, hogy végigjárja a szobákat, hátha kell valakinek segíteni, attól, hogy nem szólt.

Zoltán állt meg az öreg mellett kabátban, láthatóan menni készül.

  • Lejössz öreg? Járjunk egyet, de vegyél fel valamit, mert hideg van kinn

  • Kihozod a kabátomat? Lemegyek, de kerettel. Nem kell a rokikocsi. Meghívlak egy forró csokira.

  • Én meg megint felhívtam a horgászokat. Már nem esik, kinn maradnak éjszakára. Majd hazafelé benéznek holnap.

     

 

Eseménytelenül telt az éjszaka. Csodálkozott az öreg, hogy a nyughatatlan természete mennyire megváltozott. Már napok óta fekszik itt tétlenül, de még csak nem is idegeskedik miatta. Biztosan belekevertek valamit az italába...vagyis amit a csövön csepegtetnek belé. Este még telefonált a felesége, érdeklődött a hogyléte felől. Meg még az érdekelte, hogy mit főzzön, mit hozzon be neki, mert holnap csak beszalad hozzá, mielőtt dolgozni indul. Ezen se izgatta fel magát. Még egy kicsit foglalkoztatta az unoka telefonálása. Örült, hogy érdeklődik a papa iránt, de mivel a nővér igyekezett megnyugtatni, tán csak nem tesz olyan butaságot, hogy hazaszalad Berlinből őmiatta! Ne verje magát költségbe! Noha ebből a szempontból nem kell aggódni, hiszen nem keres rosszul a gyerek. Valójában ő a család büszkesége.

 

Sokat tanult azért, hogy ne kelljen neki szűkölködni. Olyan a munkája, amiről a papa már azt se tudja micsoda. Csak ül egy gép előtt, és nyomkodja a gombokat. Bár valójában ma már egy esztergályos is így dolgozik, de annak kézzelfogható eredménye van. Csabi programokat tesztel a németeknél. Itthon is ezt csinálta, de eleinte albérletben lakott, ahonnét bringával járt be dolgozni. Néha a cég kivitte Berlinbe egy-két napra, aztán az látszott célravezetőnek, ha oda is költözik. A magánélete nem egészen úgy alakult, ahogy az öregek szerették volna, de ez az ő élete. Harmincévesen még barátnője se volt, legalábbis a család nem tudott róla. Odahaza is csak leült a számítógép mellé és azt nyomkodta. Ebből állt az élete. Az utóbbi években viszont járja a világot. Nem a munka miatt, hanem a szabadságain. Moziban látni olyanokat, hogy fogja magát a főhős, és elrepül a világ másik végére. Mint az unoka példája mutatja, van ilyen a valóságban is. Fogja a barátnőjét – mert újabban már az is van neki – és elutazik egy hétre Tokióba. Vagy Izlandon üldögél a földből feltörő forró vízben. Spanyolországba már úgy jár, mint gyerekkorában a szülőkkel a Balatonra. Fogja magát, és elrepül egy hétvégén. Átruccan Amerikába...bár arra azt mondta, ez is kipipálva, de nem vágyik vissza.

 

Erről Jani bácsinak az jutott eszébe, hogy ő még Erdélyben se járt. Ezt azzal szokta megindokolni – bár ezt maga se hiszi, hogy így van – hogy azért nem megy, mert akkor mindig visszavágyna. Állítólag ez mindenkinél így működik. Aki egyszer elmegy oda, mindig vissza fog kívánkozni. Voltak székely munkatársai élete során, és kedvelte azokat az embereket. Igaz, a huncutság megvolt bennük, de ettől még inkább szerethetőek. Aztán a másik unoka jutott eszébe, aki teljesen más természet. Talán éppen a székelyek juttatták eszébe. Sose lehet tudni, nem származott-e onnét valamelyik ősük. Ebben a családban senki nem kutatta a családfát. Az apai sváb vonal se biztos. Mint általában, náluk is kimerült a visszatekintés abban, hogy tudták a négy nagyszülő nevét. Némelyikük születési évét, de már a pontos dátumot se. Szóval a két unoka ég és föld. A kicsinek volt is elég kellemetlensége a középiskolában, mert mindenki a testvéréhez hasonlította, s bizony ő nem olyan volt...Ezekkel a gondolatokkal merült álomba, s csak valamikor hajnalban keltette fel a szükség.

 

  • Háát... Jani bácsi, ez már majdnem kevés – állapította meg a nővér, amikor a vérnyomását mérte reggel – Ne is vegye be ma a vérnyomáscsökkentőt! Nem árt néha kihagyni, nehogy nagyon lehúzzuk. Nem szédül egy kicsit?

  • Majd kiderül, ha fel akarok kelni. Hajnalban elég nehezen vonszoltam ki magam a mosdóba.

Kicsit elcsodálkozott a saját szóhasználatán. WC-t kellett volna mondani, hiszen oda ment ki, nem mosakodni. Na, de ilyen csúnya szót nem használ a kedvenc nővérke jelenlétében. Barátsággal gondolt erre az erősen molett asszonyra. Kövérnek nem mondaná, pedig most is szemet szúrt neki, amint Zoltánnal foglalkozott, hogy a rózsaszín póló alatt mekkora hurka fut körbe a derekán, szinte a gerincéig. Viszont egy nő akkor számít kövérnek, ha a hasa előrébb áll, mint a mellei. Ez esetben viszont erről szó sincs, pedig nem is túl nagyok azok a mellek. Szemeit mindig végiglegeltette rajta, de nem úgy gondolt rá, hogy hú, de nagyon meg tudnám... Pedig az efféle gondolatok se ritkák. Sokszor megfeledkezik arról, hogy hány éves. A vágy valahogy megmaradt benne. Nyilván egyre alább hagy, de el nem múlik. Érdekes oka van ehhez a nőhöz való viszonyulásának. Első nap amikor ide került, egyedül próbált járni. Nem akart belenyugodni, hogy nem megy a járás, erőltette. Volt egy megingása, amit észrevett a nővér. Úgy leteremtette, mint a pengős malacot. Éppen csak vén hülyének nem nevezte. Éppen ezzel vívta ki az öregnek a rokonszenvét.

  • Nővérke!

  • Tessék Jani bácsi? - fordult oda, pedig már éppen indult kifelé

  • A kolléga – intett a betegtárs felé – kérdezte a maga nevét, s az jutott eszembe, hogy ugyan honnét származik. Nem kövesdi? Ott vannak ilyen nevek.

  • Máshol nincsenek Borbálák? Hernád völgyi gyerek voltam, nem kövesdi

  • Nem akarom feltartani, de ezt el kell mesélnem...

  • Jaj Jani bácsi, ne haragudjon, de sietnék hazafelé, és még van dolgom. Majd találkozunk még, hétfőn is itt leszek. Legalább megnézem, hogy tornáztatja a … nagyon csinos kis tornászunk van ám. Biztosan fog magának tetszeni. Tényleg ne haragudjon, de majd akkor elmeséli – mondta már az ajtóból.

Az öreg megértően mosolygott, de magában csak motyogta, hogy nem lett volna pedig hosszú. Egy fél perce csak lett volna.

  • Mit akartál mesélni Jani bá'? - ült fel Zoltán, s a szekrényében kotorászott a cigi után – Én ráérek. Azért vagyok itt, hogy meghallgassalak.

  • Nem olyan érdekes – mondta lemondóan, de csak belekezdett – A nővérnek a nevéről jutott eszembe. A fiam mesélte ezt, nem is velem történt. Kövesden dolgozott egy családi háznál. Kínálgatták itallal, a gazda ott sürgött-forgott körülötte, hogy mit segíthet. Nem ivott a gyerek, mert vezetett, meg különben se nagyon bánja az italt. Abban maradtak, hogy kóla jó lesz. Ilyen esetben ez úgy szokott történni, hogy leteszik oda mellé az üveget, a többi az ő gondja. Itt viszont a faszi ki is öntötte neki pohárba. A gyerek tette a dolgát, nem figyelt rá. Azt mondja, amikor észrevette, hogy: Ja! Te meg tartod itt, mint Boris a bögrét? Ez meg azonnal meg is válaszolt, hogy Boris nem tartja, mert elment a boltba. Így hívták a ház asszonyát, csak korábban ez nem került szóba.

  • Értem a poént. Lejössz sétálni?

  • Korán van még. Te is várj inkább egy kicsit, mert Borika már este is csúnyán nézett, amiért sokat mászkálsz.

 

Az első udvari sétára már majdnem tíz órakor került sor. Zoltánnak ugyan már a harmadik rágyújtása volt, de az öreg most is csak azért ment le, mert kisütött a nap. Az épület tájolása miatt a bejáratnál ugyan árnyék volt, de túl sokat kellett volna még menni, hogy a napon lehessen. Ráadásul az úton autó is jöhet, nem szeretett volna útban lenni. Megelégedett azzal, hogy látta a napsütést. A mama mondta telefonba, hogy majd jön műszak előtt, de még nem ért ide. A Zoltán látogatói viszont megérkeztek éppen most. Neki sem a felesége, hanem a horgászok. Most csak ketten, mert a fiatal inkább hazament. A Feri bácsi egyből az öreghez fordult.

  • Magának kell a hal?

  • Nekem? - csodálkozott el a kérdésen

  • Zoltán mondta...

  • Meg is van főzve? Azt mondtam, hogy megenném. A friss fogással mit kezdenék itt? Szívesen elkészíteném, de itt aligha lehetne megoldani.

  • Majd legközelebb jöjjön velünk a tóra, és ott megfőzheti – ajánlotta Feri bácsi.

  • Szavadon foglak – húzta fülig száját az öreg.

Aztán észrevette, hogy letegezte ezt a szinte idegen embert. Elkezdett mentegetőzni, de azonnal fel is ajánlotta a tegeződést, mert neki már nehezen áll rá a szája a fia korosztályát megmagázni, akkor pedig ne legyenek csendőr-pertuban. Ebben maradtak. Zoltán és az öccse elsétáltak a kapu felé, az újságoshoz, hogy nézzenek valami rejtvényújságot, így a két öreg kettesben maradt.

  • A fiad már nem jött megnézni a beteget?

  • Külön kocsival voltunk. Ő hazavitte a csónakot, meg azt a két halat, amit sikerült kifognunk. Még jó, hogy ennyi is van. Sokszor megesik, hogy üres kézzel jövünk, de nem érdekel. Nem is azért járunk ki, inkább csak azért, hogy ne legyünk otthon. Na, meg a fiam – tért vissza a kérdésre – nem is nagyon bírja Zoltánt. Haragszik rá, amiért ilyen lusta dög. Mondjuk én se kedvelem ugyanezért, ráadásul néha még együtt is vagyok kénytelen dolgozni vele. Járt a céghez alkalmanként. Mindig nekem rítt, hogy nem hívja a főnök. Aztán amikor kellett volna, mindig talált valami kifogást. Na, de nem akarom blamálni előtted. Ettől még kedvelheted!

  • Mesélt nekem is olyanokat, amin ledöbbentem. Van róla elképzelésem, hogy milyen. Na, de az ő élete. A te fiad mit dolgozik? Mondta Zoltán, hogy külföldre jár.

  • Minősített hegesztő. Szereti is, meg jól is csinálja. Amikor új munkahelyen kezd, mindig kell vizsgamunkát csinálni. Mondja ám, hogy soknak nem is sikerül. Ő nem esik ki a gyakorlatból, mert amikor még itthon volt, akkor is szedett össze magának vékony lemezeket a Méh-ből, és gyakorolt, hogy nem essen ki a formából. Azt mondta, olyan ez, mint a zenész szakma. Volt olyan, hogy csináltak vizsgamunkát egy cimborájával Esztergomban, aztán amikor kimentek Németországba, ott is kérték tőlük. A cimbora kénytelen volt hazajönni, mert nem felelt meg. Oda csak a jó szakember kell. Volt ennek a gyereknek itthon is jó munkahelye amikor hazajött Angliából, de azt mondta, neki nem elég a 220 000 Ft nettó, ennyiből nem él meg. Megint kiment, most németbe. Azt mondta az itthoni főnöke, aki egy hónap után fizetésemelést is intézett neki, hogy nem engedi el. Ezt meg nem érdekelte. Azt mondta, majd észreveszik, ha nem megyek.

  • Azért ne haragudj, de ez se korrekt eljárás. Gondolom felmondási időt akartak.

  • Ez a gyerek ilyen. Ha menni akar, akkor megy. Ott hagy mindent. Mondta az egyik kollégám – akinek Angliában van a fia ugyancsak – hogy nem engedték ki a fix időre kötött lakás szerződésből. Ha nem lakik ott, akkor is ki kell fizetnie, mert behajtják rajta. Ezért nem is jött haza, amikor szeretett volna. Ez nem foglalkozik ilyenekkel. A kocsija ha elromlik, vesz másikat. Odakinn nagyon olcsó. Volt ennek itthon is kocsija. Három év alatt tízet vett.

  • Családja van a fiadnak?

  • Van egy fia. Húúú, de nagy csibész! Már harmadik éves. Kint született. Jön mindig, hogy papó, papó! Szeretnek engem nagyon az unokák.

  • Mennyi van?

  • Na, most megfogtál...ezen gondolkodni kell. Összeszámolom mindjárt.

 

Zoltánék zavarták meg a beszélgetést. Hozták a rejtvényújságokat. Hoztak Jani bácsinak is, hogy ne unatkozzon esténként...meg napközben, hiszen akkor is annyi dolga van, hogy pihenjen. A fiatalok még egy szál cigire rágyújtottak, az öreg meg – mivel ő nem szívja – elköszönt tőlük. Úgyis lassan halad a kerettel, ne kelljen Zoltánnak botorkálni őmiatta. Neki ugyan fáj a lába, de attól még halad rendesen.

  • János! - kiáltott utána Feri bácsi, miután megkérdezte az öccsét, mi a neve az öregnek – Vedd úgy, hogy meghívtalak horgászni! Majd kérd el az öcsitől a számomat. Oszt egyeztetünk. Bármikor szívesen látunk. Igaz, mostanában már elég hidegek vannak, de majd felöltözünk.

  • Majd úgyis tüzet kell rakni – fordította vissza a járókeretet, hogy ne a derekát kelljen hátracsavarni – Fogok érdeklődni, csak jöjjek rendbe egy kicsit.

 

A liftig araszolt el, amikor a felesége érte utol. Egyik kezében egy nagy táskát cipelt, másikban a két mankót fogta össze. Így az ölelés elmaradt, hiszen az összes kezük foglalt volt, csak egy puszival üdvözölték egymást, mint a haverok szokták. Még a liftnek a gombját is egy éppen odaért idegen látogató nyomta meg. Fenn a szobában persze pótolta az ölelgetést a mama. Simogatta párjának az arcát, a megkopott, de még most is egész fejét borító hátrafésült fehér haját. Úgy babusgatta, mint egy gyereket. Az öreg kicsit berzenkedett emiatt, de nem szólt, nem akarta kedvét szegni.

  • Jól vagy papa? Megborotválkozhattál volna!

  • Most akartam, csak előbb jártam egyet.

Hihető volt a dolog, hiszen nem volt az a fajta öregember, aki elhanyagolja a külsejét.

A mama elkezdett pakolászni, mint otthon. Elmosta az öregnek a poharát, elrendezte a szekrényét, kicserélte a törölközőjét, ki kellett kísérni a hűtőhöz, hogy ott is elrendezze azt a fél polcot, amit lefoglaltak, kirakta a most hozott romlandó ételt. Elmagyarázta mit mikor és mivel egyen, mit hova tegyen majd, hogy rakja le a papucsát...nagy türelem kellett hozzá, de Jani bá' a sok-sok évtized alatt megtanulta kezelni ezt az eltúlzott gondoskodást. Nagyon vigyázott, nehogy indulatosan szóljon.

  • Képzeld mama! Telefonált a Csabi Berlinből. Nem engem hívott, hanem a nővértől érdeklődött.

  • Tudom. Mondta. Beszélt velem is. Mondtam, hogy hívjon. Biztosan fog majd. Puszil a kisebbik unokád is. Akart jönni, de hétvégén nagy náluk a hajtás. Pedig annak idején mennyire elleneztem, hogy szakács legyen. Nem jobb lett volna neki egy rendes munkahely, ahol hét közben dolgozik, hét végén meg a családjával van?

  • Mert szakács az unokád Jani bá'? - kérdezett rá az éppen belépő Zoltán – Kezét csókolom – szúrta közbe a köszönést – Akkor nem lehet panaszod az ellátásra, van aki főzzön rád. Nem is vettem észre mikor tetszett jönni – szólt ismét az asszonyhoz.

  • Mert olyan nagyon fújták a füstöt az ajtó mellett, biztosan attól nem látott. Na az unoka nem gyakran főz a papának – reagált az iménti felvetésre – mert Egerből nem szalad az ételessel. Persze mellettem se kell éheznie!

  • Zoltán is üzemi koszton él, konyhán dolgozik a felesége.

  • Ezzel azt akarod mondani, hogy én is üzemi koszton tartalak? - horkant fel a mama – Vegyük úgy, hogy ezt meg se hallott! Ne kelljen bocsánatot kérned!

  • Jó, nem kérek – mosolygott huncutul az öreg, amire a neje ütésre emelte játékból a karját, de végül csak egy simogatás lett belőle, meg egy puszi a homlokára.

Ezután hosszasan mesélte mi újság otthon. Gyakorlatilag semmi, hiszen többnyire üres a ház, szomszédok sincsenek, akikkel akármi is történt volna. Na, de miféle öregasszony az, aki nem tud félórát beszélni a semmiről? Aztán persze megrémült, ahogy az órát megnézte, mert sietnie kell. Gyorsan elmondta még, mit beszélt az orvossal, hogy a jövő hét közepén kiadják, de ezt már táskával a kezében mondta, szinte az ajtóból. Nem kell lekísérni, mert már tényleg szalad, nehogy elkéssen.

  • Ja, papa! Majd ha hazajössz, meg kéne nézni a Lopót, mert nehezen indul. Utána már nincs vele semmi gond, csak akkor. Na szaladok, majd hétfőn jövök. Pá!

  • Micsoda? - csodálkozott el Zoltán – Talán motoros lopótok van? Már nem bírod felszívni a bort?

  • Dehogyis – nevetett az öreg – A mamának a kocsija. Faové Lupó. Csak így nincs értelme, ezért hívjuk Lopónak. Pedig nem sok mindent hoz vele haza.

  • Te figyelj má'! Valamit nem értek. Azt mondod, illetve a feleséged mondta, hogy Egerben szakács az unokád. Akkor ki van külföldön?

  • Kettő unoka van, de ezt már azt hiszem, mondtam. Az idősebbik fiú Informatikus a németeknél. A kicsit is valami hasonló irányba akarta terelni az apja...vagy inkább az anyja – helyesbített egy pillanatnyi visszaemlékezés után.

  • Akkor hogy lett szakács?

  • Sora van ennek, mint a rétestésztának. Nagyon nem egyforma a két gyerek. A Csabi olyan magába zárkózó volt mindig. Többnyire ki se mozdult a szobából, ha nem volt muszáj. Legalábbis amikor már volt számítógépe. Összejárt egy haverjával, de azzal is csak a gombokat nyomkodták. Úgy tűnt, mintha a lányok nem is érdekelték volna. Mostanában kezdek csak megnyugodni, mert úgy beszélik a családban, hogy hamarosan lagzi is lesz. Azt azért sajnálom, hogy aligha fog hazaköltözni, mert eleinte a cég intézte a szállását, de már saját lakása van, pedig odakinn az nem két fillér. Hála Istennek, telik neki rá.

  • És a másik?

  • Az Attila? Először üzletembernek indult, pontosabban üzletgyerek volt. Adta-vette a telefonokat, meg előbb még a zenelejátszókat. Tudod, még olyanok voltak nekik, amibe kazetta járt. Ma már talán azt se tudják a gyerekek, mi az a kazetta. Mondjuk nekem is az jut eszembe először erről a szóról, amiben a készpénzt tartottuk a ruhás szekrény felső polcán. Ma már nem kell, mert kártyát használ mindenki. Én mondjuk jobban szeretem, ha látom is a pénzt. Nem mintha nekünk ne lenne kártya, de azt inkább a mama intézi. Fogja a laptopját, bepötyög valamit, az meg kiírja, hogy áll a számla. Nekem ez már valahogy nem fér a fejembe. Pedig mondhatnám én is a Győző szomszédnak amikor levágom a telken neki a füvet, hogy mennyit utaljon át. Viszont jobban szeretem ha a markomba számolja. Igaz, olyan nagy címletek vannak ma már, hogy egyet ad, én meg sokat vissza. Nem kell nagy kötegekkel bánni. Valamikor a száz forint volt a legnagyobb pénz. Igaz, fizetéskor is adtak nyolcat, tízet belőle. Később persze többet, többet. Amikor már 20-30 kellett belőle, bejött az ötszázas. Persze te erre az időre már nem emlékezhetsz, hiszen meg se voltál még. Mi van, elaludtál? - kérdezett rá, amikor hallotta, hogy horkantott egyet Zoltán, aki csak elvetette magát a takaró tetején. Két kezét összekulcsolta a hasán, mint halott a koporsóban.

  • Dehogy! Mondjad, figyelek.

 

Annyira persze nem figyelhetett, mert nem tűnt fel neki, hogy az öreg elhallgatott. Picit bosszantotta Jani bácsit, hogy nem figyel rá, pedig még nem is válaszolt a kérdésre. Még nem is mesélte el a kisebbik unokáját, aki gyerekként olyan csibész volt, hogy azon aggódtak a szülők...na meg persze a nagyszülők is, hogy börtönben végzi. Sok műszaki cikk megfordult a keze közt, de neki soha nem volt egy működőképes készüléke, mert mindig elromlott. Akkor valakivel csinált egy barter üzletet, de az új gép is tönkrement, akkor megint csereberélt olyanokkal, akik meg is tudták javítani. Amikor már voltak jobb számítógépek, akkor alkatrészekkel kereskedett, haverokkal csavargott, ivott, néha narkózott is. Közben otthagyta a középiskolát, ahol folyton azt vágták a fejéhez, hogy a testvére milyen jó tanuló volt. Nem lett volna csoda az se, ha megutálja a bátyját. Talán a sok csavargás közben jött rá, hogy érdekli a vendéglátás. Az előzményekből persze az lett volna logikus, ha vállalkozásba kezd, de őt inkább a főzés fogta meg. Örült is nagyon az anyja, amikor nem volt dolga a vasárnapi ebéddel. Mosogatni persze sokkal többet kellett utána, mert a fiúnak erre már nem terjedt ki a figyelme. Ő nem háziasszony lett, hanem szakács. Ott pedig van kézilány. Otthon is ehhez tartotta magát.

 

Nem tudni mitől változott meg, de felhagyott a bandázással, elment önként elvonóra. Ezután másként viszonyult a felnőttekhez...úgy értve, hogy az idősebbekhez. Olyan érdeklődéssel fordult feléjük, hogy aki korábban ismerte, nem hitt a szemének. Nem szórta a pénzt, nem kellett támogatni. Bár korábban se nagyon támogatták szórakozásait a szülők, nem is értették miből bulizik. Megszerezte magának a költőpénzt. Most viszont olyan szorgalmasan dolgozik, mint az egy jó szakácstól elvárható. Nem keres rosszul, de alig van szabadideje, amire egyre inkább szüksége lenne, hiszen megtalálta azt a lányt, akivel együtt kívánja leélni a hátralévő, remélhetőleg jó sok évet. Három hónapos a fia. Így már a Jani bácsi dédpapa lett. Erről ugyan mindjárt az jut eszébe, hogy mennyire öreg, de ez ellen nincs mit tenni. Csak idő kérdése, és ha közben meg nem hal az ember, megöregszik.

  • Hallod Zoltán? - mondta ki hangosan a kérdést, de szerencsére nem hallotta, mert közben elaludt.

  • Jaj de hülye vagyok – mondta saját magának - Azt hittem, hangosan beszélek.

Most meg azon mosolygott magában, hogy tényleg hangosan beszél. Aztán mégis lett kihez szólni, mert fel kellett költeni szobatársát, hiszen meghozták az ebédet.

...

 

 

     

 

     

     

     

Jani bácsi meséi

 

 

  • Válogathat Zoltán kedvére! - mutatott körbe a majdnem üres kórtermen kinyújtott karjával a nővér – Oda fekszik, ahová akar! Kivéve a Jani bácsi mellé – helyesbített huncut mosollyal - mert ő inkább a lányokat szereti.

  • ...de azokat nagyon – egészítette ki a megnevezett.

Zoltán nem volt most vevő a humorra. Érzékelte, hogy valami vicceset mondtak, de nem igazán fogta fel, hogy mi is hangzott el pontosan. Mosolyt erőltetett az arcára. Tanácstalanul nézett körbe. Három üres ágy volt a kórteremben. A legközelebbire tette le a táskáját. Azt gondolta, úgyse lesz itt sokáig.

  • Jó lesz itt? - kérdezte a nővér, aki egyik kezével hónaljban fogta az új beteget.

  • Nem is tudom... vagy inkább az ablakhoz?

  • Gyere ide öcsém a kettesre, – segített a döntésben Jani bácsi – legalább fekve is tudunk egymásra figyelni.

Fogta a táskát, áttotyogott a másik ágyhoz. A nővér elengedte, úgy látta nem kell a támogatás. Sarkon fordult, majd még az ajtóból visszaszólt, mutatva, hol vannak a szekrények, ha a kabátját el akarja rakni. Zoltán kitekintett az ablakon, de csak a szomszéd épület tetőjét látta, ami úgy tűnt, mintha még nem végeztek volna a tetőfedők. Csak napokkal később rakja majd helyre, mi okozta ezt az érzést. Napelemekkel fedték be szinte az egészet, de a tetőhajlatot nyilván kihagyták. Ezért látszott befejezetlennek. Az erős kontrasztok csak erősítették a befejezetlenség érzetét. Október vége van, hamar esteledik. Csupán a kórházudvar erős lámpái világítottak odakünn.

  • Nincsen kísérőd? - kérdezte Jani bácsi.

  • A betegszállítók hoztak át a Szentpéteriből, de mivel tudok járni, leraktak a vizsgálóban, és otthagytak. Ők sietnek, mégis el vannak mindig késve. Tíz órától várom őket, most meg már este öt is elmúlt.

  • Engem az asszony hozott ide az ügyeletről. A doki javasolta, hogy úgy hamarabb lesz. Tedd a fogasra a kabátodat egyelőre! - mondta, amint látta Zoltán tétova tekintetét – A szekrénybe is be lehetne rakni, de jól van az ott is. Segítenék neked, de nehezemre esik a járás, vinnem kell magammal a korlátot – mutatta mosolyogva a járókeretet, egyértelművé téve, miről beszél.

A nővér jött ismét, hozta a vacsorát. Meglepődve látta, hogy Zoltán még nem rendezkedett be, ott áll az ágy előtt ruhástól, bámul kifelé a sötétségbe.

  • Nem mondta, hogy kér-e hálóinget. Hozzak?

  • Köszönöm, van pizsamám. Felkészültem. Nem először rosszalkodik a sérvem.

  • Akkor jól van. Csak gondoltam, azért nem vetkőzik...

  • Nem sietek már most sehová

  • Igaz – nyugtázta, miközben a kis szekrényekre lerakta a csomagokat, s ment is tovább, hisz hosszú még a folyosó.

  • Sérved van? - kérdezett rá a betegtárs.

  • Gerinc. Műteni kellene...meg fogyni egy kicsit.

  • Látom jó húsban vagy. Hány kiló?

  • 140.

  • Nem semmi – biggyesztett elismerően az öreg - Na, de a magasságod is meg van hozzá – próbálta csökkenteni a helyzet súlyosságát.

  • Magának mi baja?

  • Az öcsém, hogy itt kell lennem, de ne magázz engem!

  • Mer' maga hány éves?

  • Nem mindegy?

  • De. Akkor szevasz – lépett egyet előre, hogy kezet nyújtson az ágy szélére éppen felülő Jani bácsinak.

  • Szervusz öcsém – fogadta a kéznyújtást – Egyébként jövő hónapban leszek két hetes – vigyorgott a vicces kormeghatározásán.

  • Én meg éppen negyven. Ahhoz képest elég sok bajom van. Tüdőm, májam...

  • Na, vetkőzz neki a pihenésnek, én meg addig kimegyek, mert ki kell mennem.

 

Kicsit odébb csusszant, hogy elérje az ágy végénél hagyott járókeretet. Zoltán figyelte a mutatványt ugrásra készen, hogy segítsen, ha szükséges. Nem volt rá szükség. Jani bácsi kissé kicsavart derékkal beállt a keretbe. Előre tette, befordított lábfejjel előre rakta bal lábát, majd jobbal mellézárt. Megint előre a keret, és így ismételgette a mozdulatokat, közben úgy tűnt, mintha erősebben markolná a keretet a szükségesnél. Láthatóan erősen kellett neki koncentrálni a járásra. A WC benn volt a szobában, pontosabban az egyik sarok volt leválasztva. Az öreg ágya ennek a fala mellett állt, a Zoltáné ugyancsak ebben a vonalban az ablak mellett. A folyosóról nyíló ajtóval szemben pedig egy kis szabad rész, erre nyílt a mellékhelyiség ajtaja, vele szemben a négy ajtós beépített szekrény, meg a mosdó. A fennmaradó helyen két üres ágy. Legalábbis pillanatnyilag üres. Elég nagy a mozgás. Amióta az öreg itt van, már ketten is hazamentek, nagyjából egy hétig voltak mindketten. Túlzás lenne azt mondani, hogy gyógyultan. Az ideg alapú betegségek nem gyógyulnak egyik napról a másikra. Kapnak egy kezelést, a többit majd az idő megoldja otthon...vagy nem.

  • Hol lehet itt dohányozni? – kérdezte Zoltán immár pizsamában ülve az ágya szélén, mikor az öreg végezve a dolgával, visszafelé totyogott a helyére.

  • Sehol. Nagy gond? Én már negyven éve leszoktam. Nem iszok, nem nőzök. Hogy akkor minek élek? Hehe! Egyébként a dohányosok kijárnak az udvarra. Majd hozol egy rokikocsit, és leviszel engem is, legalább levegőzök egy kicsit. Na nézzük, mi a mai vacsora!

  • Kefir, meg parizer – segített Zoltán felismerni a kaját - Ha gondolja, odaadhatom az enyémet is ...neked – tette még hozzá, amikor az öreg csúnyán nézett rá a „gondolja” hallatán.

  • Nem nagyon van itt az embernek étvágya. Inkább csak unalmamban eszek. Az ebédre nem volt panaszom eleinte. Nem rossz, de mindegy mit főznek, ugyanolyan íze van mindennek. Na, de majd megtapasztalod magad is. Nahát öcsém! - döbbent meg amint a nyitott pizsama alatt meglátta a hatalmas pocakot – Ezen megállna a pohár. Hányadik hónapban vagy?

  • A tizedikben. Annak is a végén – kapta meg azonnal a begyakorolt választ. Elég sokszor teszik fel neki ezt a kérdést.

  • Nem is lesz semmi bajod, ha nem vacsorázol. Ha sokáig benn maradsz, könnyebb lesz fogyóznod. Feltéve, ha az asszonyod nem hord be kaját, mint nekem a mama. Mert biztosan jól főz, azért vagy ilyen derék.

  • Nem nagyon főz az, inkább hordja a kaját. Konyhán dolgozik.

  • Az se rossz. Gondolom, nem a körettel rakja meg az ételest.

  • Ne hidd ám, hogy olyan kövér vagyok mint amilyennek látszom. Csak a májam nyomja így ki a hasamat - mosolyogta el magát.

  • Piálsz?

  • Már nem nagyon. Megijesztett a doki, hogy kinyiffanok, ha nem hagyom abba. Nem is iszom már mindenféle pancsot. Nemrég Egerbe jártam dolgozni, és minden este lementünk a hazaúton az özvegyasszonyok völgyébe...

  • Szépasszony – javította ki az öreg.

  • Micsoda?...Ja, akkor az. Mindegy. Ott legalább szőlőből van a bor, nem is drága. Azt a két litert bevettem TV-zés közben esténként, oszt annyi volt egész napra. Kivéve fizetésnapkor, mert volt egy nagyon erőszakos kolléga, aki rögtön két ürgével indított. Nehéz volt tőle megszabadulni. Egy két buszt olyankor mindig lekéstem.

  • Mert te hol laksz?

  • Lyukóban.

  • Az nem semmi hely. Utca, házszám?

  • Most csúfolódsz? Nincs ott olyan. Helyrajzi szám van legtöbb háznak.

  • Mennyien laknak ott kint?

  • Senki nem tudja. Két-három ezret beszélnek. De semmit nem szabad kinn hagyni. Kell a nagy kutya a portára! Hát maga? Vagy mi te.

  • Emődről hoztak be. Nem eszed meg a vacsorádat? Nem? Akkor tegyük be a hűtőbe! Van itt egy zacskó, kiviszem én is, hozok be helyette a mama fasírtjából. Gyere, megmutatom hol a hűtő.

 

A csomagot hozzáfogta bal kezével a járókerethez, s elindult kifelé a folyosóra. Minden odébb tevésnél erősen lengett a nylonzacskó, Zoltán inkább elvette tőle. Ő se járt valami tökéletesen, de szabad volt mindkét keze. Aztán amikor visszatértek, mindketten nekiláttak a fasírtnak, nehogy holnapra maradjon belőle, mert Jani bácsit leszidja a neje, ha nem eszik rendesen.

  • Na, most már rágyújtanék, egy pohár borral leülnék a TV elé.

  • Hozz egy kocsit a lifttől, ha van. Kerettel kicsit sok még nekem lemenni. Megmutatom hol a dohányzóhely, ha van apród kávét is vehetsz, Tv a másodikon, de én nem járok le. A borra sajnos nem tudok megoldást.

  • Még nem is mondtad, hogy neked mi bajod – állapította meg Zoltán, miközben tartotta a kerekesszéket, hogy bele kinlódja magát az öreg.

  • Valóban nem mondtam. Stroke. Mint kiderült, már a harmadik. Az előző kettőt nem is vettem észre. Most is csak annyit, hogy bal oldalon remeg kezem, lábam, nem tudom megfogni a poharat.

  • Azt mondtad, nem iszol.

  • Nem hát. Ja! - mosolyogta el magát – Kávés pohárról van szó te! Na, nyomjad a gombot! Hogyhogy melyiket? Ez a legfelső szint, itt csak egy van. Ja, hogy melyik ajtónál? Mindegy. Na éppen a másik jön. Csak hagyd így egyenesen – utasította, amikor Zoltán betolta a liftbe a kerekes széket - a földszinten a túlsó oldal nyílik. Miért nem indul? Megnyomtad a nullát? Hát így aztán várhatunk ítéletnapig!

 

Az udvaron elég hideg volt, s a szél még fokozta is a hidegérzetet. Hordta a faleveleket, egy keveset a szélfogóba is befújt a néha nyitva hagyott ajtón, amit most műszaki okból kézzel kellett működtetni. Két fürdőköpenyes idős nő fújta a füstöt a szemetes mellett ott, ahol a falra ki volt írva, hogy nem dohányzóhely. A fotocellás ajtó túloldalán egy csoport egészségügyi szintén az egészségét rongálta a cigarettával. Jani bácsinak nem volt teendője, mivel ő már negyven éve leszokott erről a szenvedélyről. Csak ült a rokikocsiban, felszegett fejjel szimatolt bele a levegőbe.

  • Hó lesz, figyeld meg! Érzem a szagát.

  • Nem korai még az?

  • Én már sok mindent megéltem. Esett már szeptember végén is. Na jó, nem maradt meg, de határozottan hózápor volt. Most se marad még meg, de hidd el nekem, benne van a levegőben.

  • Ki ment már a divatból. Emlékszem olyan telekre, amikor egyáltalán nem esett. Nem is bánom, legalább nincs vele gond.

  • Messze laksz a főúttól?

  • Nem. Elég közel, csak meredeken kell felmásznom a házhoz. A buszmegálló sincs messze. Lyukósi viszonylatban elég jó hely.

  • Régen voltak ám nagy telek – szólt közbe az egyik asszony, miközben az ablakpárkányon nyomta el a csikket – Mihozzánk lánctalpassal hozták a kenyeret, napokig ki se tudtunk jönni a faluból.

  • Ezerkilencszáz kilencvenkilencben egészen február tízig nem volt egy szem hó se – emlékezett Jani bácsi – Akkor aztán akkora tömegben zúdult le, meg aztán hordta is a szél rendesen...

  • De pontosan tudod ekkora messzeségből – szólt közbe Zoltán

  • Tudom bizony. Aznap vettem egy nagyon jó állapotú tizenhat éves Toyotát. Emőd után, ahol a szélzsák van, akkora volt a hófúvás, hogy nem lehetett tovább menni egy tapodtat se. Rengeteg kocsi összegyűlt, és csak vártuk a csodát, ami nem jött.

  • Azt mondtad, hogy Emődön laksz. Minek akartál tovább menni?

  • Mer' akkor még nem ott laktam, hanem a Zsóriban, a nászasszonyom házában. Csak onnét aztán el kellett jönnöm...majd erről is mesélek, mert az egy olyan sárkány, de olyan. Örülhetsz, hogy nem ismered.

  • Van énnekem saját sárkányom, nem kell még a … másé is – akadt meg egy pillanatra Zoltán, mert koncentrált a második szál cigi meggyújtására.

Nagyon erős dohányos. Megszenvedi majd, hogy ilyen körülményes a dohányzási lehetőség. A múlt nyáron a belvárosban dolgozott, ahol minden nap vettek a kollégákkal, egy-egy adag fagyit. Aztán röhögtek rajta, hogy egy nyalás, egy szívás. Sokszor evés közben is rágyújtott. Most az öreg csodálkozott ugyan, hogy megint egész szál van a szájában, de nem tette szóvá, inkább tovább mesélte azt a februári hóvihart, amikor kénytelen volt Miskolcra visszafordulni, s egy szállodában tölteni az éjszakát. Másnap csendesült a szél, így fel lehetett szabadítani a főutat. Viszont a Takta vidéke még napokig járhatatlan volt. Néhány hét múlva megjött az olvadás, vitte a beregi falvakat, meg hozta Ukrajnából a sok szemetet.

  • Na, elszívsz még egy szálat? Ha nem, akár mehetünk is!

 

A folyosón a gyógyszeres kocsiba botlottak a legelső szoba előtt. Lekésték volna a gyógyszerosztást, de most egyiküknek se jár. Zoltánnak majd csak reggel kezdik a gyógykezelését, Jani bácsi is csak infúziót kap. Nem viszik ma már túlzásba a gyógyszerezést. Csak akkor adnak, ha mindenképpen szükséges.

  • Na, akkor pihenjünk le! - javasolta az öreg – Elvégre ezért vagyunk itt. Nem? Hagyd a kocsit, legfeljebb tedd ki ide az ajtó elé! Majd elviszi akinek kell.

Zoltánnak nem volt ellenvetése. Lepihent. Sok volt már a mai nap. Nagyon elfáradt a sok várakozástól. Olyan ez is, mint az aggódás. Nem csinál semmit az ember, csak ül, és fárasztja feleslegesen az agyát. Mert akárhogy idegeskedik, attól még nem változik semmi. Megfordult a fejében, hogy az asszonya elkísérhette volna. Bár nem tudott volna semmit tenni, csak legfeljebb ketten türelmetlenkednek. Na, de akkor is!

Nem takarózott ugyan be, de összekuporodva oldalra fordult a fal...illetve az ablak felé. A kettő ez esetben ugyanaz. Lényeg, hogy a szobatársának hátat fordított. Nem tudatosan, de mégis azt jelezve, hogy nem kíván beszélgetni.

 

Jani bácsi vette a jelzést. Hanyatt fekve, két kezét a tarkója alá téve bámulta a mennyezetet. Nem volt álmos, de ha nincs kihez szólni, mit kezdjen magával? Eszébe jutottak azok a régi idők, amikor telente egy-egy alkalommal megfázott. Másfél napig nem kívánt kikelni az ágyból, de akkorra meg is gyógyult. Csodálkozott rajta, hogy nem ölte meg ezalatt az unalom, de tény, hogy nem érezte unalmasnak a másfél nap tétlen fekvést. Mindez persze 30 évvel ezelőtt volt. Később, ahogy korosodott, megesett, hogy három napig a láza se múlt el egy jól sikerült megfázáskor. Most meg jött ez a féloldalas remegés. Aránylag jól sikerült, hiszen sokan le is bénulnak hasonló esetben. Na, arról nem is beszélve, hogy az átlag nem is éri meg ezt a kort. Vagyis neki egy szava nem lehet. Aligha van már sok hátra, de ezt a kis időt szeretné talpon tölteni, nem magatehetetlenül, ágyban fekve. A mama fiatalabb tőle tíz évvel, bírja is magát, de inkább dolgozni járjon alkalmanként, mintsem őt ápolja! Majd holnap jön megint, biztosan főz valami kedvére valót. Nem kellene persze fáradnia, de ki meri neki mondani, hogy ne jöjjön? Egyébként is ilyen tüsténkedő a természete. Mindig talál valami tennivalót. Ha otthon nem, akkor a szomszéd öregasszonyokat gyámolítja, vagy keres valami vendéglátóst, akinél főzhet. Mert főzni is nagyon szeret. Meg tud is. Akár kisfazékkal, akár nagy kondérral, neki mindegy.

 

Zoltán mocorgására figyelt fel, aki hátára fordult, hatalmas pocakjára félig ráhúzta a takarót, de közben ki se nyitotta a szemét. Biztosan túl fáradt már ahhoz, hogy el tudjon aludni, de azért csak erőlteti. Az öreg nem is állta meg szó nélkül.

  • Nem tudsz elaludni mi?

  • Nem igazán.

  • Te figyelj! Csak nem hagy nyugodni a dolog. Jól vagytok az asszonyoddal?

  • Mért kérded? Amiért nem jött velem? Dolgozott ma, estére meg már minek? El van körül rajtam intézve minden. Majd jön ha tud, vagy nincs más dolga.

Erre mit lehet mondani? Hosszasan hallgattak, de Jani bácsit hajtotta a kíváncsiság.

  • Család van?

  • Három. Már nagyok.

  • Ott vannak veletek Lyukóban?

  • Dehogy. Az anyjukkal.

  • Ja, mer' hogy ez az asszony...

  • Na, hogy volt a nászasszonnyal a Zsóriban? - terelte Zoltán a témát.

  • Ja, hogy a Terka?

  • Azt én nem tudom minek híjják.

  • Azt szereti, ha Terikének mondják, de tőlem ezt soha nem kapta meg, nekem csak Terka. Már első látásra se tetszett. Na nem úgy, mert olyan csecses-faros, meg illegeti is magát, de utálom, ha valaki olyan feltűnően kedves, mézes-mázas, színeskedő. Szemébe hízeleg az embernek, a háta mögött meg a csuda tudja, minek el nem mondja. Mindenkit bánt, nem gondolom, hogy rólam ne mondana valami rosszat.

  • Mert lehet rólad rosszat mondani? - vigyorgott Zoltán, miközben felkönyökölt, hogy jobban tudjon figyelni.

  • Nem igazán. De kitalálni bármit lehet, vagy még a való dolgokat is lehet úgy tálalni, hogy nemtetszést váltson ki a hallgatóságból. Na, meg a bántásokat úgy indítja, hogy „nem mondom má' csak neked”. Gondolom, ezt mondja mindenkinek.

  • A nászoddal azért kijöttetek?

  • Nem ismertem. Nem élt már amikor a gyerekek összejöttek. Tudod, ez a fiamnak az anyósa akiről beszélek. Nem tudom, mi lehetett az oka, hogy a nász...vagyis a Terkának az első férje fellógatta magát. A házat is fel akarta gyújtani, csak nem várta meg amíg tüzet fogott. Azért ez is jelent valamit. Terka persze széltében-hosszában terjesztette, hogy neki eztán már nem kell ember, de hamar meggondolta magát. Ráakaszkodott egy özvegyemberre, akinek volt egy nyaralója a Zsóriban.

  • Mert te hol laktál korábban?

  • Mátyásföldön

  • Hol?

  • Pesten. Nem tudod hol van Mátyásföld?

  • Má' hogyne tudnám? Persze, hogy tudom – szólt vissza sértődötten, pedig tényleg nem tudta. Így körülmagyarázva ismerős volt neki a név, de ennyi.

  • Nem ott születtem, hanem Ráckevén. Sváb gyerek volnék. Csoda, hogy minket nem telepítettek ki. Öt éves voltam, amikor vége lett a háborúnak, de mesélték a régi öregek, mik mentek akkoriban.

  • Sváb? - csodálkozott rá Zoltán – Milyen Jánosnak hívnak?

  • Ján. Úgy írják, hogy Jahn. Nem is János, hanem hivatalosan Joachim. Jahn Joachim. Egyszerűbb a Jani bá'.

  • Egyszerűbb. Maradjunk akkor inkább ennél a névnél!

  • Amikor nyugdíjas lettem, akkor jöttünk el Pestről. Gondoltam, veszünk egy kis házat a Bükkalján, de ez a hárpia felajánlotta, lakjunk nála, az ő házában. Akkor már az övé volt a ház, mert a második urát is eltemette. Nem volt igazán hozzávaló a Lajos. Ez még feladta a farát, velem is incselkedett, az öreg meg má' csak nem fiatal. Meg dolgoztatta is, pedig a faszinak nem nagyon hiányzott a munka. Ő már akkor nyugdíjas volt, elég jó nyugdíjjal. Mondta is Terka mindenkinek, hogy nem kéne má' neki dolgozni, de azért csak hajtotta, mert neki meg az Isten pénze nem lett volna elég. A lányát persze nem nagyon támogatta, noha a menyem nem is volt igazán rászorulva. Persze senki nem utasítaná vissza a segítséget. Valamire majd elköltötték volna. De ez nem, ez csak gyűjtögette, aztán meg dicsekedett vele. Szerette, ha érezhette az irigységet. Mert azért sok ember irigy arra, akinek van valamije. Ez persze adta a jószívűt, erőszakkal kellett a lakbért is rátukmálni, de éreztem én, hogy csak komédiázik. Mondta, hogy: „Jaj nászom, hát nem azé mondtam én, hogy lakjatok itt, mert pénzt akarok tőletek. Elég, ha a rezsit fizetitek.” A ház körül persze mindig volt tennivaló. Kerítést felújítani, előtetőt építeni, udvart lekövezni, ablakokat kicserélni, szobát festeni...szóval úgy, mintha a sajátom lenne. Tiltakozott ugyan, de ennek ellenére mindig elvette a pénzt.

  • Aztán mégis odalett a barátság - sürgette Zoltán a mesélést, mert már érezte, hogy kezd elálmosodni – Tán csak nem támadtad le? ...Jaj, de hülye vagyok, hiszen már túl voltál a hatvanon.

  • Na és? Ne hidd, hogy egy hatvan éves embernek nem kell a szex! Terka meg még csak ötvenhét volt akkor, nem is nézett ki rosszul, csak az utálatos természete miatt berzenkedtem tőle. Betöltöttem a hetvenhatot, de még vágyakozom néha. Úgy érzem, csak partner kellene. Sokszor eszembe jut az öreg halász...

  • Kicsoda?

  • Tudod, az öreg halász és a tenger...Hemingway. Biztosan olvastad.

  • Aha. Elég régen, nem igazán emlékszem már rá, de azt hiszem, nem szól semmiről.

  • Na, ez így nem igaz. Maga a cselekmény annyi, hogy megfogja a nagy halat, aztán addig küszködik vele, hogy mire hazaér, nem marad belőle semmi. De úgy mellesleg sokat agyal közben. Nem is ez a lényeg, hanem még az elején van benne, hogy rég nem álmodik már asszonyokkal. Nem tudom hány éves lehetett, de én még most is álmodom asszonyokkal.

  • Szóval mi történt?

  • Dolga volt Terkának Pesten. Megkért, hogy vigyem el, mert ő nem ismeri a várost, meg sok csomagja lesz, ne kelljen cipekednie.

  • Na várjál csak! Ott lakott ő is veletek?

  • Jaj, dehogy. Kövesden, de van helyi járat, bármikor odatoppanhatott. Bosszantott is a dolog, mert ha nem jól állt a sarokban a seprő, már az se tetszett neki. Pedig mondom neked, mindent megcsináltam a ház körül. Sok pénzt megspórolt rajtam. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, mert folyton azt duruzsolta, hogy mások mennyit keresnek a néhány napos vendégeken, akiknek nyaranta kiadnak szobát. Mi meg ugye lefoglaltuk a nyaralóját, és nyilván nem fizettünk annyit, mintha egy-egy hétvégén laknánk ott. Nem vághattam a fejéhez, hogy mások csak egy fűnyírásért mennyit kifizetnek. Mondogatta is nekem a mama, hogy vegyük meg a saját házat, de ne is itt, hanem inkább Eger, vagy Miskolc közelében, hogy ha városba kívánkozunk, ne legyen messze. Kellett volna hozzá egy kis utánajárás, de tulajdonképpen megvolt a rávaló pénzünk is. Na szóval nekivágtunk az útnak kettesben. Én, meg a kétszeres víg özvegy...

  • Ráizgultál mi? - vigyorgott Zoltán a feltételezésén.

 

Hanyatt feküdt az ágyon, lába keresztbe fonva, két keze a feje alatt, s csak a szeme sarkából nézett oldalra, de nagyon laposan. Ugyancsak kerülgette már az álom. Látta ezt rajta az öreg, s rá is kérdezett. Zoltán biztatta, hogy mesélje végig, ha már belekezdett. Nem tarthat olyan sokáig, hogy ne tudná kivárni a végét.

  • Tudod, úgy voltam én ezzel az asszonnyal, mint legény koromban volt egy...nem is, hanem kettő lány. Egyik még csak 15 éves volt, de állítólag szerelmes volt belém. Én túl voltam a húszon, jóképű gyerek voltam, meg is tudom érteni a csajt. A baj ott kezdődött, hogy nekem nem tetszett. Nem volt pedig csúnya. Picivel több hús volt ugyan rajta mint ahogy az ideális alakot elképzeltem, de ezen még túl tettem volna magam. A viselkedése taszított. Nagyon gyerekesen rajongott, nem tudtam vele miről beszélni. Ráfaragtam volna ha kiderül, hogy megdöntöm, hiszen fiatalkorú volt, de ez akkor eszembe se jutott. Hétvégeken találkozhattunk, de inkább otthon maradtam volna, minthogy ott vihogjon a képembe egész este. A cimborám beszélt rá, hogy „Jó lesz az egyszer” Engedtem a rábeszélésnek, de aztán amikor odatolta a képembe azt a pattanásos vigyorgó arcát, felfordult a gyomrom. Nem kellett és kész. Aztán volt egy másik is, akit kihagytam, mert olyan bűn randa volt, hogy nem volt hozzá gusztusom, pedig könnyű préda lett volna. Lehet, hogy ezeket majd az orromra húzzák a túlvilágon. Legalábbis azt mondják, minden kihagyott buláért ez a büntetés.

  • A nászasszonyt mond! Akkora feneket kerítesz neki, hogy tényleg elalszok, mielőtt végigmesélnéd.

  • Na, szóval elindultunk a Terkával. Nem is Pestre, mert csak Juliskán keresztül értekeztünk – így hívják az asszonyomat, ha nem mondtam volna még – ő meg rosszul értelmezte. Ez a Terka ötvenhét évesen azt találta ki, hogy ingatlanközvetítő lesz. Zsámbékra kapott meghívót, ahol egy fél nap alatt kiképezték a szakmára, adtak neki papírokat, ami alapján elintézhette a vállalkozásának az elindítását. Nem is tudom, hogy gondolta, hiszen ebben a korban nehezen tanul már az ember új dolgokat. Főleg nem fél nap alatt. A fiatalok évekig tanulnak, mégse jön be többségüknek. Na, de ez nem az én gondom. Lényeg, hogy el kellett vinnem öreg Toyotámmal Zsámbékra. Régebben sokat vezettem, de elszoktam már a több száz kilométeres utaktól. El is fáradtam mire hazaértünk, főleg amiért rettenetes meleg volt. Klíma persze nem volt abban az öreg járgányban, Terka meg érzékeny a huzatra. Csorgott arcán a verejték, mintha a zuhany alatt állt volna. Na, de ez majd csak hazafelé lesz. Előbb még végigunatkoztam a napot, amíg a tanfolyam tartott. Meg is hallgathattam volna, de nem érdekelt. Fél órával a kezdés előtt már ott voltunk, kerestem a kocsinak árnyékot. Terka elővette a szendvicseket, és megreggeliztünk. Aztán nyakamba vettem a várost, hiszen ha hiszed ha nem, korábban nem jártam még itt. Megnéztem a volt laktanyát, ahol az Angyalbőrben-t forgatták. Tudod! Karádi őrmester...ne mond, hogy nem láttad! Aztán felsétáltam a romtemplomhoz...

  • A lényeget mond! - sürgette Zoltán, amikor meghallotta a saját horkolását.

  • Aludjál inkább! Majd lesz még alkalom elmesélni.

  • Már most mondd végig, ha elkezdted!

  • Nem volt még három óra se, amikor visszaértem. Éppen időben, mert akkor kezdett szétszéledni a hallgatóság. Az egész országból idecsődítették a vállalkozókedvű népeket. Ahogy Terka később mesélte, Vasvártól Békéscsabáig voltak mindenfelől. Ekkorra már kisétáltam magamból a reggelit. Feltételeztem, hogy Terka is éhes, bementünk egy boltba. Én úgy vagyok szokva, hogy ha úton vagyok, jobban megengedek magamnak olyanokat, amit egyébként nem szoktam megvenni. Főleg Juliskával szoktam utazni, rá van bízva a vásárlás, egymagam nem igazán tudom kitalálni mi kellene. Nápolyira emlékszem, meg biztos vettem ivójoghurtot, sajtot, felvágottat...meg ilyeneket. Terka mégiscsak asszonyból van, gondoltam, telerakja a kosarát. Nem találod ki mit vásárolt. Két kiflit, meg egy kétdecis tejfölt. Még kólát se, mert volt még nála hazai víz. Ejnye, hogy az a fösvény szentségét neki! Ezt tudva nem is kerülök a bolt felé. Elhagyva Zsámbékot, megálltam a legelső nagy fának az árnyékában, meginni a joghurtot. Már bántam, hogy be nem mentem vele egy étterembe. Majd elszégyellte volna magát, mivel mégis ő volt a fuvaroztató. Nekem nem fizetett napidíjat, csak szívességből vittem el. Aztán – mint már mondtam – szakadt róla a veríték, nem győzött törölközni, de az ablakot nem húzta le. Nem is bántam, mert én se szeretem a huzatot. Volt olyan, hogy megfájdult a fülem, ezért mindig a túloldali ablakot engedtem le, ha egyedül voltam. Most egyiket se. Ez meg majd' elpusztult, úgy szenvedett. Öröm volt nézni, olyan volt mint a főtt rák. Mondtam is neki, hogy „jó színed van nászasszony” . Csipkedte két ujjal magán a ruhát, mert úgy rátapadt. Meg is fordult a fejemben, hogy majd otthon beáll a zuhany alá, én pedig hátulról beszappanozom. Aztán hamar elment a kedvem, mert olyanokat beszélt.

  • Nem mondod, hogy lebeszélt a szexről. Ajánlatot tettél neki? Hehe - kuncogott Zoltán már szinte félálomban.

  • Hülye vagy? Dehogy. Nem került szóba, ezt én csak magamban fantáziáltam. Nem volt egy eldobni való teste, de lelkileg volt nagyon lehangoló. Meg aztán nem is tudom, hogyan reagált volna. Ha ellenáll, oda a barátság...miket beszélek. Soha nem tartottam barátnak, csak kényszerű kapcsolatunk volt a gyerekek miatt. Ha megdöngetem, nem tudtam volna tükörbe nézni, az asszony szemébe meg főleg nem.

  • Nem kell azt neki tudni!

  • Igaz, de ha csak tréfából meggyanúsít, biztosan elárulom magam.

  • Meggyanúsít? Lekeversz neki egyet. Tudja meg, ki az úr a háznál!

 

Jani bácsinak elakadt a szava a megdöbbenéstől. Amióta együtt vannak a mamával, soha nem lépett félre, soha nem emelt rá kezet. Ez a dagadt bunkó meg olyan természetesen mondja, hogy lekeversz neki egyet. Náluk bizonyára ez a szokás. Van három gyereke, de mind az anyjával él. Biztosan oka van ennek is. Egyrészt az ital, mert amint mondja már nem iszik csak két litert a TV nézéshez esténként. Ezek szerint korábban több volt. Nem valószínű hogy Lyukóvölgyben született, inkább csak kiköltözött, mert ott nincs közüzemi díj. A mostani asszonya talán együtt iszik vele. Ki tudja? Mint ahogy az se normális dolog, hogy ide se dugta a képét. A képét? Nem kizárt, hogy össze van verve.

  • Te vered az asszonyt?

  • Dehogy. Csak ha okot ad rá.....de azért legalább havonta helyre kell rakni! Rá kéne még gyújtani – motyogta alig érthetően.

  • Aludj már! Majd lemegyünk reggel.

 

 

 

 

 

 

 

    2.

 

Zoltán mégse várta meg a reggelt a dohányzással. Késő este még leballagott az udvarra egyedül, hiszen ismerte már a járást. Az öreg észrevette ugyan, hogy felkelt, de úgy tett, mintha aludna. Amikor éjjel fel kellett kelnie azon aggódva, hogy rá is vonatkozik a TV-reklám - akadozó vizelet, meg gyakori vizelési inger, noha valójában abban a ritka szerencsében volt része, hogy azt se tudta, mi az a prosztata – szobatársa nem volt ébren, így a reggeli vérnyomás mérésig egy szót se váltottak.

  • Figyelj má' Jani bá'! Nem emlékszem, mi volt a sztorinak a vége.

  • Melyiknek?

  • Hát a nászasszonyt megdöntötted végül?

  • Nem.

  • Aha – nyugtázta a választ, de azért volt olyan érzése, mintha valamiről mégis lemaradt volna. Vagy elaludt, vagy az öreg félbehagyta.

Nem nagyon firtatta a dolgot, hisz az öregnek láthatóan nincs jó kedve. Nehezen kelt fel az ágyról, járókeretével kikínlódott a folyosóra, megszenvedve minden lépéssel. Órákon át alig beszéltek. Reggeli után az öreg megint kitotyogott a hűtőhöz, mivel nem ette meg a kefirt, el kellett raknia. Zoltán hívta az udvarra, de nem volt kedve. Még a nővér fenekére se tett megjegyzést, pedig feltűnően rajta felejtette a tekintetét, amikor az infúziót hozta neki. Zoltánt átvezették a kezelőbe tornázni. Visszatérve elmesélte, hogy a falhoz kellett állni szorosan, ami ugye lehetetlen, mert a hasától nem fér, így egyenesíttették volna a gerincét. Végigelemezte a gyógyszereket, amit hoztak neki, de az öreg mindenre csak annyit szólt, hogy „ühm”. Már az ebédet várták, amikor Zoltán rákérdezett, hogy mitől ilyen szótlan. Csak annyi választ kapott, hogy nincs jókedve. Ez persze nyilvánvaló volt, nem volt mit beszélni róla. Aztán megcsörrent a Jani bácsi telefonja. Zoltán erősen figyelt, de nem sok mindent hámozott ki az öreg szavaiból. Gyanította, hogy a feleségével beszél, aki nem fog ma jönni, de valaki más ajánlkozott, valakit hozni is akar magával, ami ellen hevesen tiltakozott. Inkább ne jöjjön senki, hiszen van mindene, kibír egy-két napot.

  • Az asszony volt az?

  • Aha.

Ezzel megint kifulladt a téma, de az öregnek kis idő múlva mégis megeredt a nyelve.

  • Nem tud jönni, mert a vendéglősnél – ahol főz - sok ma a munka. Mondtam, hogy ne csináljon belőle gondot, erre azt mondja, hogy beküldi a kaját a menyünkkel, de vele meg az anyja is jönni akar. Mondtam, hogy inkább ne jöjjön senki.

  • Aha. Ezt hallottam. Ö...izé. Ez az anyja, az a bizonyos nászasszony, akit este meséltél. Figyelj má'! Nekem csak nem világos, hogy miért költöztetek el a Zsóriból. Vagy belealudtam, vagy nem mondtad végig.

  • Meddig emlékszel?

  • Jöttetek hazafelé, nagyon meleg volt, csurgott az izzadság a mellei közé...

  • Ilyet mondtam volna?

  • Ilyesmit...Törölgette magát, neked meg beindult a fantáziád. Csak aztán lelankadtál, mert olyanokat beszélt...Itt tartottál azt hiszem. Azt már nem tudom miket mondott. Szerintem eddig mondtad csak.

  • Tudod, van neki a ház amiben lakik. Azt a násszal építették közösen. Nyilván a fele az övé, a másik felét megörökölte a menyem, de ugye nem sokra megy vele, amíg az anyja benne lakik. Ez eddig rendben is van. Aztán kinézte magának a Józsit, akinek a Zsóriban volt háza. Öreg volt hozzá, de jó kiállású öregember volt. Ilyen magamfajta – mosolyogta el magát az összehasonlítástól.

  • Ilyen járókeretes? - nevetett Zoltán

  • Jól van, csak csúfolódjál! Helyrejövök még én, nem telt le az időm. Neszójjábe! Szóval! Ráakaszkodott a Józsira, aki feleségül kérte. Feltétel volt, hogy előbb a fél házat írassa rá. Most mond meg! Micsoda dolog ez? Aztán kihajtotta belőle a lelket is. Én nem tudom mivel tudta így elbolondítani, de az utolsó időkben az az ember már csak nadrág volt. Aztán lebukott a pincelépcsőn, oszt úgy maradt.

  • Pincéje is volt?

  • A háznak a pincéje. Most arra gondolsz, hogy ivott? Volt neki egy kis bora. Megengedte neki Terka, de ő akarta beosztani. Ez a szerencsétlen meg lopva itta gumicsövön, aztán meg feltöltötte, hogy ne hiányozzon. Gondolod, milyen moslék lehetett az. Nem sokat találkoztunk, de mindig tele volt panasszal. Aztán, hogy így járt, Terkáé lett a ház, mert a Józsinak nem volt gyereke. Ekkor találta ki, hogy ha el kívánkozunk Pestről, itt lakhatunk ameddig akarunk. Közel van a fürdő, ez kell már a nyugdíjasoknak.

  • Oszt jártok legalább?

  • Jár a fene. Mindig találok én is magamnak elfoglaltságot, a mama is mindig nyüzsög valahol. Nem nekünk való ott gubbasztani napról-napra a büdös vízben. Na, de már jövőre másképp lesz. Utazgatunk. El van döntve. Csak közbejött ez a nyavalyám.

  • Mikor érsz már oda, hogy miket beszélt a Terka...a Terike?

  • Azt talán már említettem, hogy egy ideje kifelé állt a rudunk ebből a házból, mert mindig azon sopánkodott, hogy mennyi szállásdíjat kérnek mások egy-egy hetes nyaralásért. Ő meg szegény ettől elesik miattunk. Ezt ugyan így nem mondta ki direktben, de éreztette velünk, hogy a terhére vagyunk. Na, de ami új volt a számomra! Azt mondja nekem, hogy „He, figyejj má'! Arra gondoltam, hogy van egy nyolcvanéves ember a vasút alatti utcában egymagában. Vannak gyerekei, de régen nem tartják a kapcsolatot. Neki meg csak jó lenne, ha valaki gondját viselné. Úgy gondolom, hogy én elvállalnám.” Mondom neki, hogy én erre mit mondjak? Aztán csak győzköd, hogy helyeseljem a döntését. Mindegy ugyan, hogy én mit gondolok, csak igazolást akart magának. Én meg nem szóltam rá semmit. Ez meg elkezd nekem mentegetőzni, hogy nehogy azt gondoljam, hogy az öregnek a halálára spekulál, mert jó erőben van, még autót is vezet, csak feledékeny, meg aztán a férfiak csak tehetetlenek magukban. Ebben mondjuk igaza van, de akkor is nagyon kilóg a lóláb. Nincs neki arra semmi szüksége, hogy ápoljon egy idegent...aztán persze kiderült, hogy az elhunyt férjének valakije...csak a ház lehet a cél. Később persze ki is mondta, hogy jól jár majd, ha az öreg meghal, mert nyilván nem ingyen ápolja, hanem a házért. Engem pedig az ilyen gátlástalan számító perszónák nagyon felháborítanak. Pedig bizisten arra gondoltam, hogy ha hazaérünk, megfarkalom. Nem mondtam ugyan, csak te hallottad bele az esti elbeszélésbe, de tényleg lecsorgott az izzadság a mellei közé. Meg hát mondom, hogy jó fogás is esik rajta...na jó, negyvenévesen nekem se rajta akadna meg a szemem...

  • Mert az öregeknek a korban hozzájuk illő nők tetszenek?

  • A fenéket! Dehogyis. Csak kevésbé vagyunk válogatósak. Nehogy azt gondold, hogy nekem nem a húszévesek tetszenek inkább! Csak azért belegondolok, hogyan viszonyulna ő énhozzám, amikor öregebb vagyok a nagyapjánál is. A képességeim menet közben derülnének ki, de egy aszott, fonnyadt testet én se tartanék kívánatosnak, amikor ott van a sok fiatal bika.

  • Az egyik unokahúgom mondja, hogy a vele egykorú fiúk olyan gyerekesek. Nem lehet velük semmi komoly dologról beszélgetni.

  • Na jól van öcsém, de azért van egy bizonyos határ, amikor már a nagy korkülönbség miatt nincs közös téma. Másképp jár már az agya egy fiatalnak mint nekünk öregeknek. Úgy, hogy vagy a Terka félék, vagy semmi.

  • Na, de aztán hazaértetek...- próbálta Zoltán előrébb vinni a történetet.

  • Hazaértünk. Már úgy értem, hogy hozzá. Megbeszéltük, hogy ráérek, mert a mama úgyis dolgozik, csak este ér haza. Dőljek le egy kicsit, mert biztosan elfáradtam. Ez mondjuk igaz is volt. Az utcai két szobája egybe volt nyitva, hogy nagy társaság is elférjen, ha úgy alakul. Ezt a házat néha kiadta nyaralóknak, ő meg hátul lakott a kis házban, de ekkor nem voltak vendégek. Két heverő volt egymás végében. Lerúgtam a cipőmet, s ledőltem az egyikre. Ő még egy kicsit lomolt a konyhában, aztán ledőlt a másik heverőre. Nekem meg beindultak megint a sóvárgós gondolataim. El is felejtettem, hogy az utálatos természete milyen visszataszító. Magam is elcsodálkoztam a bizsergésen, amit éreztem az ágyékomban. Elkezdett ágaskodni a szerszám, egész keményre. Az egész testem...hogy is mondjam...tulajdonképpen nyújtózkodtam, de egy görcs volt az egész mindenem a gondolattól, hogy odafekszem mellé. Nem bírtam elaludni, de ezt okozhatta a fáradság is. Vívódtam magamban. Aztán hallom, hogy felkel, kimegy. Majd hallatszott a víz zuhogása a fürdőszoba felől. Az összes utálatomat elfelejtettem. Végül csak nem mentem utána, de még semmi nem volt eldöntve. Na, majd ha visszajön, próbálkozom. Elég sokáig zuhogott a víz. Nekem meg jöttek az ellen-gondolatok. Mi van, ha visszautasít? Nem nagy esély van rá, de benne van a pakliban. Ha ezután találkozunk, mindig ez jut majd eszembe. Ha magára enged, akkor pedig azzal tart majd sakkban, hogy megmondja Juliskának. Attól nem fél, hogy őt is megutálja érte, hiszen most sincsenek valami nagy barátságban. A mama ugyanúgy viszonyul hozzá, mint én. Tudod, régen együtt vagyunk már, s az idő múlásával egyre inkább hasonlítunk egymásra. Már ő is olyan nekem, mintha én lennék. Érted miről beszélek? Nem hiszem.

  • Nehezen érsz a végére.

  • Végül csak elaludtam. Beszélgetésre ébredtem. Heni volt ott, a menyem. Be is nézett a szobába, hogy „hát te?” Jött érdeklődni, mi volt az ügynökképzésen. Nem tudom mikor jött. Érdekes lett volna, ha arra lép be, hogy éppen gyömöszölöm az anyját.

  • Nem volt bezárva az ajtó?

  • Mit tudom én!

  • Na, de miért kellett eljönnötök, az még most se derült ki.

  • Megváltozott Terkának a viselkedése. Már nem volt annyira nyájas, mint korábban. Szerintem csalódott bennem. Mégis meg kellett volna búbolni, de most már mindegy. A szokottnál gyakrabban jött ki hozzánk, és mindig volt valami kínja. Semmi se tetszett neki. A bokrokat se jól metszettem, mert ő nem úgy gondolta, a jól fizető heti turnusokat soha nem felejtette el megemlíteni. Aztán ami betette a kaput, az a tető. Kitalálta, hogy ki kell kenni a kúpcserepeket, mert előbb-utóbb beázik majd a tető, vagy ha nem, akkor jön egy nagy vihar, ami leforgatja, mert talán le sincsenek kötve. Mondtam, hogy hatvan évesen én már fel nem mászok, nehogy ne tudjak lejönni. Azt mondja erre, hogy akkor keresni kell valakit, aki megcsinálja. Ennyiben maradt a dolog, de néhány nap múlva megint előhozta a témát. Bólogattam, helyeseltem, de jószerével elengedtem a fülem mellett. Amikor már sokadik alkalommal emlegette, nagyon felgyűlt bennem a gyomorideg, de visszafogtam magam, s nyájasan megkérdeztem, hogy netán keressek szakembert? Rögtön kapott az alkalmon. Meg lettem bízva. Szóltam az egyik ismerős srácnak, aki szokott ilyeneket csinálni, s egy fél nap alatt meg is volt vele. Hozott magával segítséget is. Nem mondhattam neki, hogy „Figyelj Zoli – így hívták őt is – menj el Terka nénédhez, majd ő kifizet”. Kifizettem. Mondtam legközelebb a nászasszonynak. Örült neki nagyon, de csak annyit szólt, hogy jól tetted. Mondom, hogy: Te nászasszony! Mégis a te házad. Erre ő, hogy: De ti lakjátok. Erre én akkorát nyeltem, hogy szerintem meg is hallotta, de nem szóltam egy árva kukkot se. Mondom a mamának, holnap elindulunk házat keresni. Egy hét se telt el, már meg is találtam ezt, amiben most lakunk.

  • Egyik kollégámnak az anyja lakik Emődön. Merre laktok?

  • Nem a városban, hanem kint a hegyen.

  • Akkor az olyan, mint Lyukó – nevetett Zoltán a felismerésén.

  • Na ja. Csak kevesebb a szomszéd. Aki van, az se ott lakik. Egyik Oszlárról jár a kertet művelni, másik meg úgy mondja, Leninből. Ma már úgy mondják, hogy a városból, de ez hozzám hasonló korú, megtartotta a régi városnevet.

  • Aha. Mint ahogy az Újgyőrit is sokan mondják Marx térnek Miskolcon. Na, akkor lemenjünk rágyújtani?

Kicsit halasztani kellett a rágyújtást, mert meghozták az ebédet. A szokásos leves volt, amiben néhány, kockára vágott répa úszkált. Az ízével ugyan nem volt gond, de a tegnapinak is ilyen íze volt, meg ilyen lesz a holnapi is. A krumplifőzelékből Zoltán csak a fasírtot ette ki, de erről is megjegyezte, hogy a tegnap esti finomabb volt.

  • Na, így tényleg nem lesz nehéz leadni néhány kilót. De látom, neked ízlik.

  • Ez így erős túlzás, de nem akarok legyengülni. Enni kell!

  • Az asszonyodnak meg azt mondtad, ne küldjön kaját, pedig ettől biztosan jobbat főz.

  • Nem vitás, de nem akarok neki plusz terhet azért, mert én itt heverészek. Na hozd azt a kocsit! Lekísérlek, iszom egy forró csokoládét.

 

Jani bácsi odahaza is megtartja az ebéd utáni pihenőjét, most se hagyja fel ezt a szokását. Főleg, hogy itt nem is nagyon tehet mást. Olyan jót aludt, hogy még a nyál is rácsorgott a párnájára. Beszélgetésre ébredt. Zoltánt kereste, de nem látta a nagy tömegtől. Hárman álltak neki háttal, és Zoltánnal beszélgettek, aki ott ült az ágyán, csak takarásban volt. A látogatók felfigyeltek a mocorgásra. Üdvözölték, és szabadkoztak, amiért felébresztették.

  • Nem számít – hárított az öreg – Úgyis alvásból áll a napom.

  • Lejössz velünk sétálni? - kérdezte Zoltán, amint szétnyílt előtte a társaság.

Fejével nemet intett, majd a párnáját igazgatta. A legfiatalabb látogató odaugrott, hogy segítsen neki, de nem tudta mit szeretne az öreg, így csak a szándék maradt.

- Mit segítsek szép báttya? Csak egy szavába kerül.

  • Menjetek csak! Én még lustálkodok egy kicsit – túrta takaróját az ágy végéhez, s közben a fiatalemberre rámosolyodott, ezzel díjazván a gesztust.

 

Eltelt egy félóra is, mire Zoltán visszaért. Egyedül jött. Kezében a reklámszatyor feltűnően könnyűnek tűnt. Nyilván dohány van benne. Majd nagy ráérésében tölt magának. Dohányozni ugyan nem szabad, de a cigi töltést senki nem tiltja.

  • Elmentek a vendégek? - tette fel Jani bácsi a teljesen felesleges kérdést.

  • Siettek. Mentek Nyékre horgászni. Az a nagy magas az öcsém volt, a bajszos kis ember a nagybátyám, a fiatal pedig neki a fia.

  • Figyeltem az öreget, amikor levette a szemüvegét, milyen nagy a pupillája. Nagyon rossz lehet a szeme.

  • Hogy te miket észreveszel! A magas vérnyomástól majdnem megvakult. Olyan gyakran mondogatta, hogy nagyon fáj a feje, hogy teljesen hozzászoktunk. Már olyan volt, mintha azt mondta volna, hogy jó reggelt. Lehetett is látni, hogy gond van a szemével, mert folyton rángatózott a szemöldöke az idegtől. Meg mondta is, hogy rosszul lát. Hosszas rábeszélésre aztán elment a szemészetre. Haza se engedték. Kétszáznegyven volt a vérnyomása. Az egyik szemében meg is pattantak a hajszálerek. Arra nem is lát. Rendbe rakták néhány hét alatt, azóta nem fáj a feje, de a szemüveget állandóan hordania kell. Pedig poros munkája van, elég szar lehet szemüvegben dolgozni.

  • Nem nyugdíjas még?

  • Ötvenhét éves. Többnek látszik? Biztosan amiért mindig szőrös.

  • Annyi mint a fiam, de ő ehhez képest fiatal ember. Annyi, hogy kopasz. Kopaszabb mint én. A maradék haját meg tarlóra vágja. Egyforma a szakállával. Borostás az egész feje, de nem látszik ilyen öregnek.

  • A fiad 57? - ámult el Zoltán. Akkor én már majdnem az unokád lehetnék.

  • Majdnem. Az unokáim kicsit harminc fölöttiek.

  • Én meg tegezlek.

  • Az unokáim is – nevetett az öreg – Téged pedig én hatalmaztalak fel erre.

  • Érdekes dologra jöttem rá – emelte magasra mutatóujját Zoltán, mint aki valami fontosat akar mondani – Mi valójában egyidősek vagyunk.

  • Mi van?

  • Hány éves vagy? Hetvenhét – válaszolta is meg magának a kérdést – Én hetvenhétben születtem és negyven éves vagyok. Te mikor születtél?

  • Negyvenben. Különös logikád van. De azért érdekes egybeesések.

  • Mennyi unokád van?

  • Két fiú.

  • A bátyámnak is kettő fia van...meg öt lánya. Ez, aki most itt volt, külföldön él, de sehol nem fogja a hely. Jó szakmája van, itthon is jól keresne, de neki folyton tele van a talpa. Benne van az ősök vére.

  • Nem is mondtad, hogy te mit dolgozol.

  • Nem vagyok állásban sehol. Néha behívnak a Városgazdához, jelentkezek tanfolyamra, de nem szoktam beférni. A bátyám munkahelyére ugrok be alkalmanként, hogy a kötelező napjaim meglegyenek ahhoz, hogy ne kelljen közmunkára menni. Bár már ez sincs, mert megszűnt a cég. Mostanában műkövet csiszolok egy vállalkozónál, aki szalonnasütőket gyárt, de ez csak hétvégeken van, nem is jelent be. Mondta is a doki, hogy nincs rendben a kártyám. Csak nehogy kiszámlázzák a kezelést!

  • Mit csinálsz a sok szabadidőddel?

  • Hm. Vannak tyúkok...tulajdonképpen semmit. Nézem a TV-t.

  • Miből élsz?

  • Valamennyi csak összejön. Az asszony dolgozik, kajára se nagyon kell...

  • És te még vered ezt az asszonyt.

  • Csak ha megérdemli.

 

Jani bácsi érezte a gyomrában, hogy hirtelen megint felidegesítette magát. Gyorsan témát kell váltani! Vagy inkább ki kell mennie? Téma keresés közben végigsimította az arcát, s megtapasztalta, hogy mennyire borostás. Se nem reggel van, se nem megy sehová, mégis úgy döntött, megborotválkozik. Estére úgyis jön az a nagy farú nővér, akinek három fia van, legalább jobb benyomást tesz rá. Meg addig se kell ennek a nagy bunkó dagadéknak nézni a pofáját. Még ő veri azt az asszonyt, aki eltartja...

 

Ha már bevette magát a fürdőszobába, úgy döntött, megfürdik. Azzal is telik az idő. Nem volt persze ez olyan egyszerű, hiszen egyik kezével ajánlott volt kapaszkodni a zuhany alatt. Nem nagyon dobta fel a hangulatát a tehetetlensége. Persze ha rendben lenne az egészsége, nem is lenne itt. Kórházba a betegeket szokták bevinni. Talán kicsit már javult is az állapota. Bosszantó viszont, hogy nem rutinból mozog, hanem koncentrálni kell minden mozdulatához. Meg kell tervezni még a zuhanyozást is. A törölközés se ment rendesen, de megoldotta. Aztán odaállt a tükör elé, behabozta az arcát. Összeszerelte a régi, zsilett pengés borotváját, bal kézzel az arcához emelte, de nem merte meghúzni. Úgy érezte, rosszul tartja, félt, hogy megvágja magát. Biztosabb a villanyborotva. Nem szereti, de biztonságosabb. Az unokái már nem is használnak kaparósat. Az apjuk nem tanította meg őket, hiszen ő nem is borotválkozik. Régebben szakállt viselt, újabban is csak hajvágóval túrja az arcát.

 

Amikor végzett, üresen találta a szobát.

  • Ez a dagadék biztosan megint lement bagózni – mondta magának hangosan.

  • Van valamire szüksége Jani bácsi? - szólt rá a nővér, aki ebben a pillanatban nézett be a mindig nyitott ajtón – Nem értettem mit mondott.

  • Csak magamban beszélek, de ne higgye, hogy bolond vagyok. Szívesen beszélgetek okos emberekkel – mosolyogta el magát, mert ezt viccnek szánta.

     

Lefeküdt, betakarózott, majd mégis inkább feltette a szemüvegét, a fiókból elővett egy könyvet. Éppen megtalálta, hol hagyta abba korábban az olvasást, amikor megjött a szobatársa, kezében egy műanyagpohárral.

  • Hoztam neked egy kapucsínót – rakta le a szekrényére – Igyad, míg meleg!

  • Köszi – motyogta alig hallhatóan, fel se nézve a könyvből.

  • Na, képzeld! Felhívtam a Feri bácsit, megkérdeztem mi újság a tavon

  • Az öreg kunt?

  • Kicsodát?

  • A bátyádat. Olyan kis kun embernek néz ki a nagy bajszával.

  • Nem kun az, hanem cigány.

  • A fia gyanús is volt, de őt komolyan kunnak gondoltam.

  • Mert hogy néznek ki a kunok?

  • Mint a bátyád – nevette el magát, s letette a könyvet, amely mozdulattal kis híján leverte a poharat – Akkor te is cigány vagy ezzel a halovány arcoddal, és a piros orroddal?

  • Feri bá', meg az anyám testvérek, de ők se fajtiszták már. Amúgy meg ő is lecigányozza a segélyből élőket. Büszke magára, mert ő mindig dolgozott. Vagy üzletelt. De már az ő szülei is parasztként éltek odahaza a falujukban.

  • Te is falusi gyerek vagy?

  • Békeszállói.

  • Azt nem tudom hol van.

  • Most már sehol, mert eltúrták. A vasgyár, meg a Szinva közt volt.

  • Na és mi van a horgászokkal? - kérdezte, s közben felült az ágy szélére, hogy megihassa az ajándék italát. Közben lógatva tornáztatta a lábait.

  • Megszívták. Esik az eső.

  • Akkor haza is mentek?

  • Dehogyis! Ezeknek mindegy. Képesek egy hétig kint lenni akkor is, ha szar idő van, meg nem is fognak semmit. Lerakják a botokat, ők meg befekszenek a sátorba, meg a kocsiba. Az öreg először bemegy csónakkal, beetet, aztán várják....nem is tudom mit, mert nem érdekli a fogás. Nem is szereti a halat.

  • Én szívesen megenném bármikor

  • Majd mondom neki. Na, meg aztán csuda jól néz ki, mert mellény nélkül nem mer bemenni...

  • Nem is szabad! Hajóztam én is...

  • Igen? Szóval magán hagyja a mellényt még a sátorban is, ráveszi a kabátot, olyan kövérnek néz ki mint én, csak éppen kicsiben. Melegít is, meg azt mondja, nem lehet tudni mikor kell beugrani, ha kapás van.

  • Jártam néhány éve fuvarba egy sírkövesnek. Sokszor kellett átkelni komppal a Tiszán. Össze is haverkodtunk a révészekkel. Egyszer vettem tőlük nagyon akciósan egy 11 kilósat. Annyi gond volt vele, hogy meg kellett szervezni, mit kezdjek vele. Szerencse, hogy a mamának vannak vendéglős kapcsolatai. Azt mondták ezek, hogy adjak érte valamit, mert ők már két napja úsztatják a komphoz kikötve a szerencsétlen jószágot. Ráérésükben belógatják a csalit, de ez túl nagy fogás volt, hogy vevőt találjanak rá. Szóval a bátyád csónakkal jár ki a tóra?

  • Ha van aki kivigye neki. Szokott abból is horgászni.

  • Motorja is van?

  • Egy Simson...Ja, hogy a csónakon? Azon nincs. De erről jut eszembe – nevette el magát Zoltán, mert viccesnek találta amit majd még ezután fog elmesélni.

  • Jó lehet, ha előre nevetsz rajta. Valami horgász kaland?

  • Nem éppen, de vízzel kapcsolatos. Van a bátyámnak egy nagyon fura sógora. Már ránézésre is olyan, hogy látni rajta a merevséget. Nem tud lazítani, nem tud egy igazit mulatni se. Inni ugyan iszik, de attól se szabadul fel, csak lerészegedik. Egyébként is nagyon okosnak tartja magát, ilyenkor meg főleg.

  • Ismerem ezt a fajtát. Losonci is ilyen volt.

  • Kicsoda?

  • Hány éves vagy?

Ez a kérdés most költői volt, nem várt rá választ, hiszen tudta. Mindketten tudták, hogy tudja. Zoltán nem is szólt közbe, csak várt, hogy ugyan miért kérdi ezt most. Az öreg elkezdett magában számolni. Fejét kissé félre billentette, s úgy tűnt, mintha a padlót nézné, pedig nem. Befelé figyelt, s közben magában motyogott. Visszatekintett a történelembe, hogy mi mikor volt. Aztán mégis megválaszolt az imént feltett kérdésére.

  • Most vagy negyven, a rendszerváltozáskor lehettél tizenkettő, tizenhárom. Akkor már hallhattad ezt a nevet, legfeljebb nem figyeltél rá, mert gyerekként nem érdekelt a politika...

  • Mert ez valami politikus volt? A fatertól biztosan hallottam akkor róla. Te ilyeneket ismertél?

  • Ja. Na mi van azzal a merev faszival?

  • Ez úgy ment szórakozni is, hogy eldöntötte, hogy jól érzi magát. Úgy döntött, hogy vízitúrázik a Tiszán. Saját motorcsónakkal.

  • Ez ám nem úgy van, hogy csak gondol egyet...

  • Tudom. Le is vizsgázott, megszerezte a vízi jártasságot. Vett egy alumínium ladikot, szép zöldre legányolva, Zsiguli ülése volt, meg kormánya. Arról álmodott, hogy vízisít is vontat majd vele...

  • Ladikkal? Milyen motor volt rajta?

  • Vetyerok

 

Az öregből kitört hirtelen a röhögés.

  • Vetyerok? Százhuszonötös Vetyerok, meg ladik. Na erre inni kell valamit! - nyúlt le az ágy mellett a padlón lévő vizes flakonért – Arra jó, hogy kimenjen horgászni, egyébre nem. Még hogy vízisí...

  • Várjál! - intette türelemre felemelt mutatóujjal, arcán széles mosollyal.

Nekikészült a sztorinak. Átült az ágya lábánál lévő asztal melletti székre. Kifordította, hogy szembe legyen Jani bá'-val, egyik karjával rákönyökölt az asztal sarkára.

  • Arra se. Arra se jó, ugyanis az történt, hogy lehúzta egészen Sarudra. Futó is volt hozzá, azzal együtt vette. Ment a Feri bá' is, őt az öcsém vitte le, mert ezek folyton együtt vannak. Olyan, mintha a saját gyereke lenne. Olyan ellenemre van, hogy mindig csókolgatják egymást, mintha kitudja mióta nem találkoztak volna. Na, nem is ez a lényeg, hanem a versenyhajó...

Tartott egy kis hatásszünetet, s közben a száját nem tudta összecsukni se.

  • Vízre tették. Vitte a két gyerekét is, mert most jól kell érezni magukat, mennek csónakázni. Letette Feri bá' is az övét, hogy szétnézzen, hol van jó horgászhely. A sógor berántotta a motort. Húzta neki a gázt, de ott volt, ahová a beszálláskor kapott lendület bevitte. Húzta neki jobban, de mintha csak az áramlás vitte volna, ami ugye tavon nem is nagyon van. Adta neki a gázt kegyetlenül. Ordított a Vetyerok, ahogy csak bírt, de sehova nem haladt. Egyszer aztán nagy csend támadt. Csengett a fülük, így nem is értették mit kiabálnak távolból a horgászok, de az volt a vége, hogy „a motort” Biztosan nem javasolták, hogy még egyszer beindítsa. Mellé evezett Feri bá', nézte nagyon, de hát ő se értett hozzá. Aztán mégis látott valami furcsát...Te! - mondta neki - Ez a lyuk eddig is itt volt a motor tetején?

  • Kikönyökölt? - tapintott rá Jani bá' a lényegre

  • Ki. Így aztán nyugodtak lehettek a horgászok, nem indította be még egyszer.

  • De miért nem ment?

  • Ez már csak akkor derült ki, amikor felrakták a futóra. Az öcsém, akinek érteni kellene a gépekhez, mert markolón dolgozik, újjal megpöccintette a hajócsavart, ami könnyedén pörgött.

  • Elszakadt a stift.

  • El. Honnét tudtad?

  • Nekem is érteni kellene a gépekhez, hiszen hajógépész voltam...illetve az is. Vízre bocsátás előtt nem nézték meg? Amatőrök.

  • Senki nem mondta, hogy nem. Tényleg hajógépész voltál? Tengeren?

  • Á, dehogy! Csak a Dunán, kishajón. Belügynél.

  • Rendőr voltál?

  • Nem én. Polgári alkalmazott voltam.

  • Mennyire volt kicsi az a hajó?

  • Nem annyira kicsi. Sokfélén jártam. Motorcsónaktól jachtig. Politikusokkal is. Legtöbbször Dobi Pista bácsi volt velünk a főnökök közül, de találkoztam Kádárral is. Losoncit már említettem. Ő volt Pista bácsi után az elnöki tanács elnöke. Ma köztársasági elnöknek mondanánk. Losoncival volt az, hogy megvicceltük. Igaz, nem én találtam ki, én csak vezettem a hajót. Szép szál nagy magyar ember volt, de falusi környezetből származott. A hajókhoz nem nagyon...illetve semennyit se értett, viszont nagyon érdeklődő volt, sokat kérdezett. Arról is, hogy ha hirtelen meg kell állni, azt lehet-e. Mondtam, hogy lehet, de nem hitte el. A kapitány összesúgott Kádárral. Szólt az öregnek, hogy kapaszkodjon meg, miután az rábólintott arra, amit mondott neki. Én vettem a lapot, kitaláltam miről van szó, így elég volt a bólintás. Lefékeztem. Abban a pillanatban megálltunk, az a nagy darab ember meg csak úgy repült. Meg se állt a hajó orráig. Kádár meg csak röhögött rajta.

  • Ezt csak kitaláltad – hitetlenkedett Zoltán

  • Hidd el, hogy így volt!

  • Ne mond már! Láttam a Geografikon, hogy valahol ...tán Hollandiában? Azt hiszem ott. Ki kellett üríteni a kikötőt, mert órákkal az óriás konténerhajó érkezése előtt kiszámolták, hogy nem fog tudni megállni. Te meg hirtelen megálltál. Tán még féknyomot is csináltál a vízen.

  • Ha nem hiszed, nem hiszed. Ez nem konténerszállító óriás, hanem kishajó irányváltóval. Csorgunk előre, és hirtelen hátramenetbe lököm. Úgy megáll, mintha odaszögezték volna. Egyszer a Balatonra is vittem át hajót Pestről.

  • Na, az érdekes lehetett. Én egyszer jártam a dél – Dunántúlon. Láttam a Siót, de az csak egy patak. Hogy lehet azon hajózni?

  • Azt is megfigyelted, mekkora medre van annak a pataknak? Na, azt feltöltik. Erre valók a zsilipek. Nem gyakran teszik, évente többnyire csak egyszer. Úgy kell szervezni, hogy aki át akar úszni, akkor megteheti. Nagyobb hajókkal kemény feladat, de én se voltam egy elveszett gyerek, nem foghatott ki rajtam.

 

3.

 

  • Na várjál! Még nincs vége a sógor sztorinak. Belátta, hogy a Vetyerok akkor se lenne alkalmas száguldozásra, ha nem lenne kilyukadva. Kell egy nagyobb motor! Vett is egyet, egy Chrysler-t. Ezt magam is láttam. Nem tudom hány lóerős, de ránézésre is túlzás a horgász ladikra. Működött is, ki lett próbálva. Az eladó – ezt persze csak hallottam- belerakta egy húszliteres bódingba, és kavarta a vizet. Na! - állt fel Zoltán az asztal mellől továbbra is mosollyal kísérve mondandóját – Ki kell mennem, de még ezt elmondom. Szóval vízre tették a ladikot, beszerelték az ötliteres üzemanyag kannát gyorskötözővel a Zsiguli ülés lábához, felrakták hátra a motort, addig rángatták, míg felvette a benzint, aztán „gó”! Kiemelte szinte az egész teknőt a vízből. Úgy pattogott, mint amikor kaviccsal kacsázunk a víz tetején. Egyszerűen nem tudott elég lassan menni. Aztán meg valamiért le is fulladt. Na, megyek mert még beröhögök a gatyába.

  • Te ezt láttad?

  • Csak hallottam, de lelki szemeimmel most is látom. El is adta nem soká az egész cuccot. Külön a csónakot, meg külön a motort.

     

Amikor visszajött a fürdőszobából, már nem folytatták a témát, mert le kellett menni megint rágyújtani. Az öreg nem ment most se, csak sétált egyet a folyosón. Győzködte magát arról, hogy már sokkal jobban megy neki a séta, mint akár ma délelőtt is, de nem nagyon hitte el. Folyton korrigálni kellett az irányt, mert akaratlanul elkanyarodott jobbra. El is ment a kedve az egésztől, inkább vissza araszolt a szobába. Még nem ért el az ágyig, amikor hallotta, hogy jön valaki mögötte. Két nővér volt, akik a műszakváltást beszélték meg, végigjárták az egész szintet, átbeszélték, kivel mi az aktuális intézni való.

  • Jó estét Jani bácsi! - köszönt rá a most kezdő éjszakás – Látom, már majdnem futkározik. Úgy tudom, hétfőn már jön a gyógytornász, és elkezdenek lépcsőzni mankóval. Tetszett mondani, hogy van otthon, majd tessék addigra behozatni!

  • Kezét csókolom nővérke – mosolygott rá kissé erőltetve, mert nem volt most egyáltalán kedve mosolyogni. Viszont a nővér nem tehet arról, hogy ő ilyen szerencsétlen. Minek rontsa el a hangulatát rögtön kezdéskor. Majd megteszi helyette a többi beteg - Soká lesz még az a hétfő, hiszen csak péntek van.

  • Tessék most lepihenni, majd visszanézek, csak végigjárjuk az osztályt.

 

Zoltánnal a két nővér az ajtóban majdnem összeütközött. Egy pillanatra mindhárman megtorpantak, majd a két nő oldalazva ment el előtte. Az öreg nem látott oda az ágyáról, mert különben biztosan rászól, hogy húzza be a hasát. Ennyi csipkelődés kell a jó hangulathoz.

  • Ez lesz az éjszakás? - intett fejével az ajtó felé – Fájintos tompora van.

 

 

     

 

     

     

     

Köves ember

Írta: 

Két hónapig dolgoztam a „maffiánál”. Öreg kollégámnak mondtam akkor, hogy kinél dolgozok. Úgy reagált, hogy ismerjük a faszit, maffiózónak hívjuk. Röhögve kibaszik akárkivel. Egy rémálom volt az a két hónap. Heti fizetéssel, de a kialkudott bért csupán egy alkalommal kaptam meg. Akkoriban írtam is ezekről a dolgokról „Fizetésnap, Újabb fizetésnap, Még egy fizetésnap” címek alatt.
Elegem lett belőle. Két héttel később rátaláltam egy nekem való munkahelyre, ahol négy évet húztam le. Ha meg nem szűnik a cég, ma is ott lennék. Saját szakmámban dolgozhattam, amennyire csak lehet, változatos munkát végeztem. Még annyira visszatérnék a „maffiához”, hogy nem volt idő kollégákkal összebarátkozni. Nem is sokan jegyezték meg a nevemet, én se másokét. Kőművesnek lettem felvéve. Mondtam ugyan a vállalkozónak, hogy valójában műköves vagyok, de nem tudta mi az. Amikor jött egy új ember, mondta, hogy a kőműves munkához is ért, meg burkolni is tud. A régi dolgozók javasolták neki, hogy jobban jár, ha csak egyet választ. Ötletszerűen jöttek a feladatok, nem nagyon derült ki, miben jó egy dolgozó. Természetesen beszélgettünk egymással, meséltünk korábbi munkáinkról, munkahelyi eseteinkről. Így lettem én a „köves ember”.

Eltelt 4 év. A bélapátfalvai tanuszoda műkőmunkáit kellett felmérnem. Imponált nekem a feladat. Miután a főnököm felismerte, hogy rám lehet bízni a felmérést, a kivitelezés megtervezését, a rajzok elkészítését, ő már nem is nagyon törte ezen magát. Az én rajzaimat sokszorosította, bejelölgette a részeredményeket. A feltételek hiánya miatt veszekedtünk néha. Ő minőségi munkát kért, én a hozzá szükséges feltételeket hiányoltam. Ide értve a kollégák szaktudásának a hiányát is. Rengeteg kompromisszummal, de működött a dolog. Bélapátfalvára ketten mentünk egyik „többel jobb” munkatársammal. Nem sok mindent lehetett rábízni, ezért az volt a terv, hogy majd amikor elkezdjük a munkát, ő fogja fuvarozni az anyagot. Most azért kellett jönnie, hogy ismerkedjen az úttal, meg ha szükséges, fogja a mérőszalagon a nullát. Az unokabátyja volt itt az építésvezető. Közel laknak egymáshoz, de nem tartanak kapcsolatot. (Később, amikor megszűnt a munkatársi viszony, tőlem érdeklődött a bátty, hogy mi van a rokonával) Éppen ezért érzem képmutatásnak a hangos „bratyó!” kiáltást, és a csókolózást.

Az épület nem állt még olyan készültségi fokon, hogy mindent meg lehessen találni. Alaposan áttanulmányoztuk a rajzokat, hova tervezhettek még műkövet, mert a kiírás szerinti mennyiség nem akart összejönni. Széltében, hosszában bejártuk a területet. Nem jártam még itt korábban, nem gondoltam, hogy ismerőssel találkozhatok. Az egyik melós mégis úgy tűnt, mintha már láttam volna. Főleg, hogy ő szintén ismerősnek talált.
- Hol dolgoztunk együtt? - kérdeztem rá köszönés helyett.
- A maffiózónál – válaszolta.
- Valóban.
- Csaba is itt van – mondta.
Nekem halványlila segédfogalmam nem volt róla, ki lehet az a Csaba. Bár ennek a fazonnak se tudtam a nevét, csak a fizimiskája volt ismerős. Az ő nevét is hiába mondták volna. A Csaba viszont látásból se volt ismerős. Ő ugyan egyből mondta, hogy „ a köves ember”, de számomra még így is csak egy mosolygós, enyhén kövér fiatalember volt, aki akkor mászott ki a leendő medence betonteknőjéből.

Mesélni kezdett egykori közös cégünkről, hogy micsoda szélhámosságok mentek ott, hogy ami az én időmben építés alatt állt, abból még semmi nincs átadva, hogy eljárás folyik a főnökök ellen, minden le van foglalva, s természetesen ő már régen nincs köztük, de sok mindent tud ám róluk. Ezek szerint nem egy csőszerelő volt a sok közül, hanem valami középvezető-féle. Nem igazán érdekelt amiket mondott, de azért figyelmesen hallgattam. Bosszantott, hogy nem tudtam beazonosítani, de nem mertem rákérdezni. Aztán egyszer csak beugrott, hogy ő volt a kőműves csoportvezető, aki felajánlotta nekem, hogy a napi hatezer helyett (amit csak egy héten kaptam meg) elfogadhatom a négy és felet, vagy menjek haza, majd szólnak, ha lesz kőműves munka.
- Tudom már ki vagy. Te vetted le a béremet.
- Utasításra – hárított mosolyogva.
Nem haragudtam én ezért rá akkor se, hiszen tényleg nem nagyon volt érdemi termelő munka. Valójában azt se tudom, miért tartottak engem ott. Igaz, volt start plusz kártyám, támogatásra számítottak, de amikor leléptem, még nem voltam náluk állományban. Na, de az egész cég...illetve cégcsoport egy nagy katyvasz volt. Amikor váratlan ellenőrzést vártak, akkor mondták meg a melósoknak, hogy melyik cégnél vannak. Nekem nem kellett megjegyeznem, hisz azon a napon nem oda kellett mennem, nehogy lebukjanak.

Ezzel a két „ismerőssel” azóta se találkoztam. Előfordultam néhányszor később is Bélapátfalván, de ők már nem jöttek. Valójában azt se tudom, mit dolgoztak az uszodán. Nekem másodszor is el kellett mennem felmérni, amikor már volt mit. Néhány dolog változott az eredeti tervhez képest, a medence szegélyét is vissza kellett bontanunk, a technológiai sorrend borulása miatt, saját hibánkból is kellett javítani, de remélem, már úszkálnak azóta benne a gyerekek. Augusztus végén kérdeztem rá a tüzépen. Azt mondta a kedves szőke fiatalasszony, hogy megy a próbaüzem, de még nincs nyitva.

Ekkor már egy másik cégtől jártam a városban. Itt nem is tudták, hogy köves ember vagyok, csak azt, hogy kéményfedlapokat vittem nekik, amit ki kell fizetniük. Ilyen szállítás volt már több is azóta. Szeretek oda menni. Második alkalommal ugyanaz a hölgy vette át az árut, akit fentebb említettem. Mondtam neki, hogy út közben ugyanott álmosodtam el, ahol a múltkor. Pontosan ott. Javasolta, hogy igyak egy kávét. Nem is gondoltam első hallásra, hogy ez meghívás volt, csak amikor otthagyott azzal, hogy megyen, felrakja. Nem is a száz forint, de értékeltem a gesztust. Hálából vásároltam náluk egy köbméter tűzifát.
Amikor beléptem az üzletbe, rám köszönt a szőke fiatalasszony. Meglepetésemben nem is viszonoztam a köszönést. Két perce váltunk el odakünn az udvaron. Amíg a kávémra vártam, helyreraktam a dolgot.
- Aha! Kettő fiatal szőke van.
- Összekevert bennünket?
- Össze. Nem értettem miért köszön, hisz most váltunk el. Most látom, hogy mégse.

Pedig ugyancsak odafigyelek, ha szép szőke fiatalt látok. Nem is kell, hogy szőke legyen, akkor is nagyon megnézem. Ebben a korban már maga a látvány is jól esik. Hát ha még szól is hozzám! De ha még pénzt is ad! :)

Felajánlás

Koszorús költőnket, Nyomasek Bobót mindenki ismeri. Legalábbis hallotta már a nevét. Csajágaröcsöge városa le kívánja róni tiszteletét a nagy költő előtt. Bár nem a város szülötte a világhírű poéta, de egy alkalommal megmártózott a gyógyfürdőjük vizében. Ennek emlékére helyeztettek el egy márványtáblát a fürdő épületének falára. Nem tudni ki volt az ötletgazda, de a városgazdálkodás vezérigazgatója vette pártfogásába az ötletet. A költségvetésbe nem volt betervezve, tehát keresni kellett egy lokálpatrióta vállalkozót, ugyan fedezze a költségeket puszira. A felkutatásban aktív részt vállalt Lótifuti Főnyalonc, akinek persze semmiben nincs döntési joga, mindent az igazgató úr utasítására tesz. Megkereste a kiszemelt mesterembert, és leadta a rendelést. Fehér márványtábla, aranyozott betűkkel. A szöveget bizonyára az igazgató úr fogalmazta, amely igen nehezen fért rá a megadott méretű táblára.
A nehézség már ott elkezdődött, hogy a fehér márvány rég kiment a divatból. Beszerzéséhez Budapestre kellett utaznia a vállalkozónak. A benzinkútnál hiába hivatkozott arra, hogy társadalmi munkában végzi a feladatot, az üzemanyagot ki kellett fizetni. A pesti kereskedő is pénzért adta a márványt, de még a vésnök se vállalta ingyen a betűvésést, noha ő helybéli lakos, igazán felajánlhatta volna munkáját a városnak. Amikor elkészült a mű, be kellett vinni az igazgató úr irodájába, hogy megtekinthesse. Adott egy időpontot, amikor fel lehet szerelni a falra. Találkozó reggel kilenckor a fürdő előterében.

A vállalkozó, és munkatársa nem akart elkésni, így már fél kilenckor ott várakozott, remélve, hogy hamar túl lesznek a feladaton. Öt perccel kilenc előtt megérkezett Lótifuti, akitől érdeklődött a mester, meg van-e a tábla helye. Három lehetőség is van – válaszolta.
Tehát még nincs eldöntve. Negyedóra késéssel megérkezett a vezér, aki állítólag egy személyben dönt mindenről. Most viszont szembesülhettek a jelen lévők ennek az állításnak a valótlanságával.
A vállalkozó úgy gondolta naivan, hogy megjelenik a vezér, rámutat a kiválasztott falfelületre, s már lehet is indítani a fúrót. Vagy az is egy alternatíva, hogy Lótifutival elintézteti a tábla felszerelését.
Nem így történt. A vezér kíséretében megjelent a 87 éves tanár úr, aki Nyomasek életművének a kutatója. Egy képkeret volt nála, amibe a nagy költő rövid életrajzát kívánta kifüggeszteni a márványtábla mellé (vagy alá, vagy valahová a közelébe) Az igazgató úr kérette a fürdő igazgatóját, s még valakit az adminisztrációról, akinek beosztása ezen a délelőttön nem derült ki, mindenesetre tagja volt a tábla helyét kijelölő bizottságnak. Ezek után csupán egy órát kellett várni, amíg gyakori telefonálások közepette kijelöltek két helyszínt. A mesterek közben kénytelenek voltak levenni a kabátjukat, mert másfél óra várakozástól ugyancsak kimelegedtek. Most már csak két hely közül kellett választani, de ki meri bevállalni? A jobban szembetűnő fal gipszkartonnal volt borítva. Ez kopogtatással lett megállapítva. Feltételezhető, hogy mögötte ott a tégla, a hosszú csavarok el fogják azt érni, a tábla biztonságosan rögzíthető. Viszont egy éppen üres hirdetőtáblát csavaroztak korábban a kiszemelt helyre. A mesterek immár egy szál pólóban is erős verejtékezés közepette kezdtek ennek eltávolításához. Aztán valaki tudni vélte, hogy a gipsz mögött szellőző van. Vissza az egész! Tehát végre eldőlt, hová kerüljön az emléktábla. Maga a munka talán 10 percig tartott. Viszont a vállalkozónak csak a felszerelés 3 órájába, és teherautójával 10km utazásba került, a költségvetési üzem négy dolgozójának is fejenként ráment egy órája, noha ez nem számít, hiszen az állam fizeti, ha dolgoznak valamit, ha nem. Egyedül a tanár úrral nem veszített a választópolgár, mert ő nem műszakban volt.
Ezt az esetet csupán azért említettem meg, mert felháborít az a tutyimutyi tehetetlen döntésképtelenség, ami kísérte ezt az akciót. Vezető beosztású emberek képtelenek határozott döntést hozni egy ilyen apróságban is, amit bárki el tudott volna dönteni két perc alatt. Ha nem fél attól, mit szól majd a főnök, hogy ha bátorkodik a beosztott határozott véleményt nyilvánítani. Hogy a vezér miért nem tudott dönteni, azt nem tudom, de aggasztónak találom, hogy ez az ember egy jelentős céget irányít közpénzen. S attól tartok, van még kis hazánkban néhány hasonló vezető.

Nem kell zokni!

Vásárjárók szerint is szokatlanul sokan voltak. Csak a parkolásból bejött az önkormányzatnak becslésem szerint legalább félmillió forint. Nem is beszélve a helypénzről. Többeket hallottam már áradozni ezekről az eseményekről. Engem valahogy nem tud lenyűgözni. Nem az én világom, nem szeretem. A munkaidőmbe ugyan belefért, de inkább dolgoztam volna. Addig még rendben van, hogy végigbámultunk egy sort, megvettük az almát, a krumplit, beraktuk a kocsiba, megkávéztunk. Ekkor volt háromnegyed kilenc. Szétváltunk. Menjen mindenki, amerre a kiváncsisága viszi, találkozzunk délben!

Nem terveztem venni semmit, így a bámészkodást is értelmetlennek tartottam. Nyakamban az elemózsiás táskával végigvágtattam az árusok sora közt egészen a gátig. Az ártérben vizet láttam megcsillanni. Bár talán mégse jó ez a szó, hiszen borongós volt az idő, kellemetlen szél fújt. Nem volt ugyan hideg, hiszen a hosszú ujjú ing is lekívánkozott. Volt ugyan rengeteg lehetőség különböző finomságot enni, de – mint már említettem – nem szeretem ezt a környezetet. Munkásnadrágot talán megérte volna vennem kétezer forintért, de nem tudom milyen méret kell rám. Józsi kétviselőtársam se volt velem, aki nagyon ért az ilyenekhez. A beregszászi piacon az egész családjának ruhaneműt vett ajándékba. A lánya esetében volt kissé bizonytalan, s tőlem kért megerősítést, hiszen én már láttam a lányt, tudhatnám mekkora kell rá. Utólag megkérdeztem, mindenkinek eltalálta a méretet. Persze biztos vagyok benne, hogy ezt mondta volna akkor is, ha nem találta el. Erre is születni kell, hogy az ember mindig biztosnak mutassa magát. Feltűnt itt a vásárban is több helyen, hogy a milliónyi kirakott kacat közül bárminek kérdezték az árát, az eladó kapásból rávágta. Egy pillanatig nem gondolkodott rajta. Alkudni persze illendő. Na, ez is idegen a számomra. Megkérdem mennyi az ára, s ha megfelelő, akkor megveszem, ha sokallom, otthagyom. Elméletileg. Gyakorlatilag semmit nem kérdeztem. Szerszámot talán tudtam volna bolti ár alatt venni, de nem is akartam. Tapasztaltam már, hogy a szerszámgépek elromlanak. Jó esetben visszavihetem. Itt hová vinném vissza? Tehát nem is nézelődtem sokat. Valahová inkább leültem volna, de itt nincs pihenőpark, csak embertömeg mindenfelé. Kivéve a gáton túl. Ott csak néhány autó parkolt, megtakarítva ezzel a helyválasztással ötszáz forintot.

Úgy döntöttem, lemegyek a vízhez, készítek pár fotót, tarisznyából megreggelizek, múlatom az időt, hiszen nagyon messze van még a dél. Megkerestem a csapást, ahol ki van taposva a nagy gaz. Legelőként funkcionál ez a terület. Érezni is a birkaszagot, meg látni is a sok apró bogyót, amivel igyekeztek az állatok biztosítani a dús növényzetet jövőre is. Még szerencse, hogy nem marhákat hajtanak ide, mert akkor kerülgethettem volna a lepényeket. A vizet nádas szegélyezte, de vágtak néhány nyiladékot horgászállásnak. Első pillanatra még a gátról azt reméltem, hogy az élő Sajót látom, de csak egy holtág, vagy ártéri tavacska ez, közepén pici szigettel, körülötte fekete vadkacsák úszkálnak. A túlsó végében mintha két kormoránt vélnék felismerni, úgy tűnik, mintha hosszú nyakuk lenne. Nem biztos, hisz nem tökéletes már a látásom. Ez a borongós idő még rátesz egy lapáttal. Majd hazafelé fel is teszem a szemüvegemet. Most a fényképezős telefonomat keresem, miután letelepedek a parti fövenyre. Átforgatom a sokrekeszes táskámat többször is, de úgy látszik, nincs nálam. Csak a régi cégtől megörökölt benzinkúti kétezer forintos készülék van nálam, ami csak telefonálásra való, meg az időt megnézni rajta. Ennek ellenére szeretem, hiszen nagyon ritkán kell tölteni, és a port is bírja, ami az én munkám mellett nem elhanyagolható szempont.

Ha már kezemben a telefon, felhívom a feleségemet, akivel mostanában csak hétvégeken találkozunk. Elpanaszkodom, hogy milyen sokat kell itt időznöm, nem tudok mit kezdeni magammal. Javasolja, hogy üljek be a kocsiba, hallgassam a rádiót. Azt hiszem ezt fogom tenni, csak előbb eszek egy kis kolbászt kenyérrel, tejjel, amit lekísérek egy Balaton-szelettel. Csomagolóanyag vissza a táskába, nem a bokor alá, vagy a vízbe ám! Aztán üldögélek amíg az ülőizmaim el nem fáradnak. Nézem a vizet amint itt ott gyűrűt vet. Feri bácsi kolléga már mondaná, milyen halak mozognak a felszín alatt. Én inkább arra gyanakszom, hogy szemetel az eső. Fecskék cikáznak mélyrepülésben. Egyszer mintha a vízről kapott volna fel valami rovart, de talán rosszul láttam. Figyelem a nádast, aminek az alsó métere már sárga. Mintha addig járna a víz, de mivel itt nincs ár-apály, nyilván képtelenség. Inkább az lehet az oka, hogy már szeptembert írunk. Ezért nem láttam virágokat sem az út menti kereskedőnél, csak dinnyét, meg krumplit, hagymát.

Visszaindulok, hisz a kocsit a vásár területének épp a túlsó szélén hagytam. Jó messze van innét, de időm aztán van bőven. Átvágok a legelőn a birkatrágyát taposva. Most nem érzem a szagot. A gát tövében szembetalálkozok azzal a fiatalasszonnyal, aki épp akkor indult el az otthagyott autójától, hátán apró gyermekével, amikor én a vízhez mentem. Egy gyerekkerékpárt cipelt. Gondoltam, megjegyzem, hogy „egyszerre végeztünk”, de aztán nem szóltam semmit. A falu felőli oldalon leereszkedtem a vásári forgatagba. Izgalmasabb lett volna ez a séta, ha keresek valamit, de nem kerestem semmit. Megfigyelem, hogy az árusok nagy része cigány. Ezek okosságból élnek. Nekem már a látványuk is bizalmatlanságot sugall. Aztán vannak másmilyen cigányok is. Nem hangoskodnak, nem tolakodnak, visszafogottan árulják szőnyegeiket, edényeiket. Szépen, ízlésesen, mit ne mondjak, stílusosan vannak felöltözve. Világos bőrűek. Csak hajlott orruk, földig érő szoknyájuk, hátrakötött kendőjük árulja el mifélék. Normális hangerővel, választékosan beszélnek.

A tömegben összefutok ismerősökkel, akikkel ráköszönünk egymásra, futólag váltunk néhány mondatot, de akad, akitől nem veszem zokon, hogy nem vett észre. A nagy parkoló felé teszek még egy kis kitérőt, de bánom, mert nem szeretem a tyúkok szagát. Na, de legalább láthattam akkor a nyúlakat, mint még eddig soha.

Még csak fél tizenegy, de néhány autó már hiányzik a sorból. Nekem még sokáig kell itt üldögélnem. Sötét bőrű, félrekötött hajú fiatal cigány asszony közlekedik a kocsik között sietősen, húzva maga után a banyataligát. Néhány embernek kezébe nyomja a zokni csomagot, aki első meglepetésében azt hiszi, ajándék, de még így is tiltakozik ellene. Mint ahogy én is elzárkózom minden zokniárus ajánlatától. Egyikük bátorkodik megkérni, hogy akkor én kínáljam meg egy almával. Ezt nem utasíthatom vissza, és átnyújtok egyet a savanyúbb fajtából. Én ugyan nem kóstoltam, de visszaigazolja miután beleharap, hogy ez tényleg savanyú (én mondtam!) Hiába próbálok észrevétlenül szunyókálni, minden zokniárus észrevesz, aztán a félig lehúzott ablakon nyújtja befelé a csomagot, már 150 Ft-ért, de nekem akkor se kell. Kicsit előttem hárman igyekeznek bepréselni magukat a karton dobozok közé egy kocsiba, de még velük is zoknit akarnak vetetni. Mondta is egyikük, hogy nem kell, már otthon is nagyon sok zoknijuk van. Ki is gondoltam, hogy legközelebb azt fogom mondani, hogy én is zoknit árultam, csak már elfogyott. Hátam mögül hallottam egy meghiúsult üzletet, mert a vevő...illetve a nem vevő úgy értette, hogy a csomag kerül százötvenbe.

Egy tíz év körüli lány ténfergett két lábossal a kocsik közt, az éppen pakoló embereket zaklatva. Engem is kiszúrt. Már messziről mondtam, hogy nem kell.
- Az árát mondhatom? - kérdezte
- Nem kell. Hallottam, hogy háromezer, de akkor se kell.
Próbált még kissé győzködni, hogy legalább az egyiket vegyem meg, de hajthatatlan voltam.
- Ezé' nem szeressük mi a magyarokat – hagyott ott.
- Mert te mi vagy? - szóltam utána.
- Én cigány vagyok – válaszolt büszkén
- Akkor miért nem cigányul beszélsz?
- Azt hogy kell?
- Nem tudom, én magyar vagyok.
- Apukám még nem tanított meg.
Később még néhányszor elment mellettem, de tudomásul vette, hogy nem vásárolok.
Aztán már csak egy lábosa volt, amit a fejére borított, s nekem mutatta széles vigyorral, hogy milyen jó kalapja van.
- A másikat már eladtad? - kérdeztem
- Ah, dehogy. Anyukámnál van. Na, vegyem már meg ezt az egyet!
Megismertem, melyik asszony az anyukája. A szőnyegeknél láttam korábban. Egy kék furgonba pakoltak befelé, de takarásban volt a rendszámuk. Állítólag Romániából járnak.

Aztán dél lett, s mehettünk végre a dolgunkra. Az eső is csak ezután kezdett el szitálni. Pedig lehetett volna rám tekintettel, és legalább egy órával korábban elered.

Nagy széles márványlépcső

Kuplung nélkül

– Nagy cucc! – mondhatnánk, hiszen egyre több autóban már alapból hiányzik. Viszont egészen más az, ha kellene, de kipurcant. Mint ahogy a munkatársaim közt vita van arról, hogy a 25 éves transzporterünk turbós volt-e eredetileg. Szerintem egész biztosan nem, hiszen nekem volt olyan autóm amiben elromlott. Semmi erő nincs akkor benne. Vagyis a céges autónk nem lenne ennyire fürge, egy elromlott turbóval, hiszen gyárilag úgy van kialakítva, hogy ne lehessen egyszerűen nélkülözni.

Na, de kezdjük az elején! Egerben kellett egy mintamunkát elvégezni. Ezen múlik, hogy lesz-e szerződés a továbbiakra. A főnök nem szerette volna, ha ezért kiesik két ember a termelésből, így jött az ötlet, hogy szombatra időzítsük az akciót. Nekem kapóra jött a dolog, mert legalább hazavihetem a feleségemet, hogy lenyírja a füvet, leszedje a földiepret. Fatornyos kicsi falunk majdnem útba esik. Nincs jelentősége, hogy 69, vagy 75 km az út. A főnök eléggé toleráns, akár mondhattam volna neki, hogy teszek egy leheletnyi kerülőt. Kollégám hatására mégse tettem. Ő nagy mestere a félrevezetésnek, olykor teljesen értelmetlenül vetít, mint ahogy most is tettük. Amikor a céghez kerültem, nehezen szoktam meg, hogy a „hol jártok?” kérdésre soha nem a valós pozíciót adtuk meg, hiszen mindig akadt egy-egy privát kerülő, valami elintéznivaló. Ha egyéb nem is, de meg kellett állni kaját venni, vagy dohányt. Nekem például erre soha nem kellett időt szakítani a munkaidőből, hiszen reggel már feltöltött tarisznyával kezdek. Mint ahogy egy házasságban, a brigádban is összecsiszolódnak az emberek. Ha a kolléga lexarja, akkor én is.

Felvetődött olyan elképzelés, hogy a visszaúton én is kiszállok otthon, és nem jövök vissza Miskolcra. Gergő ezen kissé ledöbbent, s azt kérte, hogy ezt döntsem el biztosra, mert ha nem jövök vissza, akkor elhívja a fiatal kollégát. Ő máskor is elkísért bennünket egy kommunista műszakra, noha neki nem kellett volna jönnie, csak a társaság miatt tette. Na, meg rá is ért. Én arra gondoltam, hogy Gergő fél egyedül autózni, de az öreg kolléga szerint sofőr kell, mert másnapos lesz. Fizetésnapot követően ez nem ritkán fordult már elő korábban. Tudatában volt ennek veszélyével ő maga is, mert amikor a főnökkel pontosítottuk a helyszínt, mindjárt nekem ajánlotta fel, hogy vezessek, hiszen én vagyok ismerős Egerben. A helyismeretre aztán szükség is volt, de tudtam volna én a navigátorülésből is segíteni.

Induláskor ezek után nem is kellett csalódnom, hiszen bevallottan másnapos volt a kolléga. Tartott egy szondázástól. Aztán a főnök – aki személykocsival már előre ment – szokása szerint telefonon zaklatott, hogy hol járunk, és miért haladunk olyan lassan. Azért bzmeg, mert ez nem Toyota. Valóban nem az, de a megengedett legnagyobb sebesség nem jelent gondot az öreg csotrogánynak. Persze hazaszaladni a dohányzó készletért, felvenni kis kerülővel a páromat, aztán kis kerülővel hazavinni, ott pár percet elidőzni…azért megnöveli a menetidőt.
Noszvajon jártunk a második telefonáláskor. „hol jártok?” Javasoltam a kollégának, hogy vallja be a kerülőt, de ő határozottan ellenezte. Inkább rájátszott a tájékozatlanságára. „Milyen falu is ez?” Ha a főnök elég jó lenne térképismeretben, tudná, hogy Kövesd után csakis egy falu jöhet szóba. Már ha azon az útvonalon közelítünk amerre ő gondolta.

Telefonálás után néhány másodperccel egy nagy kanyar miatt visszaváltottam harmadikba, és beesett a kuplung pedál. Nem első eset, jártam már így máskor is. Akkor is így voltunk ketten, ráadásul akkor sietős volt a dolgunk, mert Kazincbarcikán kellett elrohanni a Tesco-ba WC-re. Akkor is megoldottuk. Annyi a nehézség, hogy nagyon meg kell tervezni az útvonalat, lehetőleg kicentizni a lámpaváltásokat. A váltóval csak keményen!

Maradtunk tehát harmadik fokozatban, hiszen a térség legbrutálisabb emelkedője előtt jártunk. Jól jött, hogy ismerem a terepviszonyokat. Feljutva a tengerszint feletti 400 méteres vízválasztóra, egész lágyan sikerült negyedikbe váltanom. Ezen felbuzdulva megkockáztattam az ötödiket, de ez már nem jött össze. Gurultunk a lejtőn, s csak remélni tudtam, hogy a következő emelkedőre elég lesz a lendület. Majdnem. A kolléga kiugrott, s kicsit megtolta, majd visszaugrott. Ezután újabb lejtő jött, de a repülőtéri, erősen emelkedő húzós kanyar már reménytelen volt. Kézifék, motor leáll!


Felnyitottuk az elejét, hátha csak kiakadt valami. Közben aggódó telefon, meg utasítás, hogy azonnal jelezzük, ha sikerül elindulni. Sikerül. Miért ne sikerülne? Kettes fokozat, motorindítás! Nem bírt beindulni. Nem kizárt, hogy a kéziféket sem engedtem ki. Egyes! Na, elindultunk. Telefon: Elindultunk, mindjárt benn vagyunk a városban. Egy balra kanyarodásnál méltatlankodott a védett útvonalról érkező autós, de a sorompónál se kellett megállni, a körforgalmon is simán átjutottunk. A Kossuth utcában egy zebra fogott meg. Leáll, egyes, indítás! Kettes, hármas, a bazilikánál balra, de gyorsan, amíg ide nem ér a szemből érkező autó, akinek majd a sávjába kell átsorolnom a következő manőverhez. Sikeresen eljutottunk a tervezett parkolóba. A főnök a túloldalról integetett, hogy álljak be az udvarba. Hátramenet, indítás, fék! Váltó ü..res…be! Nem jön ki. Gergő kissé meglökdöste az autót, amikor megint hátramenetbe sikerült, megismételte a lökdösést. A bakter, meg a főnök megfogták a forgalmat, amíg én keresztülvágtattam egyessel a Törvényház út záróvonalán.

Na eddig már eljutottunk. Maga a munka nem volt egy nagy kihívás, bár jó 3 órát tartott. A bakter próbált szerelőt keríteni, de amikor végre sikerült telefonon elérni a cimboráját, az közölte, hogy nem ér rá. Na, akkor majd én intézkedek. A sógor itt lakik a városban, a szomszédja autószerelő. Na, őt kellene leakasztani a szögről. Hívom a sógort, de nem veszi fel. Bizonyára kinn dolgozik a birtokon, nincs nála a telefon. Hívom a nővéremet, de közben rájövök, hogy ő Debrecenben van szombatonként. Mielőtt kinyomnám, felveszi. Gyorsan elmondom mi a helyzet, jelezvén azt is, hogy tudom, nem tud segíteni. Bár telefonon keresztül talán megpróbálhatná, de mielőtt ezt megbeszélhetnénk, az én készülékem lemerül. Egyébként nagyon jó aksi van benne, nagyon ritkán kell tölteni, épp ezért feledkezem meg róla.

Mire végzünk a munkával, elhúzzák a delet. Megint belelesünk a motortérbe, amitől nem leszünk okosabbak. Már nem is reménykedünk a javításban, bár nekem még eszembe jut, hogy talán otthon a Jenő. Viszont nagy esély van rá, hogy valami alkatrészt cserélni kell, az pedig ilyenkor már nem beszerezhető. Így kell végigvezetni 6 falun és 3 városon!

Hátramenet, kitolatok az útra, ahol útakadály képezek, mert a váltó most is beragad. Elindulok, egyes, kettes, piros lámpa. Leállítom, egyes, indítás, kettes, hármas, Rózsa Károly útnál piros. Elindulás, váltás…mondom váltás, vissza egybe. A kolléga úgy érzékelte, hogy nekünk jött a busz. Bekapcsolja inkább az övet. Kijutunk a városból szerencsésen. Csak egy helyen kellett leállítani közben. Negyedikig egész jól felrakom, de az ötödik reménytelen. Maximális sebesség 70km/h. Hajdanán a Barkasommal voltam Pesten. Az alapból csak ennyivel ment, de soha olyan nyugodtan nem autóztam végig a sztrádán. Senkit nem kellett előznöm, soha nem mentem a belső sávba, nem kellett azon izgulni, hogy útban vagyok valakinek. Mondjuk a külsőben igen, de aki siet, előzzön meg!

Szerencsésen összejön a kövesdi körforgalom, sikeresen átjutunk lendületből, vagy majdnem megállásig lelassítva negyedikkel minden kritikus ponton. Miskolcon is összejönnek a lámpák egy kivétellel. Aztán elérjük a tapolcai útkereszteződést, ahol gyakran sötétek a lámpák. Most is. Stop tábla! Éppen nem jön semmi. Szerencsések vagyunk ezzel a szombat délutáni enyhe forgalommal.

Izgalmas út volt. Leraktuk a kocsit a telepen. Majd hétfőn elvontatjuk a szerelőhöz. Ennyi izgalom épp elég volt, nem indulok neki még Miskolcnak is.

Barátom

 

– Jövök holnap is – köszöntem el az őr úrtól, akit magunk közt csak bakternak nevezünk. Előtte nem mondjuk, mert valamiért bántónak érzem ezt a megnevezést.

  • Gyere barátom!

    Nem vagyunk barátok, hiszen egymás nevét se tudjuk. (Ő a bakter, én meg a köves.) Mégis jól esik, a megszólítás. Negyven évvel ezelőtt akinek nem tudtuk a nevét, úgy szólítottuk, hogy „öreg”. Mások úgy mondták, hogy „haver” de az olyan paraszt. Ma inkább a „tesó”, vagy „tesvérem” dívik, de az meg olyan…olyan kisebbségi. A kisebbségi barátom fiától hallottam, aki éppen az aktuális őr urat szólította úgy, hogy „szép báttya”. Török sorozatból hallom, hogy „bátyám” Ez is tetszik, de mi már a feleségemmel is úgy mondjuk egymásnak, hogy „öcsém”. Egyik rokonom lányaitól hallottam hajdanán, hogy „öcsém apuci”

Na, szóval a bakter úgy mondja, hogy „barátom”. Két őrrel találkoztam a két hét után is csak lehetséges munkahelyen (hisz még most is a mintáknál tartunk) A másikról nincs mit mondani. Középkorú, autószerelő haverja van, aki nem ér rá. Ennyi. A szóban forgó őr közel jár a hatvanhoz, pödrött bajszú parasztember. Szombaton nincs nagy sürgölődés az építkezésen, még a kocsit is bent hagyhattam az udvaron, hiszen csak a gipszkartonosok, a liftesek….meg én, az hat fő. Se fehérkőműves, se burkoló, akiktől elleshetnék valamit. Az öreg is unatkozik, bár aki őrnek áll, hozzászokhat az unatkozáshoz. Egy kőfaragó kolléga mesélte, hogy ő két hónapig bírta az őrködés magányát. Ez az őr, amikor hallotta a porszívóm hangját, bejött megnézni, mit csinálok. Jöhetett volna kicsit később, amikor a várakozás munkafázishoz érek, de ha már odajött, leállítom a gépet. Ő pedig beszélgetni akart. Nem küldhettem el, hogy jöjjön később, hátha elmúlik akkorra a hangulata.
Megkérdeztem, van-e okos telefonja, mert a főnököm látni akarja, mit alkottam. Vittem ugyan magammal olyan telefont, amivel tudok fényképezni, de se szöveget, se képet nem tudok róla küldeni. Főleg, hogy még kártya sincs benne. Amit használok, az kizárólag telefonálásra jó, meg az időt megnézni. Ettől okosabb nem is kell, hiszen többnyire nyakig vagyok a porban. Hogy össze tudnám már karcolni a simogatós telefont. Képküldés tehát marad a szokásos módon, este e-mailban. Örüljön, hogy így is láthatja! Lényeg, hogy az őrnek nincs okostelója, de majd talán bejön az egyik építésvezető, aki meg tudja oldani ezt az országos problémát.
Aztán még mond valamit az építésvezetőről, meg valami olyasmit, hogy „ledőltem”. Látom is a tarkóján furcsán gyűrődött fehér haját. Figyelni kezdtem arra amit mond.

Fáradt, mert idő előtt megellett a kancája. Egy hónappal korábban. Nagyon gyenge a csikó. Aztán valami esküvőkről beszélt, ami egyre ritkább, nem sok jön össze belőle….
Összeraktam a dolgot. Hintóval viszi az ifjú párt az esküvőre. Én beszéltem neki az én munkámhoz szükséges….legalábbis ajánlott szerszámokról és annak áráról, erre válaszul említette, mennyiért vett egy négyes szerszámot. (erre már a főnököm azt mondta volna, hogy elbeszélünk egymás mellett)
– Négy lóval? – tettem fel egy félmondatos kérdést.

  • Hat. Hat ló, meg most ez a csikó

  • De a fogatba…

  • Van két almásderes, egy fekete, egy pej….

    Nem tudtam egész pontosan követni, rákérdezni pedig nem mertem, mert még azt hiszi, nem értek ezekhez a dolgokhoz. Pedig tényleg nem. Ő pedig sorolta, hogyan fogja be „keresztpárba” a lovakat, melyik a tülled, melyik az ostorhegyes…a fekete a vezér. Mesélte, mennyi munka van a szerszámok ápolásával, szóval nem nagyon éri meg befogni a hintóba, de ha megkérik, nem tud nemet mondani.

Amint mesél, nekem az motoszkál a fejemben, hogy „na, ezt megírom” Talán több dolgot megtudhattam volna tőle, ha nem azon jár az eszem, hogy sietni kellene a munkával, hiszen nagy eséllyel ez a nap már csak puszira megy.
A rokonszenvemet mindenesetre elnyerte ezzel a paraszti életvitellel. Mesélte, hogy volt hat fejős tehene, mert azt hitte, majd megél a tejből, de csalódnia kellett. Még bikát is vett, hogy ne kelljen az inszeminátorhoz menni, de az összetörte a tehenei egy részét. Leadta a bikát vágóba, amivel előbb az volt a gond, hogy sovány, majd amikor realizálódott a leadás, azért kapott kevesebbet érte, mert túl kövér. Adósságtörlesztés fejébe kandisznót is kölcsönkapott, ami bebúgta még az ártányokat is.

Sok volt hirtelen ennyi infó. Felét se tudtam feldolgozni. Ezek szerint jelentős gazdasága van odahaza a faluban. Ennyi jószággal sok a munka, sokba is kerül az állományt beszerezni, fenntartani. Mégis az jött le a meséléséből, hogy nem tud belőle megélni. El kellett szegődni négyórásba egy céghez, ahol – mint egykor a téeszben – még sofőrködnie is kellett olyan autón, amire nem érvényes a jogsija, de levizsgázni nem is próbált, hiszen az egészsége már neki sem egész. Személykocsit még vezethet. Vezet is, látom a munkába járó járgányát. Egyértelműen az övé, hiszen a belső tükrön lóg egy olyan bokréta, amit lovak szoktak elnyerni. Ezek szerint versenyeztet is. Na, az se olcsó mulatság.

Még amikor a szerszámokról beszéltünk, akkor említette a fiát, aki hegesztő egy olyan cégnél, ahol munkagépeket építenek. Vagyis, ő is átnyergelt az iparba. Említette a lányát, aki nem akarja tőle átvállalni a jószágot. Tehát marad a hagyományos falusi életforma az öregre addig, amíg bírja. Vagyis odahaza a gazdaság, és mellé valami biztosan fizető állás, még ha kevés is az a fizetés. Két éve hallottam a 350 ft-os órabért az őrködésért. Gondolom, azóta se emeltek túl sokat. Ezért tehát sok óra kell. Mint ahogy a jószágra is kellene! Bele se kívánok gondolni, hogyan bírja hatvan évesen. Emlékszem én arra az időre, amikor huszonévesen elkezdtem maszekolni.

Ha napközben a cégnél megpróbáltam rápihenni az esti munkára, még fáradtabb lettem délutánra.
Na, de meg van itt mindenkinek a maga keresztje…vagy ha nincs, majd én csinálok.

Közben elhúzták a delet, igyekeztem hazafelé, így nem szorgalmaztam a további beszélgetést.
– Végeztél barátom? – kérdezte, amikor pakoltam befelé a kocsiba – Várj, majd kiengedlek.

 

Nyertünk

Elnyertük a munkát. Háromszor voltam mintát készíteni, míg elfogadták a másodikat. Felvonultunk a brigáddal. Én se vagyok valójában köves, a többiek meg főleg nem, de elvállalunk mi mindent. Még festést is, pedig azt nagyon utálom. Legalább annyira, mint Feri bácsi a műhelytakarítást (vagy bármiféle takarítást) 100 éves lépcsőt kell felújítani. Ennyi idő alatt megkopott kissé. Rögtön akadt az építkezésen olyan „kolléga” aki jobban tudta volna, jobban fel is van szerelve. Géppel tudta volna végezni azt a munkát, amit mi hagyományosan, kézi szerszámokkal. Valamiért a főnöke nem akarta elvállalni. Már soha nem derül ki ennek az oka.

Én ismerem a várost, de munkatársaimat útba kell igazítani, merre induljanak kaját venni. Nekem nem kell, hiszen bevált gyakorlat, hogy feltöltött tarisznyával indulok el otthonról. Nincs mit tennem, várnom kell, amíg a többiek visszaérnek. Álldogálok a hallban a lépcső alján, őrzöm a szerszámos vasládánkat. Jönnek a dolgozók, köszönünk, aztán megy mindenki a dolgára. Nem ismerjük egymást, nem állunk meg beszélgetni. Még az őrrel se, aki barátomnak szólít. Most el van foglalva. A bejáratnál egy széken a jelenléti ív, oda be kell iratkozni. A mintamunkák készítésekor nem kellett, de most kell. Találkoztam már ilyen nyilvántartással, még ilyenebbel is. Budán még le is fényképezték a kocsi csomagtartóját, és belépőkártyát kellett használni. Ehhez képest nem túl megterhelő ez a napi beikszelés. Csak első alkalommal kell a nevünket beírni. Jön egy indián fiatalember, akit a fehér ruhás festő odairányít a székhez. Aztán azon röhög, hogy nem is fér rá a lapra a neve. Ő se tudja pontosan hogyan hívják a munkatársát. Winettounak nevezi. Valójában José Carlos….kezdetű a neve, de ennél tovább nem tudja megjegyezni. Nem kérdeztem ugyan, de mesél nekem róla. Guatemala-ból jött, nem nagyon tud magyarul. Ez később se derül ki számomra, hogy így van-e. Annyit szól, amikor elmegy köztünk a lépcsőn, hogy „jó reggelt, sziasztok, jó étvágyat, bocsánat…” Ha esetleg nem tudnám milyen messze van Guatemala, a fehér ruhás kéretlenül is megmondja, hogy tizennyolcezer kilométer.

Megjönnek a társaim, panaszkodnak, hogy itt milyen drága minden. Holnap otthon vásárolnak be, a szokott boltban. Inkább kicsit később indulunk, mint ahogy a főnök szeretné. (másnap aztán olyan jól sikerül a később indulás, hogy rá is kell miatta húzni egy órát) Letáborozunk a majd’ 3 méter széles kőlépcsőre úgy, hogy akadályozzuk a forgalmat. Pedig elég nagy a jövés-menés. Egyelőre inkább a jövés. Főleg festők jönnek. Van aki fehér ruhában, mások pedig civilben. Lányok is. Egy fehér ruhás sapkában, egy másiknak a bonyolult hajfonata tűnik fel, a harmadiknak a rendkívül szép alakja a lógó nadrág ellenére is. Na, meg a tetkó a derekán. A gyönyörködés csak pillanatokig tart. Nem ezért jöttünk, hanem dolgozni.

Nem vagyok ugyan már csoportvezető, de mégis én próbálom kézben tartani a brigád munkáját. Nekem van helyismeretem, a követ is én ismerem legjobban. Tudom, hol mi a feladat. Egyik kollégám többször is eltéved a házban. Nem csúfolom ki érte, hiszen tényleg hatalmas és bonyolult objektum. Az előtérben lévő hatalmas, megfakult fekete márványtábla tanúsága szerint 2 év alatt építették fel I. Ferenc József ő császári felsége dicsőséges uralkodásának idején. Meg is döbbenek amikor ilyeneket olvasok. Nem csak a beépített sok millió tégla, de a rengeteg díszítés elkészítése is belefért 2 évbe. Egy olyan házba, amit még megrajzolni is hihetetlenül bonyolult feladat. Tudtak valamit a régi építőmesterek. Néhány éve templomon dolgoztunk. Azt is 3 év alatt készítették el.

Az eltévedős kollégának meg akartam mutatni a díszterem mennyezetét, de be van állványozva. Azon dolgoznak a festők. Na, de a lépcsőház díszein is van elég bámulni való. Ahhoz nem is kell sehová menni, hiszen ott a munkaterületünk. Csiszolunk, stokkolunk. Szokásunkhoz híven iszonyatos nagy port produkálunk. A legfelső szint folyosójára ömlik a por. Nem várom meg, hogy szóvá tegyék, kerítek fóliát, s lezárom vele az átjárót. A festők nagyon szívesen adnak kölcsön létrát. A fonott hajú lány mosolyogva köszöni meg többször is. Mestere a mennyezetet díszíti egy guruló állványról, ő pedig az ablak kinyitásával próbálta minimalizálni a szállópor koncentrátumot. Aztán előkerül a gravírozott derekú lány is, felmászik egy másik állványra. Díszítő festők. Na, ha valami szépet akarok látni, ide kell feljönnöm. Nem is a mennyezet díszeire gondolok, hanem annak készítőire. A fonott hajút kedvesként emlegetem majd a későbbiekben. Vele lehet még beszélgetni is. A másiknak épp elég, hogy szép. Délben átöltözik női ruhába, s elvonul, majd az ebédidő leteltével vissza. Nem csak a dereka, hanem a combja, és a háta is gravírozott. Kár egy ilyen szép testet elcsúfítani. A Feri bácsi rám is szól, hogy „minek lesed te őket?” Minek? Mert örömöm lelem benne. Akkora köztünk a korkülönbség, hogy nem is a gyerekeim, inkább az unokáim lehetnének. Na és! Attól, hogy megöregedtem, még megmaradt a szépérzékem. A szépség pedig arra való, hogy megcsodáljuk.

Néhány nap után Feri bácsi másik munkára lett vezényelve. Megérdemli, ha nem tudja értékelni a szépséget. Az „özvegyasszonyok völgyébe” se jöhet így velünk délutánonként. Minek is, ha nem iszik? Elmesélései alapján úgy gondolom, megitta a részét korábban. Csak amikor már nem fért a mája, megijedt, hogy elpatkol. Azóta az 1%-os sört se hajlandó meginni. Vitt ugyan 2 kulacs Medinát, de nem saját részére. Majd elfogy a családban. A völgylátogatásnak aztán én lettem a kárvallottja, hiszen aki bort vesz, nem teszi ki otthon a vitrinbe, hanem megissza. (a fenti példa a kivétel) Így tehát rajtam kívül nem volt hadra fogható sofőr az állományban. Egyébként is kevésbé szeretek már vezetni mint korábban, de nyugdíjasként a napi kemény munka mellé nem kívánok még 140 kilométert sofőrködni. Erre mondaná a főnököm, hogy „nem kívánságműsor”. Ráadásul kis kitérőt is kellett tenni, mert néhány napra bevontunk a munkába egy még nálam is öregebb kollégát. Azt mondják rám, hogy sokat beszélek. Na, ez a szaki bőven túl tesz rajtam. Estére belefáradt a fülem. Volt is mit mesélnie, hiszen most jött haza Görögországból. Sokadik alkalommal töltötte már ott a nyaralását. Szóvá is tettem, hogy annyi szép hely van a világon, miért megy mindig oda? Megdumálja, hogy nem ugyanoda. Pedig de. Az már mindegy, hogy Asprovalta, Parália, Nea Vrasna, Nea Pori…vagy akármelyik tengerparti üdülő. Ráadásul busszal. Olyannal, ami összeszedi az ország különböző pontjáról….vagyis gyűjtőjárattal. A helyében inkább saját kocsival mennék. (A magam helyében meg sehogy) Lakóautó lenne az igazi, mert 64 évesen már javasolt egy pihenőt közbeiktatni valahol.
Na, ez a szaki már megszólította Mónikát. „Kérdezhetek valamit? Egyébként jó a tetkód. Saját tervezés?” Igen volt a válasz. Én még hozzátettem, hogy ráadásul saját kivitelezés. Reméltem, hogy legalább kacag egyet a hülyeségemen, de nem volt vevő a humoromra. Na, én nem is szólok hozzá. Minek? Az egész építkezés körberajongja. Meg egyébként is. Ha beszélünk, akkor már nem idegen, s én nem bámulom tovább. Pedig szeretem bámulni.

A díszteremből lejöttek a festők a lépcsőházba. Ők sem értették a humoromat. Kérdőre vontam őket, hogy hogyan söpörjük mi a falról a port, ha ők lekaparják? Nem reagáltak, csak kapargatták a falat, hogy feltárják az eredeti márványozást. A legtöbbet beszélőnek még a kopasz feje is ki volt gravírozva. Ráadásul úgy szólít, hogy „fater”. Olasz dalokat kornyikál, a José Carlossal olaszul kommunikál….mintha járt volna ő is Itáliában, de nem mélyedtünk bele a témába.

Mi időközben levonultunk a munkaterületről, de csak időlegesen. Na, ha találkozok még ezzel a dekorált fejűvel, szóvá teszem a „fatert”. Mondja úgy, hogy Gyula bá!

Ja, erről eszembe jutott: Dolgoztam egykori képviselő (ő úgy mondta: kétviselő) társamnak a házánál. Úgy szólított, hogy „főnök”. Mondom neki, nem vagyok a főnököd, ne szólíts így! Mond azt, hogy Gyulabá! Pár perc múlva megjött a szomszédja, és mondja nekem: Mi újság főnök? Erre emez fülig érő vigyorral: Na, ugye, hogy nem Gyulaba? (az ékezet nem véletlenül maradt le)

 

Termosztát

Meleg van lovak – szokta volt mondani apu. Ugyanis ő beszélt a lovainak. Nem csak, hogy cojde, meg tüled. Ha a Csillag nem boldogult a feladattal, mindig úgy szidalmazta, hogy „mocskos cigány ló” Noha nem is a ló volt cigány, hanem az előző gazdája. Nem mondhatjuk azt sem, hogy „cigánykodott”, csak a kicsi termetéhez kellett volna méretezni az elvárásokat. Alig volt nagyobb a hucul lovaknál, nem bírhatott annyit, mint egy muraközi. Na, de nem is a ló most a lényeg, hanem a meleg. Szabadban dolgozván a tűző napon izzadok is, mint a kutya….illetve ez nem jó hasonlat. Rá is szóltam a kollégára amikor ilyen kijelentést tett, ugyanis a kutya nem izzad. Azért lógatja a nyelvét, mert csak ott tud hőt leadni. Állítólag az ősember azért csupaszodott le, azért vesztette el majd’ az egész szőrzetét, hogy izzadni tudjon, s így a jobb hőleadás miatt kitartóbban tudott futni. Nem tudom mennyire helytálló ez az okoskodás, ugyanis a ló is izzad…Na, ez a helyes hasonlat: izzad, mint a ló.

Fiatal kollégám váltogatja a sapkáit, én is adtam neki egyet, mégis fedetlen fővel dolgozott a minap. Meg is lett az eredménye, mert délutánra szemlátomást rosszul érezte magát. Gyakran öntötte magára a vizet, mosta, hűtötte kopasz fejét. Gondoltam, másnapra jobban lesz. Nem is gondolhattam semmi rosszra, hisz másnap reggel, ő ült a volánnál, amikor a buszmegállónál engem felvettek. 57 km után volt az első megálló, s akkor láttam meg, hogy semmivel nem néz ki jobban, mint előző nap. Onnét le is váltottuk, másik kolléga ült be sofőrnek. Aztán a munkahelyen nem nagyon szorgoskodott, inkább elvonult egy félreeső szobába, és lefeküdt. Nem nagyon méltatlankodtam miatta, hiszen ha rosszul van, legjobb lefeküdni. Velem is, meg a másikkal is előfordulhat. Második sofőrünkkel elő is fordult nem egyszer, bár az nem a hőség, hanem az előző napi alkohol miatt volt. Nem is felejtem el neki, különösen a tapolcai esetet, amikor délután kettőkor kezdett el dolgozgatni. Aznap este 7-ig írta a főnök az órát. Hatkor már Kobra kolléga is úgy nézett ki, mint aki tökrészeg. Pedig nem ivott, hiszen a telepről kocsival kellett hazamennie. Gondolom, én is úgy nézhettem ki a fáradtságtól, csak éppen magamat nem láttam. Gergő kollégát persze nem feszélyezte, hogy helyette is mi dolgoztunk, egyetlen szó nélkül felvette a fizetését, még csak egy bocsánatkérés se jutott eszébe. Egyébként meg van róla győződve, hogy még részegen is jobb szakember bármelyikünktől. Noha, szín józanul is nagyon gyengén muzsikál.

Itt most nem jelentett nagy gondot, hogy egy ember kiesett a termelésből, hisz nem volt nagy a feladat. Csupán az bosszantott, hogy azt se tudtuk, hová feküdt le. Gergő kutatta fel, pedig akkora a ház, hogy többször is eltévedt már benne. Délutánra már Gergőnek se volt kedve vezetni, így rám maradt a feladat, hogy hazavigyem a brigádot. Mondtam is, hogy ha ennyire kelletlenül megy a vezetés, be kell hívni a korábban volt nyugdíjas sofőrt, aki mellett már féltünk a forgalomban. Pedig valaha jó sofőr volt, csak azok az idők elmúltak, megöregedett, romlanak a reflexek, sokszor elnézi a manővert, a rosszul beállított jobb tükör miatt gázolt keresztül (előre menetben) mindkét kerékkel a malteros ládán egy nagy, üres iskolaudvarban. Lényeg, hogy ha kelletlenül is, de nekem kellett vezetni. A beteg kolléga befeküdt a hátsó ülésre, bízva abban, hogy majdcsak jobban lesz. Megérkezvén ismét a fejét mosogatta. Innét már kénytelen volt vezetni, hiszen kocsival jár munkába, azzal kell haza is mennie. Javasoltam ugyan, hogy menjen busszal, a kocsiért pedig majd eljön holnap. Na, de hallgat bárki is az öregre? Gergővel beszéltek valamit a termosztátról, de nem figyeltem, nem értettem az okát.

Volt még egy kis elpakolni való, lévén ez a szabadság előtti utolsó munkanap. A főnök adott a fiatalnak ötszáz forintot csak azért, hogy engem hazavigyen. Csak úgy mellesleg megjegyzem, 33 fokot mutattak az utcai hőmérők. Beültem a Mercedes Vito-ba. Nyakamba akasztott két táskával elég szűkös a hely. Ajtókárpit szétszakadva, kapaszkodó hiányzik, a kinyitáshoz cipőfűző van rendszeresítve, az ablakot nem lehet lehúzni, klíma nincs. A sofőrnek nagy eséllyel napszúrása van, mindenesetre nagyon szarul fest. Többször megfordul a fejemben, hogy a buszállomásig vitetem magam, de aztán mégse szóltam. Eszméletlen a hőség. Az ajtó peremére fektetett karomról folyik az izzadtság. A fejem mintha burában lenne, pedig egyébként jól vagyok. Nagy a forgalom, de még menet közben telefonálni is kell a sofőrnek. Aggasztó egy helyzet. Azt gondoltam, siet haza, aztán lefekszik. Nem így tervezte. Gergőnek bevállalta, hogy kinyomtattatja a hónapokkal ezelőtt megvett különösen drága, Angliába (csak oda) szóló repülőjegyeit. Azt hiszem, saját részre is akar valamit, hisz éppen a nyomtatás miatt panaszkodott Eger városára, hogy mennyire el vannak maradva. Ugyanis pendrive-ról tudnak csak nyomtatni, telefonról nem….hacsak nem visz adatkábelt. Azt meg persze nem vitt. Ezután még el kell mennie anyagot vásárolni az épülő házához, csak ezután gondolhat pihenésre.
De ez már legyen az ő gondja, én csak törölgetem arcomról a lecsorgó izzadtságot, s várom, hogy hazaérjek. Ő közben mondja, hogy elromlott a termosztátja, nem tud izzadni. Aha! Most már értem miről beszéltek. Mondom is, hogy neki nem sok izzadásgátló dezodort tudnának eladni. Persze ez nem is olyan vicces helyzet. Ha nem tud hőt leadni, felforr az agya. Ezért mossa állandóan a fejét. A víz lecsorog a nadrágjára, én meg cukkolom, hogy „bepisiltél?”

Megérkeztünk. Meghúzom a madzagot kitárul az ajtó, nagyot szippantok a hűsítő 33 fokból. Ömlik rólam a víz. A hátam majdnem fázik. A nadrágomon is átütött az izzadtság. Fenn a lakásban már majdnem hideget fúj a ventilátor, pedig látom a feleségem arcán, hogy szenved a melegtől. Na, de a hőérzet viszonyítás kérdése. Érdekes módon,nem vagyok szomjas. Vagy inkább már víziszonyom van? Inkább éhes vagyok. Egy kis hideg gyümölcsleves jól esne. Helyette marad a langyos zöldségleves. Ez is jólesik. Közben helyreáll a hőháztartásom.

Na, elkezdődött a szabadság. Ha nem akarok, nem kell kimennem a napra. Itt most, benn a szobában kellemes 26 fok van. Talán még kint sincs több. Buszra ülök, és megyek vízért, bükki forrásból. Igaz, a csapon is az jön, de csövek hosszú kilométerén át, vegyileg kezelve. Nekem jó lesz, ahogy a földből előbukkan. Egy nyugdíjas kolléga Lillafüredre jár vízért, de egyszer meggondolta magát, és a sokkal közelebb lévő perecesi forrást vette irányba. Azt mondja, hatalmas sort kellett kivárnia. Én tudok egy olyan forrást, ahol nincs senki. Hogy hol? Nem mondom meg.

Titkosítás

A néni nem éppen mai csirke, hiszen a lánya is közelít a 70-hez. Amikor leparkoltam, már jött is nyitni a kaput, pedig úgy tudtam, nehezen mozog. Rosszul is hall, így erősen kellett figyelni az ablakon, hogy észrevegye az érkezésemet. Be voltam jelentve. Mondta, hogy az ember vett észre. Valószínűleg a férjére utalt. Mint később elmesélte, rengeteg csapás érte az életben, de azért keveseknek jut az a szerencse, hogy 90 évesen se özvegy.
- Jöttem kijavítani a hibákat, amiket hagytunk.
- Rám bízta Erzsi, hogy mutogassam meg. Nem sok van.
- Azt mondta a főnököm, hogy 18.
- Nincs az annyi. Az az ember nagyon nézegette.
Ha így nevezi, hogy:”az az ember”, aligha lopta be magát a mama szívébe. Nem egyedi eset ez, volt már máskor is, hogy a megrendelővel mi munkások baráti viszonyba kerültünk, de főnökkel ugyancsak távolságtartó volt. Sőt! Ki is mutatta ellenszenvét, pedig a főnök további munkákat remélt tőle. A felesége mondta is állítólag, hogy inkább velem tárgyaljon. Ez persze nem járható út, hiszen én csak alkalmi munkavállaló vagyok a cégnél. A kolléga ugyan tréfálkozik vele, hogy társak vagyunk, de ez csupán azért van, mert esetenként a cég érdekét is szem előtt tartom. Nem mindig. Volt, hogy hibás felmérés miatt újra kellett gyártani néhány műkőelemet. A főnök megpróbálta a burkolóra verni a balhét, de én nem voltam ebben partner. Mondtam, hogy nem visz rá a lélek. „Na, ha téged nem visz rá a lélek, akkor felezzük a félmillió veszteséget” A kolléga viccelődött is, hogy a negyedmilliómra kérjek előleget.

Az éppen aktuális javítások miatt hatalmasat kiabáltunk tegnap, már munkaidő után telefonon keresztül. Csodálkoztam is, hogy nem szaladt be a feleségem a konyhából. Aztán kiderült, hogy akkor éppen nem volt itthon, csak én a gép mellől nem vettem észre, hogy elment.
Főnököm ki volt akadva, hogy a megemelt bérünk ellenére nem végzünk minőségi munkát. Ilyenkor én azzal vágok vissza, hogy munkánk legjavát adjuk. Ennyire vagyunk képesek. Ekkor jön azzal, hogy ez csak az utóbbi időben...Nem, mindig így volt - mondok ellent.
Azzal is érvelhettem volna, hogy a javítások előkészítésekor éppen ő szólt, hogy fogjuk vissza magunkat. Csak be kell kenni! Később újra felhívott, hogy nem haragszom tán, amiért megemelte a hangját? Nem hát. Én is megemeltem.

Éppen dél volt. Szemerkélni kezdett az eső, vizes lett a javítandó felület. Beültem a kocsiba, megebédeltem annak ellenére, hogy nem voltam éhes. Ráadásul le volt beszélve, hogy ha itt végzek, hazamehetek, ahol vár az ebéd. Aztán mégis megkönyörültek az égiek, és egy fél marék fugázóanyaggal elhárítottam az összes hibát. Nem telt bele fél óra sem.

A mama kicsoszogott, leült a műanyag székre, beszélgetést kezdeményezett. Ha úgy tartja kedvem, én is sokat beszélek, de ha folyton visszakérdeznek, az kedvem szegi. Így főleg hallgattam. Indító téma a korából adódóan természetesen a betegség. Most így utólag belegondolva, nem is került szóba, hogy milyen állapotok uralkodnak a kórházakban. Talán jók a tapasztalatai. Ilyen is elképzelhető. Arra emlékszem, hogy sokáig vizsgálgatták, de nem tudták mi a baja, aztán az egyik ismerőse által ajánlott orvos már a lakása kapujában megmondta vizsgálat nélkül. Harminckét éves korában kipakolták alulról. Soha nem hallottam még így megfogalmazva, de egyértelmű, miről van szó. Tiszaparti gyerek volt, a nagyapja gazdálkodott, két fogadott gyereket is felnevelt, kitaníttatott. Amikor ez a rendszer bejött, elvitték a teheneit, lovait.

Mindezt éppen ezért írom le. Ez a rendszer már nem az a rendszer. Amikor elvitték a jószágot, az immár nagyjából 70 éve történt.
Mondta Erzsi, hogy ne beszéljek róla senkinek, nehogy baj legyen belőle, de magának már csak kicsúszott a számon.
Most ismét tetten érhettem, hogy „ez a rendszer” mekkora károkat okozott az emberek lelkében. Talán éppen azért maradtak meg a sérelmek ilyen sok időn át, amiért nem merték kibeszélni. Említette a mama a Hortobágyot, Kistarcsát, ahová internálták....azt már nem tudom kicsodáját neki. Sok régi paraszti dolgot felemlegetett, amiket én is ismertem, noha én nem is igazán voltam paraszt, csak falusi. Elejét véve, hogy körbemagyarázzon dolgokat, megemlítettem, hogy én Bogácsi vagyok.
- Bogácsi? Udvarolt onnét nekem egy legény.
Kíváncsivá tett. Nem lehetetlen, hogy ismertem az illetőt, vagy legalább megtudom, kiféle.
- Favillákat, meg gereblyét árult – folytatta, anélkül, hogy közbe kellett volna kérdeznem.
- Bogácsi? - csodálkoztam rá – nem inkább Cserépfalu? Ott foglalkoztak inkább faszerszámokkal.
- Cserépfalu? - tűnődött el – Lehet.
Szóba hozta a kazalrakást, megpróbálta érzékeltetni, hogy a család férfiai mekkora kazlakat raktak.
Mondtam, hogy én ugyan nem dolgoztam benne, de ismerem ezt a munkát, hiszen voltam kazlazásnál vízhordó.
- Erzsi is volt vízhordó a Tiszánál, amikor hordták a követ a gátra – kapta el a témát – Gimnazista volt már akkor, és a szabadság alatt mondtam neki, hogy elmehetne. Elment. Örült nagyon a fizetésnek, amit kapott érte.
Lelki szemeimmel láttam, amint uszállyal hordják a követ. Gondolatban megpróbáltam kitalálni, hol hajózhatták be az árut. Valószínűleg a Bodrogon. Bogácsról is sok követ elhordtak a Tiszához, de teherautóval azért szaporátlanabb. Erre nem tértem ki, nem akartam kiabálva beszélni, inkább hallgattam.

Még egy érdekes eset megmaradt bennem. Elmesélte, kit hová irányítottak a családból, kit minek taníttattak. Őt apácának adták. Egyszer úgy esett, hogy odahaza volt, amikor a testvére hazalátogatott a katonaságtól és vitt magával egy bajtársát. Néhány nap után, amikor elbúcsúztak, az idegen férfi is megcsókolta. Ezért a nagyanyja úgy döntött, nem mehet vissza. Egy percig se bánkódott miatta.
Na, nem is mesélek többet, mert még valaki beazonosítja, s még valami baj lesz abból amiket elmondott.
Búcsúzáskor ismét a lelkemre kötötte, hogy ne beszéljek már senkinek arról amiket mondott.
- Nyugodjon meg, azt se tudom, hogy maga kicsoda. Ha akarnám, se tudnám elárulni.

Mindez persze csak kitalált történet ;) de tény, hogy a sokak által nosztalgiával emlegetett népi demokráciában nem volt ajánlott kiemelkedni az embermasszából. Sokan cáfolják ezt, hiszen nekik se lett semmi bajuk attól, hogy bátran bírálták az elvtársakat. Az igaz, hogy akinek semmije nem volt, attól nem is vettek el semmit. A biztonságérzet ára az üvegplafon volt. A többel jobb embereknek tökéletesen megfelelt, de arra már én is emlékszem, hogy egy embernek 1 háza, egy autója, 1 üdülője lehetett, termelőeszközről pedig szó se lehetett. Ha valaki többet akart, maradt a disszidálás mint lehetőség.

Majdnem potyautas

Olvadt üvegpohár

 

Hatvan, vasútállomás. Akkor szoktam itt időzni, amikor kedvezményes jeggyel utazom. 1977-ben, meg tegnap. A korábbi időpontban katona voltam, és az utolsó buszomhoz nem volt jó csatlakozás. Vagy Mezőkövesden vártam a megfelelő vonatra, vagy Hatvanban. Most megint kaptam kedvezményes lehetősséget, gondoltam kapok rajta. Nem csinálok belőle rendszert, nem szerettem meg a közösségi közlekedést. Tiszta, csendes, kényelmes. Nyílt pályaszakaszokon szinte hangtalanul suhan, hely van bőven....de már az elindulás rosszul kezdődött. Nyilván minden kellemetlenség a rutintalanságomra, nem kellő körültekintésemre vezethető vissza. A Neten megnéztem mindent, vagyis felkészültem. A helyi járatnál 2 megálló, és két járat között válogathattam (volna) Elindultam szokás szerit 3 perccel a busz indulása előtt, vagyis 6 óra 31 perckor. Nézem a kijelzőt, csak kb egy óra múlva jön a busz. Megyek a másik megállóba, ott csupán 25 perc. Kezdek számolgatni a vonat 7:34-kor indul, a busz menetideje 27 perc. Elég karcsú. Hideg nem volt szerencsére, csak fújt a szél. Szélárnyékban elviselhető volt a várakozás.

A vonatjegy megváltásával több idő elment mint gondoltam, pedig hamar sorra kerültem. Miskolcról Kőbánya-felső oda vissza, Hatvanig gyorsvonat pótjeggyel 980 Ft. Ez így elég baráti. Belefért volna a költségvetésbe a Keletiig, s onnét vissza Kőbányára, de nem így tettem. A MÁV első megmozdulásával (ez nem a megfelelő szó) első meg nem mozdulásával begyűjtött nálam egy rossz pontot. Pontban 8-kor indultunk. Vagyis 26 perc késéssel. Eddig majdnem egy órát álldogáltam/üldögéltem. Na, de lényeg, hogy elindultunk. Szép az idő, nézegetem a tájat. Kedvenc szórakozásom, hogy beazonosítsam amit látok. Emőd, Csicse térségéből nézve a bánkúti radarállomás kupolája magasodik a Bükk fölé. A látható településeket mind tudom, hiszen dél-borsodi gyerek vagyok. Szégyelleném, ha nem így lenne. Bedugom az agyas rádiót, azt hallgatom egy darabig, de nem tökéletes a vétel. Egy idő után csak a Petőfi szól, az is recseg, sistereg. Saját műsort kellett volna hoznom, de már mindegy. Csendben elüldögélek. Tényleg csendben, hiszen csak a váltóknál csattognak az acélkerekek. Nézem a kalauzt, ahogy integet az automata ajtónak, segít egy utasnak, aki nem tudja működtetni. Én is erőszakosan jöttem be a kocsiba, még be is akartam csukni magam után. Leszállásnál is megviccelt a hülye-biztos automatika. Csak akkor volt nyitható az ajtó, amikor a vonat megállt. Megérkeztünk Hatvanba, kissé megkésve. A csatlakozásom talán már Rákosrendezőn is túl járt. Sebaj, óránként megy a személyvonat. Mi mást is tehetek, megvárom a következőt. Ki van számolva az időm. Kb fél 11-kor érkezem a címre, fogom a megjavított notebookot, szűk órát beszélgetünk, kávézgatunk, talán még ráfér az arcomra egy szelet vajas kenyeret is kérni, hiszen reggeli nélkül indultam. A „Stadler Piroska” már korábban elnyerte a tetszésemet. Hely itt is volt bőven, oda ültem, ahová akartam. Fenn a mennyezeten mutatja a kijelző mennyi az idő, merre tartunk, mi a következő állomás. Aztán persze egy eszméletlenül kellemesen szóló női hang be is mondja. Rég túl vagyunk a fél 11-en, már az egészen is. 11:18. Egy fiatalembertől kérek segítséget, hogy hol jutok le az aluljáróba, de ő se tudja. Lefutunk az ellentétes oldal rézsűjén, őt ott várja a parkolóban a cimborája, én pedig bejutok a vasút alá, s látom a nénit, aki mellettem utazott. Ő már ismerte a járást. Jól ki kell lépnem, mert mindjárt jön a vonatom, amivel megyek vissza. Eszembe jut egy gyermekkoromban többször is látott szovjet háborús film, a „Ballada a katonáról” Szabadságot kapott a srác, s az utazás viszontagságai miatt csupán annyi ideje maradt hogy a mezőről hazarohanó anyját megölelje, s már mennie is kellett, mert a sofőr türelmetlenül dudált, akivel indult vissza a frontra. Na, de akkor háború volt, most meg békeidő.

Tíz percem van, vagy négy órám – jelentettem be a barátnémnak és lányának, akik kutyával a karjukon üdvözöltek.
Leültem, próbáltam rövidre fogni a mesélésemet, közben megkaptam a táskát, amiért mentem.
Mennyi is az idő? Idefelé 6 perc volt a gyalogút, visszafelé már csak 5 percem van. Már az ajtóból kiáltottam vissza, hogy „Boldog Új Évet!”
Ahol nem láttak, futottam. Mielőtt az aluljáróhoz értem volna, már láttam jönni a vonatot. Megállóhelyen pedig nem szokott várakozni. Felszaladtam a lépcsőn, hátha arra közelebb. Rossz ötlet volt. Mire visszafordultam, elment a vonatom. Basszus!
Borult a tervem. Emlékeztem, hogy a kora délutáni lehetőség eljutni Miskolcra az, ha Szolnok felé indulok, majd Debrecen, és Szerencs érintésével érek haza akkorra, mintha a későbbivel mennék a rövidebb úton. A jegyem már megvolt, meg nem terveztem országos körutat. Következő személyvonat éppen egy óra múlva indul. Eddig jó, legalább elmegyek kaját venni a Spárba. Felhívtam a feleségemet azzal a gondolattal, nézze meg, mikor van vonatom Hatvanból 13:40 után. Aztán abban maradtunk, hogy „majd hazajutsz”
A főutcára visszaérve támadt egy ötletem, hogy a túloldali bodegánál veszek hurkát/kolbászt. Nem nagyon vágyom az utcán étkezni egy asztalnál rossz arcú idegenekkel. Azért mégis oda mentem. A kiírás szerint volt választék bőven, csak sorba kellett állni, leadni a rendelést, aztán várni amíg elkészül. Viszont se hurka, se kolbász. Na, de ha lenne is....Ugyan már! Öt méterre a rohanó forgalom porától, zajától? Maradt az eredeti elgondolás. Ivójoghurt, bagett, túrós rétes. Addig kitart, míg hazaérek. Aztán visszamentem a vasúti megállóba, a padon ülve napoztam a szélárnyékban, ettem egy kicsit, amíg vártam a vonatra.

Szimpatikus középkorú hölgy volt a kalauz. Ő is Miskolcról jött, amikor én. Nem láttam, csak most beszéltünk róla. Ahhoz persze nem kértem segítséget, hogyan jutok majd tovább, pedig ez is belefért volna a barátságos csevejbe. A vonat minden állomáson és megállóhelyen megállt. Nagyon sok helyen. Budapesten belül még rendben is voltak, de a Galga-térség valami borzalmasan lehangoló. Enyhén romos, elhagyatott, körbe gazos, összefirkált házikók. Utas alig, de annak a néhány embernek is haza kell jutnia valahogy, aki nem kocsival, vagy busszal jár. Valaha persze szebb napokat élt a vasút, de változik a világ. Talán nem is említettem, a vonatok tetszettek. Bizonyára nem ilyenek mindenhol, de ez egy fővonal.
Hatvan állomás! Hatvan állomás! ….a vonat tovább nem közlekedik. Na, akkor nézzük gyorsan a táblát! Miskolc, Miskolc, hm...Sátoraljaújhely. Aha! Ez az! Érkező....a francba! Mégse. Aztán nem sokkal később hallom (meg látom is) Eger állomásra közlekedő gyorsvonat. Ez nekem nem jó, hiszen mindegy, hogy itt várakozom, vagy Füzesabonyban. Valaha voltak munkásvonatok Miskolcról odáig, de amire én emlékszem, több mint 40 éve volt. Ráadásul a miskolci helyi járat is szombati menetrend szerint közlekedik. Nem hiszem, hogy lenne most ilyen vonat az én kedvemért. Meg kellett volna kérdezni, de nem tettem. Tanulmányoztam erősen a táblázatot, amely szerint egy óra múlva....

Már közeledett az idő, de a kijelzőn nem szerepelt, pedig már későbbi időpontok is fel voltak tüntetve. Megint áttanulmányoztam, de most a jelzéseket is értelmeztem. Vagyis a mai napon ne várjam! Egy sántító fiatalember szédelgett a csarnokban. Egyik térdét nem tudta hajlítani, erről eléggé feltűnő látvány volt, különösen azért, mert kettőnkön kívül alig volt más az állomáson. Ő Szolnok felé utazott volna, de nem tőlem kellett volna érdeklődnie. Mindenek előtt rácsodálkozott az időre, ugyanis neki sikerült alvással rövidíteni a várakozást. Talán ment is el közben vonata.
Ez az állomás is hasonlatos a Galga-menti megállókhoz, csak sokkal nagyobb. Már a vonatról is látni, hogy építészetileg egyszerűen ronda. Szocreál stílusban épült, de felújítás nyomait nem fedeztem fel rajta. A szerkezeti fal kisméretű tégla. Néhol látni is. Sok helyen hiányzik a vakolat. A belső tér kőburkolatú. Ez praktikus egy nagy forgalmú épületen. Viszont néhány évtizedenként rendbe kellene rakni, mert a padló megkopik, a lábazat itt-ott elreped, a porózus sóskúti kő megtelik porral. Egy gőzborotvás mosás is sokat segítene, de erre nem költenek. Az utasok csak lézengenek, néha jönnek néhányan, aztán a következő vonattal el is mennek, s maradunk mi ketten a nyújtott lábúval. Jövök, megyek, nézelődök. A mellékhelyiség egy utolsó falusi kocsmának is szégyenére lenne. Az ajtó itt is folyton nyitva marad, mint az összes fűtött váróteremé. Na, de kit érdekel ez, ha már kiment innét? Néha én is kimegyek, nézelődök, de a városból innét nem látni semmit. A cukorgyár maradékát tekinthetem meg az út túloldalán. Belátni a hatalmas, üres udvarra. Innét valami hiányzik. Aztán rájövök, hogy nem látom azt az óriás cukros dobozt, ami eddig uralta a látványt. Nem tudom mi volt az a tartály, de ezek szerint nincs már szükség rá. A gyár 2003-ban bezárt, még sokáig is gondolkodtak, mi legyen a rengeteg fémmel.

Visszasétálok a csarnokba, hiszen valamivel melegebb van benn. A félköríves átjáró pillérein emléktáblák, a két szélsőn koszorúk. Olvasom: az 1944 szeptember 20-i bombázás áldozatai emlékére.... Egyik tábla a vasutasoknak, másik a polgári áldozatokéi. Aha! Erről hallottam.
Repáská című elbeszélésemben meg is akartam írni, de aztán mégse éreztem magam ehhez eléggé motiváltnak. Kicsit utána olvastam, de nem maradtak meg bennem adatok. Azt tudom, hogy akiknek sikerült bejutni az óvóhelyre, mind meghaltak. Számítottak a támadásra, így a szerelvényeket kivitték a nyílt pályára, hogy csökkentsék a veszteséget. Azt persze nem értem, miért nem kergették szanaszét a népet, amikor egyértelműen az állomás volt a cél. Igaz, fél Újhatvan is elpusztult, de ha nincsenek az emberek összezárva, kevesebb lett volna az áldozat. Igaz, ez már csak utólagos okoskodás, hiszen logikus, hogy az óvóhely azért van, hogy megóvja a bent lévőket. Nem sok esélye volt egy telitalálatnak, de mégis ez történt.
Anyu mesélt erről, meg más nyári emlékéről is 1944-ből. Majd' 17 évesen summás volt Párkánynánán. Ez ma Szlovákia, közel Esztergomhoz. Onnét látták Budapest fényeit, amikor bombázták. A célmegvilágító „Sztalingyertyák” nappali fényt biztosítottak a bombázóknak. Azt persze nem tudom, miért pont ez a név ragadt ezekre az eszközökre, hiszen nem az oroszok bombáztak. Anyuék láttak vonuló bombázókat, amelyek elfedték az eget, megfigyelték, hogy kisebb kísérővadászok is repülnek velük, de a felségjelzésre nem terjedt ki a figyelmük. Ez, számomra megdöbbentő félreértést okozott. Az esemény után 70 évvel úgy tudta, hogy a németek bombáztak. Igaz, az ő köreiben nem volt szükség a tájékozottságra, a háborúval annyi volt a „kapcsolat”, hogy várták a végét. Nem nagyon foglalkoztak azzal, hogy kifélék a katonák. A fegyverestől mindtől féltek. A közvetlen emberi kapcsolatból annyit szűrtek le, hogy a németek távolságtartók, míg az oroszok szeretik a gyerekeket (na, meg az asszonyokat) A mi falunkat a románok szabadították fel, de előlük eldugtak akit csak tudtak. Korábban kapcsolatba kerültek oroszokkal, de ez sokáig számomra nem volt világos, hiszem ez akkor történt, mielőtt ide ért volna a front. Ők barátkoztak a lakossággal, de nem harcolók voltak, hanem még a németek hozták magukkal foglyokként, olyan munkaszolgálatos-félének.
A hatvani emléktábla sem említi, kifélék követték el a támadást. A 60. évfordulóra állított alkotás sem. Talán egy méter magas kovácsoltvas fa. Szerteágazó gyökerekkel, és csupasz ágakkal.
(Megérdemelné, hogy nagyobb méretben álljon kinn a szabadban, nem pedig a fal mellé állítva, mint egy hamutartó) A gyökerekre helyezett tábla szövegét nem jegyeztem meg, de azt hiszem ez utal az eseményre. Az ágak közé helyezett üvegdobozban lévő tábla szövege a lélekről szól, amely olyan mint az üveg. Törhető, alakítható, torzítható, de el nem pusztítható. A hasonlatosság igazolására ebbe az üvegdobozba helyeztek egy megolvadt, eltorzult üvegpoharat, melyet a romok alól ástak ki. A vitrin teteje repedt, de nem hiszem, hogy ez az alkotó műve...bár nem kizárható ez sem. Persze, ha látom a falakon a firkákat, megfordul a fejemben, hogy vandalizmus áldozata lett az alkotás. Mert vannak akik örömüket lelik a rongálásban. Pedig ma már a facebookra szokták felírni, hogy „Szeretlek Ica”, vagy „szerelmem kuss!!!”, vagy „jólnezelki k anyám” Minek kell a falakat összerondítani? Ráadásul a betűk gömbölyded formájából ítélve lány lehetett az (egyik) elkövető. Értelmetlen. Mint ahogy a fentebb említett tragédia is az volt. Nem származott belőle stratégiai előny, hiszen a vonatok járhattak más vonalon is, csak át kellett szervezni a közlekedést. Pedig erre „okos” emberek, felelős vezetők adták ki a parancsot, nem félművelt kölykök.

Aztán befutott a következő egri vonat is. Ismét felötlött, hogy elmehetnék Füzesabonyig, de mire eldöntöttem, meg még kiszaladtam a peronra, elindult. Na, még egy óra. Besötétedett. Negyed órával indulás előtt odaálltam a vonalra. Nem volt melegem, de nem tágítottam. Egy idős pár ült le hozzám a négyes ülésre. A bácsi mondta a kalauznak, hogy bizonyára látni rajtunk a korunkat. Amaz kedvesen meggyanúsította a hölgyet, hogy ő talán még nem jogosult az ingyenes utazásra. Én immár a nap folyamán sokadszor átnyújtottam az első nyugdíjas menetjegyemet. Aztán a buszon felmutattam a „NY” jelzésű bérletemet. Most már olcsón járhatok munkába. Még bírom magam, meg legalább nem unatkozom. A fiatalok elől nem veszem el a lehetőséget, hiszen hiába hirdet felvételt a főnök, nincs jelentkező.

 

Majdnem potyautas

 

„Ledolgoztunk egy életet, nekünk ez jár”- mondják egyes nyugdíjasok szinte bármire. Nem osztom ezt a véleményt. Az utazási kedvezményt is ajándékként élem meg. Nem is tartom igazságosnak, hiszen az aktív korúak fizetnek érte, akkor mi miért nem? Persze örülök neki, meg elfogadom, igyekszem is kihasználni a lehetőséget, ha már van. Ha nem élek vele, attól senkinek nem lesz jobb. Át nem ruházható, a vonat meg úgyis megy, ha rajta ülök, ha nem.

Nemrég írtam egy bejegyzést „Olvadt üvegpohár” címmel, az első kedvezményes utazásom alkalmából. Most túl vagyok a második utazásomon. Miskolc-Debrecen vice verza.
Személyvonat Nyíregyházán át. A pénztárnál be is szólt a mögöttem álló idős hölgy, hogy menjek a gyorssal, hiszen csak ...Ft a pótjegy, és van csatlakozás. Nem emlékszem hány forintot mondott, de nem az összeg nagysága miatt választottam személyvonatot, hanem azért, mert csak. Nem utaztam még ezen a vonalon, meg rá is értem, hiszen erre szántam az egész napomat. A hölgy Nyíregyházára ment, és jött is vissza délután. Nem kérdeztem, de hallottam, miközben félrehúzódva elraktam a jegyemet, meg az ezresből visszajáró 815 forintot.

Nem volt igazán barátságos az idő fél nyolckor. A nap erőlködött, de az erős szél miatt hidegnek éreztem a reggelt. Kicsit időztem a váróteremben, bámultam az építészeti megoldását a mennyezetnek. Aztán mégis inkább kimentem a peronra, átfurakodva az első vágánynál várakozó meglepően nagy tömegen. A vonatom már bent állt a hetediken. Nem az a combino-szerű piros, mint a Budapest környéki személyvonatok, hanem amivel 48 éve is utaztam. Legalábbis olyan. Oldalfolyosós kocsiba kapaszkodtam fel. A legelső fülkében ült az ablaknál egy idős pár. Nem kérdeztem van-e szabad hely, csak köszöntem, s leültem az ajtó mellé közvetlen. Halkan beszélgettek. Nem értettem miről, de nem is énrám tartozott. Vártam az indulásra. Mindkét oldalra nagyjából egyforma volt a kilátás, egyforma rossz. Hallottam, hogy mocskosak a vonatablakok, s valóban azok. Bizonyára takarítják, de nem elég hatékonyan. Úgy vélem, a mosástól rárakódott vízkő homályosítja a kilátást, meg az osztásról lefolyó rozsda. Vagy talán a 40-50 év homályosítja az üveget. Ezen keresztül aligha fogok fotózni. Sanyi barátom sincs itt, aki lehúzza, mint a kamion ablakát, amikor észlelte, hogy a fényképezőért nyúlok, vagy inkább már akkor, amikor rágondoltam. Nagyon ráérzett mindig a szándékomra. Most egyedül utazom. Feleségemnek még 4 év hiányzik a kedvezményhez, ő csak akkor utazik, ha feltétlen szükséges. Ha együtt megyünk, ott a 20 éves Suzi.

Elindult a vonat. Ebbe az irányba még soha nem hagytam el a Tiszait. Ja, míg el nem felejtem! A hangosbemondó angol nyelvű tájékoztatójában nagyon tetszett, ahogy beilleszti a neveket. „Tiszai rélvéjsztésön, Szerencs sztésön...Na, hol is tartottam? Ja, igen. Bámulok kifelé hol egyik, hol másik oldalra, beazonosítom a környéket, hiszen ha vonattal nem is, közúton jártam már erre. Átzakatolunk a Sajón, s máris megállunk, mert ugye ez minden állomáson és megállóhelyen... Átzakatolunk a Hernádon, mely ugyan nem árad még, de nagyon tele a medre. Magas ikerépítménynél állunk meg, ráfestve „az élet habos oldala” Ezeket látni lehet az Avasról is, majd megmutatom Ibolyának, merre ment a vonat. Következő megálló is ismerős még, hiszen itt van az a tüzép, ahonnét a fekete kőzúzalékot szoktuk venni. Leszáll a két öreg, magam maradok a fülkében. Előveszem a falatkákra vágott szalámit a táskából. Nem vagyok ugyan még éhes, de ez is egy program. Taktaharkányban újabb útitársak akadnak. Egy idős cigány asszony, férfiasan hátracsapott homlokkal, s a 8-10 év körüli unokája, akinek első dolga szétszedni az elé rakott szendvicset. Látom az uborkát, de aztán az illatát is érzem. Behúzom az ajtót, hogy felmelegedjenek, mert odakünn komiszul fúj a szél. Az asszony panaszkodik is egy sort az időre, mert már rengeteg tüzelője elfogyott a télen. Az ülés alól olyan forró levegő árad, hogy égeti a lábamat. Hagy melegedjenek!
Szerencs „sztésőn”-nél újra magam maradtam. Megcsodálhattam a cukorgyár eldózerolt udvarát, amely pont olyan, mint a hatvani. Még a "Mátracukor" felirat is stimmel. Nem tudom mit csinál ez a cég, de cukrot biztosan nem, hiszen nincs is répa az egész országban. Cukornád meg főleg. Átkelünk a Taktán, ami itt „ered”. Fentebb Szerencsi patak, és Mádi patak. Épp úgy nincs forrása, mint a Bodrognak, meg a Bán pataknak se. Na, errefelé már nem vagyok ismerős. A vasút elkanyarodik Tarcal felé, majd megkerüli a Kopasz hegyet, amit szorgalmasan fotózgatok. Ki is hűl a fülke, de legalább felfrissül a levegő, nem álmosodom el, mire a Tiszához érünk. A kalauz többször is beköszön „új felszállók”. Mondtam neki, hogy én már régi vagyok.

(P:C)(/P)

A Tiszán túl is bevillannak régi emlékek. Jártam erre 1976 novemberében gyalog. Egy katonatársammal Rakamazról Tokajba, mert nem akartunk órákon át várni a vonatra. Jó hosszú séta volt. Aztán Gyula tanyát vizslattam, mert azon az őszön ott is dolgoztunk, de ezen a sík vidéken még a kopasz fák is eltakarják a kilátást. Valami bokornál felszáll két fiatal hozzám. Ők legalább hangosan beszélnek. Munkáról. A fiatalabbnak a vasútnál kínálkozik valami minimálbéres utazó-takarító állás. Rosszul tudja az összeget, de így is örül neki. Társa kijavítja. Ő dolgozott Németországban csontozóként másfél évig, de nagyon szenvedett a honvágytól. Nem menne ki még egyszer. Még hallgatnám őket, de befutunk a végállomásra. Nézem az időt, pontosak vagyunk. Fél óra, és mehetek is tovább. Felmegyek a meglepően modern állomásépületbe. Nem olyan lepukkadt, mint a hatvani, a forgalom is nagyobb. Megkeresem a WC-t. Sor áll a vécés néninél. 100 Ft. Tudod mikor! 185 Ft-os menetjegy mellé nem jár. Sokat dolgoztam olyan nyílt, városi területen, ahol egész nap ki kellett bírnom, van önfegyelmem. Megnézem a kijelzőt, de az én vonatom nincs rajta. 9:15-10:44 között...az nem is fél, hanem másfél óra. Legalább megnézem a várost. Lefotózom a pályaudvart...aztán mégse tettem, mert kellő távolságból már nem volt annyira impozáns. Besétáltam egészen a városházáig, ami oda-vissza 3 km séta. Legalább eltelt az idő. Kisütött a nap, de a szél nem állt el. Volt nálam sapka a táskában, de nem éreztem szükségét, hogy feltegyem.
Valójában ez a város se teljesen idegen. Jártam kétszer is a Bujtosi szabadidőközpontban, s közben egy-egy sétát is megejtettünk. Egyik társunk a Kossuth tér burkolatát a marseille-ivel vetette össze. Irigykedtem is rá, amiért már ott is járt. Én még azóta se, de nem is vágyom oda.

(P:C)(/P)

Örülök én Debrecennek is. Ahová már bordó, kord huzatú ülésen utazhatok tovább teljesen egyedül egy fülkében. A WC-re vinni kell így a táskámat is, hisz nem merem őrizetlenül hagyni. Az útnak ez a szakasza már rövidebb. Nem is bánom, hiszen nincs mit néznem. Leszállásnál segítek egy öregasszonynak leszedni a csomagját, majd irány kifelé a Nagyállomásról két hosszú láb nyomába. Nem tudom mi tetszik nekünk férfiaknak a hosszú női lábakban, de nem tudom levenni róla a szemem. Csak néha pillantok le, nehogy felbukjak a lépcsőn. Az út túloldalán kénytelen vagyok más irányt venni, hiszen meghatározott helyre megyek, s az innét jobbra van. Odatalálnék bizonyára másfelől is, de ezt az útvonalat néztem ki a térképről odahaza. Ott még nem tartok, hogy saját navi legyen a kezemben. Nem is érzem szükségét.

A Bortárban a nővérem éppen végzett az ebéddel, amikor rányitottam az üzlet ajtaját. Egy héttel korábban várt, most nem is hívtam fel, nem jeleztem a jövetelemet, de gondolt rám, hogy hátha mégis jövök. Hát, most itt vagyok. Nyíregyházán egy pékségben vettem magamnak „mákos bigyót”, nem vagyok éhes. Délben bezárt a bolt. A sétához kezembe nyomta Mariskánk a pakkot. Debrecenben vagyunk, ahol Nyilas Misi pakkot kapott. Most én is kaptam, de Misihez hasonlóan nem vettem hasznát. Csak cipelhettem a vonatig kis kerülővel. Ugyanis városnézés volt betervezve. Négy kilométer lett a vége. Még szerencse, hogy ennek a hatalmas területű városnak egészen kicsi a belvárosa. Szent-Anna plébániatemplom, régi városháza (aminek nagyon szépen, pontos illesztésekkel rakták fel a kőfaragók a lábazatát a felújításkor) Csokonai színház, református nagytemplom, mögötte a kollégium, ahol jártam már 53 évvel ezelőtt. A templomban is, amiről az maradt meg az emlékezetemben, hogy valaki beszélt hozzánk, de annyira visszhangzott, hogy egy szavát sem értettem. Elsétáltunk még valami gördeszkázós térig, majd onnét visszafordultunk a Dériné múzeumhoz, ahol leültünk egy padra pihenni. A látnivalókat persze csak a szemem sarkából láttam, hiszen Mariskánk folyamatosan beszélt a családi, rokoni eseményekről. Nagyon régen találkoztunk, pedig nem kellene ennek így lennie. Telefonon is ritkán beszélünk, holott az ingyen van.

(P:C)(/P)

Miután eluntuk az üldögélést, még megkerestük az Aranybikát. Mint kiderült, hiába jár már hosszú ideje Debrecenbe, nem tudja biztosan, hol keresse. Aztán csak megtaláltuk, s újra megpihentünk egy padon. Szemközt az impozáns, de egyik szárnyán borzalmas, építészetileg igénytelen épülettel.
Innét még egy hosszú séta az állomásig, végig az árnyékos oldalon, ahol még kora délutánra se lett kellemes az idő. Nekem még jegyet kellett vennem. Reggel nem akartam az időt húzni a retúrjeggyel, így csak idefelé vettem meg. A terv az volt, hogy együtt utazunk Füzesabonyig, megcsodálva közben a Hortobágy madárvilágát. A jegypénztáros viszont nem értette meg az igényemet, valamit kérdezett is, de azt meg én nem értettem. Csodálkoztam, miért ad olyan sok jegyet, meg azon is, hogy miért lett 330 Ft, amit én csak 285-nek gondoltam. Így esett, hogy ismét Nyíregyháza felé vettem az irányt, de már nem személyvonattal, hanem IC-vel. Úgy tudtam, hogy az ilyen nagyon kedvezményes jeggyel ezt nem is vehetném igénybe, de két kalauz is ellenőrzött út közben, s mindent rendben találtak.
Na, ez a vonat nem 50 éves vagont húzott. Az eszméletlenül hosszú kocsiban csupán 76 fotel volt. Vagyis az egész szerelvény kb 300 személyt szállíthat. Nagyon ügyes nyilvántartással, mert ha egy állomáson leszállt egy utas, akkor már ki is adták a helyét. Egy bumfordi külsejű középkorú nő tömte a fejét szemközt az én fotelommal. Miután az italát is felszürcsölte, kiment kezet mosni, majd miután visszajött, fogta a dzsekijét, meg a fotelok között tárolt kerekes kofferét, és egy négyes üléssel odébb ment. Ott nem ült senki. Nekem se volt rokonszenves. Főleg miután a koffert ezután a folyosó közepén hagyta. Nekem ugyan nem volt útban, mivel nem mentem sehová, a kalauz meg kikerülte. Nyíregyházán leszállt. Ott viszont jött hozzám egy ázsiai srác. Nem tudom miféle, hiszen egyetlen hangot ki nem adott, azt se tudom beszéli-e a magyar nyelvet. Az átellenes oldalra letelepedő férfi viszont beszélte a magyart elég hangosan, és elég sokáig...telefonba. Jól elszórakoztatott a hallgatása egészen Tokajig. Ott le kellett tennie, hogy felhívhassa a fiút, aki elé ment...gondolom Szerencsre, mert ezután kiment a folyosóra, melléhez szorított tasakkal, amiben igen fontos iratok lehettek, mert egész idő alatt így fogta. Valahová külföldre készült, de nagyon járatlan volt az utazásban, így hosszasan beszélt arról, hogyan jut ki Pesten a reptérre...taxit nem akar. Én tudom, hogy Kőbánya-Kispestről megy a 200E, de nem volt alkalom megmondani. Mindenesetre jól szórakoztam a telefonálásán.
A Tiszain az első vágányra érkeztünk. Már ez is teljesen szokatlan volt számomra, de egy pillanatra az is megzavart, hogy ellenkező irányból érkeztem, mint eddig bármikor. A helyijárat megállójából hazatelefonáltam, hogy lehet sütni a hurkát, mert a tervezettől hamarabb érkezem.

Igaz, ezt a napot rászántam erre a kirándulásra, de azért jól sikerült, hogy rövidebb és gyorsabb hazautat sózta rám a pénztáros. A Hortobágyot majd megnézem máskor.

 

Kevésbé potyautas

 

Hazaköltözött a fiam Skóciából. Egy hetet nálunk pihent Miskolcon, majd Pestre költözött, s állt munkába. A vonattal költözés eléggé korlátozott lehetőség, nem ártana még egyet fordulni a holmival. Noha, elég gyakorlata van a költözésben, hiszen az Egyesült Királyságban elég sok lakhelye volt. Neki nyolcezerbe kerül egy forduló, nekem akár egyből is kijöhet. Logikus tehát, hogy inkább én utazzak.
Nem vagyok otthonülő, a munkám során elég sokat utazgatok, noha ezek csak regionális utak. Van, hogy ki se megyek a városból, mégis összejön elég sok kilométer. A vonatozás persze teljesen más. Más a hangulata. Amióta kedvezményes jegyet válthatok, ez a harmadik utam. Lassan kiismerem magam. Először abban a tévhitben voltam, hogy a 90%-os kedvezmény csak személyvonatra érvényes, így is indultam neki az utazgatásnak. Ma már inkább kifizetem a gyorsvonat pótjegyet és az IC-re kötelező helyjegyet.

A helyi járatra az esztékánál szállt fel egy harminc körüli, fiúsra nyírt ősz hajú nő. Gyanúsan sötétlettek a hajtövei, de mégis ősz volt. Jó tartású, kissé izgalmasan csámpás, kellemes látvány. A csámpázása csak a vasútállomáson tűnt fel. Aztán úgy hozta a sors, hogy egymással szembe szólt a jegyünk. Mondtuk egymásnak, hogy „jónapot”, s ezzel ki is merült a társalgásunk. Eltette az utcai szemüvegét, feltett helyette egy zöld lencséset, felpattintós üdítőjét kirakta az asztalra, majd keresztbe font lábakkal kényelembe helyezte magát. Cipőfűzője hosszú lehetett, mert duplán volt megcsomózva. Feltűnt neki, hogy feltűnt nekem, de mit lehet erről beszélni? Egyébként is! Mi közöm hozzá?
Részemről csupán annyi volt a készülődés, hogy lehajtottam a fotel karfáját. Mindkettőnknek üres volt a szomszédos ülőhely, így csak oda raktuk le táskáinkat. Ha jön a kalauz, könnyen elővehetjük a jegyet. Négy nappal korábban is kijöttem ehhez a vonathoz. Ha már eső miatt szabadnapot kaptam, kikísértem a fiamat. Akkor 10 perc késéssel indult, de most pontos volt. Ha igaz, két óra múlva a Keletiben leszünk. Tegnap még tanulmányoztam a menetrendet, mert nem lett volna hátrány, ha a Nyugatiba fut be, de az esetben 4 óra a menetidő. Számomra újdonság az, hogy körbejár a vonat. Elindul Budapestről Szolnok felé, majd Debrecenen és Nyíregyházán át jut el Miskolcra, ahonnét tovább Füzesabony, Hatvan érintésével Budapest felé. Aztán fut még egy kört. Ugyanezt az útvonalat teszi meg egy másik szerelvény ellenkező irányban. Talán majd egyszer körbevonatozok, de nem most. Valójában most nem is igazán vágytam erre az útra, de amikor a fiamnak felajánlottam, nem tiltakozott. Azt mondta, hogy:”ahogy gondolod”. Így mégse léphettem vissza.
Miután túljutottunk a rendező-pályaudvar váltóin, szinte hangtalanul suhantunk. Útitársam azonnal alvással próbálkozott, így nyugodtan bámulhattam az arcát. Ismerősnek tűnt. Vagyis inkább hasonlított valakire, akit ismerek. A mellettünk lévő négyes ülésen két fiatal lány utazott, akik folyamatosan beszéltek, de nem olyan hangosan, hogy értsem is. Ők utánam váltottak jegyet. Elég bonyolultnak tűnt számomra a „rendelésük” Volt egy 18 év alatti, meg egy nem tudom még milyen, de egész biztosan nem azt mondta, hogy teljes árú. A helyjeggyel is variáltak, mert egy harmadik társuk majd Füzesabonyban száll fel, s neki is kértek helyjegyet. Semmi gond nincs ezzel, a nyilvántartási rendszer megoldja. Nem győzök eleget csodálkozni a mai technikán. Sokszor eszembe jut, amit a bátyám mondott kb 30 éve. Szerinte le fog lassulni a fejlődés, mert gyerekkorunk óta annyi minden változott, hogy ez a tempó tarthatatlan. Egyszerűen nincs már hová fejlődni. Amikor ő első osztályos volt, még petróleumlámpával világítottak az iskolában. Aztán lett villany, TV, hűtő, fagyasztó, személykocsi, telefon, kazettás magnó, sőt videókamera...lejátszó, digitális fényképező...aszfaltos mellékutcák a faluban, vízvezeték, csatornázás....hová lehet még fejlődni?

Nem ismertük viszont még a computer technikát. Emlékszem, hogy arról ábrándoztam, hogy beállítok egy kamerát az autóba, és úti filmet készítek. Ma már ez egész egyszerűen megoldható, nem is kerül sokba. Ifjú koromban a fénykép is úgy készült, hogy megvettem a filmet a boltban, befűztem a gépembe, amit gondosan beállítottam, hogy lehetőleg jó minőségű legyen a felvétel. Aztán még egy ugyanolyan felvételt, mert hátha nem sikerül. Kitapasztalni nem volt egyszerű a beállítást, hiszen hónapok teltek el, mire betelt a film, amit leadtam aztán a szaküzletben, ahová egy héttel később érte mehettem. Ha többen szerették volna birtokolni ugyanazt a képet, másolatot kellett készíttetni. Ha nem volt mód személyesen átadni a képet, borítékba raktuk, és postára adtuk. Mai szemmel ez hihetetlenül hosszadalmas, és körülményes. Ma csak kattintunk egyet a telefonon, majd még néhányat, s a világnak szinte bármely pontján bárki megtekintheti. Nem kell várni az előhívással amíg megtelik a film, hiszen nincs is film. Azonnal megtekinthető az eredmény, s ha nem tetszik, kitöröljük, ne foglalja a tárhelyet. Már a munkahelyre se kell kijönni a főnöknek, csak a fiatal kolléga kattint néhányat, máris láthatja otthonról, hogy mit baxtunk el.

A vonat is változott, ha nem is olyan feltűnően. Már az is nagy előny, hogy nem kell megkeresni a kalauzt, hogy egész biztosan jó vonatra szálltam-e, hiszen egy kellemes női hang üdvözli, tájékoztatja az utasokat. Előbb magyarul, majd külföldiül. Azért az vicces, hogy egy másik hang tájékoztat angolul, de az állomások neveit az előző hangon vágták be. Ilyen vágásokat már én is tudnék készíteni, nem olyan bonyolult, mint volt egykor a 4 sávos ZK140-es magnón a pillanat állj kapcsolóval.
Bámulok kifelé az ablakon. A hegyek felé szépen süt a nap, de az alföld felé be van borulva. Mindegy, arrafelé úgyse látnék semmit a néhány közeli templomtornyon kívül. Azokat persze szokásom szerint be kell azonosítanom. Jön a kalauz. Jó hangosan köszön, hogy az ajtó melletti feltűnően ápolatlan fazon is felébredjen. Csodálkozva bámul a közfeladatot ellátó személyre, amikor a jegyét kéri. Hamarosan kiderül, hogy nincs neki. Így tehát Füzesabonynál le kell majd szállnia, hiszen jegy nélkül nem utazhat. Ipari tanuló koromból jut eszembe az a trükközés, hogy nem volt idő már jegyet vennem, így a kalauznál vettem meg, de természetesen a legutóbbi állomáson szálltam fel. Akkor még akár el is hihette, hiszen sokan utaztunk, nem ismerhetett fel, hogy már korábban is látott a vonaton. Megesett, hogy a 40 kilométeres út alatt nem ért végig a szerelvényen. Aki nem tudott nála se jegyet venni, azt lerakta a következő állomáson. Mint ahogy most is teszi. Bliccelés szempontjából jó az intercity, mert ha ez az alak megússza Füzesabony előtt az ellenőrzést, már csak Budapesten lehet lerakni.

A két lányhoz felszáll egy fiú, aki hol egyik, hol másik lány mellé ül. Ilyenkor a táskát előbb átrakja a másik ülésre. Lábát keresztbe rakja, tűzpiros cipellőjét nekitámasztja az asztal lábának. Ellenérzést vált ki belőlem, mint ahogy a kissé lecsúszott nadrágja is. Bizonyára ez már a koromból adódik. Hajdanán rám is tettek megjegyzést a hosszú hajam, a cicamasni, meg a nagynénémtől örökölt kosztümkabátka miatt. Nem ez volt a tipikusan férfias viselet. Érdekes, hogy csupán azzal cikiztek, hogy fiú vagyok-e vagy lány. A két nem közti átmenet szóba se került. Akkor még ez nem volt divatban. Gyanítom, hogy abban az esetben rögtön fiúnak öltöztem volna, hiszen egyértelműen oda tartozom. Még ma is. Ha lehet, ma még inkább tudok gyönyörködni a másik nem szépségében. Az a fiatal lány a másik oldalon állandóan nevetgél. Már inkább azt találom rajta szépnek, ha becsukja a száját.

A szemközti ősz hajú nem alszik mélyen. Fel-fel tekint, néha felpattintja az üdítős flakonja tetejét, s belekortyol a sűrű gyümölcslébe. Megcsap az illata. Örülök, hogy nem energiaital, aminek ki nem állhatom a szagát. Pici tégelyt vesz elő, bekeni valamivel az arcát, a homlokát. Bizonyára száraz a bőre. Kire hasonlít ennyire? Megvan! Dalmára. A bátyám unokája pont így néz ki. Kicsit ugyan fiatalabb, de évek óta nem láttam, mert Londonban él. Pici gyerek korában sokszor volt nálunk, de mióta felnőtt nem is beszéltem vele. Akár ő is lehet. Na nem! Ez hülyeség. Egyáltalán mit keresett Miskolcon? Na, meg ő biztosan megismert volna, nem bírná ki, hogy el ne röhögje magát, amiért idegennek hiszem. Vagy legalább grimaszokat vágna, mint ahogy legtöbb képen teszi, ami eljutott hozzám. Ezeket a gondolataimat akár meg is oszthatnám útitársammal, de nincs kedvem beszélgetni. Egyébként magam se szeretem látni, amikor öregemberek tolakodón társalognak fiatal nőkkel. Noha biztosan gyorsabban eltelne ez a két óra. Inkább azon aggódom, milyen idő lesz majd Pesten, hiszen esőben nem szívesen sétálok a városban sok-sok kilométert. Nem tervezem, hogy trolira szállok, nem is tudom, hol kell rá jegyet venni.
A Mátra térségében belefutunk egy égszakadásba. Rettenetesen veri a zuhogó eső a tetőt, ömlik a víz az ablaküvegen, de a haladásunkat nem hátráltatja, hiszen sínen vagyunk. Nem sokáig ver bennünket az égi áldás, hamar kifutunk alóla.

Megérkezünk Budapestre. Nem kell az esernyőt elővennem. Az ősz hajú bólint, s távozik a kocsiból, még mielőtt a vonat megállna. A peronon sokáig kitűnik szürke fejével, büszke tartásával a tömegből, de ő a csarnok felé tart, én pedig kislisszolok a posta felé, hisz arrafelé van a Dózsa György út, ahol reményem szerint kicsit túl a félúton szembe jön majd a fiam. Nem jártam még gyalog ezen a környéken, de fejemben van a térkép, tudom merre kell tendálnom. Éppen a Liget sarkán érek ki a Dózsa Györgyre. Látom, elkezdték az építkezést, a szélső sávot a munkások autói foglalják el, ezért össze is torlódik a forgalom. Szombat délután kicsivel 3 óra előtt jár az idő. Még csak most tudatosult bennem, hogy ez nem is munkanap. Bár itt talán mégis. A forgalom teljesen hétköznapi. A liget innét nem is liget, hanem parkoló autórengeteg. Kis szünet a rozsdás vascövekekkel, és az élére állított bokszos dobozra emlékeztető időkerékkel, aztán megint parkoló. Itt lehetett régen a felvonulási tér. Haladok tovább. Melegem van, pedig az árnyékos oldalon gyalogolok. A táska súlya ugyancsak húzza hol egyik, hol másik vállamat. Szépművészeti múzeum, Hősök tere. Itt is inkább csak autóval jártam korábban. Megállok fotózni. Este majd felrakom a képet a facére. Vagy mégse kellene? Kőbányai barátaim majd zokon veszik, hogy meg se látogattam őket. Azzal nyugtattam magam, hogy dolgozni vannak. Megfeledkeztem róla, hogy szombat van. Na, de nincs BKV-jegyem, bliccelni pedig nem merek, mert belehalnék a szégyenbe, ha lebuknék. Aztán csábítást érzek, mert látok egy jegy automatát. Nincs is apróm. Na, meg azért nem megyek át a másik oldalra. Legfeljebb majd visszafelé...bár 2 kilométerért nem trolizok. Nem sietek. Hazafelé félóránként megy vonat. Mindegy, mikor érek vissza. Elég sok buszmegálló mellett haladok el. Félelmetesen közel vannak a hatalmas forgalomhoz. Persze hol legyen, ha nem az út szélén, hiszen ott áll meg a busz. Most megint bevillan egy emlék. Az angliai Ashford piacánál láttam olyan üvegfalú buszvárót amely nem az úttest felé volt nyitott. Esős idő volt, láttam is ennek az értelmét, hisz így az autók csak az üvegfalat fröcskölték le mocskos vízzel. Na, meg egyébként is az angoloknál minden fordítva van.

Elértem a benzinkutat, ahol javaslatom szerint majd bevárjuk egymást. Három óra tizenhat perc. Kettőig dolgozott a kökinél, onnét körbemetrózott a város alatt, felment a szállására az átalakítóért, amely nem jó az angol villanyborotvájához, s ami helyett viszek másikat. (mint később kiderült, ugyanolyat) Talán még haza se ért. Meddig álldogáljak itt? Nincs is hová leülni. Már csak másfél kilométer, megyek tovább. Erre úgyse jártam még se gyalog, se sehogy. Itt ott rossz arcú csoportok söröznek az árnyékban. A utolsó előtti buszváróban is üldögélnek ketten. Nem is sejtve milyen szerencséjük, hogy nem két nappal később teszik ezt. Akkor, amikor majd egy fehér Mercedes kabrió belerongyol az ott várakozókba, s kettőjük halálát okozza.

Elértem a váci utat. A kereszteződésnél leültem az árnyékba, ahová a csövesek szoktak. Régen volt már dél, elővettem a magammal hozott Fornettit. Próbáltam telefonálni, de nem sikerült. Aztán egyszer csak sietve jön az aluljáróból a fiam. Rögtön meg is kérdezte, hol van itt benzinkút. Oda beszéltük meg. Leült mellém, mint ahogy nagyon ritkán tette ezt az utóbbi hat és fél év során. Meg is jegyeztem, hogy milyen gyakran találkozunk mostanában. Megígérte, hogy így lesz ez ezután. Én is ezt remélem. Ha másként nem megy, hát vonatra szállok. Nyugdíjas bármikor megteheti.

Ez a félóra feltöltötte a lelkemet, folytattam a kirándulásomat. Kissé változtattam az útvonalon, így össze is jött a nyolc kilométer séta, mire a vonathoz értem. Még magasan járt a nap, amikor elhagytam a székesfővárost. Furcsa is volt, hogy a kalauz jó estével köszönt.

A Mátra közelében most is nagy esőbe szaladtunk bele. Vámosgyörkön nem menetrendszerűen álltunk meg. Még nem tudtam miért. Lassan indult a gyorsvonat. Aztán mintha a Tisza hídjára értünk volna. A gyöngyösi, és a rédei patak vize nem fért át a vasúti híd alatt. Előkaptam a fényképezős telefonomat, de annyira mégse ment lassan a vonat, hogy megvárja amíg bekapcsolom.
Gyöngyösön hólapáttal túrták a jeget, de ezt csak másnap hallottam. Nekem már csak annyi izgalom jutott, hogy ugyan mennyit fogunk késni mire Miskolcra érünk. Öt perc. Legalább kevesebbet kell várni a helyi buszra.

Paraszti munka

(Papsajt 9.)
  • Valaki hozzon be vizet! - rendelkezett anyu.

Hosszú éveken át nem tanulta meg, hogyan kell mondani. Mariska/Laci/Gyuszi, hozzál be vizet! Vagyis névre szólóan. Mert egyébként senki nem veszi magára. Így többnyire az történt, hogy nagy dérrel-durral ő maga ment ki a kútra vízért. Mi pedig egymásnak tettünk szemrehányást, hogy miért nem ment a másik, amikor láthatja, hogy én éppen...valamivel el vagyok foglalva. Tehát nem jogos a mai fiatalokat azért bántani, hogy nem akarnak semmit csinálni. Mi sem akartunk, csak éppen nem hagyta ennyiben a szülő. Mi is igyekeztünk kihúzni magunkat a munka alól. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen a kapálástól sokkal izgalmasabb volt a vízmosás oldalában bunkert vájni az agyagban, vagy az erdőt járni vállunkra akasztott íjjal, mint Robin Hood. Jó kifogás volt az iskolai külön feladat is, bár annyira azért ez már nem volt egyértelmű. Esete válogatja. Őrsi órát kedveltül különösen kisdobosként, hiszen egy felsős őrsvezető mindig tudott a kicsik számára valami érdekeset kitalálni. A kötelező sportkörből viszont már jobban szerettünk kimaradni, hiszen többnyire formációs bemutatóra kellett készülni, amiket jobb volt nézni, mint csinálni. Lubai Lali egyszerűen megtagadta, hiszen neki kötelező feladata volt a szőlőben, s – mint mondta – az apja agyon üti, ha nem csinálja meg. Gyula bácsi pedig igen szigorú ember volt. Viszont ki is állt a gyerekéért. Bement az iskolába ostorral a csizmaszárban, s a tanárt kérdőre vonta, miért mondta Lalira, hogy malacfejű.

 

Nekem az énekkar...illetve úgy mondtuk, hogy karének volt kedvem ellenére. Sokszor el is felejtettem (szándékosan) menni. Kérdőre vontak, hogy miért nem mentem, azt válaszoltam, hogy elfelejtettem. Mit tehettek, elfogadták indoknak. Aztán ezzel meg is jártam hetedikben, amikor az igazgató (ő volt az énekkarvezető) az összes fiút elzavarta, mert egyrészt kezdett mutálni a hangjuk, meg a szöveget se tudták. Mivel én akkor is elfelejtettem menni, egymagam maradtam a sok lány között. Megalázónak éreztem, bár ma már nem értem miért. Ha már az éneket hoztam szóba: Az igazgató meghallgatást tartott az egész felső tagozatban. Akinek jó volt az énekhangja, énekkar, első szólam lett a beosztása. Akinél hamis hangok is becsúsztak, második szólam. Az énekórákra is alkalmazta ezt a beosztást, de ott még negyedik szólam is volt. Ide a teljesen botfülűeket sorolta. A szólam besorolást tehát nem kellett komolyan venni. Énekeltünk ugyan néhány többszólamos dalt, vagy kánont, de minél bizonytalanabb volt valakinek a hallása, annál nehezebben tudott a saját szólamában maradni. Aki nem felelt meg az énekkarban, annak „mars munkaszolgálat”. Fel se fogtuk, milyen súlyos megnevezés volt ez. Gyakorlatilag arról szólt az egész, hogy az igazságosság, az egyenlőség jegyében annak is legyen tanítás utáni iskolai feladata, aki nem tud énekelni. Ők többnyire az iskola kertet művelték, vagy az igazgatónak végezték el a ház körüli munkát. A munka alól nem lehetett kibújni, így tehát ésszerűbb volt a saját családunkban segíteni. Megtagadása esetén verés lett kilátásba helyezve.

 

A testi fenyítés az iskolától sem állt távol. Sípos Ella körmöse volt emlékezetes. Ez, ujjhegyekre mért ütés volt vonalzóval. Nagyon tudott fájni, így kellő visszatartó erő volt bármiféle csínytevéstől. Volt egy 18 éves, képesítés nélküli rajz-földrajz tanítónőnk. Tizenegy-tizenkét évesen már a nőt láttuk benne. Az udvarláshoz még kicsik voltunk, így maradt a figyelemfelkeltésnek az a módja, hogy szabotáltuk a feladatokat, gyakorlatilag ellehetetlenítettük az óráit. Nem tudott mit tenni, beárult az igazgatónál, aki berendelte a rendetlenkedőket az irodába, ahol elővette a pálcáját, vagy a vasvonalzóját. Panaszkodni senki nem mert otthon, hiszen akkor még az volt a szokás, hogy a szülő a pedagógus pártjára állt. Megesett, hogy még otthon is verés járt a szófogadatlanságért. Jobb esetben kertkapálás, malacól-takarítás lett a büntetés. Ebben persze egyébként is segíteni kellett. Nem nagyon jutott eszünkbe, hogy ellent mondjunk. Pedig engem apu csak egyszer ütött meg. Ezt is azért tudom, mert ő emlegette később, nem azért, mert emlékszem rá. Győri Miki miatt volt az is, mert összeverekedtünk, s ő úgy rájátszott, mint egy focista. Apu azt hitte, valami baja lett, s hirtelen felindulásból emelt kezet rám.

 

Azt hiszem, nekem átlag alatti volt a kötelező házimunka. Sokszor segítettem más gyereknek csak azért, hogy utána játszhassunk. Kadlok Ferinek mindig sok munkát adtak, de ennek ellenére szerettem hozzá járni, hiszen ott lépes mézet is kaphattam. Az persze rosszul esett, amikor az üstházba gyújtósnak bekészítve láttam viszont a spirálfüzetem, amibe első „regényemet” írtam. Nem is adtam Ferinek több alkotásomat kölcsön. Felsős korunkban a nyári szünetben néhány fiú már pénzt is kereshetett azzal, hogy elszegődött a TSZ-be lovat vezetni. Ezt a munkát egyszer én is kipróbáltam, de ugyancsak kicsordult szememből a könny, amikor a fordulónál a ló rátaposott a lábamra. Nem volt ugyan szándékában engem bántani, de rosszkor léptem rossz helyre. Vezetni pedig kellett, hogy egyenesen húzza az ekekapát a kukoricasorok között. Nagy segítség volt ez a kapálásnál. Így már a közöket nem, csak a sorokat kapáltuk. Nem mondanám, hogy örömmel tettem, de a krumplikapálásnál sokkal jobb volt. Azt utáltam, mert be kellett nyúlni kézzel a bokrok közé, a gazt kihúzni. A kukoricának kevesebb szára volt, többnyire kapával is be tudtam nyúlni a tövéhez. Kellett persze ritkítani, de többnyire ez is megoldható volt lehajlás nélkül. (Már ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy eleve görnyedt testtartással kapálunk) A fiakat, oldalhajtásokat viszont kézzel téptük le. Ez inkább csak az első kapálásnál volt így, amikor még csak olyan 20 cm lehetett a kukorica magassága.

Mariskánk - aki négy osztállyal járt fölöttem – már gimnazista korában vállalt bérkapálást a Csable tanya mellett. Ennek az illetményföldnek a jogosultja (nem írhatom gazdának) Nagyon rühellte a kapálást, így az első kapálást is mással végeztette, az pedig remélve, hogy a második kapálásra is őt kéri fel, az összes hajtást meghagyta. Feltételeztük, hogy tehene lehetett otthon, s annak jól jön majd a sok zöld kukoricaszár. Lényeg, hogy az egyébként is elkésett második kapálásnál a fej fölé magasodó szárak kivágásával akadályoztuk saját magunkat. Nem volt könnyű munka. Az apu illetménykukoricájában annyi jó volt, hogy minden alkalommal a 3-as főút és a vasút közti táblában mérték ki. Ha jött egy vonat, az indokot szolgált a megállásra, hiszen meg kellett nézni. A vasúton túl, a fák takarásában volt a repülőtér, ahol esetenként jelentős forgalmat bonyolítottak Mig-15, Mig-21, és Szu-17-es harci gépek. Ezeket is bámulni kellett, de olyan gyakorisággal, hogy egyszer már apu kifakadt, hogy”mit kell folyton lesni azon a vasdarabon?”

 

Ősszel jött a kukoricatörés. Ekkor már hidegek a reggelek, annyi ruhát magunkra kellett venni, hogy délután alig győztük összeszedni. A zsák egyik oldalán az alját és a száját összekötöttük, s mint egy nagy szatyrot a nyakunkba akasztottuk. Lehetett dobálni bele a csöveket! Volt idő, amikor csak simán letörtük a száráról, és otthon fosztottuk le a csuhét. Kisgyerekként ez is jó buli volt, de később ez a megoldás kiment a divatból. A csuhéból lábtörlők, szakajtók, táskák készültek, a többit megetették a kecskékkel. Aztán kevesebb lett a jószág, megjelentek a műanyag szatyrok, nem kellett a csuhé. Már eleve fosztva tettük a csöveket a zsákba, melyből kiöntöttük kupacokba olyan távolságra egymástól, ameddig elbírtuk vinni. A reggeli harmattól átnedvesedett az egyébként már száraz növény, és így elég nehéz volt a csöveket kibontani, a víztől ugyancsak fázott a kezünk. A nap előrehaladtával javult a helyzet, mert a száraz csuhéval könnyebben bántunk, viszont az éles levelek fájdalmas sérüléseket tudtak okozni. Apu az évek során kitanulta ennek a csapatmunkának a szervezését. Tudta, hány emberrel hány sorba kell beállni, milyen távolságra kell elhaladni, hogy időben visszaérjünk a reggelizőhelyre, a kupacok ideális helyét is át kellett gondolni, hogy ha jön a traktor, vagy a teherautó, minél gyorsabban fel tudjuk rakni, hogy lehetőleg naplemente előtt végezhessünk. Odahaza aztán lámpafénynél kellett újra zsákba szedni, és felhordani a padlásra, mielőtt megint átnedvesedne. Nagy könnyebbség volt, amikor apu górét épített, ráadásul olyan ötletesen, hogy a tetején lehetett megtölteni egyenesen az IFA-ról.

Nehéz napok voltak ezek, de valahogy mégis szerettem. Nem tudnám megmagyarázni, hogy miért. Talán sikerélményként éltem meg. Hisz valóban siker volt ez. Sok fárasztó munka eredményét arattuk le. Betároltuk a termést. A terményt, amit nem mi ettünk meg, hanem azok az állatok, melyek a család élelmezését biztosították. Mert végül erre megy ki az egész körforgás. Felássuk a kertet, elültetjük a ...krumplit, aztán kapáljuk, permetezzük, ha eljön az ideje kiássuk, az apraját megfőzzük a malacoknak, hogy jó kövérre hízzanak. Aztán lesz belőlük hurka, kolbász, sonka szalonna. Megesszük, hogy mi is nagyra nőjjünk, megerősödjünk, hogy fel bírjuk ásni a kertet. Majd kezdődik minden újból. A paraszt megszervezi önállóan a saját életét. Legalábbis régen így volt.

MLM

Multi Level Marketing szeminárium. Az előadó felszólítja a közönséget: „Tegye fel a kezét, akinek a férje ellenezte ezt az üzletet! Akinek a felesége ellenezte, az ne tegye fel, mert ő nincs itt.” Igaz.

Amikor a feleségem összehívott hozzánk egy marketingterv bemutatót, én elmentem inkább otthonról. Rosszul esett neki, de nem szegte kedvét. Aztán nekem is kezdett tetszeni, hogy felöltözünk üzleti öltözékbe, és utazgatunk ide-oda. Még nyakkendőt is megtanultam kötni. Eleinte Egerbe jártunk rendszeresen. Tetszett, hogy Zsiga – akinek már neve volt a csapatban – második alkalommal megjegyezte, hogy „megismertelek, emlékszem rád”. Pedig nem volt ez olyan nagy szám, hiszen egy szakállas embert könnyű felismerni, hiszen kevés van belőle. A padlizsán színű öltönyöm elvegyült a tömegben, hiszen az volt akkoriban a divatszín.

Ha már megjelentem, meghallgattam az előadást figyelmesen, aztán újra, és újra. Olyannyira, hogy magam is megtanultam, magam is tartottam néhány bemutatót. Büszke is voltam magamra, noha pénzben mérhető haszna nem volt. Személyiségfejlesztő tréningként felfogva az egészet viszont hasznos időszak volt. A döcögő sírköves vállalkozásom mellé adott némi reményt. Semmi nincs ingyen, s ezt itt nem is titkolták. Fizetni kellett a rendezvényeken való részvételért is, amin kívülállók el is csodálkoztak. Nem értem miért? Hiszen ha elmegyünk egy koncertre, vagy egy focimeccsre, ott is fizetnünk kell a szórakozásért. Itt viszont tanulhattunk is, és ugye az oktatás sincs ingyen. Na, de nem is az MLM bizniszt akarom én itt népszerűsíteni, hiszen nem fizet ezért nekem senki. Az egyik élményemet osztom meg, amit ezáltal szerezhettem meg. Sokat jelent számomra az utazás, szívesen keresem fel az ország azon részeit, ahol még nem jártam. Ma már csak Békés megye maradt ki, de hálózati piacszervező tanulmányaim idején, még Pécs is teljesen idegen volt számomra. A szemináriumok úgy működtek, hogy nekünk üzlettársaknak feltették a kérdést, hogy hány belépőt kérünk. Az üzlet előrehaladása érdekében ajánlott volt új érdeklődőket vinni, akiknek eladtuk, vagy végső esetben elajándékoztuk. Általában nem hoztuk a tervet. Így esett, hogy Mezőkövesdről egy 40 személyes busszal utaztunk 17-en Pécsre. Legalább kényelmesen elfértünk, de elég drága volt így az útiköltség. Következő alkalommal már inkább személykocsival indultunk neki az útnak.

Reggel hétkor összeállt a konvoj. Feri és Erika voltak a mi közvetlen szponzoraink, ők álltak az élre az Audi 100-al, amivel Feri valamikor az éjjel ért haza Németországból. Ott vállalt munkát néhány hónapja. Mondta is, hogy elhatároztam, megtanulok németül. Erre azt reagáltam, hogy úgy könnyebb ha abban a nyelvi környezetben él, hiszen rá van kényszerítve. Igen ám – válaszolta – ha nem lennék körülvéve magyarokkal.

Mi álltunk be másodiknak az Opel Kadettel, amivel eredeti terv szerint hoztuk volna Erikának az unokatestvérét és az ő feleségét. Ők voltak az új érdeklődők. Nem akartak a terhünkre lenni, inkább kölcsön kértek egy Opel Astrát. Pedig a kölcsönösségbe bőven belefért volna ha beülnek hozzánk, hiszen ők meg a szállásunkat intézték el Pécsen.

Hideg tél volt, szép havas tájjal, sónedves főutakkal. Feri le is akarta mosni a kocsiját, hiszen egy üzletember nem jelenhet meg mocskos autóval. Az enyém se volt tiszta, bár egy szürke autón kevésbé látszott a koszt, mint egy sárgán. Gyöngyösön tervezte a mosást, de nem üzemelt a mosó. Nem is lett volna értelme, hiszen Pécsig ugyanolyan koszos lett volna megint. Gyöngyös után szétszakadt a konvoj, mivel picit késlekedtünk. Nem emlékszem az okára. Talán Ibolya cigizett, mert ő minden megállást kihasznált erre. Bevártak bennünket, bár nem tudom minek, hiszen megbeszéltük, hogy mi elintézünk egy néhány perces üzleti érdeklődést Kőbányán, ami okán úgyis szétválunk. Feri ugyan javasolta, hogy jönnek velünk, de ennek semmi értelme nem lett volna. Nagyon nem esett útba, ki tudja meddig időzünk. Elmagyarázták a pécsi szállásunkat, amit önállóan is megtalálunk majd. Így is lett. Nem kérhettünk később telefonos segítséget, hiszen akkor csak keveseknek volt mobilja. Akkor élte fénykorát a Matáv, húzták a telefondrótot mindenfelé. Csaba náluk dolgozott, a cégen keresztül intézte nekünk is a szállást, ami olcsóbb volt, mint a másnap reggeli hamburger.

Úgy terveztük, hogy majd együtt megyünk a sportcsarnokba, a szeminárium helyszínére, de végül nem így lett. Nagyon elszaladt az idő a pesti kerülő miatt. A tervezett információszerzésem valóban csak néhány percig tartott, de amíg eljutottunk a Kozma útra, majd onnét ki a városból, az sokáig tartott. Főleg, hogy – ha már arra járunk – még a Lakatos úti raktáráruházban is bevásároltunk, ahol eszméletlenül sokan voltak, s a számítógépes rendszerrel is volt valami gond. Elég morcos lettem a várakozástól. A pénztáros viselkedése oldotta némiképp a feszültséget. Az előttünk sorra kerülő vásárlóval beszélgetett úgy, mintha ismerősök lennének, aztán amikor nekünk írta a számlát, tudta hol van Bogács, hiszen Mezőkövesdre járt gimnáziumba. Feltételezem, hogy az utánuk következővel is talált valami közös témát.

 

Már erős késésben voltunk. Kettőszáz kilométer volt még hátra az útból. Próbáltam megbecsülni, mikorra érünk oda, de aztán a legpesszimistább elképzelést is túlléptük. Pakson ejtettünk meg egy rövid pihenőt. Jóízű kávét kaptunk, de talán a hatalmas üvegpohár, vagy a nem egésze friss főzés miatt hidegnek találtam. Személyiségfejlesztő tanulmányaim arra ösztökéltek, hogy szóvá tegyem, de végül a régi énem kerekedett felül, és szó nélkül megittam. Hazatelefonáltunk egy fülkéből a gyerekeknek, tudomásul vettük, hogy van köztük némi testvéri súrlódás, de egyébként nincs otthon semmi gond. Tamás kérdezte, hol járunk. Mondtam, hogy a Dunánál, Paks előtt. Erre azonnal kioktatott, hogy elég lett volna Paksot említenem, hiszen ő is tudja, hogy ez a város a Dunánál van.

Ezután alkalmam volt kissé megmozgatni a pumpáló izmaimat is, mivel az autó egyik gumija ugyancsak eresztett a nyomásból. Jót tett a hangulatomnak ez a rövid megállás. Így csak mosolyogtam azon a Trabantoson, amelyik megelőzte a kilencvennel haladó sort. Hárman haladtunk egymás után, ő volt a negyedik, de lassúnak találta a tempót. Talán száz lehetett a végsebessége, mert olyan lassan hajtott végre egymás után három előzést, hogy amikor az előzött jármű mellé ért, mindig odaért egy szemközt közlekedő autó. Szerencsére elég széles volt az út, így bőven elfértünk.

Szekszárd előtt van egy hosszú, négysávos egyenes, csábít a gyorshajtásra. Hallgattuk a rádiót, de itt már gond volt a vétellel. Nem értettem, hol jelezték a balesetet, ami miatt 2 órás várakozásra kell számítani. Aztán miután túljutottunk Kakasdon, ez is kiderült. Sokáig bizakodtam, hogy hamarosan megszűnik az akadály, hiszen szemből szállongott némi forgalom, a sor pedig néha megmozdult. Jöttek szembe gyalogosok, akik szerint nem tudunk tovább menni, de a sor mozgása miatt hitetlenkedtünk. Ezek a megtévesztő mozgások abból adódtak, hogy sokan kiálltak a sorból, és visszafordultak. Ők voltak a szembejövő „forgalom” Mi többiek, felzárkóztunk, ezért tűnt úgy, mintha haladnánk előre. Bizonyára van alternatív útvonal. Elővettem a térképet, megkerestem a lehető legrövidebb kitérőt. Közben persze eltelt egy fél óra, s ha a rádiót értem, megspórolhattunk volna kb 20 kilométert, amin idáig elértünk a szekszárdi elágazástól, s odáig visszamentünk.

Egy kispolszki fordult ki előttünk a sorból, benne ünneplő/üzleti ruhába öltözött fiatal párral. Hátul volt nekik egy N21 matrica, ami arra engedett következtetni, hogy oda igyekeznek, ahová mi. Rákérdeztem, merre mennek. Látták, hogy mi is jól kicsíptük magunkat, s visszakérdeztek, hogy „ti is a 40 pulszra jöttök? Rábólintottam, noha nem tudtam mi az a 40 plusz. Mi a BBS-re, vagyis üzletépítő szemináriumra igyekeznénk. Nekik biztosan van előtte valami vezetői találkozó. Mi is mehetnénk, ha sikeresebbek lennénk, de nekünk egyetlen üzlettársunk sincs, így a rendezvény létéről se tudtunk. Ez a közjáték csak abban erősített meg, hogy létezik más útvonal. Visszafordultunk tehát. Végiggurultunk Szekszárdon, majd két kis falut érintve, az egyre szürkülő ég alatt visszajutottunk a 6-os főútra. Egy fehér Astra követett bennünket egy darabig, de a főútra érve elugratott mellettünk. Az út további szakaszán az adott némi izgalmat, hogy próbáltam utolérni, de hiába mentem a szerpentinen is közel százzal, csak Pécsen, a lámpánál értem be. Ekkorra persze már be is esteledett. A városnézésről le is mondhattunk, mindenek előtt meg kellet keresni a szállásunkat. Tudtam hová megyünk, mert emlékeztem előző utamról a belvárosban a Posta-palota melletti parkolóban arra a sok bordó Matáv-os autóra. Ezt a látványt kerestem, s rá is akadtam könnyen, csupán a forgalomszervezés miatt kényszerültem némi kerülőre. Egy hátsó kis utcában meg is találtam a Csabáék kocsiját, le is parkoltam a közelébe, s innét gyalog kerestük a bejáratot. A Posta-palota portása átirányított a szomszédos panelházba, mert az volt a Matávé. Régi beidegződés, hogy a telefon és a posta ugyanaz, noha már két külön cégről van szó. Maga az épület egy borzalom a történelmi belvárosban. Nagyon kilóg a városképből. Annyi jó van benne, hogy jó magas, és ha bentről nézelődöm, magát az épületet nem látom. Viszont nagyon szép a panoráma. Persze ez inkább majd reggel fog kiderülni, most csak a lámpafényeket látom. Sokáig nem is bámészkodhatok, hiszen még a sportcsarnokot is meg kell találnunk. Az ebédet...vagy vacsorát...is elmulasztottuk a nagy sietségben, csak bekaptam egy szendvicset. A portás útbaigazított, mondta, hogy Csabáék is a sportcsarnokot keresték, de már jó régen elmentek. Mi aztán annyira siettünk, hogy kapunyitás előtt ott toporogtunk vékony gálacipőnkben a bejárat előtt. Persze a kapunyitással se voltunk előrébb, hiszen a jegyeink Erikáéknál voltak, ők pedig csak kezdésre érkeztek Kircsi Laciékkal együtt, akiknél el lettek szállásolva. Laciék a felsőbb kapcsolat, s ők együtt baráti viszonyt ápolnak. Nagyon fázott a lábam. Február másodikán ez nem számít rendkívüli dolognak, ha valaki nem az időjárásnak megfelelően öltözik. Hasonló rendezvényeket mindig akad néhány jegyüzér, vagy bármi okból feleslegessé váló belépőjegy. Erősen fontolgattuk, hogy veszünk kettőt, mielőtt lefagyna a lábunk. Végül megjött a felmentő sereg. Előbb Csabáék kerültek elő, majd a szponzori vonalunk is befutott. Kircsinek bemutatta Erika az érdeklődő fiatalokat, akikkel kezet is fogott, de felém elfeledkezett erről. Kissé zokon is vettem, önvizsgálatot tartottam gondolatban. Laci magánemberként is kedves, az üzlet is megkívánja a barátias viselkedést, de talán elege van abból, hogy nem haladunk egyről a kettőre. Mindez persze puszta spekuláció. Nagyobb az esélye annak, hogy figyelmetlen volt. Nem jellemző rá, de vele is megeshet.

 

2.nemeMeLeM

Vegyes érzelmek közepette léptem be a csarnokba. Első alkalommal az utazás miatt jöttem ide, de tetszett a rendezvény. Az előadó kérdésére én kiabáltam be a választ: „Mondj egy dalt azokért, akik nincsenek itt.” Ezt a dalt hallhattuk többek között, mialatt elfoglaltuk a helyünket. Utalás volt ez arra, hogy aki nem jött el, magára vessen. Akkor még engem győzködtek az üzlet nagyszerűségéről. Most valójában nem tudom, minek vagyok itt. Amikor elkezdődött a műsor, még kevésbé tudtam. Olyan volt, mint amikor egy meccs ismétlését nézzük. Azt hiszem, találó ez a hasonlat, hiszen hiába tudtam az eredményt, mert már sokszor hallottam, mégis érdeklődve hallgattam végig Vágyi Jenő történetét. Megfigyeltem, hogy habár ugyanazt a mesét hallom tőle, egyre lazább, humorosabb az előadása. Megemlítette, hogy rengeteg kudarc érte, de ezeket nem hangsúlyozta, hisz nem érdekes, nem visznek előre. Sok fanyalgó pedig éppen a kudarcok elmesélését hiányolja. Nem értem miért? Naponta vesznek bennünket körül negatív dolgok. Az nem elég? Még több kell? Minek? Talán igazolást keresünk a saját sikertelenségünkre? Beszéljünk arról, milyen sokan belebuktak már ebbe az üzletbe? Melyik üzletbe nem buktak még bele? Attól még sikerrel járhat, aki beleteszi a munkát. Itt pedig elmondják, pontosan mit kell tenni. Nem kell kísérletezni, hiszen minden rossz módszer ki van próbálva. Én már régen tudom, mit kell tenni ahhoz, hogy sikeres legyen az üzletem. Miért nem azt teszem? Sokszor megéltem, hogy amikor lemondtam a számomra kényelmetlen feladatról, megkönnyebbültem. Akkor viszont ne csodálkozzak! Lehet kifogást keresni, vagy pénzt. A kettő együtt nem megy.

 

Felvonultak a színpadra a sikeres üzlettársak, hogy megtapsolhassuk őket. Köztük volt a kispolszkis pár, akiket Kakasdnál láttunk. Bemutatkozott egy széles hátú sírköves is. Otthon nem is felejtette el megemlíteni Kircsi Laci. Bizonyítandó, hogy ha ő meg tudta csinálni, akkor én is. Én viszont már nem hittem benne. Egy távoli rokonom szavai jutottak eszembe, akinek ugyancsak megmutattam ezt a lehetőséget. „ Meg van nekem mindenem. Szeretnék ugyan többet keresni, de ha dolgozni is kell érte....” Nekem ugyan közel nincs meg mindenem, de inkább azt a munkát csinálom, amihez értek. Ibolya nem akart nekem több munkásruhát venni, végül mégis kénytelen volt. A rendezvény végén elmondták a következő programokat, amit nehezen lehetett követni, mert olyan zajt csapott a kitóduló tömeg. Ez mindenhol így szokott lenni. Emlékszem fiatal koromban, amikor még jártam moziba, hogy a film végét nem az ENDE feliratról lehetett tudni, hanem arról, hogy a nézők megindultak ettől kicsit korábban kifelé. Bosszantó, hogy itt se várják meg amíg a ceremóniamester befejezi a mondanivalóját. Kevesen hallottuk a figyelmeztetést: „óvatosan az úton, és gyorsan az üzlettel!”

Talán itt döntöttem el, hogy feladom. Néhány nap múlva mehetnék a miskolci rendezvényre. Az közel van, de ha nem viszek senkit, nincs értelme. Pedig ilyen helyen könnyebb eladni az üzletet mint otthon egyedül. Idegenek sikerét valahogy jobban elhiszi az ember. Akiket magamhoz meghívok, valamilyen szinten ismer engem, s nem nézi ki belőlem a sikeres üzletembert, hiszen én csak egy kétkezi sírköves vagyok. Mindezek ellenére nem tartom kudarcnak a kétévi próbálkozásomat. Újra összeismerkedtem gyerekkori barátommal, utazgattam az országban a siker reményében, s közben jól éreztem magam. Jártam két hétvégén is a Club Tihanyban, ahová egyébként soha nem jutottam volna el. Na, meg itt vagyok megint Pécsen, ahová ugyancsak nem jöttem volna másképpen. Viszont ennyi volt benne. Indítom a betonkeverőt, mert senki nem teszi meg helyettem. Az a biztos pénz. Nagy álmokat nem álmodhatok, de szolidan el tudom tartani a családot. Noha a külföldi nyaralásokat felfüggesztettük, de lehet még ránk jobb világ.

 

Tizenegykor lett vége a programnak. Én is kitódultam, nem vártam Ibolyára se. Gondoltam, melegítem a kocsit mire odaér. Hosszú volt ez a nap. Még belegondolni is rossz, hogy most kellene nekivágni a 350 km-es útnak. Jó döntés volt, hogy szállást foglaltunk. Csak jobb lesz világosban, kipihenten elindulni. Ibolya hozta a hírt, hogy mi is meg vagyunk hívva Kircsiékhez. Na, ennek igazán örültem. Legalább láthatom végre azt a díjnyertes házat, amiről olyan sokat hallottam már.

 

Bele telt néhány hosszú percbe, mire különböző parkolóhelyekről ismét összeállt a konvoj. Most is Feri ment elől, mert ő tudta egyedül az utat. Aggódtam is, hogyan jutunk majd vissza nélküle a belvárosba. Pedig nem volt ok az aggodalomra, hiszen csak arra kell ügyelnünk, hogy végig lejtmenetben haladjunk, s előbb-utóbb lejutunk a szőlőhegyről.

 

Az Opelokat a Kisdeindol úton parkoltuk le, A Kisdeindol dűlői elágazásnál. Innét csupán 40-50 méter a Laciék háza. Ott nem volt annyi hely a jeges úton, hogy az esetleg arra járó autók elférjenek tőlünk. Mire odaértünk, Feri már beparkolt a garázs előtti szűk helyre, amely alig volt nagyobb az Audijánál. Csodálkoztam is, hogy tette be oda. Betolta oldalt? Ennyiből állt az utcai front. Egy garázs az úttal párhuzamosan, s előtte ez a kis beálló. Középen egy kiskapu, amelyen át a garázs mögötti lépcsőre jutottunk, ami levezetett az udvarra. A lépcső tövében ott állt az az óriásira nőtt fiatal arizonai ciprus, melynek telepítését oly sokszor hallottam kazettáról, de személyes beszámolóból is. A ház sarkánál egy 50 éves diófa, szinte beépítve a tető szélébe. Tudom, hogy 10 éve épült a ház, de hangulatából sokkal régebbinek tűnik. A bejárat mellett szerénykedik egy kis réztábla a falon. „Az év lakóháza 1985” Akkor építették át egy ócska présházból. Büszkék rá, de meg is van rá minden okuk. Sajnálom, hogy a nagy hó, és az éjszakai gyér fény nem tette lehetővé, hogy a kertet is megnézzük. Pedig a ház és a kert együttese váltotta ki annak idején a zsűri elismerését. Belül a falak fehérre meszelt, rusztikus felületűek. A ház stílusához ilyen illik. A pici előszobából belépve egy nagy asztal köré gyülekeztünk. A háziak kicsit tanakodtak, hová ültessék le a vendégeket, de aztán ez tűnt jó választásnak, nem a nappali. Oda még lépcsőn kell lemenni. Csak bekukkantottunk, hogy a nagy ablakon keresztül rácsodálkozzunk a város fényeire, s a TV-toronyra, ami a képeslapokhoz képest szokatlan szögből látszott. Ez a nézelődés kicsit később történt, előbb asztalhoz ültünk. Ágota kávét, teát kínált, Laci pezsgőt bontott. Kicsit beszélgettünk, különös figyelemmel a fiatalok benyomására a szemináriumról. Ők ugyanis az utóbbi négy évben nem hallottak üzleti bemutatót. Az a régi – mint mondták – nem volt valami megkapó. Laci nem felejtette el számomra megjegyezni, hogy kőfaragó is volt a színpadon. Az igazat megvallva, én egy jelentéktelen üzlettárs vagyok a számára, elég ritkán is találkozunk. Az ő helyében én már rég el is felejtettem volna a foglalkozásomat. Rengeteg emberrel áll kapcsolatban az üzletünkben, s más területen is, lévén aktív zenész, és tanszékvezető egyetemi tanár. Nem tudom, létezik-e egyáltalán olyan dolog, amit elfelejt.

A vendégségben kellemesen éreztem magam. Arra nem is gondoltam, hogy elmúlt éjfél. Csabáék álltak fel az asztaltól, nekem eszembe se jutott, hogy illene távozni.

 

Elköszöntünk, óvatosan megfordultunk a kocsival. Most Ibolya vezetett, mert alkoholos befolyásoltságom okán az én jogosítványom rövid időre érvényét vesztette. Nekem úgy tűnt, mintha gyorsan menne a havas-jeges lejtőn, de ő a sofőr, nem szólok bele. „kocsis dolga a lóhajtás” Meglepően könnyen rátaláltunk a szállásunkra. Csaba kiharcolta a portásnál, hogy beengedjen bennünket az őrzött parkolóba. Nem ment könnyen. Én már rég feladtam volna, de ő addig erősködött, míg meg nem kérdezte az ügyeletest, aki persze első szóra hozzájárult. Éjjel egykor kerültünk ágyba. A szobánk kifogástalan volt, egyáltalán nem tükrözte a meghökkentően alacsony árat. Ez persze nem hagyományos szálloda volt, hanem a Matáv vendégszobája. Ez a cég pedig megbecsülte a dolgozóit. Nem is fizetett rosszul, s többek között még ilyen kedvezményt is adtak. Mint a mi esetünk bizonyította, nem csak a dolgozók részesültek kedvezményben, hanem még vendéget is hozhattak. Én már nagyon régen a saját magam munkaadója voltam, a kedvezményeket is magamtól kellett várnom.

 

A fal mellé állított két ágy között volt egy kis asztal, rajta egy kis méretű színes TV(akkoriban még volt másmilyen is) Hét csatornát lehetett rajta befogni, ami nem volt jellemző a háztartások többségében. A készülék mellett volt egy vekkerrádió, amit Ibolya reggel 7-re állított be. Nem tudom miért, hiszen az egész napunk rá volt szánva a hazautazásra. Nem volt jelentősége, hogy mikor ébredünk fel. Most viszont jó lenne mielőbb aludni, hiszen nem vagyok az éjszakázáshoz szokva. Az italozáshoz se, de annyit nem ittam, hogy gondot jelentsen letenni a fejemet. Volt már arra példa, ezért félek nagyon a lerészegedéstől. Óvakodok is tőle, bár nem esik nehezemre, hisz nem lelem örömöm az italban. Néha sajnos mégis elkerülhetetlen. Éppen Feriékkel esett meg egy ilyen eset legutóbb. Pót-szilveszterre fizettünk be a szomolyai iskola aulájába. Vörösbor kólával, majd kóla nélkül, a végén pezsgő. Tudtam, hogy ezt már nem kellene, de a társaság miatt....

Na, de ezen kár így utólag agyalni, inkább gyorsan alvás, mert mindjárt itt a reggel!

 

 

Hol kávézzunk?

 

Az elmúlt néhány hétben általában fél hatkor ébredtem. Most is, hiába aludtam csak felét szokásosnak. Kevéssel 6 előtt kivetett magából az ágy. Felkeltem, odamentem az ablakhoz, bámultam bele a hajnali derengésbe. Még alig kezdett virradni, de a lámpák jól megvilágították a várost. Sajnáltam, hogy nem jól tájolták az ablakunkat. Jobbra láthattam volna a négytornyú székesegyházat, még jobban jobbra a Széchenyi teret a dzsámival, mögötte a Misina-tetőt a TV-toronnyal. Ezek Pécs jelképei. Ezekről tudják beazonosítani a várost azok is, akik egyébként még soha nem jártak itt. Abban az irányban viszont csak a falat nézhettem. Ehelyett elém tárult a szocialista építőipar büszkesége, az életveszély miatt kiürített toronyház. Közép-Európa legnagyobb lakatlan lakóháza. Ezt persze nem látom innét, máshonnét tudom. Látványnak nem különösebben borzalmas, amint a város fölé magasodik. Azt se látom különösnek, hogy egyetlen lámpa se világít a házban. Nem úgy, mint a többi nagy házban, ahol lassan ébredeznek az emberek, főzik a reggeli kávéjukat. A környezethez képest magasnak számít az 5 és feledik emelet, ahol mi vagyunk. Nagy, szürke beton épület, ami nagyon nem illik ide, de ezt bentről nem látom. Pont szemközt van mélyen alattunk az utca, ahol tegnap először leparkoltunk. Egy Barkas pöfög lassan felénk. Kerepelő hangját nem hallani ilyen magasról a csukott ablakon át, csak a füst ömlik vastagon a kipufogójából. Magam is elkoptattam két ilyen, környezetbarátnak nem mondható motort a Wartburgaimban. A komám panaszkodott is, a kb háromezer kilométeres konvojozás során, hogy csípi a szemét a füst. Javasoltam, hogy menjen ő előre, de vállalta be.

 

Még alszik a város, alig van egy kis mozgás. Nézem a közeli háztetőket. Szép, régi, díszes épületek. Közvetlen alattunk egy stílusában jól illeszkedő, de mégis új házsor zárja a teret, melynek közepén áll Zsolnay Vilmos szobra. A hosszú háztető igen tetszetősen lett megoldva. Négy, vagy talán öt szakaszból áll, s annak ellenére, hogy bizonyára egyszerre építették, pici szintkülönbségek vannak köztük. Ezen túl kissé hajlítottak, hullámosak a gerincek, mintha megroggyant, régi tetők lennének. Néhány sor cserép a kúppal együtt zöld, alatta a többi pedig vörös. Sokáig méláztam az ablaknál. Jobbra, fönn a szőlőhegyen talán láthatnám a Laciék házát világosban, de most még csak sok apró fénypont az a környék. Balra a sportcsarnokot kerestem, de nem találtam.

Gyorsan világosodik. Megszólal az ébresztő, felkel Ibolya is. Hozza nekem, a kialakult szokás szerint a kávét. Ahogy átnyújtja, kicsit megpöncörgetem az ujját, mint mindig. A kávé most valahogy nem az igazi. Instant, langyos csapvízben. Na, de a szándék a fontos. Hamar felöltözik, én viszont ráérősen készülődök. Bekapcsolom a TV-t. Valójában csak most számolom végig a 7 csatornát, hisz éjjel nem ezzel töltöttem az időt. Már majdnem 7 óra. Hallom, hogy a szomszéd szobában is felkeltek. Na, még megvárom az időjárás-jelentést, aztán lassan el is indulhatunk. Csaba kopog az ajtón.

  • Szólt a portás, álljunk ki a parkolóból, mert nem tud kijönni tőlünk a busz.

Viszem a nagyobbik táskát, én már nem jövök fel. A kulcsot, meg a többi cuccot Ibolya elintézi.

Közben persze morgolódok magamban, hitetlenkedem a probléma miatt, hiszen éppen azért mentünk be a parkoló végére, hogy reggel ne akadályozzunk senkit. Aztán kiderült, mégis útban vagyunk. Az az egyetlen busz volt belül rajtunk, amelyik ki akart állni. Az ajtóban ugyancsak meglepődtünk. Tiszta jégpáncél minden. Alig tudtunk odatotyogni a kocsikhoz. Éjjel ónos eső esett.

Száraz aszfalton talán kimanőverezhetett volna mellettünk a busz, de így inkább ne próbálkozzon!

Lekapartuk a jeget, óvatosan kitolattunk az útra, ahol leparkoltunk, s visszamentünk a portára. Ekkorra a lányok elintézték a kijelentkezést. A portással váltottunk néhány szót az útviszonyokról. Javasolta, hogy menjünk Szigetvár felé, mert a mecseknádasdi szerpentinen akadály van. Mondták a rádióban, hogy egy teherautó keresztbe fordult, elzárja az utat. Megnéztem a térképen merre van tőlünk Szigetvár. Éppen az ellenkező irány. Első megdöbbenésem után mérlegeltem a lehetősséget. Valójában nem sokat számít ekkora távolságnál harminc kilométer kerülő. A csúszós út miatt persze aggódtam. Később talán javul majd a helyzet. A kocsik jó helyen voltak az út szélén, nyugodtan otthagyhattuk őket, amíg elmegyünk valahová reggelizni. Na, de hová? Csabáék tegnap délutáni sétájuk során találtak egy pizzériát, azt néztük meg először. Csakhogy még fél nyolc sincs, ez pedig kilenckor nyit. Keresni kell valami más lehetősséget. Nekem bevillant, hogy fiatal koromban voltak még reggeliző helyek a városokban. Egy időben még Bogácson is (ami egy kicsi falu) nyitottak tejbárt. Nem volt igazán nagy forgalma, nem sok hasznot hozhatott az Áfésznek. Miskolcon, Kazincbarcikán viszont sokszor reggeliztem tejbárokban. Megvettünk három sós kiflit (akkor még ilyet is lehetett) s hozzá három deci kakaót. Abban már nem vagyok biztos, hogy porcelán bögrében adták-e. Voltak már akkor műanyag poharak, de nem az eldobható fajta, hanem olyan, amit elmostak. Mindez persze a hetvenes évek elején. Csabáék még meg se születtek akkor, így nem is terhelem őket az én emlékeimmel.

Néhány megkérdezett járókelő a McDonald's-ot javasolja. Nem igazán vágyom hamburgerre, inkább szalonnás tojás esne jól. A Mekit persze megkerestük, már csak azért is, hogy felvágjak vele, milyen ügyesen navigálok egy idegen városban. Még az utcán barátkoztunk az árakkal, amiket nem találtam barátinak, így javasoltam keressünk más helyet. Tudtam is egyet ajánlani.

Első pécsi utunk során Kadlok Feri húzta is az orrát, hogy nem igényeltük az idegenvezetését, hiába ajánlotta fel, hogy végigkalauzol bennünket a látnivalókon. Ehelyett inkább megebédeltünk egy Király utcai étteremben. Sertéspörkölt volt nokedlivel, kovászos uborkával. Most is kiegyeznék vele. Nem számít, hogy reggel van, mindegy annak az ételnek, mikor eszik meg. Na, meg is találtuk a keresett éttermet. Itt is megnéztük az árakat, majd inkább visszamentünk a Mekibe. Úgyis ritkán járok ilyen helyeken. Szívem szerint vettem volna valamit az ABC-ben, de vasárnap kevés üzlet nyit ki. Biztosan találtunk volna, de ne vigyem már túlzásba a spórolást! Ez most egyébként is egy rendkívüli helyzet, a szálláson bőven megtakarítottuk a reggeli árát.

Az asztalnál találtunk tájékoztatót a franchise üzletről. Csaba olvasgatta, eljátszott a gondolattal, hogy otthon, Mezőkövesden nyitna egy Mekit. Annyi a gond ezzel, hogy pénz kell hozzá, ami nincs neki se. Talán éppen a tegnap meghallgatott lehetősséggel lehetne áthidalni ezt. Belevágnának az Amway-be. Pontosabban nyitnának egy direkt marketing vállalkozást, amit a Network 21 szisztéma szerint működtetnének. A forgalmat biztosító termékeket adná hozzá az Amway. Ez a téma persze megmaradt a csacsogás szintjén. Többet nem is beszéltünk róla. Jobban izgatott bennünket, hogyan küzdünk le minimum 350 kilométert jeges úton. Rátukmáltam Csabára, hogy érdeklődjön az útviszonyok alakulásáról. Elvégre ő a telefonos.

 

Jó hírrel jött vissza. Nem kell kerülnünk, elhárult az akadály, szabad a hatos főút.

  • Majd valahol álljunk meg egy kávéra – kérte Csaba.

  • Paks? Száz kilométer.

  • Hm – húzta a száját.

  • Szekszárd 60.

  • Az jó lesz.

  • Rendben, akkor majd Szekszárd előtt. Van ott egy nagy parkoló, mielőtt észara fordulnánk.

Elindultunk, én mentem elől. Biztosan így illik, mivel én vagyok az öregebb. A rádió rémítgetett. Az egész országban csúsznak az utak, a pestiek kezüket-lábukat törik. A várost elhagyva is csak hatvannal mertem menni. Meddig fog így tartani az út? Hetven, hetvenöt, nyolcvan...nem is csúszik.

Egyik barátom mesélte hogy Trabanttal mentek Szlovákiába. Nagy bátran döngettek minden gond nélkül addig, amíg meg nem álltak pisilni. Amint kiléptek, azonnal el is vágódtak a jégen. Addig fel se tűnt, hogy csúszós az út. Legalábbis nekem ezt mesélte. Lehet, hogy autóval kevésbé csúszik mint gyalogosan?

  • Ott egy kávézó! - fedezte fel Ibolya.

Szó nélkül hagytam a bekiabálását. Éppen kezdek belebátorodni, semmi kedvem megállni, hiszen alig haladtunk néhány kilométert. Kissé görcsösen fogtam a kormányt. Nem csúszott az út, de tartottam tőle. Ha jöttek szembe, igyekeztem minél távolabb húzódni. Kanyarban még véletlenül se fékezzek! Tudom, hogy nem szabad, de sokszor tesz az ember ösztönös mozdulatot. Ezt elkerülendő, erősen kell koncentrálnom. Gyakran néztem a tükörbe. Jönnek a fiatalok, nincs semmi gond.

  • Ott is megállhatnánk!

  • Majd Szekszárdnál.

Aztán megint látott valami út menti kávézót.

  • Itt is megállhattunk volna!

  • Megbeszéltük, majd Szekszárdnál.

A fene se hitte volna, hogy ilyen sok pihenő van ezen a szakaszon.

  • Ott is egy büfé! Ők még nem is kávéztak. Ja, nincs nyitva.

Az egészben az volt a bosszantó, hogy legtöbb helyet akkor vette észre, amikor már túlszaladtunk. Meg egyébként is! Ha van egy terv, tartsuk magunkat hozzá! Legyünk következetesek! Éppen most jövünk a szemináriumról, ahol azt hallhattuk, hogy ne ötleteljünk.

Amikor láttam valami épületet az út mentén, már féltem, hogy megint beszól. Annyira a Szekszárd előtti nagy parkolóra koncentráltam, hogy amikor odaértünk, túlszaladtam a bejáraton.

  • Itt kellett volna bemenni!

  • Tudom bazmeg! - csattantam fel, s még talán valami bántót is mondtam hirtelen.

Na, ez nagy hiba volt. Más házaspárok ilyenkor szoktak összeveszni. Mi egyszerűen nem szólunk. Pedig jobb lenne inkább veszekedni. Most viszont gyorsan kell valami alternatív megoldás, mert a fiatalok jönnek utánunk, s ők még nem is kávéztak. Azzal tisztában voltam, hogy a csomóponton túl hosszú szakaszon nincs semmi. Visszafordulni elég körülményes lett volna, főleg, hogy közben döntési kényszerbe kerültem. Valamerre el kell kanyarodnom! Vagy jobbra, vagy balra. Ésszerűnek tűnt, hogy bemegyünk a városba, hiszen itt van rögtön. Nagy idegességemben nem a megfelelő sávot választottam. Meg kellett állnom, hogy a szemközt, szabályosan közlekedő autó elférjen tőlem. Villogott is, de nem hiszem, hogy üdvözlésképpen.

Egész közel találtunk egy faházat, előtte elégséges helyet a parkolásra. Na tessék, lehet kávézni! A fiatalok nem értették, miért vagyunk olyan feszültek.

 

Visszafordultunk Pest felé. Csabáék valamiért lemaradtak. Figyeltem a tükörben, de nem láttam a piros Astrát.

  • Nem kellene megvárni őket?

  • Majd lassabban megyek.

Így is tettem, de csak nem értek utol. Pedig már olyan lassú voltam, hogy akadályt képeztem a közlekedőknek. Elhangoztak köztünk olyan javaslatok, hogy meg kellene állnunk, vagy visszafordulni, talán elég ha még jobban lelassítok...Ez ki is merítette a társalgásunkat. Egy görcs volt a gyomromban a pillanatnyilag megromlott házastársi viszony miatt. Javasoltam, hogy béküljünk ki, közben kedvesen megveregetve a combját, de nem reagált. Semmit. Egyébként se túl beszédes, de most még inkább visszafogta magát. Próbáltam erőltetni a beszélgetést.

  • A nulláson menjünk, vagy inkább menjünk be Pestre?

  • Nem tudom. Te vezetsz.

  • Jól van, de azért tehetsz javaslatot!

  • Ahogy gondolod, nekem mindegy.

  • Valahol meg kellene állnunk ebédelni is. Hosszú még az út.

  • Álljunk, de én nem eszek.

Így tehát el is lett döntve, hogy nem állunk meg sehol. A rádió sok balesetről számolt be, de én nem találkoztam csúszós úttal sehol. Egyre bátrabban nyomtam a gázt. Jó lett volna mielőbb hazaérni! Arról már lemondtam, hogy Csabáék utolérnek, hiszen esély nincs rá, ha nem állok meg. A tájban se volt semmi gyönyörködni való, de ha mégis, nem volt kinek felhívni rá a figyelmét. Olyan volt, mintha egyedül lennék....illetve nem is. Annál sokkal rosszabb, hiszen elég volt jobbra tekintenem, ott ült némán akit legjobban szeretek, s ő haragszik. Tagadja, de mégis haragszik.

 

Az M3-on az aszfalt mélyedéseiben láttam a jeget, de ettől nyugodtan tartottam a százas tempót. Sokan megelőztek, s úgy döntöttem, ha száznál megcsúszok, semmi esélyem megfogni a kocsit, akkor mehetek akár gyorsabban is. Ibolya jókat derült magában amikor látta ahogy fészkelődök az ülésben, tornáztatom a nyakamat, de csak azért se állok meg pihenni.

 

Nem békültünk ki, egyszerűen túlléptünk a dolgon másnap. Ha együtt élünk, nem lehet haragot tartani. Erika telefonált, hogy Csabáék hazaértek. Na ettől legalább már meg vagyok nyugodva. Meg elkezdett beszélni olyanokat, hogy „amíg még tart a lelkesedés...”

Milyen lelkesedés? Nem is voltunk lelkesek. Belefáradtunk a lelkesedésbe. Inkább faragom a követ, ahhoz értek, meg az nem is utasít vissza. Ha mégis, nagyobbat ütök rá. Nehéz munka, de még mindig sokkal könnyebb, mint emberekkel bánni.

Papsajt

 

Barack

(Papsajt 1)

- Hát ez a kislegény? - kérdezte a traktoros, miközben hatalmas öklével barackot nyomott a fejemre.

  • Ő a legkisebb – válaszolt anyu.

  • Mi a neved kisöreg? - intézte kérdését felém, miközben igyekezett nagy vörös fejével barátságosan mosolyogni rám.

Nem mondom meg - döntöttem el, s a számat erősen összeszorítottam, nehogy véletlenül egy hang is kijöjjön rajta. Micsoda egy undok alak! Most akkor legény vagyok, vagy kicsi, vagy öreg? Egyértelmű, hogy nem vesz engem komolyan, különben nem tekerte volna meg a hajamat. A bátyám ugyan csak két évvel idősebb nálam, de neki kézfogásra nyújtotta volna lapát tenyerét. Persze nem tudom, Laci is hogyan markolta volna meg ezt az óriási kezet, amely az én helyzetemből nézve még a napot is eltakarta. Ez most nem fog kiderülni, mert a gyerekek közül csak én maradtam itt a tanyán. Mariska, meg Laci mamámnál lakik, onnét is járnak iskolába. Én ritkán látom mamámat, nem is nagyon kötődöm hozzá. Számomra csak egy öregasszony. Anyunak az anyja, és anyu se nagyon fiatal, elmúlt már harminc éves, azt hiszem. Az biztosan sok, hiszen én talán húszig tudok elszámolni, azon túl már keverem a számokat.

  • Gyuszinak hívják – árulta el anyu akaratom ellenére a nevemet – ősszel lesz hat éves.

  • Fogok menni iskolába – szólaltam meg mégis, mert ez a fontos információ lemaradt.

  • Majd csak jövőre, – javított ki anyu – mert októberben születtél, így év vesztes vagy.

A fenébe! Most azt hiszi ez a nagy melák, hogy buta vagyok, pedig épp az ellenkezőjét szerettem volna bizonyítani. Azt ugyan nem értem mi az, hogy év vesztes, de mindegy is. Na, de ezt nem hagyom ennyiben. Megmutatom, milyen ügyes vagyok. Minden holmit kihoztak a házból, fel van pakolva a pótkocsira a konyhakredenc, a szétszedett ágy, az összecsukott katonai vaságy, a kiürített szalmazsákok, az összes ruhánk, a telepes rádió, asztal, székek, zsákokba felszedett termény, ami nem kell már a malacoknak, hiszen az ól is üres. Vagyis az összes holmink itt van, lehet zárni az ajtót. Odafutok, becsukom az üveges, majd a köpönyegajtót, fordítom a kulcsot, de akad. Nehogy már kifogjon rajtam! Kicsit erőltetem, de nem fordul. Többször nekiveselkedem két kézzel markolva a kulcsot, aztán egyszer csak sikerül. Meglepően könnyen. Nem először végzem ezt a műveletet. Tudom, mekkora erővel kell, és azt is tudom, hogyan kattan be. Most nem kattan, csak elfordul. Kihúzom a lukból, de csak a szára van a kezemben.

  • Az anyád mindenét! - csattan fel az anyám – Beletörted.

  • Szép teljesítmény egy hatévestől – jegyzi meg a traktoros, miközben megigazítja fején a barna svájcisapkát, melynek „antennáján” egy pénzérme csillan meg a bágyadt napfényben.

Most ez dicsér, vagy csúfolódik? Anyu hisztizik kicsit amiért nem tudjuk bezárni a házat. Na, de minek? Teljesen üres. Két sifont apu már korábban elvitt a lovas kocsival, a többi holmi a traktor pótkocsiján van, ami nem fért, azt elajándékoztuk a szomszédba Gyufkóéknak. Rájuk hagytuk azt a kiskocsit is, amibe ketten tudtunk beleülni egymás mögé, és egy bárányt lehetett elé fogni, hogy húzza azt.

Ezzel lezárult életem egy szakasza. Költözünk. Nem itt születtem, de nem emlékszem más lakóhelyre, csak erre a tanyára, erre a házra. Mondják, hogy amikor ide kerültünk, először a munkásszállón laktunk, ott indultam el a szaloncukor után 13 hónapos koromban. Biztosan így van, de én csak arra emlékszem legrégebbről, amikor itt voltak a katonák. Éppen itt, ahol most a pufogó áll megpakolt pótkocsival, indulásra készen. Itt állt egy autójuk akkor egész nyáron. Olyan volt mint egy házikó, vagy inkább mint egy bodega. Vas lépcsőn lehetett felmászni. Nagy lépcsők voltak, nekem a kezemre is szükség volt ahhoz, hogy feljussak rajta. Először Eszti bácsi vitt be ide, de aztán már egyedül jártam be hozzájuk. Eszti bácsi is egy katona volt, de valamiért szeretett engem. Anyu mondta, hogy van neki otthon hozzám hasonló fia, talán ezért foglalkozott velem olyan sokat. Tanított beszélni. Ugyan már tudtam beszélni, csak sokan nem értették miket mondok. Nagyon érdekes volt ez az autó. Volt benne asztal, meg székek, meg polcok, szekrény, meg lámpa. Az asztalon rengeteg apró dolog, amiket nem ismertem. Egyszer amikor másztam fel a lépcsőn, valaki nagyon megijesztett. Olyan ruhája volt mint a katonáknak, csak fekete volt a feje, nem volt se szája, se orra, csak egy szögletes szem csillogott feketén a feje közepén. Mivel nem volt szája, nem tudom honnét jött az a hangos morgás, amitől hazáig szaladtam. Később kiderült, hogy az a katona volt az, akit Bercinek hívtak. Az eset után pedig Mumó Bercinek.

A tanya mögött a dombon volt sátor, ahová anyuval jártunk moslékért a malacoknak. Ez nagyon régen volt, alig voltam 3 éves. Sok minden történt azóta. Vihar döntötte le a lóistálló tetejét, a Zsíros bácsi motorja majdnem a falhoz nyomott, hatalmas géppel keresztül kasul árkolták a tanyát, hogy ne kelljen a kétvödrös kerekes kútra járnunk vízért. Jártam Mérész bácsinál a kovácsműhelyben, voltam apuval a faluban a borbélynál, meg talán egyszer mintha a vasútállomáson is jártam volna. Bár lehet, hogy erről csak hallottam, aztán meg álmodtam róla. Majd ha kedvem lesz, ezeket mind elmesélem. Most nincs idő, mert indulunk.

Anyu begombolja rajtam a Mariskától örökölt piros kardigánt, amitől úgy nézek ki mintha lány lennék. Anyu felmászik a pótkocsira, a traktoros pedig tiltakozásom ellenére megmarkol a hónom alatt, és fellendít a magasba. Anyu rám teríti a beliner kendőt, majd az ölébe fog. Nagyon alacsonyan jár már a nap mire elindulunk, nincs igazán meleg. Úgy mondják, huncut az április.

 

A pufogó rángatja pótkocsiját a köves úton, csak úgy zörög körülöttünk a sok holmi. A traktoros gyakran hátranéz, hogy nem esik-e le valami. Lassan döcögünk lefelé a dombról, még egy lovaskocsi is elhagyna bennünket. Amikor keresztezzük a sályi utat, a Hajduék háza mögötti domb eltakarja a napot, Anyu szerint mindjárt este lesz. Kár, hogy nem jött hamarabb ez a vontató, de nem engedte el előbb Zsíros bácsi. Márpedig ő a főnök a tanyában, az van, amit mond.

Változatlan sebességgel, de sokkal simábban haladunk át a középső halastó gátján. Kicsit izgulok, nehogy beleessünk a vízbe. Valamiért félek tőle. Nagyon rossz emlék, amikor a tó fölött voltunk a pataknál fürödni. Mondják, hogy úgy ordítottam, mint akit nyúznak, amikor anyu megmerített a patakban. Nem nagyon kell persze felemlegetni, én is emlékszem erre. Egyszer csónakázni is el akartak vinni a nagylányok. Hajduék itt a halőrök, azért laknak a tó mellett. Van nekik egy lányuk, aki egyidős az én lánytestvéremmel. Ő már csónakázott egyedül is, de most minket is elvitt volna. Becsábítottak a ladikba, de nagyon mozgott alattunk. Úgy elkezdtem sivalkodni, hogy miattam elmaradt a csónakázás, mert félő volt, hogy Hajduné meghallja, és jól kikap majd Manci.

Egyszer voltam itt, amikor lehalászták az alsó tavat. Nagyon kicsi volt a víz, talán még engem se lepett volna el...bár ez nem biztos. Rengeteg ember gázolt benne ágyékig érő csizmákban, és húztak egy hatalmas hálót. Ahogy közeledtek felénk, láttam, hogy szinte forr a víz a felugráló halaktól. A parton lovaskocsik sorakoztak, rajtuk nagy dézsák, azokba emelték ki a halakat. Olyan volt az egész, mint amikor anyu szedi ki a nokedlit a fazékból. Akkor nálunk is hal volt a vacsora, de én nem kaptam belőle, nehogy megfulladjak a szálkától.

Mire felértünk a dombra, már ott se sütött a nap. Komótosan zötykölődtünk a földúton. Nem is lesz jobb később se, hiszen errefelé nincs köves út. Vagyis van, de azokat szinte csak keresztezzük. A kácsi úton haladunk egy rövid szakaszon Ábrány irányába, amíg a malomig el nem érünk. Átkelünk a patak hídján, aztán megint domb következik, meg megint völgy. Ezt hívják Száraz tónak. Itt nem folyik patak, mint a korábbi és az ezután következő völgyeken. Besötétedett ekkorra, de szerencsére volt a pufogónak lámpája. Aztán mégis sötétségbe borult minden. Megálltunk, a traktoros káromkodott, hogy leesett a szíj a lendkerékről. Lemászott, visszarakta, és mehettünk tovább. Egészen addig, amíg megint le nem vetette a szíjat. Még Tardon is megálltunk emiatt, hiszen itt nem volt még utcai világítás, mint a tanyában minálunk. Igaz, ott se régóta van, és hamarosan lesz minden faluban, azt mondják. Mire iskolás leszek, ott se kell majd lámpával világítani.

A sokadik megállás után végre lemászhattunk mi is. Megérkeztünk mamámhoz. A traktor tovább ment anyuval a falu másik végére az új házhoz, mert a holmit már ott rakják le. Nekem ma csak eddig tartott az utazás, de elég is volt belőle. Azt hiszem már út közben is aludtam egy jót. Igaz, felébredtem minden megálláskor. Mamám levetkőztetett, és ágyba fektetett. Talán még adott egy darab libazsíros kenyeret, de nem kizárt, hogy ezt csak álmodtam. Álmomban az új házban jártam. Nem biztos, hogy álmodtam. Lehet, hogy inkább visszaemlékeztem. Ugyanis voltam már ott egyszer. Nem volt még kész. A falak nem voltak bevakolva, mindkét oldalán kilátszottak a kövek. Nem voltak ablakok, nem volt lépcső, de még padló se. A szoba közepén csak egy nagy kupac föld volt. Azóta már biztosan másmilyen, hiszen úgy nem lehetett volna beköltözni. Na, de majd holnap én is meglátom. Visszük magunkkal a Mancit, a kecskét, mert ő is velünk fog lakni. Apu épített neki ólat.

 

Papsajt.

(2)

Az új ház az Újtelepen épült. Ugyan hol máshol? Mancit végigvonszolni a Kisközön, majd a parókiát kikerülve az Újsoron, a Daruszögön át az Újtelepnek is a végéig a nénikém segített. Anyunak a húgát már én is Irénnek hívtam, de ahogy mesélte, korábban úgy mondtam :Ityű! Mama popon” Vagyis neki panaszkodtam, mert mamám megpofozott. Nem volt egy maradandó emlék, csupán azért tudok róla, mert ezt a mondásomat sokszor visszahallottam. A nénikémre is csak a tanyáról emlékszem, mert két nyáron is ott dolgozott egy falunk béli lánycsapattal. Nem tudom mi volt a munkájuk, gondolom kijártak a határba. Én csak otthon találkoztam velük, meg a szállásukon. Néhányuknak a nevét is tudtam. Tosma Rósa, meg Gál Mancsi...több nem is jut eszembe. Ja! Lénárt Bözsi. Bizonyára az ő nevét se tudtam rendesen kimondani. Talán nem is neveztem meg, hiszen Tosma Rósa volt a szeretőm. Bár egy 4-5 éves gyereknek fogalma sincs mit jelent, de valaki ezt a kifejezést adta a számba, holott csak arról volt szó, hogy jobban kedveltem a többieknél. Pedig nem volt könnyű köztük különbséget tenni, hiszen mind körül rajongtak. Nem is csoda, hisz „ennivaló” kiskölyök voltam. Az ennivalóról jut eszembe, hogy mindenfélét belém tömtek, amit finomnak gondoltak. Én persze többnyire mindent megettem. Az erős unszolásra még többet is, mint ami jólesett. Mert még egy kanállal a Bözsi kedvéért, még eggyel a Róza kedvéért....és így tovább. A lecsójuk aztán betette a kaput. Kihánytam. Sajnálkoztak, kedveskedtek, ringattak, énekeltek nekem, hogy jobb kedvem legyen. Kint a tornácon, a szabad levegőn. Emlékszem a dalra: „Csokko, csokko csokkoládé....” Oda láttunk a sályi útra, amin Ábrány felé haladt egy ponyvás autó. Fantáziáltam, hogy az viszi a csokoládét. Tudtam mi az, hisz a lányok azt is adtak nekem néha egy kis darabot. Édes volt, hasonlított a tejeskávéra, csak ezt harapni lehetett.

Ez a lánycsapat nem csak velem volt ilyen barátságos, hanem az egész családdal. Nem voltak ugyan messze a falujuktól, de mégis idegenben. Örömmel vették, hogy van itt egy család, akiket ismernek, akik még rokonuk is egyiküknek. Tizennégy-tizenöt év volt a korkülönbség a szüleimmel, s ezért mind magázták őket. Jolán néném, meg Sanyi bátyám volt a megszólítás. Illetve a nénikém részéről Sanyi sógor. Anyut ő is magázta éppen úgy, mint a többiek.

Egyszer apunak még hazajönni is segítettek Ábrányból. Az asztaloshoz ment a mosóteknőért. Bizonyára összetalálkozott munkatársakkal, bemehettek a kocsmába is. Én már csak azt láttam, hogy sötét este imbolygott kifelé a tanyára, fejére borított mosóteknővel és teli torokból nótázott. A lányok meg röhögcséltek, adták a tippet, hogy mit énekeljen, meg óvták, nehogy beténferegjen az árokba. Anyu már nagyon türelmetlen lehetett, ezért indultunk elé. Persze ha tudja, hogy van kísérete, nem is kellett volna.

Na, szóval ez a nénikém segített a Manci kecskét elvonszolni az új otthonába, az Újtelepre. Szerencse, hogy jött, mert mi gyerekek nem bírtunk volna ezzel a makacs állattal.

 

A házunkat egyedül talán meg se találtam volna, hiszen volt néhány hasonlóan félkész az utcában. Az utcát úgy kell elképzelni, hogy állt két sor ház, és ami köztük kimaradt, az volt az utca. Mély keréknyomok szabdalták, amiből arra lehetett következtetni, hogy sár volt, amikor a beton villanyoszlopokat felállították. A huzalok csillogtak a napfényben. A mi házunk előtti oszlopra lámpát is szereltek. Két szál drót vezetett a tetőre, tehát villanyunk már lesz. A kőfal most is vakolatlan volt épp úgy, ahogy emlékszem rá. Nem volt kerítés, de itt senkinek se volt még, nem úgy, mint a falu régi részén. Vagy mégis! Igaz, nem a ház, csak a kert volt körbekerítve. Apu előrelátó volt. Már három éve, hogy megkapták a telket, s első dolga volt gyümölcsfákat ültetni, s azt megvédeni, hogy mire kész a ház, mire ideköltözünk, ehessünk a saját gyümölcseinkből. Jó nagy kert, de apunak nem volt elég, mert még az udvarra is ültetett négy fát. Szépen zöldellt már minden, de ehető gyümölcs nem volt még. A Mancit bezártuk a kecskeólba, nehogy elbitangoljon, körbejártuk a melléképületet. Az ól mellé építettek egy kemencét, hogy süthessünk kenyeret, a kert felőli oldalon pedig volt egy üres malacól. Ez se lesz sokáig üres, hiszen a tanyán is tartottunk talán még húsz disznót is évente. Egész konda volt, amikor anyu kiengedte őket legelni. Alig győzött szaladgálni utánuk, hogy ne menjenek ki az útra. Azt mondják, a disznók hizlalásából kerestek annyi pénzt, hogy ezt a házat felépíthették belőle. Már csak azért is gondolom, hogy továbbra is lesznek leadásra hízóink, mert bizony nincs még készen ez a ház. Még lépcsője sincs. Kövek vannak csak egymásra rakva, hogy elérjük az ajtót. A padló már elkészült. Szürke cementlap van a folyosón, és a két szobában. A kamrában még semmi. A betongerendák között látni a pinceboltozat tégláit. Valami törmelék van rájuk szórva, de ez még nem járható. A két szoba közül az egyik lesz konyhának használva, már benn is van a masina, meg itt vannak az ágyak is, de még nem végzett anyu a pakolással. Ki is küld bennünket az udvarra, hogy ne legyünk láb alatt. Irén segít neki rendezkedni, énrám pedig vigyáznak a testvéreim. Ők már ismerősek, hiszen sokszor jártak itt az építkezés alatt is. Ismerik a szomszédokat, én pedig még a rokonaimat se.

 

Anyunak van még két öccse. Egyik boltos, a másikuk traktoros, de még nem is találkoztam velük. Na, ez így biztosan nem igaz, de olyan régen lehetett, hogy nem emlékszem rá. Mamája állítólag mindenkinek kettő van, de én csak egyről tudok. Nagyapám is egy van. Volt nálunk a tanyán, de Cseszkóban lakik, ami egy másik ország. Ő, apunak az apja, de aputól sokkal kisebb ember. Kalapja van bőrcsizmája, meg büdös szaga. Feküdt ruhástól az ágyon, és pipázott. Lacival meg azon versengtünk, ki gyújthatja meg a pipáját. Már most, hogy az új házban fogunk lakni, biztosan eljön megint, de már nem egyedül, hanem a cseszkó mamám is jön vele, de még talán apunak a testvérei közül is valaki. Én meg majd eldicsekedhetek, hogy külföldi rokonaim vannak. Bár nem tudom kinek, hiszen nem ismerek itt senkit. A tanyán Gyufkó Laci volt a játszópajtásom. Ott laktak még Huszárikék is abban a házban, ahol a kovácsműhely volt, de ők verekedősek voltak, meg dobáltak bennünket. Nem lehetett velük játszani. Lacival jól eljátszottunk az udvaron...bár, valójában nem is volt ott udvar, csak állt egymás mögött a két ház, meg volt körül rajtuk nagy füves térség. A két ház között állt egy nagy nyárfa, de olyan nagy, hogy arra csak Huszárik Jóska tudott felmászni. Mi inkább csak a fűben hemperegtünk, fűztük a láncot a pimpóka szárából, meg ettük a papsajtot. Ja, meg lovagoltunk a Bodri hátán. Az egy olyan jámbor kutya volt, hogy bármit eltűrt tőlünk. Nem is tudom, idegen felnőttek miért féltek tőle. Nagy volt ugyan, de nem bántott senkit. Néha ugyan ugatott, de hát azért kutya, hogy ugasson. Nem?

 

Gyufkó Lacinak volt egy testvére, a Ferike. De az még olyan kisbaba volt, hogy nem lehetett vele játszani, csak vigyázni rá. Gyufkóéknál valójában mindenki kicsi volt. Az anyja is, meg az apja is. Na jó, nem hozzám képest, de a többi felnőtt közt ők voltak a legkisebbek. Ráadásul a Laci bácsi még beszélni se tudott jól. Mindig meg meg akadt a be be széédben. Eszti bácsi őt is taníthatta volna, ha engem megtanított. A fűben hemperegni persze csak akkor lehetett, ha jó volt az idő. Meg, ha nem voltam beteg. Mert olyan is volt ám, hogy köhögtem, és nem engedtek ki a szobából. Valójában ott is a konyhában volt az ágyam, mint ahogy majd itt is lesz, mert ott volt a masina, ott volt meleg. A szobában anyu, meg apu aludt. Ott azt hiszem nem is fűtöttek, csak estére kinyitották az ajtót. Ez a köhögés ráadásul nem is télen volt amikor egyébként se lehetett kimenni. Azért tudom, mert a nénikém is ott volt, és kicsúfolt, amiért nem jól rajzoltam. Mert rajzolni ám nagyon szerettem. Azt is mondták, hogy ügyes vagyok. Anyu vágott szét nekem sok-sok csomagolópapírt, mert nem győzött meg irkával. Mindent telerajzoltam. Bámultam kifelé az ágyból az ablakon, láttam, hogy elakadt egy ponyvás autó. Lerajzoltam. A sofőr bőgette nagyon a motort, forgott a kereke, de nem haladt sehová. Kiszállt, körbe járta, vakarta a fejét, megint próbálkozott. Emberek gyűltek köré, próbálták tolni, de csak nem jártak sikerrel. Jött egy körmös. Olyan, aminek felfelé van a kéménye, nem hátrafelé mint a gumikerekű pufogónak. Elkezdte húzni hátrafelé. Ezt is lerajzoltam. Aztán jött a néném, és rögtön belekötött, hogy nem jól csináltam, mert nincs út. Azt kérdezte, hogy hová húzza? Az égbe? Persze ezen meg se lepődtem már, hiszen mindenbe belekötött. Azt se állta meg szó nélkül, hogy a háznak nem jól áll a kéménye, mert ferdén rajzoltam.

Télen is azzal töltöttem az időt, hogy rajzoltam. Néha persze kimentünk a testvéreimmel szánkózni a kertbe. A tanya, meg a sályi köves út között, a bekötő úton jól csúszott volna, de oda nem mehettünk, mert mindig járt arra vagy lovas kocsi, vagy autó. Viszont volt nekünk saját szánkódombunk. Az ólak, meg a munkásszálló között kerített el apu napraforgószárral egy részt, amiben zöldséget vetettek, meg babot, borsót, meg talán krumplit is. Muszáj volt elkeríteni, hogy a tyúkok ne kaparják ki, ne csipegessék le. Aztán egyik télen jött Vatta felől egy nagy szélvihar, ami napokig hordta a havat. A kerítés fogott rajta egy kicsit, így a kertben lett egy nagy hófúvás. Még a traktorosok is odajöttek egyszer, akik a szállón laktak. A traktorjaik ott álltak sorban egymás mellett pótkocsistól, ahol előző nyáron a katonáknak volt a bódés kocsijuk. Gumikerekű traktorok voltak. Egyiknek le is eresztett a gumija. Levették a kerekét, és a traktoros úgy gurította, hogy szaladt utána, s közben csúszkált a jégen. Azt már nem tudom hová szaladt vele. Biztosan a műhelybe, de ezt csak gondolom.

Télen hamar sötétedett, a petrót nem pocsékoltuk, sokszor sötétben hallgattuk a rádiót. Apu csinált akkora polcot a falra, hogy a rádió mellé elférjen a két telep, amiről az áramot kapta. Nemrégen vezették be a villanyt a tanyába, de előbb csak az irodába, meg a magtárba, műhelybe. Mostanában csinálják az istállókba, de a mi házunkba még nem volt. Most már nem számít hiszen nem lakunk ott. Az új házban már lesz villany, majd venni kell új rádiót, ami arról működik. Majd azt is biztosan sötétben fogjuk hallgatni, mert úgy szoktuk meg. Jobban is magam elé tudom úgy képzelni amiket beszélnek benne. Másnap visszaemlékezek a mesére, és azt is lerajzolom. Amikor kicsi voltam, azt képzeltem, benne van a dobozba aki mesél, de már tudom, hogy csak a hangja van ott.

 

Most viszont tavasz van, kint szaladgálhatok sötétedésig. Egészen a végén lakunk a falunak, itt van közel a búzatábla. Laci éppen arról jön egy idegen gyerekkel, sapkájukban egy csomó cserebogárral. Hívnak magukkal, mert viszik a szomszédék tyúkjainak. Csak úgy kapkodják őket, amikor Laciék odaöntik eléjük. Ezek szerint ez a gyerek itt lakik. Olyan idős lehet mint én. Lalinak hívják.

 

Putyóka

(Papsajt 3)

Az utca utolsó háza is vakolatlan, de eltér a többi háztól, mivel ennek három ablaka van az utca felé. Az udvara is el van kerítve. Bár ennek az udvarnak az eleje is kert valójában, de olyan, hogy ablakok vannak lerakva a földre, azok alatt zöldellnek a növények. Az itt lakó gyereket is Lalinak hívják épp úgy, mint a közvetlen szomszédot, csak ez a gyerek már idősebb. Mariskánkkal jár egy osztályba. Anyu nem szereti ha vele játszunk, mert ez rossz gyerek. Szerintem pedig sokkal érdekesebb, mint bárki más az új ismerősök közül. Ráadásul ügyes, mert az áramot is tudja vezetni. Az anyja kiad neki kötelező feladatot, de aztán játszhatunk. Én ugyan kicsi vagyok ahhoz, hogy segítsek, de nézni is érdekes, ahogy a malacokat kiengedi az udvarra, amíg kitakarítja az ólat. Azok rohannak a kút melletti pléhteknőhöz, ami tele van vízzel. Beleisznak, de olyan hévvel rontanak oda egymást taszigálva, hogy ki is borítják az egészet, amivel sarat csinálnak. Ebbe aztán bele is hemperegnek. Lali szalad a vesszőseprővel, hogy elkergesse őket a teknőtől, de már elkésett. Hozza a házból a moslékot, s ezt látva az összes malac beront az ólba, így be is lehet őket zárni. Aztán a kert ablakait kell felnyitni, és meglocsolni az alatta lévő növényeket. A vizet kiborították a malacok, ezért húzni kell a kútról. Ott a kút közvetlenül az udvar közepén, nincs olyan messze mint nekünk a tanyán. Ez nem kerekes, hanem hajtókaros, és csak egy vödör van rajta. Egy kis vályú van a kútkáván belül, abba kell kiborítani, az pedig egy csövön kifolyik a pléhteknőbe, hogy ott a nap melegítse. Ilonka néni határozottan meghagyta Lalinak, hogy langyos vízzel locsolhat, de ez a víz hideg. Megoldotta. Mivel az apja bányász, van neki egy nagy csomó színes drótja. Az ajtó fölött a falban van egy kis mélyedés. Oda köt két szál drótot, amit elvezet a kúthenger oszlopához, ráköti egy egy szögre, majd tovább egy vas valamihez, amit beletesz a vízbe. Figyelmeztet, nehogy belenyúljak, mert agyoncsap az áram. Nem értem mi az, de lényeg, hogy nem szabad. Megértettem. Kis idővel később, amikor leveszi a drótot, mondja, hogy már belenyúlhatok. Nahát! Majdnem meleg. Mintha most vette volna le a mosófazekat a masináról. Jó dolog ez az áram attól, hogy nem tudom micsoda, hiszen nem látni.

Valami baj mégis lehetett ezzel a gyerekkel, mert ok nélkül kővel dobálta a szomszéd gyerekeket, amikor sár volt az utcán, meztelenül hempergett a pocsolyában mint a disznók, majd a kút melletti teknőben mosta le magáról a sarat. Velem is megismertette, milyen érzés, amikor az áram „agyoncsap”. Az előszobában a falba kalapált be egy botot, – náluk még ez a helység se volt bevakolva - felcsavart rá valamennyit a színes drótokból. Arra nem figyeltem, hová vezet a drót másik vége, bár akkor se gondoltam volna semmi rosszra, ha látom. Hozzáértem. Nagyon megcsípte az ujjamat, de közben az egész testemben egy hatalmas ütést éreztem. El se tudtam képzelni hirtelen, hogy mi történt, csak hátraugrottam, s az ijedtségtől elkezdtem rettenetesen bömbölni. Lali biztosan vicces akart ezzel a csapdával lenni, de szerintem ő is megijedhetett. Gyorsan hozott nekem egy leveses kanál kristálycukrot, mert azt kell enni áramütéskor. Aztán még egy nagy karaj zsíros kenyeret is kaptam, azt is megcukrozva. Miután elfogyott a kenyér, megmutatta nekem, hogyan kell egy vesszővel sárgombócot sújtani, meg azt is, hogyan kell bigézni. Na, ez utóbbi nekem még nem ment, mert nem voltam hozzá elég ügyes. Egy kis darab botot letett a földre úgy, hogy egyik vége egy gödör fölött legyen. Egy hosszú bottal ráütött egy nagyot, amitől a kicsi bot pörögve felszállt, s ezt kellett megütni, hogy jó messzire elrepüljön. Na, ez nekem még nem ment, pedig Laliban meg volt a jó szándék, hogy megtanítsa velem. Aztán megtanított íjjal célba lőni. Erre persze csak évekkel később kerül sor, amikor már szívesen játszik velem. Most inkább a testvérem a játszótársa, akire én csak ráakaszkodom. Sokszor nem is örül ennek, de anyu ráparancsol, hogy vigyázzon rám. Annyi jó van abban, hogy én vagyok a kicsi, hogy ha elcsavargunk, mindig Laci kap ki érte.

 

Meglepően sok gyerek van az utcában. A tanyán család is csak három lakott, gyerekek talán nyolcan lehettünk összesen, kettő ebből is kisbaba. Sőt! Az én testvéreim közül legalább az egyik, de sokszor mindkettő mamámnál volt. Huszárikékkal nem barátkoztam, így ha Gyufkó Lacival összevesztem, játszhattam egyedül. Itt a faluban mindig akadt cimbora. Nem is beszélhetek itt az egész faluról, hiszen az még számomra hihetetlenül nagy volt. Inkább csak az Újtelepet ismertem.

A főutca csak egy sor ház volt itt a falu végén, de ott egyébként is ritkán jártam. A másik szomszédos utcában még alig voltak házak, a miénk volt legjobban beépítve, noha itt is akadtak még üres telkek. Esténként az utca közepén annyi gyerek összecsődült a lámpa alatt, hogy meg se tudtam volna számolni őket. Valami közös játékot mindig kitaláltak, de a kicsiket sokszor kihagyták belőle, így engem is. A bújócska volt a leggyakoribb játék. Sokszor persze napközben is összeverődtünk. Ekkor lehetett labdával kiszorítózni, de a kicsik itt is csak bajnak voltak. Inkább kedvemre való volt sáros időben az a játék, hogy egy öklömnyi jó sűrű, ragadós sarat madárfészek alakúra formáltunk, majd jól odavágtuk egy nagy lapos kőhöz. Ha jól sikerült leborítani, hatalmasat szólt. Olykor meg inkább a libákat kergettük. Az is megesett persze, hogy ők zavartak meg bennünket. Félelmetes volt, amikor egy nagy csapat liba elkezdett az utcán futni, majd fülsiketítő gágogással felrepültek. Nem elég magasan ahhoz, hogy a fejünk fölé emelkedjenek, tehát jobb volt nem az útjukba kerülni.

 

Így volt ez más állatokkal is, ugyanis sok volt belőlük az utcában. A tanyán is voltak állatok, de szabadon csak a mi malacaink rohangáltak, de azokat anyu terelgette. Nem is nagyon kellett, így sokszor még a kézimunkát is magával vitte a legeltetéshez. A tyúkok meg nem számítottak, mert azok még tőlem is elszaladtak. A tehenek az istállóba voltak bekötve, vagy a karámba kiterelve napközben. A lovak dolgoztak, húzták a szekereket, vagy a gumikerekű kocsikat, este pedig őket is bekötötték az istállóba. Itt a faluban kora reggel jött a kondás, fújta a szaru kürtjét, a szomszédaink pedig kiengedték a malacaikat, hogy elhajtsa a legelőre, s majd este pedig visszaengedje őket. Ezután jött Béni bácsi a trombitájával, ő pedig a kecskéket hajtotta. Vele a Mancit is elküldtük, hogy estére a sok legeléstől legyen neki teje. Miután a kecskék is végigvonultak a falun, lehetett hajtani a csordát, de a mi utcánkban nem volt tehén, így ezeket csak sokkal később láttam. Este a Béni bácsi szólt a kecskék gazdájának, mikor melyik vette fel a bakot. Előfordult, hogy a bakkecske egészen hazáig kísérte valamelyik jerkét. Nagyon büdös állat volt. A gyerekek meg is dobálták, hogy elkergessék, de nem volt ám ez veszélytelen szórakozás, hiszen olykor megsokallta a dobálást, és támadott. Azon azóta is csodálkozom, mitől voltak ezek a butának tűnő jószágok olyan okosak, hogy hazataláltak. Hazafelé ugyanis már nem kísérte őket a pásztor.

 

Olyan sok új dologgal találkoztam, hogy nem győztem rácsodálkozni. Egyszer Lacival elmentünk a szomszéd utcába, ahol még csak kevés ház volt. Még ott sem állt ház, ahová mentünk. Egy hátsó kéményes gumikerekű pótkocsis pufogó állt az út szélén. Valójában itt se lehetett tudni hol az út, de a villanyoszlopokról gondoltam, hogy az a széle. A ház helyén földhányások voltak, meg sok sok vörös kő. Ezek nagy része szögletesre volt kifaragva. Anyunak a testvére ott ült egy kisszéken, és faragta a köveket. Húzott nekünk a hajtós kúton friss vizet, mert ezt még Laci se nagyon érte fel. Sokáig nem volt mit nézni azon, hogy dolgozik. Inkább a pufogóra másztunk fel, de azért meg veszekedett ránk. Amikor nagyobb lettem, már megengedte, én pedig büszke voltam rá, hogy nekem traktoros rokonom van. Később vezetett Zetort, meg kombájnt is. El is dicsekedtem vele Győri Mikinek. Ő is egy szomszéd gyerek volt, de még tőlem is fiatalabb. Vele azért tudtunk jól játszani, mert volt az udvarukon sok tégla, meg homok. Neki is volt traktoros nagybátyja, ráadásul sokkal érdekesebb géppel dolgozott, mint az én bátyám. Lánctalpas DT-vel járt szántani. Kimentünk hozzá a határba, és felmászhattunk hozzá. Sok apró kereke volt ennek a gépnek, meg fényes hernyótalpa. Az üzemanyag tartálya a hátán volt, mint valami hátizsák. Kötéllel kellett berántani egy kis motort, ami aztán a nagy motort indította. Nem kormánya volt mint a körmösnek, csak rudakat kellett rángatni, és attól kanyarodott. Kissé ferdén megdőlve ment a barázdában, húzta maga után a fényesre kopott ekét, ami forgatta a földet. Hangos volt ez a gép nagyon, büdös, poros, meg kényelmetlen. Amikor kiért a földútig, megállt, a Sanyi bácsi a hátsó ablakon behúzott kötelet rángatva felemelte az ekét, megfordult, majd beállt a másik barázdába. Mire visszaért oda, ahol felvett bennünket, el is untuk az egészet. De azért kimentünk hozzá máskor is

Télen már a Mikiék háza is készen volt többé kevésbé. Mivel ez volt a faluban a legszélső ház, ide pakoltak be néhány dolgot a fúrósok, akik a Rákos tetőn állították fel a tornyukat. Oda is elmentünk kíváncsiskodni, de nem engedtek közel bennünket. Mikiékhez rakták be faládákba a mintákat, amit a csőből kiszedtek. Az én új cimborám nagyon ki lett ám okosítva. Mondta is nekem, hogy melyik minta micsoda, milyen mélyről vették. Minél mélyebbről származik, annál keményebb. Ha még mélyebbre fúrnak, már gyémántot találnak. Nem tudtam ugyan mi az a gyémánt, de bizonyára az a legkeményebb ásvány a földben. Biztosan drága is lehet, de a fúrósok nem gyémántot kerestek, hanem olajat. Mint ahogy néhány éve a Bikaréten. Végül nem találtak se itt, se ott. Lebontották a fúrótornyot. A Bikarétnél történt olyan baleset, hogy visszazuhant a cső, és átszakította azt a vékony réteget, ami még ott maradt a forróvíz fölött. Azóta is ömlik rajta kifelé a záptojás szagú forró víz. Ennek a toronynak a bontásánál is volt baleset, de itt nem a furatba zuhant vissza a cső, hanem az egyik munkásra. Meg is halt, de nem nagyon rázott meg a dolog, nem értettem mi az, hogy meghal valaki. Voltam ugyan egyszer temetésen. A dédapám volt felravatalozva, láttam is, ahogy ott fekszik mozdulatlanul, viaszos arccal, behunyt szemmel, összekulcsolt kézzel. Ma is hallom a kalapálást, ahogy szögelték rá a koporsófedelet. Az egészben az volt a megrázó, hogy anyu nagyon sírt. Nem értettem miért, így én is rákezdtem, de olyan keservesen, hogy el kellett engem vinni onnét. Persze akkor még nagyon kicsi voltam. Ezt az embert nem ismertem, nem is hiszem, hogy láttam volna, csak mondták, hogy családja volt neki.

 

Aztán egyre csak gyűltek az érdekesnél érdekesebb kalandok. Lubai Laliéknál – a közvetlen szomszédéknál – beépítették a nagyszobát fa állványokkal, amit teleraktak selyemhernyóval. Ezek a hernyók az eperfa levelét szerették. Eperfa viszont legközelebb a kövesdi út mentén volt. Igaz, hogy ott viszont rengeteg, az út mindkét oldalán. Oda kellett elmenni kosárral leveleket szedni. Eleinte még a levélszedés is érdekes volt, aztán inkább azért jártam, mert a főúton mindig járt néhány autó, meg taxi (akkoriban minden személyautónak ez volt a megnevezése) Amikor hallottuk a zúgást, leugráltunk a fáról, hogy jobban lássuk. Néha egy tucat ponyvás autó jött egymás után sorban. Már messziről feltűnt, hogy nem ott van a rendszámtáblája mint lenni szokott, hanem fenn az orrán. Ezek katonai autók.

Az autózúgást otthonról is meghallottuk, vagy amikor az utcában játszottunk, aztán futás a töltésre! (a köves útnak volt ez a neve) Nem volt pedig közel. Ha magányos autó jött, akkor csak messziről néztük, de a konvojt közelről kellett látni. A katonák még integettek is nekünk. Volt, hogy meg is álltak a szélső háznál vizet kérni. Olyankor jól kibámészkodhattuk magunkat. Néha lánctalpas teherautó is jött. A bodegája hasonlított azokra, amelyek valami nagyon hosszú, csőszerű valamit húztak ponyvával letakarva, de ez sokkal szélesebb volt. Ablak se kettő volt az elején, hanem három. Láttam olyan lánctalpast is jönni, amin magas, sok kanalas szerkezet volt. Ráismertem, hogy ilyen ásta az árkokat a tanyán. Lánctalpaival a már kiásott árkon át tudott menni keresztben. Mi viszont csak úgy tudtunk a kútra menni vízért, hogy deszkát raktunk rájuk. A malacokat ki se engedhettük akkor sokáig, nehogy beleessenek. Ezzel az emlékemmel fel is vághattam Lali előtt, mert én már láttam olyat, amit ő még nem. Azzal hiába dicsekedtem, hogy felülhettem apu mellé a lovas kocsira, mert az ő apja is kocsis volt az erdészetnél.

 

A töltésen túl, még majdnem olyan messze, mit amennyit addig elmentünk, volt egy fasor, meg a fák között bozótos. Ott folyt a patak, de olyan messzire már nem volt szabad elmennem.

 

Rekesztés

(Papsajt 4)

Nem volt szabad a patakhoz elmenni, de ettől még inkább kíváncsi voltam rá. Kellett ehhez persze egy idősebb gyerek, aki elcsalt. Nem nagyon kellett csábítani, hiszen magam is menni szerettem volna. Noha emlékeztem a sályi patakra, amiben anyu fürdetett, én meg kétségbeesve ordítottam. Na, de majd nem megyek bele a vízbe. Ipolyi Lalitól ugyan igyekezett anyu távol tartani, de tőle remélhettem a legjobb kalandokat. Mivel a testvérem is jött, nekem már nem volt mitől tartanom, hiszen ő fog kikapni. Valójában nem is a patakhoz indultunk, de egyszer csak ott voltunk. A túlparton volt a tsz kertészete, de ott éppen dolgoztak, nem mertünk bemenni, pedig Lali szeretett volna lopni egy kis paradicsomot. Volt ugyan nekik otthon a kertben, de lopni mégis izgalmasabb. Én ugyan nem tudom, hogy mentem volna oda, hiszen épp elég volt a nagy gazban a vízpartra lejutnom. Akkorát én nem bírtam ugrani, hogy bele ne essek a vízbe. Lali ugyan átjutott köveken ugrálva, de jól összevizezte magát. Mi Lacival inkább leültünk a fűbe, vártuk, mit derít fel a kertészetnél. Érdekes volt ez így is, hiszen szép napos idő volt, néztük, hogyan szaladnak a felhőpamacsok az égen, cikáznak a fecskék, brekegnek a békák. Csendben csörgedez a víz, fodrot vetve a kiálló köveken. Olykor nagyot csobbant, amikor a béka beleugrott. Ha nyugton maradtam, hozzám közel is kimászott a partra, de jobban megnézhettem, amikor elterpeszkedett a vízen, néha nagyokat rúgva a hosszú lábaival. Furcsa egy állat. A feje tetején van a szeme, s a vízből csak annyi emelkedik ki. Nagyon hosszú nyelve van, amit csak egy pillanatra nyújt ki, s máris elkapja a legyet. Ettől még érdekesebbek a színes szitakötők. Laci mondta, hogy annak hívják őket. Négy szárnyuk van, és tudnak állni a levegőben, vagy nagyon hirtelen bármilyen irányba elindulni. Néha kettő repül együtt úgy, hogy összeér a végük. Repkednek más rovarok is, de azoknak nem tudom a nevét. Érdekes, hogy ezeket nem is vettem volna észre, ha nem kellene itt várakoznunk. Aztán megjött Lali.

  • Dolgoznak az asszonyok, nem tudunk most bemenni. Meg locsolnak is. Halljátok?

Távolról valami gépzúgás hallatszott, biztosan arra utalt. Nem is igazán tudtam, mit akar a kertészettel. Nekem már ez is elég volt, hogy itt heverészhetek. Lehet, hogy anyu már keres bennünket. Haza kellene menni.

  • Fogjunk halat? - kérdezte Lali.

  • Mivel? - kérdezett vissza Laci, de egyébként tetszett neki az ötlet.

    Ipolyi Lali az a gyerek volt, aki mindenre felkészült. A bokor alól előszedett egy rossz kis vesszőkosarat, s diadalmasan emelte a magasba. Aztán odadobta Laci elé, és ismét eltűnt a bokor alatt, s egy ásóval jött megint elő.

     

    - Előbb rekesztünk – jelentette ki.

    Nem tudtam, mi az a rekesztés, de ha tudom sem értem, miért kell ez a halfogáshoz. Ez a mindenhez értő fiú nem is várta el tőlem. Valójában semmit nem várt el tőlem, hiszen tudatában volt annak, hogy úgyse tudok neki segíteni. Sokat Lacitól se várhatott, így maga kezdett a parton gyeptéglákat ásni. Csak ekkor figyeltem fel rá, hogy korábban is ásott már, mert közvetlen a víz mellett voltak kupacba rakva, mindkét oldalon. Amikor úgy vélte elég lesz, bemászott a vízbe. Egymás mellé rakta a mederben talált kisebb-nagyobb köveket, s mikor ez megvolt, szólt csak.

  • Na, adogassátok!

    Laci nem először látott ilyet, értette a feladatot. Amikor láttam, mit csinálnak, igyekeztem én is segíteni. Gátat építettek. Lali rakta, taposta szorosan egymás mellé a gyeptéglát, egyre magasabbra. Előbb középen hagyott egy rést, amin a víz átfolyhatott, de így leszűkítve már erős volt a sodrása. Aztán a lehető leggyorsabban ezt is berakta. Mögötte emelkedett a vízszint, s egyre magasabbra kellett rakni a gátat, hogy át ne bukjon a víz a tetején. A gát alatti rész viszont leapadt. Már én is bele mertem állni, hogy segítsek közelíteni a hantokat. A felduzzasztott víz viszont állandóan emelkedett, nem lehetett abbahagyni a gát építését, erősítését. Kellett volna még segítség, mert nem lehetett itt hagyni. Most már értettem a dolog logikáját. A leapadt vízből kellett volna a halakat belehajtani a kosárba. Ráadásul gyorsan, mert a gát nem tart sokáig. Lali neki támaszkodott, de hiába. A felgyűlt víztömeg elsodorta az egészet. Nekem még a fejem fölé is felcsapott. Laci kapott fel, hogy el ne sodorjon engem is.

    Újrakezdtük. Pontosabban újrakezdték, mert én már nem is mertem közel menni a vízhez. Felrakták, aztán összedőlt az egész. Megint felrakták, megint összedőlt. Aztán nagy kiabálva jött egy ember a túlparton, hogy a piszkos kölykök miatt nem tudnak locsolni. Ezzel vége lett a kalandnak, mert kénytelenek voltunk elszaladni a helyszínről. Még szerencse, hogy az ember nem jött át a patakon, mert akkor az ásót is elvette volna.

 

Következő évben, következő években már több sikerrel jártunk. Lali lehozta a pléhteknőt is, hogy azzal csónakázzon. Viszont olyan sokáig soha nem állt a rekesztés, hogy ezt megvalósítsa. Legfeljebb a gáton sodródott át abban a pillanatban, amikor összedőlt. A halászáshoz sokan kellettünk. Néha tízen is összegyűltünk. Így már volt esély a fogásra, mert ketten-hárman elindultak a kosárral, hogy a halakat összekapkodják a gödrökből, miközben a többiek küzdöttek a gáttal. Persze csak semmire se való apró halak voltak ezek. Emlékszem a legnagyobb fogásra, ami 34 dekát nyomott. Gyakrabban fogtunk inkább rákot, de azzal se tudtunk mit kezdeni. Egyszer ugyan hazavittük, de csak azért, hogy apunak megmutassuk. Ő még egyáltalán nem látott rákot.

 

Mi viszont őt láttuk ritkábban. A tanyán minden este hazajött, s mivel közel dolgozott, sokszor napközben is hazaugrott. Olykor fel is ülhettem mellé a kocsira a gazdaság két legjobb igás lova mögé. Hallottam a mondást, hogy mindig azt a lovat ütik, amelyik húz. Ezek húztak mindketten, s úgy is bánt velük apu. Ha meg kellett legyinteni, mindkettővel tette. A nógatás is úgy szólt, hogy „Sanyi, Sári!” vagy „Sári, Sanyi!”, de mindkettőnek mondta a nevét. Az elköltözésünkkel ez is változott. Klementinára került. Ugyanaz a gazdaság, de más munkakör. Ismét tehenes lett. Azért ismét, mert korábban is az volt, csak arra én nem emlékszem. Laci viszont bejárt hozzá rendszeresen az istállóba. Olvasni ugyan még nem tudott, de a teljes állományt ismerte névről. Sokszor kérdezték tőle a tehenek neveit. Nem mintha nem tudták volna, hiszen mindegyikük fölött ott volt egy fekete lemez tábla, amire krétával felírták a nevüket, és a szükséges adatokat. Nem a kíváncsiság kérdeztette, hanem ez egy attrakció volt számukra. Nagyokat derültek azon, hogy mindig felnézett a táblára, mintha onnét olvasta volna. Megesett, hogy dolgozók egymás közti egyezsége okán két tehenet felcseréltek. Laci rögtön szóvá tette, hogy nem a helyükre kötötték őket.

 

A tehenes munkarendje olyan, hogy hajnalban kezd, reggeli időre végez, majd délután kezdődik a második műszak. Ez így megy folyamatosan, mert a jószágnak enni kell, fejni kell őket, takarítani alóluk hétvégén, és ünnepnapokon is. Nap közben elég, ha egyetlen ember ügyel akár két istállóra is, a többi dolgozónak van 7-8 óra szabadideje. Klementina nincs tőlünk nagyon messze, de oda-vissza kerékpárral földúton, kell két óra. Túl sok lenne mindennap megtenni. Így a ház körüli munka anyura maradt, mi gyerekek nem sokat tudtunk még segíteni.

 

Elmúlt a nyár, el a zord tél, újra jött a kikelet. Elkészült az udvar drótkerítése, így már lehettek tyúkjaink, libáink. Malacot is kettőt neveltünk, megellett a Manci, de mindkét gida a fazékban végezte. A kertben találtunk csipegetni valót. Több mit 70 tő büszke szegélyezte a gyalogutat. Amikor elhányta a virágát, mi már legeltük az apró, íztelen termést. Ahogy növekedett, már legalább savanyú volt. Aztán mikor kezdett halványulni a színe, már nem volt olyan vad íze, de sok évig nem tudtam, hogy néz ki az érett büszke. Nálunk olyan soha nem volt. Ha cseresznyét akartam enni, meg kellett tanulnom fára mászni. Hallottam olyan esetről, hogy tálból cseresznyéztek, de nálunk ez nem volt divat. Habár egyszer mégis láttam, sőt részese is lehettem. Az ablak alatt. Ezt úgy kell érteni, hogy kiültek az asszonyok az ablak alá. Hol egyik, hol másik háznál, de leggyakrabban Rézi néném háza előtt gyűltek össze. Nem volt rokonom ez az asszony, de minden asszonyt úgy szólítottunk, hogy néném. Érdekes, hogy volt egy kivétel. Annuska néni nem néném, hanem néni volt. Egyébként ő volt a faluban apunak az egyetlen rokona, vagyis neki járt volna a néném megszólítás, a többieknek nem. Az anyu rokonai között is gondot jelentett számomra, hogy ki bátyám, és ki sógor. Aztán megtanultam anélkül, hogy tudtam volna, kinek miért kell ezt, vagy azt a megnevezést használni.

Az ablak alá kiülni nagyon szívesen jártam. Az asszonyok kézimunkáztak, kukoricát pattogtattak, néha valamelyikük hozott ki kalácsot, vagy az éppen érő gyümölcsöt. Mindennél sokkal érdekesebb volt hallgatni, amiket beszéltek. Sokszor persze nem tudtam kiről, miről van szó. Ha valakik elhaladtak az utcán, odaköszöntek, hogy „kiültek?” Erre az volt a viszonzás, hogy „elmentek?” Aztán persze meg is volt a következő beszédtéma. A szemközti szomszédaink idősebbek voltak mint a legtöbb új lakó. Nekik már két felnőtt lányuk volt, egyikünkhöz udvarló is járt. Amikor hármasban indultak a faluba, az ablak alatti társaság megfigyelte, hogy Mariskához közelebb megy a legény, mint Irénkéhez. Erről lehetett tudni, melyiküknek udvarol.

Sokan összegyűltünk egy-egy alkalommal. Egyszer még fénykép is készült rólunk. Mi, gyerekek ültünk a földön az előtérben. A hozzám hasonló korú lányok haja a fejük tetején volt felcsavarva, s ebbe a tekercsbe kötöttek bele masnit, széles szalagból.

A beszélgetésbe nem nagyon lehetett bekapcsolódni, mert ha kérdeztem, leintettek, hogy „ne figyelj ide!” Ettől persze még inkább figyeltem. Szóba került, hogy testvérem fog születni. Odahaza is hallottam erről. Azt ugyan nem tudtuk milyen nemű lesz majd a baba, de apu eldöntötte, hogy Erzsikének fogják hívni. Aztán felfigyeltem rá, hogy anyu milyen kövér, de nem kötöttem össze a két dolgot.

 

Szomszédolás

(Papsajt 5)

Nyáron nem okozott gondot eltölteni a napokat. Odahaza anyu adott apró munkákat. Valaki hozzon vizet, valaki szedjen gazt a malacoknak, akáclevelet a kecskének...meg ilyenek. Nyilván nem 6 évesen húztam vizet a kútról, hanem majd csak később, de a kacsaitatóban kicserélhettem a vizet már akkor is. Tudta azt anyu, mit melyik gyerekre lehet rábízni. Később szembesült azzal, hogy személyre kell szabni a feladatot, mert ha valakinek mondta, azt senki nem vette magára. Sokszor inkább ő maga csinálta meg, ha sokáig senki nem mozdult. Megesett, hogy nem találtam a helyem, olyankor kilopakodtam a kapun, megnéztem valamelyik szomszédot, akivel legtöbbször kimentünk a határba, vagy legalább a másik utcába, ahol újabb gyerekeket ismerhettem meg. A patakról néha futva mentünk haza, mert anyu jött értünk bottal, s ha utolért, akkor ütött.

 

A téli esték is elmúltak valahogy. Anyu sokat olvasott nekünk. Később is, amikor már én is tudtam olvasni. Nem adtuk sorra a könyveket, hanem anyu köré gyűltünk, és ő hangosan olvasta például a Mátyás király lustáját, vagy sok más ifjúsági könyvet. A Tihany rádiónkon hallgattuk az esti mesét, a Moha bácsi meséit, vagy rádiójátékokat, néha színházi közvetítéseket. Ezeket lehetett sötétben is, hiszen a hallottak alapján elképzelni a történetet, nem kellett lámpafény. Imádtam a kenyérsütéseket. Természetes dolog volt, hogy minden asszony tudott kenyeret sütni. Este anyu behozta a szobába a fateknőt. Ez a szoba volt egyben a konyha is, sőt itt fürödtünk a mosóteknőben, miután a masinán melegítettünk jó sok vizet a mosófazékban. Eltelt még néhány év, mire rendesen belaktuk a házat. Szóval behozta a teknőt, aminek külön álló állványt ácsolt apu. Mert apu ügyesen bánt a fával. Ő készítette az asztalt, a székeket, hokedlit, sőt mindkét fiúnak – vagyis Lacinak meg nekem - készített kisszéket, aminek egyik végébe fúrt lyukat. Ez azért kellett, mert amikor lovagló ülésben ráültünk, hogy traktort játsszunk, ide kellett beszúrni egy botot, ami a traktor kéménye volt. Nagyokat koppant a kisszék a cementlapon, ahogy ugrálva odébb-odébb haladt a „traktor”. Na, ez nem akkor volt amikor a kenyér készült, mert azt áhítattal figyeltük, a vaságy végére könyökölve. A masinán langyosított vízben elkeverte anyu a szekrény tetején addig papírdobozban tartott párt. (az előző kenyérsütés során a teknőből kivakart összemorzsolt száraz tésztamaradékot) Ez volt tulajdonképpen az élesztő. A teknő egyik végébe öntötte a lisztet, másik végébe a langyos vizet, aztán összedagasztotta az egészet jó sűrű masszává. Úgy emlékszem, ez jó sokáig tartott. Aztán erre a célra tartott ruhával letakarta, és reggelig pihentette.

Amikor felébredtem, már ropogott odakünn a kemencében a tűz. Vékony gallyakkal, meg venyigével (vinegével) fűtötte fel anyu. Ha a kemence „főggyén” végighúzott bot szikrát vetett, elég meleg volt a sütéshez. Az este letakart tészta reggelre jól kidagadt a teknőből, lehetett átrakni a tepsibe. Sok helyen a sütőlapátra rakták, és arról lökték be a kemencébe, amiből előbb persze kihúzták szénvonóval a tüzet, illetve annak maradékát, a kemence ajtóban lévő mélyedésbe. Ettől persze nem lett teljesen tiszta a kemence, ezért utólag a kenyér aljáról le kellett vakarni a hamut. Nekünk volt három nagy kerek tepsink, meg kettő olyan szögletes, mint amikben a kalácsot is sütik. Kivéve persze a lagzis kalácsot, mert az kerek tepsiben készül. Ez már kényesebb dolog, nem is alkalmas rá mindenkinek a kemencéje. Tudja persze az egész falu, kinek van a legjobb kemencéje, amiben jól sül a fonatos kalács. A kenyeret viszont szinte mindenki magának süti. Vagy tepsiben, vagy anélkül. Nálunk csak a vakaró került közvetlenül a kőre. Ez volt a maradék tészta, ami nem fért bele az öt tepsibe. Ez hamar megsült, korábban ki kellett venni. Mi már türelmetlenül vártuk, mikor lesz jó. Ehhez a művelethez persze elkélt a segítség, mert nagyon gyorsan vissza kellett tenni a „tévőt”, nehogy bemenjen a hideg levegő a sütőtérbe.

Olyan forrón tördeltük szét a cipót, hogy még fújni kellett, nehogy megégesse a szánkat. Ki kellett élvezni ezt a finomságot, mert a következőre várhattunk három hetet. Akkorra már az utolsó kerek kenyér maradéka is törte a szánkat. Legjobb volt ilyenkor már bablevesbe beleaprítani, vagy kecsketejbe, tejeskávéba. Arról álmodoztunk, milyen jó is lenne igazi bolti kenyeret enni.

 

Az olvasás, a rádióhallgatás után, bővült a szórakozási lehetőség. Boldizsárék vettek diavetítőt. Ők laktak az utcánk közepén, náluk gyűltünk össze leggyakrabban. A vetítésre persze nem tódulhatott be az utca összes gyereke, de mi, rokonok is voltunk. Ők már ott laktak, amikor először jártam a félkész házunkban. Meglátogattuk őket. Nyers volt még a fal, nem tették közel a szekrényt, befértem mögé. A gond ott kezdődött, hogy a tőlem majd' három évvel kisebb Katinak ez volt a kedvenc búvóhelye, s ő megtámadta a betolakodót. Magyarán, megkarmolt. Később nem volt köztünk ellenségeskedés, de miért is lett volna. Nem nagyon játszottunk együtt, hiszen kicsi volt hozzám. Különben is volt egy velem egyidős, meg egy kicsivel még idősebb bátyja, aki már kezelhette a vetítőt is. Később mi is kaptunk saját vetítőt három filmtekerccsel. Három gyerek, három film. Tündér Ilona, Babszem Jankó, Lurkó és a varázsital. Később komolyabb filmekkel is bővült a készlet: 15 éves kapitány, Robinson Cursoe, Monte Cristo grófja...

Akadt a faluban, aki meglátta az üzletet a diavetítésben. 50 fillér volt a belépő. Sokáig nem tartott, mert megjelent a televízió. Bónáékhoz jártunk alkalmanként 1 forintért. Lehetett volna az erdészethez, vagy a tsz-irodára, de ott is sokan voltak, s bizony ha felnőttek mögé kellett ülni, nem sokat láttam a műsorból. Aztán egyre több készüléket vettek a népek. Mi pedig válogathattunk, hová kéredzkedünk be. Jártunk Rőtyiékhez, Szepesi sógorékhoz, néha Gálékhoz. Aztán a szemközti szomszédék is vettek egy Kékest. Itt volt a két felnőtt lány. Nem is tudom, mit kerestem én náluk olyan sokat, hiszen nem volt ebben a családban játszópajtásom. Volt Pista bácsinak egy üzemképtelen motorja a fészer mögött, azzal szerettem babrálni. Nem is bánta, hiszen nem ronthattam el. Bementem a házba. Vártam, hogy Irénke bekapcsolja nekem a TV-t. Sokáig kellett várnom, mert vasalt, és éppen a készülék előtt állította fel a vasalódeszkát. Figyeltem. Szép fiatal felnőtt nő tipegett-topogott előttem mackó nadrágban. Nem kelthetett bennem szexuális izgalmat, hiszen kicsi voltam még én ahhoz. Mégis feltűnt, hogy milyen hosszú a dereka, milyen szép ívű a feneke, gömbölydedek a mellei. Göndör, sötétszőke tincseire fel se figyeltem, hisz olyan a kislányoknak is van, nincs benne semmi különös.

Pista bácsihoz néha aput is elkísértem. Nem éreztem közöttük különösebben nagy barátságot, de tetszett a tisztelet, ahogy viseltettek egymás iránt. Szokatlan volt, hogy aput magázza egy nála idősebb ember. Persze általában a pincébe is lementek, hisz a hordók tartalmát le kellett ellenőrizni, nem romlott-e meg. Egy alkalommal még a szilvesztert is ott töltöttük. „Jöjjön át Sándor, majd nézzük a műsort, iszogatunk, meg beszélgetünk.” Na, meg eszegettünk is. Vastag hurkát szeletelve hidegen. Valami mennyei volt.

 

Tavasszal az egész család Pista bácsiéknál sürgött-forgott. Nem ám csak mi, hanem az összes szomszéd. Történt ugyanis, hogy az udvarló egyre gyakrabban mutatkozott, majd odáig fokozódott a helyzet, hogy feleségül kérte Mariskát. Oda is adták, ugyan miért ne adták volna. Össznépi mulatság kísérte az eseményt. Sátort állítottak az udvarra, zöld gallyakkal körbekerítették, fenyőágakból díszkaput készítettek, asztalt, lócát ácsoltak a sátorba, föléjük színes krepp papírból füzéreket szögeztek. Ezek hajtogatásából nekem is ki kellett venni a részemet TV-nézés közben már hetekkel korábban. A felrakásban érdemben nem vettem részt, azt megoldották a menyasszony lánypajtásai. Mi gyerekek, csak rohangáltunk a sok sürgölődő felnőtt között, magyarán láb alatt voltunk. Na, de ki bánja? Annyi süteményt ehettünk, amennyit bírtunk. Szép volt a menyasszony. Ismertem korábbról, de most egész másképp nézett ki ebben a földig érő fehér ruhában, ami olyan terebélyes volt, hogy nem is lehetett hozzá közel menni. Egyszer arra figyeltem fel, hogy anyuval, meg két lánnyal kísérve megy hozzánk a menyasszony. Nem értettem miért, hiszen itt van a lagzi. Aztán hallottam, hogy WC-re ment. Nahát! A menyasszonyok is szoktak? Na, de hogy fér be azzal a terebélyes ruhával a mi budinkba? Valahogy persze csak megoldották.

 

Kicsit később nekem kellett hazamenni, mert vendégeink érkeztek. Bosszantott, hogy ott kell hagyni a lagzit, de amikor kiderült kifélék a vendégek, elszállt a bosszúságom. Cseszkóból jöttek rokonok. Apunak a fiatalabbik testvérhúga, Piros néném jött a családjával. A sógor neve Stefán Ruth, de Pistának szólítottuk. Volt egy hamis kakasunk, amit Pityunak neveztünk. Miután a sógor felkapta fejét a név hallatán, inkább nem szólítottuk. A kakas egyébként se kutya, hogy értse a nevét. Azon túl, hogy eldicsekedhettem a rokonokkal az összes ismerősömnek, még az is örömteli dolog volt, hogy hoztak ajándékot. Zöld-fehér csíkos mezt kaptam. Olyasmit, mint amit a focisták viselnek. Ettől kezdve természetesen Fradi drukker lettem. Aztán kaptunk hatalmas ostyát, amibe bele volt préselve, hogy Karlovy Vary. Ugyanis onnét jöttek a vendégeink, vagy legalábbis közvetlen közeléből, Stanovicéből. Hoztak maradandóbb ajándékot is. Jó illatú, radíros ceruzát, ami fehér volt, és figurák voltak ráfestve. Nem ám hatszög keresztmetszetű barna, mint az itthoniak. Ezen azonnal látszott, hogy külföldről van. Másoknak is volt csehszlovák rokona, de csak itt a határ mentén. Az én rokonaim viszont Cseszkónak is a túlsó felén laktak. Nem volt ennek különösebb jelentősége, főleg nem volt benne semmi érdemem, mégis úgy éreztem, az én rokonaim jobban külföldiek. Főleg, amikor már autóval jöttek. Hátul ott virított a ČS betű, a rendszáma pedig KV kezdetű, ami a város nevét jelölte. Néhány éven belül az összes ottani rokon meglátogatott bennünket. Nagyapám, nagymamám, Piros néném, Klári néném családostól, Imre bátyám, aki még fiatal legény volt, és focizott velünk az ajándékba hozott labdával. Biztosan gazdagok lehettek, ha olyan messziről elutaztak hozzánk. Legtehetősebb mégis Feri bátyám lehetett, mert ő minden évben jött, mindig másik kocsival.(Moszkvics 403, Škoda Octavia, Ford Taunus 12M, Ford Cortina, Mercedes....ezt már nem cserélte sokáig, de akkor se váltott márkát. Végül átnyergelt lakóautóra, de akkorra már felnőttem, elkerültem a háztól.)

Amikor a lagziban híre ment, hogy vendégeink érkeztek, természetesen ők is meghívást kaptak.

 

Családi vacsora

(Papsajt 6)

A nénikém is férjhez ment ebben az évben. Nekem ezzel a lagzival is csak annyi dolgom volt, hogy élvezzem a mulatozó tömegben való rohangálást, a sok süteményt, na meg azt az illúziót, hogy italozok. Egy új cimborám akadt, aki az új sógornak a szomszédságában lakott. Vele ittuk üvegből a málnaszörpöt, ami úgy nézett ki, mintha vörös bor lenne. A kis ház ablakában tartottuk, s időnként odarohantunk, hogy csillapítsuk a szomjunkat. Ez az esemény a falu túlsó felén volt, de Fekete Gyuszival nem itt találkoztam először, hanem az iskolában. Ugyanis ekkorra már iskolás lettem.

A „Glóner” iskola udvarán sorakoztak fel az osztályok. Mi voltunk az első osztály, akik valójában semmit nem tudtunk erről az új világról. Legtöbbünk még óvodába se járt, nem éltünk eddig közösségben. Mellettünk sorakoztak fel a már tapasztalt másodikosok. Miheztartás végett átszólt Kiss Piri, hogy:”Az első még semmi, de a második a valami”. Ezek szerint szerencsénk, hogy mi még csak az elsőt kezdjük. Tanító nénink, hosszú évek óta (meg utánunk még hosszú éveken át) ragaszkodott az elsősökhöz. Nem volt hajlandó nagyobbakat tanítani. Különösen jó érzéke volt Júlia tanító néninek a kisgyerekekhez. Nem volt már fiatal, hét éves szemmel határozottan öregnek tűnt. Göndör haja ezüstösen csillogott, de nem tudom, ősz volt-e, vagy szőke. Talán mindkettő egyszerre. Rekedtes mély hangon, de nagyon barátságosan tudott beszélni. Rengeteget dohányzott. Talán attól volt ilyen hangja. Igyekezett okot adni a dicséretre, ajándékozásra. Kártyanaptárakat, színes kis képecskéket osztogatott, s mi nagyon büszkék voltunk rá, hiszen elismerés volt ez, bizonyíték arra, hogy milyen okosak vagyunk. Volt piros pont, meg fekete pont, de akkor még osztályzat is volt elsőben. Az öt osztályzatot még ki is bővítette. Adott alá, vagy fölé húzott kettest, hármas négyest. Sőt! Volt csillagos ötös. Az osztályterem nem volt túl barátságos az olajos padlóval, a fekete vaskályhával, a fekete táblával, amit csigák és acélsodrony segítségével lehetett cserélni vonalasról kockásra és vissza. Nagy munkája volt abban a tanító néninek, hogy szeressünk ide járni.

 

Az iskola két épületből állt, de még csak nem is egy utcában, s mindkettőben csak két-két tanterem. Így tehát a nyolc osztály két műszakban tanult. Egyik héten délelőtt mentünk, másik héten délután. A délutánit nem szerettem, mert akkor azzal telt a délelőtt, hogy nézegettem mennyi az idő, mikor kell már indulnom. Felhúztam a magas szárú cipőmet, befűztem, aztán mikor anyu megelégelte a kínlódásomat, megkötötte a fűzőt. Ezzel sokáig gondom volt. Hátamra vettem az iskolatáskát, nyakamba akasztottam az uzsonnást. Jött Lubai Lali, nekivágtunk a falunak. A bátyám is alsós volt még akkor, így ő is velünk jött. Második szomszédban Kovács Ibolya csatlakozott hozzánk, negyedikben Szeberin Kati. Kicsit odébb Ittes Ibolya, majd Hócza Bandi. Boldizsáréknál mindig várakozni kellett, ott is csatlakoztak ketten, illetve hárman, mert már Kadlok Feri is ott volt ekkorra náluk. Mire az utcát elhagytuk, kitettünk egy fél iskolát, pedig a felsősök nem is voltak velünk, hiszen ők már ekkor hazafelé jöttek.

 

Lassan a rokonaimat is megismertem, s erre jó alkalom volt a nénikém lagzija. Igaz, az ismerkedéshez túl nagy volt a tömeg, de anyu azért igyekezett elmondani, ki, kicsoda. Lagziból nem volt akkoriban hiány. A nagyapám testvérének 10 gyereke volt, s mindegyiknek nagy lagzit csinált. Eltelt közben azért jó néhány év. A legelső lagziban Olga volt a menyasszony, s az maradt meg bennem ebből, hogy a vőlegényéknél a hátsó szobában fordítva működött a villanykapcsoló. Na, meg a szomolyai rezes banda.

A szerényebb összejöveteleket jobban szerettem. Ezekhez a hízóvágások adtak alkalmat. A teljes programot otthon kísérhettem végig, a rokonokhoz csak vacsorára mentem. Annyira korán keltünk, hogy még éjszaka volt. Nekem ugyan nem lett volna muszáj, de felébredtem a korai jövés-menésre. Ha mégsem, akkor a hízó visítására, haláltusájára. Valamelyik felnőtt mindig beszólt nekem, hogy „na, jövőre már te szúrod” Nem vágytam erre egyáltalán. Valójában nem is várta el tőlem senki még felnőtt koromban sem, de talán 16 lehettem, amikor apu rám parancsolt, hogy tessék odaállni az első lábához. Két legény volt a háznál, nem nagyon akart segítséget hívni. Na, de addig sok vizet elrekesztünk még a Hór patakon.

A hajnali sötétségben, a rosszul megvilágított udvaron, inkább csak a szalmatűz világlott. Egy kisebb boglyányi szalmával takarták a leölt hízót, s meggyújtották. Kicsit távolabb őrtüzet, kis tüzet gyújtottak, amit mi gyerekek őriztünk, tápláltunk, hogy ki ne hunyjon. Sok szalmát égettek el amíg leperzselődött az állat összes, közel összes szőre, kissé megpirult a bőre. A kis tűz azért kellett, hogy ne kelljen ismételten gyufát használni. A nehezen hozzáférhető helyeken az üstházban tüzesített vasakkal sütötték ki a szőrt. Nem lehetett a tüzet szabályozni, így megesett, hogy itt-ott kirepedt a bőr. Ezeket sárral fedték a következő tűztől. Mi tagadás, voltak is szőrös szalonnabőrök. Csak évekkel később jöttek divatba a fatüzelésű, ventilátoros perzselők. Ezekkel már szebb munkát lehetett végezni. Aztán sárral kenték be az egészet, hogy felpuhuljon a bőr, s a feketeséget késsel le tudják vakarni. Na, ezután kaptunk mi gyerekek kóstolót füléből, farkából. A további munkálatok már nem voltak olyan érdekesek. Vártam az estét, amikor a szomszédokba kellett elhordani a kóstolót. Rokoni, baráti viszony függvényében kisebb, nagyobb szál hurkát, egy-egy darab pecsenyét. Fáradozásomért kaptam a tányérba 1-2 forintot, almát, körtét, szaloncukrot...

 

Közben a segítség hazament átöltözni, majd jöttek vissza vacsorázni. Imádtam ezeket a vacsorákat. Leginkább azt szerettem, hogy annyi mesét, kalandot hallhattam a felnőttektől, hogy na! Frigyes bátyám, a traktoros, aki a szomszéd utcában építkezett, korábban katonatiszt volt. Ez volt számomra a legizgalmasabb. Mesélte, hogy volt egy tiszttársa, aki félt a lótól, de ettől még lovagolnia kellett. Nagy darab ember volt vele ellentétben, s megkérte, cseréljenek lovat. Így esett, hogy a kis ember nagy lovon ült, a nagy pedig a kicsin. Aztán az is izgalmas lehetett, hogy az unokatestvérem azért született Celldömölkön, mert a nagybátyám az ángyommal éppen úton voltak a szolgálati hely, Lenti felé. Aputól is sok, számomra új történetet hallottam. A tanyáról is, amiről talán hallottam már, csak túl kicsi voltam megjegyezni, vagy egyáltalán oda figyelni rá. Valójában mindenkinek rengeteg mesélni valója volt, egymás szavába vágtak, aztán külön csoportok alakultak ki, nem is mindig az egymáshoz közel ülőkből. Nem győztem kapkodni a fejem, azt se tudtam, mire figyeljek.

 

Ezek a disznótorok akkoriban családi ünnep számba mentek. Mindenki hizlalt malacot, hiszen nem hagyatkozhattunk a húsboltra. Bár az se biztos, hogy volt már a faluban. Inkább az lehetett a gyakorlat, hogy néhány tehetősebb gazda vágott kimérésre, s akinek nem állt módjában hizlalni, az tőlük vehetett. Nem is biztos, hogy pénzért, hiszen ekkoriban működött még a cserekereskedelem.

Számomra örvendetes dolog volt, hogy minden télen legalább négy disznótort végigülhettem, végig ehettem. Ezen felül pedig a viszonozott kóstolókból jutott hurka az asztalra elég gyakran. Na, meg később a sonka, a szalonna, a füstölt kolbász, a háj a padlásról megoldotta a téli ellátást. Tejet a kecske adott, lekvárt pedig a kert szilvafái. Nem gyakran jártunk a boltba.

 

Némelyik disznótor után bizony hosszú volt az út végig a falun álmosan, de a nénikém is, mamám is messze lakott. Irénnek az anyósa sütött csepreszt, ez volt ott a különlegesség, meg a társaság is más volt kissé mint a többi rokonnál. Mamámnál pedig azt szerettem, hogy a szomszédban lakott Lukács Laci, és én ott töltöttem a napot. Állítólag ügyesen rajzoltam, Laci pedig szerette nézni, ahogy készülnek a „művek”. Nem is nagyon kellett rajta gondolkodnom, mert adta folyamatosan a témákat. Azért is szerettem oda járni, mert más volt a házuk, mint amiket ismertem. Kicsi ház volt, kicsi ablakokkal, földes padlóval, mestergerendás mennyezettel, sarokpaddal, az asztal fölött pedig láncon lógó díszes petróleumlámpával. A nagymamája még hozzánk mérten is kicsi volt, folyton kérdezgetett mindenfélét, és valami ennivalót mindig rakott az asztalra. Velük lakott még a nagynénje, de a szüleiről nem tudtam akkor még semmit. Valójában nem is tartottam fontosnak. Laci szeretett csavarogni, egyik kedvenc helye neki is a patakpart volt, de mi együtt szinte csak a szobában voltunk. Többnyire rajzoltam, de megesett, hogy a leckét is megcsináltuk együtt. Volt rádiójuk, ott hallottam az Egri csillagokat először. Aztán felderítettem az utcát. Bizonyára Laci kezdeményezte, erre már nem emlékszem. Nagyon vegyes házak alkották az Erzsébet utcát. A Laciék háza volt a legkisebb, kicsit a Délő-tető irányába, a túloldalon pedig egy nagy kúria állt, ami már a 100 évvel korábbi térképen is szerepelt. Kertje lenyúlott egészen a Papgüdriig.

 

Ez egy mély vízmosás volt, néhol leomlott agyagfallal, amibe nagyon jól lehetett bunkert ásni. Valójában csak kis mélyedést ástunk megfelelő szerszám híján, de mi bunkernak neveztük. Ástunk hasonlót a falu másik szélén is az erdőben, ugyancsak vízmosás oldalában, bár arrafelé nem is nagyon kellett ásni, hiszen találtunk elhagyott, laza tufába vájt, részben beomlott pincét. Anyu persze nem tudott róla, hogy ilyen helyeken járunk, de jobb is, mert kikaptunk volna érte. Persze nem magamtól csavarogtam el ilyen messzire, hanem a már korábban említett Ipolyi Lali csábított. Négy fős csapatunk volt, vagy többnyire inkább csak három, és ő volt a vezér. Hozott magával zászlót is, és azt elrejtettük az erdőben, nehogy megtalálja egy arra kószáló másik csapat. Bónáéknál láttunk egy sorozatot a TV-ben Robin Hood-ról. Ennek hatásra íjat készítettünk magunknak, és gyakoroltunk célba lőni. Nem nagy sikerrel. Nád volt a nyílvessző, amibe szöget kötöztünk bányászdróttal. Nehéz volt az eleje, elég rosszul repült. Ipolyi így is elég jól lőtt. Lubaiéknál, közös szomszédainknál, éppen a konyhaasztalt súrolta az udvar közepén a három gyerek, ő pedig a kőkerítés tetejéről belelőtt az asztallapba. Nagyon megriadtak, majd hangot adtak felháborodásuknak. A legkisebb volt a legindulatosabb, s ezzel kihívta maga ellen a sorsot. Ipolyi újra lőtt, s eltalálta a gyerek lábát. Amikor láttam, hogy vérzik, úgy eltűntem onnét, mintha ott se lettem volna. Egy darabig nem mentem Ipolyihoz játszani. Találtam magamhoz inkább illő játszópajtást. Győri Mikivel a félkész házukban is jókat tudtunk játszani, meg a határban is sokat csavarogtunk.

 

Búzavirág

(Papsajt 7)

 

Ha a paraszt kimegy a földekre, azt mondja, kimegy a határba. A földtulajdonok közti mezsgye, szintén határ. Amit apu átlépett 1961-ben, az is határ, országhatár.

Nehezen adta rá a fejét, de a kinti rokonok addig rágták a fülét, hogy csak nekivágott. Vonattal, egyedül. Nagy segítség lett volna, ha beszéli a szlovák nyelvet, de nem beszélte. Ebben sokan kételkedtek, hiszen szlovák nyelvű közösségben töltötte gyerekkora jelentős részét. Igaz, az iskolában szigorúan csak magyarul lehetett beszélni, a családban is magyarul beszéltek, az utcán pedig nem sok ragadt rá. Mesélte, hogy miután Kassán leszállt az addig vele társalgó útitársa, nem tudott senki magyarul. Legalábbis nem volt hajlandó senki magyarul beszélni. Aztán mégis akadt, akivel meg tudták egymást érteni legalább annyira, hogy Prágában majd együtt keresik a Karlovyba induló vonatot. Ez az illető mégis eltűnt, mire a segítség kellett volna. A véletlenen múlt, hogy mégis meglátta, hová kell felszállnia. Karlovy Varyban már várta az állomáson egyik húga, onnét együtt mentek Stanovicébe a szülőkhöz. Hazafelé akkora csomagja volt, hogy el nem tudom képzelni, hogyan birkózott meg vele egyedül. Porcelán bögréket, csészéket hozott sokat, Lacinak meg nekem bőrkabátot, saját magának egy nagy bőrtáskát, aminek még évekkel később is erős szaga volt....a többi holmira nem emlékszem.

Ősszel a cseszkó mamám viszonozta a látogatást. Főzött nekünk knédlit. Ő viselte gondunkat néhány napig, mert anyunak már nagyon nagy volt a hasa és jött érte egy Ifa mentő. Magas, fehér autó volt, átláthatatlan ablakokkal, fekete sárvédővel és vörös zászlóval. Amikor visszahozták, egy kisbabával egészült ki a család. Így lett teljes, hiszen – mint apu mondta – az étkészletek is hat személyesek.

Nyolc év után azzal kellett szembesülnöm, hogy nem én vagyok a legkisebb, ennek minden előnyével és hátrányával együtt. Bár nem tudom, van-e előnye. Jó volt legkisebbnek lenni, mert többnyire engem vett védelmébe anyu, ha összeverekedtünk. Persze ha nem avatkozott be, én húztam a rövidebbet. Jó stratégiának bizonyult a vaságyra menekülni, és ordítva kalimpálni a lábammal. Nem tudtak megütni, és időt nyertem. Menekülés előtt persze én már ütöttem legalább egyet. Általában nem ok nélkül. Megesett, hogy csúfolódásra reagáltam erőszakkal. Na, de hogy ne már! Kicsúfoltak ha bepisiltem, ha nem tudtam megkötni a cipőfűzőt...vagy bármi miatt, ha ügyetlennek bizonyultam. Hát persze, hogy odacsaptam a nagyobbaknak, aztán pedig menekülnöm kellett. Egyszer szalmahúzó kamóval hasítottam le Lacink a lábáról a gumicsizmát. Na, ezért nem csak tőle kaptam ki. Pedig pont elég lett volna nekem az ijedtség büntetésül. Azt hiszem, ekkor a „kuctagucta gatya” volt a kiváltó ok.

Említettem már, hogy a bútoraink egy részét apu saját kezűleg faragta. Kreativitásban anyu se maradt el, csak ő a szabó ollóval, a varrótűvel, varrógéppel bánt ügyesen. Varrt nekünk egyforma fekete gatyát. Azért, hogy ne tévesszük össze, a korcába belevarrt egy „L”, illetve egy „G” betűt. Az enyémbe „GY” kellett volna! Ráadásul akkortájt került szóba, hogy születésemkor felvetődött annak lehetőssége, hogy a Gusztáv nevet kapjam. Innét eredt Laci részéről a csúfolódás.

Valójában már korábban szembetalálkoztam azzal, hogy nem én vagyok a legkisebb. Eddig persze még csak a szomszédban voltak kicsi gyerekek. Lubaiéknál kettő is. Lalira voltak bízva, ő tologatta az öccsét abban a fura, lécből épített babakocsiban. Gyuszó nagyon pici volt, elfért mellette Klárika is. Amikor Lali elunta, én vettem át a kocsirudat. Futottam vele, aminek a kicsik nagyon örültek. Egészen addig, amíg a vízelvezető árok rézsűjére nem húztam őket. Hiába csavartam visszafelé a rudat, nem tudtam elkerülni, hogy felboruljanak. Nem lett semmi bajuk, felnőttek se látták az esetet, de én akkor nagyon megijedtem. (Ettől jobban csak kb 5 évvel később, amikor egy lány osztálytársamat arcon dobtam. Azt mondta anyu, hogy ha kidobom a szemét, feleségül kell vennem. Én pedig egy másikba voltam szerelmes)

Miután megszületett a húgom, már én is átéreztem Lubai Lalinak a fájdalmát, hogy neki kell a kicsikre vigyázni. Mariska már nagy lány volt, rá lehetett bízni komolyabb feladatot, mint a babát dajkálni. Laci egyszerűen rám delegálta a dolgot, inkább vállalta, hogy szidást kap anyutól. Én pedig nem tudtam kibújni a babázás alól. Hacsak időben el nem szöktem otthonról.

Szerettem a határban csavarogni. Néha engedéllyel, de akkor meg volt határozva, hogy csak a vasoszlopig, vagy a töltésre nem mehetsz ki, meg hasonló korlátozások. Na, de miből tartott megígérni? Ha a köves útig elmentünk, akkor már a tábláig is, vagy a 9 kilométerig (kilences kilométerkő) az új tanyáig, a mezsgyekútig, a patakig, néha az erdőig. A Pazsag tanya már túl messze volt, azt sokáig csak messziről láttam. Nem is nagyon vágytam oda, mert mondták nagyobb gyerekek, hogy sok hamis kutya van ott. Csak a szekeret láttam esténként, ami onnét hozta a tejet a csarnokba.

Nem is volt arra szükség, hogy olyan messzire elmenjek, hiszen az Ipolyiék házánál már ott volt a tsz-föld. Vagy kukoricával, vagy búzával bevetve. A kukorica izgalmasabb volt, mert valamelyik nagyobb gyerek csórt el otthonról gyufát, és tüzet rakott, amin megsüthettük a nyársra húzott kukoricacsöveket. Irgalmatlanul összekormoztuk vele magunkat, de nagyon finom volt a sült zsenge kukorica. El is lehetett itt bújni. Ha egy nagyobb társaság összejött, akadt köztünk olyan, akinek volt egy kis pénze, és elment a boltba. Megmondta, hogy a nagybátyjának lesz, és vett néhány szál Rodopi, vagy Terv cigarettát. Nem volt jó, de azért többször is belekeveredtem ilyen társaságba. Télen nem bújtunk el, hiszen ha láttak is bennünket a köves úton az új tanya felé sétálni, azt gondolhatták a füstről, hogy csak a pára száll. Aztán megfigyeltük az embereket, akik ott mentek az úton, hogy bizony meg lehet messziről különböztetni, hogy kinek csak a leheletét látni, és ki az, aki dohányzik.

A búzában is jókat tudtunk ám játszani. Amíg zöld volt, és még térdig sem ért, ösvényeket tapostunk benne, élvezve a letaposott gyenge növény illatát, fogdostuk a cserebogarakat, gyűjtöttük a svájcisapkánkba, aztán otthon odaöntöttük a tyúkoknak. A kalászos állapotában már látványosabb volt a letaposás, de azért már szóltak a felnőttek. Ha kezdett sárgállani, akkor szúrt. Ilyenkor jobb volt más területet keresni. Maradtunk az utcában, főleg esős időben. Putyókáztunk, sújtottunk.

Egy alkalommal akkora sár volt, hogy a nagybátyám nem tudott hazamenni a pufogóval, így kénytelen volt a mi házunk előtt hagyni. Hát persze, hogy azonnal birtokba vettem a gépet. Nagyon nehezen mozdult a kormánya, a pedálokat nem értem el, de úgy tettem, mint aki vezeti. Azt már nem tudom mi indíttatott arra, hogy fejemet a hátra vezetett vastag „kéményhez” nyomjam, de a szép búzakék svájcisapkámból soha nem jött ki a fekete karika. Pedig ezt a sapkát, meg a kenguruzsebes, kantáros barna mackónadrágot mamám vette nekem a zárszámadási pénzéből. Ő ugyanis a tsz-ben dolgozott. Takarított az irodán, meg az értesítéseket is ő kézbesítette a tagoknak.

A búzakék színről jut eszembe! Amikor már kezdett érni a búza, kinyílt közte a búzavirág, meg a pipacs. Nem nagyon kellett begázolni, hisz főleg a tábla szélében volt sok. Az apró szirmú búzavirággal nem volt gond, abból hatalmas csokrokat összegyűjthettünk, de a pipacs – noha az sokkal szebb virág volt – azonnal elhullatta a vörös szirmait. A búzával ekkor már nem volt dolgunk, meg kellett várni az aratást.

Amikor nagyobb felnőtt társaság összegyűlt, sokat anekdotáztak a régi időkről, amikor summásnak jártak még a háború előtt, vagy alatt. Nagyon nehéz munka volt akkor az aratás. Kaszával vágták a kalászt. Nem volt számomra teljesen idegen ez a munka, hiszen láttam aput is, másokat is kaszálni. Igaz, nem búzát, hanem szénának való füvet. Még a határba se kellett ezért a látványért kimenni, hiszen a töltés mellett sokszor láthattuk Fülöp Pista bácsit, vagy Hazafi András bácsit, akinek ráadásul korban hozzám illő gyerekei is voltak. Ők voltak az útkaparók. Rendbe kellett tartaniuk az árokpartot, a „csirkecsomókból” pedig a kátyúkat kitölteni. Nem tudom hová rakták azt a rengeteg füvet. Biztosan voltak állataik. Akkoriban – azt beszélték – még harc folyt a kaszálóért. Nem volt mindenki tsz tag, akadtak magángazdák, ha nem is sokan. Ők még a szántást is lovas ekével oldották meg. Amikor a határban már nem kellett, a kertekben akkor is hasznát vették a lónak. A traktor nem fért be a kertkapun. Kisebb kerteket pedig kézi erővel ásták fel. Akkor még nem tudtam, de nem sokára rá fogok jönni, hogy nincs is attól nehezebb munka.

A summás emlékek sokszor előjöttek amikor az ablak alá kiültek az asszonyok. Mesélték, ahogy szedték a markot, ahogy kötötték a kévét, rakták a keresztet. Majd ezután csépeltek, de azt már géppel. Nem volt nehéz elképzelnem, mert ha nem is sokat, de én is láttam ilyen munkát a faluban. Biztosan dolgoztak így többen is, mert én arra emlékszem, hogy sokan összefogva csépeltek. Húzták a gépet házról házra. Azt persze nem tudom, hogy valamelyik tehetősebb gazdáé volt a gép, vagy – mint ahogy a traktorokat is – a gépállomásról hozták.

A tsz-ben már korszerűbben ment a termelés. Jöttek a rozsdavörös SZK-4-es szovjet arató-cséplő gépek, s olyan gyorsan levágtak egy-egy búzatáblát, hogy öröm volt nézni. Nagy motolla forgott elől, aztán egy középre forgó csiga húzta be a levágott gabonát. Benn a gépben nem tudom mi történt, mert csak a forgó kerekeket, meg a ki-be mozgó sziták végeit lehetett látni. Hátul pedig két kar gyömöszölte, taposta a szalmát, amit aztán kockákban kirakott a tarlóra. Egy évben voltak kék színű német kombájnok is, aminek külön szalmakocsija volt, de a Rákos oldalban megszenvedtek vele, később nem is hoztak olyan gépeket.

Nekünk gyerekeknek az volt az első dolgunk, hogy amikor elvonultak az aratók, a szalmakockákba kunyhót ástunk. A tarló ugyan nagyon szúrt, nem volt ajánlatos szandál nélkül rámenni. Még így is sokszor megszúrta a talpamat. Következő nap, vagy néhány nappal később jött két Zetor, közrefogtak lánccal egy nagy vasrácsot, s a szalmát kihúzták a tábla végébe. Később jöttek emberek, pufogó hajtotta elevátorral, s kazalba rakták a szalmát, Na, ez nekünk csak jó volt, mert egész labirintust bontottunk az aljába. Szinte soha nem sikerült úgy megrakni a kazlat, hogy ne maradjon ki szalma. Ezt az egyik végéhez odahúzták nagy örömünkre, s mi boldogan csúszdáztunk rajta, nem törődve a porral, és a szúrós szalmával.

Egyszer a vasoszlop közelében a Rákos tetőn kigyulladt egy kazal. Nem tudni ki gyújtotta fel, de feltételezték, hogy gyerekek tüzeskedtek a szalmával. Ezután tiltottak bennünket, de mindhiába.

 

 

Alvégi a felvégben

(Papsajt 8)

 

Szabadidőmet főként az újtelepen töltöttem, de mivel az iskola a felvégben volt, lassan az egész falut belaktam. Sokan vonultunk tanítás után hazafelé, a tanáraink vágya szerint rendezett sorokban. Ennek elérésére útfelvigyázókat jelöltek ki, akiknek jelentést kellett tenniük, s megmondták – ha merték – ki viselkedett rendetlenül az úton. Olyan mélységig, hogy köszönt-e vagy sem a felnőtteknek, akikkel útközben találkoztunk. Szabadidőnk terhére tanulóidő volt kijelölve, amikor javasolt volt otthon tartózkodni, mert nem tudhattuk ki árul be a tanítónak. Csak ezután mehettünk ki az utcára, vagy a kispástra. Ez egy üres telek volt a szomszéd utcában, pont szemközt a névtelen úttal. Ennek az volt az előnye, hogy akár a főutcáról lehetett látni, hogy van-e ott valaki, vagy nem érdemes kimenni. Üres, füves terület, kiváló focipálya. Egyik oldalán a Kékesiék kertje. Ezzel nem volt gond, hiszen nyugodtan bemehettünk a letaposott kerítésen a labdáért. Másik oldalon komplikáltabb volt a helyzet, mert ott már laktak, s nem szívlelték különösebben, ha beugráltunk a kertbe. Ezzel a problémával együtt kellett élni nekünk is, meg Molnáréknak is. A rendes focipálya messze volt hozzánk, oda ritkán mentünk el. Akkor is inkább meccset nézni, nem játszani. Nagyon jó csapata volt a falunak, hiszen az újonnan létesült légvédelmi bázisról lejöhettek a katonák, akik közt akadt néhány kimagasló játékos. Vendel bácsinál vettünk egy pohár pirított napraforgó magot papírstanicliban, vagy egyből a zsebünkbe öntve. Aztán állandó mozgásban voltunk a pálya körül, hogy ne kelljen jegyet venni. Hozzánk képest előnyben voltak akik fenn laktak a domboldalban, mert ők a ház elől nézhették a meccset ingyen. Bár olyan messziről talán fel se lehetett ismerni a játékosokat. Volt, hogy mi is felmentünk a dombra, ahol irigykedve láttuk, milyen jó erődöt építhetnek az ott játszó gyerekek az elhagyott bánya köveiből. Ha ők is ott voltak, ajánlott volt engedélyt kérnünk az ott tartózkodásra, különben ellenségként kezelnek bennünket, hiszen mi mégiscsak alvégiek vagyunk.

A felvégben – az iskolától eltekintve – elég ritkán jártam. Pedig mamám is a felvégben lakott. Vasárnaponként megesett, hogy meglátogattuk a testvéreimmel. Első dolgom volt Lukács Lacit megnézni a szomszédban, de ha nem volt otthon, unatkoztam. Emlékszem egy olyan délutánra, amikor mindenki lepihent, de én nem voltam álmos. Ültem az asztalnál, és figyeltem az órát, ahogy kattog, meg ugrál lassan előre a mutató. Máskor persze kalandosabb volt a dolog, mert elmentünk a Kőkötőre, a szőlőbe. Ez egy teljesen idegen világ volt nekem. Elég messze is volt, hiszen jócskán elhagytuk a falut, amikor letértünk a noszvaji útról a Cseres erdő utáni völgybe. Ott a kútig kellett menni, majd nekifordulni a domboldalnak. A felnőttek kapáltak, de első utam során én még kicsi voltam a kapálásra. A cseresznyézésre viszont nem. Keskeny volt a mamám parcellája, hamar áttévedtem a szomszéd szőlőjébe, amiért persze rám szóltak, mert nem szabad ott császkálni. Aztán elértük a középső utat, s onnét fordultak vissza a másik soron, pedig volt még szőlője mamámnak felfelé is. A domb legtetején volt egykor nagyapámnak a kőbányája, de egyedül nem mehettem oda, így azt csak később, egy másik alkalommal láthattam. Ha jól emlékszem, akkor szüretelni voltunk. Nem a kút felől, hanem közvetlen a szorosból vezetett az út. Nagyon meredek volt, s néhol mélyen bevágták a domboldalba. A lovak megküzdöttek az üres szekérrel is, visszafelé pedig meg kellett láncolni a kereket. Maga a bánya csalódást okozott. Nem tudom mit vártam tőle, de valójában csak egy gödör volt, amiből egykor köveket szedtek ki. Akadt hasonló több is, hiszen más is innét szedte a követ az építkezésekhez. S nálunk minden ház kőből épült. Ritkán használtak téglát, vályogot pedig egyáltalán nem. Nem is lett volna értelme, amikor körül voltunk kőbányára alkalmas dombokkal. Veres bánya, Fehér bánya, Ábrahánka, Kőkötő, Biri bányája, meg még a Jács völgyön is volt valamikor bánya a papoknak, amiből Egerbe hordták a követ. Egyedül a Rákos tetőn nem volt kőfejtő. Na, meg a Pazsagon, de az már egyébként is messze volt a falutól. Ezen felül ott van még a boros pincékből kitermelt kőporkő a Csecslyukban, a Cserépi úton, az Andornakon, a Bagolyvárban, sőt még a Zödvár alatt is, bár az már nagyon agyagos. Na, de az se haszontalan, hiszen az agyag kell kötőanyagnak a kövek közé a falba, vagy vízzárónak a fal tövébe. Többnyire persze a sár is megfelel, amit kerti földből taposnak. Ezt saját szememmel láthattam, amikor a nénikémék építkeztek.

 

A sógor kőműves volt, és nagy házat óhajtott. Mesterember létére nem lakhatott a megörökölt tornácos szülői házban. Nekem ugyan nagyon tetszett az a porta úgy, ahogy volt. Apró kőből rakott kőkerítés, faragott kőlapokkal fedve, deszkakapu fakilinccsel (madzag a húzója) A tornácos főépület első szobáján két kicsi kőkeretes ablak. A tornácon is kő mellvédfal, amit csak a grádics szakított meg. A fal természetesen fehérre meszelve. Az udvar másik felén áll kis ház. Előtte, egész közel a kőkerítéshez a hajtós kút, melynek olyan magasan van a vize, hogy ha nem lenne a káva, akár bele is lehetne meríteni a vödröt. Na, ezt verték szét.

 

Rengeteg ember sürgölődött az építkezésen. Legtöbbjüket nem ismertem, mert vagy a rokona, vagy a cimborája volt a sógornak, s én többnyire csak a saját rokonaimmal találkoztam korábban. Közülük ekkor nem is volt itt csak apu, meg Gyuszi bátyám, akit eddig még nem is említettem, pedig büszke voltam rá, hiszen boltos volt. Néha meg is látogattam a boltban, ahol ehettem nápolyiport, vagy valami kimérős édességet. Ez a lehetőség csábított be hozzá, mert egyébként nem szerettem a boltnak a szagát. Mindennek mosópor szaga volt, még a tegnapi kenyérnek is. Ekkor már teljesült régi vágyam, hogy bolti kenyeret ehettem. Két féléből lehetett választani. Volt barna kenyér 6 Ft-ért, vagy fehér 7,20-ért. Mindkettő 2 kilós. Természetesen el is vágta, ha valakinek kevesebb kellett. Ekkor még egy darab papírt is adott hozzá. Volt, aki csak negyed kilót vett 90 fillérért. Ettől is volt még jobb, hiszen a törött kifliket is megehettem. Legjobban szerettem, amin vastagon volt a nagy szemű só.

Gyuszi bátyámra anyu is büszke volt, legtöbb dolgot tőle hallottam róla. Népszerű legény volt a faluban, közvetlen, barátságos, segítőkész természete miatt, s híresen jól táncolt. Csak úgy repítette a lányokat a bálban. Másnap reggel pedig mikor nagy álmosan ment nyitni a boltot, ráköszönt a legelőre induló tehénre, hiszen nem látta, csak hallotta hogy jön „valaki” mögötte. Azt hiszem ekkoriban még Gyulának szólították, csak amikor vénlegény lett, amikor már közelített a harminchoz, akkor követelte ki magának, hogy Gyuszinak szólítsák, mert a Gyula olyan öreges.

 

(Érdekes, ahogy változik az embernek az idővel kapcsolatos megítélése. A hatvanas évek közepén a harminc éves már vén legénynek számított. Igaz, 10 évvel később én is öregnek éreztem magam a tőlem 3-4 évvel fiatalabb barátaim között. Apunak volt egy nagyon régi kerékpárja, amire rá volt írva a gyártás éve „1951”. Olyan idős volt, mint a bátyám. Vagyis közel 14 éves. Ma már 20 év se számít hosszú időnek, hiszen a legutóbb vásárolt személykocsim is korosabb ennél.)

 

Szóval a nénémék új házat építettek. Előbb persze el kellett bontani a régit. Nem egyszerre az egészet, hiszen a szomszéd felőli fal egyben a kerítés is volt. Csak annyit bontottak, hogy elkezdhessék az újnak az alapozását, majd mielőbb a fal felhúzását. Az udvar végében taposták, kapálták a sarat, rakták vödrökbe, majd hordták a falra a kövek közé a ragacsos sarat, ami ne akart kiesni a vödörből, folyton kapargatni kellett. Két-két kőműves állt szembe egymással, s rakták a követ, amit a nagyszámú segéderő oda közelített. A régi fal elbontásában én is aktívan részt vettem, noha nem igen voltam jelentős segítség, de a szándék meg volt bennem. Közben hallgattam, miket beszélnek a felnőttek. Szóba kerültek régi udvarlások, mulatozások, súlyos lerészegedések, ki kinek a kicsodájával mikor és hogyan. Legtöbbet nem is értettem. Aztán szóba került Gyuszi bátyám esete a tehénnel aki nem fogadta a köszönését, egy másik legény aki motorral behajtott a csorda közé, s az egyik tehén fellökte, s csak annyit mondott neki, hogy „ te nagy marha!” Ezeken a történeteken persze nagyokat nevettek, aki nem hallotta jól rákérdezett, neki is elmesélték. Néha megálltak inni egy fröccsöt, vagy rágyújtani, letörölni az izzadságot.

Szóba került, hogy én milyen jól rajzolok. Ekkor kaptam egy kőceruzát, s adták a tippeket, miket rajzoljak a még álló meszelt falra. Aztán én ebben ki is éltem magam, nem nagyon törekedtem a további falbontásra. Egyszer amint a néném a kötényével törölte az arcát, feltűnt, hogy ahhoz képest, milyen sovány, mekkora pocakja van. Elég nagy voltam már hozzá, hogy kitaláljam ennek az okát. Várandós. Neki ugyanis nem volt gyereke. Nem még, hanem már.

 

Lajoska közel egyidős volt az én húgommal. Nem volt az olyan különös dolog, hogy egy négyéves gyerek kiszaladgál az útra. Nem volt akkora forgalom akkoriban, hogy nagy veszéllyel jár volna. Nem is a forgalommal volt a gond. Történt ugyanis tíz évvel korábban, hogy az úttól nem messze a Bika réten olaj kutatók végeztek fúrást. Aztán nem találtak, feladták. Ekkor történt egy baleset, visszazuhant a kiemelés során a fúrószár, s átszakította azt a vékony réteget, ami a forróvíz fölött maradt még. Ekkor lett a falunak gyógyforrása. A minősítésre persze még közel 60 évet kell várni, de attól még ugyanaz a víz tört fel a földből nyomás alatt, s azóta is jön fölfelé. 1958-ban a falu épített egy medencét társadalmi munkában. Én is jelen voltam a munkálatok során, noha négy és fél évesen inkább csak láb alatt lehettem, de emlékszem rá, ahogy ásták a medence helyét. Építettek egy hosszú vályút a kúttól a medencéig, hogy a 72 fokos víz hűljön valamicskét, mielőtt a „néplavórba” ömlik. A területet körbe kerítették, de a felesleges vizet valahová el kellett vezetni. Mivel két irányban is van egy-egy patak aránylag közel, adta is magát a megoldás. Akkor még nem nagyon törődtek a hőterheléssel, ami károsítja az élővilágot. Nem is ástak hosszú csatornát, hanem a lehető legrövidebb úton kivezették a kerítés alatt a csapadékvíz elvezető árokba, éppen a nénémék kapujával szemben. Hosszú éveken keresztül nem is változtattak ezen. A környékbeliek hordták az ingyen forró vizet vödrökkel. Köveket raktak le, amiről jól meg lehetett meríteni. Ahol a patakba ért a forró víz, már meg is lehetett mártózni, oda jártak a közeli telepről a cigányok fürödni. Itt, a kerítésnél viszont még meg lehetett benne főzni a tojást. Lajoska szaladt a kis vödrével vízért, ahogy a mamájától látta, de a szomszéd kislányt épp akkor vitte ott a nagymamája kerékpárral. Ez, elvonta a gyerek figyelmét, és beleesett. Nem lehetett megmenteni.

Marhaság

 

Zsolt elköszönt a volt katonatársaktól, nagy eséllyel örökre. Néhányan közülük közel álltak a részegséghez. Szombathelytől egészen Miskolcig katonai kísérettel utaztak, de azért csak sikerült itt-ott italt szerezniük. Ezek hangulata nem mérvadó. A többieket valahogy nem fogta el az a mérhetetlen boldogság, amit elvártak ettől a pillanattól. Most már nem honvéd elvtárs a helyes megszólítás, hanem civil úr. Nem parancsol senki, oda megy, azt csinál amit akar. Lehet folytatni ott, ahol két éve abbahagyták. Na, épp ez az! Két év nagy idő. Sok minden változott azóta. Egyöntetűen úgy ítélték meg a fiúk, hogy az elmúlt két évet elrabolták az életükből. Aki megúszta a katonaságot, az közben lenyúlhatta a jobb csajokat, elszerethette a katonák barátnőit, kereshetett sok pénzt, építhetett, vásárolhatott, élhetett kedvére.

A civil urak két hetet kaptak az asszimilálódásra. Két hét után viszont munkába kell állni, hiszen senki nem lehet munka nélkül egy szocialista országban. Zsolt nem tudott mit kezdeni a két héttel. A haveri kör szétszéledt, s egyébként sincs aki finanszírozza a szórakozását. Egyébként is elmúlt már annak az ideje, hogy haverokkal csavarogjon. Házas ember lett időközben. Nem a 10 nap szabadságért, hanem azért, mert másképp akar élni, mint eddig. Abban a családban nem nagyon van már keresnivalója amelyikbe született, hiszen felnőtt. Itt az ideje a saját lábára állni. Nem gondoskodhat róla örökké az anyja. Főleg, hogy vannak olyan igényei egy felnőtt férfinak, amit egy anya nem adhat meg. Kell egy korban hozzá illő nő akit szeret, akivel együtt tervezik a jövőt, alapítanak családot! Ezzel nincs is semmi gond, hiszen rátalált Kingára, aki hűségesen kivárta a két évet. Ezután már minden nap együtt lesznek, semmi nem választhatja el őket. Ettől Zsolt nagyon boldog. Viszont az önálló életnek anyagi feltétele is van, tehát dolgozni kell. Nem most, kapott két hét haladékot. Kapott mást is. Apósától nászajándékban megkapták a nyaralót Póriban. Nem íratta ugyan rájuk, de addig laknak benne, ameddig akarnak. Megkapták az öreg Wartburgot is, így nem jelentett gondot a szülői háztól elköltözni. Egyszerre befért mindene. Ezzel se töltött sok időt.

Kinga dolgozott, így Zsolt se lóbálhatta a lábát tétlenül. A céghez viszont nem vágyott vissza. Majd megy, ha itt lesz az ideje. Az apja javasolt egy átmeneti megoldást. Noha lelke mélyén nem gondolta átmenetinek. Azt persze nem vette figyelembe, hogy fia nem örökölte tőle az állatok szeretetét. Legalábbis nem olyan szinten, hogy a hét minden napján a gondozásukkal foglalkozzon.

 

Sanyi bácsi már gyerekkorában arról álmodozott, hogy saját állatai legyenek. Fiatal házasember korában vett is olyan gyenge kis malacot, hogy a szobában tartották, cumisüvegből táplálták. Első lova az úton lehelte ki lelkét, a szekeret egy másik után kötve húzták haza. Amikor sikerült állami gazdaságban elhelyezkednie, kiélhette az állatok iránti szeretetét. Állatgondozó lett, köznyelven tehenes. Az ötvenes években megestek takarmányozási nehézségek is, de ennek ellenére szerette ezt a munkát. Csavaros észjárására, problémamegoldó készségére, sőt virtuskodásaira felfigyeltek a vezetők is, és megpróbálták befolyásolni, hiszen a munkatársak tisztelték őt. „Parádi elvtárs majd szólaljon fel a gyűlésen és mondja el a véleményét! Leírjuk magának, mit mondjon” Na, ebbe már nem ment bele. Mivel jól dolgozott, megbocsátották a visszautasítást. Évtizedekig volt tehenes a gazdaságban. Amikor felmondott, azt fájlalta, hogy nem volt senki kíváncsi az indoklására. Ugyanazt a munkakört látta el egy sikeresen gazdálkodó TSZ-ben, majd innét hazahívták Póriba. Nem volt jó váltás, mert sokat kellett vitázni a hozzá nem értő vezetéssel, bosszankodni a trehány munkatársak miatt. Ebben az időben már voltak kiszervezett munkák, működtek üzletek gebinben, a TSZ-eknek melléküzemágak termelték a bevételt. Sanyi bácsi arról ábrándozott, hogy az egyik istállót kibéreli, és saját vállalkozásban gondozza először a TSZ teheneit, majd később a sajátjait. Na, ehhez kellett volna a fia segítsége. Zsolt viszont tudta nagyon jól, mi volt az ára annak, hogy az apja többet keresett mint a közvetlen környezetük. Egyáltalán nem vágyott a 30 munkanapos hónapokra, amit szinte végig egyedül tölt el. Noha egyszer már elmenekült az építőiparból, azóta belátta, hogy itt van leginkább keresnivalója. Nem a könnyebb végét kereső kollégák közt bosszankodva az egyenlősdi igazságtalanságán, hanem vállalkozásban. Erre a lehetőségre viszont várni kell még 1981-ig.

 

Egyelőre bevállalta a növendékmarhák őrzését. Kezdésnek éppen megfelelő feladat. Nem mintha gondot jelentene az istállóban lecserélni az almot, vagy a takarmányt a tehenek elé rakni, de a fejést még nem próbálta. Valójában nem is vágyott rá. Elméletben ugyan tudta, de ez nem ugyanaz.

 

Járt ezen a tanyán gyerekkorában a szomszéd gyerekkel, akinek a nagyapja hordta alumínium kannákban a tejet. Itt aztán felülhettek a szekérre, ami elvitte őket a tejcsarnokig, ahol Linka néni átvette, felöntötte a hűtőbe, amin aztán csorgott lefelé, mint egy fátyol-vízesés...fátyol tejesés :) Kevés tehén volt már ekkor a faluban. Sokan nem hozták ide a tejet, inkább vitték kicsi zománcos kannákban. Zsolt nem szívesen emlékezett a tejcsarnok szagára. A teheneknek is inkább az elejét kedvelte, a kellemes tapintású homlokukat, az érdes nyelvüket, amivel simán belenyúltak az orrukba is. A mostani feladatnál nem kell túl közel menni a borjakhoz, elég csupán terelni őket. Noha ez sem egyszerű dolog. Sóvárogva emlékezett azokra a régi képekre, amikor birkanyájat látott egyetlen bolyban. Valójában a birkák se maguktól tömörültek, jelentős része volt benne a terelőpulinak. Volt ugyan itt is két kutya, amely alkalmas volt erre a munkára, csak annyi volt a gond, hogy nem hallgattak akárkire. Zsoltra semmiképp. Első nap kapott segítséget. Két öregembert adtak mellé, akik igyekeztek átadni a legeltetés tudományát. Mindenek előtt arra figyelmeztették, hogy ha megugrik a jószág, ne akarja utolérni, mert semmi esély rá. Majd ha megáll, akkor próbáljon túl sétálni rajta, hogy a megfelelő irányba kergethesse. A párttitkár is beszállt a pásztorkodásba. Nagyon sikeres volt az ugatva szaladása. A borjúk a hang alapján kutyának gondolták, és igyekeztek távol maradni tőle. Zsolt csak akkor merte megpróbálni az ugatást, amikor ember nem volt a közelben, de őt magát is elfogta a röhögés. Még szerencse, hogy a marhák nem tudnak röhögni. Meg kellett dolgozni a sikerért. Ami abból állt, hogy arra a területre terelje az állatokat legelni, ahová kijelölték neki. Közben lehetőleg ne gázoljanak semmilyen kultúrnövény közé. Néhány egyed mindig elcsámborgott, amelyet addig kellett visszaterelni, amíg egy másik is el nem távolodik. Ha csak lépésről lépésre legelt el, könnyű volt odébb küldeni, fenyegető közeledéssel, esetleg botütéssel nyomatékot adni szándékának. Néhány nap után rájött, hogy észrevehető a borjú szándéka. Meglátni rajta, ha futáshoz készül. Ha előbb indul a pásztor, elé tud szaladni. Ha viszont megugrott, valóban esélytelen utolérni. Némi elégtétel ilyenkor, ha legalább a botot hozzá tudja vágni. Többnyire ez se sikerült. Aki még nem próbálta, el se tudja képzelni, mennyire stresszes munka. Egy alkalommal úgy eldobta mérgében a botot, hogy aztán sokáig kellett keresnie a fűben. Aztán persze az út közepén találta meg.

Napról napra erősödött benne a meggyőződés, hogy nem akarja ezt a munkát sokáig végezni. Az apjának persze nem merte kedvét szegni, hiszen Sanyi bácsi nagyon reménykedett az együtt dolgozásban. Valójában persze ez egyáltalán nem együtt, hanem váltva dolgozás lett volna. Csupán annyi ideig lennének együtt, amíg átadják egymásnak a munkát. Megbeszélik mi történt az elmúlt műszakban, mire kell kiemelt figyelmet szentelni...vagyis a munkával kapcsolatos beszélgetésből áll a társalgás. Nem tilos persze bármi másról beszélgetni, de egy egész napi itt tartózkodás után igyekszik az ember mielőbb elmenni innét. Tehát egyedül lenne itt napról, napra. Na, erre egyáltalán nem vágyott. Főleg, hogy egy munkanap 24 órából áll, vagyis az éjszaka is bele számít.

Zsolt alig több mint fél éve házas. Gyakorlatilag ez idő alatt mégis nélkülözni volt kénytelen a feleségét. Még hozzá se szokott, hogy minden éjjel együtt lehetnek, máris mondjon le minden másodikról? Ezt még az apja kedvéért se hajlandó megtenni.

 

Sok volt egyszerre az újdonság. A szülői háztól elköltözni volt a legkönnyebb, hiszen két év alatt megszokhatta, hogy nem ott lakik. Az apósához nem lett volna értelme költözni, hiszen a másfél szobás lakótelepi lakás szűk lett volna négy felnőttnek. Egyelőre a nyaraló lett a legjobb megoldás, viszont Kingának lett kényelmetlen így munkába járni. Kerékpár helyett kénytelen volt reggel-este buszozni. Néhány nap után persze ennek terhét nem nagyon lehet átérezni, hiszen még újdonságként talán izgalmas is. Mindenben a legjobb, hogy minden éjjel egy ágyban alhatnak. Ha egymásba gabalyodnak, nem kell kifulladásig nyüstölni egymást, hiszen bármikor adódik újabb alkalom. Sokszor alszanak el összeölelkezve, néha így is ébrednek, aztán futás a buszhoz. Nem tudnak betelni egymással. Ennek mondjon le rögtön a feléről? Szó nem lehet róla.

Még jó, hogy a legeltetés csak nappalos munka. Reggel egyszerre kezdenek, és délután is csak egy órával később ér haza, mint Kinga. Van közben jó hosszú ebédidő. Nincs értelme négy kilométerről hazabicajozni az üres házba, délután meg vissza, hisz van az apja munkahelyének a végében egy pihenőszoba, ahol akár alhat is egy jót. Csak a szagot kell megszokni, hiszen ez mégis csak tehénistálló. Reggel Sanyi bácsi reggelivel fogadja, hiszen fejés után, az etetés és az alom csere közben van annyi ideje, hogy süssön egy hagymás tojást, vagy bármit, amire nem kell sokat felügyelni. Kihajtás előtt Zsolt is elkészítheti persze a kaját. Együtt megreggeliznek, aztán Sanyi bácsi hazateker. Délután már a váltótárs jön, aki következő reggelig dolgozik. A reggeliért cserében a déli pihenő alatt Zsolt leszedi a trágyát, legalább szokja az istálló levegőjét. Gyenge pillanataiban próbálja saját magát győzködni, de aztán a szigorúan folyamatos munkarend, és a várható magány elriasztja az állatgondozói jövő gondolatától. Gondolkodásra aztán egész nap bőven van ideje. Ha éppen nem kell rohanni az elbitangolt marha után, tervezgetheti a jövőjét. Még azon is spekulált, hogy a régi pásztorembereknek hogy lett egyáltalán családjuk, ha egész évben kinn voltak a pusztában a jószággal. Bizonyára úgy voltak, mint az öreg bika a viccben.

 

Három bika áll a dombtetőn, és nézi a völgyben legelésző teheneket. Azt mondja a fiatal:

- Rohanjunk le és tegyük magunkévá az összeset!

  • Nem úgy az öcsém – mond ellent a középkorú – Szép nyugodtan leballagunk, kiválasztunk néhányat, aztán azokat meghágjuk.

  • Majd feljönnek, ha akarnak valamit – mondja erre az öreg.

 

A pásztorhoz is kiment a felesége, ha akart valamit. Így nyilván az ő esetükben szó nem volt a mindennapos együtt hálásról. Vagy nem is volt rá igényük, vagy türtőztették magukat. Vagy talán az állattal való intim kapcsolat se mendemonda? Az asszonyok talán jobban tűrnek, de a sógor, vagy koma is besegíthetett titokban. Zsoltot még a hideg is kirázta a gondolattól, hogy más férfi döntse le az ő asszonyát. Ez a két hét bőven elég a pásztorkodásból.

 

Valójában nem is érezte munkának ezt a tevékenységet. Noha attól nagyobb munka volt, mint egy portaszolgálat, vagy éjjeli őrködés, ahol a jelenlétéért kapja a fizetést, de azért a falrakáshoz, vagy betonozáshoz, csempézéshez nem hasonlítható. Próbált örömöt lelni a napok egyhangúságában. Szívesen hajtotta az állatokat az elhagyott homokbányához. Nem is volt ez igazi bánya, csak elszedték egy kis dombnak az egyik oldalát. A növényzet megtelepedett már a terület nagy részén. Szinte csak a homokfal árulkodott az egykori kitermelésről. Nagyon finom szemcséjű homok volt itt. Mint építőipari szakember meg is állapította, mire lehetett használni és mire volt alkalmatlan így, önmagában ez az anyag. A homokfalban lévő sok-sok lukat először nem tudta mire vélni. Aztán feltűnően színes madarak jelentek meg. Örömmel ismerte fel a gyurgyalagokat. Most legalább hasznát vette a gyerekeknek szánt képeskönyvnek, amiből ismerte ezeket a madarakat. Valóságban még nem látott ilyeneket. Jó lett volna egy fényképezőgép. Nem a Szmena 8, hanem valami komolyabb, amivel rá is lehet közelíteni. Eszébe jutott a kollégiumi emlék, amikor Bakó Zoli beengedte a fotó laborba. Ő maga is beléphetett volna a fotószakkörbe, de megelégedett azzal, hogy felvételeket készített. Büszke volt magára, mert környezete elismerte, milyen jó képeket készít. Valójában nem nagyon tudta megtanulni a beállításokat, hiszen néha hónapok teltek el a felvétel elkészítése, és az eredmény között. Nem volt olcsó mulatság egy komoly gép. Különösen, ha még színes filmet is használt volna hozzá. Így marad a fotózás vágyálom, hiszen most már másra kell a pénz, mint a saját maga szórakoztatása. Saját családot, saját otthont akar, abba pedig nem fér bele ez a drága hobbi. Anyagilag se, de talán ideje se lenne rá, hogy természetfotós legyen.

 

Be kellett érnie a természetet a maga valójában figyelni. Itt most bámészkodhatott kedvére. Néhány nap után betelt a tájjal, hiszen a legelőről sem az erdőre, sem a távoli hegyekre nem nyílt kilátás, hisz a közeli dombok eltakarták. A zsarátnoki út is messze volt ahhoz, hogy az ott haladó autókat felismerje, pedig azzal is jól tudta korábban múlatni az időt. Aztán felfedezte magának a közelebbi látnivalókat. A vadvirágokat, a lepkéket, bogarakat. Ezek megfigyeléséhez le is ülhetett az árokpartra. Azon kapta magát, hogy elálmosodott. Inkább az eget figyelte. Fecskék cikáztak a feje fölött, jó magasan repülőgép haladt kelet felé. Aztán egy Szuhoj harci gép közeledett szokatlanul alacsonyan, és feltűnően alacsony sebességgel. Szovjet gép, hiszen felismerhető rajta a vörös csillag. A dombok takarásában hamar eltűnt. Néhány perc múlva olyan két falunyi távolságból fekete füst szállt fel. Csak nem lezuhant? - villant át az agyán, de csak napokkal később hallotta, hogy jó volt a megérzése. Viszont már most jó lett volna valakivel beszélni róla, mit látott. Na, majd délben. Most dolga van. Ajjaj! Nem is kevés, hiszen négy-öt borjú bóklászott már a napraforgó között. Jól leizzadt, mire rendbe szedte az állományt. Nem is nagyon volt már kedve bámészkodni. Alig várta, hogy behajthassa a borjukat a karámba. Tikkasztó meleg volt, mégis körbejárta a tanyát, mielőtt ebédelt, vagy lepihent volna. Vágyott rá, hogy beszélgethessen valakivel, de senkit nem talált.

Gyerekkorában jobban tetszett neki az apja munkahelye. Az nagyobb tanya volt, sokan dolgoztak benne. Volt munkásszálló, konyha étkezővel, ahová lehetett menni TV-t nézni, néha moziba is. A parkban tekepálya, játszótér, voltak gyerekek is, hiszen családok is laktak itt, ha nem is sokan. Volt futballpálya, ahol lehetett olykor meccset nézni. Még repülőtér is volt a növényvédő gépek számára. Nem is szólva a sok traktorról. Ehhez képest itt nincs semmi. A látképet uraló építmény a dohányszárító. Aki nem ismeri fel azt hinné, hogy vagy romos épület, vagy pedig még nem készült el, hiszen csak egy épületváz tetővel. Mellette a birkahodály, azon túl egy elbontott istálló maradványai. A földút túloldalán a tehénistálló, kissé távolabb tőle, de rá merőlegesen építve a bika istálló. A tanya középpontjában a kastély, amely egyáltalán nem néz ki kastélynak, de így nevezik ezt a családi háznak túlméretezett épületet, amelyben a juhász lakik. Nem sokból tart bejárni az egészet. Zsolt mindenhová bekukkantott, még a bika istállóba is benézett, pedig az apja figyelmeztette, hogy oda ne menjen, mert a bikák nem tűrik az idegent. Na, de mit tudnak tenni? Meg vannak kötve.

  • Mi van gyerek? - szólt rá Viktor bácsi a bikás, aki épp ekkor érkezett a faluból – Meguntad a borjúkat? Ne nagyon mászkálj a bikák közt!

Zsolt zokon vette a megszólítást, hiszen katonaviselt, felnőtt ember, ez meg azt mondja neki, hogy gyerek. Bár talán nem tudja a nevét, azért mondja így. Azt ugyan tudja, kinek a gyereke, de ettől többet nem tud róla. Ő legelteti a nemrég idehozott borjúkat, de ettől még nem kell tudni a nevét. Soha nem beszéltek eddig egy szót se.

  • Mondja apád, hogy ide akar hozni téged tehenesnek – kérkedett a tájékozottságával.

  • Az lehet, de én csak ezt a két hetet vállaltam, aztán megyek inkább házakat építeni.

  • Igazad is van gyerek. Nem való ez a munka a fiataloknak. Itt se hétvége, se ünnep.

 

Nem mondott ezzel az öreg semmi újat, hiszen Zsolt is tisztában volt a körülményekkel.

Állítólag egy fiúnak fontos, hogy megfeleljen az apjának, neki akar bizonyítani. Bizonyára az ő esetében is ez a helyzet. Nem szeretné az apját azzal megbántani, hogy egész egyszerűen nemet mond az ajánlatára. Valami csodára vár, hogy maga jöjjön rá, hogy a fia nem szívesen lenne állatgondozó. Az öt osztályával (amit sokszor hangoztat olyan hangsúllyal, hogy már szinte kérkedésnek hat) kiszámolta, mennyi munkával, milyen jövedelemre tehetnének szert. Ahhoz kevés az információja, hogy belássa, másfajta munka még nagyobb haszonnal végezhető.

Nincs jobb megoldás annál, hogy egyenesen a szemébe mondja Zsolt, hogy ő nem szeretné ezt a munkát. Ha mástól hallaná vissza, az lenne igazán bántó.

 

Az első hét után Kinga is azzal állt elő, hogy jobb lenne nekik inkább Zsarátnokon lakni. Ezzel nehéz lenne vitába szállni, hiszen így igaz. Noha korábban is Póriból járt Zsolt dolgozni, de most már kettőjüknek kell buszozni, Zsarátnokról meg legtöbbször akár gyalog is eljuthatna a munkahelyére. Pénzt kell gyűjteni, és venni ott egy házat....vagy inkább építeni olyat, amilyet szeretne. Saját kezűleg fel tudja építeni. Olyan szakmunkákat is olcsón megúszhat, amihez nem ért, hiszen mindenki építkezik, majd visszasegítik egymásnak. Már csak venni kell egy telket. Kétszáz forint körül beszélik négyzetméterét, de a tanács állítólag mér ki új területen negyven-ötven forintért. Ez lesz a megoldás. Dehogy lesz ő tehenes. Marhaság.

A buli elmarad

- Bor kellene Ignác bátyám! Tudna adni öt liter vöröset?
- Tudnék fiam, tudnék. Mikorra kell?
- Holnapra.
- Aha! – tolta homlokára Ignác a kucsmáját, hogy a tarkóját megvakarhassa. – Az bizony nehézkes. Most nekem nem igazán van érkezésem a pincébe menni.
- Tudom, későn szóltam, de nem tudnánk mégis megoldani?
- Hacsak…hacsak oda nem adom a kulcsot. Megmondom melyik hordóból kell szívni, csak vigyázz, nehogy letold az aljára a lopót! Tudsz egyáltalán bort szívni? – jutott eszébe egy újabb akadályozó tényező. Nem is minden ok nélkül.
- Még soha nem próbáltam. Pedig Rézi néni, akitől apunak vittem néha fél litert, többször is felajánlotta. Akkor még a kóstolást is visszautasítottam, de hát gyerek voltam még.
- Van még egy megoldás – jutott eszébe Ignácnak – Sára lányom ügyesen bánik a lopóval. Ő elkísérhetne. Szólok is neki….az ám! – torpant meg egy pillanatra, pedig már pördült is, hogy szól Sárának. - Tudom, régen barátok vagytok vele is, Tibivel is, de nehogy megszóljanak a népek. Mégiscsak férjes asszony. A fene egye meg, hogy még erre is ügyelni kell. Mert kitalálnak ám mindenfélét a népek. Tudod mit? Évát is vigyétek! Ő lesz a pesztra. Hehe.
- Na, ez ám a megoldás – gondolta magában Zsolt – Kecskére káposztát.

Aztán mégis ez lett a megoldás. A lányok felhúzták a hótaposót, fejükbe nyomták a prémes sapkát, és irány a pince. Sára egész úton arra panaszkodott, hogy milyen régen volt már itthon Tibi, és mennyire hiányzik neki. Éva már rá is szólt, hogy unja a sok panaszkodást. Másnak is volt már katona a párja, mégse dőlt össze a világ.
- Te Zsoltika! – szólt Éva már a pince ajtóban. – Megdöngethetnéd ezt a Sárát, hiszen egyértelmű, hogy viszket nagyon a bulája. – Csak úgy baráti alapon – tette még hozzá, amikor látta, mindketten csúnyán néznek rá az ötlete miatt.
Több szót nem is vesztegettek a témára. Lementek a pincébe, megkeresték a medokos hordót, Zsolt mellé tette a műanyag kannát, Sára pedig szívott többször egymás után.
- Figyeled, milyen jól áll a szájában? – tett megint félreérthető megjegyzést Éva.
- Most aztán már tényleg fogd be Éva, mert nyakon csaplak! – förmedt rá a testvérére.
Nem azonnal, mert éppen benne volt a szívási műveletben, azt pedig nem lehet félbehagyni, mert ha visszaengedi a bort, felkavarodik az egész. Az apja le is kapja érte a tíz körméről.
- Ne piszkáld az én barátomat! - mondta Zsolt, majd barátilag átkarolta a menyecskét. Rövid kabátját kissé feltolva, megsimogatta a fenekét. Ettől Sára kissé megriadt, hirtelen vette a levegőt. Zsolt nem tudta nem észrevenni, a simogatás kiváltotta hatást.
- Barátném, te tényleg nagyon ki lehetsz éhezve, ha ettől felizgultál - fordította magával szembe, és szorosan magához ölelte.
- Ne szarozz már vele! Vágd gerincre!
- Hogy te milyen közönséges vagy Éva! – förmedt rá Sára.
- Ha zavar a jelenlétem, én ki is mehetek addig.
- Nem vagy te normális – jött az újabb szidalom – Zsolttal barátok vagyunk.
- Éppen azért – nyúlt a fiú derekához, majd egyetlen hirtelen mozdulattal lehúzta a cipzárját. – Segítsek?

Figyelmen kívül hagyták a provokálást. Sára visszatette a lopót a szögre, Zsolt fogta a kannát, és felmentek az előtérbe. Az asztalnál Éva eléjük állt, s kinyújtott karjait támasztotta mindkettőjük mellkasának.
- Ne küzdjetek a természet akarata ellen! – tárta szét nővérén a kabátot, miután sikerült őket megállítani.
Zsolt úgy érezte, igaza van a lánynak. Magához ölelte immár a kabát alá nyúlva Sárát, és hevesen csókolni kezdte. A felajzott menyecske nem tiltakozott egy pillanatig se. Éva a fiú mögé állt, és kigombolta a nadrág derekát, majd térdig lehúzta róla. Zsolt egyik kezével a Sára nadrágjával küzdött.
- Éva menj ki! – sikoltotta Sára
- Dehogy megyek.
Ledobta magáról a kabátot, hasát a fiú fenekéhez szorítva átnyúlt két oldalt, és segített lecibálni a nővére nadrágját. Nem volt igazán meleg a helyiségben, így csak az intim részeket szabadították ki a ruhából. A térdéig letolt nadrágtól viszont Sára nem tudott kitárulkozni. A fiú felültette az asztalra, két lábát egybefogva emelte a vállai fölé, s így sikerült behatolni. Éva kiugrott a csizmából, alfelét kiszabadítva, az asztalra vetett kabátra ült nővére mellé felhúzott lábakkal, fejét nekivetve a penészes falnak.
- Engem is Zsoltika, engem is! Különben megmondalak benneteket.
- Nagyon kemény az asztal – nyögte Sára
- Fordítsd meg Zsoltika, fordítsd meg! – adta Éva az instrukciót.
Így is történt. Levette az asztalról, megfordította, majd lenyomta. Az asszony az asztalra könyökölve várta a folytatást. A fiú a két vállába kapaszkodva adta a tempót.
- Nehogy belém engedd! – lihegte, miközben arra kellett ügyelnie, hogy a feje ne koppanjon a falhoz
- Engem is Zsoltika, engem is! – ismételte magát Éva, majd megfogta a fiú karját, hogy maga alá húzza.
- Nehogy belém…nehogy…
- Már késő.

Az erős lüktetésre, s a kiáramló melegségre Zsolt felébredt.
A francba! Megint össze kell kennem az atlétámat. Az ágyon nem nagyon látszik szerencsére.

Azon kezdett agyalni, hogyan találkozzon Sárával, hogy mindezt elmondja neki. Kíváncsi, hogyan reagál majd. Egész biztosan lehülyézi, hogy ilyeneken jár az esze, de közben a tekintete úgyis elárulja, hogy ellene lenne-e ha mindez a valóságban is megtörténne. Valójában ennek semmi jelentősége, mert noha nem véletlenül álmodik ilyeneket az ember, úgyse szánná rá magát. Nem merné megtenni se Tibivel, se Kingával, de a saját lelkiismeretével sem. Inkább Kingánál kellene kiköszörülni a csorbát! Ennek lehetőségét kellene valahogy megteremteni. A zsarátnoki lakásban soha nem tudhatják, ki kapja rajta őket. Gyors aktust nem tervezhet, nem úgy megy ez, mint az álomban. Talán Póriban lehetne, a nyaralóban. Na, de december van és fagyos tél. Van ugyan kályha, de az öregek tudtán kívül nem lehet ottalvós programot tervezni. Hacsak…hacsak a szilveszter! Ez ellen nem tiltakozna Józsi bá’ se. Persze nem kettesben, hanem barátokkal buliznának. Ez ugyan nem hozna eredményt, de a buli akkor is jó ötlet. Lássuk csak! Kiket hívnánk meg? Freddi jönne Mancival, Stupli Melindával, Ha hazaengedik Tibit, akkor ő is Sárával. Éva inkább ne jöjjön, noha neki is tudna partnert keríteni. Nyolc ember untig elég, nem olyan nagy az a ház. Na, akkor ezt kell összehozni. Szombaton meg kell beszélni Kingával, kezdje el fűzni az apját. Biztosan megengedi, hiszen mostanában úgyis ritkábban vannak együtt. Hétközben nem is találkoznak, amióta tanfolyamra jár. A lány is elfoglalja magát, mert bevették a vállalati kézilabda csapatba, és hetente kétszer edzésre jár. Egyik nap se egyezik a Zsolti programjával.

Józsinak nem volt ellenvetése, amikor elé tárták elképzelésüket. Olyannyira nem, hogy Karácsonyra meglepte a lányát egy hifi toronnyal. Keveseknek volt még ilyen készüléke az ismerősök közül, de Kingát nem nagyon varázsolta el. Ez is csak egy készülék, amit hallgatni lehet. Annyiban más, hogy egyben van rádió, lemezjátszó, meg magnó. Utóbbiból kettő is. Zsolt örült neki inkább, hiszen ő azt is tudta méltányolni, hogy szebben szól, mint eddig bármi, amit hallgatott. Különösen élvezte, milyen jól kiadja a sztereóhatást. Mintha ott lenne előtte a zenekar. Hallotta, melyik hangszer hol van elhelyezve. Kinga sérelmezte is, hogy mennyire belemerül a zenehallgatásba, az ő rovására.
Józsi Karácsony után elvitte a készüléket a nyaralóba, feltöltötte a fűtőolaj készletet, hogy semmi ne gátolja a fiatalok szórakozását. Mari megígérte, segít az ételek elkészítésében, amit szilveszterkor délben Józsi le is szállított. Felajánlotta ugyan Zsoltnak, hogy odaadja a Wartburgot, de nem tudni, komolyan gondolta-e, hiszen a fiúnak még nem volt meg a jogosítványa. Kinga nagyon hálás volt mindkettőjüknek. Már csak azon kellett aggódni, össze jön-e a társaság. Tibi idehaza volt Karácsonykor, így nagyon minimális annak az esélye, hogy megint elengedik. Stupli szólt, hogy benéznek ugyan, de nem tudnak egész éjjel ott lenni, mert Üsztögre is szerveztek bulit. Félő, hogy megharagszik Melinda, ha oda nem mennek el. A biztos így már csak négy fő. Ezzel persze nem terhelték az öregeket, ők nyolc főre készítették az ellátmányt. A bort Ignác bá’ biztosította. Személyesen ment érte, nem bízta a lányokra, mint azt Zsolt álmodta.
Kinga bedurrantott mindkét olajkályhába, aztán kiszellőztetett, ne legyen dízelszagú a ház. Elrendezte a salátát, a süteményeket, kiürítette a szoba közepét, hogy akár táncolni is lehessen. Becsavarta a csillárba a színes égőket, ami erősen rontotta a világítás hatékonyságát, de ez majd csak este fog kiderülni. Három körül érkezett Zsolt Freddiékkel. Megittak egy konyakot, meg egy üveg sört. Csíptek néhány falatkát, bekapcsolták a TV-t, hisz abban már ilyenkor is rendkívüli műsor megy. Odakünn még épp csak besötétedett, amikor Manci kitalálta, hogy nem érzi jól magát. Vagy igaz volt vagy nem, a lényeg, hogy elmentek. Zsolt bezárta utánuk a kaput. Szállingózott kissé a hó, de még nem kellett söpörni. Elég volt jól leverni a cipő talpáról. Bár ennek se volt jelentősége, hisz az ajtón belül azonnal le is vetette.
Amikor belépett a szobába, Kinga ott állt középen, ahol akár táncolni is lehetne, és barátkozott az új helyzettel. Grimaszt vágott, felhúzta a vállait, s karjait széttárta.
- Egyedül maradtunk
- Nem baj – válaszolt Zsolt, majd a széttárt karok közé furakodott. Eszeveszettül csókolta a lányt, majd lehúzta róla a blúzát.
- Máris?
- Máris.
- De hiszen előttünk az egész éjszaka. Hová sietünk?
- Nem akarod?
- Jaj, dehogynem!
- Hagy nézzem, milyen szép vagy! – lépett kissé hátra a fiú
- Ne leskelődj! – lépett oda az ágyhoz, és melltartóban, szoknyástól befeküdt a takaró alá. Zsolt gyorsan ledobta a ruháit, és mellébújt. A hangulatvilágítás éppen a kellő mértékű volt. Látták ugyan egymást, de alig. Inkább csak a TV adott némi fényt.
- Megígérem – simogatta egyelőre csak az arcát a lánynak - hogy nagyon figyelmes leszek. Most egész biztos jó lesz neked is.
- Egész biztos?
- Ha elsőre nem, akkor másodjára…meg harmadjára…meg negyedszerre, ötödszörre…előttünk az egész éjszaka

A figyelmesség csodákra képes. Nem hagyatkozott Zsolt a feltételezésre, hisz most már tudatában volt annak, hogy ezt a lányt neki kell megtanítani a szerelemre. Tudta, hogy nagyon sok múlik ezen az éjszakán. Pontosabban, minden ezen múlik. Maga is elcsodálkozott azon, hogy nem volt feszült emiatt. Valóban úgy gondolta ahogy mondta. Ha elsőre nem tudja a csúcsra juttatni, akkor majd másodszorra, vagy harmadszorra.
Kinga se volt feszült, nem is félt. Nem csak hagyta, mint első alkalommal, hanem akarta. Beszélgettek közben. Nem siettek, idejük mint a tenger. Ráadásul senki és semmi nem zavarja őket. Csak egymásra figyeltek, csak egymással törődtek. Pihenés gyanánt a TV-re akartak figyelni, de nem sikerült. Csak mondatfoszlányok jutottak el hozzájuk a műsorból. Nem is értették, mit nevet a kabaré közönsége.
- Átkapcsoljam a másik csatornára? - kérdezte Zsolt, de már kelt is fel az ágyból- Inkább zenét hallgatnék!
- Nahát! - csodálkozott rá a lány az ismét ágaskodó hímtagra – Ilyen nagy lyuk van rajtam?
- Dehogyis! Kis aranyos, csak tud alkalmazkodni. Mutasd csak!
- Na! Már megint? Nem kellene egy kicsit legalább pihenni?
- Eljön majd annak is az ideje. Most használjuk ki a lehetősséget! Vagy nem akarod?
- Azt csinálsz velem, amit akarsz. Tudod, hogy szeretlek, neked adom magam. Én az eddigiektől is nagyon boldog vagyok. Asszonnyá tettél, egy boldog asszonnyá.

Aztán ez a boldog asszony még boldogabb lett. És még fáradtabb, álmosabb. Összeölelkezve aludtak el, ügyet se vetve a TV-ből áradó röhögésre, az utcáról behallatszó dudaszóra.
- Hol voltál?- kérdezte Kinga, amikor az ajtó csukódására ébredt.
Zsolt elég furán volt felöltözve. Papucs volt rajta, nadrág, és nagykabát. A kabát alatt semmi. Mielőtt válaszolt volna, mindent levetett magáról, s egy pillanat alatt már be is bújt a takaró alá.
- Jaj, de hülye vagy! Nagyon hideg a lábad. Odakinn voltál?
- Elsöpörtem a havat.
- Nem is igaaaz.
- Tényleg nem. Pisilnem kellett. Viszont gyönyörűen esik a hó. Melegíts meg!
- Nagyon hideg vaaaagy. Melegítsd meg magad! Aztán öltözzünk fel! Imádom a hóesést. Gyúrjunk hóembert!

Ahhoz ugyan nem volt még elég a hó, viszont csodálatosat lehetett sétálni. Hatalmas pelyhekben s valami eszméletlen sűrűen hullott. Nem is hullott, szakadt. Sokan voltak az utcán. Nem is a szilveszter, inkább a szakadó hó miatt. Gyerekek rohangáltak, hemperegtek, birkóztak a lámpák alatt, dobálták a hógolyókat, amit néhány kutya nagyokat ugorva próbált elkapni. Recsegve szóltak a szilveszteri dudák, alig hallották meg a szerelmesek a bisztróból kiszűrődő cigányzenét.
- Bemenjünk? - kérdezte Kinga – nem sok kólánk van otthon. Vehetnénk egy üveggel!

Zsúfolt volt a helység. A telepakolt ruhafogas, a székek karjára terített télikabátok csak fokozták ezt a hatást. Még jó, hogy nem akartak beülni, mert nem is lett volna hely. A bejárattól legtávolabb eső sarokban húzta a cigánybanda. Beles, a termetes prímás próbált az asztalok között egy egy kiszemelt vendég közelébe férkőzni több-kevesebb sikerrel. Behízelgő mosolyával, keskeny Rodolfó-bajszával, hátrasimított egyenesszálú hosszú fényes hajával nem sikerült Zsolt rokonszenvét elnyernie. A zenéjével nem volt semmi gond. Jól játszottak...már annak, aki szereti ezt a fajta muzsikát. De ez az ember inkább ne menjen hozzá közel. Az egyik asztaltól viszont egyértelműen felé integettek. Lajos az, a Zsolt szomszédja, és Lujza, az üsztögi unokatesója egy idegen pasassal. Nem üdvözlő, hanem hívó integetés. Nehezen kivitelezhető, de Kingát vonszolva maga után mégis odaküzdötte magát. Ekkor vette csak észre Évát, aki a jelek szerint most éppen Lajos partnere. Kiabálva is nehezen értették egymás szavát. Annyi derült ki, hogy Lajosék éhesek, de a személyzet elúszott kissé, így még várniuk kell a főtt kolbászra. Kinga beleordította Zsolt fülébe az ötletét.
- Nálunk rengeteg virsli van a hűtőben. Hívjuk el őket!
- Komolyan mondod? - kérdezte tettetett lelkesedéssel.

Legszívesebben fogná a kólát (amit még meg se vettek) és újból ágyba bújna szerelmével. Ha már ilyen szerencse érte, hogy elmaradt a buli. Az ajánlat viszont sajnos komoly. Na, akkor legyünk túl rajta! Legkésőbb éjfélkor majd elmennek talán. Vagy nem, mert az asztalukat abban a pillanatban elfoglalja valaki, amikor felállnak onnét.
Az utcán úgy alakult, hogy Lujza lefoglalta Kingát, mert nagyon kíváncsi volt rá. Egész belefeledkeztek a beszélgetésbe. Zsolt mellőzve érezte magát.
- Te Zsoltika! - húzta oda maga mellé Éva, aki másik karjával Lajosba csimpaszkodott.
Lajos nem az a srác volt, aki után kétágút hugyoznak a csajok, de ma este minden menő legény foglalt, így Évának ő maradt, s nem akarja elengedni. Szó szerint nem engedi. Most viszont Zsoltra vigyorgott, mint a töklámpa.
- Figyusz!- mondta szinte súgva – Megvolt a nászéjszaka?
- Egyelőre háromszor.
- Egyelőre? - sóhajtott egy nagyot
- Hosszú még az éjszaka
- Azt hiszem tudom mire gondolsz. Megígérem, nem maradunk sokáig. Igaz Lajoska? Megkajálunk, s le is lépünk. De aztán majd akarom tudni a végeredményt!

Jelena Ivanova

 

  • Te ismered ezt a Jelenát?

  • Persze, hogy ismerem. Ő Ilonka nénnye. Anyunak a húga. Alig néhány évvel idősebb nálam. Nem beszéltem még róla? Hol találkoztál a nevével? Miért érdekel, hogy kicsoda?

  • Nem fontos. Majd máskor mesélsz róla. Megyek. Na, szia! - csókolta szájon, s indult volna.

Kinga belekapaszkodott a fiú karjába, s erővel tartotta vissza.

  • Nem mész sehova, amíg nem válaszolsz.

  • Lekésem a buszt.

  • Akkor ne húzd az időt! Megmondod miért érdeklődsz Ilonka nénnye felől, és mehetsz!

  • Hosszú. Tényleg mennem kell!

A lány nem engedte el Zsolt kezét, úgy ült le a lépcsőre. Majd húzta lefelé, míg ő is mellé ült. Várakozón néztek egymásra, s közben kialudt a lépcsőházi világítás. Csak ültek csendben kéz a kézben, várták hogy a másik mondjon valamit. Novemberben elég hideg már a lépcsőház, de ez fel se tűnt nekik. Hosszú percek teltek el így. Zsolt már biztos volt benne, hogy a buszt nem éri el, így belenyugodott a sorsába. Aztán világos lett, mert Mari lépett ki az ajtón.

  • Hol a fenében vagy ennyi ideig Kinga? Már azt hittem, te is elmentél. Közben meg úgy látom, senki se ment el. Hogy mész haza te fiú?

  • Majd gyalog.

  • Te tudod – vont vállat, majd becsukta az ajtót.

A fiatalok megvárták míg megint sötét lett. Aztán Kinga szólalt meg, de olyat mondott, hogy a legénynek leesett az álla a csodálkozástól.

  • Akár itt is aludhatnál...

  • Komolyan?

  • Nem. Persze, ha nem lennének itthon az öregek, lehetne róla szó. Persze ne nagyon fantáziálj! Csak azzal a feltétellel, ha nyugton maradsz.

  • Ezt sajnos nem tudom megígérni, – ölelte szorosan magához – de megpróbálhatjuk.

  • Majd máskor. Biztos lesz még rá alkalom.

  • Szeretnéd?

  • Ühm. Te Zsolti! Azért de nagy hülyék vagyunk mi. Ülhetnénk benn a szobában is!

  • Jó itt – mondta Zsolt, és így is érezte. Jó érzés volt ülni itt a kemény kövön, összeölelkezve szerelmével, nem törődve az idő múlásával, megfeledkezve a külvilágról.

  • Jó estét fiatalok! - furakodott el mellettük a negyedik emeleti szomszéd, aki egyébként nem akarta őket zavarni, de a világítás felkapcsolásával már úgyis megtette.

Megint sötét lett, megint hallgattak sokáig. Nem is csókolóztak, csak ültek összebújva.

  • Na, elmondod végre? - szólalt meg Kinga.

  • Mit? - kérdezett vissza Zsolt, mert valóban nem tudta már, mit kellene elmondania.

  • Ilonka nénnye. Honnét tudsz róla?

  • Látom, nem úszom meg.

  • Nem hát. Úgy emlékszem, megegyeztünk abban, hogy nincs titkunk egymás előtt.

  • És ezt én is megígértem?

  • Ne csináld, mert fejen csaplak – s már lendült is a szabad keze. Az ütést nem lehetett kivédeni, mivel Zsolt csak azt vette észre, amikor már csattant is.

  • Engedek az erőszaknak, de szeretném ha jegyzőkönyvbe vennék, hogy kényszer hatása alatt vallottam. Tudod, apád mostanában sokat kimarad.

  • Tudom, de ez számomra nem újdonság, volt ilyen már régen is. Hogy jön ez most ide? Nem ez volt a kérdés.

  • Arra válaszolok, de ez a dolog lényege. Mind azt hittük, haverokkal piál fél éjszakákon át.

  • Sajnos ez nem hit kérdése, hanem a szomorú valóság.

  • Biztosan vannak ilyen esetek is, de én mást is tudok. Dolgozik.

  • Hogy mit csinál? Éjszaka? Ezt ő mondta neked, te meg elhitted?

  • Nem, nem ő mondta. Sokan tudják, nem is értem, neked, meg Marinak miért nem mondta el.

  • Én ezen se csodálkozok. Engem soha nem avatott be a dolgaiba. Elment, hazajött, vagy adott pénzt vagy nem, ha kérdeztem valamit, kitért a válasz elől. Mindig ilyen volt. Aztán mit dolgozik?

  • Parasztbútorokat újít fel a közvetlen főnökömmel benn a cég műhelyében.

  • Bútorokat? - csodálkozott el a lány – Hm. Végül is...ügyes keze van, ért a fához. Az a másik főnököd micsoda? Netán asztalos? Na, de mikor érünk már el nénnyéhez?

  • Most. Jó két hete megy ez a mellékes meló, de én csak tegnap szereztem róla tudomást. Gabi elvtárs – ő az asztalos – mondta el nekem. Én rácsodálkoztam, hogy mire kell Józsi bának a plusz kereset? Mondta, hogy egy fiatal nőt támogat, akiről ő nem tud semmit. Későbbi kérdezősködésemre elmondta, hogy látott róla képet, onnét tudja, hogy egy fiatal nőről van szó. Ma reggel felmentem az apád irodájába, de nem találtam ott. Viszont a postája közt láttam egy feltűnő borítékot. Megnéztem ki a feladó. Ez lehet az a fiatal nő.

  • Ühm. Értem.

  • Csak ennyit mondasz?

  • Anyuék a határ mentén éltek egy pici faluban. Mondhatnám a nevét, de úgysem ismered.

  • Úgy érted, a szovjet határnál?

  • Úgy. Nem egy gazdag vidék, de odaát még nehezebben élnek az emberek. Csencsel mindenki, aki teheti. Egy ilyen üzletelő srác volt a sógor, aki egyébként Magyarországon volt katona. Véletlenül találkoztak, aztán összebarátkoztak, összeszerelmesedtek, összeházasodtak. Nénnye kitelepült, szovjet állampolgár lett.

  • Egy oroszhoz ment feleségül?

  • Dehogyis! Úgy volt ő orosz, ahogy te, vagy én. Baló Jánosnak hívták. Magyar gyerek volt. Így érte az a szerencse, hogy tolmács lett egy tábornok mellett. Mesélte, hogy nem is tudott korábban oroszul, mert otthon magyarul beszéltek a faluban, magyarul beszéltek az iskolában, a munkahelyen. Aki nem értette a magyart, azzal meg ukránul. Itt, Magyarországon kellett megtanulnia az oroszt. Amikor hazakerült Kárpátaljára, sofőr lett. Valami kis kocsival járt. Sokat volt úton.

  • Feltűnt, hogy múltidőben beszélsz róla.

  • Hát úgy. Azt mondják, lelökte a Zil teherautót az útról, amikor összeütköztek. Ennek ellenére csak a halántékán volt egy kicsi seb. Abba halt bele.

  • Sajnálom. Ismerted?

  • Nem sokat találkoztunk, de kedves ember volt. A lényeg, hogy nénnye ott maradt a férje szüleivel, meg egy kicsi gyerekkel. Beregszászon tanít egy általános iskolában. Nagyon kicsi a fizetés. Minden segítség jól jön neki.

Zsolt szorosan magához ölelte újból kedvesét, de most ez nem szerelmes ölelés volt, hanem a részvét a sógor, meg a nagynéni sorsa miatt. El is érzékenyült a hallottaktól, s arra gondolt, hogy egyszer majd ettől még sokkal szomorúbb beszélgetésük is lesz. Kinga még nem beszélt az anyjáról, ő pedig nem merte megkérdezni, hogyan vesztette el. Majd egyszer úgyis elmeséli.

  • Apád most nagyot nőtt a szememben. Megvallom, nehéz őt kiismerni. Miért titkolja előttetek a sógornője támogatását?

  • Nem tudom. Talán, hogy Mari nehogy féltékeny legyen? Végül is egy fiatal özvegyasszony. Apu is özvegy. Akár össze is jöhetnek. Ki tudja?

  • Hány éves az Ilonka?

  • Arra gondolsz, hogy nagy a korkülönbség? Mit számít az? Látom ám én is, milyen vágyakozóan nézel Marira, pedig az anyád lehetne.

  • Meg vagy te húzatva – csattant fel a gyanúsításra, de azért érezte, hogy belepirul. Még szerencse, hogy sötét a lépcsőház.

 

Önvizsgálatot kell tartani! Megfordult a fejében, hogy ő, meg a Mari, de nem gondolta, hogy ez látszik is. Ez a vágy persze csak az ösztön, amit erős akarattal le lehet győzni. Már pedig ő semmi olyanra nem vágyik, amivel Kingát bánthatná. Szereti őt, s ez minden mást felülmúló érzés. Minden jel arra mutat, hogy ez az érzés kölcsönös. A novemberi idő viszont nem nagyon van erre tekintettel. Hiába húzott Kinga maga alá egy lábtörlőt, hiába a szerelmes ölelés, nem bírta abbahagyni a vacogást. Így tehát kénytelenek voltak véget vetni a lépcsőházi üldögélésnek.

 

Zsolt előtt még hosszú gyaloglás állt. Elvihette volna Kinga bringáját, de világítás sincs rajta, meg aztán reggel vissza kell hozni. Inkább vállalta most a gyaloglást, reggel pedig a buszozást, mint végig tekerni az utat nyolc órán belül kétszer. Pedig nem egy leányálom 12 km séta, ebből legalább nyolc teljes sötétségben teljesen egyedül. Jó lenne valakihez szólni közben. Haverokkal átsétáltak régebben hol egyik, hol másik szomszéd faluba ha volt ott valami buli. Vagy akkor is ha nem, hiszen úgy hitték, ott szebbek a lányok. Az ottani fiúk ezt éppen fordítva gondolták. Nekik Póri lányai voltak szebbek, mint az otthoniak. Megesett, hogy kissé italosan, de nagyon fáradtan kellett hazaküzdeniük magukat. Összekapaszkodva még aludni is lehetett menet közben egy kicsit. Persze nem mindenkinek, hisz nem szerettek volna úgy járni, mint az üsztögi legények, amikor öten ültek fel egy Pannóniára, de amikor megálltak, eldőltek. Mind azt hitték, majd a többiek közül valaki leteszi a lábát.

 

  • Nem fagytál még meg? - kérdezte Mari, amikor Kinga reszketve belépett a lakásba.

  • De.

  • Jó sokáig elüldögéltetek a lépcsőn. Apád már el is aludt. Nem merem kikapcsolni a TV-t, mert arra felébred. Igaz, legalább mondhatom, hogy vegye le a ruháját.

  • Éppen róla beszélgettünk Zsoltival.

  • Ennyi ideig?

  • Jaaa, nem csak róla, de róla is.

  • Aztán miket?

  • Te tudod mit csinál amikor csak hajnalban jön haza? - kérdezett vissza, s ezzel rá is tért a lényegre. Kissé maga is meglepődött, hogy így neki szegezte a kérdést, de előbb utóbb beszélni kell erről. Nem feltétlen most, de már mindegy, ha így sikerült.

  • Csak találgatni tudok. Meg szoktam kérdezni, de vagy kibújik a válasz alól, vagy olyan durván rám förmed, hogy úgy érzem, nincs is itt semmi keresnivalóm.

  • Na ezt a butaságot meg se hallottam. Már hogyne lenne itt keresnivalód? Fontos vagy mindkettőnknek. Apunak is, meg nekem is.

  • Felőled nincs is kétségem, de apád néha elbizonytalanít. Pedig szép volt ez a...mennyi is?

  • Korábban is sokat hivatkozott a haverokra, akik közül én senkit nem ismertem.

  • Na, ez az! Most is pont ez van. Már már kezdtem is belenyugodni, hogy eljár. Hagy menjen, ha ez neki annyira fontos! A haverokkal töltött esték bizonyára sokba kerülnek, de nem adja egyébként se ide a fizetését, hanem inkább megveszi, ha valami kell. Lényeg, hogy a többi estén együtt vagyunk, hétvégeken elmegyünk a nyaralóba, vagy beülünk a Wartburgba, és hol ide, hol oda kirándulunk. A gond inkább ott van, hogy újabban nem érzem rajta az ital, vagy a dohányfüst szagát. Néha ruhástól alszik el. Nem tudom mire gondoljak.

  • Dolgozik.

  • Tudom, hogy dolgozik. Éppen ezért nem is kérem számon, mennyit költ, hiszen az ő pénze. Szebb lenne, ha közös lenne a kassza, de valójában mindhárman keresünk.

  • Nem erre gondoltam. Esténként dolgozik másodállásban. Zsolti mondta.

 

Marinak elakadt a szava. Ez most nagyon meglepte. Nem tudta eldönteni, ki akarja őt bolonddá tenni. Még hogy esténként dolgozik. Ugyan miért tenné? Lehet, hogy Zsolti mondta, de Kinga elhitte? Ismeri az apját. Vagy talán mégse?

 

  • Rokonszenves srác ez a Zsolti – szólalt meg hosszú hallgatás után - Tudja, hogy fontos nekem Józsi. Biztosan csak jót akar, amikor ilyeneket lódít.

  • Nem lódít. Azt mondja, a cégnél mindenki tudja. Ott dolgozik apu az asztalosműhelyben.

  • Na, de minek? Nem keres olyan rosszul, hogy szüksége lenne erre. Ez butaság. Aludjunk!

Javaslatának nyomatékot adott azzal, hogy kikapcsolta a TV-t, felkattintotta a kislámpát.

  • Néztem! - ébredt fel Józsi.

  • Ja. Csukott szemmel. Mi volt benne?

  • A híradó, utána meg film.

  • Visszakapcsoljam?

  • Hagyd! Most már mindegy. Vacsoráztam én?

  • Persze, hogy vacsoráztál. Még Zsolti is velünk evett.

  • Ja, a Zsolti! Mondták benn a csajok a cégnél, hogy járt nálam, amikor én az elnöknél voltam. El is felejtettem megkérdezni, mit akart.

  • Megmondom én apukám – szólt ki a kisszoba nyitott ajtaján Kinga. – Fülébe jutott, amit állítólag mindenki tud. Az, hogy másodállásod van, csak nekünk elfelejtetted mondani. Erről akart veled beszélni, s közben elé került még egy titokzatosnak vélt dolog, de ezt már megbeszéltem vele. Ilonka nénnye levelét látta a postád közt. Nem is mondtad, hogy írt. Engem is érdekel pedig, hogy mi van vele.

  • Késő van, majd máskor beszélünk erről.

  • Annyira azért nincs késő – mondott ellent Mari – Azt hiszem, megérdemlünk annyit, hogy elmond nekünk ezeket. Minek kell neked plusz munkát vállalni? Nem keresel eleget mint főépítésvezető?

  • Ez csak egy jól hangzó cím. Annyira nem jó a pénz, mint sokan gondolják.

  • Na, de mindhárman keresünk. Mennyi lenne az a jó pénz?

  • Sok elmegy. Még a nyaralóra is fizetem a felvett hitelt, aztán hamarosan jön a kocsi…

  • Meg sokba vannak a haverok is – vágta oda Mari

  • Jól van na! – csattant fel Józsi – Nehogy ne ihassak má’ meg egy sört a haverokkal!

  • Megihatsz Pogány Józsi, megihatsz. Megihatsz kettőt is. De azért csak furdal a kíváncsiság, honnét jössz haza hajnalban szín józanul.

  • Lebuktam – mosolygott kissé zavartan. Próbált úgy viselkedni, mintha semmiségnek tartaná ezt a leleplezést – Már az is baj, ha nem vagyok részeg?

  • Már hogy volna baj? Nem baj, csak nem értem. Segítenél megérteni?

  • Nem kell neked mindent tudni.

  • De igen. Nem tudom nálatok mi volt korábban a szokás, de én elvárom, hogy mindent elmondj. Ha összekötöm veled az életem, ez a minimum.

  • Csak nem féltékeny vagy? – vigyorgott Józsi a felismeréstől

  • Féltékeny rád a radai rosseb – vágta rá gondolkodás nélkül. Majd hozzátette – És ha igen? Van rá okom? Hagyjál! – tolta el magától, amikor Józsi meg akarta csókolni.

  • Ti most veszekedtek? – támaszkodott az ajtókeretnek Kinga mosolyogva.

  • Dehogy kicsim, csak beszélgetünk

  • Mindenesetre elég indulatosan. Én is kérdezhetek?

  • Hát hogyne – kapott Józsi az alkalmon, remélve, hogy a Mari számonkérése elfelejtődik ettől.

  • Megmutatod a nénnye levelét?

  • Benn maradt az irodában – lódította

  • De azért ugye megmondod mit írt?

  • Semmi különös. Jól vannak, a kicsi is jól van, nem beteg senki, szegényesen, de megvannak. Hiányzik ez-az, amiket korábban sógor be tudott szerezni pult alól. Írja, hogy mosogatni se tudnak normálisan, mert nem lehet tisztítószereket kapni….majd holnap hazahozom a levelet.

  • Ti most kiről beszéltek? – kérdezett közbe Mari?

  • A sógornőmről – válaszolt Józsi. - A feleségem - isten nyugtassa – testvére, aki kinn él Kárpátalján, Beregszászon.

 

Kinga elmesélte a nagynénje történetét épp úgy, mint korábban Zsoltinak, csak kicsit részletesebben. Még fényképeket is kerített elő, amin rajta volt János sógor is, meg a kicsi Jancsika. Egyik képen Beregszász főterét lehetett felismerni.

  • Itt én is jártam már egyszer – mutatott Mari a képre – Itthonról nagyobbnak gondoltam ezt a várost, de olyan, mint egy falu. Csak egy egész kicsi rész, ami városias. Van egy nagyon régi, de nagyon elhanyagolt székesegyházuk, a főteret uraló palota a kaszárnya, az is le van lakva. A Lenin szobor mögött pedig egy nagyon oda nem illő kultúrház. Mellette a piac, ahol az tűnt fel leginkább, hogy semmit nem csomagolnak. A beton asztalról árulják a véres húst. Az egész városnak van egy kellemetlen szaga. Nem tudom mi az, de olyan…olyan szegényszag.

  • Írja Ilonka, hogy nagyon meg kell ragadni minden lehetőséget, hogy ne kelljen nélkülözniük - mondta Józsi.

  • Nem tudnánk rajtuk valahogy segíteni? Küldhetnénk pénzt! – jött Mari az ötlettel.

  • Vállalhatnék másodállást, és amit azzal keresek, eljuttatnám nekik.

 

Józsi igyekezett a mosolyát elrejteni, de nem igazán sikerült, s ettől ironikusnak tűnt, amit mondott. Marinak viszont fülig ért a szája, és magához ölelte a párját.

  • Pogány Józsi, te egy szent ember vagy – csókolta meg jobbról, balról. – Ez volt az a nagy titok? Miért nem lehetett ezt elmondani?

  • Láttad a képeket. Egy nagyon szép fiatal nő, én pedig pénzzel támogatom. Nem lettél volna féltékeny?

  • Hogy te mekkora nagy hülye vagy! – ölelte még erősebben magához.

 

 

 

következik: A buli elmarad

 

Gyanú

 

Gyanús nekem ez a Józsi bá'. Gabi azt mondja, nem tudja kit támogat és miért. De azt tudja, hogy egy fiatal nő. Akkor ezt honnét tudja? Gyanús nekem ez a Gabi is. Miért nem mondja el Józsi odahaza, hogy dolgozik éjszakánként, nem pedig züllik. Bizonyára ez is van, meg az is. A mellékállást egyébként se titkolhatja, hiszen az asztalos műhelyben ott dolgozik legalább tíz ember, aki kíváncsi rá kié az a cucc, amihez ők nem nyúlhatnak. Akkor ott van Illés bá', meg még akik bejárnak a műhelybe. A portán legalább négyen váltják egymást, akik mind tudják, hogy Józsi dolgozik esténként. Tudja az elnök, aki megengedte, nyilván néhány titkárnő is tudja, s akkor már mind tudja. Talán már csak azok előtt titok, akikre valójában tartozna. Arra is kitalálhatna valamit, hogy miért nem adja haza a plusz keresetét. Valójában a lánya soha nem tudta mennyit keres, és Mari felé sincs szigorú elszámolás. Így aztán teljesen érthetetlen a dolog. Meg kell tőle tudni, mi ez az egész!

Zsolt ezen tépelődött egész nap. Az is megfordult a fejében, hogy most azonnal bemegy az irodába, és tisztázza ezt a dolgot. Aztán különböző indokokkal lebeszélte magát erről. A folyamatban lévő munkát se akarta félbehagyni, ha már holnapra más dolga lesz. A döntő érv viszont az volt, hogy nincs hozzá köze. Nem kérhet számon Józsin semmit, hiszen senkije neki.

 

Kedden viszont kínálkozott a lehetőség. A központi telepen összeszedte a cumót, amiről gondolta, hogy kell a javítási munkákhoz. A raktárból Illés bá' vételezett egy doboz fehér csempét, s ezalatt Zsolt a kocsiban várt. Ekkor támadt az ötlete, hogy felszalad a főépítésvezetői irodába. Megkérdi, mi ez az egész titkolózás. Legfeljebb elküldi majd a jó büdös francba, de egy próbát megér.

Üres volt az iroda. A titkárnő mondta, hogy itt kell lenni a főnöknek valahol, miközben a napi postát letette az asztalra. A nagy levélrakás tetején nem lehetett nem észrevenni egy piros-fehér-kék sávokkal szegélyezett borítékot. Ez egyértelműen magánlevél, hiszen hivatalosat nem tesznek ilyen borítékba. Zsolt nem bírta megállni, hogy kézbe ne vegye. Megnézte a hátoldalán a feladót. Jelena Ivanovna Balow. Nofene! Ez valami ruszki csaj. Gyanús ez a Józsi, nagyon gyanús.

  • Hát itt vagy? - nézett be Illés bá' a nyitott ajtón. - Felőlem mehetünk. Akarsz még valamit Józsival? Szerintem az elnöknél konyakoznak, az meg eltart egy darabig. Nekem meg mennem kell még másfelé is. Majd beszélsz vele este otthon – kacsintott egyet az öreg, s közben intett a karjával, hogy menjenek.

  • Kedden nem szoktam menni – mondta Zsolt már a folyosón loholva a sietős léptekkel előtte haladó sofőrnek – Egyébként se szoktam vele találkozni, mert soha nincs otthon. Vagy a haverokkal züllik valahol hajnalig, vagy....

Itt félbehagyta, mert az öreg szinte futott le a lépcsőn, és bevágta magát a kocsiba. Vagy nem hallotta volna mit kérdez tőle, vagy az is hallja, akire nem tartozik. Beült mellé, kigurultak a portán, s már az úton fordult az öreghez a kérdésével.

  • Figyeljen má' Illés bá'! Maga mindent tud.

  • Mindent is! - javította ki széles vigyorral – Mire vagy kíváncsi?

  • Mivel maga szállította el az árut, tudnia kell, hogy Józsi bá' meg Gabi elvtárs restaurálta az asztalos műhelyben esténként.

  • Persze, hogy tudom. Mindenki tudja.

  • Ez így ebben a formában nem igaz, hiszen én is csak tegnap tudtam meg. Józsi bának a lánya, meg a párja még most se tudja. Azt is tudja, kire költi a maszek pénzét?

  • Honnét tudnám? - csattant fel az öreg – Különben is! Mi közöm nekem hozzá? Senkinek nem turkálok a zsebében. Vagy kérdeztem én tőled valaha is, mennyit keresel? Meg azt, hogy mire költöd, vagy haza adod-e anyádnak? Ami nem tartozik rám, azt nem tudom.

Na, ez ebben a formában már tényleg nem igaz, de mégse hazudtolhatja meg szemtől szemben még négyszemközt se. Ha nem, hát nem. Pedig kizárt dolog, hogy ne találkozott volna legalább a légipostás borítékkal, amikor ő hozta a postát. Mert aligha ez az első ilyen levele Józsinak. Úgy látszik, Illésnél ettől nem jut többre. Inkább nem is faggatja tovább. Pedig egész biztosan tudja. Ha az a szószátyár Gabi elvtárs tud róla, biztosan elkotyogta az öregnek. Egy fiatal nő. Hm. Ki lehet?

S ha támogatja, miért titokban? Két esélyes a dolog. Vagy van neki egy másik lánya, vagy egy másik szeretője. Bár ez utóbbi nagyon elrugaszkodott gondolat, hiszen Mari mellett aligha van rá szüksége, ráadásul külföldön élő nővel elég bajos szexelni. Persze az se biztos, hogy ez a Jelena az a bizonyos támogatott, lehet ez bárki más.

  • Ebben a lépcsőházban van azt hiszem minden munka....talán csak a csempe csere nem – kezdte el Illés kipakolni a zsákokat a lépcsőre, majd köpenye zsebéből átnyújtotta a listát a lakáscímekkel, nevekkel, meg a hibalistával. Egy pillanatra visszakérte, és becsengetett a 2/3-ba.

  • Na, én megyek is. Jön mindjárt a menyecske. Fél négykor itt vagyok érted. Gabi biztosan meglátogat majd napközben. Legalábbis nekem ezt mondta. Úgyhogy csak óvatosan a menyecskékkel!

A menyecske kissé slamposan jött ki, karján az apró gyerekével. Mackónadrágját talán épp a gyerek kalimpáló lába tolta le a derekáról, de a gömbölyű fenekén úgy feszült, hogy a fiatal mesternek azonnal erotikus gondolatai támadtak. Asztalosok, festők mesélték, hogy micsoda kalandos javítási munkáik voltak. A fiatal menyecskék próbálnak spórolni, s igyekeznek elnyerni a melósok rokonszenvét. A természetben fizetés nyilván csak süket duma, de jót tesz az ember lelkének csupán a lehetőség izgalma is. Garanciális munkánál persze nincs szó fizetésről, de éppen ezért bizonytalan a minőségi munka. Egy kis kacérkodás csodákra képes.

 

A 2/3-ban a fürdőszoba mennyezete mállott le kb kéttenyérnyi részen. Kipakolás, létra, kalapálás, takarítás, anyagkeverés, kellősítés, várakozás, gipszes vakolat felkenése, elsimítása....Kicsi munka, de nagyon időigényes. Közben van idő kávézni, beszélgetni, gügyögni a gyerekkel. Bár ez utóbbi Zsolt esetében nem megy túl jól, hiszen nem tudja mit lehet mondani egy olyan gyereknek, aki egyébként se ért az egészből semmit. Aztán amikor az anyuka a kiságyba behajolva próbálja altatni a gyereket, Zsolt rajta felejti a szemét. A huncut mosolyból egyértelmű, hogy a nő tudja is ezt.

  • Figyeljen már mester!

  • Zsolti vagyok és tegeződjünk!

  • Figyelj Zsolti! Bori vagyok egyébként – nyújtja kézfogásra apró tenyerét – A szobaajtón nem tudnád kicserélni az üveget? Éppen tegnap törött el, nincs rajta a listán. Meg is fizetném neked, csak ne maradjon már úgy!

  • Nagyon szívesen megoldanám, de se üvegvágóm, se üvegem. A cégtől lehetne szerezni, de ide se tudom szállítani. Ha esetleg lenne kocsitok...

  • Az jó lenne, de nincs.

  • Én meg talán tudnék kocsit szerezni, de nincs jogosítványom.

  • Akkor most mit tegyünk?

  • Jó lenne, ha én meg tudnám oldani, de nincs más, felvesszük a listára. Feszült az ajtó, azért tört ki. Így már garanciális. A cég megoldja.

 

Nem először találta magát szemben a jogosítvány hiánya okozta problémával. Most kereshetett volna egy százast ezen az üvegen. A cégnél levágják méretre, ő meg elhozta volna. Pedig biztosan lesz ilyen lehetőség máskor is. Kell az a jogosítvány! A további beszélgetés során ezt kimondja Borinak is, aki előáll a megoldással. Elég gyakran indul képzés a városban, iratkozzon be egyikre. Nem is túl drága, s előbb utóbb visszajön az ára, ha a maszek munkák beindulnak.

  • Nekem a nagybátyám oktató. Szóljak neki?

  • Mennyi idő egy ilyen tanfolyam?

  • Nem is tudom...talán három, vagy négy hónap?

  • Mikor indul a következő?

  • Nem tudom, majd megkérdezem, de egy most is folyamatban van úgy tudom. Nem is a nagybátyámtól, hanem emlékszem a plakátokra. Te nem láttad?

  • Eddig nem is érdekelt. Most viszont az a gond, hogy februárban nagy eséllyel bevonulok. Addig már nem fér bele.

  • Hacsak a mostaniba be nem kerülsz kissé megkésve. Elintézzem?

  • Oké, én meg intézem az üveget.

A nap hátralévő részében elkészült a többi javítás is, de Borihoz hasonlóan izgalmas háziasszonnyal már nem találkozott. Az izgalmat persze nem a nő fenekére kell érteni, hanem a tanfolyam lehetőségére ;)

Dél körül megérkezett Vojnovics Gabi a saját Skodájával. Hozta magával a szerszámos ládáját is, elvégre ő az asztalos. A lépcsőházban talált cuccokról azt is kiderítette, hol van éppen Zsolt. Így legalább azonnal le lehetett passzolni a Bori ajtóüvegét az illetékesnek. Bár ez így semmi hasznot nem hoz, úgyhogy mindenképpen kell az a jogosítvány!

  • Te Gabi! Nem hagy engem nyugodni ez a Józsi bá' csaja.

  • Az a szép nagy gyógymasszőr? Csak nem kacérkodik veled?

  • Te most szándékosan vagy hülye? Már hogy kacérkodna? Az anyám lehetne!

  • De nem az – nevetett nagyot Gabi – Biztosan felizgatta már a fantáziádat.

  • Nem csak azt.

  • Ezt hogy érted?

  • Sehogy. Nem róla beszélek, hanem akit támogat.

  • Arról volt szó, hogy nem kérdezel többet.

  • Tudom. De ha nem tudod ki az, és miért támogatja, honnét tudod azt, hogy fiatal?

  • Mutatott róla fényképet.

  • És te nem kérdeztél róla semmit. Nem hiszek neked.

  • Akkor minek kérdezel?

  • Még egy utolsót. Mióta van ez a meló, amiről Illés bá' szerint mindenki tud.

  • Bő két hete talán. Tegnap volt az első szállítás. Ez a része nem titok.

  • Vagyis a korábbi kimaradásai Józsi bának nem indokolható ezzel. Tehát haverok, kártya, pia.

  • Sokat iszik? Én is úgy látom, de nem tartozik rám. Azt beszélik, az elnökkel szoktak dorbézolni. Lényeg, hogy amikor együtt dolgozunk, ne legyen piás.

 

 

Mari nagyon büszke volt magára, amiért segített rendbe tenni a fiatalok kapcsolatát. Büszke volt az unokájára is, boldogság öntötte el a lelkét, hálás volt a sorsnak minden egyes együtt töltött pillanatért. Igyekezett is minél több időt szakítani rá. Mégsem volt maradéktalanul elégedett a sorsával. Nem érezte magát elég öregnek ahhoz, hogy megelégedjen a nagymamasággal. Fiatal éveit elveszítette, de negyven évesen jár még neki a boldogság. Meg is találta, amikor Józsival összeismerkedtek. Csodálatos időszak volt egészen a közelmúltig. Barátnőitől tudja, hogy néha válságba kerülnek a házasságok. Barátnőitől? Az övé már az első évben válságba került. Mások viszont kilábalnak belőle. Vagy belenyugodnak, hogy vége a boldog időszaknak. Ekkorra persze már megvan a gyerek, esetleg kettő, három is. A szerető hitves átalakul anyává. Sok nőnek ez elég is, vagy legalább úgy tesz, mintha elég lenne. Még a jobbik eset, ha a férj ritkán kívánja meg. Nem ritka az se, amikor más nőnél keresi az izgalmakat. Lehet visszavágni, hogy ha te úgy, akkor én is úgy. Ez viszont soha nem vezet jóra. Az egykor volt boldog együttlét helyett inkább idegesítő a másik társasága. Ingerült magatartást, esetleg erőszakot hordoz magában ez a lelkiállapot.

Józsi elhanyagolja őt mostanában. Pedig soha nem látja slamposnak, hiszen ad magára, sokan megfordulnak utána az utcán, akár még féltékeny is lehetne rá a Józsi. Főz rá, mos rá, rendben tartja a lakását, ráadásul nagyon jó szerető. Mi kell még neki? Van persze visszaút, hiszen nem is házasodtak össze, akár haza is költözhetne a saját házába. De nem akar. Kell neki ez az ember! Akár italt is hoz neki, csak legyen itthon esténként! Majd a megfelelő pillanatot elkapva át kell beszélni ezt a dolgot. Ha nem jut eredményre, akkor tényleg hazaköltözik. Lehet, Józsinak megjön az esze, ha üres ágy, üres asztal fogadja. Kockázatos ugyan ez a megoldás, mert mi van, ha nem megy utána? Mi van, ha beletörődik, hiszen a háztartást majd viszi a lánya, mint ahogy ez korábban is volt? Alkalmi szeretőt meg talál, hiszen jóvágású ember kocsival, nyaralóval, és aránylag sok pénzzel. Kényelmesebb ugyan egy állandó partner, de a férfiaknak néha elmegy az eszük.

Sokkal nyugtalanítóbb amikor úgy esik haza az éjszaka közepén, hogy nem bűzlik a dohányfüsttől, meg a piától. Mostanában pedig többnyire józanul megy haza. Bizonyára szeretője van. De akkor őt miért nem küldi el, és hozná az új nőt ide? Talán férjnél van az illető lotyó? Vagy túl fiatal ahhoz, hogy a szexen túl bármi mást nyújthatna neki?

Ezen tépelődött, miközben egyik boltból ment a másikba, hogy bevásároljon. Közben már abban se volt biztos, hová akar hazamenni.

  • Te Zsolti! Nem anyósod tornyosul ott a tömeg fölé a járdán? - szólt Illés bá' – amikor a munkásjáratot vitte Póri felé.

  • De. Ő az. Álljon meg, álljon meg! Kiszállok – kiáltotta.

Eszébe se jutott tiltakozni az anyós megnevezésért. Meglátta Marit, s úgy érezte, beszélni kell vele. Nem tudta hogy hozza szóba a gyanúját, abban se volt biztos, hogy meg kell ezt nekik egyáltalán beszélni, de mire ezek a kétségek feltörtek belőle, már ott állt az asszony előtt, s kivette kezéből a cekkert. Mari elcsodálkozott, hogy miatta leszállt a járatról, de örült a találkozásnak.

  • Merre megyünk? - kérdezte Zsolt, mert jobb kérdés hirtelen nem jutott eszébe.

Mégsem állhatott neki itt az utcán, a város közepén, hogy szerinte valami titka van a Józsinak. Pedig ezért szállt le a járatról. Valójában neki nincs is köze hozzá, Mari meg úgyis tudja. Ezek után persze értelmét vesztette az egész akció.

  • Merre megyünk? - kérdezett vissza az asszony csodálkozva – Úgy érted, azért jöttél, hogy engem kísérgess? Nem mondod! - nevetett nagyot. - A barátnőim megpukkadnak az irigységtől, ha meglátják milyen fiatal gavallérom van.

Egyébként is szép asszony volt, de különösen az, amikor nevetett. Zsolt néha arra gondolt, kár, hogy ekkora a korkülönbség. Egész biztos beleszeretne ebbe a gyönyörű nevetésbe. Az alig résnyire húzott szemekbe, a felkunkorodó szájszegletbe. Na, de van már neki egy gyönyörű szerelme. Marihoz úgy viszonyult érzelmileg, mintha a nővére lenne. Azt gondolta, bármilyen titkát rá merné bízni, bármit megbeszélne vele. Most viszont nem a saját titka nyugtalanítja. Ha szóba hozza, biztosan elszomorítja vele, azt pedig nem szeretné.

  • Énrám épp úgy irigykedve néznek majd az ismerősök, hogy nem egy éretlen csitrire akaszkodtam rá, hanem olyan barátnőm van, aki már mindent tud – próbált bókolni.

  • Vagyis egy vén csatakanca – nevetett Mari ismét.

  • Ne beszélj butaságokat! Ne kényszeríts arra, hogy szépeket mondjak, mert még belepirulok.

  • Oké. Ne udvarolj nekem, van arra illetékesebb személy. Egyébként már hazafelé indultam, – váltott témát – kár volt leszállnod a buszról.

  • Akkor hazakísérlek. Elég mozgalmas napom volt, majd mesélek útközben.

Így is lett. Végig beszélte az egész utat anélkül, hogy az eredetileg tervezett témát szóba hozta volna. Szóba került viszont a jogosítvány téma. Marinak ismerőse volt aki a tanfolyamot tartotta, így már két asszony is megígérte, hogy közbenjár az érdekében. Mari még azt is felajánlotta, hogy holnap be is fizeti helyette a csekket, de az adatlapot nem tudja helyette kitölteni. Majd üzen, mikor lesz a következő foglalkozás.

 

Kinga már otthon volt, amikor hazaértek. Csodálkozott, hogy jött, hiszen szerdán szokott, akkor viszont ettől kicsit korábban. Miután ezt szóvá tette, alig győzte bizonygatni, hogy örül neki. Vannak olyan esték, amikor egyedül tér aludni, mert Mari a lányánál alszik, az apja pedig nagyon későn ér haza, amikor ő már rég alszik. Néhány perc késéssel Józsi is hazaért, s ettől már teljes volt Kinga öröme. Fel is ajánlotta, hogy ma ő készít vacsorát. Már csak azt kellett felderíteni, hogy Mari miket vásárolt, milyen alapanyagokból kell gazdálkodnia. Amíg készült a kaja, a többiek kibontottak egy üveg bort.

 

Vacsora után már nem volt idő elvonulni, hiszen a busz nem vár Zsoltra. Így csak a lépcsőházban nyílt alkalom feltenni a kérdést, ami reggel óta motoszkál benne.

  • Mond neked valamit az a név, hogy Jelena Ivanovna Balow?

  • Jelena Ivanovna? Már hogy a csudába ne mondana? - nevetett a lány – Honnét jutott ez eszedbe?

  • Te ismered ezt a Jelenát?

  • Persze, hogy ismerem. Ő Ilonka nénnye. Anyunak a húga. Alig néhány évvel idősebb nálam. Nem beszéltem még róla? Hol találkoztál a nevével? Miért érdekel, hogy kicsoda?

  • Nem fontos. Majd máskor mesélsz róla. Megyek. Na, szia! - csókolta szájon, s indult volna.

Kinga belekapaszkodott a fiú karjába, s erővel tartotta vissza.

  • Nem mész sehova, amíg nem válaszolsz.

  • Lekésem a buszt.

  • Akkor ne húzd az időt! Megmondod miért érdeklődsz Ilonka nénnye felől, és mehetsz!

  • Hosszú. Tényleg mennem kell!

A lány nem engedte el Zsolt kezét, úgy ült le a lépcsőre. Majd húzta lefelé, míg ő is mellé ült. Várakozón néztek egymásra, s közben kialudt a lépcsőházi világítás. Csak ültek csendben kéz a kézben, várták hogy a másik mondjon valamit. Percek teltek el így. Zsolt már biztos volt benne, hogy a buszt nem éri el, így belenyugodott a sorsába. Aztán világos lett, mert Mari lépett ki az ajtón.

  • Hol a fenében vagy ennyi ideig Kinga? Már azt hittem, te is elmentél. Közben meg úgy látom, senki se ment el. Hogy mész haza te fiú?

  • Majd gyalog.

  • Te tudod – vont vállat, majd becsukta az ajtót.

A fiatalok megvárták míg megint sötét lett. Aztán Kinga szólalt meg, de olyat mondott, hogy a legénynek leesett az álla a csodálkozástól.

  • Akár itt is aludhatnál...

  • Komolyan?

  • Nem. Persze, ha nem lennének itthon az öregek, lehetne róla szó. Persze ne nagyon fantáziálj! Csak azzal a feltétellel, ha nyugton maradsz.

  • Ezt sajnos nem tudom megígérni, – ölelte szorosan magához – de megpróbálhatjuk.

  • Majd máskor. Biztos lesz még rá alkalom.

  • Szeretnéd?

  • Ühm. Te Zsolti! Azért de nagy hülyék vagyunk mi. Ülhetnénk benn a szobában is!

  • Jó itt – mondta Zsolt, és így is érezte. Jó érzés volt ülni itt a kemény kövön, összeölelkezve szerelmével, nem törődve az idő múlásával, megfeledkezve a külvilágról.

  • Jó estét fiatalok! - köszönt rájuk egyik szomszéd, aki egyébként nem akarta őket zavarni, de a világítás felkapcsolásával már úgyis megtette.

Megint sötét lett, megint hallgattak sokáig. Nem is csókolóztak, csak ültek összebújva.

  • Na, elmondod végre? - szólalt meg Kinga.

  • Mit? - kérdezett vissza Zsolt, mert valóban nem tudta már, mit kellene elmondania.

  • Ilonka nénnye. Honnét tudsz róla?

  • Látom, nem úszom meg.

  • Nem hát. Úgy emlékszem, megegyeztünk abban, hogy nincs titkunk egymás előtt.

  • És ezt én is megígértem?

  • Ne csináld, mert fejen csaplak – s már lendült is a szabad keze. Az ütést nem lehetett kivédeni, mivel Zsolt csak azt vette észre, amikor már csattant is.

 

 

 

 

A titok

Péntek délután egyébként is nagy a buszállomás környékén a tömeg, de most feltűnően sok volt a láthatóan vidéki fiatal legény. Legtöbbjük rövid derekú dzsekiben, trapéz szabású szövetnadrágban vonult a művelődési ház irányából. Csak néhányan viseltek hosszú kabátot, még kevesebben farmert. Tízen, tizenöten jöttek egy egy csoportban. Csomag senkinél nem volt, ebből sejteni lehetett, hogy nem munkából jönnek, hanem valami rendezvény lehetett. A pinceborozó megtelt velük, de a bisztróban is összébb kellett húzni magukat a törzsvendégeknek. A környező falvakba induló buszoknak talán mindegyikéhez futott közülük valaki. Egy kisebb csoport sörös üvegekkel a kézben katonadalokat kurjongatott az autóparkolóban. Néha kollektíven megbámultak egy egy csinosabb nőt. Mindezt persze füttyentéssel adták tudtul az illető hölgynek. A hallótávolságban lévő ifjak is körbefürkésztek ilyenkor, hogy ugyan ki a bámulat tárgya? Többnyire fiatal fruskák, de középkorú asszonyokra is tettek dicsérő megjegyzést, ha arra érdemesnek találták. Így történt akkor is, amikor egy mindenkinél magasabb vörös hajú, elegáns járású asszony libbent el előttük. Combközépig érő bő szoknyában, rövid dzsekiben, lábán lapos sarkú rövid szárú csizmában, karján bevásárló szatyorral vonult az ABC felé.

  • Húúú öregem, ez aztán igen! - adott hangot egyikük csodálatának.

  • Haver! Ettől anyám is fiatalabb – jött az ellen kritika.

  • Viszont anyád közel nincs ilyen jó bőr.

Erre egy erős baráti mellbevágás volt a válasz, arra pedig egy rövid futás, egy szintén baráti üldözés, kergetőzés.

 

Mari volt ez a feltűnő jelenség, aki kíváncsian kutakodott a tömegben. Zsoltot kereste, s meg is találta. A fiú örömmel vette, hogy ez a mindenki által megbámult nő megszólítja. Még akkor is, ha az anyja korosztálya.

  • Na mit mondott a sorozóbizottság? - tért azonnal a lényegre

  • Alkalmas vagyok, de máskor is ezt mondták.

  • Ennyi? És a bevonulással mi a helyzet?

  • Februárban lesz. Azt mondták, kilencven százalék, hogy engem is elvisznek – mondta mindezt olyan fintort vágva, ami egyértelművé tette, nem örvendezik túlságosan ennek – És te? - kérdezett vissza, de ebből nem derült ki, mit akar megtudni.

  • Mi van velem?

  • Ide jársz bevásárolni? Ez elég messze van mindkét lakásodhoz, de még a munkahelyhez is.

  • Igaz, – ismerte el. Kissé el is pirult, mint akit valamin rajtakaptak – de itt több minden van. Ez a város legnagyobb boltja. Itt majdnem mindent meg tudok venni. Régen láttalak – váltott hirtelen témát, miután ilyen frappánsan kivágta magát. Nehogy eszébe jusson ennek a legénynek, hogy az ő két szép szeméért jár éppen errefelé!

  • Biztosan elkerültük egymást.

  • Biztosan. Gyere csak! - vonta kissé félre, hogy a beszélgetésüket mások ne hallják - Beszéltem Kingával. Nem tudom pontosan mi áll benne, de tudok a levélről. Sőt...nem volt könnyű kiszedni belőle, de az okát is tudom. Mármint annak, hogy levelet írt, holott meg is beszélhettétek volna a problémátokat.

  • Nincs nekünk semmi problémánk.

  • Dehogyis nincs! Rendszeresen jársz hozzá hónapok óta, most meg nem jöttél.

  • Ő nem akarja.

  • Ezt ugye te se hiszed? Ez a lány oda van érted. Nélküled egyedül van mint az ujjam – mutatta fel nyomatékul a kisujját. - Nem tudom mit írt, de egy szavát se hidd el! Persze, ha te akarod dobni, akkor egy szót se szóltam.

  • Akarja a nyavalya dobni – reagált indulatosan a feltételezésre – Szeretem őt.

  • Akkor ne hagyd magad lerázni! Küzdj érte! Vagy kitekerem a nyakad – tette még hozzá kissé halkabban, csak úgy mellékesen odadobva. Na, szia! Sietek - mondta, s már indult is.

Zsolti kissé ledöbbent a határozott szavaktól, s még köszönni is elfelejtett.

  • Ja...és mi most nem is láttuk egymást – fordult vissza néhány lépés után. - Ha megtudja Kinga, hogy beszéltünk...tudod! - csavart egyet kinyújtott öklével, s kacsintott hozzá.

  • Menjek most? - kérdezte tétován, alig hallhatóan. Ő maga is alig hallotta a saját kérdését, Mari pedig már messze járt. Kiáltani kellett volna, de akkor mindenki odafordul, és az nagyon ciki lenne. Egyébként se várhatja el senkitől, hogy helyette döntsön. Ez az ő dolga.

 

Döntött. Szólt a srácoknak, hogy nem megy velük haza, s már indult is sietős léptekkel a lakótelep felé. Remélhetőleg otthon találja Kingát. Ha szerencséje van, még Marit is megelőzi, s ezzel el is hárul a gyanú, hogy esetleg találkoztak. Majd még rá is játszanak, hogy „de rég találkoztunk”.

A kapun éppen sikerült bejutni, mert egyik lakó éppen akkor nyitotta, amikor odaért. Látásból ismerték egymást. Nem is kérdezte, hogy kit keres, csak beengedte. Kingának már az ajtóból csengetett. A lány meglepődött, amikor meglátta. Csak eltűrte az üdvözlő puszit, de nem csókolt vissza. Nem is szólt semmit, nem hívta be, csak félreállt az ajtóból. Ez is azt jelenti, hogy beengedi, de egész másként jön ki, ha mondja is. Zsoltnak görcsbe rándult a gyomra a hűvös fogadtatástól. Tétován indult befelé, de meg sem állt a kisszobáig. Nem várta meg a hellyel kínálást, azonnal leült az ágy szélére. Kinga megállt a szoba ajtajában.

  • Nem kaptad meg a levelemet?

  • Dehogynem. Viszont egy szavát se hiszem. Ha szakítani akarsz velem, mond a szemembe!

A lány csak állt, és nem szólt egy szót se. Tekintete körbejárt a szobán, mintha valamit keresne. Zsolt folytatta.

  • Ha van valakid, ha mást szeretsz, azt mond! Igaz, rettentően fáj, de elfogadom. Az viszont, hogy nem kell senki, úgy hülyeség ahogy van. Na, gyere ide mellém! Naaa, légyszi!

Kinga csak rázta a fejét, hogy nem megy oda, Zsolt volt kénytelen odamenni hozzá, hogy megölelje. Nem volt az a bőbeszédű legény egyébként sem, de ha a partner nem szól egy szót se, úgy nagyon nehéz beszélgetni. Kinga úgy bújt hozzá, mint egy kiscica. Tehát nincs itt semmi gond. Mari ugyan nem részletezte, hogy miket beszéltek meg, de Zsolt anélkül is tudta, mi volt a hiba, amit elkövetett. Szombaton nem úgy sikerült az együttlét, ahogy kellett volna. A lány nem volt felkészülve, ő meg így is belement, és csalódás lett a vége. Érthető a reakció. Azt ugyan nem tudja, hogyan kellene ezt feledtetni, de valahogy helyre kell hozni a dolgot. Át kellene beszélni, de nem olyan könnyű ez. Talán úgy kellene tenni, mintha el is felejtették volna. Később majd visszatérnek rá. Majd akkor, amikor már nevetni is tudnak rajta.

 

Nyílt az ajtó, megérkezett Mari a cekkerrel, mögötte Józsi, egy másik csomaggal. Hangos köszönésük feloldotta a fiatalok feszült hangulatát.

  • Szevasz Zsolti! - nyújtott kezet Józsi – Régen találkoztunk. Már azt hittem, kerülsz bennünket.

Mai is pont ezt akarta mondani, de így már butaság lett volna Józsit ismételni, így csak cinkosan rámosolygott, s alig hallhatóan mondta, hogy szia, majd lepakolt a konyhába. Aztán mégis kitalálta mit mondjon.

  • Öreg este van már odakinn. Nagyon korán sötétedik. Maradsz velünk vacsorára?

  • Maradhatok, a nyolcast még bőven elérem.

  • Ha nem, - szólt a ház ura – itt is alhatsz. Holnap úgyis megyünk Póriba kertet ásni, mehetünk együtt.

  • Apuuu! - förmedt rá Kinga – Hol aludna?

  • Mit tudom én!

  • Segítenék nagyon szívesen, de otthon is kertásás van a tervben. Jó nagy kert ám, nem olyan zsebkendőnyi mint a magu...mint a tiétek.

  • Gyere fiam, beszélgessünk amíg elkészül a vacsora – huppant le Józsi az egyik fotelba, Zsoltnak pedig mutatta a másikat, hogy üljön le oda – Na, mi van azzal a katonasággal?

  • Állítólag februárban küldik a behívót. Jó lenne pedig megúszni, de nem könnyű, ha egyébként alkalmas az ember. Így is nagyon sok a selejtes fiatal vagy a szimuláns, vagy akinek jó az összeköttetése. Nagyon sokan kimaradnak. Gondolom, nem is nagyon veszik szigorúan, hiszen amikor átálltak a 20 éves korhatárról a 18-ra, mindjárt sokkal több emberből válogathattak, s ez a feltorlódás még azóta se rendeződött el. Talán, ha csökkentenék a két évet! Ja, és egyébként a Tibi barátomnak a nagybátyja a minisztériumban dolgozik, mégse tudta elintézni, hogy ne vigyék be...vagy nem is akarta.

  • Nem kell ahhoz minisztérium! A tanácselnök is elintézheti. Egyszerűen ír egy kérvényt, hivatkozik a családi körülményeidre, ami vagy igaz vagy nem, de a kutya sem ellenőrzi. Sajnos nem ismerem Póriban a tanácselnököt, különben beszélnék vele. Lányom! - fordult Kinga felé – Hozzál kérlek négy poharat, meg a táskámból a bort! Koccintunk egyet még evés előtt. Jobb lesz az étvágyunk. Szereted a vöröset? - kérdezte Zsolttól, amikor Kinga az asztalra tette az üveget.

  • Inkább a feketét – nézett fel fülig érő vigyorral a lányra – A tanácselnök pedig nehéz eset – tért vissza az előbbi témára – Nekem rokonom, de azt mondta, ő is volt katona, legyen mindenki. Nem árt az meg senkinek. Vagyis akkor se segítene, ha tudna, mert nem akar.

  • Tudod...- bontotta ki közben Józsi az üveget – én is ezt vallom. Bár a mai világban tényleg sok a két év. Vannak persze könnyítések. Ha házas a fiatal, akkor nem viszik messzire, hogy könnyebben hazajusson, ha gyerek is van, akkor elengednek fél évet. Ha két gyerek van, be se viszik.

  • Az én esetemben egyik se jöhet szóba, hiszen én hajadon vagyok – vigyorgott megint nagyot azon a poénon, hogy nem a megfelelő szót használta.

  • Mi van a hajadon? - reagálta le Mari, aki csak a háttérből hallgatta a beszélgetést.

  • Na, ez meg a másik! - lovagolta meg a szándékos félreértést – Le kell vágatni a hajamat.

  • Meg ne haragudj, de nem is való férfiembernek a hosszú haj. Nézd meg Kingát, ő meg lány létére rövidet visel....na, meg nadrágot hord. Felfordult teljesen a világ. Na, egészségünkre!

 

Belenyaltak a borba, ki ki ízlése szerint véleményezte. A lányoknak savanyú volt, Józsi szerint viszont száraz. Zsolt pedig mivel tudta, hogy nem saját bora Józsinak, elejtette azt a borosgazdáknak sértő kritikát, hogy „nincs ennek semmi baja:” A férfiaknak ezután soron kívül járt még egy pohárral. Kinga is oldottabb lett, odaült Zsolt mellé a fotel karjára. Az apja ugyan rászólt, hogy hozzon egy széket, de jó volt neki itt is. Sőt! Nem mondta ugyan, de itt volt inkább jobb. Be is kapcsolódott a beszélgetésbe, ami még most is a katonaság volt.

  • Nem is értem, minek kell a katona, hiszen a rádió mindig az általános leszerelésről beszél, meg tulajdonképpen 1945-ben vége lett a háborúnak, azóta béke van.

  • Hááát – mondott ellen Józsi – azért ez nem egészen így van - Én tartalékos tiszt vagyok, néha engem is behívnak gyakorlatra.

  • A gyakorlat azért nem háború – vitázott vele a lánya.

  • Az nem. Viszont nincs messze még '68. Igaz, te még akkor csak 11 éves voltál, de tudod, hogy bevonultunk Cseszkóba. Nem volt ellenállás, de lehetett volna. Nagyon közel álltunk a háborúhoz. Nem tudom mennyire figyelitek a híreket, de a közel – keleten három éve éppen a legutóbbi háborúnak, s ne mondjátok, hogy az messze van, mert nagyon benne volt a pakliban a világháború. Csak éppen az egyszerű ember ezekre nem figyel oda, s örül, hogy itt nem lőnek.

  • Doszta politika! - zárta le Mari a témát – Üljetek asztalhoz!

 

Zsoltnak már megint futni kellett a buszhoz, de az a jóleső érzés töltötte el a lelkét, hogy olyan békés, családi hangulatban telt az este. Kingával nem beszéltek az elmúlt szombatról, de most nem is kell. Adtak maguknak még egy esélyt. A fiú türelmetlenül várja az alkalmat, amikor kárpótolhatja Kingát az elügyetlenkedett aktusért, a lány pedig azon izgul, hogy mennyire tudja kitolni ezt az időpontot.

 

Hétfő reggel Vojnovics Gabi kereste Zsoltot. Kezében a „hatvan lakás” hibajegyzékével. Úgy volt, ahogy előre gondolta. Főként asztalos munkák voltak. Szoruló ablakokat, rosszul záródó zárakat kellett megjavítani, néhol a csöpögő csapok adtak munkát az épületgépészeknek, két lakásban a lefolyó tömítetlensége okozott beázást. Kőművesmunkát csak ezek igényeltek. A repedezett, lemálló glettelést már a festők is helyre tudják hozni. Néhány törött csempe kicserélése, már nem egyértelműen garanciális munka lett volna, de ezeket bevállalva elnézőbb a lakó a gányolt mázolásért. Valamit valamiért. Majd a garázslejárók melletti támfal repedezett betonjával is kezdeni kell valamit, de lakáson belül alig van munka.

  • Majd holnap itt lesz Illés bá, és elvisz ezeket kijavítani. Egy nap meg is vagy vele.

  • Hát, ez nem az a szupercsapatos szuper jó meló, amiről szó volt.

  • Várd ki a végét, lesz még ebből valami. Szóval holnap.

  • Miért nem ma? Hol van az öreg?

  • A Roburon van ma, maszek fuvar...

  • Olyan fáradtnak tűnsz Gabi elvtárs. Nem aludtál az éjjel?

  • Hát, nem sokat. Kész kellett lenni a bútorokkal, azt vitte most Illés bá.

  • Milyen bútorokkal?

  • Még neked nem mondtam? Parasztbútorokat újítunk fel, vagy ha úgy tetszik, restaurálunk. Itt vagyok nappal, este meg megy a melléküzemág. Szeretnék saját házat, erre kell a sok sok lóvé. Nem lakhatok örökké az anyósomnál. Mindenbe beleugat, de hát ő van otthon.

  • Van asztalos műhelye is anyósodnak?

  • Dehogy! Itt a cég asztalosműhelyében kaptunk helyet. Egy kis rész el van szeparálva, oda nem mennek be napközben a melósok, az a mi raktárunk. Este meg indítjuk a gépeket maszekban. Jó fej az elnök, nem volt ellenvetése. Azt mondta a Józsi, hogy ne is legyen, mert bemószerolja a pártbizottságnál.

  • Milyen Józsi?

  • Pogány. Azt hittem, tudod.

  • Most megleptél. Pogány Józsival, a szövetkezet főépítésvezetőjével maszekoltok a szövetkezet műhelyében a szövetkezet gépein, a szövetkezet villanyszámlája terhére? Mit szól hozzá a közgyűlés?

  • Semmit. Az elnök megengedte. Lehet, hogy néhányan morognak, de ennyi. Te komolyan nem tudtál róla?

  • Nem. És a családja sem. Azt hiszik, züllik éjszakánként. Nem értem ezt az embert. Nem tudom mennyi a fizetése, de gyanítom, nincs rászorulva. Nincs eltartott a családban, hiszen a párja is dolgozik, meg a lánya is. Megigényelt ugyan egy Ladát, de öt év alatt csak össze tud rakni nyolcvanezer forintot a főépítésvezetői fizetéséből. Vagy zárszámadáskor megkapja jutalomként.

  • Öregem! Jobb lett volna, ha nem szólok egy szót sem.

  • Vagyis te tudod, mire kell a mellékes. Mert azt nem hiszem, hogy élvezetből dolgozik éjszakánként veled.

  • Na jól van...de nem tőlem tudod. Aztán nem kérdezel többet.

  • Mond már!

  • Nem adod tovább?

  • Megígérem.

  • Valami fiatal nőt támogat vele. Nem tudom miért, és azt se, hogy ki az.

Csajok egymás közt

 

 

  • Szerda este van – közölte Mari a nyilvánvalót Kingával - Zsolt már elment?

  • Nem ment el, hanem nem is jött.

  • Nem? Miért? Valami gond van? Összevesztetek?

  • Nem vesztünk össze, de nem akarom, hogy jöjjön.

  • Szerintem szereted ezt a fiút. Valami történt. Nem akarod elmondani?

  • Nem.

  • Kár. Talán tudnék valami tanácsot adni. Örülnék, ha bizalmadba fogadnál. Van valaki, akivel megbeszélhetnéd a problémádat?

  • Nincs, de nincs itt semmi probléma. Nem akarom, hogy jöjjön. Meg is írtam neki levélben.

  • Levélben? Nem lehetett volna személyesen dobni?

  • Nem dobtam, egyszerűen csak nem akarok járni senkivel. Jó nekem egyedül. Eddig is egyedül voltam. Már Ózdon is. Már iskolásként is egyedül kellett sok mindent megoldanom. Apu sokszor magamra hagyott. Volt, hogy pénz nélkül.

  • Biztos vagy benne, hogy úgy jó volt neked?

  • Nem mondtam, hogy jó volt, de megoldottam mindent, ezután is megleszek főleg, hogy most már dolgozom. Nem kell nekem senki – mondta az utolsó mondatot elcsukló hangon.

Egyértelműen a sírás környékezte, de legyűrte ezt a kényszert. Elhallgatott, lehajtotta fejét, nem nézett Marira. El is fordult, ne lássa, hogy kicsordult a könnye. Zsebkendőt vett elő, hangosan kifújta az orrát.

  • Hidd el – próbálta Mari győzködni – könnyebb lenne a lelkednek, ha beszélnél róla

  • Nincs miről beszélni. Hagyjál engem békén! Nem vagy az anyám – vonult el a kisszobába, s az ajtót is becsukta maga után.

 

Marinak rosszul esett ez az utolsó mondat, bár vitathatatlan, hogy igaz. Tényleg nem az anyja ennek a lánynak, még csak nem is rokona. Csupán az apjának a ...Na erről szeretett volna most beszélni. El akarta panaszolni, hogy Józsival egyre távolabb kerülnek egymástól. Pedig azt remélte, hosszú távú lesz a kapcsolatuk. Ő elvált, Józsi özvegy. Kedvelik egymást, jól érzik magukat együtt. Legalábbis korábban így volt. Az utóbbi időben egyre kevésbé figyelmes vele, olykor durván viselkedik. Józsi sokat iszik, sok időt tölt a haverokkal. Ezeket bizonyára a lánya is észrevette, nem igen lepődne meg, ha elpanaszolná. Bár úgy látszik, most nem alkalmas egy ilyen beszélgetés. Eléggé maga alatt van Kinga. Inkább vigaszt igényel, nem panaszkodást. Mari egy ideig a konyhaasztal mellett ülve próbálta kitalálni, hogyan tudna a lányhoz közelebb férkőzni. Eddig azt hitte, baráti a viszonyuk, de most kétségei támadtak. Aztán újból próbálkozott. Bekopogott.

  • Megígérem, nem faggatózom. Gyere, üssünk össze együtt valami vacsorát apádnak.

  • Minek? Lehet, nem is jön haza ma se csak hajnalban, akkor is részegen. Hagyjál engem!

 

Mit lehet kezdeni egy ilyen válasszal? Semmit. Az este hátralévő részét mindketten egyedül töltötték. Marira is átragadt a Kinga hangulata. Nem készített vacsorát, mert nem volt kinek. Ő maga nem volt éhes. Bekapcsolta a TV-t, de nem tudja mi volt a műsor. Azon gondolkodott, minek van ő itt egyáltalán, hogy ha Józsi haza se jár. Nyugodtan lakhatna a saját házában a lányával és az unokájával. Pedig olyan jó volt az elmúlt másfél év. Boldog volt Józsi mellett. Úgy érezte, végre kapott egy kis elégtételt az egyedül töltött évekért. Valami elromlott. Egész biztos nem ő tehet róla, de csakis ő teheti rendbe. Jó volna tudni, hogyan!



Kinga nem csinált semmit. Maga is elcsodálkozott azon, hogy ez egyáltalán lehetséges. Bár emlékezett olyan esetre, amikor lázas beteg volt, és végig feküdte az egész napot anélkül, hogy elunta volna a semmittevést. Pedig nem aludt akkor se túl sokat, csak feküdt, még gondolkozni se gondolkozott sokat, csak úgy volt, és eltelt a nap, aztán végigaludta az éjszakát, de még a következő napon se kívánt felkelni. Most ugyan nem lázas, nem is beteg…hacsak nem a lelke az. Nincs itt semmi hacsak. Beteg a lelke. Csalódott. A munkahelyen is látják rajta, hogy valami gondja van, de nem meri elmondani senkinek. Nem akar kitárulkozni. Már négy nap telt el úgy, hogy semmi nem tudja lekötni a figyelmét. Folyton a szombat estén rágódik. Nem erre számított. Sokat hallott arról a fantasztikusan nagyszerű érzésről, arról a gyönyörről, amit az vált ki, ha eggyé válik egy férfival. Sok mindennek lehet nevezni azt az érzést, de a gyönyör lenne az utolsó, ami eszébe jut róla. Talán nem is mondanak igazat, akik mesélnek róla. Sokkal többet várt ettől az együttléttől. Annyira ugyan nem fájt, mint amennyire félt tőle, de nem kívánja megismételni. Annyira nem érzi magát önzetlennek, hogy csupán azért tűrje el, hogy a férfinak jó legyen. Valami azért mégse stimmel, hiszen nem lehet annyira önfeláldozó az a rengeteg férjes asszony. Vagy ez az ára, ha gyereket akar? Nem, nem. Azt az eget rengető csodálatos érzést – amiről néhány asszonytól hallott – nem lehet csak úgy kitalálni. Léteznie kell!

 

Negyedik napja nem tudja elűzni ezeket a kétségeket, s még mindig nem jutott semmire a sok gondolkodással. Nagyon késő este volt már, amikor ki kellett mennie. Nem volt benne biztos, hogy álmából ébredt, vagy nem is aludt. Amikor kinyitotta a szoba ajtaját, éppen akkor hunyt ki a nappaliban a kék fény. Mari megunta a TV nézést. Az ajtó üvegén át látta ezt, bár az ajtó résnyire egyébként is nyitva volt. Dolga végeztével gondolt egyet, s benyitott.

  • Mari alszol? – szólt alig hallhatóan.

  • Gyere be nyugodtan! Épp most kapcsoltam ki a TV-t.

A sötétben odabotorkált az ágyhoz, majd leült a szélére.

  • Ne haragudj, hogy goromba voltam veled.

  • Semmi baj – kereste meg a lány karját, hogy megsimogathassa. – Előfordul mindenkivel ha valami bántja, hogy odavág olyanokat, amit egyébként nem mondana. Legtöbbször éppen azt bántjuk meg, akit szeretünk. Valójában nem bántottál meg. Csak azt vágtad a fejemhez, hogy nem vagyok az anyád, s ez valójában igaz is.

  • Te vagy a gonosz mostoha. Hehe – tette még hozzá, hogy hallható legyen a viccesnek szánt megjegyzése fölötti derű. Mert nevetni aztán egyáltalán nem volt kedve, de ezt a poént nem hagyhatta ki. - Te Mari! Te miért vagy együtt az apuval?

  • Hm…Jó kérdés – válaszolta amit olyankor mond az ember, amikor gondolkodási időt kér.

Nagyon hosszúra sikerült a hatásszünet, de Kinga türelmesen várt a válaszra. Megfordult a fejében, hogy talán nem kellett volna ennyire direktben megkérdezni, de biztos volt abban, hogy nem marad válasz nélkül a kérdése. A nagy csendben sokáig csak a kistányérra állított ébresztőóra ketyegését hallotta. El is mosolyodott azon, hogy a Mari fejében kattognak a fogaskerekek a nagy gondolkodástól.

  • Tudod, – szólalt meg nagy sokára, de még most is hosszú szünetet tartott – túl korán mentem férjhez. Túl korán jött a gyerek, túl korán el is váltam. Közel húsz évig voltam egyedülálló anya, ennek minden hátrányával. Apádra azért figyeltem fel, mert szép ember. Aztán amikor ő is felfigyelt rám, beszélgetni kezdtünk. Meglepően sok közös témát találtunk. Még az is közös, hogy mindkettőnknek van egy felnőtt lánya. Erről is sokat beszéltünk. Nagyon jól éreztem…talán nem túlzás azt mondani, hogy boldog voltam a társaságában. Semmi nem gátolt abban, hogy odaadjam magamat. Talán nem éppen a lányának kellene elmondanom, de tény, hogy baromi jó az ágyban. Ezért tűröm el az utóbbi időben bekövetkezett változásokat. Sokat nélkülöztem. Volt néhány alkalmi kapcsolatom, amiért a hátam mögött le is kurvázott a környezetem. Tudod, nagyon igazságtalanok tudnak lenni az emberek. Akinek tartós kapcsolata van, az nem is tudja megérteni azt, akinek nincs. Ha egyszer nincs partnerem, akkor törekszem rá, hogy legyen. Nagy szerencse kell ahhoz, hogy elsőre rátaláljak. Legtöbb férfi nem fogadja el a másik gyerekét. Ha neki is van, az más. Lényeg, hogy kénytelen az ember lánya próbálkozni. Van olyan, akinek nem is hiányzik a szex, de én nem ilyen vagyok.

  • Azt hiszem, én meg tudnék lenni férfi nélkül. Nem akarok egyedül lenni, de attól tartok, mégis inkább ezt választanám.

  • Én úgy látom, szereted a Zsoltit. Történt valami? Történt valami – adta is meg azonnal saját magának kérdésére a választ. - Lefeküdtetek. Jól gondolom?

  • Ühm – rázta igenlően a fejét, szemeit erősen szorította, mintha ezzel akarná megakadályozni, hogy kigördüljön a könnycsepp.

Mari pontosan látta a sötétség ellenére ezt a mozdulatot lelki szemeivel. Ismét megsimogatta nyugtatóan a lány karját.

  • Nem volt jó? – érzett rá a lényegre

  • Egyáltalán nem – válaszolta kurtán, de ettől többet nem is tudott volna kimondani, hisz már így is elvékonyodott a hangja.

  • Elügyetlenkedte ez a fiú – állapította meg Mari. – Biztosan arra gondolt, hogy vagány városi csaj vagy, nem lehet, hogy még szűz vagy. Beszéltetek erről, vagy csak úgy…

  • Nem, nem beszéltünk. Ő akarta, én meg hagytam. Gondoltam, túl kell rajta esnem. Ebben a korban már ritkaságnak számítottam. Nem is csoda, hogy nem feltételezte rólam.

  • Na, gyere ide csillagom! – tapogatta ki a sötétben a lány fejét, s oda húzta maga mellé a párnára, mint egy gyereket. Kinga csak eldőlt úgy, hogy a lába még lelógott az ágyról.

A mostoha a saját lányának is régen mondta, hogy „csillagom”, Kingának pedig talán még soha. Most érezte azt, mintha ez is az ő lánya lenne. Kicsit el is érzékenyült a gondolattól, hogy ennek a lánynak nincs kihez fordulnia lelki bajaival. Illetve most már van.

  • Nyugodj meg kincsem, nincs nagy baj. Elsőre ritkán sikerül jól. Gondolom mindketten nagyon feszültek voltatok. Később se lesz mindig jó. Ha nem durva a srác, akkor legalább fájni már nem fog, de néha így is olyan semmilyen. Máskor meg mintha az ég szakadna le olyan fantasztikusan jó. Ezekért a pillanatokért az összes többi megéri.

  • Ezt már másoktól is hallottam.

  • Azért, mert ez így van. Ezen a szerencsétlen aktuson kívül van valami más gondod a fiúval?

  • Nincs, de én nem akarom, hogy belém nyomja a micsodáját.

  • Éppen most mondtam, hogy milyen nagyszerű dolog. Higgy nekem! Adj magatoknak még egy esélyt. Egy felnőtt férfit nem is tudsz másképp megtartani. Ez már nem diákszerelem, amikor elég kéz a kézben…Na, azt hiszem mindent elmondtam, amit tudtam. Aludjunk?

  • Van még más is.

  • Van? Micsoda.

  • Elviszik katonának. Pedig már úgy megszoktam, hogy itt van velem minden szerdán, és minden szombaton. Vagy itt kuksolunk a lakásban, vagy csatangolunk a városban, kimegyünk a tóhoz, vagy mindegy hová, csak együtt legyünk. Jó lenne, ha minden nap együtt lehetnénk! Nagyon jól esik az is, ha csak - mint mondod - kéz a kézben. Az ismerős lányok szemében látom az irigységet, és ez is jól esik. Csak ma nem jött, és máris hiányzik. Hogy bírom ki nélküle a két évet? Ez nem igazság. Olyan sokat voltam már egyedül.

  • De beléd akarja nyomni a micsodáját – vette Mari viccesre.

  • Kibírom. Most se volt olyan borzalmas, csak az riasztott meg, hogy véreztem tőle. Ha csak ez hiányzik a boldogsághoz, lefekszem vele amikor csak akarja. Főleg ha még jó is lehet.

  • Szóval elviszik katonának. Mikor?

  • Holnap után megy sorozásra.

  • Jaaa! Akkor az még nem olyan biztos. De ha így van, használjátok ki az időt, mert két év elég hosszú. Na menj, mert nekem reggel csörög a vekker a kistányéron.

Holnap pedig megkeresem ezt a Zsolti gyereket, és megmondom, ne hagyja magát lerázni. Ezt persze már nem mondta hangosan, hiszen Kinga egész biztos tiltakozna a beavatkozás ellen. Ennyit viszont meg kell tenni a boldogságukért. Kedveli a fiút is. Ha nem lenne dupla idős nála, rá is hajtana.

 

Rég elmúlt már éjfél, amikor Mari arra ébredt, hogy Józsi a bejárati ajtóval zörög. Bement a fürdőszobába, levetkőzött, megmosakodott. Igyekezett mindezt minél halkabban intézni, nem akarta a lányokat felébreszteni. Persze nem olyan könnyű ezt elérni, amikor egyébként teljes a csend. A WC-tartályba zuhogó víz akkora zajt kelt ilyenkor, hogy nem lehet nem hallani. Aztán az önkéntelenül kimondott „ a francba!”, amikor megbotlik az ajtóban hagyott papucsban. Ekkor már teljes a sötétség. Az óra kattogásának iránya ad némi támpontot, na meg a rutin. Nem kell ahhoz látni, hogy eligazodjon a saját szobájában. Az ajtón belépve kitapogatja a szekrény sarkát, onnét már tudja a járást. A szemközti falnál áll a Mari ágya, végében egy fotel, előtte a dohányzóasztal, majd ezeken túl a saját vacka zárja a hosszú falat. Odaóvatoskodik a nőhöz, kitapintja hol a feje, merre van fordulva, majd lehajol, és homlokon csókolja. Mari úgy tesz, mint aki alszik. Felkészül az alkoholgőz okozta undorra, de aztán meglepődik, hiszen nem érez alkohol szagot. Józsi lefekszik, s egy perc múlva már horkol. Az asszony még sokáig nem tud elaludni. Hol járt ez az ember ilyen sokáig? Úgy hitte, a haverokkal bulizik. Azt se zárhatta ki, hogy nő is van a dologban, de se idegen nő illatát nem érzi rajta, se az italt. Pedig a cimborákkal nem lehet fél éjszakát ital nélkül eltölteni. Itt valami titok van. Miért akarja azt elérni, hogy rosszat gondoljon róla?

Sorsdöntő napok

     

  • Gabi elvtárs! Te párttag vagy?

  • Miért kérdezed?

  • Igen, vagy nem?

  • Nem, de azt hiszem nem kerülhetem el. Pogány Józsi nagyon rám szállt. Nem hagy békén.

  • Azért kérdem, mert engem sem.

  • Neked se lesz könnyű, ha ő lesz az apósod – vigyorgott Vojnovics Gabi.

  • Hát már mindenki tudja, hogy találkozgatok a lányával? Egyébként nem olyan biztos még ez az após dolog – próbálta bagatellizálni a kapcsolatot, noha lelke mélyén semmit nem akart jobban, mint Kingát. Ez persze nem tartozik senki másra - Talán azt is tudod, hogy ő hívott vissza a céghez?

  • Tudom hát. Azt is, mivel kecsegtetett.

  • Tudsz a szupercsapatról? Mi az, hogy kecsegtetett? Talán kamu?

  • Nem, nem kamu. Annyira nem, hogy le is passzolta a szervezését. Ki se találnád, hogy kire bízta rá.

  • Csak nem?

  • De. Én bonyolítom a garanciális munkákat, ami főleg gépészeti munka, meg festés. Asztalos is gyakran kell, de azt én csinálom személyesen, hiszen az a szakmám. Kőműves munka ritkán van....bár, te burkolni is tudsz.

  • Erre hogy jöttél rá? Csak nem abból, hogy most is fürdőszobát csempézek?

  • Baszki, tényleg! - nevette el magát Gabi elvtárs - Na! Kedden lesz a hatvan lakásosnak az egyéves bejárása. Felvesszük a hibajegyzéket, s akár lehet is kezdeni. Nem gondolom, hogy sok javítani valód lesz, viszont benne van a pakliban, hogy akad néhány lakó, aki le akarja cseréltetni a fehér csempéjét. Azzal már kereshetsz haver. Jó lesz ez, majd meglátod.

  • De előbb még ezt megcsinálom. Megjött az anyagom. Csak azt se tudom már mit mértem. Teljesen elvetted a figyelmemet.

  • Jól van, hagylak dolgozni. Megnézem, hogy állnak a festők. Majd még beszélünk.

 

A segédmunkás hordta a csempét, keverte a maltert, s ezzel kapcsolatban váltottak néhány szót. Ettől eltekintve Zsolt szinte egész nap egyedül volt. Így nyugodtan végiggondolhatta az előmenetelére tett lépéseket. Abban már biztos volt, hogy ha politikai feltétele van, akkor nem szándékozik vezető lenni a szövetkezetnél. Sokkal inkább tetszett neki, amit Gabi mondott. Ha néhány fürdőszobát vállalkozásban felújít, azzal jó pénzt kereshet. Sőt! Az elégedett ügyfél a legjobb reklám, hozhat új munkákat is. Gabi biztosan segít a cégen keresztül megszerezni a szükséges anyagokat akár kedvezménnyel is. Hallott más vállalatoknál olyan dolgokról, hogy a kollektívából kiválogatják a szorgalmasabb, jobb képességű embereket, s azok számára kiszervezik a jobban fizető munkákat. A vállalat biztosítja a termelőeszközt, meg az anyagot, a melós csak a munkáját adja, mégis sokkal többet keres, mint aki kimaradt a kiválasztásnál. Arról nem is beszélve, hogy az eredeti beosztásban, ahol nem igazán számít a teljesítmény, arra használják ki az időt, hogy a délutáni/esti külön műszakhoz előkészítsék az anyagot. És még úgy tartja a közvélemény, hogy „jól megy a maszeknak”. Nem a maszeknak, hanem ezeknek megy jól. Most villan be Zsoltnak, hogy a beígért szupercsapat is valami hasonló lenne. Ő még elég fiatal ahhoz, hogy ne menjen bele olyanba, amit tisztességtelennek tart. Nem kényszerül mindenáron több pénzt keresni. Persze azért is háborog a lelke, hogy brigádon belül is nagy különbségek vannak a teljesítményben, a munkához való hozzáállásban, mégis egyforma a fizetés. Órabéremeléskor se veszi egy vezető sem a bátorságot, hogy különböző összegeket emeljen az embereknek. Nehogy feszültség legyen emiatt a brigádon belül. Egyre gyakrabban jutnak eszébe Ignác bá' szavai: „Tudod fiam énrám ne dolgozzon senki, de én se akarok másra rádolgozni. Mert azt mondják ebben a piszok nagy demokráciában, hogy mindenki egyenlő. Márpedig ez nem igaz. Soha nem volt így, meg nem is lesz soha.”

Talán nem kellene ennyire kényesnek lenni! Ha beindul a szupercsapat, félre tud tenni egy kis pénzt, vehet rajta néhány szerszámot, meg talán egy olcsó autót...hoppá! Nincs jogosítványa. Nincs mese, a következő tanfolyamra be kell iratkozni! Egy autó legalább 4-5 havi fizetés...ajjaj, egy darabig még gyűjtögetni kell! Na, de még a maszek munka is csak az álmaiban van. Gabi biztatja, de nem biztos még semmi. Józsira rácsapta az ajtót, nem is szívesen találkozik vele. Ezzel csak az a gond, hogy a Kinga apjáról van szó. Nem szeretné a lányt arra kényszeríteni, hogy választania kelljen kettőjük közül. Egyelőre kerüli a találkozást Józsival. Már pedig szombat délután van rá esély, hogy otthon találja, amikor Kingához megy. Nem kell persze mindenáron beszélgetni vele. Elég, ha üdvözli, aztán bevonulnak a kis szobába. Mégis hálás volt Dorzé havernak, amikor megkérte, segítsen neki szombaton a padlást lebetonozni. Nem zárkózhatott el, hiszen eddig is segítettek egymásnak, s ezután se lesz ez másképp. Saját lelkét is megnyugtatta ezzel, hisz nem kellett kifogást találni, hogy miért nem megy Kingához. Már csak azt kellett megoldania, hogy ennek ellenére is találkozhasson a lánnyal. Aztán erre is megtalálta a megoldást. Néhány napja tudja, hogy bál lesz szombaton a faluban. Nem tervezte, hogy elmenjen, de most már másképp gondolja. Szólni kell Kingának, hogy üljön buszra, s majd találkoznak Póriban. Éjszaka nem tud ugyan hazamenni, de alhat a nyaralójukban is. Vagy munka után találkoznak a kapuban, vagy...telefonál most rögtön. Nincs messze az utcai fülke, az irodában pedig ott a készülék, csak oda kell kéretni Pogány Kinga Magdolna kolleginát. Hm...P.K.M...fordítva MKP. A francba! Már erről is a politika jut eszébe. Mi a csudáért akarnak belőle pártembert csinálni?

  • Nem nagyon szoktam bálba járni – próbált Kinga kifogást keresni.

  • Nem is a bál a lényeg, hanem az, hogy együtt lehetünk. Dorzééknál biztosan későn végzünk, nem tudok érted menni. Elég, ha a nyolcassal jössz.

  • Nem tudom apu mit szól hozzá.

  • Mit szólna? Nagylány vagy már. Ha Tibi barátom itthon lenne, hajnalban hazavihetne, de én se vezetni nem tudok, se kocsim nincs.

  • Megbeszéltük. Ha van a nyaraló, miért ne használnám. Milyen zene lesz?

  • Egy egri banda. Nagyon jók. LZ36 a nevük. Szoktak játszani Egerben a sörkertben. Egyszer majd oda is bemehetnénk, Tényleg! Nem ismered a barátaimat. Most erre is kiváló alkalom lesz. Freddinek a barátnője is ott lesz. Találhatsz magadnak női társaságot, ha rám unsz.

  • Jaj de hülye vagy. Miért unnék rád? Jaj, le kell tennem, mert már rám szóltak Puszi!

  • Akkor várlak holnap este a busznál.

 

Ettől a beszélgetéstől elmúlt az agyalós hangulata, de a munkakedve is. Nem volt ez olyan nagy tragédia, hiszen hamarosan vége a műszaknak, s ezzel együtt a hétnek is. A kollégák egy része nem is volt már az építkezésen, hanem a „Körű'szaros”forgalmát lendítették fel éppen. Csak arra kellett ügyelniük, hogy visszaérjenek, mire Illés bá' megjön a Nisa-val. A hazaúton, gondolatban már a bálban volt az ikrekkel, Freddivel, s az ő barátnőjével Mancival. Bemutatja nekik szerelmét Kingát, s majd nagyon jól érzik magukat. Nem kizárt, hogy később meg is feledkeznek róluk, s csak ketten lesznek együtt. Egymásba feledkezve lassúznak majd, hisz a zenekar nagyon szép lassú számokat is játszik. A vadabb zenékkel még nem tudja mit kezdenek, hiszen ő imádja hallgatni, de nem biztos, hogy Kinga is. Na, de ezen kár agyalni! Majd kialakul. Lényeg, hogy együtt legyenek. Aztán pedig...aztán csak nem küldi el talán a kapuból. Odabenn pedig minden zavaró körülményt kizárva azt tesznek, amit akarnak, amit mindketten akarnak.

  • Zsolti! Nem szállsz le? - szólt rá Lajos bá', amikor megállt velük a mikrobusz, ő pedig nem vette ezt észre.

 

Otthon egy ajánlott levél várta. Feladó: Magyar Néphadsereg Hadkiegészítő Parancsnokság.

Erős szívdobogást kapott a levél láttán. Reszkető kézzel bontotta ki a borítékot. Régóta számít erre a levélre, de most nagyon nem örült neki. Egy éve is besorozták, de aztán nem történt semmi. Hallott ugyan olyan esetet, amikor negyedik sorozás után vonultattak be egy fiatalt, de reménykedett abban, hogy ő már kimarad. Ez a behívó ugyan csak újabb sorozásra szól, de a bevonulás esélye sem elhanyagolható immár. Nem igazán volt étvágya. Az anyja hiba nógatta, hogy vacsorázzon meg rendesen. Csak beletúrt a masina szélén melegen tartott derelyébe, megmosakodott, átöltözött, s már ment is Lajoshoz a szomszédba, hogy elmondja a hírt. Ekkor derült ki, hogy ő is kapott ilyen levelet. Neki se volt otthon maradása, így együtt indultak a klubba. Néhányan már játszottak a csocsóval az előtérben, a belső helyiségben Hosszúpuska tekergette a magnót. Dalokat vett át az ő Toshiba -járól a klub ZK140-esére. Ő mondta, hogy kik kaptak még tudomása szerint levelet a kieg-ről. Ilyen levéltulajdonos nem jelent meg több a klubban. Zsolt és Lajos nem találta a helyét. Néhány perc múlva sarkon fordultak. Az ajtóban futottak össze Dorzéval, aki a hír hallatán javasolta, hogy inni kell az „örömhírre”. Nem véletlenül találkoztak össze, hiszen Dorzé Zsoltot kereste, hogy biztosan számíthat-e rá holnap.

Számíthatott, hiszen már megbeszélték. Természetesen a szombati napra is rányomta bélyegét a hivatalos levél. A betonozásban segítő rokonok ennek apropóján rengeteg katonatörténetet meséltek.

 

Estére Zsolt megcsömörlött a témától. Alig várta, hogy végre megszabaduljon ettől a társaságtól. Ettől jobban már csak Kinga érkezését várta a kultúrház előtti buszmegállóban. Odabenn már szólt a zene. Nem voltak még sokan, de közülük is 2-3 pár táncolt, a többiek csak hallgatták a zenét. Főleg Deep Purple, Led Zeppelin, Uriah Heep dalok adták a repertoárt. Nagy bátorság volt gitár-basszus-dob felállásban eljátszani ezeket, de jól csinálták. Nyilván nem úgy szólt mint az eredeti, de a három srác nagyon profi volt. Már minőségileg értendő, hisz egyébként amatőr zenészek voltak. Zsolték egykori bandájuk ezeknek a nyomába se léphetett volna.

 

Amikor Kinga leszállt a buszról, éppen akkor érkezett Freddi, és Manci. Zsolt rögtön összevetette a két lány öltözetét. Manci hosszú ujjú, környakú piros pulcsit, és magas derekú rozsdavörös trapéznadrágot viselt. Olyan bő szárút, hogy a cipője orra se látszott ki alóla. A két fiú is hasonló ruházatot viselt, csupán a színek voltak mások. Zsolt teljesen feketébe öltözött, a Freddi pulcsija fekete-fehér keresztcsíkos, a derékpánt nélküli zöld nadrágot saját kezűleg varrta sötétítő függönyből. Hozzájuk képest Kinga kész tünemény volt. Noha ő is kedvelte a blúz-nadrág összeállítást, de úgy érezte, bálba egy nő női ruhába menjen. Görögös hatású, kék-fehér ruhájának színelválasztása azt a hatást keltette, mintha csak magára tekerte volna. A ruha hossza is szokatlan volt, mert nem az éppen divatos mini szoknya volt ez, hanem éppen a térdéig ért. Zsoltnak nagyot dobbant a szíve, amikor meglátta. Bár ez bizonyára így történt volna akármilyen ruha esetén.

  • Nagyon örülök neked – ölelte meg a lányt – Nem voltam benne biztos, hogy jössz.

  • Megígértem. Nem?

  • De. Akkor most el is kezdem bemutatni a barátaimat. Ők Manci és Freddi.

  • Freddi, a dobos? És az ikrek?

  • Igen, én voltam a dobos, de sajnos ez már múlt idő. Az ikrekkel nem biztos, hogy fogsz ma találkozni. Bongóval legalábbis biztos nem. Stuplinak üsztögi barátnője van, szerintem ő se lesz itt.

  • Kár. És most merre? - fordult a lány Zsolt felé

  • Sziasztok! - hallották Stupli hangját a hátuk mögül – Összebeszéltünk, hogy mind egyszerre érkeztünk. Úgy látom, nem is ismerek mindenkit. Te bizonyára Kinga vagy. Ő pedig az én kedvesem...

  • Melinda – előzte meg Zsolt.

  • Honnét tudod? Ismeritek egymást? - csodálkozott el Stupli

  • Együtt voltunk bálban – válaszolt Melinda – de ő inkább a nővéremre hajtott.

  • Erről én miért nem tudok? - könyökölte Kinga oldalba Zsoltot.

  • Mindenre még nem volt időm. Nem vagyunk még olyan régen együtt. Egyébként egyetlen találkozásról van szó, bár elég emlékezetes este volt.

  • Na, most már mindjárt féltékeny leszek.

  • Ne legyél az! Azért emlékezetes, mert akkor törtem össze a motoromat.

  • Hogy találkoztatok? - érdeklődött Stupli.

  • Melinda a Lajos unokatestvére – válaszolt Zsolt, majd még hozzátette magyarázólag Kingának, hogy Lajos az ő szomszédja.

  • Ő is itt van? - kérdezte Melinda

  • Még nem láttuk, de akár itt is lehet, hisz mi még nem is voltunk odabenn. Az se kizárt, hogy a bisztróban iszik örömében, vagy bánatában. Jövő hétre ugyanis sorozásra hívták. Mint ahogy engem is - fogta vállánál kedvesét, s indult a táncterem felé.

  • És ezt csak így mondod? - állt meg Kinga döbbenten az odavetett hír hallatán.

  • Menjetek, megyünk mindjárt mi is – szólt a többiekhez, majd erősen magához ölelte Kingát – Bocsáss meg, tényleg mondhattam volna másképp is. Képzeld! - mondta fennhangon, mintha témát váltott volna – Tegnap arra értem haza, hogy ott volt az asztalon egy ajánlott levél. Az áll benne, hogy sorozásra hívnak.

  • Akkor most mi lesz? - szorította magához a fiút olyan erősen, mint talán még soha – Elvisznek katonának két évre?

  • Nem olyan biztos az – próbálta nyugtatni – Ez csak egy sorozás. Máskor is voltam már.

 

Valójában nem vette ilyen félvállról, csak így mutatta. Ő is aggódott. Próbálta magát nyugtatni, hogy ezen is túl kell lenni, s legalább vége lesz a bizonytalanságnak. Ez a megnyugtatási kísérlet persze nem igazán sikerült. Ha magára maradt, mindig ide jutottak a gondolatai. Most néhány órára azért sikerült ettől a nyomasztó gondolattól elszakadnia. Hallgatták a zenét, táncoltak, ölelkeztek, s ettől jól érezték magukat. A zenekar szokatlan módon oldotta meg a pihenést. Noha csupán hárman voltak színpadon, néha egyikük kimehetett. Volt, hogy Jenő kijött a dobok mögül, fogott egy akusztikus gitárt, és elénekelt valami szép lassú számot...mint például „Az első villamos”. Máskor hosszú dobszólóval pihentette társait. Erre ugyan nem lehetett táncolni, de legalább a táncosok is pihentek, a műsor pedig nem állt meg. Ha ő pihent, akkor beült a basszusgitáros a dobhoz. Egy gitár, egy dob, két ének. Így alig tartottak szünetet. Éjfélkor hosszabb pihenőt tartottak, mert ekkor jött a tombolasorsolás. Stupli lelépett, mert haza kellett kísérnie Melindát Üsztögre gyalog, az erdőn keresztül. Amikor elköszöntek, Kinga javasolta, hogy menjenek ők is. Zsoltnak nem volt ellenvetése, hiszen hiába volt jó a zene, most nem nagyon tudta lekötni a figyelmét, hisz azt teljesen Kingára irányította. Menjenek? Menjenek! Az éjszaka további részét csakis egymásnak szentelik.

  • Hát, akkor szia! - cuppantott egy puszit a kapuban a fiú arcára, miután kinyitotta a zárat.

  • Ez ugye nem komoly? - csodálkozott el Zsolt

  • Persze, hogy nem, te lüke. Na, gyere!

Benn a szobában mindkettőjükön eluralkodott a bizonytalanság. Nem tudták, mit akar a másik. Noha ezt meg is beszélhették volna, de nem tették. Leültek, majd lefeküdtek az ágyra úgy ruhástól, ahogy voltak. Csókolóztak, simogatták egymást, izgalomba jöttek úgy, mint már korábban sokszor. Most annyiban volt más a helyzet, hogy semmi nem indokolta, hogy itt álljanak meg. Senki és semmi nem zavarta őket, nyugodtan egymáséi lehettek. Zsolt már régen ezt szerette volna, de Kinga nem annyira biztos. Korábbi kapcsolataikról nem nagyon...mit nem nagyon...egyáltalán nem beszéltek, ki ki feltételezte amit akart. Semmi oka nem volt, Zsolt mégis azt feltételezze, hogy Kinga volt hasonló helyzetben. Nem beszéltek, csak hallgatták egymás akadozó, izgatott lélegzetét. A fiú vetkőztetni kezdte a lányt, aki nem ellenkezett, de nem is segített. Csupán hagyta, hagy történjen vele aminek történnie kell. Teljesen meztelenül feküdt az ágyon. Nem takargatta magát, hisz a sötétben semmi nem látszott. Zsolt gyorsan megszabadult a ruháitól, szétterpesztette a lány lábait, megsimította még egyszer a nedves célterületet, majd óvatosan behatolt. Kinga csak feküdt, mint egy fadarab. Semmi jelét nem adta, hogy bármilyen rutinja lenne a szexben. Kicsit nyüszített, de éppen csak. Zsoltnak az óvatos párzómozdulatok közben azon járt az esze, hogy ha eljön a beteljesülés, összeszennyezi az ágyat. Az izgalom is alábbhagyott.

  • Hagyd abba! - kérte a lány

  • Miért?

  • Hagyd abba! Nézd meg mit csináltál! - tolta el magától

Nem értette mit csinált. Hiszen még az elején járnak, nem csinált semmit. Aztán megérezte a ragacsos vér szagát. Erre nem is gondolt. Ennek a lánynak ez volt az első alkalom.

  • Most inkább menj el!

  • Inkább maradnék – mondott ellen, de minden meggyőződés nélkül.

  • Menj el kérlek!

Őszi esők

Megjöttek az őszi esők. Mondták is a népek, hogy „lesz már sok taknyos kőműves.” Zsolt beilleszkedett a régi brigádjába abban a hitben, hogy csak rövid ideig lesz itt. Nyugodtan fogadta, hogy az első fizetése semmivel nem lett több, mint az előző ciklusban volt az utolsó. Nem volt persze ez olyan rossz, főleg ha a bútorgyári háromezerrel veti össze. Máskor sem a fizetés miatt ment el, hanem azért, mert tele volt a talpa. Arra az indokra igyekszik nem emlékezni, hogy nem akarja az egész életét építkezésen tölteni, mert ez üti a mostani lépését. Józsi bá' a türelmét kéri, ígéri, hogy hamarosan indul a szupercsapat. De addig is lesz egy kis javulás, mert a rossz idő beköszöntével belső munkát kell találni, s úgy emlékszik, Zsoltnak jó keze van a burkoló munkához. Teljesítmény-órabérben megy az elszámolás, de 130 százalék fölött nem gyakran fizetik ki a teljesítményt. Talán órabért kellene emelni. Ez viszont a Józsi bá' harca lesz. Bizonyára harcol is, mert nagyon ritkán van az építkezésen. Előléptették főépítésvezetőnek, s egyszerre több építkezést is felügyel, de többnyire az irodából. Zsolttal inkább csak odahaza beszélnek, amikor Kingához megy, s összetalálkoznak. Ilyen eset is egyre ritkábban van, pedig a fiún nem múlna, hisz hetente legalább kétszer megjelenik a lánynál.

 

A brigád közvetlen irányítója immár nem Józsi, hanem a fiatal technikus, Vojnovics Gabi. Közvetlen természete, és fiatal kora miatt mindenki tegezi. Egyedül egy cigány segédmunkás az, aki nem meri venni ehhez a bátorságot, s egy alkalommal úgy szólította, hogy „Gabi elvtárs”. Ezután a többi melós is átvette ezt az elnevezést. Gabi nem volt igazán jó vezető, mert lehetőleg kerülte a konfrontációt, elnéző volt a munkásokkal, ami minőségromlást eredményezett. Szerették ugyan a dolgozók, de a cégnek ez nem vált előnyére. Péntek délelőttönként 10-kor általános leállást tartottak, mert kollektíven meg kellett hallgatni a lottószámokat. Tízen voltak a lottótársaságban, Gabi volt a bonyolító. Ő szedte össze a pénzt, töltötte ki a 10 szelvényt, és adta postára. Néhány kettes beugrott, de többnyire az se. Zsolt gyakorlatilag szakmát váltott, hisz egész októberben csempézett, meg padlót burkolt. Nem állt ez persze távol a kőművesmunkától, hisz a csempét meszes malterba rakták, a cementlap alá pedig gyenge szilárdságú, de eszméletlen mennyiségű betont dolgoztak be. A szövetkezeti párttitkár unszolására valami újítást próbált kitalálni, de csak annyira futotta a fantáziájából, hogy a beáztatott csempét nem szöggel, hanem vídiás rajztűvel karcolták. Ezt viszont mások már alkalmazták, így nem lehetett újításnak beadni.

Egy alkalommal a párttitkár félrevonta Zsoltot.

  • Figyelj Parádi! Nem gondoltál még arra, hogy belépj a pártba?

  • Nem.

  • Pedig nem járnál rosszul. Tudod, két ajánló személy kell a belépéshez, és az egyik Pogány Józsi lenne, a főépítésvezető. Tudom, jó viszonyban vagytok, de azért ez mégis csak óriási megtiszteltetés. Vele lehetnél egy alapszervezetben. Én lennék a másik ajánlód, hiszen ismerlek még a korábbi ittlétedből. Tudom, jó szakember vagy, a munkatársak hallgatnak rád, még az öregek is. Jót tenne az előmeneteled szempontjából a párttagság.

  • Milyen előmenetelre gondolsz Pista?

  • Csak nem akarsz egész életeden át mezei kőműves lenni?

  • De. Éppen ezt akarom - makacsolta meg magát Zsolt.

  • Ne hülyéskedj! Nincs olyan ember, aki nem vágyik többre. Első lépés, hogy te lennél a brigádvezető. Aztán beiratkoznál Marxista egyetemre...

  • Egyetemre? De hiszen még érettségim sincs. Ja, meg várjunk csak! Hogyhogy brigádvezető? A mostanit seggbe rúgjátok? Vagy majd én mondom meg, hogy bocsika Béla bátyám, de mostantól én mondom meg, hogy maga mit csináljon? Felejtsd el!

A párttitkár még sokáig győzködte, végül abban maradtak, hogy majd gondolkodik rajta.

Gondolkodott is, de csak annyi eredménnyel, hogy egyre erősebben elutasította a lehetőséget. Sőt, még talán sértőnek is találta, hogy párttagság kell ahhoz, hogy szakmailag előbbre jusson. Eddig azt hitte, elég, ha érti a szakmáját, s majd a teljesítményével szerzi meg a megbecsülést. Azt persze belátta, hogy ha vezető akar lenni – bár egyelőre nem akar – akkor tanulnia kell, hisz ahhoz kevés a szakmunkás-bizonyítvány. Persze egyelőre nem tervez hosszú távra, elég lesz majd katonaság után. Ha elviszik egyáltalán, mert túl van már egy sorozáson, mégse történt semmi.

Hosszú távra csak Kingával kapcsolatban gondolkodott. Szíve szerint akár azonnal feleségül kérné, de ez a fránya katonaság....! Jó lenne már valami biztosat tudni! Addig nem akarja lekötni ezt a lányt. Hagy szórakozzon! Hosszú az a két év. Talán nem is várja meg. Férjes asszonyként megszólnák, ha eljárna. Azt meg mégse várhatja el tőle, hogy besavanyodjon 19 évesen a négy fal közé. Na, és még az a négy fal is kérdéses, hogy hol lenne. Az a harmadik emeleti másfél szobás lakás a Józsié. Valójában azt tapasztalta, hogy a mostoha nem állandó lakó, inkább csak ágyrajáró. Van neki háza a városban, ahol a lánya, s annak a családja lakik. Jó nagy ház, odaköltözhetne Józsi is, ha stabilizálódik a kapcsolatuk Marival. Vagy lakhatnának Póriban, a nyaralóban. Kicsi ház ugyan, de azelőtt is családi ház volt az. A saját szüleinél lakni, egyáltalán nem tervezte. Az apja néhányszor ki is jelentette, hogy ha a gyerekei megházasodnak, nem akarja ott tartani őket. Van otthon még egy húga, tényleg szűkösen lennének. Új házat kell építeni! Telek kell hozzá, meg sok pénz. Egyelőre egyik sincs, de majd gyűjtenek. Csak ez a fránya katonaság! Csak ez ne lenne!

 

Négy órakor nem szállt be a Nisa-ba, hanem irány a lakótelep! Kicsit kellemetlen volt számára, hogy mosdatlanul megy udvarolni, de az építkezésen nincs tisztálkodási lehetőség. Benn a központban a lakatos üzemnek van fürdője, de onnét biztosan kinéznék, meg különben sincs közel. Lehetne úgy is, hogy fenn a lakásban megfürdik, de azért annyira még nincs ott otthon. Senki nem ajánlotta fel, ő meg mégse kérheti! Szerdán szokott jönni, meg szombaton. Szombaton hosszabb időre, de akkor nem munkából, hanem hazulról buszozik ide. Jó lenne egy kocsi, vagy legfeljebb elkérni a Hefner Tibi nagy polszkiját, hiszen azt úgyse használja most senki. Persze jogosítvány is kellene hozzá. Erről eszébe jutott a párttitkár. Ha belépne a pártba, a jogosítványt is elintéznék. Báááár... Párttagság nélkül is beiratkozhatna az MHSZ-hez teherautó vezetőnek. Akkor tuti, hogy Csepelt adnának alá a seregben, így pedig nagy eséllyel „légiós” lesz, vagyis építő. Na, ezt még meg kell fontolni!

Szerdán a kapuban szoktak találkozni, amikor mindketten munkából jönnek. Kicsit ölelkeznek, csókolóznak, de lényeg, hogy együtt vannak két órát. Többnyire egyedül, mert a felnőttek itthonléte nagyon szeszélyes. Mari vagy estig dolgozik, vagy az unokájánál van, Józsi pedig egyre többet van a haverokkal. Ez nem nagyon zavarja a fiatalokat, szeretnek egyedül együtt lenni. Meguzsonnáznak, teázgatnak, zenét hallgatnak, s ha nem is sokat, de azért beszélgetnek. Lassan, lassan megismerik egymás lelkét, s majd egyszer egymás testét is. Majd egy olyan alkalommal, amikor egész biztosan nem nyitnak rájuk.

Ezen a szerdán is a kapuban várta meg Kingát Zsolt. Üdvözlő puszi, kapunyitás, bringa a tárolóba, majd fel a lépcsőn. A lány valamitől szokatlanul jókedvű volt. Még azon is jót kacagott, hogy nehezen találja a megfelelő kulcsot.

  • Fel is vihetnél ezen a rengeteg lépcsőn – mondta nevetve már az első fordulóban

  • Állj meg, tedd szét a lábad!

  • Na, de Zsolti! Ne légy közönséges! Mit csinálsz!? Ne bolondozz! Hová dugod a fejedet? Nem gondoltam komolyan. TE! Le ne ejts! Jaj, de hülye vagy! Nem fér el a fejem.

  • Húzd le magad! - javasolta, nyögve az imbolygó teher alatt. - Ne fogd be a szemem!

  • Hová kapaszkodjak?

  • Sehová. Foglak ne félj!

Már félúton érezte, hogy nem volt jó ötlet, hiszen a folyton változó súlypont miatt meg kellett küzdeni a feladattal. Kinga vagy a falnak vagy a felettük lévő lépcső aljának támaszkodott, fordulónál a korlátot tartó vasrúdba kapaszkodott. Amikor a fejét féltve lehajolt, majd' letolta Zsolt fejét a nyakáról. De csak azért is! Csak azért is felviszi. Az utolsó lépcsőkaron már remegett a lába. Kellemes teher ide, vagy oda, de már szakadt róla az izzadság. Két lépcsővel a cél előtt térdre rogyott. Bár nem szándékosan tette, mégis így volt jó, mert Kingának éppen így ért le a lába a megfelelő helyen. A lány a lendülettől az ajtóig szaladt, s ahogy nekivágódott, meg is fordult, majd amint látta a fiút a lépcső tetején hasalni, a nevetéstől ő is leült a padlóra. Így már Zsolt is viccesnek találta a helyzetet. Sokára tudták abbahagyni a nevetést. Kinga csak ekkor figyelt fel arra, hogy Zsoltnak csupa csatak a haja. Így felajánlotta most először a fürdőszobát. A haját ugyan nem mosta meg, de a megszárítását boldogan magára vállalta. Ezután olyan érzéssel telepedtek le a kanapéra, mint akik túl vannak valami nagyon kellemes dolgon. Csak ültek egymás mellett, s néztek mosolyogva maguk elé szótlanul. Kinga eszmélt előbb a boldog bambulásból.

  • Iszol valamit? - állt fel, s indult ...nem a konyha, hanem a szekrénysor felé.

  • Talán egy pohár vizet – válaszolt Zsolt a kérdésre, de még most se nézett sehova.

  • Valami másra gondoltam. Megnézem mi van az apu bárszekrényében....konyak?

  • Jó lesz, de előbb a víz!

Konyakozás közben már beszélgettek is. Megkérdezték egymást a mai nap eseményeiről. Valójában nem történt semmi említésre méltó dolog, de valahogy ők mégis élvezettel hallgatták egymás beszámolóját. Bizonyára nem a történtek voltak izgalmasak, hanem inkább az, hogy ott ültek egymással szemben, s figyeltek egymásra. Nézhették egymás arcát, s jóleső érzés volt nézni minden egyes arcmozdulatot, mimikát, grimaszt, minden egyes szempillantást. Kinga néha odanyúlt, hogy megigazítsa kedvesének frissen mosott, arcába lógó haját, amit Zsolt törődésnek élt meg, s mosolyogva nézett arra az arcra, amelyről úgy érezte, minden egyes nappal szebb lesz. Aztán amikor kifogytak a bagatell témákból, kicsit csókolóztak. Később Kinga új témát hozott fel.

  • Képzeld! Apu kérdezte, hogy hányadán állok veled? Mennyire érzem komolynak a kapcsolatunkat? Szeretlek-e, és te szeretsz -e engem, tervezünk-e közös jövőt?

  • És mit válaszoltál?

  • Mit kellett volna?

  • Az igazat. Azt, hogy apukám, ez a fiú bolondul értem. Ha elküldeném, bele is halna. Imád engem, én vagyok a mindene, bármit megtenne értem, soha nem hagy el engem. A másik részét nem tudom - fejezte be széles mosollyal.

  • Ha nem tudod, akkor nagyon sajnálom – fordított hátat, durcásnak szánt mozdulattal.

  • Na, de most tényleg....mit mondtál? - ölelte magához hátulról. Kinga nem húzódott el, ami azt jelenti, hogy a durcásság csak játék.

  • Semmit. Leráztam, elhatárolódtam, megtagadtam a választ.

  • Ennyiben hagyta?

  • Hááát, nem. Nem faggatott ugyan, de azt mondta, hogy neki mindenképpen szándéka van veled. Rokonszenves vagy neki, egyengetni szeretné az előmeneteledet.

Erről az egyengetésről jutott csak eszébe Zsoltnak, a párttitkárral való beszélgetés. Egyébként el is felejtette volna megemlíteni. Ezek után összerakták a dolgot, felismerték az összefüggést. Zsolt felzaklatta magát ezen a nemtelen próbálkozáson, Kinga egyetértően igyekezett megnyugtatni. Egy kis simogatás, csókolózás meg is tette a hatását. El is feledkeztek az idő múlásáról, úgy egymásba feledkeztek. A mostoha érkezése zökkentette ki őket.

  • Jó estét fiatalság!- köszönt rájuk hangosan már az ajtóból. - Hogy van a hátad Zsolti?

  • Jól. Nincs annak semmi baja, csak ha nagyon elfáradok. Ma óvakodtam ettől.

  • Harapok valamit, aztán szívesen megtaposom megint.

  • Nagyon jó lenne, de...hűha! Már ennyi az idő? Lekésem a buszt.

Valójában nem akarta a masszírozást, mert zavarónak találta, hogy izgalomba hozza ez az asszony, ráadásul a kedvese jelenlétében. Mégis úgy érezte, illendő sajnálkozást hazudnia. Gyorsan összekapta magát, s már igyekezett is kifelé, hátha még nem kési le a buszt.

  • Te Zsolti! Találkoztál ma Józsival? - kiáltott utána Mari.

  • Nem. Még a héten egyáltalán nem futottunk össze. Sok lehet az irodai munkája, hogy ránk se néz. Igaz, nálunk már nem ő irányítja az építkezést, de néha oda szokott jönni.

  • Volt benn nálam a délután, s ott mondta, hogy szóljak, ha esetleg találkoznánk. Keresd meg holnap, ha el tudsz szakadni egy kis időre. Na fuss, mert még a végén itt kell aludnod.

Ezt a fenyegetést persze nem kell komolyan venni, pedig nem lenne ellenére. Talán Kingának se, de eddig fel se vetődött köztük ez a kérdés. Nincs is hely a lakásban. Elférnének ugyan az egyszemélyes ágyon, de nem az igazi, ha a másik szobában ott szuszognak az öregek. Majd egyszer talán a nyaralóban összejön az egész éjszakás együttlét, de arról nem kell tudni rajtuk kívül senkinek.

 

Másnap, kora délután elmosta Zsolt a szerszámot. Amennyire lehetett, tisztára seprőzte a ruháját, s irány az iroda. Józsi akar tőle valamit. Esténként is elmondhatná, de mostanában soha nincs otthon este. Kinga nem mond vele kapcsolatban semmit, de érezni, hogy aggódik miatta.

A saját irodája üres, de az egyik titkárnő útbaigazította. A nagyteremben volt megbeszélés, bizonyára ott van még most is. Ott volt. Háttal ült az ajtónak, és mesélt. Legalább tízen vették körül, s hallhatóan jól szórakoztak.

  • ….dehogy voltam részeg! Sok volt a meló, nagyon elfáradtam, ezért aludtam el korán. Aztán az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy odajött az asszony. Tudjátok, külön ágyon alszunk egyébként, mert kényelmesebb. Gondoltam, akar tőlem valamit, bár éppen csak a lábunk ért kicsit össze. Furcsának is találtam, hogy kényelmesen fekszek, még talán szét is dobtam a lábam, de úgy elfért mellettem azon a nyolcvan centin a nagy farával, hogy hozzám sem ért. Az jutott eszembe, hogy az aktus előtt gyorsan ki kell szaladnom brunyálni, de hogy másszak rajta keresztül? A gondolattól feltornyosult a takaró. Le is dobtam magamról, s vártam, mi lesz. Nem lett semmi. Megfogtam az ő takaróját, hogy alá bújjak. Egyértelmű jelét adta, hogy hagyjam békén. Na, de akkor mi a faszomért jött ide? Gondoltam, durcásan hátat fordítok. Ezt úgy lehet, hogy a kezemet nekitámasztom a falnak. Hoppá! Nincs fal. Nem is otthon vagyok, hanem a nyaralóban, ahol páros ágy van. Ekkor értettem meg, miért jött oda. Mert nem volt választása, nincs másik ágy.

Zsolt, az ajtóban állva hallgatta végig a történetet, de nem talált benne semmi vicceset. A többiek mégis harsányan röhögtek rajta. Ez bizonyára felnőtt humor, azért nem érti. Amint csitult a nevetés, Józsinak feltűnt, hogy hallgatósága a háta mögé figyel. Kíváncsian megfordult ő is.

  • Zsolti! Engem keresel? Bocsássatok meg, beszédem van a fiúval – mentette ki magát, miután Zsolt bólintott a kérdésére – Pistám, majd csapunk egyszer egy jó bulit abban a nyaralóban – szólt vissza már az ajtóból.

A folyosón atyailag a fiú vállára tette a kezét, s beinvitálta az irodájába. Szokatlan volt az arckifejezése, szemei kissé zavarosak, de nem volt ebben semmi titokzatos, hiszen a miértre egyértelműen megadta a választ az alkoholszag. Kicsit másképp is artikulált, mint ahogy szokott. Lágyabban ejtette a kemény hangzókat. Ez az állapot ellenszenvet váltott ki Zsoltból. Nem tudta még mit akar tőle Józsi, de érezte, hogy nem fog neki tetszeni.

  • Fontos dolgokról akarok veled beszélni! Ezt nem lehet mások előtt. Való igaz, hogy soha nem dicsértelek szemedbe, de azért csak a füledbe jutott, hogy meg vagyok elégedve a munkáddal. Jó szakember vagy, ideje előrébb lépned. Ülj már le!- mutatott egyik vendégszékre – Iszol valamit? - ült le az íróasztala mögé, majd kinyitotta az asztal egyik oldalajtaját. - Konyak, vodka....vagy van még egy kis cseresznye. Hm?

  • Na, de főnök! Munkaidőben?

  • Nem kell megjátszani magad! Na, mit öntsek?

Zsolt amikor belekóstolt az alkoholba, keverttel kezdett. Az elég édes, de érezni rajta kicsit a szeszt. Sokat nem is lehet belőle inni, mert megfájdul az ember gyomra, mielőtt hatna az alkohol. Kicsit erősített. Egy ideig cseresznyéztek a haverokkal, de annak olyan iszonyatos utóíze van, hogy már a gondolattól is undorodik. Legújabban konyakoznak az új bisztróban. Egy decit egyszerre. Ez olyan vagány dolog. Annyi rossz van benne, hogy hármat kell nyelni, mert több nem fér a szájába. Persze ez az egy deci elég is egy estére. Többet nem mer bevállalni, mert megtapasztalta már, hogy nem jó érzés részegnek lenni. Egy kis szalonspicc oldja a gátlásokat, de több nem kell, hiszen ha ő nem szereti a részegek társaságát, bizonyára így vannak ezzel mások is. Most a főnök unszolja, hogy igyon. Egyszerűbb elfogadni, mint ellenállni. Egy pohárkával nem árthat. A vodkáról úgy hallotta nem is büdös. Most meg is bizonyosodhat erről.

  • Akkor isten, isten! - emelte koccintásra Józsi a poharát. - Tegeződjünk! Szevasz.

  • Szervusz Józsi bá'!

  • Józsi bá'? Így is jó – vigyorgott a főnök, lenyelte az italát, megköszörülte a torkát, s egyenest a fiú szemébe mondta, amit kiötlött. - Szóval azt akarom mondani, hogy jó lennél vezetőnek, de ehhez tanulnod kell. Végeztél Marxista középiskolát?

  • Dehogy! Én tartózkodom a politikától. Rühellem.

  • Na, ide figyelj! Felterjesztelek kiváló dolgozónak, hiszen azt már rég kiérdemelted. Ezt majd az évzáró közgyűlésen kapod meg februárban.

  • De hiszen csak második hónapja vagyok a cégnél.

  • Akkorra már fél év lesz, de mit számít ez? Gondolod, hogy ellenzi majd bárki is? Estin elvégzed a technikumot, s aztán gyakornok leszel valaki...mondjuk Vojnovics mellett kb egy évig. Aztán majd saját építkezést fogsz kapni. Ez persze több éves program, de bele kell vágnod! Előbb utóbb – gondolom - családot is akarsz, meg saját otthont, nem árt, ha jól keresel. Fogadd el a segítségemet!

  • A szuper csapattal mi lesz? Engem az bőven kielégítene.

  • Közben azt is megcsináljuk.

  • Mikor?

  • Hamarosan. Viszont lenne még valami. Ha vezető akarsz lenni, be kell lépned a pártba.

  • Szóval maga küldte rám...

  • Tegeződünk!

  • Szóval te küldted rám a párttitkárt. Megmondtam neki is, hogy nem akarok se vezető lenni, párttag meg főleg nem. Engem ne cikizzenek a haverok! Köszönöm az italt, Szevasz!

 

Mielőtt Józsi bármit szólhatott volna, becsukta maga után az ajtót. A portai falióra szerint, még nem telt le a munkaidő, így esélye volt, hogy elérje a munkás járatot. A szemerkélő esőben visszasietett az építkezésre. Nem kellett sokat várni, megérkezett Illés bá”. A melósok beültek a mikrobuszba, s ő azonnal viccesre vette a társalgást.

  • Te Lajos! - fordult a legidősebbhez – Van-e még neked nagyanyád?

  • Hát Illés, nekem sajnos már nincs.

A sofőr huncut mosollyal benyúlt az oldalzsebébe.

- Nesze, itt van egy.

Borkóstoló

Hefner Ignácnak nagy öröme, s nagy bánata volt egyszerre. Most házasodott a fia. Sokba került ugyan, de jól sikerült a lagzi. Takaros kis menyecske került a családba. Igaz, soványka a lelkem, nem igen bírja majd a szőlőben a kapát, de unokákat lehet tőle remélni. A gyerek szereti, és ez a lényeg. A baj csak az, hogy a Tibi éppen katona. Hiába dolgozik a sógor a minisztériumban, nem nagyon igyekszik leszereltetni. Amúgy nem nagyon tartják a kapcsolatot, nem is jöttek a lagziba, pedig meg lettek hívva. Csak valami nagyon cikornyás dísztáviratot küldtek. Jobban is járt, mert valamelyik részeg rokon biztosan a fejéhez vágta volna, hogy miért nem intézi el a gyerek leszerelését. Nem is kellett volna hagynia, hogy bevigyék. Így csak 10 nap szabadságot kapott, ami hamar letelt. A lagzi romjait eltakarítani is nélküle kellett. Na, ezt a bánatát akarta Ignác elsírni valakinek, ezért kért segítséget vasárnap reggel Zsolttól, a fia legjobb barátjától. Pedig kézikocsin azt a kistonnát egyedül is el tudta volna húzni a pincesorra. Legszívesebben hagyta volna otthon, de a felesége már igen zsémbelt, hogy hamar el fog fogyni. Noha ebben nem volt igaza, hiszen a vendégek demizsonjaiból lett feltöltve, vagyis amennyi félét el lehet képzelni, mind össze lett öntve. Idővel majd összeérik, de egyelőre csak muszájból issza az ember. Már úgy értve, ha nincs otthon más. Már pedig az igaz, hogy nincs, hiszen lassan elkopik a maradék. Az asszonynak persze mindegy mi ad rá okot, a léte értelme a veszekedés. Nem bánja, csak szidhassa az urát. Ha sáros csizmával megy a tisztaszobába azért, ha papucsban megy ki a jószág alól kiganajozni, akkor meg azért. Mindezek ellenére nem hiszi, hogy annak idején rosszul választott, hiszen – mint mondja - némelyik asszony mind egyforma. Ömlött belőle a panasz, miközben együtt húzták Zsolttal a kézikocsit.

  • Sose nősülj meg fiam, sose! – mondta, amikor nagy sokára kifogyott a panaszból.

  • De hát magát annak idején nem óvták ettől? Vagy Tibinek maga nem mondta, csak nekem mondja most?

  • Dehogynem fiam, dehogy nem – csóválta a fejét bűnbánóan. – De hát tudod, hogy van ez. Nélkülük se élhetünk. Mert van a faluban néhány vénlegény, akire még negyvenévesen is az anyja mossa a gatyáját. Mi lesz ezekkel, ha meghal az anyjuk? Vagyis nem jó ez sehogy. Még szerencse, hogy az Úr megteremtette a szőlőt. A bortól legalább elmúlik a bánatunk. Na, de itt is volnánk – eresztette el a kocsi rúdját, hogy a nyakába általvetett vékony szíjon lógó aktatáskából előkotorja a madzaggal összekötött pincekulcsokat.

Nagyon kotorni nem is kellett, hiszen nem volt benne más, meg ha lett volna, akkor is ez a két marhanagy vasdarab akadt volna először a kezébe. Dupla ajtaja volt a pincének. A belső tömör fa, aminek nem volt zára, csak két kampóval volt beakasztva. A két zár a külső, rácsos ajtóba volt építve. Ha a belső ajtót nyitva hagyták, szellőzhetett a pince. Különösen fontos volt ez akkor, amikor forrt a must. Erre ugyan várni kell még legalább egy hónapot, de akár most is hagyhatná nyitva. Csak azért csukja be, hogy senki ne leskelődjön, mi van a pincéjében. Beilleszti a hatalmas kulcsot a zárba, s kissé nehézkesen elfordítja. A másikba tollal felfelé kell behelyezni, de erre nem kell különösebb figyelmet fordítani, hiszen óriási rutinja van benne. Ez a kulcs már könnyen fordul, hisz a másik zár nyitva van, nem feszül az ajtó. Morog is Ignác, hogy mindig el van vetemedve, de hát annyira másféle a kinti meg a benti levegő akár télen, akár nyáron, hogy nehezen viseli a fa., akárhogy be is van vasalva. Mert vas aztán volt a rácsos ajtón bőven. A sarokpántok keresztül érték egész szélességében, meg még az élei is végig voltak vasalva kiegyenesített kocsikerékráffal, Súlya így akkora volt, hogy két ember is nehezen fordította volna ki a sarkából. Na, de minek is kellene kifordítani, amikor immár kitárva áll előttük. Ignác egy kődarabbal ki is támasztja, miután egészen a tufafalig nyitja.

  • Na, fordítsd ide fiam azt a kocsit, aztán óvatosan emeld a rudat! Én majd begurítom, te csak gyere utánam! Megiszunk egy pohárral – rendelkezett, miközben felkapcsolta a villanyt.

Mert neki már villany is volt a pincéjében, míg legtöbb gazda csak gyertyával, vagy petróleumlámpával világított. Zsolt ugyan járt már itt de nem volt gyakori vendég. Tibivel nem nagyon borozgattak, inkább sört ittak szívesebben a bisztróban, azt se gyakran. Egyikük se volt az a mulatós fajta. Nótákat se nagyon tudtak, még annak ellenére se, hogy amikor zenéltek, kértek tőlük a bálban.

Az előtérben betonkád volt az egyik oldalon, rajta a szőlődarálóval, benne vödrökkel, léhuval, meg a prés kosarával. Szemközti oldalon a sarokban a sutú talpa, mellette egy durván megmunkált faasztal. Fölötte egy falba vájt fülkében komaüveg, meg vastag falú poharak, az asztal alatt alumínium ceglédi kannában víz, amivel a poharakat lehet elmosogatni. Na, ezeket láthatta volna, aki nyitva hagyott belső ajtónak hála, leskelődhetett volna. Nem volt tehát mit rejtegetni. A riolittufába vájt nyíláson túl kezdődött valójában a boros pince, egyszerűbben a pince. Mert úgy tartják, hogy pince az, amiben bor van. Amiben nincs, az csak gödör. Ez tehát pince. A nyílás után erősen lejtő folyosón akár már lépcső is elkélne, csak azon nem lehet a hordót gurítani. Két oldalt a teljes hosszban végig meghagyott padkán, fagerendán sorakoztak a hordók. Nem túl nagyok, talán gönci hordónál nagyobb nem is volt köztük. Akadt néhány 50-80 literes is, az összes lehetett vagy húsz darab. Legalább fele üresen, néhányuk darabban, de csak egy volt a sor legvégén, ami tele volt rizlingszilvánival. Mert Ignác igényes borosgazda volt, nem keverte össze a szőlőt, mint azt legtöbben tették. Akadtak jó néhányan, akik kétféle bort csináltak. Vöröset, meg fehéret. Soknak persze a fekete szőlőből is csak halványpiros bora lett, mert nem ismerte a technikáját a borkészítésnek. Akinek kevés szőlője volt, egybe szedett mindent, s a végeredmény a normál benzinhez volt hasonlatos. Ízre ugyan nem, de sok megecetesedett, kivirágosodott vagy dohos bort eredményezett a hozzá nem értés. A saját borához előbb utóbb hozzászokik az ember. Amikor egymás borát tesztelik, igen óvatosan kell ám kritizálni, mert könnyen sértődés lesz belőle, vagy jobb esetben nem öntenek többet.

  • Na, gyere Zsolti fiam – emelte le a falba vert szögről a kisebbik lopót Ignác – Ezt kóstold! Nem sok van már benne, hisz hamarosan jön az új bor. Nézd milyen szép a színe! Ezt nem sokan tudják így megcsinálni a faluban.

  • Tényleg szép. Mint a vér – mondta Zsolt, majd belekóstolt – Elég fanyar. (azt nem merte mondani, hogy savanyú, mert az bántó)

  • Ez kékfrankos. Ennek ilyennek kell lennie.

 

Sorba kóstolták az egész készletet, majd a gazda megkérdezte, melyikből igyanak meg egy pohárral? A tele hordóhoz nem nyúltak, az a jövő évi készlet lesz fehérből. A teljes leszüretelt szőlőt leadja a borkombinátnak, amely ugyan keveset fizet, de legalább elfogy a termés, és valamennyi pénzt mégis hoz. Túl sok terem ahhoz, hogy elfogyna saját fogyasztásra, valahová csak muszáj eladni. Ignácnak hatalmas tervei vannak. Fia biztatására rendbe rakja a pince előterét, még egy kis teraszt is épít elé. Az előttük lévő nagy árokban csörgedező ér vizét felfogva kialakítana egy kis tavat, ha a tanácsnál nem kötnek bele. Ha mégis, akkor elmegy a pártbizottságra, ott lefizet valakit, és meg lesz oldva. Akkor aztán Jancsi sógor a földhöz verheti a seggét, nem tehet ellene semmit, hiába ő a tanácselnök. Aztán úgyis egyre több turista kóricál a közeli erdőkben, hegyekben, itt megpihenhetnek kicsit, aztán kiülnek a teraszra borozgatni. Talán jobban megfizetik, mint a borkombinát, amely még azt is megszabja, hány fokos legyen a must. Ha a gyerek leszerel, kiveszi a kocsmát az áfésztől gebinben, ott is a saját borukat árulják majd. A tanács fürdőjét is egyre több idegen látogatja, már külföldről is jönnek. Azoknak szállás kell, de csak titokban lehet kiadni néhány szobát, mert odafenn úgysem engednék. Meg van szabva, mi lehet az embernek. Egy lakóház, egy nyaraló, egy autó. Ezt úgy nevezik, hogy személyi tulajdon, mert magántulajdona nem lehet a dolgozónak, termelőeszköze meg főleg nem. Pedig már a szőlőműveléshez is jó lenne egy kis traktor. Nem is egy MTZ, hanem olyasmi, mint régen volt a Buldog traktor, vagy az RS. Most az a lehetőség van, hogy a TSZ megműveli bérben. Ez is könnyebbség.

 

Miután megitták azt az egy pohár bort, ami miatt előbb az összest végig kellett kóstolni, kimentek a pincéből, megnézni hogyan is lehetne felduzzasztani az éppen csak csordogáló vizet az árokban. Zsoltnak lett még egy ötlete a nagy tervekhez. A pincesor mögött, ugyanannak a dombnak a túloldalán van egy felhagyott kőbánya. Géppel fűrészelték itt a fehér kőpor követ, csak talán nem találták elég tömörnek. Valami oka van annak, hogy ebbe az oldalba nem ástak pincéket a régi öregek. Viszont ami a kőfejtésből hátramaradt, az egy három oldalán függőleges 10-15 méter magas fal. Negyedik oldal a bejárat. Amikor Zsolt először járt itt, ki is találta, hogy jó lenne koncertteremnek. Teremnek ugyan nem terem, hisz nincs teteje, de lehetne ide ácsolni egy színpadot, ahová hívhatnának előadókat. Mivel egy zárt tér, meg lehet könnyen oldani, hogy belépődíjas rendezvényeket tartsanak. Már csak közönséget kell szerezni. Azt ugyan nem tudja, miként lenne megoldható, de nem kell mindent egyedül kitalálni.

  • Van ott közönség most is – nevetett nagyot Ignác – A bejárat el van kerítve, a fal tövébe ácsoltak egy félhajas tetőt, és ott tartják a TSZ birkáit. Azoknak lehetne áriázni.

  • Igen? Régen jártam ott. Na, de most adott még egy ötletet a birkával. Ha már idecsábítja a tavával, meg a kékfrankosával a turistákat, főzhetne is rájuk.

  • Lehetne itt sok mindent csinálni, ha engednék. Valójában a TSZ csinál is, hiszen van építőbrigádja, kőbányája, hizlalnak bikákat, sőt, még földet is művelnek. Ebben az a vicces, hogy ez lenne a főtevékenységük, de ebből jön a legkevesebb pénzük. Tudom, mert a sógorasszony – tudod, a Gabi öcsém felesége - ott dolgozik a könyvelésen. Viszont én úgy szeretnék dolgozni, hogy nem kényszerülnék közösködni a falu aljával. Nem is beszélve a szomszéd falvakról. Már a régi öregek is megmondták, hogy óvakodj az üsztögiektől, mert azoknak hosszú nyelű kapájuk van.

  • Ezt most nem értem. Mi a gond a hosszú kapanyéllel?

  • Hát csak az, hogy nem szeretnek hajolni. Tudod fiam énrám ne dolgozzon senki, de én se akarok másra rádolgozni. Mert azt mondják ebben a piszok nagy demokráciában, hogy mindenki egyenlő. Márpedig ez nem igaz. Soha nem volt így, meg nem is lesz soha. Az egyik ember szorgalmas, és azért halad. Na, régen ezekre mondták, hogy kulákok. A másik ember meg olyan többel jobb. Érted? Olyan, hogy egyedül semmire se való, még gondolkodni se. Azt csinálja, amit mondanak neki, de azt is, csak ha kedve tartja. Hát hogy a hédermenkőbe lenne egyforma?

Ignác úgy felhergelte magát, hogy mivel nem akart káromkodni, csak legyintett, meg köpött egy nagyot, jelezvén, hogy ez a véleménye a világ igazságtalanságáról. Ekkor vendég érkezett. Lajos bá’ volt az, Zsoltak a régi/új munkatársa, aki még nyáron is gumicsizmát hordott, csak olyankor lehajtotta a szárát. Most is csizmában baktatott a göröngyökön, tolva a kerékpárt, aminek csomagtartójára volt felkötve a hátyi (háti kosár) Az ő pincéje is itt volt a közelben. Zsoltnak átvillant az agyán, hogy csak nehogy át kelljen menni hozzá, mert elevenen élt még benne az eset, amikor nagyon beteg lett az öregnek attól a rettenetesen rossz borától. Igyekezett csendben maradni, hátha nem veszi őket észre, de nem így lett.

  • Hé, Lajos sógor! – kiáltott Ignác – Gyere be egy pohár borra!

  • Hej, Náci sógor! Te is itt vagy? Meg úgy látom, az én új kollégám van veled.

 

Nem kellett kétszer mondani. Az öreg azonnal irányt váltott, s a tufafalnak támasztotta a biciklijét, hogy aztán elkezeljen az emberekkel, s várja a bort.

  • Milyet hozzak sógor? Vöröset, fehéret, szárazat, édeset?

  • Nekem mindegy Náci, de ha lehet akkor vöröset – aztán megborzongott, meg is rázta kissé magát, mint amikor a kutya rázza le magáról a vizet – Brrr. Nekem ne hozz édeset!

Zsoltnak bántotta a fülét a Náci. Tudta, hogy így becézik az Ignácot, de Hefner szomszédot nagyon kevesen szólították így. Nem is tudott elvonatkoztatni azoktól a szovjet, háborús filmélményektől, amiken felcseperedett. Ott nevezték így a német katonákat. Még az is sokszor bevillant, amikor egy bajor parasztot vert puskatussal egy amerikai katona, miután bújtatott katonaszökevényt találtak a pajtájában, s üvöltötte, hogy „nix náci he?” Egy másik filmben egy elfogott német katona tiltakozott, hogy „Nein náci, dajcse szoldát” Az ott teljesen mindegy volt. Mit szólnánk mi, ha minden magyarra azt mondanák, hogy kommunista, holott még a párttagok közt se sokan tartják annak magukat. Egyszóval nehéz megszokni, hogy valakinek az a neve, hogy Náci.

  • Na, milyen? – kérdezte vendégét a gazda, miután lehörpintette legjobbnak tartott száraz borát.

Lajos bá’ miután lenyelte, úgy tett a szájával, mintha most rágná meg. Kicsit gondolkodott, amiből arra következtetett a másik kettő, hogy a dicsérő szavakat keresi.

  • He! Nincs ennek semmi baja.

  • Ejnye a szentségit sógor! Jó, hogy nincs semmi baja. Ez a legjobb borom. Tudod te, mi munka van ebben? Oszt még azt mondja, hogy nincs ennek semmi baja – csapott mérgesen a saját combjára.

  • Amúgy jó – próbálta Lajos bá’ menteni a helyzetet – de az enyém se rossz. Igaz-e Zsolti? De én nem is teszek bele semmit.

  • Azt akarod mondani, hogy én cukrozom a boromat? Nagyon sokat kell még neked tanulnod a borkészítésről sógor!

  • Na, ne mérgelődjél Náci, inkább öntsél még egyet, de hozzál a kollégámnak is, ne igyak magamban!

Ignác morogva eltűnt a pince mélyén a lopóval, nehogy azt higgye Lajos, hogy sajnálja tőle.

  • Miért álltok itt kinn az ajtóban? Tán má’ indultatok volna?

  • Dehogyis. Arról beszélgettünk éppen, miket lehetne itt csinálni, hogy szebb legyen a környezet, meg keressünk is valamit azzal, amink van. Turistákat fogadnánk, megvendégelnénk őket jó pénzért, csak hát nem engedik itt a kisembernek, hogy haladjon.

  • Nem-e? Hehe – kuncogott az öreg ravaszul, mint aki valami nagyon okosat készül mondani – Úgy beszélik, hogy a főnök lányának udvarolsz. Meg azt is mondják, hogy azé’ jöttél vissza a céghez, mer’ a főnöknek tervei vannak veled. Nohát! - emelte fel mutatóujját, mint Krisztus a templomi freskón – A főnök pártember. Belépsz te is a pártba, oszt elintézed itt, amit akarsz. Csak tudni kell, kivel legyél jóban. Ha nagyon nem megy a dolog, levelet írsz Kádárnak. Sok mindent el lehet ám úgy intézni.

  • Sokat hát – jött fel Ignác, vállán a felszívott lopóval – Hallottam, hogy a helyi pártgyűlésen is azon veszekedtek, hogy kinek ki lopta el a vizét a sangüdriből a szőlőben. Köpedelem egy banda – köpött oldalra egy nagyot – Na, gyertek be az asztalhoz, ne vigyem ki a poharakat, meg ne is álljatok kinn a napon, mert úgy látom sógor, te már így is napszúrást kaptál, olyanokat beszélsz.

 

  • Ignác bátyám – szólt Zsolt, miután lehúzta az újabb - immár sokadik – pohár bort – ha már nem kell segíteni, én el is mennék.

  • Jól van fiam menjél, köszönöm a segítséget. Mi még elveszekedünk itt egy darabig a sógorral.

Kissé kótyagosan, a verőfényes napsütésben is ködösen látva ténfergett hazafelé, s közben az öreg kolléga ötlete járt az agyában. „Belépsz te is a pártba, oszt elintézed…” Ez így működik?

 

 

  •  

A kedves mostoha

 

 

Nem volt Zsolt olyan fontos személy a gyárban, hogy ne engedjék el akár azonnal. Nem számít, hogy egyel több, vagy kevesebb rakodó heverész a raktárban. Kedden már a szövetkezet munkaügyi osztályáról küldték el orvosi alkalmassági vizsgálatra. Ha eddig nem is, most már tudja, miért utál munkahelyet váltani. Pedig nem bonyolult elintézni, mégis nagyon berzenkedett ellene a lelke. Néhány napját rá kell áldoznia, hiszen nem hozzá igazodik a rendelés. Nincs mit tenni, ez szükséges. Egy heti fizetés kiesik, de nincs különösebb jelentősége, hiszen közös háztartásban él a szüleivel. Nem neki kell beosztani a pénzt.

 

Csütörtök délután a vizsgálati eredményért állt sorban az esztékában, amikor a tömegből látott kiemelkedni egy mahagóni vörös kócos fejet. A várakozók utat nyitottak a fehér köpenyes dekoratív hölgynek.

  • Csókolom....illetve szia Mari!

  • Nicsak, a Zsolti! Hát te?

  • Intézem a felvételemet Józsi bához. Nem is tudtam, hogy itt dolgozol. Orvos vagy?

  • Dehogyis! Gyógymasszőr. Fáj valahol? Nézzek neked egy időpontot? Gyere dumáljunk!

  • Én éppen a soromra várok. Már csak ez kell, aztán mehetek is a céghez.

  • Hagyd csak, majd én kihozom. Gyere üljünk le! - mutatott az üvegajtón túli dohányzó felé. - Van egy pár perc pihenőm a következő betegig – magyarázta hátrafordulva, miközben vonult Zsolt előtt.

    Szép látvány ez a nő felöltözve is. Fapapucsban, rosszul szabott fehér nadrágban, rosszul feltűzött se nem rövid, se nem hosszú vörös hajjal. Még az is izgalmas, ahogy a nyitott köpeny szárnya lebben minden lépésénél. A járása is határozottan szép.

 

A dohányzó rész a folyosónak egy oldalága. Innét is nyílik két ajtó, de nincs rajta betegforgalom. A dolgozók pedig kénytelenek hozzászokni a büdös előtérhez. Az ablak ugyan állandóan nyitva van, de nem sokat ér. Zsolt is fintorog kissé, amikor átlép a lengőajtón, de hamar megszokja. Mari lehuppan egy székre, majd tenyérrel megpaskolja a mellett lévőnek az ülőlapját.

  • Ülj le! - utasítja, miközben előkotorja köpenye zsebéből a Fecskét és kínálva Zsolt felé nyújtja a dobozt. A fiú megrázza a fejét, jelezvén, hogy nem kér – Komolyan kérdeztem, hogy fáj-e valamid – mondja, majd pici szünetet tart, amíg meggyújtja a cigit.

  • A könyököm elég vacak, de a csonton nincs mit masszírozni. Azt mondják teniszkönyököm van, ami ugye hülyeség, hisz életemben nem teniszeztem. Legfeljebb tollas-labdáztam, de olyan nincs, hogy tollaskönyök – mondta mosolyogva annak tudatában, hogy most valami vicceset mondott.

Mari nem nevetett, hanem megfogta a fiú jobb karját, noha az szóba se került, melyik könyök.

  • Hol fáj?- kérdezte, miközben nyomkodni kezdte a csontot.

  • Ott – szisszent egyet Zsolt.

  • Golfkönyök. A teniszkönyök a másik oldalon fáj.

  • Golfozni meg főleg nem szoktam – vigyorgott megint a vélt jópofizáson.

  • Úgy is jó, ha munka után feljössz Józsihoz...vagyis Kingához – igazította helyre magát mosolyogva – két-három alkalommal meggyúrom az alkarodat. Ugyanis nem a csontod fáj, hanem az izom. Nekem elhiheted, jobban tudom. Fáj még valahol?

  • Na ne má'! Mire jöttem én ide? Reumatikus szakrendelésre? Különben is fiatal vagyok még én ahhoz. Nem fáj sehol....bár amikor fáradtra dolgozom magam, akkor van egy pont, amit én magam fáradtságpontnak nevezek, de nem is lehet kitapintani.

  • Itt? - nyomta meg ujjával Mari pontosan ott, ahol kell.

  • Tényleg jobban tudod. De az én fáradtságpontomról akartál beszélni?

  • Ja, nem. Nem akartam konkrétan semmit, csak kicsit dumálni amíg elszívok egy szál cigit, ha már véletlenül összefutottunk – fújta fölfelé a füstöt, mert nem akart beszélgetőtársa arcába pöfékelni.

Most Zsoltnak alkalma volt megfigyelni a nőt anélkül, hogy megbámulásnak tűnne. A nagy, sötétbarna szemek most nem is látszottak olyan szúrósnak. Inkább kedvesen, mosolygósan néztek rá. Talán azért, mert Marinak az arca is mosolygott. Szája sarka kétoldalt picit felfelé görbült. A kellemes összképből csak a haja színe lógott ki. Bizonyára szép barna haja lehetett eredetileg. Na, de most a vörös a divat, s menni kell utána. Nem kell, csak az asszonyok hiszik, hogy de. Mari így is egy vonzó teremtés, noha dupla annyi idős, mint Zsolt. Alig fiatalabb néhány évvel a saját anyjánál. De mégsem az anyja. Ha nagyon akarná, akár el is tudná őt....ah dehogyis! Nem hagyná. Neki most egyetlen nő irányában vannak vágyai. Aktuális kedvese Kinga. Ő kell, de csakis ő. Más nő soha. Ilyet eddig még nem is gondolt. Korábban Juci ráakaszkodott, ő pedig hagyta. Sára meghágása nevezhető akár balesetnek is, vagy inkább hirtelen felindulásból elkövetett akciónak. Zsuzsa a szépségével vett le szinte bárkit a lábáról, így őt is. Miatta szenvedett is sokat, meg is volt róla győződve, hogy szerelmes belé, de már így utólag nem annyira biztos benne. Olyat viszont vele kapcsolatban se gondolt, hogy most aztán már senki más. Kingával hosszú távra tervez. Családot akar, gyerekeket legalább hármat. Úgy tűnik, nincs ennek akadálya, hisz a lány is vonzódik hozzá. Különben nem fogadta volna vissza.

 

Mialatt ezeken járt az esze, Mari beszélt. Úgy tett, mint aki figyel rá, bámult bele a mosolygós képébe, figyelte a felfelé görbülő szájszegleteit, a pisze orrát. A szemébe nem nézett, mert akkor rögtön lebukik, hogy csak néz, de gondolatban máshol jár. Meglátni azt. Néha picit bólogatott közben, de egy szavát se értette. Talán a Józsi bá volt a téma, de nem biztos.

  • Mari! - nyitotta rájuk egy fehér köpenyes nő a lengőajtót – Megjött a kuncsaftod.

  • Megyek – nyomta el már felállva a második csikket – Jaj! - torpant meg, s mutatóujját kolléganőjére szegezte, egyértelművé téve, hogy tőle akar kérni valamit – Hozd már ki légy oly kedves Zsoltinak a papírját! Ööö...- fordult a fiú felé, erősen gondolkodva.

  • Parádi – segítette ki Zsolt. Egyértelmű volt, hogy nem jut eszébe a családneve. Vagy a múltkor meg se jegyezte. Új még az ismeretségük.

 

Pénteken Lázárné felvette a szövetkezet állományába. Egyelőre a régi brigádban fog dolgozni, amíg meg nem alakul a szupercsapat. Hétfőn fog munkába állni, de a leendő főnökével most nem találkozott. A kollégákkal viszont igen, mert kiballagott a közeli építkezésre. A jelen lévő, más brigádbeli melósok nagy része is ismerős volt, örömmel fogadták ők is a hírt, hogy ismét ott fog dolgozni. Illés bácsival is találkozott, aki olyan anyagbeszerzőféle volt a cégnél. Ő vezette a Nisa mikrobuszt, ami reggel hozta, este pedig hazavitte Póriba azt a néhány embert, aki az egy év előtti nagy leszámoláshullám után maradt. Illés bá' tréfás kedvű ember volt, rengeteg viccet tudott, amikkel elszórakoztatta az utasait. Egyébként is tudott mindenről, hat pletykás asszonyon is túltett. Természetesen arról is tudott, hogy Zsolt a főnök lánya körül legyeskedik, pedig ez még nem volt publikus. Tett is rosszmájú megjegyzést, miszerint összehozta a két dolgot. Mármint a visszatérést, meg az udvarlást. Bár valójában nincs is ebben semmi rosszhiszeműség, hiszen valóban összefügg. Már csak az a kérdés, hogy a tyúk volt-e előbb, vagy a tojás. Zsolt számára persze ez nem kérdés. Kinga volt, s ő is marad az első, a legfontosabb. Minden más csak ezután jöhet. A bútorgyári fizetésével ugyan nem volt megelégedve, de ha Józsi nem hívja, eszébe se jut visszajönni, pedig ez az egyetlen ésszerű lépés. Zsarátnokon lakik Kinga, ott is dolgozik, neki pedig innét sokkal egyszerűbb hazajárni, arról nem is beszélve, hogy kiszámítható a munkaidő. Ugyan korai lenne még házasságról beszélni, de magában már eldöntötte, hogy ez a célja.

 

Illés bá' felajánlotta, hogy várja meg a négy órát, s menjen velük haza, hiszen épp van a kocsiban egy üres hely. Majd fogja mondani Józsinak, hogy Póriból ne vegyen fel több embert, mert akkor már a Roburral kell őket hordani. Zsolt megvárta a négy órát, de nem haza, hanem a Józsi lakására indult. Felcsengetett, de senki nem reagált a csengetésre. Harmadszor se. Ezek szerint senki nincs otthon, pedig jó lett volna beszélni a főnökkel. Már feladta a próbálkozást, amikor Kinga jött hazafelé biciklivel. Nagyon nőiesen állt meg. Nem fékezett megállásig, hanem leugrott a még mozgó bringáról, s futott vele néhány lépést. Zsoltnak erőt kellett venni magán, hogy ne nevessen.

  • Hozzánk jöttél? - lihegte a kérdést, majd adott egy üdvözlő puszit.

  • Na, ez legalább már természetes - gondolta Zsolt magában, de szólni nem szólt, csak aprókat bólogatott, igenlő válasz gyanánt.

  • Nincs itthon senki.

  • Arra már én is rájöttem.

  • Nem tudtad, hogy négyig dolgozom? Ilyenkor szoktam hazaérni. A mostoha későn ér haza, mert ma a lányához ment. Van egy unokája. Tudtad?

  • Nem, nem tudtam. Eddig senki nem mondta. Pedig ma találkoztam vele az esztékában.

  • Igen? Megismerted?

  • Nem lehet nem észrevenni, hiszen kimagaslik a tömegből. Kicsit beszélgettünk is. Már a könyökömet is meg akarja gyógyítani.

  • Jó magas. Aputól is magasabb. Ja! - nevette el magát – Aput a konyhaasztalon szokta megdögönyözni, hogy ne fájjon a háta. Az ágy túl alacsony a mostohának. Azt mondja, kényelmetlen.

  • Mert az asztal kényelmes? Azon félig se fér el a Józsi bá'

  • Jaj, azt odahúzzák a...- hadonászott a szabad kezével, mintha le akarná rajzolni a levegőbe, hogy mit hova húznak – szóval megoldják, hogy a lába se lógjon a levegőben. Megfogod a bringámat? Kinyitom az ajtót. Be akarsz jönni? Akkor le is tolhatnád a pincébe! - mondta az igenlő bólogatás után.

Miután bezárták az alagsori tárolót, felballagtak a harmadikra. Kinga ment elől, és beszélt. A lányokról sorolt valamit a munkahelyén, meg az apjáról mondta el, hogy ma nem tudni mikor ér haza, mert pártgyűlésre ment, s azután mindig sokáig kocsmázik. Tíz előtt aligha ér haza. A folyamatos beszédtől ki is fáradt, s a nagy lihegés közben csak nehezen találta a kulcslukat.

  • Isten hozott nálunk – invitálta be a vendéget. - Hát itt lakunk. Elég kicsi lakás. Mondta apu, hogy majd igényel a pártbizottságnál egy nagyobbat. Most, hogy már a mostoha is itt lakik, szeretne egy hálószobát, ne a nappaliban kelljen aludniuk. A hálószoba viszont az enyém. Tessék! - tárta ki a kisszoba ajtaját is. - Ülj le valahova! Főzzek egy kávét? Nem szoktál inni? Ilyen is van? Akkor egy teát? Vagy esetleg....nem vagy éhes.

  • Köszönöm, egy tea jó lesz.

 

Kinga kiment a konyhába, Zsolt leült az ágy szélére, hisz nem talált más ülőhelyet, legfeljebb az íróasztal melletti székre ülhetett volna, de nem írni jött. Körbenézett a szobában. A szekrény vitrines részében néhány könyvsorozat aranyozott betűi ragyogtak, előttük porcelán kütyük, a szekrény tetején italos üvegek sorakoztak, melyek tartalmát vagy hosszú évek óta őrizgetik, vagy vízre cserélve őrizgetik magát az üveget. Az ablak két oldalán betonvasból hegesztett tartóban hosszan lecsüngő virágok nyújtóznak a fény felé. Egy komód tetején lemezjátszós rádió, mellette betonvasból készült tartóban bakelitlemezek sorakoznak. Egy polcon könyvek. Egy részük még mintha tankönyv lenne, noha ezekre már aligha van szükség, hisz a gazdájuk dolgozó nő. Az asztalon egy MK-25-ös magnó. Az ágy fölött a falon magazinokból kivágott képek sokasága. Az egész így együtt nem tűnik leányszobának inkább olyan, olyan uniszex.

Kinga egy tálcán behozott két bögre teát. A tálcát letette az asztalra, egyik teát odanyújtotta Zsoltnak, másikat két marokra fogta, mintha a kezét melengetné vele, majd csendben leült a székre. Kortyolgatni kezdte a forró italt, s nem szólt egy szót se. Mintha egy más személy jött volna be. Nem az a locsi-fecsi lány volt már, mint aki végigbeszélte amíg felkapaszkodott a 70 lépcsőn. Talán megszeppent a kialakult helyzettől. Itt van kettesben egy férfival, akit közel engedett a lelkéhez, de mi van, ha még közelebb akar jönni? Hogyan reagáljon a próbálkozására? Teljesen leblokkolt. Ez viszont Zsoltra is zavaróan hatott. Ő ugyan tudta mit akar. Főleg, hogy nagy eséllyel órákon át kettesben lehetnek. Mégse mondhatja, hogy „dobd szét a lábad kedvesem”. Valami figyelemelterelő beszélgetés kell! Talán a szobájára kellene valami dicsérőt mondani? Hülyeség. Úgyis tudja, hogy csak elterelés, és valójában nem érdekli a berendezés. Akkor meg minek róla beszélni? Milyen téma érdekli ugyan? Mitől tudna feloldódni? A zene! Azt mindenki szereti.

  • Milyen lemezeid vannak? - kérdezte a lemeztartó felé mutatva

  • Nézd meg!

Zsolt leült a padlóra, elkezdte nézegetni a lemezeket. Kinga kivitte a közben kiürült bögréket, majd amikor visszajött, újra csendben ült a széken. Zsolt végre talált egy olyan lemezt, amit nem ismert.

  • Tíz év az úton, Kovács Kati....meg az LGT? Felrakod?

  • Fel – válaszolt kurtán, majd elindította a zenét.

  • Gyere ide mellém! - mutatott Zsolt az ágyra, de Kinga a fejét rázta.

    Csak hosszas unszolásra volt hajlandó odaülni. Hátradőlt, fejét a falnak támasztotta, s hallgatta a dalokat. „Tíz év az úton, ó ez nagyon sok....Nekem biztosan lesz egy fiam....meg ilyenek.

    Zsolt simogatni kezdte, csókolgatta a nyakát, az arcát, benyúlt a blúza alá, de a lány nem reagált. Úgy tett, mint aki észre se veszi. Csak feküdt ott, mint egy fadarab. Már a lemez másik oldala szólt, amikor végre visszacsókolt. Sokáig csókolóztak, s közben eszükbe se jutott bármiről beszélni. A fiú azon agyalt, hogy merjen-e ettől tovább menni. Hosszú távú kapcsolatban gondolkodott, nem szerette volna az első alkalommal elrontani. A lány nem tudott feloldódni, csak várta, hogy mi lesz. Aligha tudta ő is, hogy mit szeretne. Megkérdezni nyilván felesleges lett volna.

 

Kulcs fordult a zárban. Valaki megjött. Talán jobb is így.

  • Kinga! Itthon vagy? - kiáltott egy női hang.

    Bizonyára a mostoha. Ugyan ki más? Kopogott a szoba ajtaján, de már nyitotta is.

  • Hoppá! - hőkölt vissza a meglepetéstől, amikor a legényt meglátta keresztben heverni az ágyon – Lejárt a lemez.

    S valóban. Lejárt a lemez, de nem kapcsolt ki, csak mindig visszalökte a tűt. A fiatalok észre se vették. Kinga megigazította a ruháját, s kiment a nappaliba.

  • Nem volt semmi

  • Mi közöm nekem hozzá? Felnőtt nő vagy. Nem kell beszámolnod!

Mari úgy érezte, gorombán szólt a lányhoz, s próbálta ennek élét venni. Mosolyogva odahajolt hozzá, és szinte súgva mondta, nehogy meghallja az érintett:

  • Tartsd meg ezt a legényt bármi áron! Szerintem jó parti. A barátnőidet megüti majd a guta az irigységtől – csípte picit vállon, majd kacsintott is hozzá. - Ettetek valamit? - kérdezte hangosan.

    Zsolt is megigazgatta magát, miután lehiggadt a korábbi hevülettől, s kiment a csajokhoz, akik immár a konyhában kutakodtak, hogy mi legyen a vacsora.

  • Mennyi már az idő? Elérem a fél hetes buszt? Mondja Kinga, hogy Józsi bá' későn jön haza, pedig jó lett volna beszélni vele.

  • Azt már nehezen – nézett Mari a fali órára. - mikor megy a következő? A Józsira meg nem kell hivatkoznod! Kingához jöttél. Nem? Elvégre jártok. Mikor megy? Addig még van egy óra. Harapunk valamit, aztán ha gondolod, megtaposom a fáradtságpontodat.

  • Micsodát? - csodálkozott rá Kinga az ismeretlen kifejezésre.

  • Fáj a háta a legénynek.

  • Nem is!

  • Ne vitatkozz, vetkőzz! Ne hasalj tele hassal, majd eszünk utána. A buszra való tekintettel a lábadat most hagyjuk, pedig nem ártana abból se kimasszírozni a görcsöt.

  • Majd megmondom én honnét kell a görcsöt kimasszírozni – gondolta, de nyilván nem mondott inkább semmit. Levetette az ingét.

  • A nadrágot is, mert kényelmetlen kissé letolva. A derekadhoz pedig hozzá kell férnem! - rendelkezett Mari, miközben elkészítette a fekpadot – A gatya maradhat! Kinga készítheted a kaját, negyed óra alatt rendbe rakom a barátodat.

    Zsolt azon morfondírozott, hogy ebben a családban mindenki parancsolva beszél vele. Na jó, Kinga nem. Bár hosszú távon nem lehet tudni, hová alakul majd ő is.

    Megadóan felhasalt az asztalra. Ugyancsak megriadt, amikor Mari első mozdulata az volt, hogy megkapta a gatya derekát, s lejjebb húzta. Nem vette le róla, de már majdnem. Aztán valami kenőcsöt kent szét a hátán, s elkezdte sikálni. Bal lapockájánál szinte pattogott a masszőr bütyke. Maga is érezte, hogy az izomkötegek össze vannak csomósodva. Nem volt még ilyen kezelésben része, nem tudta mit várjon tőle, de olyan volt, mint a szüzesség elvesztésére mondják. „jó is, meg fáj is”

  • Na, ezt kell itt szétdolgozni! - mondta Mari, miközben az izomkötegek pattogtak az ökle alól

  • Aha – válaszolt Zsolt nyögve – Jó erős kezed van.

  • Simogathatnám is, de az nem sokat ér, meg egyébként is, az a Kinga dolga. Ne görcsölj! Lazítsd el magad!

  • Mi van velem? - kiáltott a tűzhely mellől, amikor a nevét hallotta – Ki hány tojást kér?

    Zsolt a hasán fekve, a félrefordított fejével csak a szekrénysort látta, de azért nem tudott elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy egy dögös középkorú csajszi markolássza a hátizmait, simogatja, gyűri a derekát, már-már a tomporát is. Mi tagadás, erotikus gondolatai támadtak. Igyekezett lazítani, de az ágyéka egyre inkább görcsbe rándult. Vagy inkább görcsbe dagadt.

  • Na, készen is vagyunk – csapott egyet Mari befejezésül a farára – Felkelhetsz!

  • Kész a kaja is, lehet vacsorázni – mondta Kinga. - Kelj fel, mert kell az asztal.

  • Mindjárt, csak picit hagy pihenjek – kért halasztást a megtaposott, s közben hallani vélte Mari kuncogását. Bizonyára tisztában volt a helyzettel. Tudta, miért marad hason fekve.

 

Megvacsoráztak. A buszhoz futni kellett, de még éppen elérte. Út közben már nem nagyon nézhette a tájat, hiszen ekkorra besötétedett, csak magát látta az ablaküveg tükröződésében. A gondolatok, s a nap eseményeinek emléke összekuszálódott, nem is nagyon észlelte a környezetét. A busz rázkódásától bizsergést érzett az ágyékában, majd ez az állapot megmerevedett, mint a nyugati front a nagy háborúban. Most arra koncentrált, hogyan fogja ezt az utastársak előtt leplezni majd leszálláskor. Boldogan nyugtázta, hogy enyhült a feszültség a kritikus pillanatra, de hazafelé gyalogolva nem tudta feledni, mert az érzés nem múlt el. Szinte már fájt. A lámpafénytől messze kénytelen volt magához nyúlni. Majd arra gondolt, milyen jó lesz ma éjjel a Józsi bának...feltéve ha nem lesz túl részeg.

 

     

 

 

Szép feladat

 

Kihagyta a menyecsketáncot, a hajnalporkolást, de legalább nem jelentett gondot reggel felkelni időben. Pontban tízkor becsengetett az „elátkozott ház” kapuján. Lenyomta a kilincset, a kapu kinyílt. Így nem is várt a háziakra, hanem bement az udvarra. Kinga jött elé.

  • Szia – fogta meg gyengéden a lány két vállát, aki olyan természetességgel csókolta szájon, mintha nem is lett volna Ózd óta az a két év kihagyás.

  • Mikor jöttél?

  • Most a fél tízessel. Mondta apu, hogy majd jönni fogsz.

  • Ő hol van?

  • Hozzá jöttél?

  • Is. Persze főleg hozzád. Este azt hittem, te vagy itt.

  • Mondta apu ezt is – mosolygott a lány – Mondtad, hogy hozzám jöttél volna olyan későn?

  • Hiányoztál na!

  • Unatkoztál a lagziban?

  • Na azt éppen nem mondanám...majd mesélek.

  • Szóljak apunak, hogy megjöttél? A krumplit ássák a kertben a mostohával.

  • Maradj egy kicsit! – ölelte szorosan magához a lányt, aki egyáltalán nem tiltakozott.

  • Ugye nem neheztelsz, amiért nem mentem veled tegnap? Tudod, tényleg nem ismerem a barátaidat, nem tudom mit kezdtem volna ott magammal.

  • Semmi baj – lazított Zsolt az ölelésen, s a lány nyakába csókolt. Aztán a két karját simogatva nézett az arcába. - Nekem dolgom volt, unatkoztál volna. Na, meg tényleg nem vagyunk menyasszony-vőlegény...de ez még változhat – mondta széles mosollyal kísérve – Ugye?

  • Vagyis mi most járunk? - lépett hátra Kinga egy lépést.

  • Szeretném! Remélem te is...

    Kinga a fiú mellé pördült, arccal a kert felé, megfogta a kezét, mint akik éppen járnak.

  • Gyere! Bemutatlak a mostohának. Ti még nem ismeritek egymást. Csak aztán nehogy szemet vess rá, mert letöröm a derekad – taszította csípőből játékosan oldalba.

  • Jó nő?

  • Határozottan. De majd meglátod – ment előre, hogy kinyissa a kertkaput.

 

 

Húsz évesen nem negyvenes nőre vágyik az ember, főleg ha van korban hozzáillő barátnője. Mégis van az a helyzet, amikor egy középkorú nő látványától elakad az ember lélegzete. Ez történt most Zsolttal is, pedig csak egy részét látta a nőnek első pillantásra. A mostoha bikinire vetkőzve szedte a kiforgatott krumplit egy kosárba. A kertkapunak háttal, kisterpeszben és mélyen behajolva. Egy férfinak ettől a látványtól ösztönösen az villan át az agyán, hogy mit hova rakna szívesen, lehetőleg azonnal. Kingának is feltűnt persze a Zsoltra tett hatás és erősen oldalba könyökölte

  • Ne bámulj! – szólt rá szándéka szerint halkan.

A közeledők zaját hallva a mostoha leguggolt, de közben tett egy fél fordulatot, továbbra is a krumpli szedésre koncentrálva. Csak kicsit később nézett fel az elámuló legényre, aki nem az arcát, hanem dús kebleit bámulta. Csak amikor érezte a nő tekintetét, akkor nézett feljebb a melegtől kipirult arcra, amit egy zilált frizura keretezett. Bizonyára növeszti a haját, de még nincs olyan hosszú, hogy rendesen össze lehessen kötni.

  • Azannyát! – gondolta magában Zsolt – ez a Józsi bá jól kifogta. Hú de dögös!

A „hú de dögös” az idegen férfi közeledtére odalépett a közeli zsákhoz, ami már meg volt töltve krumplival, s a rá terített kötényt maga elé kanyarította. Ekkorra persze már egyértelműen látszott, hogy nincs semmi takargatnivalója. Ahogy felállt, a legénynek az volt furcsa, hogy még mindig emelkedik. A Józsi bától legalább egy fél fejjel magasabb, pedig nem számít ő se alacsony embernek. Ennek ellenére nem egy nyakigláb teremtés, hanem olyan arányos, mint ahogy a nagy könyvben meg van írva. Csak éppen mindene nagyobb egy kicsit, mint az megszokott. Talán a térdei állnak picit támaszra, de ettől még izgalmasabb látvány. Kinga nem véletlenül mondta, amit mondott.

  • Már meg most se tudunk igazán beszélgetni öcsém – lépett oda Zsolthoz Józsi bá, s kézfogásra nyújtotta kapanyéltől kifényesedett tenyerét. – látod, nagy munkába fogtunk.

  • Maradhatok segíteni – ajánlotta fel a fiú azonnal.

  • Köszönöm, de nem szükséges. Elbánunk vele hárman. Jössz ugye mindjárt te is kislányom? Ja! – fordult asszonya felé – Bemutatom a páromat. Ti még nem találkoztatok.

  • Szólíts Marinak! – nyújtotta kezét.

Zsolt arra számított, hogy ekkora nőnek férfiasan kemény a kézfogása, de meglepően finom, bársonyos kezet markolt. Kicsiny, másfél méteres, negyven kilós nők esetében ugrik be olyan gondolat hasonló szituációban, hogy „jaj, nehogy eltörjem ezt a finom kis kacsót”. Szép keze volt a Marinak még így, a földtől fekete körmökkel is.

  • Parádi Zsolt – mutatkozott be ő is.

  • Hallottam már rólad – mondta a nő.

Nagyon kellemes orgánuma volt. Olyan ovónénis hangon szólt. Zsolt majdnem elmosolyodott látható ok nélkül, mert az jutott eszébe, hogy jelen esetben Marinak a státusza a gonosz, csúf mostoha. Ennek minden ellentmond. Hangja alapján kedves, a csúfság pedig éppen az utolsó dolog lenne, ami eszébe jut róla az embernek.

  • Hallott rólam? Kitől? Biztosan csupa szép dolgokat.

  • Hát, nem a Kingától. Eltitkolta, hogy ilyen jóképű barátja van. Józsi dicsér minduntalan.

  • Nem mondja komolyan, hogy én vagyok a beszédtéma a családban. Azért az is érdekes, hogy a dicséretet meg énelőlem titkolta a Józsi bácsi.

  • Nem tudom, hogy megy sorod a mostani munkahelyeden, de szeretném, ha visszajönnél dolgozni! – vette át a szót a Józsi.

  • Adjon egy kapát, és krumpli ásás közben beszélgetünk.

  • Nem kell neked most a lagziba menned ebédre?

  • Kellene, de biztosan észre se veszik, ha hiányzom.

  • Nem úgy van az. Menjél csak, hiszen számítanak rád. Ha végeztél, nézzél vissza, itt leszünk estig. Az ajánlatomon pedig gondolkozz, mert úgy áll a helyzet, talán lehetne valamit újítani a cégnél. De ahhoz kell egy megbízható brigád, amely szeret is, meg tud is dolgozni. Másképp lenne a munka elosztása mint eddig volt, jóval többet lehetne keresni. Mennyit kerestél nálunk amikor elmentél?

  • Tizenhat húszat.

  • A mostani munkáddal jobban jössz ki?

  • Nem. Szó nincs erről. Most tíz forintot kapok.

  • Mennyit?! Na, ezt magyarázd el nekem!

  • Nem akarok már váltani, amíg el nem visznek katonának.

  • Ja! Mert hogy te még nem voltál katona – tűnődött el – Na, de tudod mit? Váltsál! Ha két hónapra, akkor annyira, de semmi nem indokolja, hogy fele annyit keress, mint amennyit kereshetnél. Vagy ha nem, - nevette el magát – eltiltalak a lányomtól. Na, de menj most, mi is hagy haladjuk! Kinga kikísér, úgyis megy átöltözni - tette vállára atyaian a kezét, majd sarkon fordult, hogy vágja tovább a krumplit.

 

Amíg ez a rövid beszélgetés zajlott, a két nő a háttérből figyelt. Kinga mögötte állt Zsoltnak, így őrá ügyet se vetett, de a Mari tekintete végig rászegeződött, s ez valahogy zavarta. A színét se figyelte annak a szempárnak, de valahogy nagyon szúrósnak érezte. Ránézni nem nagyon mert, hiszen nem volt szava se hozzá, anélkül pedig úgy tűnik, mintha bámulná. Na, de majd elmúlik ez az érzés később, ha majd lesz miről beszélniük. Miután a Józsi bá otthagyta a gyalogúton, nem volt más lehetőség, mint távozni. Kinga ment előtte kifelé. Zsolt most őt méregette, simogatta tekintetével, azzal a boldog tudattal, hogy ez a lány mostantól az ő kedvese. Nem kell azon agyalni, milyen indokkal találkozzanak, a dolognak ez a része megoldott. Csupán a kedvét kell majd keresni, de ez aligha esik majd nehezére. A gyönyörködésben majdnem elfelejtett elköszönni, de csak majdnem.

  • Viszlát főnök, csókolom Mari néni! - kiáltott vissza.

  • Néni ám az öreganyád! - hallotta a választ.

Bocsánatkérően magasra emelte a karját, de vissza se fordult. Követte a banánszoknyás lányt, s közben próbálta felidézni maga előtt azt a duci kis ózdi csajt, aki valójában ugyanaz a személy, de talán csak a járása hasonlít. Aztán riadtan arra gondolt, hogy most mindjárt búcsúintésre emeli a kezét, mint szokta. Nem emelte. Kitárta a kertkaput, s tartotta, be ne csukódjon a rákötött rúgó miatt amíg a fiú ellépett előtte. Közben kihúzta magát mint egy őrtálló alabárdos, fejét magasra tartva. Zsolt nem bírta megállni, hogy meg ne csókolja. Azzal nem is gondolt, hogy Józsi, meg Mari még nem merült bele a munkába, hanem rájuk szegeződik a tekintetük.

  • Naa! - reagálta le a lány, de ebben az egyetlen kurta szócskában benne volt minden. Az is, hogy ez jól esett, reméltem is, hogy nem hagyod ki a lehetőséget, meg az is, hogy mit csinálsz te bolond, hisz az apuék még figyelnek. Szeretetteljes volt ez a felháborodásnak álcázott szócska. Hanglejtése felért egy visszaadott csókkal. Több is volt annál. Nem csak egy elcuppantott pillanat, hanem valami lelket melengető megnyilatkozás, amiből a fiú úgy érezte, ez a lány hozzá tartozik. Sőt! Azt, hogy ez a lány boldog attól, hogy Zsolt ezt az összetartozást ezzel a lopott csókkal meg is erősítette.

Zsoltnak feltöltődött a lelke. Repesett a boldogságtól, mint egy kiskamasz. Nem számít, hogy megvolt már korábban Zsuzsa, Sára, Juci...Nem számít, hogy rég betöltötte a huszadik életévét. Úgy érezte magát, mint aki szerelmes, ráadásul most először. Kinga ugyan még nem adta oda magát, talán sokáig nem is fogja, de mindez nem számít. Az a pillanat is eljön majd, de rá kell vennie a lányt, hogy ő akarja. Ez egy szép feladat. Nem számít meddig tart. Pedig volt olyan időszak, amikor elvesztette a szüzességét, hogy ezután nem bírja ki szex nélkül. Igaz, azelőtt is azon járt az esze, de utána ez még hangsúlyosabbá vált. Talán az a férfi sorsa, hogy ne tudjon soha szabadulni ettől a gondolattól. Ha az utcán meglát egy nőt, akaratlanul is a fenékre, a combtőre vetődik a tekintete. Nincs ebben semmi szándékosság, ez az ösztön, a természet ereje. Miért számít szebbnek az a nő, akinek kellően széles a csípője? Ennek a szexben semmi jelentősége. Valójában a melleknek se sok. A könnyebb szülés, az utód ellátása, táplálása szempontjából lényeges. Gondol erre egyetlen férfi is, amikor gyönyörködik a női test szépségében? Na, ugye hogy nem!

 

  • Majd gyere! - nyújtotta csókra Kinga a száját már az utcára nyíló kapuban.

Zsolt kurjantott volna legszívesebben egy nagyot örömében, miután becsukódott mögötte a belemezelt vaskapu, de visszafogta magát. Inkább csak tenyérrel rávágott az út szélén álló Wartburg oldalára, mintha egy ló tomporára vágott volna, de maga is megijedt attól a lemezhangtól, amire a járókelők is felkapták a fejüket. Legalább azok is tudják, hogy most jött ki a Tóth Béla-féle portáról, amit valami zsarátnoki vett meg. Az is köztudott hogy van annak egy szép lánya, aki nem szokott köszönni az utcán. Zsolt azzal szórakoztatta magát, hogy megbeszélte magával, mit gondolnak a falubeliek. Amíg sietve lépdelt Tibiék felé, próbálta emészteni amit a volt - és talán leendő - főnöke mondott. Miféle új lehetőségről beszél? Mit lehet egy kőművesmunkán újítani? Aztán a nagy gondolkodásba bevillantak a Mari dús keblei, mahagóni színű kócos haja, szúrós szemei. Ezeket a gondolatokat elhessegette, de nem sikerült a malteros kanálra terelni gondolatait, mert már azt látta lelki szemeivel, amikor Kingával...illetve akkor még Magival ülnek a bolyki moziban, a haverokról megfeledkezve, s nézik, de nem látják a filmet. Azt látja, ahogy a sötétben matat a szoknya alatt, de már nem emlékszik biztosan így volt-e, vagy csak szerette volna. Legelső találkozásukra gondol, amikor a lány csikkről gyújtott rá, majd a másodikra, amikor már nem dohányzott. Aztán azt idézte fel, mennyire felháborodott mindig, ha az anyját említette. Aha! Mostohája van. Talán elváltak a szülei, vagy valami még nagyobb sokk érhette ezt a lányt akkor, évekkel ezelőtt. Igaza volt a múltkor, hogy tényleg nem tud róla semmit. Annyit talán, hogy kell neki ez a lány. Nem is esélytelen a dolog. Az se baj, hogy az apja is kedveli. Ha nem így lenne, azt is túl lehetne élni, de ha így van, az ellen nem kell hadakozni. Még valami jó is kisülhet belőle, hiszen egy apa mindennél fontosabbnak tartja a lánya boldogulását. Nem hátrány egy ilyen apa pártfogását vőként élvezni. Na, ezen a „vő” dolgon el is mosolyodott. Még szerencse, hogy senki nem látja. Mit szólnának, hogy mit nevetgél magában ez a bolond.

 

  • Na, megjött az elveszett – jegyezte meg a kapuban álló új menyecske.

Szép látvány volt a pöttyös piros ruhájában, a hátrakötött babos kendőjében. Ez utóbbi igen szokatlan volt, hiszen ez a generáció nem szokta már bekötni a fejét. Télen is inkább sapkát hordanak a lányok, nyáron meg semmit. Az asszonyok úgyszintén, hiszen nem divat már az öltözködéssel megkülönböztetni őket. Nem az a világ van már.

Nem volt Sára egyedül, de nem a férje állt mellette, hanem közös barátjuk, Freddi.

  • Máris lecserélted az új embert? - tett egy csípős megjegyzést, válaszul az „elveszett”-re.

  • Jön mindjárt Tibi is. Freddi csak vigyáz rám, nehogy elraboljanak megint, mint az éjjel.

  • Mert elraboltak? Ki tette?

  • Én – válaszolt mosolyogva Freddi – Meg az ikrek.

  • Ja! Mert, hogy te akkor már nem voltál itt? Hamar leléptél.

  • Nem bírtam az elém állított feladattal.

  • Hagyjuk! - legyintett Sára.

  • Láttam ám – mondta Freddi – hogy jött a busztól a barátnőd, a Manci.

  • Ezt most direkt csinálod? Tényleg ennyire hülye vagy, hogy nem tudsz megjegyezni egy nevet? Egyébként tudok róla, onnét jövök - tette hozzá bujkáló mosollyal.

  • Miért nem hoztad magaddal? - szegezte neki a kérdést támadólag a menyecske.

  • Dolga van....Máskülönben – ne mond ki senkinek – de ez eszembe se jutott.

  • Na, akkor menj befelé, hamarosan tálalják az ebédet. Mi megyünk, jön is a Tibi.

 

Tibivel szinte csak menetből kezeltek, s ment mindenki a dolgára. A sátor egy része már el is volt bontva, gyerekek verték fel az udvar porát, amint a díszítésre használt gallyakat húzgálták kifelé az út szélére, hogy azt onnét tovább vigye a Sanyi sógor, ha megjön a lovaskocsival. A lócáknak, asztaloknak is elbontották már a nagyobb felét, hiszen a népesség talán a tizede a szombatinak. Ráadásul most már senki nem számít vendégnek, nem kell kiszolgálni, mindenki tudja hol talál ételt, italt. Ettől persze még asztalhoz kell ülni, amit most éppen az örömanya szorgalmaz. Tolja is befelé Zsoltot, hogy üljön mindenki asztalhoz! Évikével egy-egy kurta „szia”ki is merítette a kommunikációt.

 

Ebéd után teljesen kiürítik az udvart, s egy másik csapat szállítja is tovább a sátoranyagot a következő lagzi helyszínére. Lefelé bukik már a nap, amikor Zsolt el tud szabadulni. Az ottmaradottak nem nagyon szomjasak már. A Tibi egyik nagybátyja felkap egy harmonikát, s kissé hamisan húzza, hogy „Mariána, Mariána....

  • Mi ez a szar? - kérdi felháborodottan egyik mulatni szándékozó idős rokon.

  • Tengerész volt a Pista. Az Adrián hajózott, ott tanulta – mondta valaki magyarázólag.

  • Nem érdekel!- kiabált túl mindenkit - Húzzon rendes nótát! Csak csendesen! - ordította.

  • Nem úgy sógor! Elejéről!

    ….

 

A Tóth Béla-féle portára ugyanúgy jutott be, mint délelőtt. Csengetett ugyan, de nem volt zárva a kapu. A háziak az udvar végében üldögéltek a tűz mellett, forgatták a nyársat. Finom sült szalonna illat terjengett. Zsolt ugyan nem volt híján ételnek-italnak a délután, de mégis megcsurrant a nyála.

  • Jó estét főnök, csókolom Marika! Szia – súgta oda halkan Kingának, átkarolva a derekát, amikor a lány felállt, hogy széket hozzon neki.

  • Na, legalább már a nénit elhagytad – reagált a köszönésre az asszony – Ha kérhetném, legközelebb úgy köszönj, hogy szia Mari! Vagy meghúzom a hajad – tette még hozzá mosolyogva – Sütsz velünk szalonnát?

  • Hallgass rá, – szólt Józsi – mert megteszi. Már azt hittem nem is jössz. Hozzak egy nyársat?

  • Nagyon csábító, de nem nagyon bírok már gondolni se kajára...talán egy harapás kenyeret megennék az íze miatt. Azért pedig kár lenne vágni még egy darab szalonnát.

  • Dehogy lenne kár – állt fel Józsi, félretéve az addig forgatott nyársat. A forró szalonnából a fű közé csöpögött a kiolvadt zsír.

  • Maradj apu! Majd én neki adom a szalonnámat, úgyse sütném már tovább – ajánlotta Kinga.

  • Na! – ült vissza Józsi, pedig már a kezét is megtörölte – Megvan a megoldás.

Zsolt így a Kinga szalonnáját sütötte tovább. A lány is elfoglalta magát, mert a szervizasztalon lévő paradicsomot, paprikát, hagymát vágta össze egy tányéron, hogy a többiek tudjanak belőle enni a zsíros kenyérhez már akkor is, amíg egyik kezüket a nyárs foglalta le. Józsi sajnálkozott, hogy nem ihat meg egy pohár bort, mivel vacsora után autóba kell ülnie. Zsoltnak azért felajánlotta, aki persze visszautasította egyrészt illendőségből, másfelől nem nagyon kívánta, hiszen lagziból jött, ahol bőven lehetett benne része.

  • Sok krumpli lett? - próbált érdeklődést mutatni, pedig egyáltalán nem érdekelte.

  • Ah, dehogy lett. Alig több, mint amit elültettünk. Éppen csak megújult a készlet. Persze a fészer alatti verem így is majdnem tele van vele.

  • Ja! Mert, hogy itt tárolják.

  • Hol máshol? Zsarátnokon legfeljebb az erkélyre rakhatnánk. Jó lenne itt a domboldalban venni egy boros pincét, ott jó helye lenne. Nektek van-e. Vagy tudsz esetleg eladót?

  • Eladó pince mindig van, majd utána érdeklődöm. Egyébként nekünk sincs. Apám azon kevesek egyike Póriban, akinek nincs pincéje. Pedig úgy tartják, hogy nem is ember, akinek nincs. Na, de ugyan mit raknánk bele? Hiszen szőlőnk sincs.

Ezután még hosszasan elbeszélgettek a borról, függetlenül attól, hogy valójában egyikük sem értett hozzá. A két nő csendben hallgatta őket, s talán mosolyogtak is magukban a két szakértőn, de ez már nem látszott a szunnyadó parázs elmúló fényénél. Rájuk sötétedett. Zsolt várta, hogy szóba kerül a munkával kapcsolatos közös dolguk, de nem akarta ő szóba hozni. Józsinak akkor jutott eszébe, amikor asszonya szóvá tette, hogy lassan ideje lenne hazaindulniuk.

  • A munkáról még nem is beszéltünk.

  • Na, akkor gyorsan beszéljétek meg, mi pedig Kingával elpakolunk, kipakolunk, bepakolunk....vagyis érted

  • Majd lesz még alkalom máskor – próbált hárítani Zsolt, de Józsi nem hagyta ennyiben.

  • Gyorsan elmondom a lényeget. Gyere vissza a céghez mielőbb! Ha már itt vagy, meg még összeszedek négy-öt srácot, lehet egyezkedni a főnökséggel. Eddig is dolgoztam maszekban, de az nem volt hivatalos. Gondolkodtam, hogy kiváltom az ipart, de a maszeknak nincs társadalombiztosítása, vagy ha úgy jobban érted, esztékája. Ha beteg lennék, fizetnem kellene az orvosnak. Maradunk tehát a szövetkezetben, amin belül a mi brigádunk ha úgy tetszik, egy kisebb szövetkezés lenne. Mi végeznénk azokat a munkákat, ami a cégnek túl kicsi, meg a korábbi munkák utáni garanciális javításokat is mi csinálnánk. Tudom mit gondolsz, hogy a garancia ingyen van. Egy lótúrót van ingyen. A cég ugyan nem kap érte fizetséget, hiszen vállalt kötelezettség, meg valójában a mi munkánkból eredő hibákat, hiányosságokat kell kijavítani, pótolni. Viszont ezek szervezését, bonyolítását én egyedül vállalom magamra, a többi vezető ezen terhek alól felszabadul. Ezért engem hálából nagyon jól megfizetnek. Az még alkudozás tárgya, hogy mennyire. Mivel ti lesztek a szupercsapat, nem dolgozhattok 4-5 ezer....mennyit is keresel most? Hármat? Ej fiú! De bolond is vagy. Holnap add is be a felmondásodat! Biztosan lesz felmondási idő. Segédmunkás státuszban vagy ott ugye? Akkor két hét, de ha kéred, talán el is engedik. Tudsz a gyárból telefonálni?

  • Jóban vagyok a titkárnővel....nem úgy – tette hozzá magyarázólag, mert érezte a hátában Kinga szúrós tekintetét. Látni ugyan nem látta, de megérezte, hogy figyel.

  • Vagyis? - sürgette Józsi a választ.

  • Vagyis meg tudom oldani.

  • Akkor old meg! Kérd, hogy tekintsenek el a felmondási időtől, aztán telefonálj, hogy mit szóltak. Holnap benn leszek az irodában azt hiszem, egész nap. Ha mégsem, akkor szólok Lázárnénak, hogy keresni fogsz. A felvételedet úgyis ő fogja intézni. Van kérdés? Nincs? Akkor nem is tartóztatlak tovább. Köszönj el a csajoktól, megyünk mi is hazafelé. Aztán várom a jelentkezésedet.

 

Zsolt úgy érezte, kész tények elé állította Józsi bá. A gyorsan elmondott teendőket úgy fogadta, mint valami diktátumot. Zsongott a feje. Fél úton járt hazafelé, amikor azon kezdett el gondolkodni, hogy megcsókolta-e eljövetelkor újdonsült kedvesét, vagy megfeledkezett róla. Megrágta a hallottakat oda-vissza, próbált okot találni arra, hogy ne ezek szerint cselekedjen, de minden mellette szólt. Talán az ellen lázongott a lelke, hogy Józsi nem bízta rá a döntést, hanem megmondta, mit tegyen. Felnőtt ember. Tudja, mit akar, tudja mi a jó neki....vagy mégsem?

 

Közben hazaért. Néhány házzal tovább sétált, mert úgy érezte, még nem gondolta végig. Addig nem megy be, amíg nem döntött. Aztán másként gondolta. Adott magának néhány óra gondolkodási időt. A gyárban csak nyolckor érkezik a főnök. Addig van még ideje....

 

Legénybúcsú

 

Miután végleg befuccsolt a zenekar, a tagok még összejártak, együtt múlatták az időt, együtt unatkoztak. Nem igazán találták a helyüket. Elhangoztak nagyon lehangoló beszélgetések is. Nem azt tervezgették, pontosabban nem azon fantáziáltak, hogy világhírű zenészekkel bandáznak majd együtt, inkább az volt a domináns beszédtéma, hogy széthullik a banda. Bevonul egyikük, másikuk katonának, megházasodik, elköltözik a faluból akár a párja, akár a munkája miatt. Családot alapítanak, mindenkinek meg lesz a saját gondja, a banda pedig nem lesz más, mint emlék. Zsoltnak az is sokszor eszébe jut, amikor a szomszédság okán hivatalos volt a gyerekkori szerelmének a lakodalmába. Nem volt egy felhőtlen mulatozás az a nap. Még az sem emelt a hangulatán, hogy maga a vőlegény kínálta itallal: „igyál Parádi!” A keserű visszaemlékezés szomorúságát még az is fokozta, hogy ott figyelt fel későbbi szerelmére, aki akkor még csak egy legények által körberajongott feltűnően széplány volt. Nem volt hozzá sokáig semmi köze, azt se tudta, hogy mit mondjon neki, ha esetleg alkalom adódott beszélgetésre. Sokat szenvedett később a reménytelennek hitt vágyakozástól. Utólag már az is gyenge vigasz, hogy voltak együtt töltött éjszakáik. A vége mégis az lett, hogy a lány másnak lett a felesége.

 

Nem túlzás azt állítani, hogy sorscsapásként élték meg a felnőtté válás elkerülhetetlenségét. Valaki okos mondta, hogy célokat kell kitűzni, aztán mindent megtenni annak eléréséért! Mi is a cél? Komoly kérdés. Együtt zenélni Eric Claptonnal, vagy valami hasonló zenei nagysággal…na ez nem reális. A realitás az, hogy aki zenélni akar, annak rengeteg szorgalommal meg kell tanulni zenélni! Nem elég lefogni néhány akkordot. Igaz, a nevenincs bolgár gitár, a Regent erősítő nem világszínvonal, de ha az lenne, az se pótolná a zenei tudást. Célokat kell kitűzni, de képességeinkhez mérten elérhető célt. Saját ház, család…talán még egy autó, s mindennek eléréséhez egy lehetőleg jól fizető munkahely. Nem árt, ha szereti is az ember a munkáját, de ha elég jól jövedelmez, akkor nem kell feltétlenül szeretni. Aztán a házat be kell rendezni, a családot fel kell nevelni, s ez rengeteg pénzbe kerül. Eltelik vele néhány évtized. Mellé nem fér be szórakozásból zenélni. Talán annyi belefér, hogy vasárnap kimegy az ember a meccsre ordítani, meginni közben néhány sört. Vagy aki inkább csendben üldögélne a vízparton, alkalmanként azzal tölti fel a lelkét. Na, de aki egyiket se szereti?

 

Lehangoló gondolatok. Miért kell egyáltalán felnőni? Vagy miért nem lehet, hogy az ember 20 évesen nyugdíjat kap, hogy ráérjen, s legyen miből szórakozni, s majd öregkorban dolgozik, amikor már nem vágyik szórakozásra. Ezt az elképzelést persze az öregek nem támogatják. Háborog az ember lelke, de a sorsát senki nem kerülheti el.

 

A banda sorsa megpecsételődött már akkor, amikor elszálltak a 220V-tól az erősítő hangfalai. Másik pecsét az volt, amikor Tibi bevonult katonának. Azt remélte, hogy a minisztériumban dolgozó nagybácsi elintézi a leszerelését, de úgy tűnik, nem nagyon töri rajta magát. A harmadik pecsétet ugyancsak Tibi nyomta rá a banda sorsára. Megházasodik. Legalább kap a seregtől 10 nap rendkívüli szabadságot. Nem ez az oka, de ezt a lehetőséget is ki kell használni! A feleség aligha támogatja majd Tibi zenei törekvéseit. Nem számít, hogy korábban Sára is szívesen üldögélt a színpad sarkában miközben a fiúk nyomták a rock&rollt. Ezután másképp lesz, hiszen elmúlt a gondtalan ifjúság.

 

*

 

Már áll a sátor Tibi szüleinek az udvarán. Szokatlanul korán kerítettek rá sort, de sok munka volt vele. Nem akarták utolsó percre hagyni, hiszen az egész faluból kellett összeszedni a ponyvákat, a faanyagot a lócáknak, asztaloknak, oszlopokat, szarufákat a váznak. Rég nem volt már lagzi a faluban, minden anyagot máshonnét kellett összekunyerálni. Lesz még a nyáron három másik. Ők már egyben viszik tovább. Az egész banda itt munkálkodott az elmúlt hétvégén, de rajtuk kívül ott tüsténkedett szinte az egész rokonság. Gyakorlatilag ez is felért egy kis lagzival, éppen csak a menyasszony hiányzott. Mindenek előtt néhány ólat, az udvari kemencét kellett elbontani, a hepehupás udvart kőporral megteríteni, ledöngölni, hogy helye legyen a sátornak... Na, de sora van itt mindennek. Az asszonyok egy héttel még korábban összegyűltek megsodorni a csigatésztát, s közben elnyalogattak néhány üveg likőrt az üdítők és sütemények mellé. A sátorállításhoz már komolyabb italkészlettel kellett felkészülni, hisz ez már a férfiak bulija. Nem lehet likőrrel megfájdítani az érzékeny hasukat.

    - Jön már a zsarátnoki néma lyány – közölte egy idős rokon a kapu felől érkezvén.

    Zsolt rögtön tudta kiről van szó. Kingát nevezték így, mert néhányan nehezen viselték, hogy nem köszön nekik. A lány – lévén városi – úgy tartotta, hogy csak annak köszön az utcán, akit ismer. Póriban nem sokan voltak ilyenek. Mivel csupán nyaralónak használták a házat, ez az ismeretség, szinte csak a szomszédokra korlátozódott. Most persze jól jött ez az epés megjegyzés, legalább „véletlenül” találkozhattak. Kapcsolatuk valahogy nem nagyon akart kialakulni...vagy helyreállni. Zsolt igyekezett úgy tenni, mint aki nem is nagyon törekszik rá, pedig nagyon is szerette volna maga mellett tudni Kingát. Akár már ebbe a lagziba is eljöhetne mint hozzátartozó, de biztosan visszautasítaná a kérést. Most éppen itt az alkalom, hogy ezt a dolgot helyretegyék. Kisietett az utcára.

  • Kinga! - kiáltott utána, mert mire kiért, a lány már elhaladt a ház előtt.

  • Nocsak! Már tudod a nevemet? - fordult meg, huncut mosollyal az arcán.

  • Már régen is tudtam, csak közben megváltozott – sietett utána.

    Odaérvén puszival szándékozta üdvözölni, de Kinga hamar felismerte a tétova mozdulatot, s hátralépett.

  • Mit képzelsz? Itt az utcán? Kik vagyunk mi egymásnak?

  • Na, ezt jó volna már helyretenni! Tudom, neheztelsz, amiért két évig nem is kerestelek...

  • Jóhogy! - vetette közbe a lány.

  • Hogyan tudnám ezt jóvá tenni? Mégis csak barátok voltunk Ózdon.

  • Az engem semmire nem kötelez.

  • Akkor engem miért?

  • Na, szia! - fordult s